Nevetséges Mira, ahogy azt a béna virágkoszorút szorongatja, mintha csak egy mentőcsónakban lévő úszógumi lenne, ami az életet jelenti. Pedig nem. Volkova láthatóan zavarja jön a megjelenésünk után, de ez legyen csak az ő gondja, nem tudom sajnálni. El is tipeg a szemközti szobák valamelyikébe rövid kis sutyorgásuk eredményeként, nem tudom merre, nem figyelem. Idegesít az a melegség apa kék szemeiben, amelyek rá vetülnek. Olyan rajongást sugall, amit szinte képtelenség szavakba önteni s még ritka, felbecsülhetetlen értekű vagy mágikus tulajdonságú kincs esetében is ritka az olyan, ami ekkora hatást vált ki belőle. Ha rám néz mindig hideg, kemény acélos a tekintete. Tele van elvárással. Egy ember tudta ugyanezt kiváltani, de nem ilyen mértékben. És az az ember ott kapaszkodik bele a virágkoszorújába. Érthetetlen mit eszik ezeken a csajokon. Én az elején próbáltam Mirával jó fej lenni, ahogy kérte, de dacos kiskamasz volt ráadásul azóta hogy véletlen rányitottam még annyira se akartam tudni a dolgairól. Ő meg még jobban került engem.
- Mintha elfelejtettél volna megírni valamit.
Ignorálom hát a nekem intézett piszkálódását is. Megvonom a vállam, közömbös hűvösséggel szemlélem őt és nem érdekel ha zavarba hozom ezzel. Mit érdekelte volna őt? Sose bírta annyira ő se Volkovát, legalábbis egyszer ezt ejtette el. Nekem tényleg mindegy Chris kit dug éppen, ha nem hozza haza. Ha nem akar beleszólni a dolgokba és nem akar az… élet része lenni. Ha nem akarnak miatta megölni valamennyiünket. Csóri Alfred neki köszönhetően járt így. És ha eddig semleges is voltam hát ezek után nehezen tudok megbocsájtani. De persze fapofával lépek közelebb hogy meghallgassam mennyire komoly ez a kapcsolat újra és mennyire legyünk családféle. Hát ez nehéz. Nehéz neki, kimondani ezt, de muszáj. Nehéz ezt végighallgatni is. Ordítanám szívem szerint hogy itt két ember nem viselkedik csak úgy ahogy ő azt elvárja, és az nem én vagyok és nem is ő. Az egyik az a vörös kis ciklon, akit épp ölelget a másik meg aki bent szedi össze a holmiját, de lakatot teszek csak a számra és hűvösen összefonom magam előtt a kezem. Zárkózón. Nem tudom akarok-e ehhez a családhoz tartozni ha Cartwrighton kívül más is benne van. És már Alfred sincs, akire számítsak. Ó hányszor szedtük össze hol Sophie hol munka során szétcsúszva őt. Most már minden ilyen jellegű feladat egyedül rám marad.
Végtelennek tűnő pillanat, míg az ölelésből szétrebbenés lesz és ezt Anna újbóli felbukkanása váltja ki halk tompa csörömpölést megelőzően. Néma dölyfös csendben nézem végig az öltöztetési ceremóniát, mintha valami ócska mugli film lenne, nem kerüli el figyelmem ahogy a nő letapizza itt meg ott, mintha csak az övé lenne. Röhöghetnékem támad, így mikor felénk fordul szabályosan meglepődöm. Ahogy végigméri Mirát és megdícséri akaratlan oldalra sandítok. Valamiért – talán mert tudom annak a véletlennek a folytán, hogy lánnyokkal bújik ágyba – sose néztem meg úgy. Már férfiszemmel. Pedig Volkovának igaza van, sokat változott pár röpke év leforgása alatt. Szinte Anna magassága, kissé alattam van de majdhogynem utolért már.  
- Mehetünk, ha azt mondod
Anna kérdése megakaszt. Egy pillanatig azt hiszem a gondolataimba olvas, de csak azt várja én adjam az utasítást. Tekintetem összefonódik apáéval, aki csak egy biccentéssel jelzi beleegyezését. Megköszörülöm a torkom, a feladat súlya bár agyon nem nyom azért zavarba hoz.
- Nos, akkor fáradjatok a kert végébe…
Egy elegáns karmozdulattal jelzem az út irányát de nem indulok meg. Hagyom hogy apa kezdje a sort én meg felsorakozom, ahogy leértünk, utolsónak. Ott már minden készen áll. A székek, a pap, a koporsó, az emberek akik majd teszik a dolguk. Nem akartam se hosszú se idegörlően vontatott dolgot kikanyarintani az egészből. Mivel csak mi vagyunk, így értelme sem lett volna igazán. Fura dolog ez, intézni egy ilyet. Tudva, senkit se érdekel semmi rajta mert mindenki csak túl akar lenni. Kit érdekel mennyire díszesen faragott egy koporsó vagy hány tucat virággal felcicomázva? Vagy hogy kála van e liliom helyett? Oda se figyelek ezekre, valószínű más se. Az összhatás megfelelő, a szertartás rövid és bensőséges, nekünk nem kell búcsúzószöveg csak ha valaki akar. Én nem akarok. Szerettem Alfredet, a bölcs éleslátása hiányozni fog, kicsit a nagyapámnak hatott, meg a ház tartozékának is egyúttal, de nem pótolja ezt egy kurva festmény. Talán ezért is akarta apa hogy itt pihenjen meg. Közel a házhoz, amit szeretett.
Sóhajtva figyelem, ahogy a ceremónia végén az emberek ásót ragadnak és lapátolni kezdik a földet. Mindegyik halk dübörgéssel végződik, tudom hogy egy idő után ez a kongás megszűnik de nem bírom kivárni a végét. Egyszerűen sarkon fordulok és visszasétálok a házba. Megállítani tudom, senki nem fog, ennyi pedig nekem is kibaszottul jár. Bent a portré előtt állok meg, aki rám pillantva kérdőn mered.
- Meghitt volt?
Egy kósza pillanatig nem szólok csak fixszírozom a varázstárgyat rajta a hajdani inas arcával.
- Az….Amennyire lehetett.
- Köszönöm.
A tekintetem ellepi a pára talán a hálálkodásra vagy mert amúgy is kikívánkozott ez csak nem mások előtt. Legördülni ellenben nincs ideje annak a könnycseppnek vagy ha meg is teszi egy gyorsan eltüntetem és úgy teszek, mint aki csak egy italért jött, jól megdézsmálni Cartwright készletét. A brandy hűvös kristályüvegének érintése segít visszanyerni az önuralmam mellett a közönyöm álcáját. Az ital pedig, hát az égetően jól esik ezek után.

dalton

right here, right now
outfit

Várom, hogy összerezzen, vagy hogy kimozdítom eddigi stabilitásából a férfit. Lelki szemeim előtt látom, de sajnos csak ott. A valóságban meg se rezzen az ölébe kapott mappától, mindössze csak… magához veszi hanyag eleganciával. Ahogy birtokába kerül, mint valami csecse-becsét kezdi dédelgetni. Kissé talán jobban is szorítja magához semmint értelme lenne, amitől enyhén zavarba jövök. Nem tudom pajzsként akarja használni ellenem? Meglehet ostoba ötlet, semmitől nem véd. Túszként kezeli talán inkább? Márpedig vissza kell szolgáltatnia, csak kölcsönbe adtam, nem örökbe. Esetleg metaforikus lenne? Van egy olyan izgalmas de rossz érzésem, hogy nagyon is ez az utóbbi áll fenn. Hát… erről már lekésett.
- Ne aggódjon Miss Hopkirk! Az emlék már ma a birtokában lesz. Utána meg jöhet a kiérdemelt desszert.
Az a kacsintás… szemtelenül pajkos és most kifejezetten örülök hogy Edwardot mégse eszi ide a furkász. Talán a helyzet adta kényelmetlenség elkerülése miatt válok türelmetlenül kapkodóvá, parancsolgatóvá és már kabátommal a kezemben várakozom, mire Hamox is felpattan székéből vicceskedve természetesen. Aprócska felfele ívelést váltanak csak ki szavai ajkaim szegeltében, jelezve azért értem a humorát. A felém nyújtott jobbját azonban nem fogadom el. Nem kell nekem játszania itt az angol gentleman-t, van egy otthon aki bőven fárasztó, sem a kedélyes úriembereskedés nem hiányzik, nagylány vagyok köszöntem. Bár azért érdekelne mennyire kidolgozott az a kar és milyen érzés lenne tenyerem között fogni. Hogy a doxy rágná meg…!
- Úgy vélem, a legegyszerűbb az volna, ha a minisztériumi kandallókat használnánk, hisz a mi kandallónk is rajta van a hopp hálózaton. Persze csak akkor, ha nem akarja, hogy utólag lekövessék az utazásunkat... Bár lehet, hogy Önnek errre is van kiskapuja
Kopogó lépteim visszhangot vernek a folyosón. Nem fáradok az irodám lezárásával, megbízom a kollégáimban az olyan titkos aktákat meg úgysem ott őrizzük pláne nem a Misztériumügyi főosztály esetében, így hagyom hogy Dalton tegye be az ajtót és zárkózzon fel utánam. Lépteim a liftekhez vezetnek és onnan majd a kandallókhoz. A hop-hálózat a legkézenfekvőbb és kényelmesebb. Kivéve persze Nott esetében, aki mindig inkább a brummogó kétkerekűjét üli meg.
- Nincs szükség semmilyen kiskapura, Mr. Hamox. Én pontosan ugyanerre a közlekedési módra gondoltam. Nem kell aggódnia, nem félek hogy kormos lesz a szoknyám széle.
Cukkolom szándékosan felhunyorítva, mivel nem jut más eszembe miért is ajánlgat mást.
- Természetesen a hoppanálás is megfelel, bár ha jól tudom, ahhoz el kell hagynunk a Minisztérium területét.
- Ez így van és sajnos felettébb nagy az esély a mugli turistacsoportok kerülgetésének. Nem szívesen ázom el úgyhogy maradjunk csak az eredeti tervnél.
Ujjaim megnyomják a lift hívógombját, és bent néma csendben maradok leszámítva persze a köszönést pár kollégának. Mikor leérünk az előcsarnokba velünk együtt vagy öt kis bűvös cetli repül útjára, de mit sem törődök velük ütemesen megyek a kandallók irányába.
- Maradjunk csak az eredeti tervnél. És ne aggódjon, nem tartok attól bárki lekövetne. Vagy ha mégis, hát tegye csak!  – közlöm dacosan kihúzva magam mikor az egyik szabad kandalló mellé érünk. Figyelemmel kísérem ahogy a férfi merít a zöld port tartó dobozkából és hagyom hogy előbb belépjen, majd mellé állok én is. Itt már kénytelen vagyok belekarolni tekintve hogy a célt ő határozza meg.
A szívem egy ritmust kihagy, de ezt annak tudom be mennyire érdekel hova megyünk és mi az emlék nem pedig… hogy kívánságom hamarabb teljesül, mint azt gondoltam volna. Ujjaim alatt érzem a puha sárga ing anyagán át szelíden megfeszülő erős karját és felsandítva a férfi profilját fixírozva várom, mikor vesz újra kereszttüzébe az a két nagy barna szempár mielőtt a zöld lángok felcsapnak körülöttünk.