1. csoport - Morituri te salutant!

[JÁTÉKOSOK:]

   Ave Caesar, morituri te salutant!    
Üdvözlégy Cézár, a halálba indulók köszöntenek!
(A gladiátorok köszönőszövege az arénában.)

JÁTÉKOSOK:
Jó oldal:

• Dimitrij Vulkanov
• Jonathan Dobrev
• Yvette Delacour
• Maya C. Leigh

Rossz oldal:

• Lazare Wilkes
• Alecto Carrow  
• Amycus Carrow  

SORREND:

• első körben nincs

TÍPUS:

• ügyességi
• küzdelem/harc
• egy mindenkiért, mindenki egyért

HELYSZÍNEK:

• Könyvtár
• Könyvtár előtti folyosó

REAGHOSSZ:

• minimum: 300 szó
• maximum: kb. 800 szó (egy-két szó eltérésért nem jár karlevágás)

JÁTÉK IDEJE:

• 1998. május 2.
• (A védőfal leomlott, Halálfalók és mágikus lények lepték el a kastélyt)

VESZÉLYEK:

• könnyebb sérülések
• maradandó sérülések
• halál

NJK-K HASZNÁLATA:

• csak, ha a helyzet engedi!

KALANDMESTER:

• kalandmester neve: Dementor Béla
• mesélő neve: B. Lizandra Kenneth
• kalandmester első reagjának időpontja: szeptember 30.
• kalandmester reagjainak sűrűsége: 10 naponta

SZABÁLYOK:

• Aki nem ír egy hét alatt, nem mesélődik ki a kalandból, de súlyos sérülésekre kell számítania.
• Beszéd: félkövér fehér
• Átkok színe: félkövér firebrick
• Védekező varázslatok, bűbájok :  félkövér steelblue
• Figyelem! A háború véres és kegyetlen, de ettől még ne legyetek VP-k! Köszi (:

A könyvtár többméteres, óriási, rozoga könyvespolcai a plafonig érnek. Mágikus létrák segítenek a könyvek eléréséhez, vagy akár egy egyszerű Invito is a segítségedre lehet. A könyvtár mindig a csend, szorgalom és tudás szent temploma, de ezen a napon nem.
Voldemort hangja bezengte a kastély falait, mindenki riadtan dermedt le, s hallgatta a suttogó, vészjósló szavakat. Az ultimátum ideje lejárt, Harry Potter még mindig a kastélyban van.
Kintről óriási robaj és hadseregnyi üvöltés hallatszik, a kastély védőfala leomlott, a sereg beözönlött a kastélyba.
Káosz uralkodik, sorozatos visítások, átokhangok törik meg a morajló tömeg zaját. Pár perc alatt folyosókat döntenek romba, s már az épület belsejét is ellepik teljesen.

Vulkanov két diáklány segítségére siet, könnyűszerrel leteríti a Halálfalót, majd futni kezd a látszólag még üres folyosón, hiszen egy diák üvöltözését hallja messziről. Az egyik sarkon befordulva nekiütközik egy férfinak, így reflexszerűen rászegezi pálcáját.
- ÁLLJ! – kiáltja a majdnem fuldokló férfi. – Én vagyok, Jonathan!!
A testvérpár megkönnyebbülten omolna egymás vállaira, de ekkor egy öblös hang zengi be a folyosót. A hang Lazare Wilkes-é, és átkot kiabál, mögötte pedig társa, Alecto Carrow lohol.

Leigh kisasszony a könyvtárban győzködi barátnőjét. A csend, szorgalom és tudás szent templomában, hisztérikus bőgés hangja árad szét. A lány teljesen kétségbeesett, nem is hallja, mint mond neki legjobb barátnője, fülét befogva toporzékol az egyik könyvespolc mögé bújva.
- NEM, NEM! – rikoltja. – Nem akarok meghalni! Még nem! Túl fiatal vagyok! NEM! – szemét behunyja, hisz úgy érzi, ez megvédi őt a rossztól.
Maya nem bír vele, de nem is kell, hiszen a könyvtár ajtaján belép egy lány, hogy segítsen a bajbajutottakon: Ms Delacour.
Yvette rendkívül segítőkész, azonnal Maya segítségére siet, de ők még nem is sejtik, hogy messze a csatatérről segítség érkezik, de a segítséggel további gondok zúdulnak a nyakukba.

határidő: október 7.

[Minerva?]

   Az átkos hang sziszegő visszhangja még a falak közt ugrál, mindenki dermedten figyeli a másikat, várakozás, s feszültség bűze ostromol minden remegő szivet. Aztán, mintha gusztustalan álomvilágból lennénk kiragadva, elszabadul a pokol, s nem foglalkozok a kiáltásokkal, a dübörgésekkel, a hangokkal, ugyanis mikor a birtok beleremeg a védőbűbájok megszűntekor, a szívem is megermeg, tekintetem a mardekárosoktól elszakad, s azonmód a teremben maradt griffendélesek között kezd kutatni, nem kérdés, ki után.
   Bármi is történt köztünk, egyszerűen nem tudok nem arra gondolni, hogy mi lehet vele. Hogy jól van-e. Hogy vajon volt-e annyi esze, hogy elmeneküljön. Réges régen messze kell lennie. Nagyot nyelek, s megfordulok. Minerva siet be a nagyterembe, végignéz az itt maradt, konok marhákon, vagyis hát a diákokon, de mást nem igen tudnék rájuk mondani. Egy rakás griffendéles, meg hollóhátas. Elvétett hugrabugosok. A házamból nem maradt itt senki. Nekik legalább volt egy kis sütnivalójuk. Nem kételkedek afelől, hogy ma este itt mindenki meghal. Az a túlerő, amivel szembe klell néznünk, egyszerűen legyőzhetetlen. Potteren kívül nincsen semmi esélyünk, legalábbis mindenki ezt hajtogatja. Én úgy gondolom, vele sem.
- Jonathan! – szól az idős boszorkány, szaporán lépkedve felém.
- Minerva?
- Ah, Dimitrij. – sóhajt, majd közelebb lép. Alap esetben elmosolyodnék, mókásnak találom, hogy még ő sem tud minket megkülönböztetni, de ezúttal semmi kedvem a mosolyra. – Kérem, nézzen már szét nekem a könyvtár körül. Irma eltűnt, és attól tartok, a nyamvadt könyveit kezdte el kimenteni. – suttogja, gyanítom, hogy a diákok nyugalmát azért ne zavarjuk annyira, már ha a pálcáikat élesítő tinédzserek jelenleg nyugodtnak nevezhetők.
   Bólintok, majd a nő mellett ellépve kisuhanok a teremből.
   Vajon Jonathan hol lehet?
   Nem hallgatott rám, s ma este nem ő az első. Mondtam neki, hogy menjünk innen. Ez nem az én háborúm, nem az én csatám. Nem akartam ma éjjel itt maradni, de Ő igen. Arról pedig szó sem lehet, hogy itt hagyom. Inkább meghalok vele együtt, de nem fogom egyedül hagyni.
   Befordulok egy folyosón, azonban nekiütközök valaminek, pontosabban valakinek. Egyből pálcám után kapok, s mikor látom, hogy az illető szintén emeli pálcáját, s azt is sikerül megállapítanom, hogy nem egy barátságos bűbájjal készül, arrébb ugrok, majd megcélzom, s leterítem egy stuporral. Tovább futok a folyosón, a könyvtár felől sikoltozás hallatszik. Nem Irma Cvikker lesz a könyvtárban.
   A könyvtár előtti folyosóra fordulva újabb alaknak ütközök, s már kiáltanám is a következő átkot, de a hangja félbeszakít, s le is dermeszt. Ma éjjel most először férkőzik mosoly arcomra, azonban az örömteli pillanatot egy öblös hang, s egy fénycsóva szakítja meg. Riadtan lököm félre ikrem, s vetődök vele magam is. Kilövök egy átkot, de csak a falat találja el. Feltápászkodok a földről, s Jonathan karját fogva, felhúzom, s a könyvtár felé kezdek futni.
- Gyere, menjünk. – siettetem. Nem attól félek, hogy esetlegesen alulmaradnánk egy párbajban, de komolyabb sérülést sem akarok. A könyvtárban pedig könnyebben kicselezhetjük őket. Hazai terepen előnyben vagyunk, Carrow meg hát egyébként sem a lexikális műveltségéről volt híres sosem, tehát nincs mitől tartanunk. Maximum Irma féltheti a szerencsétlen könyveit.

[- Mindenki nyugodjon meg! Még van időnk. Pálcákat elő! Ismeritek a varázslatokat, tudtok védekezni. Ne habozzatok, annyi stuport küldjetek rájuk amennyit csak tudtok! –]

Eleinte nyugodtan lépkedek, majd ez futássá változik, ahogy hallom a hangot, ahogy hallom a kiáltásokat, s az első átkokat. Hát megkezdődött, Isten irgalmazzon mindannyiunknak.
Szemem előtt csak egy cél lebeg; el kell érnem a könyvtárba. Persze mindeközben ott motoszkál bennem a félsz, eszembe ötlik Brandon arca, de hamar elhessegetem, ahogy a neki megtett és ezzel megszegett eskümet is, hogy biztonságban kivárom a harcok végét. Ha a könyvtárba érek kimenekíthetem onnan az embereket. Hisz én jártam oda Granger-en kívül a legtöbbet, s tudom minden rejtett zugát. Ha valaki, hát én segíthetek a bajba jutottakon, és egyszerűen képtelen vagyok csak tétlenül ülni míg mindenki más harcol a halálfalók ellen.
A levegő beszorul az oldalamba, lüktet és szúr, de nem törődöm vele. Az egyik folyosószakaszon emberek rohannak, nem tudom barát-e vagy ellenség, így homlokegyenest az ellenkező irányba rohanok, és éles kanyarral veszem be a sarkot, majd a következőt, míg az üres könyvtárfolyosóra érek. Ez, mivel belsőbb része a kastélynak még védett, a harcok a külsőbb részeken zajlanak… még.
De ki tudja meddig?
Hangosan csattan mögöttem az ajtó, s egyetlen percem van felmérni a károkat. Félelmem beigazolódik, hisz a diákok jó része itt van, és közülük rögvest felismerem Mayát, aki a helyzet magaslatán próbál uralkodni. A pánik már ide is beette magát, érződik a könyvek édes illata mellett. Keserű félelem. Ez rossz, nagyon rossz. Valahol engem is elfog egy percre a rettegés. ÉS ez már tényleg baj. Kizárom hát az elmémből a folyosón látott párharcokat, az éles hangokat, a sikolyokat. Ide még nem ért el, és ha sietünk nem is fog itt találni minket.
Felemelem a kezeimet, nyugtatólag, nem aggódom azon hogy valaki esetleg nem ismerne fel, és hangosan beszélni kezdek.
- Mindenki nyugodjon meg! Még van időnk. Pálcákat elő! Ismeritek a varázslatokat, tudtok védekezni. Ne habozzatok, annyi stuport küldjetek rájuk amennyit csak tudtok! –
Sosem voltam jó lelkesítő beszédekben, de most kellő elszántságot kaptam az utóbbi fél évben. Igazában ezzel ha csak azt érem el, hogy mindenki rém figyeljen, már volt haszna és értelme az egésznek. Kicsit meg is illetődöm az ezt követő enyhe csöndön, így gyorsan Maya mellé lépek, hogy segítsek neki a rettegő lánykát megnyugtatni.
Most nincs időm tétovázni, muszáj valaki aki segít, s valamiért ő az, akit elsőre felismertem, így míg a  a barátnője kezeit fejtem le annak füleiről, közben rá pillantok és komoly hangom adom ki neki az utasításokat.
- Remélem legalább te észnél maradsz. Segíts kérlek a többieknek. Arra van egy hátsó kijárat, ami levezet az ebédlőbe, hátra a konyhákhoz. A nagy könyvespolc mögött van a csapóajtó. Húzd meg a ’Sosem láttam úszkát és más varázsmadarat’ című könyvet. Menj, siess! Nincs vesztegetni való időnk. –
Kiáltok rá, mikor egy percre még dilemmázik, ám mindössze csak ennyire jut időm…

[Wilkes]

  Sötétség mágusai  

Wilkes könnyedén elugrik a professzor átka elől. Szélsebesen száguld, s nem kíméli üldözöttjét. Carrow szorosan nyomában liheg, a tüdeje nehezen bírja a tempót, hála a rengeteg cigarettázásnak, de vérszomjas dühe és elszántsága testének határait feszegeti, így tudja tartania a tempót.
Carrow gondolatai teljesen máshol járnak, hiszen testvérérért zakatol az agya. Nyilván elboldogul az öccse nélküle is, de a zsúfolt csatatéren mégiscsak jobban tudták fedezni egymást. Azon gondolkozik, hogy vajon mikor és hol maradhatott le. Olykor-olykor hátranéz, de senki sem követte őket, amit furcsáll. Meg merne esküdni rá, hogy lépésszerű dobogást hall.
De nincs több ideje az elmélkedésre, ugyanis Wilkes hirtelen megtorpan és Carrow hátának szalad, így mindketten a földön végzik. Miután felpattannak, betörnek a könyvtárba.

  Fény mágusai  

Nem kell nagy agytrösztnek lenni hozzá, hogy rájöjjünk: a könyvtárban van a zajforrás. Vulkanov professzor vívódik magában, hogy vajon fusson tovább, vagy sem? Ha továbbfut, cserben hagyja a diákokat, viszont megvédi őket a Halálfaló-veszélytől, de ezzel a saját helyzete romlik, és muszáj lesz harcba szállni a két erős mágussal. Ha a könyvtárba siet, akkor együttes erővel talán több esélyük van a sötét erőkkel szemben, de nem tudhatja, hogy a diákok mennyire lehetnek a helyzet magaslatán. Mellette hősiesen kitartó Dr Dobrev mintha csak olvasna ikertestvére gondolataiban elszántan ránéz, és határozottan parancsot ad ki.
- Muszáj segítenünk! - ekkor hirtelen egy átok suhant el füle mellett, így gyorsan viszonozta. - Stupor!
Vulkanov és Dobrev professzor lélekszakadva menekül két támadója elől, viszont remek fittségüknek hála, egy kis előnyt nyernek.
Jonathan beront a könyvtárba, és a két lányra néz, akit meglát. Bizonyára az egyik sikoltozott, na de miért? - teszi fel magában a kérdést. De mielőtt feltehetné hangosan is, vad üvöltözést és lépteket hall maga mögül.

  A fiatalok  

Leigh kisasszony nem tudja mi tévő legyen, de hála Merlin szerencséjére, megjött a felmentősereg egy személyben. Yvette Delacour bár félve, de derekasan kiáll magáért, és beleveti magát a háborúba. Hogy is tehetné máshogy, minthogy segít a bajbajutottakon?
- Én... én... én... - Irma kisírt szemekkel néz fel a hollóhátasra, s úgy néz rá, mint aki őrangyalát látja. - Én nem akarok meghalni... túl fiatal vagyok... - suttogja, könnyes szemmel, remegő szájjal, majd ismét rátör a sírás. Maya felocsúdik döbbenetéből, hiszen ismerte látásból Yvette-et, s nemrég halálhíre röppent fel. De ezzel most nem foglalkozik, inkább felsegíti Irmát. A lány pánikrohama véget ért, de a kétségbeesése nem hagyott alább. Mindig is félt a haláltól, és most, hogy a nyakában liheg, előpattan nála a cérna. Ellöki azt, aki az útjába áll, és visítva a könyvtár végébe fut, ahol az a bizonyos könyv található, s miután a csapóajtó kinyílik, magára húzza és eltűnik.
Ekkor valaki betör a könyvtárba, de vajon barát, vagy ellenség?

határidő: október 17.

sorrend:: még nincs  

[Carrow, készülj a második felvonásra]

   Ez egy komédia!
   Lazare Wilkes nem az a fajta ember, akit könnyű kihozni a béketűréséből, de amikor Carrow miatt mindketten a padlón kötnek ki, majdnem elpattan nála a húr. Ingerülten a földre csap tenyerével, és olyan pillantást küld társa felé, amitől joggal fagyhatna meg benne a vér. Már az is éppen elég nagy hiba volt, hogy Wilkes első átka nem talált célba, aztán vadászból kis híján ő lett a préda, de most még időt is vesztegetnek. Még szerencse, hogy ezen a folyosón nem sok lehetőség adott a rejtőzködésre. Üldözöttjeik lóhalálában siettek be egy nyikorgó ajtón, épp csak egy saroknyira a halálfalóktól. Wilkes egy utolsót fújtat, feláll, sértetten végigsöpör fekete ingén, és a következő pillanatban ő a megtestesült nyugalom és elegancia. Ezt a szerepet már jobban szereti. Az ő asztala a tragédia, nem holmi mulattató vígjáték. Ez a végjáték.
   Nem siet túlságosan, egyébként is csak sejti, hogy a könyvtár folyosóján járnak - rég volt már, amikor ő is roxfortos diák volt -, de magabiztosságán mindez nem ütközik ki. Pálcája lazán lóg a jobbjában, de elszántan a támadásra, bal kezével pedig betaszítja az ajtót. Mint ahogy az előbb is, most is szörnyű nyikorgás szalad végig a falak mentén, beleveszve a bentről kiszűrődő kiabálásba. Wilkes alig tudja visszanyelni az arcán szétszaladó cápamosolyát.
   - Carrow, készülj a második felvonásra - dobja hátra a válla fölött a társának, és erősen bízik benne, hogy ez egyszer Fortuna melléjük szegődik. A Nagyúr roppant hálás a hősöknek, és ezt a hálát nem mulasztja el bőségesen kimutatni, ám a haszontalanok az árulók mögött kullognak. Ideje hát a tettek mezejére lépni.
   - Szép jó estét kívánok minden kedves egybegyűltnek. Ne féljetek, nem rossz szándékkal érkeztem. Nem is szeretnék erőszakhoz folyamodni, fölöslegesnek tartom az ilyesmit. Én csupán Vulkanovért jöttem. Ha kiadjátok, én már itt sem vagyok, és ezt az egész kis intermezzót el is felejthetjük... így van, tanár urak?

[Hölgyeim.]

   Hirtelen hangok jönnek a könyvtárból is. Mintha lányok sikítoznának, s egy egész pillanat erejéig elmémben rengeteg elmélet fut össze, ellenkezik, meg miegymás az elkövetkezendő perceket illetően. Először is Kalina jut eszembe, s a gondolat szívembe mar. Akár ő is odabent lehet, hiszen nem tudom, hol van. Ajkamba harapok. Ha bemegyünk, akkor a halálfalók is bejönnek, ezzel kockáztatom mindenki életét. Ha viszont ketten szállunk szembe velük, akkor ki tudja mi lesz, a lánnyal legalább túlerőben lennénk, már ha egyáltalán számításba lehet venni, egy tizenéves diákot egy ilyen párbaj során, vagy ha egyáltalán olyan állapotban van, hogy használható bármire is. Még az is meglehet, hogy nem egyedül lesz odabent, s most az egyszer nem a titkos, könyvtári enyelgésre gondolok, amit minden diák próbált már legalább egyszer.
   A végén azonban Jonathan dönt helyettem. Komoran bólintok, majd ellököm magam a faltól, s minden fedezékünk megszűnik létezni. Az ajtót tartom csak szemem előtt, s futok. A könyvtár ajtaját fivérem nyitja ki, majd mindketten besurranunk,  s odabent nem egy, hanem két leányzót is találunk. Tekintetem megállapodik arcukon, s egy sóhajjal nyugtázom, hogy egyikük sem Ő.
- Hölgyeim. – mosolyodok el, miközben nagy levegőt veszek. Nem mindennap futok azért én sem. – Kezdődik a buli. – arcomon fájóan gúnyos, s lesajnáló mosoly ül, amiből a lesajnálás inkább ellenfeleimnek szól. – Kapják össze magukat, és indulás. – utasítom őket, s ezzel elintézettnek tekintve a dolgot, megfogom az egyikük – az alacsonyabb – karját, majd Jonathanra nézek, és a hátsóbb sorok felé bökök fejemmel.
- Minél több választ el tőlük, annál jobb. – jelentem ki nemes egyszerűséggel, majd mihelyst magunk mögött hagytuk az első két sort, pálcám meglendítem, s a mögöttünk maradt hatalmas polcok hangos robajjal dőlnek össze, ezzel akadályozva kedves vendégeink útját. S a mi kiutunkat is. Legalábbis egy időre. Ha minden jól megy.
   Egyből tudjuk, mikor érnek ide, hiszen még hangot is adnak neki. Természetesen egyikük sem fél, ugyan miért is tennék… ostobák. Mikor követelőzni kezd, az első gondolatom az, hogy melyik Vulkanov kell nekik a kettő közül, hiszen vér szerint Jonathan is annak számít, utána meg egy egészen őrült ötlet ötlik fejembe, ami kockázatos, és veszélyes, és nagyon is sok veszteni valóm van, de még mindig egyszerűbbnek tűnik, mint ha párbajba bocsátkoznánk velük. Már ha beveszik a dolgot.
- Jonathan, figyelj. – suttogom neki, mihelyst behúzódtunk az utolsó előtti sorok egyikébe. – Képes lennél megölni őket? – a szemébe nézek. – Ha lenne lehetőséged rá, meg tudnád ölni azokat az embereket? – ez egy égetően fontos kérdés most. Hiszen vagy mi, vagy ők, itt nincs sok gondolkodnivaló, teljesen felesleges is azzal múlatni az időt, hogy az oly jószándékú igazságszolgáltatásra bízzuk ezeket a barmokat. Ők sem kímélnék meg az életünket, ha elkapnának. Én sem leszek különb.

[- Nem rossz szándékkal? –]

Agyam lázasan forog, hogy mit is lehetne tenni még, ám Irma elvonja a figyelmem. Csak remélni tudom, hogy a többieknek volt eszük és kimenekültek. A konyhák felé talán még nem értek el, és van esély ott kiszökni. Vagy meglehet hogy a biztos halálba küldtem a társaim? Csak remélni tudom, hogy nem így lesz. Maya arca sem nyugodt, látszik a feszültség. Mélyet sóhajtanék, ám belém fagy a szussz, mikor Irma ellök, s ész nélkül rohan az ajtó felé, majd lendülettel be is vágja maga mögött.
Szint ugyanebben a pillanatban nyílik ki az ajtó. Szóval ennyit a menekülőútról.
Körbetekintve ketten maradtunk Mayával, és már nem használhatjuk a csapóajtót anélkül, hogy fel ne fednénk az átjárót.
A fene egye meg!
Féltérdre esve a kezem ösztönösen a hátam mögé nyúl, a pálcámért, ami az övemre van erősítve, de egy percig habozok, amint meglátom a tanári párost.
Megmenekültünk!
Legalábbis ez az első gondolatom, s ez egy halvány reményt ad nekem, egész addig, míg meg nem látom, hogyan ragadja meg egyikük Maya karját és viszi el mellőlem.
Mire felocsúdok már a könyvtár végébe járnak, háttal nekem.
Elindulok, de mindössze két lépésig jutok.
Az ajtó újra kivágódik, de ezúttal a kezemben ott a pálca, és a halálfalónak szegezem. Nem kérdés hogy az; azok az undorító szemek…
- Nem rossz szándékkal? – nevetek fel, és hangom érdes. Húznom kell az időt, egyszerűen muszáj. Remélem a hátul gubbasztók kitalálnak addig valami okosat.
- Ha tényleg így lenne, akkor nem jöttél volna ma ide. Sőt! Nem hordanád a kezeden azt az ocsmányságot! –
A rózsafa pálca nem remeg meg a kezemben, s erre most külön büszke vagyok. Felötlik bennem, hogy meghalok. Hogy ez a senki, aki fenyeget itt engem, minket, ez öl meg. Bárhogy is, remélem Brandon majd megsirat. Vagy legalább emlékszik majd rám. Akkor legalább volt értelme az életemnek.
A férfi hangos felkiáltására, amivel a professzorokat hívja kaján mosoly ül ki az arcomra.
- Mint látod, csak egyedül vagyok, úgyhogy máshol kell keresned az áldozatod. –
Félek hogy túlfeszítem a húrt, félek hogy nincs megállás. Így hát már az első igék a nyelvem enyhén vannak, hogy minden aprócska, meggondolatlan rezdülésre amit a másik akár óvatlanul is tesz kimondjam őket, s akkor a másik csak abban reménykedhet, hogy rossz célzó vagyok.

[Wilkes]

A kastély folyosóit végigzengték az ordibálások, átkok szavai, és védőbűbájok óvó hangjai. A főkapunál, ahol a Halálfalók betörtek még mindig teljes káosz és vérontás folyik, sorban hullnak el tanárok, barátok, szerelmek. Vulkanov professzor nem tudhatja, hogy vajon Kalina él-e még, Dr. Dobrev nem lehet biztos abban, hogy Amelie jól van-e, ahogy Ms Delacour sem sejtheti, hogy élete egyetlen reménye, lételemének oszlopa, Brandon Gray nem fekszik-e holtan valamelyik lezuhanó törmelék alatt.
Mindenkinek van vesztenivalója, mindenkinek van kire gondolni ebben a szörnyű csatában, de mégsem engedhetnek a csábításnak. A helyzet kiéleződik, és immáron mindegyik hősünk a könyvtárban áll készen az összecsapásra – hiszen mindenki sejtheti már, hogy ennek nem lesz szép vége. Csak a remény marad meg mindenkinek, hogy az élők sorából kerülnek ki a csatából.
Wilkes és Carrow a bejáratnál állnak, elzárva minden menekülési lehetőséget az elől rekedt lánynak, Delacournak. Vulkanov bombabiztosnak hitt tervének első része majdnem tökéletesen zárul, hiszen sikerül egy kis időre elzárni magukat ellenségeiktől, de üröm az örömben, hogy az egyik megmenteni kívánó lányt a túloldalt hagyták, merő véletlenségből, hisz úgy hitték, hogy a hollóhátas diák automatikusan követni fogja a két professzort. A két varázsló kényszerterve után szükségessé válik egy messzemenően sikeres ötlet, s amikor Vulkanov Dobrev felé fordul, a testvér azt hiszi, hogy ikerpárja már elő is áll egy hatékonyabb tervvel, minthogy bezárkóznak, de tévednie kell.
A fiatalabb iker másodpercig hallgat, és belegondol a háború súlyosságába. A halálba, az életébe, és mindenbe, ami most egy hajszálon függ a levegőben.
- Igen. – válaszolja tömören Dobrev, de ő sem biztos abban, hogy igazat válaszolt-e. Sosem ölt még embert, még talán állatot se. Nem tudja, hogy képes lenne-e rá, ha eljön rá az alkalom, de csakis szerelmére gondol. Ha most nem öli meg őket, lehet pont ez a két mágus lesz az, aki véget vet életének. A szükség törvényt bont, így lelke bár félve, de felbátorodik. Ms Leigh elborzadva hallgatja a rövid párbeszédet, és próbál kilesni az összeomlott könyvespolcok között, de nem sikerül csak egy átok süvítését hallja és egy hatalmas mély, ijesztő ordítást, így automatikusan felsikolt, és behúzódik az egyik könyvespolc és fal közti fülkébe.

Delacour ellenállása következményeket von maga után. Wilkes vérszomjas tekintete se tudja megijeszteni a felbátorodott tinédzsert, s habár Wilkes biztos önmaga tudásában, és úgy érzi, hogy a helyzet magaslatán áll, Alecto Carrow kevésbé nyugodt lelkületű ember. Az alapból hektikus Halálfalót felbosszantja a lány reakciója, és gondolkozás nélkül egy átkot küld a lány felé, de amint kimondja, óriási öblös ordítás kizökkenti, így az átok Delacour feje felett száguld el, és kirobbant egy fél könyvespolcot.
A felpaprikázott helyzet nem is lehetne rosszabb – gondolhatná bárki, de tévedne. Az furcsa ordítás után, amely a folyosóról hallatszott, dübörgő léptek hallatszódnak, sőt érződnek, még a föld is beleremeg.
Amycus Carrow bátyja, Alecto nevét ordibálva tör be a könyvtárba, s mögötte egy skótföldi óriás több méteres alakja töri össze a könyvtár bejáratát. Az óriás hatalmas bunkójával lendít egyet, ezzel Amycust hatalmas erővel Wilkesnek hajítja. Az óriás dühödten felordít és az előttük lévő védtelen emberekre néz.

Minden pillanat és mozdulat számít.

határidő :: n i n c s

sorrend :: n i n c s

[- Vigyázz!]

A félelem szinte teljesen megbénított. Mozdulni sem tudtam, csak néztem és hallgattam ami körülöttem történt. Ebben a bénult pánikban teljesen haszontalan voltam Yvette és a többiek számára, pedig tudtam, hogy szükség lenne rám. Ilyenkor mindenkire szükség van. Ahogy behúzódtam a polcok közé a pálcám beakadt a talárom ujjába. Kétségbeesetten rángattam elő, miközben hallgattam a körülöttem zajló eseményeket. Éreztem, hogy tennem kell valamit, de pont rosszkor szedtem össze a bátorságomat a cselekvéshez. Riadtan sikoltottam fel, és fedezékbe húzódtamismét, mikor megpillantottam Yvette-et és a vele szemközt álló halálfalót.
„Merlin segíts!”

Megrohamoztak az emlékek, de különös módon erőt is adtak, mintha egyfajta lehetőség kínálkozna most a bosszúra. Rettegve pihegtem, ujjaimat mégis szorosan összefontam a pálcám körül. Nem állhattam tovább tétlenül. Ma éjjel nem! Vagy én is meghalok, vagy megmenekülünk, vagy valami köztes állapot áll be, de ha nem teszek semmit, akkor a túlélési esélyeim az eddigi minimális szint alá csökkennek.
- Vigyázz! – kiáltottam oda a lánynak, és igyekeztem mellé kerülni. Futottam, bár kezem-lábam remegett. Pálcámat védekezőn magam elé tartottam, éss folyamatosan csak arra tudtam gondolni, hogy valahogy érjek oda diáktársam mellé. Vajon én képes lennék megölni bárkit is? Meg fogom tudni tenni, ha a szükség úgy hozza? Mire a Hollóhátas lány mellé értem, már megszületett bennem a válasz is.
Igen.
Nyáron megtettem volna, otthon a házunkban. Ugyanazzal az elszántsággal mint akkor tartottam a pálcám a kezemben, de az Yvette feje felett elszáguldó átok kizökkentett, és félre kellett ugranom a lehulló könyvek elől. Ahogy ránéztem diáktársamra, elfogott a bűntudat. Jóllehet nem a legalkalmasabb pillanatot választotta ez az érzés, mégsem tehettem ellene semmit. Segítenem kellett volna. Gyáva pocok vagyok, nem méltó, hogy boszorkány legyek. Hacsak nem most, hogy elérkezett a vég, most nem teszek valamit ellene!
- Sajnálom. – suttogtam szinte magam elé. Ebben a pillanatban láttam meg az óriást. Alig hallhatóan felnyögtem, majd megpróbáltam kihasználni a támadóink pillanatnyi zavartságát, és feléjük küldtem egy lefegyverző bűbájt.
- Capitulatus! – hangom bár magasabban csengett, mint máskor, most mégis határozott zöngéje volt. A bűbáj azonban célt tévesztett, csalódottságomnak hangot nem adva újabbat küldtem Amycus felé. Ezalatt a lélegzetvételnyi idő alatt számtalan dolog fordult meg a fejemben.
Mintha az agyam igyekezett volna nem tudomást venni az eseményekről, a gondolataimban már szinte láttam, ahogy a varázslat célt ér, és a halálfaló pálcáját vesztve a földre rogy. De ez még csak képzeletem játéka, kósza árny csupán, melyet látni vágytam.

Nem engedhettem meg magamnak, hogy ismét ledermedjek, még egyszer nem! –tekintetem a bejáratot fürkészte, oly elszántan és bosszúra szomjasan, ahogyan addig még soha.

[Jonathan, a rohadt életbe!]

- Jonathan, a rohadt életbe! – szisszenek fel, ahogyan meghallom a lány hangját a túloldalról, nem is törődve ikrem válaszával. – A másik mégis mit keres ott? – kérdezem felháborodottan, majd a polc széle felé lépek. – Kimegyek, de fedezned kell. Azt a lányt valahogy meg kell menteni. – suttogom visszanézve még ikremre, majd megindulnék, azonban látom, ahogyan a másik lány is hasonlóban gondolkozik.
   Bosszús sóhaj hagyja el ajkaim, s szemforgatva indulok utána. Milyen remek, hogy mindenki most akar hőst játszani! Ez a lány teljesen ostoba, ha azt hiszi, hogy segíteni tud társának. Két halálfaló ellen teljesen használhatatlan, bármennyire is volt aktív a maguk sajátos anarchista felkelésében.
- Nem tudom, kegyed hogy tudja, de legutóbbi információim szerint engem hívnak Vulkanovnak, nem pedig magát. – suttogom a szőke lánynak, mihelyst utolérvén ujjaim ismét vékony karjaira zárulnak, és megpróbálom visszatartani. – Ha lehet, máshol és máskor élje ki hősies ambícióit. Egyébként pedig ha nem látná, esélye sincs a barátnője mellé szegődnie, még egy troll sem tudná könnyűszerrel átlépni azokat a polcokat. – nézek rá rosszallón, majd elengedem kezét. – Menjen vissza. – ezzel ott hagyom, bízván benne, hogy a kellő bunkóság ezúttal hasznos lesz.
   Előrébb lépkedek, igyekszem minél halkabban tenni mindezt, a sötét még előnyömre válhat. Szorosan markolom pálcám, majd az egyik polc mögé behúzódva kilesek, vajon látok-e bármit is az elöl lévő alakokból. A lány igen csak bátor, nem tudom milyen indíttatásból enged meg magának ilyen hangnemet, a helyében nem játszanék ilyen bátran az életemmel. De hát ő tudja. Villanást látok, s már készülnék, hogy kiugorván rejtekem mögül, segítségére legyek, ám mielőtt bármit is tehetnék, az ajtó kivágódik, s egy olyan hang hallatszódik, melytől egész biztos vagyok benne, hogy a könyvtárban tartózkodó összes léleknek megfagy a vér az ereiben.
- Jonathaaaaaan. – fordulok meg, s visszafutok testvéremhez. A lány most nem fontos, egészen biztos, hogy a halálfalók előbb magukat fogják menteni, és csak aztán foglalkoznak majd vele. – Ne szólj senkinek. De egy óriás van a könyvtárban. – suttogom mikor mellé érek. Hátam a polcnak vetem,  szemeim izgatottan csillognak. – Ez azt jelenti, hogy ha nem vesz észre minket, akkor van esély rá, hogy elvégzi helyettünk a piszkos munkát. Már ha azok a barmok nem végeznek vele hamarabb. – ez még akár jól is jöhet. Nem száradna három ember élete a kezemen. Nem mintha fenyegetne a bűntudat miattuk, mert nem szokása. De a gyilkolás. Emberek életének tönkretétele sosem jelent örömöt. Én nem vagyok olyan, mint ők.
   Valamire azonban nem gondoltam. Az óriás nem fog kivételezni. Nem csak a halálfalókat fogja bántani, vérszomjas, egy szép szempár nem hatja meg. Mégis mi lesz a lánnyal?

[- Stupor! –]

Vérszomjas tekintet. Igen, ha tehetné, megölne. Itt és most. Ez pedig csak növeli bennem a dacot. Ösztönös a testem reakciója, felszegem az állam és kihúzom még ettől is jobban a hátam. Várok, és várok. A másodpercek lassúak és elkínzóak. Majd robban az átok, de nem a gyilkos pillantás gazdájától, hanem épp ellenkezőleg. Ez meglep, mivel a társától vártam az átkot, de ezek szerint nem ő volt a gyengébb láncszem.
A reakcióm gyors, hisz az életem múlik rajta, és hozzá kell tenni sikeresen, hisz a fejem felett süvít el és csapódik a falba. De azért nem sokon múlt....
Eldőlök oldalra végig a karomon majd a hátamon gurulva, hogy végül félig térdelve kiáltom el az első átkot ami eszembe jut egyenesen a támadóimat célozva.
- Stupor! –
Csakhogy mindeközben a tizedmásodperc alatt a mély öblös hang, amely megzavarta a halálfalókat testet is ölt egy óriási monstrum személyében, s lehet az átkom pont őt találta célba? Az aztán akkor a pech....
Minden esetre, még a levegő is benn reked a tüdőmben, ahogy először mérem végig az óriást, s egy percig csak tátott szájjal meredek, no és közben sűrűn imádkozom azon, hogy a fiúk ott hátul kitaláljanak valamit, ha egyáltalán még nem hagytak itt magamra a veszedelemmel és Mayával együtt, akit fél szemmel látok egy lefegyverző bűbáj kíséretében. Basszus, ennek a lánynak el kellene gyorsan tűnnie innen ha életben akar maradni. De hát csak összeszedte magát a lány az első döbbenetből… s ez valahol kicsit örömmel tölt el. Időm viszont nincs ezen gondolkodni, hisz az a pár pillanat sokat nyom a latban amit nyert nekem. Nagyon de nagyon sokat. Egész pontosan annyit, hogy addig beugrok az egyik oldalára dőlt és félig összetört törmelékdarab mögé, amit nem tudok behatárolni mi is lehetett egykoron… talán a könyvtár ajtaja?
S még ha így is volt, most átmeneti két másodpercre ad ennyi kisszusszanásnyi védelmet, hogy ez alatt az idő alatt eszembe jusson egy újabb átok, aki elősegítheti vitathatatlanul  kilátástalan helyzetem reménybeli pozitív változását, és talán addig is megvéd a felém elsülő ismeretlen varázslatok tömkelegétől. Csak remélni merem, hogy addig is változik a helyzet és kikerülök a kutyaszorítóból, mert valljuk be; most nyakig ülök a slamasztikában.