A pálya

Sean


Sziával mégsem nyithatott, hiszen csak percekkel ezelőtt váltak el egymástól útjaik és már akkor is úgy volt, találkoznak hamarosan. Legalábbis a hugrás őszintén reménykedett, nem baglyot kell küldenie maga helyett. Az felettébb kellemetlen lett volna. Nem igazán tudja, a mardekáros hogy van ezzel, de ő kifejezetten utál várakozni, noha feltalálja magát, akkor sem szereti. Épp ezért a kis bejelentésével igyekezett sugallni, ő sietett, noha a távolság, és az a kis idő, amíg kikönyörögte a szabadságát, itt, várakozva talán nem tűnt úgy. Ő ennek fogja fel azt a gúnyos mosolyt, s valahol már várja is a megjegyzést: „nem sietted el..”
Némileg meglepő, de semmi rosszallást nem kap, még csak egy megvillanó tekintetet sem, pedig elég nagy esély volt arra, Minticz el sem engedi ma a büntetését. De kapóra jött neki ez a fennforgás, s a professzor is talán némi megkönnyebbüléssel mondott le a felügyeletéről – amihez egyébként a férfi ragaszkodik jobban és ő is kezdeményezte még valamikor tanév elején. Mosolyogva figyeli Sean reakcióit, egyébként is kíváncsi volt, hogyan fog reagálni a feltételekre – attól persze nem tartott annyira, hogy esetlegesen visszadobja a lehetőséget. Az alakítás megér egy bosszús grimaszt, a Shay-re jellemző módon, összeszűkített szemekkel, kissé csücsörítve, de így is látható derűvel. Nem, egyáltalán nem tudja zokon venni, de most a nyelvöltést mellőzi, helyette inkább igyekszik valami méltó visszavágással.
- Hm… igazából mára nem készültem semmi… extrával, de… balesetek történnek, nemigaz? – vigyorodik el sokatmondó kifejezéssel arcán, s egy apróbb vállvonással. Nehogy már olyan nyugodtnak érezhesse magát a mardis, és az sem árt, ha érzi, valóban van ennek a felelősségnek némi súlya.
- De, ha lefoglalsz, akkor nem is tudok másra figyelni… - harapja meg ajkát egy picit – megvesztegethető vagyok – vonja meg szemöldökét a Sean-tól tanult módon, bár talán ez már benne is megvolt korábban is. Talán kiérezhető megjegyzéséből az apró utalás, bár ő nem olyan ügyes a burkolt célzások terén, mint a Kedves. Meg minek utalgatna burkoltan…most?!

Mivel a fontos pontok megbeszélésre kerültek, s a lány, mint olyan, kissé be is van már sózva, nincs más hátra, mint előre, vagyis igazából felfelé. Vesz egy nagy levegőt, majd még oldalra pillant. Nem esik le neki az első pillanatban, hogy tulajdonképp a célmeghatározás egyúttal kihívás is egy versenyre. Épp intézne egy mosolyt a fiú felé, amikor Ő a seprűjére pattan, útját meredeken a ködfelhők felé irányítva.
- Hé! Hé, ez nem ér! – háborog nevetve, amikor ő is a levegőbe emelkedik, s üldözőbe veszi a mardekárost. Nem szép húzás ez, s ha most azzal vágna vissza, hogy mardekáros… még ő lenne a beskatulyázós, házak között különbséget tevős rossz. Márpedig Shay nem olyan, ezt bizonyítandó pedig ő is villant valamit a ravasz és természetesen tisztességtelen húzások közül. Kviddicses szülők porontyaként sok mindennel találkozott már, rengeteg meccset végigült már, vagyis inkább tombolt, az edzésekről nem is beszélve.
Sokszor túlteng benne a versenyszellem, ha arról van szó, azonban most meg sem fordul a fejében, hogy nyerni szeretne. Ahogy így kitartóan mered Sean hátára, mosolyogva konstatálja, így látva, nem is olyan összeférhetetlen és elképzelhetetlen az, hogy repüljön… seprűn. Hogy neki miért nem ment mégsem, azt nem tudná megmondani. Hiába az arcát csipkedő hideg, a bőrét hasogató szél, azért nem akarja egészen hagyni magát, így jobban ráhasal a nyélre, és a mardis szélárnyékában igyekszik közelebb lopni magát. Nem célja megelőzni, s beérni is csak annyira akarja, amíg kezét előrenyújtva elérheti a Nimbus cirokrészét. Most mellőzi a rosszindulatú vicsorgást, mert rövidúton kifagynának a fogai, így csak mosolyog, miközben alattomban megkapaszkodik a seprű végében. Ezt minden bizonnyal meg fogja érezni majd a srác is, a sebessége valószínűleg csökkenni fog.
1-1, ami a csalásokat illeti, de hogy leterelje a dolgot, kissé emeltebb hangon szól előre.
- Megvagy! – még villant egy búcsúmosolyt és egy villámgyors nyelvöltést, ám mielőtt rózsaszín jégkocka lehetne belőle, gyorsan vissza is húzza. A következő pillanatban elengedi a seprűt, de reméli ettől Sean-nak nem esik baja. Arrafelé felfelé kevés dolognak ütközhet neki, a karikák is messze vannak, s már igazából régen elhagyták magasságban is őket. Shay egy határozott mozdulattal rántja aztán félre seprűjét, de még egy aggódó-ellenőrző pillantást küld a Kedves felé, hogy minden rendben van-e vele. Közben azért nem felejtette el a célokat, továbbra is fölfelé repül, de menekül is és olykor hátrales, hogy az esetleges próbálkozásokat kikerülhesse.

[= Shay =]

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A Drágaság megjegyzésére, miszerint balesetek mindig történnek, a válasz egy halovány, rejtélyekkel telt mosoly volt csak. Ez szólt egyrészt válaszadásként... másrészt pedig, a fejemben azért olyan dolgok sejlettek fel, amit másnak nem igazán teregettem volna ki. Legfeljebb annak a fránya naplónak, ami azóta már a tűz martaléka lett. Elküldtem volna David számára, és tudná, miket műveltem, ha még élne... így azonban nem láttam más megoldást a múlttól való szakadásra, mint ez. Valóban történtek balesetek az életben, az én életemben egészen bizonyosan. Persze a véletlen jelző csak erős ráhatással volt jogosnak mondható minden egyes furcsaságra. Shay esetében a világvégére hajazó katasztrófák már megszokottak voltak, így nem igen kellett semmi különösre felkészülni... legfeljebb arra, ha a Őnaccsága hozza a formáját, akkor az emberiség újfent egy teljes körű és végleges megsemmisüléssel kell, hogy szembenézzen. Eddig szerencsésen túléltünk, amiben döntő szerepem volt nekem is... bár éltem a gyanúval, a szülők is megcselekedték, amit megkövetelt a bolygó lakossága. A következő megjegyzésre a titokzatos mosoly kisség megszélesedett. Azért némi sejtelem maradt a beteg kékekben... igen, arra készültem, hogy lefoglaljam Őt, teljes lényében. Meg persze arra, hogy ráhozzam a cifrafosást. Ebből azonban még semmit sem sejthetett. Nem is igazán szerettem volna, ha megneszel bármit, elvégre akkor oda lett volna az újdonság varázsa. Meg a féltő-bárgyú tekintet.

Szabadság.
Repülés.
Nem igazán vártam arra, hogy mit fog mondani, bár még mintha hallottam volna az elégedetlenkedését, miszerint csaltam. Erre már aztán végképp nem reagáltam semmit, hátra sem tekintettem, csak kapaszkodtam a fekete seprűnyélben, és az égbolt felé száguldva igyekeztem elérni a felhőket, és azok áldásos ölelését. Szerencsére a sálamba jó mélyen belefúrtam a pofámat, így nem fagyott le az egész. Viszont egy jobbfajta szemüveg azét csak-csak hiányzott a fejemről, hogy minden tökéletes legyen. A kézfejemen éreztem a hűvös marását, de nem törődtem vele... még akkor sem, amikor már olyan érzés volt, mintha ezernyi tű szurkálná az ujjakat. Kibírtam ennél rusnyább fájdalmat is, nehogy ez szóljon bele a versenytúrába. Picsa volt ez Cedrah játékosságához képest... vagy a tűznyelőhöz.
Érzés.
Hirtelen lelassultam, így vettem a fáradtságot, és hátratekintettem, mi történhetett. Persze gyanúm volt róla, ami be is igazolódott. A Virágszál volt olyan aranyos, hogy belekapaszkodott a cirokba. Meg kellett hagyni, jó seprűlovas volt, hiszen a meglepetés erejével hagytam hátra, ennek ellenére sikerült befognia még a cél elérése előtt... nem is kevéssel. A megvagy szavacskára csak egy mosoly érkezett, meg persze egy fejrázás... hát hajrá, vannak még méterek, ahol versenghetünk. Persze ezt a versengést is úgy fogtam fel, nem vérre menő... csak egy kicsit. A mozdulatai elegendőek voltak, hogy kissé kibillentsenek, így megelőzött.
Szorítás.
Sebesség.

Erősen rámarkoltam a fanyélre, és rálapultam, a mellkasom szinte átfúródott az egyenesre csiszolt fenyőn. Nem akartam beérni, ez a dolog még kapóra is jött... úgy tettem, mintha erőteljesen próbálkoznék, persze, mivel tapasztalt volt már e téren, hamar rájöhetett a cselszövésre, valami történni fog. Egyelőre vártam, vártam arra, hogy elérjük a fellegeket, amikor szem elől veszítjük egymást.
Homály.
Amint mindketten beléptünk az áldásos takarásba, megkezdődtek a munkálatok... a seprűmet már a klubhelyiségben megbűvöltem, ha ilyen magasról zuhan, se törjön össze. A pálcám abban a mappában volt, amit odaadtam neki, hogy vigyázzon rá. A ruházatom meg nem igazán érdekelt, hiszen az csak pénzbe került. Igyekeztem fürkészni a fellegek között, mikor fog véget érni a gomolyagtakaró... előtte kellett átalakulni... hogy a seprű még kiemelkedjen... de már nélkülem... hogy megijedjen, mi történhetett.... aztán pedig kellettek a szemek, hogy majd kiszúrjam. Ismertem annyira, hogy tudjam, zuhanóban fog utánam eredni... jobban mondva a ruháim után... nekem pedig a másik alakomban olyan sebesnek kellett lennem, hogy beérjem.
Most.
Ahogyan az érzés jött, azzal a lendülettel szakadtam el a seprűtől, ami tovább emelkedett.. vélhetőleg pontosan annyit, hogy még lássa majd felbukkanni, majd visszazuhanni. A zuhanásom nem volt könnyű, hiszen eközben kellett levetnem a kabátot, a pulóvert és pólót... meg persze a sálat. A gatya nem érdekelt, az úgyis lehullik majd rólam, elvégre a jelenlegi alakom sokszorosára megyek össze. A felsőből viszont nehéz lett volna kihámozni magam. A fellegekből kiérve még azzal bajlódtam, hogy minden rendben legyen. Nem jött még mögöttem... időben sikerült átalakulni... holló formában folytattam tovább az utamat, olyan ívben repülve, hogy rálássak a ruháimra, olykor felpillantva, mikor bukkan alá a felhőkből a kétségbeesett Tündérbogár.

Sean

 
Noha nem mond semmit, Sean mégis beszédes azzal, ahogyan viselkedik. Shay elég magas labdát adott, ezzel még ő maga is tisztában van, s várja rá a repostot. Annak elmaradása azonban némi gyanakvásra ad okot… nem tudná megmondani a hugrás miért támad benne gyanú, de bizony megtörténik. Ettől függetlenül a lány megint csak elidőzik azon a titokzatos mosolyon, amely szinte könyörög a kérdésért, de most sem meri feltenni. Ajkát beharapja, míg gondolatai egy egészen kicsi időre elkalandoznak, ahogyan elidőzik tekintete a mosolyra görbülő ajkakon, a kék íriszeken, s a mardis arcán. Mindig megtalálja erre az időt és a lehetőséget, többnyire úgy, hogy a másik, vagy a környezet ne vegyék észre. Persze, azt csak ő gondolja, hogy sikerül is ez neki.
A nyilvánvaló csalás miatt nevetve vág neki aztán a magasságnak. Hiába az egyébként zord miliő, a metsző hideg menetszél, Shay nagyon is élvezi, hogy újra seprűn ülhet. Ha nem kell figyelnie a bőrét csipkedő hidegre, kevésbé is érzi azt. Most pedig van mire összpontosítania, mégpedig Sean hátsójára, igaz, most nem stíröli azt – annyira – csak igyekszik közelebb férkőzni hozzá, vagyis az alatta levő cirokhoz. A kviddicsben ezért a manőverért büntetődobás járna az ellenfélnek, de itt most nagyjából minden megengedett. Izgalmas menet ez így, mutathat ő is egy keveset az agyafúrtságából. Persze, esze ágában sincs felvágni, hiszen ez csak szórakozás most. Amint elengedi, s tulajdonképpen le is hagyja a srácot, szemeit összeszűkítve száguld a cél felé, azaz egyre feljebb és feljebb. Ellenőrzésképpen válla felett hátra-hátra pillant, nem szeretne túlságosan is meglepődni, ha érkezik valami támadás. De semmi…
- Na, mi lesz? – szól hátra, reményei szerint kissé ingerelve a mardekárost. Szerinte ugyanis Sean nem az a fajta, aki hagyja magát legyőzni, még akkor sem, ha történetesen Shay a kihívója. Sőt ilyenkor talán még kevésbé. Harc nélkül pedig egyenesen kizárt, és most nagyon is látványosan nem harcol. Ezt a hugrás onnan tudja, hogy hiába fogja vissza magát ő is, a mardis bizony nem közeledik… a srác nem, a cél viszont annál inkább, olyannyira, hogy néhány pillanat múlva kibukkan a sűrű ködrétegből…
~ Nyertem… ~ mintha némileg csalódottan venné ezt tudomásul, lefékez, s megfordul abba az irányba, amerről várná a Kedvest, hogy aztán jól az orra alá dörgölhesse az eredményt. Ugyan valamivel kiélezettebb menetre számított, koránt sincs elkámpicsorodva, majd a későbbiekben jobban fog figyelni, mit hogyan csinál. Épp ezért vigyora kiszélesedik, ahogy a felhők közül meglátja kibukkanni a seprűt, ám azt már lovasa nélkül.
- Nem! – motyogja alig elnyíló ajkai között, meredt zöldjeivel a gazdátlan seprűre bámulva. Az egész a pillanat tört részéig tart, de agyára olyan hirtelen telepszik sűrű sötétség, arcára ráfagy a rémület, ahogyan látja visszabucskázni a seprűt. Ujjai keményen ráfognak saját seprűje nyelére, az adrenalin gyorsan árad szét testében a pillanatok alatt sokszorosára nőtt pulzusának hála, gondolkodnia sem kell, mit tegyen. Ösztönösen, egy határozott mozdulattal irányítja hű hátasát a föld felé, most teljes sebességgel veti magát a zuhanó seprű után. Szíve fájdalmasan ver mellkasában, és ami eddig izgalmakkal teli világ volt, most kellemetlen, idegesítő és zavaró körülménnyé válik hirtelen, hiszen alig lát valamit a sűrű ködtől.
~ Nem! Nem! Nem! Nem! ~ csak ez lüktet fejében, meg a rossz érzés, hogy valami rossz történt…
- Sean!! – kiáltani szeretne, de alig hallatszik valami, egyszerűen megnémítja a rettegés attól, amit a ködfüggönyből kiérve talán látni fog. Még jobban rágyorsít, amikor kezd oszladozni a köd, s megillantja a seprűt a levegőben. Szemeit még jobban összeszűkíti, a jeges menetszéltől könny gyűlt bele, de most nem érdekli semmi. Ahogy azonban egyre inkább kitisztul a kép és javulnak a látási viszonyok azt is látja már, sem a levegőben, se a földön nincs semmi… vagyis, két sötét ponttól eltekintve semmi. Annyira nem sasszemű, ezért is nem fogó…
~ Valami nem klappol… ~ vonja össze szemöldökeit s egy kicsit lelassít. Valamennyire megnyugvással tölti el, hogy nem látja a mardist kiterülve a fűben, sem pedig zuhanni a levegőben.
~ Akkor meg hova… ? ~ futtatná le magában a kérdést, amikor valami a nyakába esik. Könnyű, valami sötét anyag, legalábbis elsőre úgy tűnik, de lehet csak azért, mert túl közel volt már, amikor látta. Mikor újra kinyitja szemeit, ismeri csak fel, mit szorongat a kezében, s most már teljes értetlenséggel áll a történtek előtt. Ha nem épp azt próbálná kitalálni, mi történhetett, rémesen zavarba jönne a ruhadarabtól, egyelőre azonban az a nagyobb talány, hogy hol van Ő. Tekintetét újra meg újra körbehordozza a homályba meresztgetve zöldjeit, s pásztázni kezdi a környezetet.
- Sean? – hangja remeg, maga sem tudja sírjon-e vagy sem, izmai teljesen lemerevedtek, s minden percben készen áll rá, hogy valami szörnyűséggel találja szemben magát.

Az irónia mindig is az élet kegyetlen játékszere...
Szállj a magasban tovább!

a helyszín szabad!

[ötödévesek]

Repüléstan
1998.február.16.
:: V.-VI.-VII. ::

   A vállamra vetett seprű nyelét markolom, másik kezemben pedig a félig leégett cigaretta füstölög, melyet aztán el is nyomok, mikor az első diákom megjelenik. Az iskola területén tilos a dohányzás, én pedig vacsorára thesztrálcombot eszek átsütve, az apám meg kerti törp volt. Igen. Hogyne. Ez mind látszik is az adottságaimon, nemde?
   Ennek ellenére nem szívesen kelteném a hírét, hogy láncdohányos létemre füstölöm itt a tiszta, s friss, roxforti levegőt, mely oly jó hatással van az ártatlan diákok szervezetére. A gondolatra csak megforgatom szemeim, s a seprűt a lelátók falának támasztom, ahogyan aztán széles vállaim, majd hátam is. Karjaim mellkasom előtt, összefonva állapodnak meg, bal lábam automatikusan görbül, hogy cipőm talpának lenyomatával megtisztelhessem a külső faburkolatot. Nagyjából a pálya közepe felé vagyok, így minden érkezőt észreveszek, de nem szólok semmit, szótlanul várom, míg körém gyűlnek, s míg hivatalosan is kezdetét nem veszi az óra, végigfuttatom tekintetem az égbolton, mely volt oly kedves, s külön a mai óra kedvéért maradt tiszta, felhőmentes, nyugodt, úgyhogy a diákoknak ezúttal könnyű dolguk lesz. Ööö… vagyis nem. Hopsz.
- Üdvözlök mindenkit a heti egyszeri, szokásos összevont óránkon! – kezeim leeresztem, s összedörzsölöm. Nem húztam kesztyűt, hiába van tél, sőt, az itteni szóhasználat szerint hideg. Abszolút nem fázok az egyszerű kabátomban, s a farmerban, mely fölött nem viselek talárt. Igen, ez is egy szabály, de erre is tojok. Maximum kviddicstalárt tudnának rám erőszakolni, ám a meccsek kivételével, ha lehet, azt is hanyagolom. Épp eleget viseltem én az olyan göncöket. Nincs szükségem feleslegesen feltörő emlékekre.
   Az összevont órára azért volt szükség, hogy a három felsőbb évfolyam tudjon tanulni egymástól, illetve, hogy az én dolgom is könnyebb legyen kissé. Na meg minél többen vannak, annál jobban tudom kihasználni a repüléstan nyújtotta lehetőségeket, s az ezáltal elém táruló örömöket. A harmad- és negyedévesek azért nincsenek bevonva, mivel náluk kissé alaposabb oktatásra van még szükség, s ők alacsonyabb óraszámban, szám szerint heti egyben járnak hozzám. Mivel ők csupán elsőben részesültek repülésoktatásban, így velük át kell venni az alapokat, mindent, amire majd a későbbiekben szükségük lehet.
- A mai órán ismét csoportokban fogunk dolgozni, méghozzá a megszokott, évfolyam szerinti bontásban! – hangom kellőképpen hangos, egészen biztos vagyok benne, hogy minden diák jól hall. – Ahogyan eddig, most sem lesz szükségük pálcára, így remélem nem is hoztak magukkal! Egyedül a hatodéveseknek kellhet majd, de erről később. – szigorú tekintetem végighordozok a társaságon, majd egy szegleti félmosoly kíséretében folytatom is. – Mint tudják, jövő héten lesz a Griffendél -Hugrabug meccs, az érintetteket kérem, különös odaadással dolgozzanak az órán, hiszen az önök teljesítményétől nem csupán év végi jegyük, de a kviddicskupa sorsa is függ. – az utolsó szó elhangzása után várok pár másodpercet, majd előrántom pálcám, s a jobbra bekészített három láda közül az első teteje felpattan. – Az ötödévesek három kör futással kezdenek, hiszen mind tudjuk, legfontosabb az erőnlét, az állóképesség. – ismét lendül a vörösfenyő pálca, az érintett ötödikesek feje felett sötétlő, fekete füstszerű számok jelennek meg. Egyelőre mind egy-egy hármast mintáznak, de ezek majd a lefutandó körök fogyatkozásával változnak. – Miután végeztek, seprűre szállhatnak, és az északi karikáknál, passzolgatva egymásnak gyakorolják a karikára dobást. Egyikük mindig őrzőt játszik majd, a szerepeket természetesen ízlés szerint cserélhetik. A ládában található kvaffal dolgozhatnak. A legtöbb gólt dobó, és a legkevesebbet beengedő játékos, tíz-tíz ponttal gazdagítja házát. Önök mehetnek, kezdhetik is a futást. Ha esetleg nem bírják tovább, a pálya közepén található asztalon lelnek egy kis vizet, meg csokibékát. – adom ki a parancsot, s mihelyst ők távoztak, az itt maradottak felé fordulok. – Hatodévesek. Önök a levegőben kezdenek. Spirál alakban fognak repülni a pálya körül, körönként gyorsítva, s egyre magasabbra repülve. Egészen addig, míg már nem látnak minket. Akkor visszajöhetnek. Ezután párokba rendeződnek és mindenki magához vesz egy terelőütőt. – pálcám újabb intésére felpattan a középső láda teteje is, melyben összedobált, használt ütők sokasága árválkodik. – Mivel páratlanul vannak, lesz egy triónk is. A feladatuk az lesz, hogy a gurkókat... – újabb intés, s a megmaradt láda is kinyílik, hogy mindenki lássa a megannyi leszíjazott gurkót. – … a földön, a déli karikáknál passzolgassák. Reméljük, addigra az ötödévesek befejezik a kocogást, így nem lesznek terhükre, ha mégis, ne kíméljék őket. – hátha utána kicsit komolyabban veszik majd a futás fogalmát. – A lényeg az, hogy maguk sérülés nélkül megússzák a gyakorlatot. Ha valamelyik gurkó messzire merészkedik, a begyűjtőbűbájt alkalmazva visszahívhatják, így tartsák maguknál a pálcájukat! Aki mindenféle sérülés nélkül megússza, az az óra végén tíz pontot szerezhet házának! Munkára! – összecsapom kezeim. Ez is lerendezve, maradtak a… - Végzősök. Mint azt tudják, repüléstanból nem szoktunk év végi vizsgát rendezni, ebben az évben azonban szakítunk a hagyományokkal. Lesz majd egy vizsga, melynek tétje nem a jegyük, hanem a jövőjük lesz. A két legjobban teljesítő ember ajánlólevelet kap tőlem, mellyel-, ha egy kis szerencséje van-, bekerülhet bármelyik kviddicscsapathoz. – elmosolyodok. – Emellett megpályázható lesz egy kviddics-ösztöndíj is, mely nem csupán az önök, hanem minden roxforti végzős számára elérhető lesz. Az ösztöndíj elbírálása a kviddicsmeccseken, és ha úgy adódik, a repüléstan órán nyújtott teljesítményüktől függ, így kérek mindenkit, aki ezen a pályán szeretne továbbmenni, vegye is komolyan! – lassan körülnézek az egybegyűlteken, majd alsó ajkamba harapok, s nyelvem végigfuttatom kiszáradt számon. Tekintetem egy pillanatra megállapodik Elenán, s küldök felé egy bizalmas mosolyt, de semmi több. – Öt kört tegyenek meg a pálya körül, természetesen seprűn, a lelátótornyok között szlalomozva. – ismét intek a pálcával, és a kvaffok mellől két aranycikesz szabadul ki, s cikázva tűnnek el a magasban. Az egyik lomhább, mert használt cikesz, s a szárnya bizony megsínylette a legutóbbi sikeres foglyul ejtést, de nem okoz nagyobb gondot. – Ha végeztek, a feladatuk a cikeszek elkapása lesz. A két leggyorsabb fejenként húsz pontot nyer házának. Gyerünk! – legyintek pálcámmal, s az ötödikes diákokéhoz hasonlatos számok jelennek meg fejük felett, ezúttal mindenkié felett egy ötös.
   Megvárom, míg mind seprűre száll, majd besétálok a pálya közepén felállított kis asztalhoz, s kibontok egy csokibékát, miközben tekintetem a gyakorlatozó diákokat követi.

Repüléstan. Kellett nekem jelentkeznem, igaz? Mert én mindenképpen a kviddics csapat tagja akartam lenni, nem volt elég nekem a lelátóról ordibálnom, és heves kalimpálások közepette orba nyomni egy alsóbb évest, neem! Pedig azok a régi szép idők, amikor még kedvemre gyepáltam a fél lelátót, és vörös festést raktam az arcomra! Most már komolyan kell vennem a dolgot, bár nem tudom, hogy fog menni, mikor még magamat sem vagyok képes komolyan venni… Ööö… lényegtelen, csak az számít, hogy Vulkanov kollektív repüléstan órát rendelt el február közepén, Valentin-nap után kettővel. Persze félre ne értsen senki, imádom az eget szelni a seprűmmel, de nem vagyok az a könnyen kezelhető fajta, ha értitek, mire célzok. Nem szeretem, ha bárki meg akarja nekem mondani, mit csináljak, mégpedig ez a tetves iskola erről szól, végtére is. Khm, úgy értem ez a fantasztikus intézmény csak az én érdekeim szolgálja, s hálás vagyok nevelőimnek, amiért ennyi munkával s szenvedéssel dolgoznak azon, hogy érett boszorkány legyen belőlem. Na, kit akarok becsapni? Szívem szerint néha felgyújtanám ezt az egész helyet. Persze ezt hangosan ki nem mondanám, még bekasztliznak piromániáért, és mehetek az iskola pszichológushoz. Na de mivel ezt a repülgetést magam vállaltam, kilépek hernyó gubómból, és elindulok az órára, hogy pillangóként szárnyalhassak. Az évfolyamomból azt hiszem senkit sem ismerek, aki még hasonló merészségre vállalkozott volna, ám ez nem jelenti azt, hogy egymagam lennék, pusztán annyit, hogy nem ismerek elég embert. Na nem mintha ez lenne az első ilyen óra, csak általában nem arra figyelek, kik futkosnak még körülöttem, hanem magamban számlálom a köröket, és a többi.
Szóval most sem éppen lelkesen vágódok be, lomhán dobálom magam előtt a kezeim, mint valami elcseszett dinoszaurusz, ennél enerváltabb már akkor sem lehetnék, ha valaki külön erre szólított volna fel. Úgy látom, én vagyok az első megérkező, morcos fejjel köszönök a tanár úrnak, aki szemmel láthatóan szintén nem a buli-arcát hozta ma magával.
-Gyönyörű az időnk, nemde?
Kérdezem jámboran, mikor meglátom, hogy a kezén még csak kesztyű sincs. Na, így könnyű, valaki ivott az óra előtt, és az fűti, nem igaz? Na, azt azért mégsem kérem, hogy leheljen rám, elvégre nem vagyunk abban a viszonyban. De még lehetünk, nem rajtam fog múlni, esküszöm. Na, viccet félretéve, kutya hideg van – ezt a hasonlatot sosem értettem, ha te is hasonlóan vagy vele, ne tőlem kérdezd, mi meg hogy -, és most ezerszer jobb lenne három takaró alatt vacogni, s arra gondolni, hogy mennyire szánalmasan festhetek. Mindenesetre úgy nyafogok, mint egy kislány, szóval ha most beszélgetnénk először, nyilván valami kényes, félresikerült burzsoá csökevénynek néznél, de megnyugtatlak, messze állok én attól.
Hamarosan megérkezik a díszes társaság is, én pedig totál büszkén meredek magam elé, elvégre én voltam az első, mókuskáim, hiába próbálkoztok, most már én leszek a tanárbácsi kedvence. Nos, amikor kiadja az utasítást, miszerint az én évfolyamomnak cél nélkül kell futkosnia, rögtön elszáll minden ilyesfajta reményem. Hát úgy nézek én ki, mint egy éjszakai pillangó? Azokat kell futtatni, nem az ötödéveseket, professzor úr! Remek, majd ettől biztosan kevésbé fogunk fázni. Hörcsög vagyok én, kérdem én? Azok futkosnak abban a kis kerékben esztelenül, nekem nincs szükségem bemelegítésre, idáig loholtam, az bőven elég volt.
Legalább csokibékával megkínál, és ha azt hiszi, udvariasan nem élek majd a lehetőséggel, hát téved. Zsebre is fogok rakni, Merlin engem úgy segéljen. Na de elég már a puffogásból, ideje… futni! Éppen hogy csak nem kancsalítok hozzá, úgy indulok el a három kis körömre, a karomat ismét magam elé tartom, és most tényleg úgy nézek ki, mint egy támadásban lévő dinoszaurusz. Persze annyira én sem vagyok hülye, hogy ne ismerjem fel, minél tovább húzom a kihalt állat pozíciót, annál lassabban végzek, szóval átkapcsolok gepárdra úgy fél kör után. Amin végeztem, fogom magam, és öles léptekkel célba veszem az asztalt, megpróbálva mit sem törődni Vulkanov indokoltan meglepett fejével.
-Hol az a csokibéka?
Kérdezem, miközben a fejemre öntök egy palack vizet. Na, ha elküld az igazgatónőhöz, hogy mindezt túl erotikusan csináltam, akkor sajnálni fogom, hogy nem hoztam magammal pálcát… Mindenesetre gyorsan megbánom az iménti mozdulatot, mert nem kicsit kezdek el vacogni. Annyi eszem van, mint egy vak tyúknak. Nem, inkább mint egy fogyatékos, vak tyúknak, a vakból nem következik rögtön, hogy buta is az a tyúk. Mindegy, nem nyavalygok, amint meglelem a békámat, a békémet is ezzel párhuzamosan. Szerencsére a hajamra nem sok víz jutott, így könnyűszerrel törlöm le a kesztyűmmel az arcomról, aztán bele a sálamba. Talán nem kellett volna megint agyhalottként viselkednem. Talán. Mindenesetre az iménti utasítást követve indulok el a másodikként kiadott feladatom elvégzésére, a többiekkel egyetemben, akik fogalmam sincs, mit szólnak az iménti akciómhoz, mindenesetre tuti nem velem, hanem rajtam fognak röhögni. Mindegy. Mindegy. Ha eleget hajtogatom, el is hiszem. Mindegy.
Régi ismerősként köszöntöm a seprűmet, és illik is pár kedves szót szólnom hozzá, mielőtt a lábam közé veszem, nem? Naa, nem úgy értettem, ne nézz így rám. Szóval miután lefutottak a felesleges köröket, már most nem arra a háromra gondolok, akkor fel is szállok rá, abban reménykedve, hogy valamelyik évfolyamtársam majd kiveszi a ládából a kvaffot. Rögtön el is foglalom az őrző helyét, nem véletlenül.
-Aki először lő nekem gólt, az lelökhet a seprűmről.
Na, azt nem mondtam, hogy ellenkezni nem fogok, persze sunyin nem tettem hozzá azt, hogy „megpróbálhatja”. Na mindegy, nekem jó ajánlatnak tűnik, és nem is vagyunk annyira magasan… Ahhoz, hogy meghaljak, persze, a karomat azért kicsit féltem.

Repüléstan

*Órára járni jó dolog. Főleg repüléstanra. Még Valentin napja után két nappal is, amikor a folyosókon még mindig mindenki arról beszél, hogy ki melyik halálfalótól kapott titkos, fekete szívecskét, jajmáááár, hogy nem unják meg? Bár biztos ő is csak azért unta, mert egyik kedvenc halálfalója sem részeltette különösebb kegyben és figyelemben, pedig az Imbolc a megmondhatója, ő próbálkozott szigorúan.
Egy ugrás, és máris a pálya felé szökdécselt Absinthe a lábai előtt, ő már-már komolyan lépkedett utána, hogy mihamarabb a lelátók közé érjen.
Soha nem készült élsportolónak, egyszerűen csak élvezte a repülést minden levegőkortyában, mint amikor odahaza az anyjával repülhetett Sentinel hátán, aminek igazi, hamisítatlan hippogriff-hatása persze össze se hasonlítható a seprű-nyújtotta utánzat gyönyörrel, de hát élő testen lovagolni mindig jobb, mint egy fa nyelet a lábunk közé kapva a semmibe lebbenni, akármennyi kényelmesítő bűbájjal is van ellátva az a nyél.
Sötét talárjában karcsú volt, szinte törékeny, miközben a patkányt a zsebébe csomagolta a pálcája mellé és a pályára sétált. Egészen elveszett a monumentális tereptárgyak között, szokás-szerint úgy bámult körbe, mint aki először jár itt, mint minden alkalommal, és Vulkanov sötét, farmeres alakját is pont úgy mérte végig, mint aki életében először lát varázslót mugli ruhában, seprűvel, akárcsak Joanne büszke-feszes tartását, nem is sejtve azt, micsoda jelentőséggel bír, hogy ő csak ezüstérmes, ábrándosan a lányra mosolygott. Jules is Griffendéles. Joanne is. Biztos ismerik egymást, és még barátok is lehetnek...
Az összevont órára is rácsodálkozik, valahogy a többi évfolyam jelenléte mindig elsiklott a figyelme mellett, pedig önfeledten játszott velük. Kissé túl önfeledten, a múltkori vállrándulása szerencsére már helyre jött, amit biztosan nem egy felsőbbéves mardekárosnak köszönhetett, nyilvánvalóan kizárt, ilyesmi nem eshet meg egy ilyen intézményben.
Figyelmesen körbeállja a professzort, mármint a többiekkel együtt, szégyenlős vigyorral nem veszi elő a pálcáját, ha már így megemlítették, de ugyan már! Halálfalók és az ellenségeik vannak a kastélyban! Ha kitör a harc, akkor 1, valamivel meg kell védenie magát, mert az olyan vagány tanárokra, mint Vulkanov vagy Gray biztos nem bírná rá magát senki, 2, mert ha esetleg oldalt akarna választani, valamivel bele kell avatkoznia a küzdelembe, ugye Raphael? Raphael? Tündér
Kicsit oldalra döntve a fejét hallgatja az utasítást, szórakozott gondolatai között szöget ütnek kevésbé szórakozottak, vagy szórakoztatóak.*
-Mért az ötödévesek futnak?-*sandít fel a feje felett glóriaként kigyúló számra. Bizarr angyal sötét, göndör hajával, a hidegtől kipirosodott szájával és sápadt orcáival. Szemlátomást fesztelen, eszébe jutott a mondanivaló, hát el is mondja. Ez így helyes.* - Csakmer, mi kicsik vagyunk, és rajtam kívül mindenki lány-*néz körbe.* -Míg aztán a többi évfolyamban a fiúk a kviddicscsapatoknak legalább a részét képezik, logikusan nekik kéne inkább az erőnlétükön javítani és az állóképességük nekik fontos a meccsen, nem lenne úgy igazságosabb, ha ezt a feladatot, ami az ő érdekeiket szolgálná ők kapnák?-*egészen megfontolt, tisztán cseng a közbevetés.
Aztán persze a választól függően fut, vagy csinál bármi mást, közben újra elcsodálkozik a Griffendéleseken, hiszen Joanne leöntötte magát, holott ő kesztyűben van, egyáltalán nem röhög, hiszen az ötlet valami egészen újító, néz, mint inferus a lángkarikára, majd emelkedik a levegőbe. Viszi a labdát is, mert jó fiú. *
- Biztos nem akarna senki lelökni-*rázza meg kicsit a fejét, aggódva pillant a lányra.* - Annyira nem szégyen, ha kapsz egy gólt-*mondja, és dob is, de talán az aggodalma vezeti félre az a szerencsétlen karikábavalót.
Mindazonáltal könnyedén, otthonosan mozog a tiszta közegben, lendületes fordulásai azonban erősen próbára teszik a seprű navigációs képességeit, kész szerencse, hogy erre gondolva extra bűbájokkal látták el gondos szülei, így aztán magabiztosan megmarad a levegőbe, ugyan a röpképe gyomorszaggatóan hullámos. Képtelen tartósan, egyenesen suhanni, a feje mindig elfordul valamilyen érdekesség irányába, felcsillanó szemekkel kapja arra magát, lehet ez egy elsuhanó évfolyamtárs, vagy akár valami légkép, amit csak túlbuzgó fantáziája vetített elé.
Hiába, ezek a kamaszok semmit nem képesek rendesen csinálni.
Aránylag jól passzol, legalábbis nem kapaszkodik görcsösen a seprűbe, és a kvaff pont egy olyan dolog, ami érdekli, mindegyik lánynak egyforma aránnyal dobál, nincs, miért kivételezzen velük, kivéve, ha Svetlana ügyesebb, mint ő betalálásban, mert ez esetben neki passzol, de megadja mindegyiknek a pontszerzési lehetőséget, egyforma arányban, ahogy hozzákerül, noha az agya egy kissé unatkozik eközben. A karikára szerencsétlenül dob, ellenben cikázó mozgásával bájosan pattogtatja le magáról az esetleges találatokat, és összezavarhatja a fejeket. Csokibékát csak azután engedélyez magának, hogy bármi pontot szerzett, és ez, ha minden igaz, két védés által lesz lehetséges.*

Repüléstan

A napocska sugarai simogatják az arcomat. Idilli a kép, de valami nagyon nem stimmel benne. Gyorsan felpattannak a szemeim és kapok észbe, hogy nekem repüléstan órám van már egy ideje. Nem lehet igaz, hogy én mindenhova késéssel kell, hogy érkezzek. De most mit csináljak? Kelj fel és öltözz Noel, mert így is kapsz a fejedre egy nagyot. Gyorsan be a fürdőszobába: arcmosás, fogmosás, öltözködés. Mondom öltözködés! De hol van a talárom? Ez nem lehet igaz, még azt is most kell keresnem. Hova a nyavalyába tettem el? Rendben, akkor kutakodjunk. Ha én talár lennék, akkor hova bújnék csak, hogy ezzel is felbőszítsem az egyébként is tiszta idegben lévő gazdámat? És igen a nyertes hely: az ágy alatti rész. Gyorsan magamra kapom és rohanok is a pályára. Csak ne korogna ennyire a hasam, most mi tévő legyek, mert már nem nagyon tudok elmenni reggelizni. Na, jó akkor a mai reggeli is kimarad. Seprűt fel és rohanni a pályára. Cél: nem feltűnni a tanárnak, hogy ismét elkéstem az órájáról. Nyugi, nem csak őt szoktam ezzel megtisztelni, hogy nem érek az órára be időbe, de ez van. Vonják is a pontokat, mintha muszáj volna.
Nézzük csak meg, hogy mi is történi a pályán? Ahogy hallom éppen az ötödévesekkel szívózik. Helyes! Akkor már csak valahogy a végzősökhöz kellene odamennem úgy, hogy ne vegyen észre és talán semmi gond nem lesz, hogy késtem. Nyugodt, átlag léptekkel megyek, mintha már egy ideje a pályán lennék, csak unalmamban éppen elbóklásztam a többiektől. És addigra már a tanár a hatodéveseknek adja az utasításokat, mire elég közel érek a többi végzőshöz. Még ott is csavargok egy kicsit, hogy azt higgye, hogy tényleg rég várakozok és már csak az unalom miatt bóklászok. Végül oda jön hozzánk és elkezdi a mondókáját.
Mi van? Év végi vizsga? Na, ne bohóckodjunk már. Ezen most teljesen ki vagyok akadva. No, fene: ajánlólevél, ez mindjárt jobban hangzik. De mire megyek én vele? Az se biztos, hogy én a kviddics irányába szeretném terelgetni nyomorúságos életemet. Bár, egy ilyen levél bármikor jól jöhet, hiszen semmi jövőképem nincs, hogy mivel szeretnék teljes szívemmel foglalkozni. De most megéri nekem küzdeni? Ez most nagy talány. Mondjuk, az ösztöndíj se jönne rosszul, szóval mindent bele Noel, most mutasd meg, hogy mire is vagy te képes.
„Sperűre!...Szlalomozás!.. Cikeszt elkapni!...”- kómás fejjel kinek van ehhez kedve, de úgy őszintén? Hát, nekem egyáltalán nincs. Akkor hajtsuk meg azt a szlalomozást, hagy fogyjanak azok a nyamvadt számok a fejem felől. De nincs erőm most egyáltalán. Ez most nem fog menni, legalább is olyan jól nem, hogy ebből ösztöndíj meg ajánlólevél legyen belőle. Ahhoz most egy kicsit szét vagyok csúszva, bár nem tudom, hogy miért, de ez akkor sem az a nap, hogy én betudjam bizonyítani azt, hogy igen is ott van a helyem a legjobbak közt. Jó, én tudom, hogy tényleg ott van a helyem, csak a bizonyítással vannak most gondok. Megesik, hogy a Noel is elesik.
És meg van az öt kör szlalomozva, most már csak a cikeszt kellene elkapni. A seprűmön készenléti állapotban keresem, kutatom a szememmel a cikeszeket, de nem tűnik fel egyik sem, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy már mind a kettőt elkapta valaki. Ne!!! Ez az én sorsom, most komolyan? Ebből se ösztöndíj, se ajánlólevél nem lesz, hiába dolgozom itt ki a belemet, ha mások százszor ügyesebbek és jobbak nálam. Hát, erről is lemondhatok. Viszlát ösztöndíj, viszlát ajánló levél.

Repüléstan

 Természetesen időben, az elsők közt érek a pályára. Mint mindig, a hajamat összefontam, és hogy ne legyen útban a fonatból kontyot csináltam még indulás előtt. Míg várjuk, hogy mindenki megérkezzen addig a többi diákot szemlélem leplezetlenül. Sokak arcán látok lelkesedést, és az enyémhez hasonló elégedett mosolyt. Mások vonásai viszont szinte üvöltik, hogy a hátuk közepére se kívánják ezt az órát. Az ő bajuk. Nekem nem árt, ha megtanulok minél több fogást, hogy segítsem a csapatot.

Három kör futás? Három kör? Megfeszül minden izmom, a fogaim annyira összeszorítom, hogy apró pattanó hangot hallok. Recseg, már megint recseg. Le kellene szoknom erről, de ha egyszer csak így tudok csendben maradni?! A fejem fölött megjelenő számról tudomást sem veszek. Ha futni kell, hát futok. Nem mondhatnám, hogy sprintelek, inkább kényelmesen a középmezőnnyel együtt haladok.
A harmadik kör közepe felé törlöm le az első kósza izzadtságcseppeket a homlokomról. Ki gondolta volna, hogy februárban így ki lehet melegedni? Amint végeztem máris a seprűmért nyúlok. Repüléstan óra ez, vagy mi. A lehető legkevesebb időt szeretném a talajon tölteni. Ahogy lassan a karikák felé suhanok van időm megnézni, hogy a többiek mit csinálnak. Néhány hatodéves már lefelé siklik, mások emelkednek olyan magasra, hogy csak egy-egy pontot látok az égen. Sóhajtok egy kicsit mikor megérkezek a karikákhoz, ahol egy diák már be is állt védeni.
Passzolgatok és próbálok találatot is szerezni, de többször is lecsúszik a labda az ujjaimról. Egyre dühösebben próbálkozok, de ennek csak annyi az eredménye, hogy a teljesítményem folyamatosan romlik. Dühösen nézek már szinte mindenkire, de nem szólalok meg. Aztán egyik pillanatról a másikra mintha hirtelen megtáltosodtam volna. A lövéseim egyre stabilabbak, előbb vagy utóbb gólt is dobok.

Hát ez nem jött össze. Semmi vész, Dee! Elvégre a pályán nekem a kvaffal kell a legkevesebbet foglalkoznom. A gurkók még csak-csak. Ki kell őket kerülnöm, ha úgy adódik. De kapura lőni aztán igazán… remélem soha nem kell nekem. Ha mégis, akkor bölcsebb, ha kiraknak a csapatból, mert nekem ez nem megy. Csalódottságomat képtelen vagyok leplezni, úgyhogy inkább engedélyezek magamnak egy kis pihenőt. Célba veszem az asztalt, már jó néhányan megpihentek mellette. Ezt az üres csoki békás zacskókból és vizes palackokból gondolom. Magamhoz is ragadok egyet-egyet és letelepedek a fűbe. Próbálok egyenletesen lélegezni, egyszerűen muszáj. Nem azért, mert úgy elfáradtam, hanem azért, hogy megnyugodjak végre. A béka lassan elfogy, a víz is a végét járja már. Ideje újra seprűre szállni és kipróbálni valami újat. Cserét kérek, hogy védhessek most én. Ez már valamivel jobban megy, de ha rajtam múlik akkor ma sajnos a Mardekár nem szerez egy pontot sem. Sebaj. Legalább nem is veszít miattam értékes pontokat.

[Jó reggelt Vulkanov professzor! Szasztok!]

:: REPÜLÉSTAN ::

A februári nap langyosan simogatja a Roxforti birtokot. Ugyan még érződik a távozó tél ereje hamarosan elmúlik, és felváltja a tavasz. Az égiek meghallgattak ma kedveznek Nekünk, és nem kell olyan mostoha időben kviddicseznünk, mint egy téli meccsen hóban, és kutya hidegben. Északi lányként persze semmi problémám a téllel alapvetően.

A tél szeretetét a génjeimben hordozom. Antonia haverom társaságában célba veszem a pályát, ahol a repüléstan óra vár rám. A pályához érve látom már páran megérkeztek. A Griffendél-ből Joanne Martint látom rajtunk kívül, a többi mind Hollós, és Mardekáros. Noha nem vagyok egy antiszociális típus, nem mondhatnám hogy bármelyikükkel olyan közeli barátságot ápolok.

-Jó reggelt Vulkanov professzor! Szasztok!- Köszönök hangosan, jól érthetően. Martin háztársam felé még egy mosolyt is küldök jelezvén, hogy örülök, hogy látom. Vulkanov professzor azonnal eligazítást tart, bár mondandója sokaságából leginkább a csokibéka hoz lázba. Édességfüggő vagyok garantáltan, nem szégyen ez, és még csak nem is szánalmas. -Miért, amúgy nem? -Viccelődök Martinnal miután az kijelenti, hogy aki először lő Nei gólt, az lelökheti a seprűjéről.

A kviddicsmeccsek alapvetően mindig jó hangulatban telnek, és ez most sem volt másképp. Jókat röhögünk ha valaki bakizik, és ha valaki elsüt egy jó viccet. Igen, még akkor is, ha Vulkanov szereti a fegyelmet az óráin. Egy kis lazulás még megengedhető. Szeretem a Professzorban, hogy kreatív, mindig kitalál valami újat az óráiban.

[Elnézést, hogy ilyen kis rövid reag lett, de most többre nem futja...]

Repüléstan

   Amikor felvettem a repüléstant, sosem gondoltam volna, hogy élvezni is fogom. Csupán azért tettem, hogy formában legyek, szerettem repülni, és megfelelő kikapcsolódást nyújtott, bár régen az órák még kicsit laposabbak voltak. Körözni a pályán, meg óvodás gyakorlatokat csinálni, passzolgatni a levegőben, és a szokásos gyorsulós feladatok, Vulkanov érkezése óta azonban sosem tudhatjuk, mi lesz majd a feladatunk a következő órán, így mindig izgalommal, vagy félelemmel telve érkezünk. Az óra, s a tanárúr sikerességét jelzi a megugrott órai populáció is, az a sok csaj, akik ebben az évben kezdtek el repüléstanra járni, na meg az a sok diák, akik év eleje óta a repüléstan órai feladat miatt kerültek a gyengélkedőre, a testi sérülések, zúzódások, törések széles skáláján történő panaszokkal. Talán a szerencsének köszönhetően talán valami másnak, én még nem szenvedtem órai balesetet, de szokták azt is mondani, hogy ami késik, nem múlik. Vagyis… aki késik, nem?
   Tekintetem az óra közben megérkező Noelre vándorol, s egy rosszalló fejcsóválás keretében visszafordulok a professzor felé, aki igen lelkesen tartja eligazító beszédét. Nem értem, Noel mit szerencsétlenkedik egyfolytában. Megtanulhatná végre, hogy Vulkanov órájáról nem lehet késni. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de mindig tudja, ki nem ért be időben. Elnevetem magam, mikor Sacheverell közbevetése elhangzik, s velem együtt nevetnek még páran. Sosem fogom megérteni az ilyen srácokat, hiszen ez az óra erről szól! Ha nem azért jön ide, hogy kifáradjon, strapálja a testét, hát miért?
   Pierce-re nézek, arcomon még az előbbi mosoly ül, majd el is fordítom fejem, még mielőtt rajtakapna. Mikor Vulkanov útjára bocsájtja az ötödikeseket, oldalba bököm Elenát – ez nem nehéz, hiszen direkt mellé álltam – és az iménti, reklamáló Hollóhátast figyelve suttogni kezdek.
- Szerinted fut olyan gyorsan, hogy repülés közben ne tudjuk eltalálni? – kérdem, s a talár alatt érzem pálcám markolatának enyhe nyomását, ahogyan a lábszíjas tartóban illeszkedik vádlimhoz. Igaz, Vulkanov általában mindig elmondja, hogy nincs szükségünk pálcára, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt azért csinálja, hogy ne csalhassunk, vagy alkalom adtán ne eshessünk egymásnak, de azt is tudom, hogy nem csinál ügyet belőle, ha bárkit is rajtakap. Háború van, és ezzel ő is tisztában van. Nem tilthatja meg a pálcaviselést.
   Fejem finoman felszegem, jobbommal a seprűnyelet markolom, bal kezem pedig zsebemben matat, arcom teljesen érzelemmentes, ahogyan az egy órai eligazítás alatt várható. Cseppnyi érdeklődést tükröző, mégis semmitmondó arc, ahogyan az illem megkívánja. Nem fogok semmivel sem többet nyújtani Vulkanovnak, elvégre nem vagyunk bizalmasabb viszonyban, még beszélni sem sűrűn beszéltünk, órán kívül pedig még soha. A kommunikáció köztünk abból áll, hogy elmondja az órai feladatot, ha pedig kérdez – és a helyzet úgy hozza, hogy tudok-, válaszolok.
   Ahogyan hozzánk szól, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, az év végi vizsga, s ajánlólevél hallatán apró mosoly kúszik ajkaim szegletébe. Egészen jól hangzik, bár sosem ugráltam annyira a kviddicsért, hogy az egész életem eköré építsem, az is tény, hogy sosem gondoltam arra, mi lenne, ha mégis megtenném. Nem tudom. Nem tudom, egyáltalán képes lennék-e rá, hogy elnyerjek egy ilyen ajánlólevelet. Jól játszom, az évek során egyre jobb lettem, de addig sosem merészkedtem, hogy a csapatba is jelentkezzek. Nem azért, mert nem mertem volna, vagy mert úgy gondoltam, semmi esélyem nem lenne bejutni, hanem mert nekem tökéletes volt így, kviddicscsapat és mindenféle plusz felelősség nélkül.
   Miután kiadja a feladatot, küldök egy mosolyt Pierce felé, és pár lépés hátrálás után, lábaim közé kapom a seprűt, és elrugaszkodok. Jobbról az első toronynál kezdem a szlalomozást. Nem sietem el, inkább élvezem a repülés örömét, hol rágyorsítok, hol lassítok, csak a szórakozás, az adrenalin miatt, elvégre ezért vagyok itt, nem? Hogy jól érezzem magam.
   Az öt kör szlalom után a pálya közepére repülök, és kis időre megállok a levegőben. Jobb kezemmel a hajamba túrok, miközben tekintetemmel a cikeszek valamelyikét keresem. Valahányszor kviddicseztünk, mármint rendes meccset játszottunk, mindig is fogó, vagy terelő poszton játszottam, így tudom, milyen nehézségekkel kell most számolni, a helyzetet viszont megkönnyíti az is, hogy ezúttal nem egy, hanem két, villámgyorsan szárnyaló, idegesítő labdát kell keresnem. Éles csillanás a napfényben, az északi karikáknál, de valószínűleg csak Martin valamiféle tartozéka az, így inkább déli irányba veszem az irányt. Teszek egy kört a karikák körül, közben tekintetem szaporán kutat a cikeszek után.  Elrepülök a gurkókkal küzdő hatodévesek fölött, közben pedig köszönetet mondok minden létező éginek, hogy nem nekünk kellett ezt a kegyetlen munkát végeznünk. Végül pár méterrel Vulkanov mögött látom meg, a megviseltes cikesz az, ezt csak onnan tudom, mert lassabban repül, mint a másik, és nem merészkedik négy-öt méternél magasabbra.
   A seprű nyelét megdöntve lebukok, a talaj felett körülbelül két méterrel egyenesbe hozom a seprűt, s rövid, a cikesz részéről kimerült hajsza után végre markomba ragadom a csapkodó labdát, majd Vulkanov mellett leszállok. Egyik kezemben a seprűt fogom, a másikban a cikeszt, melyet az asztalra is teszek, csak, hogy mindenki, s nem mellesleg a tanárúr is láthassa, majd feltépek egy csokibékát.

AND WHO ARE YOU, THE PROUD LORD SAID
THAT I MUST BOW SO LOW

Meg akartad nekem mutatni az eget. A Sötét Palotában. Sikerült. Kedvet kaptam a repüléshez, pedig mióta Vulkanov eltiltott a kviddicstől, őszintén mondom, olyan nagy ívben tojtam a fejére, mint ahogy ő a szabályokra. Sajnos az iskola hierarchiája szerint ő azok között van, akit nem kérhetek számon, mivel úgynevezett tanár. Bár mi lenne, ha az iskolaelső, a mintadiák, a Roxfort megbecsült diákja...
Áh, nem. Az nem én vagyok. Az valaki más.
Biccentek, ahogy köszönt, biztos így szokta. Nimbusz 2001-esemet kicsit sem elegánsan a nyakamba vetve fogom, karom a nyelére akasztva, úgy festek, akár egy madárijesztő. A mindenízű rágót lustán csócsálom a számban, hajam hátrafogva csonk kis lófarokba a tarkómon, én, a tanárral ellentétben, vettem a fáradságot sporttalárba öltözni. Na nem a csapat színeibe, nem csupán az az egy kviddicstalárom van. Seprűt lovagolni... Farmernadrágban! Hol érzi ez magát. Bár talán igaz a pletyka, és tényleg nem mer már seprűre ülni. Ezen töprengek, miközben én méregetem őt, ő meg kiosztja a feladatokat.
És még mindig osztja.
Odabent a kastélyban most biztos melegebb van. Mit csinálsz?
És még mindig.
Vágok egy pofát, unottan leveszem a nyakamból a seprűt, megigazítom a kesztyűm, és felteszem a szemüveget, majd elrugaszkodom, ott hagyva a minden bizonnyal fontos megbeszélést nagyjából a nagyon értékes és fontos ajánlólevelek témájánál, rájővén arra, hogy ez engem igazán nem érdekel. Ajánlólevél. Tőle. Az ám a nagy dolog.
Teszek egy lassú kört a magasban, majd mikor a többiek felrepülnek, rádőlök a fekete, lakkozott, nemes nyélre és begyorsítok. Azt játszom egy darabig, hogy megpróbálom lehagyni a fejem feletti számot. Félpályáról utolérem őket, megteszem az évfolyamtársaimmal a szükséges köröket, kettő, három, már csak unalomból is szlalomozok a lelátók közt, négy, öt. Nem nehéz rájönnöm, mi is lesz a feladat, figyelem némán a feleresztett labdákat. Ó, a cikesz. Régi ismerősök vagyunk, kerengjen akárhány rosszindulatú pletyka is arról, hogy mi az oka a távozásomnak a Mardekár kviddicscsapatából. Nos, nem az inkompetenciám. Miért is nem játszol a helyemen.
Körözni kezdek, pislogva pár erőset, és tekintetem az aranylabdácskát kezdi kutatni. A szemem sarkából jobban látom mindig, a perifériás látás jobban észleli a mozgást...
Kiszúrom. Fürge, aranyló cikesz, egy ilyen csípős reggelre épp ideális, nem is erőlteti meg magát az ember túlságosan a keresgéléssel, annyira szembetűnő a téli hóban és szürkeségben. Látom, hogy Grosiean egy gyönyörű mű-műbukással vetődik rá a másikra, hát hagy csinálja. Én a magam részéről nem erőltetem túl magam. Kinyúl kesztyűs kezem, gyorsítok és elkapom a golyóbist.
Ebben a vastag kesztyűben alig érzem, csak a vergődését. Mint egy csepp szív a markomban, valami macskaméretű állaté.
Grosiean mellett ruganyosan ereszkedem a földre és szállok le a seprűről. Feldobom a cikeszt, Vulkanov aztán vagy elkapja, vagy nem: ha nem, akkor legalább a többieknek is lesz mivel játszania. Ránézek a csokis asztalra. Mit gondol ez, hol vagyunk, napköziben? Egy megvető fintorral haladok tovább és megyek vissza a jó öreg kastélyba melegedni.
Szereznem kell forró puncsot. Talán van még a nagyteremben.

[Repüléstan]

Repüléstan

'98. február 16.

Egy hét múlva meccs. Egy hét múlva újra teljes harci díszbe kell öltözni és most már ténylegesen le kellene mosni az ellenfelet a pályáról. Az előző meccsen is elhasaltunk, ha pedig a kupára fáj a fogunk, vagy legalább a közelébe akarunk érni, akkor mindenképpen muszáj elverni őket. Szóval nem ártana majd valami normálist és értékelhetőt produkálnom majd órán. Jah, hogy ahhoz időben oda is kellene érnem? Szerinted miért száguldozok a folyosókon és néha lököm arrébb az alsóbb éveseket, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Ha pedig valaki visszaszólna, véletlenül kapna egy kis pontlevonást. Néha előny prefinek lenni.

Bár a tüdőm majd kiköpöm, mikorra a pályára érek, de legalább a tudat megvan, nem én estem be legutoljára az órára. Azért már ez is értékelendő, nem igaz? Amúgy meg utálok késni, tehát ez az egy perccel a kezdés előtt megjelenünk pont tökéletes. Nem is késtem el, és nem is untam szét a fejem csak azért, mert vagy negyedórával hamarabb érkeztem. Hogy is mondják, mi is ez? Megvan! Tökéletes időzítés.

Amíg Vulkanov mindenféléről magyaráz, van időm kifújni magam, és azt hiszem, erre a körülbelül három-négy percre igencsak szükségem van. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen rohanáshoz, én repülni szeretek, nem pedig futkározni. Azt csinálja más, csak ne nekem kelljen. Talán ezért is ér megkönnyebbülésként, hogy csak az ötödéveseknek kell körbe-körbe futkározniuk a pálya körül. Szegények… de nem sajnálom őket.

A seprűt immáron nem támaszkodó segédeszköznek, hanem az eredeti rendeltetése szerint használom. Az elején még a többiekkel együtt tartom az iramot, és a hol az egyik, hol a másik két-háromszemélyes csoporthoz csatlakozom, majd elkap a hév és a lendület és egyedül folytatom a feladat végrehajtását. Egyre magasabbra és egyre gyorsabban hasítom a levegőt és élvezem, ahogy a hideg szél bele-belekap a talárom szegélyébe, vagy, hogy pirosra csípi az arcomat. Ezek csak kis apróságok, a repülés okozta élvezetek mellett mindezek eltörpülnek.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem csak a többiek tűntek el mögülem, hanem már én se látok jóformán senkit se azok közül, akik odalenn maradtak. Hát akkor zuhanórepülésre felkészülni… Elvégre be kell hozni a lemaradást…

Az utolsók közt, de csak sikerült landolnom nekem is, így most már én is a terelők által használt ütőt szorongatom és szorgosan hárítgatom a felém repkedő gurkókat. Már amikor sikerül persze… Mert nekem muszáj bénáznom, és csak egy hajszálon múlt az, hogy nem törte totálkárosra az arcomat az a vacak. Így kénytelen vagyok begyűjtőbűbájt használni, mivel egy rohangáló ötödéves sincs a környéken. Pedig szívesen hagytam volna, hogy egy kicsit megkergesse őket. Lehet, hogy ma egy kicsit szemét vagyok?

Ha pedig már sikerült visszaszerezni az agresszív lasztit, újra munkára fogjuk. Egy idő után már kezd egy kicsit unalmassá válni a dolog, de most ez van, ezt kell szeretni. Egy héttel meccs előtt pedig inkább nem reklamálok vagy hisztizek. Még a végén véletlen kikerülnék a csapatból. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak…

[Repüléstan]

Repüléstan

  Nem indult jól a napja. Az éjjel alig aludt, reggel pedig Seont sem találta az oroszlánbarlangban. Pedig Adam számára a lány jelentette és garantálta a jó napokat, hiszen ha vele kezdődött a nap, akkor a folytatás sem lehetett olyan rossz. De most még ez sincs. Az összzeesküvés elméletek gyártói kapva kapnának ilyen napokért, hisz számtalan tézis lenne felállítható. De ez van.. ha már az égiek így kezdésképp kiszúrtak a fiúval, legalább a folytatást élje túl tisztességesen. Ezt azonban nem könnyíti meg az a tudat, hogy most épp az aktuális repüléstan órájának helyszíne, a kviddicspálya felé tart. A hálótermükben már magára erőltette a kviddicstalárt. Legalább úgy tessék lássék szándékkal, hogy ő azért megpróbálta kicsípni magát.
  A lépcsőket eluntam és álmosan rótta, a folyosókról nem is beszélve, de azért a nagyteremig valahogy csak eljutott. Még volt bő 20-25 perce, hogy odaérjen a pályára, így hát reggeli gyanánt elfogyasztott némi pirítóst és nagyokat kortyolgatott forró teájából. Egy kicsit mintha felébredt volna, ami nem is baj, hiszen nem kéne lezúgni a seprűről. Mindazonáltal már az evésben sem látott sok örömöt, így nekivágott a fennmaradó métereknek és szép ráérősen elsétált a birtokon, egészen a kviddicspályáig. Ahogy egyre közelebb ér megpillantja a már ott lévő évfolyam és diáktársait, valamint a profot is.
Nem szaporázza lépteit, hiszen nem fog elkésni, és amíg nem késik el addig az sem érdekli, hogy hányadikként ér oda. Így hát egyelőre utolsóként lép társaihoz és köszönti őket.
- Jó reggelt - majd az inkább csak illedelmes semmint lelkesedő üdvözlése után az eget fürkészi egy kis ideig. Az elmúlt napokhoz képest tiszta az égbolt.. szerencsére. Az hiányozna még ha félhomályban, ködben kéne repkedniük. Semmi kedve hozzá...
  Sok ideje nem volt gyönyörködni a látványban hiszen a prof belekezdett a mondandójába. Először az ötöd- és hatodévesek kapták meg a feladatukat. Adam némán állt és karjait a háta mögé helyezte, tekintetét pedig a földre szegezte. Nem igazán figyelt arra amit az alatta járóknak mondott Vulkanov. Majd mikor a végzősökre került a sor már felpillantott és közelebb lépett a tanárhoz. Valamiért ezt a mai napot pont nem a versengésnek szentelné a fiú. Semmi kedve küzdeni, a cikeszért meg pláne. Az ő testi adottságai nem éppen alkalmasak arra, hogy fogó játszon. Nem mintha nem lenne fürge és ügyes, de közte és a fogók között van egy lépcsőfok. Sokkal inkább való terelőnek vagy hajtónak, de ez már mellékes. A mai napon nem ez a feladat. Így hát egy kis kedvet magára erőltetve, az ötös számmal a feje felett lő ki az ég felé seprűjével majd megteszi a kötelezően előírt köröket és látva, hogy már elkapták a cikeszt nem viszi túlzásba a repkedést, szépen leszáll a többiek mellé majd várja a fejleményeket.

[Repüléstan]

Repüléstan

   Sivárság. Igen azt hiszem ezt a szót kerestem. Ez jellemzi legjobban az iskola jelenlegi életét. Az emberek totálisan magukba fordultak, a hálókörletek a varázsvevőktől visszhangzanak, amik folyamatosan sorolják az eltűnt és elhunyt mágusok neveit. A hálótársaimmal együtt hallgatjuk végig azt a sok nevet és reménykedünk, hogy nincsen köztük egyetlen hozzátartozónk sem. Mona, Oz és Kaeyra biztonságban vannak, őket szem előtt tudom tartani, de apa, anya és Daly otthon vannak Észak-Írországban. Túlságosan messze, egy bagoly két nap, amíg megfordul. Két nap rettenően sok idő, bármi történhet. Bármi, amit képtelen lennék megbocsátani magamnak. S erről is ez a rohadt háború tehet.

   Lassan ballagtam le a pályára. Ilyenkor élvezem, hogy szabad bejárásom v a kviddics öltözőkbe és felvehetem a taláromat. Sokkal kényelmesebb ebben röpködni, mint farmerban. Bár így is elég csúnyán néznek már ránk, ha mugli ruhában látnak. Állítólag Gray meg is kínzott egy harmadévest, akit meglátott farmerban és tornacipőben. Hál’ égnek, hogy mögöttünk áll a naagy O’Flanneragh család. Komolyan lepkék vannak a gyomromban, amikor eszembe jut ez az átkozott családnév. Jó Lorasszal és Ciaraval még én is tök jól el tudok lenni, de Neil meg az anyja… hátam közepére sem kívánnám őket. Visszatérve, ha ez a háttér nem lenne mögöttünk, félek Monának a lábához ragasztották volna a cipőit.

   Áhh a heti összevont repüléstan. Komolyan ez a legkönnyebb tantárgy, mióta Lupus van LLG-n. Be se járok, nem tehetek róla, idegesít az a tanár. Néha olyan baromságokat tud összehordani a lényekről, hogy besokalltam már. Nem baj, így viccesebb lesz letenni a RAVASZt, nem? Igazából most ez a legkisebb problémám, szívem szerint a legtöbb órára be se járnék, mondjuk, addig sem azon gondolkodom, ami kint, az iskola falain kívül történik.

   Vulkanov a szokásos erőltetett laza stílusában előadja a feladatot, aztán játssza tovább a fejét. Nem bírom ezt a pasit se, oké elismerem a szaktudását és hihetetlenül jól csinálja, amit csinál, de nem mintha nem tudna állást foglalni. Ő most a halálfalók ellen lázad? Vagy a lázadók ellen van? Vagy csak simán áll középen és fikázz mindent? Fura egy fószer. Lisával összetéved a tekintetünk egy mosolyra, s Ő el is szalad futni. Kevesebbet beszélünk mostanában, amit sajnálok, mert bírom a csajt. Megfogom a seprűmet és neki vágok a spirál köröknek a többiek előtt. Ahogy ismerem őket, jobb, ha én vezetem a sort, Wolfon kívül nem éppen a kviddics zsenik vannak a csoportban. Okés, körök készen szerencsére a viszonylag ködös időnek köszönhetően (amiért ebben a helyzetben köszönet jár a dementoroknak. - We love your carcass face! ♥ - ) már egy tizenöt és húsz méter között abszolút nem látszik Vulkanov meg a lurkók. Ahogy megállok egy picit és pihenek, a seprűn feltűnik, hogy elveszítettem a vörös lányt elvesztettem szem elől, elég előre tört a kislány, észre sem vette, hogy túlteljesít, na, mindegy. Lesiettem és szereztem két terelő ütőt és egy tűrhető minőségi gurkót. Jöhet a csapatmunka és a jól megszokott társam, Aby Wolf.

   Vicces nem? A bátyjával kis híján kinyírtuk egymást, ellenben vele tök lazán elvagyunk. Igazából harmadik óta együtt vagyunk csoportmunkán, repüléstanon és habár a testvére egy őöőö pcs lett, Aby megmaradt azaz energiabomba a szememben, aki volt. Mondjuk a mai napig képtelen vagyok eldönteni, hogy hogyan is viszonyul bátyja legújabb halálfalás hobbijához, úgy érzem ez nem befolyásolja a kapcsolatunkat. Elég sokat kellett Abyre várnom, de utána rögtön belevetettük magunkat a feladatba. Ő hajtó én meg fogó, mind a ketten elég ügyesen tudjuk hogyan is kell kikerülni az agresszív labdát, de a célzás már nehezebb vele. Mindenesetre elég jól megy, úgy érzem, legalább is, ahogy végignézek, a csapaton jobban megy, mint a többieknek, bár egyszer Abs majdnem bekapta a vasgolyót sikerült hárítania. Az órának vége lett én meg elvonultam átöltözni és megindultam dupla bűbájtanra. Frankó még egy órát tölthetek ezzel, hogy némán hadonászok a pálcámmal és próbálok megfagyasztani egy pohár vizet.

"Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tűnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni."

Kviddics. Egy sport. Egy életérzés. Egy szíverősítő, lendületbe hozó boldogságforrás, mely mindig képes kikapcsolni az agyat. Az edzések formába hoznak, a meccsek adrenalint termelnek, a győzelmek a fellegek közé repítenek. Nincs még egy olyan dolog, ami ki tud szakítani a valóságból. Rendszerint két lábbal állok a földön, gyökeret eresztve, stabilan, a seprű azonban nem csak fizikailag csavar ki a talajból, de lelkileg is a magasba emel. Nem hallok, nem látok, csak szárnyalok. Mellesleg terelőként a bennem felgyülemlett dühöt is könnyedén ki tudom adni magamból. Ez a kviddics.

A tanóra szó hallatára azonban mindig elkezd felszökni bennem a pumpa. Mintha egy érzékelő lenne a szervezetembe építve, mely a "kötelező" és egyéb hasonló szavak hallatára pittyegni kezd, majd a pulzust az egekbe löki. A repüléstan számomra valami ilyesféle érzést ad. Vulkanov agressziót vált ki belőlem, a feladatai gyilkolásra ösztökélnek, és ezek felváltva keringenek egymás körül. Morcos ábrázatom elárulja, hogy ez ma sincs másképp. Hónom alatt a seprűmmel laza, ám annál érdektelenebb mozdulatokkal slattyogok a pályára, hogy újfent részese lehessek valami felejthetetlen élménynek. Mint, aki citromba harapott úgy vágom le a "gépjárművet" a füves területen, majd mint, aki jól végezte dolgát, hanyag eleganciával vágódom kedves társam mellé. Számba fűszálat veszek, bal lábam a jobb térdemre biggyesztem, így pásztázom végig a terepet.

Hulladék itt, söpredék ott, amott meg a csicskalángosok. Szép napunk lesz. Bárgyú, erőltetett mosolyom jelzi, hogy ismételten flegma énem próbál előtérbe kerülni, aki alig várja a pillanatot, hogy lecsaphasson áldozatára. Miközben Vulkanov a feladatokat osztogatja, én gondolatim hullámain jókat utazok, de olykor-olykor egy-egy elkapott mondatot követően fitymáló tekintetem mutatja, hogy mily' kedveseket gondolok. A végzősökhöz intézett monológot már nem tudom szó nélkül hagyni, így seprűmet felkapva teszek néhány lépést Vulkánka felé, és tőlem nem éppen megszokott kulturált, ám annál sokat mondóbb módon intézek hozzá pár szót.

- Ne haragudjon professzor, de terelőként megfogalmazódott bennem az a végtelenül egyszerű kérdés, hogy mi a szöszért kell nekem egy cikeszt hajszolnom? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, majd erősítve mondandómat folytatom. - Tudja, fejlődni szeretnék a posztomon. Ettől fogok? Nem. Az aranycikesz elkapása nem az én feladatom.

Monológom végén seprűt ragadok, majd elrugaszkodok a talajtól, és elindulok a kötelező 5 kör teljesítése felé. A gyorsulást, lassulást, az iramot, és a szlalomot gyakorlom, ügyet sem vetve a cikeszre. Végtére ez Malfoy kenyere.