Oldal nyomtatása

Mr. Dimitrij Vulkanov Dátum: 1997. 09. 12. 19:30
Helyszín: Kviddicspálya
Idő: Szeles, kicsit borús

Mindössze egy hete jártunk még csak iskolába, de a változások már most jóval észrevehetőbbek voltak mint az elmúlt években. Komorabb ábrázatú diákok, kevesebb nevetés, csak a fullasztó nyomott csend, na és persze a sárvérűek legkisebb hibáját is büntető halálfalók. A nem halálfaló tanárok is jóval keményebbek lettek a kelleténél. Az újak még csak elmentek valahogy, de a tananyag megtanulásából ők is sokat követeltek tőlünk. Az egyetlen üde színfolt az új repüléstan tanár Dimitrij Vulkanov a volt kviddicssztár volt. S bár repülésóra csak elsőben van, viszont a klubhelyiségben gyakran elcsíptem az újonc gólyák boldog megnyilvánulásait arról, hogy elhagyhatták a kastély komor falait, s még ah ügyetlenül is de a levegőbe emelkedhettek s egy-egy órácskára kiadhatták minden bajukat. Tehát nem is váratott sokáig magára az a pillanat, hogy levelet írjak a tanárnak, melyben felkérem, hogy ha ideje, s kedve engedi lásson el néhány jó tanáccsal, ami segíthet abban, hogy megfogjam a csapat terelői posztját. Ugyanis idén tényleg be akartam kerülni a csapatba, s éppen ezért jópár cuccot bevásároltam az abszol úton, illetve rendelés útján külföldről.
________________________

Bagoly érkezett..
Egy dátum, egy helyszín és egy aláírás. Mindössze ennyi szerepelt benne

________________________

7-et jelez az óra, mikor seprűmmel a vállamon elhagyom a kastélyt, hogy elinduljak az első kviddicspályán megtartandó gyakorlásom felé. Igen ez az a „nagy” nap ami a levélben állt „D.I.V.” aláírással. Lassú léptekkel bandukolok, hiszen még legalább fél órám van a megbeszélt találkozóig, s közben azon jár a fejem, hogy milyen lassan telt el ez a pár nap a levél megkapása óta. Izgalom járta át a testem, s nagyon nehezen tudtam csak figyelni az órákon, s még a csajok sem érdekeltek különösebben! De most itt vagyok, eljött az én időm, megmutathatom a világnak, hogy mit is tudok, hogy jogom van bekerülni. Na persze mikor elmondtam az ötletem sokan azt gondolták, hogy bolond vagyok, s csak a még nagyobb népszerűségért és még több lányért csinálom. Ezek azonban csak aljas rágalmazások…
Már anno a muglivilágban is nagyon kedveltem a sportokat, s miután megtudtam, hogy varázsló vagyok, ez nem változott. S most itt a lehetőség, hogy bizonyítsak!
Úgy látszik tényleg korán érkeztem, mert még sehol senki. Így fogom magam, lábam közé kapom a seprűm, s felszállok a levegőbe, hogy repüljek pár bemelegítő kört.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/ricoashmore.png)

Szeptember 12. – én várom a kviddicspályán, pontban 19:30-kor.
Ne késsen!
D.I.V.

Jézusom, hogy mennyi probléma van ezekkel a diákokkal. Mikor tanárnak jelentkeztem sosem gondoltam volna, hogy ez ennyire macerás munka. Mindegyik kis gondja bajával foglalkozni, mikor azért nem is fizetnek. Hiszen a szerződésemben csak az áll, hogy tartsak órákat és azokért jön a zsé, de más nem. Az mondjuk nincs benne, hogy a bénább felsőbb évesek, akiknek mondjuk, én vagyok a példaképe – megjegyzem jogosan – hozzám jönnek segítséget kérni, mert be akarnak kerülni a csapatba aztán mikor, megnézem őket, kiderül, hogy még a seprűt is fordítva ülik meg.
Kell ez nekem?
Ez a fölösleges időpocsékolás?
Muszáj nekem ezt csinálnom? Teljesítenem minden hülyegyerek kérését?
Nem. Abszolút nem, de mégis ezt teszem. Vajon a hatalmas szívem vezérel, vagy a tudat, hogy ezekben a fiatalokban van a jövő, még ha a bárminemű tehetség mélyen… jóóóó mélyen el is rejtőzött bennük.
Hmm.., azt hiszem a szívem lesz a végső megoldás eme probléma felderítésére. Vagy nem. Ezt nem mondhatom, ha valamelyik kolléga megkérdez? Milyen nyálasan hangzana már? Fúj. Meg amúgy is, sokan azt merészelik feltételezni rólam, hogy nincs is szívem. Hát ki vagyok én, hogy eme szilárd elképzelésüket kegyetlenül a földbe tiporjam? Nem áll nekem jogomban ilyet tenni, hiszen csak egy jó hiszemű, szelíd tanerő vagyok, akinek szabadon nyalhatják a seggét, abban a hitben, hogy sikerül magukat megkedveltetni velem, miközben erről szó sincs. Nekem szimpla hízelgéssel nem férkőzik senki a kegyeimbe.
A szobámban ülök. Lábaim az íróasztalon, kezeim tarkómat támasztják, s a széknek csak két lába érintkezik a talajjal.
- Igen és… azt is írd már még oda, hogy a következő levelemben majd kicsivel több infót írok, de most nem áll módomban, mert félek, hogy ezek a gusztustalan piócák a tanárok postáját is ellenőrzik, ahogy a diákokéit. – hangom hűvösen cseng, ahogy a pergamen fölött sercegő, izgága pennát utasítom. Megvárom, míg végez, s a papírra hullik tehetetlenül, mint egy leölt vad, mely már az utolsó rúgásokat sem élte meg aztán megragadom, s egy mozdulattal aláírom a levelet, majd gondosan összehajtom, s előrébb hajolva a fiókból kikapok egy darab cérnát, melyet egy gyors mozdulattal az összecsavart papírra kötök, azt pedig hűséges madaram, Anna lábára. Felállok, kinyitom az ablakot s megvárom, míg a sólyom kirepül rajta.
Aztán nézek csak az órámra, mely pontosan fél nyolcat mutat.
Felsóhajtok.
Aztán elfordulok a kviddicspályára nyíló ablaktól, s az ajtó felé robogok, ám még mielőtt elhagynám a szobát, vállamra kapom az útba eső versenyseprűt.

Mikor a kividdicspályára érek, a kissé borongós időben elégedetten állapítom, meg hogy nem vagyok egyedül.
Nem tudom mennyit késtem, de őszintén nem is érdekel. Nehogy már én igazodjak hozzá.
Egy ideig figyelem a levegőben repkedő majmot majd célba veszek egy a lelátók előtt álló széket. Odacammogok, s lehuppanok rá seprűmet a lelátó falának dőltve, s várom, hogy az úriember tudomást szerezzen rólam.
Megjegyzem, semmivel nem könnyítem meg a helyzetért és nem is fogom. Nem áll szándékomban repülni, csak ha muszáj, ezért a seprűm is csak vészhelyzet esetén kerül a lábam közé.
Nem vagyok cirkuszi bohóc.
És jó, ha ezt mindenki észben tartja.

Mr. Vulkanov

Ahogy lábam közé kapom a seprűt, s felszállok a fellegekbe, úgy érzem, mintha egy teljesen új világba csöppennék bele, egy teljesen másik énemmel, melyet nem érdekelnek a csajok, s a reggelig tartó vad orgiák, csak a szél susogása ahogy elsuhan a fülem mellett miközben 70 km/h-s sebességgel repülök. Valahogy megnyugvást kelt az emberben, mint másoknak egy tájkép vagy festmény bámulása, amiért akár hülyének is nézhetik őket mondván, hogy – egy festményt bámulnak órákig. Tisztára bolondok… - ilyenkor érzem magam szánalmasnak, s irigylem azokat akik arany vagy olyan félvérek, hogy varázsközegben éltek kiskoruk óta, s megtapasztalhatták a repülés csodálatos varázsát. Mert ez tényleg olyan, hogy ha valaki belekóstol, és van tehetsége hozzá, akkor imádni fogja amíg csak él.
Egyenesen száguldok végig a karikák között, majd a fal előtt hirtelen felrántom, s a magasba emelkedve kilövök mint egy rakéta. Visszahullok ,s házam lelátójának tetejére szállva emelem a kezem a magasba, s lebegek ott mint Rocky Balboa. Persze Rocky Balboa is csak egy kitalált sztár, olyan mint a varázslóknál a jóslástan, de azért hasonlíthatom magam hozzá, s küzdhetek úgy a céljaimért, mint ahogy ő küzdött a szorítóban, mielőtt káóval a padlóra küldték volna. Azért remélem, hogy engem nem fognak, sőt ha bekerülök a csapatba, akkor majd én küldök másokat a gyengélkedőre, hiszen elvégre én vagyok a terelőjelölt, s nekem kell a bazinagy bazikemény golyókat, egy fa ütővel a célba juttatni. Tisztára mint a muglik baseballja, csak itt home runok helyett home outok vannak.
Csinálok még pár kört, majd „erősebb” mutatványokba kezdek, szaltózok, szlalmozok a karikák között, sprinteket gyakorlok, kerülgetem a lelátókat, zuhanórepülést imitálok, majd kijövök belőle minden próbálkozásnál közelebb kerülve a földhöz.
Egy kívülállónak úgy tűnhetne, hogy megbolondultam, vagy szimplán csak tettetem magam, azonban ez nem teljesen igaz. Inkább csak a reakcióidőm próbálom fokozni, hiszen nekem is ki kellesz majd térnem a gurkók elől, s az irányváltoztatásaikra is figyelnem kell, hogy mindig legyen egy kéznél, ha veszély fokozódna. Na meg persze a sebesség, és a tökéletes látás sem árt. Viszont sikerül annyira belefeledkeznem a gyakorlásba, hogy észre sem veszem az alakot(bár ebbe talán a lenyugvó nap is közrejátszhat) aki a pálya szélén áll karbafont kézzel, s mellette egy seprű hever. Ebből tudom, hogy tanítóm érkezett meg nem is olyan vészes késéssel. Megfordulok irányába s ahogy közeledem a földhöz lassabbra veszem a lendületet, hogy a végén egy nem túl csicsás landolás után odaléphessek hozzá és a kezem nyújtsam.
- Hát eljött… - szólalok meg, s „fekete” színtelen hangomból nem tud kiérezni semmit, ami egy menő kviddicsjátékosnak kijárna..

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/ricoashmore.png)

Ösztön?
Késztetés?
Vagy netán valami bizonyítási vágy?
A vágy, mely ma is bennem lakozik, most felébred. Mindig ez történik, ha a pályára lépek. Ha repülni látok másokat. Mindig, minden egyes alkalommal úgy érzem, belehalok, ha most azonnal nem pattanok seprűre, s mutatom meg mit is tudok. Ki is vagyok. Milyen fából is faragtak. Valahogy vágyok a csillogásra. A kiemelkedésre a szürkeségből. A felemelő érzés, mikor az ellenfél csapat tagjai arcáról lefagy a mosoly, amint repülni látnak. Az érzés, hogy valamiben kiemelkedően jó vagyok, és, hogy ezzel még villoghatok is. Ezt imádom.
Bármennyire is azt határoztam el, hogy ma nem ülök seprűre, most mégis elkapott a hangulat, ahogyan a levegőben cirkuszoló fiút néztem s tekintetem sokszor elkalandozott az ismerős karikák körül.
Most mégis úgy érzem, repülnöm kell. Be kell mutatnom mit tudok.
Mintha nem bizonyítottam volna már vagy százszor.
De nekem ez kell.
Szükségem van az adrenalinra. A szél hűvösségére. A repülés élményére. A közönség csodálatára.
Tétován pattanok fel a székről, s a seprűm mellé trappolva dőlök a lelátók falának.
Egész ügyes ez a fiú, kár, hogy a pályán ennek felét sem hasznosíthatja, és, hogy amit csinál, azt olyan amatőr módon csinálja. A mozdulatai tele vannak hibákkal, melyeket az erősebb szélfúvás könnyen kihasználhatna, vagy elég lenne egy-két zavaró tényező. Mondjuk plusz tizenhárom ember a pályára. Kíváncsi lennék, mit tud élesben. Mert az egy dolog, hogy itt és most nagyfiú, de csapatban kell játszani, akár tetszik neki, akár nem. A szabály az szabály. Így viszont csak olyan, mint egy chemotoxos légy, aki össze-vissza repül, amerre csak lát, nem érdekli, milyen röhejesen fest.
Aztán ereszkedni kezd s leszáll a seprűről. Megjegyzem elég bénára sikeredett.
Felém tart. Kezet nyújt. Majd megszólal.
Hey, hey, hey, hova szalad az a ló alattad kissrác? Először talán köszönni kéne, hahó!
Felvonom szemöldököm, szám szélében mosoly bujkál, majd hátravetett kezeimmel ellököm magam a kilátótól, s közben elsétálok mellette.
- Kézcsók Mr. Ashmore. – dünnyögöm gúnyosan, s mikor már vagy másfél méterre vagyok tőle, megfordulok, szemem rászegezem.
- Kérem, a továbbiakban a testi kapcsolatot hanyagolja, ahogyan ezt én is meg fogom tenni. Az viszont már más kérdés, hogy míg nekem semmi erőfeszítésembe nem telik ezt megtenni… - kétkedő pillantással a kezére nézek –… nos, önnek kétlem, hogy ily könnyen menne. Viszont. Szeretném tudni végre, mégis milyen poszton játszana, ha – és itt erős hangsúlyt fektetek erre a szóra – bekerülne a háza csapatába. – a stílusom csiszolatlanul csípős, mint mindig. Előbb utóbb majd megszokja, ha meg nem tetszik neki, akkor kérje ki mondjuk valaki más segítségét. Tudtommal nem én vagyok az egyetlen ebben az iskolában, akinek mond valamit a kviddics szó fogalma.
Nem tartom fontosnak bárminemű bemutatkozás megejtését, hiszen ha nem ismerne, nem írt volna.
Kifújom, a levegőt majd pálcámat előkapom, és egy pöccintéssel kinyílik az öltözőkhöz vezető ajtó aztán egy újabb intésre egy nagy, igencsak nehéznek tűnő láda repül ki, közvetlenül a seprűm mellé.
- Nos, hát akkor seprűre!

A nagy igyekezetemben, amit persze próbáltam nem kimutatni, még köszönni is elfelejtettem az előttem álló úriembernek, amit persze „végig is vágott a hátamon”. Gúnyos hangja, s maga a köszönés is arra irányoz, hogy visszavágjak neki. Sosem bírtam az ilyet elviselni, még olyanoktól sem akik idősebbek s a ranglétrán is felettem állnak.
- Nem kell csókolomoznia Uram! Legjobb tudomásom szerint ezt inkább fordítva kéne, bár ezesetben magától a kézcsóktól eltekintenék ha lehetséges. – Az én hangom is gúnyos azonban belül a „lelkemben” érzem, hogy vissza kell fognom magam mielőtt még túl messzire mennék, s büntetőmunkát, vagy valami annál is rosszabbat kapnék. Bár még nem hallottam Vulkanovról, hogy nagy nagy büntetőmunkamániás lenne, de ezeknél sosem lehet tudni. – Igaza van talán tényleg köszönnöm kellett volna a kéznyújtás helyett, s ezért elnézését kérem. Nem tudom, hogy az önök országában hogy szokás, de itt a ködös Albionban gyakran megesik, hogy egy tisztességes kézfogás többet mond minden szónál. És természetesen ne aggódjon számomra sem okoz nagyobb nehézséget, mint az ön számára. De ez csak természetes, remélem ön is tudja. – Természetesen minden szavam igaz, ha ő ennyire félti az ütőkön edződött megkeményedett kezeit, akkor én sem fogom csak úgy „neki adni”. Ami ezután jön arra szinte számítani mertem volna. Ha valaki másnak a segítségét próbáltam volna igénybe venni akkor tuti hülyének nézett volna és jött volna az elhajtás valami hasonló szöveg kíséretében „- Maga megörült Mr. Ashmore. Jobb lenne ha nem próbálkozna a kviddiccsel, nem a maga sportja.” Ezért is fordultam hozzá, de azért még Vulkanov prof sem lehet akkora marha, hogy ne érdeklődjön utána annak akit tanítania kellene. Mi van ha az illető valami nagyon ügyetlen béna aki még repülni sem tud? Akkor hogy mondja meg neki? Bár az eddigi stílusából is látszik, hogy azzal nem lenne probléma.
- Nos Uram. Amennyiben ahogy ön is volt szíves kiemelni netalántán sikerülne bejutnom a házam csapatába, akkor legszívesebben a terelői poszton játszanék. Ami annak idején az ön posztja volt. Ezért is kértem magát fel. Láttam anno a Világkupán játszani klasszik teljesítmény volt, még ha ki is kaptak. – Most pedig azt fogja gondolni, hogy az egészet azért mondom, hogy a kedvében járjak, pedig tényleg jó teljesítmény volt azt el kell ismerni. – Természetesen nem akarom, hogy bejuttasson a csapatba, mert nem lenne tisztességes, és még fontosabb, hogy semmit sem ér, ha nem a magam erejéből érem el a célom. Szimplán csak annyit szeretnék, hogy mutasson pár fogást amit a profiligában használnak. Amitől jobb lehetek, amitől fejleszthetem a tudásom. – Pálcája egyetlen intésével előhívja a szertárból a dobozt, melyben a nélkülözhetetlen meccskellékek vannak, miközben utasításokat osztogat. Én pedig ennek megfelelően két lábam közé kapom a seprűt, s körülbelül fél méterre elszakadva a földtől várom a további utasításokat.

(http://i944.photobucket.com/albums/ad285/ThePictorWolf/ricoashmore.png)

A lágy szellő kellemesen borzolja hajam, a friss levegő üdítően járja át tüdőm minden szegletét, s a kviddicspálya látványa minden másnál nagyobb örömmel szolgál.
Ha engednék az érzelmeknek, most szemeim elkerekednének, s úgy merednének az előttem álló szemtelen kis dögre. Egyre jobban kezd ellenszenvessé válni a fiatal, aki úgy tűnik túlságosan is nagyra tartja magát, és azt hiszi, megengedheti magának, hogy így beszéljen velem. Pedig nem! Ha úgy gondolja, hogy csak úgy átsiklok ezek felett, hát nagyot téved!
- Mr. Ahsmore. – szólalok meg higgadtan, vészjósló hangon. – Ha nem szeretne további tíz pontot veszíteni a házának, – a büntetőmunka nem az én stílusom – akkor nagyon ajánlom, hogy a későbbiekben emberelje meg magát és tartsa meg a hasonló megjegyzéseit. Nem tudom, mit képzel magáról, de nem a barátja vagyok, és ezt vésse bele abba a csöppnyi eszébe, vagy… ha nagyon nehezére esik, ismerek egy-két varázslatot, mellyel bizony elérhetjük ezt a… bevésődést. – szemeim összeszűkülnek, s szám szegletébe vigyor bujkál.
Na, remélem most sikerült jól ráijesztenem, bár, nem olyan gyereknek tűnik, aki olyan könnyen beszarik. Könnyen hiheti azt, hogy csak ostoba szavakkal riogatom, pedig ha tudná, hogy nem hazudtam…
Bocsánatkérésére bólintok, azonban a kioktatása megint csak elnyeri nem tetszésemet.
- Köszönöm, de nagyon jól tudom mi a szokás, itt, a ködös Albionban. – mondom szemforgatva, ám még korántsem fejeztem be. – A kézfogás fontosságának kutatását meg hagyja azokra, akik értenek a testbeszédhez és az emberek viselkedéséhez, illetve meg tudják állapítani a dolgok miértjét. – komolyan mondom, már bánom, hogy lejöttem. Csak itt untatom magam ezzel az idegesítő gyerekkel.
Ez a tanárok sorsa. Kellett nekem ide jönnöm…
Következő kérdésemre azonban ismételten olyan választ ad, mellyel sikerül megbolygatnia lelki békém, mely mindeddig csak csendben szitkozódott, most már azonban hangos kiabálásba kezdett. Mindegy. Amíg nem őrjöng, addig semmi vész. Meg amúgyis ráérünk. Van még idő ebből a kis korrepetálásból. Főleg, mivel ahogy elnéztem bőven rászorul a segítségemre. Kis szemét.
- Hiába nyalod tisztára a seggem, nálam nem érsz el semmit. – közlöm vele jót derülve próbálkozásán, mégis kissé rideg hangon, majd magamhoz szólítom a felszereléseket tartalmazó ládikót.
Miután ezzel végzek, ismét megszólalok.
- És jól jegyezd meg. A kviddicsjátékos olyan mondatot nem ismer, hogy „annak idején az ön posztja volt”. Nem. A jó kviddicsjátékos élete végéig megmarad a pozíciójában, akármi is történik vele az életben, akár játszik még, akár nem. A posztod a játékban nem csak egy ostoba fogalom. Az fogja a későbbiekben meghatározni az életed. – épp ideje volt már, hogy valakit kioktathassak ebben az átokverte iskolában. Higgadt szavaimmal úgy vélem elértem a kívánt hatást, így felszólítom, hogy pattanjon szerszámra, majd zsebre dugott kézzel megállok a pálya szélén. Előtte még vetek egy oldalpillantást seprűm felé, de aztán meggondolom magam és mégsem szállok fel.
- Nem áll szándékomban bejuttatni a csapatba. Ez meg sem fordult a fejemben, egyszer sem. Még az sem, hogy egyáltalán lenne esélyed a bekerülésre, mindazonáltal nem szeretném, ha a diákoknak szőrös szívem miatt menne el a kedvük a sporttól, így gondoltam nem árt egy kis segítség, hogy lássák, teszek a dolgok érdekében. Ezért vállaltam el ezt a mai extra órát. – beszélek hangosan, hogy a levegőből is jól hallja. – Először repülj húsz kört a pálya körül, folyamatosan, körről köre gyorsulva, s körről körre menj egyre magasabbra. – adom ki a bemelegítő utasítást, észre sem véve, hogy letegeztem, mit tudom én hanyadjára, majd kíváncsian tekintek fel az eget kémlelve, viharfelhők után kutatva.

¨¨A r t i¨¨

Arra gondoltam, a mai napon jól lemegyek a pályára, és kicsit megreptetem magam egy seprűn, hogy élvezhessem a szabadságot, meg az arcomba csapódó bogarak kellemes ízét… bár így télen talán nem lesznek repkedő dögök, volt már, hogy majdnem megfulladtam tőlük. Az ízüket leginkább a minden ízű drazséhoz tudnám hasonlítani, de inkább nem részletezném, mert hányás lehet a vége. Akárki akármit mond, száguldozni egy szőrös végű fadarabbal egyszerűen fenomenális élmény, arról nem is beszélve, hogy olyan adrenalin löketet képes adni, amit szavakkal nem lehet kifejezni. Tudom, hogy a tavalyi évem nagy részét gyakorolgatással töltöttem, meg röpködtem ide-oda, mintha muszáj lenne, de egyszerűen nem tudtam nem imádni a dolgot. Persze olykor hódoltam a kedvelt mugli sportoknak is, de valószínűleg idén kezem-lábam darabokra törném, ha meglátni valaki, milyen gyalázatos dolgokat merek csinálni. Meg amúgy is, az a hülye Frics elvette a floorball felszerelésem, mondván, fegyver, és biztosan meg akarok ölni valakit. A probléma abban merült ki, hogy noha magamtól kérdeztem „normális vagy papesz”, nem éppen halkan tettem mindazt. Kicsit kiborult, és megígérte, hogy az ujjamnál fogva fog mindenféle helyekre fellógatni. Még otthon a nyáron döntöttem úgy, ha már ezeket hanyagolnom kell, jobban mondva, kevesebbet szentelhetek rá az időmből, akkor legalább egy maradjon meg… még a lábamat sem kell használnom hozzá, csak a seggemet.

Tökéletesen jókedvűen sétáltam le az öltözőkhöz, hogy ott összekaparjam a repkedő seprűfélét, ami után a pályára szambáztam. Pechemre, mardekáros felsőévesek gyakorlatoztak, vagy Merlin sem tudja mit tettek, de jó formámhoz híven persze kiszúrtak. Gondolom az járhatott a fejükben, hogy nézd már, egy szaros kis griffendéles, hát kapjuk el és fricskázzuk meg, neki úgysem árt. Hosszas beszélgetés vette kezdetét, ahol ecsetelték, hogy egy utolsó senki vagyok, ráadásul mindezen cselekedetem a pirosak között teszem, akiket ők elvből gyűlölnek. Nem igazán értettem ezt a színek közötti hacacárét, így hangot adtam ennek. Elmagyaráztam a kedves fiatalembereknek, hogy valószínűleg pszichológushoz kellene járniuk, ha már a színek után ítélnek meg egy embert, továbbá bátorkodtam azt is megjegyezni nekik, hogy tulkok, akiknek maximum kettő lehet az intelligenciahányadosuk. Ez pontosan elegendő, mert az egyik fókuszál a folyamatos levegővételre, míg a másik felügyeli az elsőt, ha baj van azzal, akkor automatikusan átvehesse a funkcióját. A körítésben persze szerepeltek nyomdafestéket nem tűrő szavak is. Gyanítom, a srácok csak ezeket értették meg, és ebből gazdálkodtak… mindenesetre elegendő volt számukra, hogy elvegyék a pálcámat, beleszúrják a földbe… elvegyék a seprűt és kettétörjék… engem pedig a hazai, karikákat tartó oszlopok közül a középsőre ragasszanak, pontosan a gyűrű alá. Sőt, ezt megfejelték egy kinn felejtett gurkóval is, ami nem átalkodott pofán vágni egyszer-kétszer… még most is érzem a helyét, tutira piros lesz, vagy lila, de akkor biztos, hogy bosszút fogok állni.

Mivel nem igazán tudtam kikeveredni a bajból, egyetlen dolgot tehettem, elvigyorodva saját helyzetemen az élet nagy dolgain kezdtem töprengeni. Úgy fél órája elmélkedhettem, amikor egy ismerős arc bukkant fel a pálya mellet. Fogalmam sincs, mi a retket kereshetett erre Arti, de választásom nem lévén megszólaltam… úgy torkom szakadtából.
- Artiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!
Nem hallotta meg, mintha itt sem lettem volna. Ezek a felsőévesek értették a dolgukat, biztosan benyomtak valami bűbájt, amitől nem lehet hallani a hangom… csak bízni tudtam benne, hogy nem ilyen kiábrándító bigyó, mert akkor bizony szarban vagyok.
- Artiiiiiiiiiiii, egyem szíved-májad kiskanállal!
Még egy elhaló próbálkozás. Bíztam benne, ha én nem is, de a jelenleg felé tartó, és kinn felejtett gurkó majd felhívja a figyelmét, aztán nézelődni kezd.

Cartmen

• • • •

Fürge lépteim zaját elnyelte a dús aljnövényzet, ahogyan pár fa között szlalomoztam, le, a kviddicspálya felé. Lábam alatt gallyak törtek ketté, s láttam, ahogyan pár mókus ijedten iszkol fel a fa egyik felsőbb részére, hogy onnan figyeljék riadtan, eszement száguldásom. Hátam jócskán nyomta a megtömött hátizsák, mely vállaim a föld felé húzta volna, ha hagyom magam. A táskából három – négy, összetekert pergamen vége lógott ki. Miközben futottam vidám csörömpölés hatolt át a szöveten. Mintha sok, hasonló anyagból készített tárgy mérne ütést egymásra. A farmer, mely rajtam volt lelógott a földre lábamnál, így nagyokat kellett lépdelnem, nehogy hasra essek. A vékony pulóverem mintája egy absztrakt firkálmányt ábrázol, melyben a szivárvány valamennyi színe megjelenik, különböző alakban, formában. Arcomon csintalan mosoly húzódik, majdnem fülemig ér, még szemeim is örömöt sugallnak.
Fejem menet közben hátra szegezem. Már kiértem a fák közül, így most a sima füvön száguldok, kikerülve pár ismert, vagy éppen ismeretlen arcot. Az utóbbiból ez esetben több van, de engem most csak egy arc érdekel, amelyik még – most látom – épp csak most ér ki a fák közül. Haját játékosan fújkálja a menetszél, akárcsak enyémet. A különbség az, hogy Dylan többet ad a kinézetre, és a megjelenésre, mint én. Nagy levegőt veszek, és teli tüdőből ordítani kezdek.
- Mi az Dylan, teknős üzemmódba váltottál? Komolyan, McGalagony gyorsabb nálad, és ez gáz, öcsém! – egy harsány nevetéssel koronázom meg gúnyolódásom, majd kikerülök egy robosztus mardekáros majomfejű paprikajancsit. Hátrakiáltok neki egy „bocsi”-t, a majdnem ütközés miatt, bár nem hiszem, hogy megérdemli. Csak nem lenne jó, ha gyönyörűséges fejem egy budi méggyönyörűségesebb aljában végezné. Ezektől minden kitelik. Mármint a Mardekárosoktól, nem a budiktól. Bér nem nagy a különbség, ha ész dolgában nézzük a kettőt. Tudom. Rasszizmus az ilyen, de mit várnátok, egy önérzetes vöröstalárostól?
Szemem előtt már rég feltűnt a robosztus építmény, mely a kviddicspályát rejti magába. Ide szokott gyűlni a nép, ha hatalmas meccset rendeznek a suliban, ami egy hét múlva esedékes is lesz. Kár, hogy nem rajongok a kviddicsért, így nem fog borzalmas lelkiismeret-furdalással járni, ha mostani, igencsak fantasztikus tervünk megvalósításra kerül.

Kemény becsapódásom még az a szenilis Trelawaney professzor is meg tudta volna jósolni. A kviddicspálya lenti bejárata fogja fel arcom, aztán rögvest testem is, s fájdalmas nyögésem nehéz lehet figyelmen kívül hagyni. Ahogy utána felharsanó röhögésem is, melynek kíséretében vidáman kitárom az ajtót. Ma semmi nem ronthatja el a kedvem.
Immár sétálva közeledek a pálya szíve felé, majd a lelátók végénél megállok, pontosan háttal a karikáknak. A falnak támaszkodok és várom, hogy Dylan ideérjen, ám nyugalmam nem lehet addig sem felhőtlen, mivel egy nem túlságosan vendégszerető gurkó éppen felém száguld. Ijedten hasalok le a földre, majd ugrok fel, s nézek ki az ajtón. Arcomon riadalom tükröződik. Mi jöhet még? Seprűlovasok? Gyorsan felnézek az égre. Üres, de ez még nem zár ki semmit.
- Dylan, nem úgy volt, hogy üres lesz a pálya? – kérdeztem tőle, mivel már az ajtóban járt. Ő volt az akció értelmiségi felelőse. Én a technikai.
- Miért, van itt valaki? – kérdezte, majd az eget kémlelve körbe körbe forgatta fejét.
- Igen, Dylan. Úgy…
- Hey, Art…
- Ne beszélj közbe, most én besz…
- De, A..
- Mondom, hogy csitt!
- De…!
- Nem. Had mondjam már végig! Úgy volt, hogy üres lesz a pálya, de itt egy szabadon repkedő anyámkínnya és nem tudom, mit kezdjek vele? Hogy lehet leállítani egy gurkót? – kicsit hadartam, de hát nem szeretném, ha az az istenverte labda nekem jönne. Az én érzékeny csontocskáim könnyen kettétörnek ám.
- Hát… a "Petrificus Totalus"-sal szerintem megállathatnám, csak ahhoz túl messze van. Közelebb kéne csalogatni.
- Helyes. Akkor csalogassuk közelebb. – bólintok egyetértőn, majd hátat fordítok neki, hogy megkeressem a kósza labdát, ám előtte valami gyorsan eszembe jut. – Mit is akartál az előbb? – nem szeretném elnyomni, így muszáj meghallgatnom. A barátság egy fontos része az egyenrangúság.
- Mi? Jaaaaaa… csak azt, hogy van valaki ott fenn. – közli velem tök higgadtan és a karikák felé bök fejével.
Mivan?
Fejem én is arra fordítom, s látom, hé, tényleg ott van valaki! De mit keres az ott? És ki a franc lehet az? És kinek támad ilyen hülye ötlete? És hogy fog lejönni? És ugye még él?
Odaszaladok a karikák elé, s felnézek az áldozatra vagy épp az extrémen élvezkedőre. Ki tudja. És akkor kicsit feljebb világosodok. Mármint a kilétét illetően. Eric Cartmen az!
- Hey, Dylan, ez Eric, nézdmá! – szólok oda barátomnak, s ujjammal bőszen mutogatok felfelé.
- Eric! – kiáltok fel neki. Igen, tudom, hogy nem Ericnek hívják, de nekem Eric és kész. – Mit csinálsz te ott fenn? – arcom nyugalomról árulkodik, s kezeim zsebre dugom.
Hogy hogy fogjuk leszedni onnan drágalátos évfolyam- és háztársunkat, azt nem tudom. Szerintem még ő sem. De akkor meg minek kötötte fel oda magát?
Húúú, biztos azt akarta, hogy a keselyűk kicsipkedjék a máját, aztán meg az mindennap visszanőjön, mint annak a görög pasinak, akit Zeusz valami hegyhez kötözött. Hát, ha tényleg így van, akkor jó hülye. Hiszen itt nincsenek is keselyűk.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

Na, nem volt probléma a nézelődéssel, már csak látni kellett volna ahhoz, hogy kiszúrjon a kedves háztársam. Az igencsak mulatságos volt, hogy végre nem az én képemen csattant oldalról a gurkó, hanem őt vette célba… persze azért reménykedtem benne, hogy nem kólintja úgy kupán, valami baja essen. Az neki sem jó, meg nekem sem. Azt viszont rögtön sikerült leszűrnöm, hogy elég puskalábú a cimbi, mert amikor a golyó odaért hozzá, úgy vágta magát hasra, majd pattant fel, mintha izé. Ahogyan nézegettem, érkezett vele még egy srác, bár hirtelen nekifutásból, meg Arti széles hátának köszönhetően nem igazán sikerült kivenni az arcát. Még mindig csak reménykedni tudtam, hogy legalább az egyikük használja is a fejében lévő kocsonyadarabokat arra, ami a rendeltetésszerűsége, és meglát.

Nem mozdultak, én sem, bár nekem nehéz lett volna a mágikus köteleket, meg persze a csodálatos fém rudat mögöttem figyelembe véve. Hát vártam továbbra is, mert ezek szerint a hangom nem igazán jutott el hozzájuk. Basszuskulcs, mi lesz akkor, ha idejönnek, én meg majd magyarázok… úgy fogok festeni, mint valami idióta hal, aki csak tátog. Hát, ha a helyükben lennék, és ez megtörténne, biztosan kiröhögném magamat, micsoda egy ponty vagyok, hogy csak úgy hagytam magam kikötözni. Na, nem mintha lett volna esélyem a három fejjel magasabb, meg kétszer olyan széles szimpatikus fiatalemberek ellen, de legalább megpróbáltam, és ahogyan mondani is szokták, a részvétel a fontos, nem pedig az eredmény. Oszthatná ezt az elvet amúgy pár tanár is, de mindegy. Szóval, én jól részt vettem a felülmúlhatatlan eszmecserében, és amíg meg nem kaptam az első fülest, talán mondhatni, én vezettem a műsort. Nade, a csodálatos gondolatmenetemből az szakított ki, hogy a két hetyke legény megindult felém, hősies kiszabadításomat fontolgatva… legalábbis nagyon remélem, hogy ilyen gondolatokkal küszködtek, nem pedig olyannal mondjuk, hogy emós vagyok és itt akarok megmurdálni, vagy esetleg az, hogy én kötöztem ki magam, mert akkora poén… vagy mittudomén, mondjuk tüntetek a kviddics erőszakossága ellen. Gáz lenne, nagyon, bár, ha ilyet tennék, idehívnám azt a Rita Benzint, vagy kicsodát, hogy vegyen már fel, meg riportoljon velem egy szép kört.

A két háztársam megérkezését követően csendesen figyelgettem, ahogyan, mint egy cirkuszi majomra, Arti mutogat rám, és azt kiabálja, hogy Eric vagyok. Namost lehet, hogy tévedek, de úgy láttam el tudott hajolni a gurkó elől… lehet, ahogyan hasra vágta magát, beütötte a fejét? A kérdésére, miszerint mit csinálok idefent jól megforgattam a szemeimet, majd hozzáveregettem a mögöttem lévő rúdhoz a fejem. Nem kellett volna, azért kicsit fájt a dolog. Letekintve a Mariana-árokkal vetekedő mélységbe szólaltam meg, halovány mosollyal.
- Tüntetek és sztrájkolok, hogy több iskolakakaót kapjunk!
Megpróbáltam fészkelődni, miközben újra átvillant az agyamon, hogy lehet, csak a halat látják bennem. Bíztam benne, hogy akkor már leesik nekik, valami nincs rendben.
- Azért leszednétek, rájöttem, hogy unalmas, és nem kampányoltam eléggé, hogy többen is megjelenjenek.
Alig mondtam ki a mondatot, rájöttem a nehéz és fájdalmas valóságra. Van az a Finite kintekunta varázslat, ami megszüntet más varázslatokat… ha azt belerakják a számba, akkor ugyan tudni fogok diskurálni velük, de a kötél, ami a póznához tart is mágikus, tehát azzal a lendülettel fog elengedni. Elfintorodva tekintettem ismét az alattam lévő mélységbe, meg a két cimbire.
~ Hát ez fájni fog a rosseb egye meg. ~
Megpróbáltam megvonni a vállaim, hogy mivanmá’, most akkor lesz valami, vagy ti figyelitek, mit tátogok, én meg hallgatom a teóriákat. Hmm, nem lesz egyszerű menet, és kellemes sem igazán. Ilyen az én formám.

Cartmen

• • • •

Figyelmesen nézek fel Ericre, ki a magasban múlatja az időt, ahelyett, hogy idelenn rosszalkodna velünk. Dylanre nézek, aki csendesen mellém sétál, s kérdő tekintetemből enyhe kétségbeesést lehet kiszűrni. Mi lesz, ha nem sikerül véghezvinni az akciót? Mi lesz, ha feleslegesen jöttünk ide, gyűjtöttük össze a kellékeket és rajzoltunk éjszakákba nyúlóan? És mi lesz, ha nem sikerül leszedni Ericet onnan? Ott marad fenn, estére és a tiltott rengeteg mocskos teremtményei rágják ki a máját a keselyűk helyett? Mert ha igen, akkor még pattogatott kukoricát is kell szerezni meg messzelátót, hogy élesen láthassam, mi folyik majd odafenn. Ja, meg valami reflektort, mert hát a sötétben nem igazán tudnánk kivenni a történéseket.
- Mond valamit… de mégsem.
Dylan mondata elég misztérikusan csengett, mintha valami vásári jósnő próbálná megjövendölni az elkövetkezendőket, de csak felszínes zagyvaságok jutnak eszébe.
- Heh? – felé nézek, mire ő a felkötözött sonkára, vagyis fiúra mutat vékony ujjával. Most már látom, mire gondol. Eric beszél, csak éppen mi nem halljuk. Vagy elment a hangja és azért nem hallani?
- Szerinted miért nem halljuk? – kérdem meg Dylant, majd megvonja vállát, jelezve, hogy ő sem tudja.
- Talán valami bűbáj, talán valami más, nem tudom. – ó, baromi bölcs vagy haver, erre én is rájöttem volna. – De mindenesetre megszüntettem a bűbájt, amivel felkötözték és akkor majd kiderül.
Bólintok egyet, hogy jól van, csinálja.
Ezért tartom én Dylant. Ő olyan okos. Jó, persze, nekem is ismernem kéne ezeket a varázslatokat, de valahogy csak a fontosabbak maradnak meg, és azok se túl sokáig. Nem igazán szoktam tanulni. Nem tartom olyan fontosnak.
Barátom felemeli pálcáját és egyenesen Cartmenre szegezi, majd kimondja a varázsigét.
- Finite Incantatem!
Minden figyelmem száz százalékosan Ericre szegezem, akit épp most talál el a Dylan pálcájából kisuhanó fénysugár, s hirtelen zuhanni kezd, mivel a varázslat hatását vesztette.
Megpaskolom Dylan vállát, kap egy elismerő pillantást, majd szép lassan Erichez baktatok. Megállok mellette, teljesen fölé magasodva, majd ránézek, s kíváncsi hangon szólok hozzá. Mint mikor egy anyuka kérdőre vonja gyermekét. Mint ahogy anyám sosem szokott engem.
- Mégis mi a fészkes fenét kerestél odafenn?
Nem tudom jól van-e, vagy, hogy megütötte-e valahol magát. Remélem nem, mert akkor el kéne kísérnünk a gyengélkedőre és akkor az akciónak annyi lenne. Bár, lehet, hogy Dylannek erre is lenne valami frankó kis varázslata, igaz, a gyógyítás elég magas szintű mutatványnak számít, főleg nekünk, hiszen még csak másodikosok vagyunk.
Miután Cartmen válasszal méltat minket, hátat fordítok, s kis éllel a hangomban megjegyzem:
- Szívesen. – noha nem én voltam a kiszabadítója, azért részben nekem is köszönheti.
Dylanre nézek, aki mosolyog, én pedig visszamosolygok rá.
- Kezdhetjük? – kérdem, épp ideje elkezdeni az akciót, és ha Eric is csatlakozni szeretne, szívesen látjuk bajtársként. Súlyos táskám pántját lehúzom vállamról, s pár másodperc múlva két táska is puffan a kviddicspálya gyepén.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A két kis csóka helyzetelemzésbe kezdett odalent, abban a rettenetes mélységben, a végeláthatatlan árok legalján… szörnyűséges, de szükséges. Sikerült kilogikáznom, közel a vég, vagyis a meneküléssel egybekötött hatalmas szívás, ami egy csodálatos pofár esés formájában az elkövetkezendő perceim eseményeit tarkítja. Abban már biztos voltam, ha felépülök a borda és kéztöréseket követően, akkor elkenem a felsőéves mardekárosok száját. Persze egyesével, mert tömegben még mindig nincs esélyem ellenük. Egy az egy ellen sem lesz egyszerű, de hát azért szerencsémre, amikor az észt osztogatták, többször is fordultam, hogy legyen mit a pitypanglevesbe aprítani.

Az esettanulmány, hogy vajon miért nem hallanak igencsak szórakoztatónak hatott, persze jó lett volna már lekerülni innen, mert így is eléggé hülyén festettem, arról nem is beszélve, messziről ki lehetett szúrni, hogy itt lógok bele a világunkba. Aztán meghallottam, amit már vártam, mint valami krémest egy cukrászatban... és menekültem volna előle, mint a jelenlegi tanári kar egyes elemei az értelem elől. Ahogyan a pálca egyenesen rám szegeződött, behunytam a szemem, és összeszorítottam a fogaimat. Azért nem örültem volna egy harmadik lábnak, egy lyuknak a hasamon, eltűnő testrészeknek. Az órákon Dylan általában toppon szokott lenni, mégis… csak másodéves. Érdekes, hogy amikor a felsőéves zöldikék szórakoztak velem, ez eszembe sem jutott hunyorogni. Fordítottan működöm, az egyszer már biztos, és ezt fel is lehet nekem róni. Akiben bízhatnék, annál nem igazán akarom látni, mi történik, mint valami ideggörccsel küszködő idióta. A finite incucus ige elhangzását követően alig pár pillanattal éreztem, hogy a mágikus kötél szorítása abbamarad, én pedig, mint valami homokzsák, előre dőlve kezdek zuhanni. Itt már kinyitottam a pislogóimat, hogy azért lássam, mikor fog beszakadni a fél mellkasom a földdel való találkozás miatt. Nem tudtam, melyik a jobb, ha lábra érkezem, és az törik el, vagy ha hasra, és szilánkos darabokban szállít el a két jómadár a gyengélkedőre. Mivel azonban ez túl sok feldolgozandó adat volt egyszerre, így csak zuhantam, és nem tettem semmit. A földet érés sokkal tompábbra sikeredett, mint azt gondoltam volna, gyaníthatóan azért, mert a gyűrűk alatt nem gyep van, hanem valami fura homokszerű izé.

Percekig sötét volt a világ, csak a fájdalmat éreztem, talán még sziszegtem is a fogam alatt, de nem teljesen tiszta. Attól a pillanattól kerültem képbe, amikor a hátamra fordultam, a lábaimat pedig felhúztam úgy, hogy a sarkam az amúgy igencsak formás popsimat verdesse. Valahogy jobban esett levegőt venni… két kezem lassan szánkázott végig a mellkasomon, ahol csodával határos módon egyetlen törött bordát sem éreztem… a kezem és ujjaim is mozogtak, akkora baj csak nem lehet.
- Aaaaaaaaaa…
Egy kis nyögés, ez valahogyan kikívánkozott belőlem, magam sem értem, miért, de jólesett.
- … köszi srácok!
A földön, a hátamon heverészve figyeltem a két megmentőmet, meg a vigyort az arcukon. Na, jönnek még az én utcámba majd biztosan. Mindenesetre tényleg hálás vagyok nekik. Ahogyan szemlélődtem, eszembe jutott a gurkó, ami elvileg még szabadon van, és össze-vissza kavirnyál itt nekünk. Körbepillantva sehol sem láttam azt a búbánatos labdát, de nem is igazán szerettem volna, bevallom. Még sajgott az arcom attól a közel négy, öt pofontól, amit adott… lehet, be is van dagadva, vagy csupa folt, de szerintem még így is szép vagyok. Majd megnézem magam a tükörben, ha visszaértem a hálókörletembe.

A szemlélődésemet aztán Arti kérdése szelte ketté, keresztbe, aztán pedig kasul. Ilyet, vajon mire készülnek… hát nem azért jöttek, hogy leszedjenek?
- Mit kezdhetünk?
Tettem fel a kérdést nemes egyszerűséggel, és teljes evidenciával, mintha tutkóra biztos lenne, hogy bizony én is benne vagyok a buliban… rosszaságban… jóságban… bőségben, legyen az bármi is. Miközben a választ hallgattam, ülő pozícióba tornásztam magam, és a búrámat tapogattam, meg vakarásztam, no meg persze a nyakamat dörzsöltem meg kicsit. Nem ártott, rendesen elgémberedtem. A gyakorlott masszőri bigyó után oldalra tekintettem, a pálcám még ott éktelenkedik-e a földbe szúrva, ahová a zöldek dugványozták, mint valami gyökereztetendő növényt.

Cartmen

• • • •

Bevallom, kicsit aggdok azért, hogy Eric súlyos sérülést szenvedett. Úgy értem, borda- vagy kéz- vagy tökmindegy mi, de valamilyen törést. Nem azért, mert esetleg engem vonnának felelősségre érte, mert az ki van csukva, hanem azért, mert akkor csodálatos tervünknek annyi lenne. Vagy ha mégis ilyeneket szenvedett, akkor meg majd mondom neki, hogy üljön le egy sámlira és várjon, amíg végzünk, persze csak ha nem képes mozogni. Ha tud, akkor felőlem mehet a gyengélkedőre, bár úgy vélem őt is bevonhatjuk az eksönbe, biztosan élvezné. Ahogy elnéztem nem igazán rajong a kviddicsért. Legalábbis nálunknál jobban tuti nem.
Ránézek és felvonom a szemöldököm, mintegy kimondatlanul kérdezve, olyan arcra írós kérdés formájában, ahogy a nagyobbak szokták, hogy „Ugye nincs semmi komolyabb gond?”, majd miután ezt is megcselekedtem, roppant figyelmes módon, a táskám felé fordulok, s letérdelek a fűbe, nem törődve nadrágomon létrejövő csinos kis zöld foltokkal, melyek nagyobb fejtörést okozhatnak drága házimanóknak. A mosás biztosan nem túl egyszerű munka. Ezért nem vagyok házimanó. Pedig biztosan viccesen festenék egy szál rongyban, meg egy ágyékkötőben, mint Maugli vagy Tarzan.
Lehúzom a legbelső cipzárt, s ezzel szabadjára engedem a gonosz legsötétebb erőit. Vagyis... minden szem számára láthatóvá teszem táskám csudijó tartalmát, ami... mi is?
Kéremszépen, pár összevissza rajzolgált és vagdosott pergamen, melyeket nagy erőfeszítésünkbe telt elkészíteni, sokszor sokáig fennmaradva dolgoztunk velük, aztán van még itt soook sok tubus graffiti festék , tudjátok, olyan, amilyenekkel az igazi profik dolgoznak. Dylan és az én zsebpénzem nagy részét felőrölte ez a kis szállítmány, de meglássátok, megérte! Meg van még raktáron két pár gumikesztyű, hiszen Merlin se kaparná le az az átokverte festéket ujjacskáinkról.
Kihúzom a csinosan összetekert, s befőttesgumizott pergamentekercseket, majd lerakom magam mellé, aztán galád módon megragadom szegény táskám, s fejjel lefelé fordítva kirázom belőle a festékes tubusokat, amik mindenféle színt képviselnek, s melyek most csörögve csattogva dorbézolva ütköznek egymásnak, mint a sztrádán az őzike a kamionoknak.
- Hát az akciót. – felelek Eric kérdésére, fel se nézve, belemerülve a pergamenek széthajtogatásába. Vetek egy futó pillantást Dylanre is, aki már kiszerelte a festéket a saját táskájából, s szépen, sorba felállítgatta maga elé őket, s látom, hogy ő már ki is bontotta az egyes sorszámú papírt, ami egy lefejezett kígyót ábrázol, ami egy, a Mardekáréra roppant hajazó címerből mászik elő. Az egy roppant jól sikerült sablon. Csupa vér, és élvezet. Legalábbis én élveztem, amikor rajzoltam, na meg a látványa sem egy elhanyagolható dolog.
Jól megmarkolom a saját papiruszom végét, s egy gyors mozdulattal szabadulok meg a befőttes gumitól, aztán eszembe jut Eric, akinek nyújtok egy másik pergament, csak hogy ne érezze magát feleslegesnek. Aztán teljes egészében kibontom a sajátom, s szemem elé tárul a fenséges oroszlán, ami a Griffendél házat képviselve egy koronát öltött magára, s nyakából palást lóg, amit két lábra ágaskodva mancsaival hadonászik a levegőben. Szája ordításra készen tátva. Vidáman elmosolyodok, s a sablont magam elé tartva átnézek a lyukas részen, s látom, hogy Dylan már a megfelelő festék után kutat. Én csak felnézek Ericre, s magyarázni kezdem a dolgokat.
- Nem tudom, ismered-e a graffitit. Az egy mugli szórakozás. Olyan, mint a festészet, csak ezeket házak, vagy építmények falára festik, ezzel hangot adva nem mindig pozitív véleményüknek. Ööö... az alkotók többnyire ismeretlenek, s szeretnénk, ha most is azok maradnának, mert a Vulkános prof szerintem feldugdosná nekünk a szertárban porosodó összes seprűt, ha megtudná, hogy mi voltunk. Egyébként könnyen lejön. – jó, a vége nem teljesen igaz, de valahogy meg kell győzni a pácienst. – Akkor benne vagy? Nyugodtan válogass a festékek közül, a színeket te találod ki, de azért legyen élethű a mű. – kacsintok rá, s ajánlom fel roppant nagylelkűen a kellékeket.
Ismét a táska mélyére kukkantva kiemelem a gumikesztyűket, s látva, hogy Dylan már felvette az övét, csak az egyiket veszem ki. Ericnek engedélyt adtam rá, hogy rendelkezzen a tárgyak sorsáról, úgyhogy ha látja, akkor majdcsak eszébe jut neki is húzni egyet. Miután megvagyok a nyúlós, gusztustalan védőkesztyű felhúzásával, fogok egy arany festéket, meg viszem a sablonomat is, és célba veszem a kviddicspálya lelátóinak fa falát, mely ürességével szinte kivívja, hogy csináljunk vele valamit.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A kérdésem után elkaptam Artúró pillantását, mintha csak szugerálni szeretett volna, teljesen úgy festett. Felemelte a szemöldökét is, meg minden, amit ilyenkor a komolyabb bűvölő népek szoktak. Már csak az hiányzott, hogy ilyen fehér alapon fekete csíkos bigyó kezdjen peregni benne, és azt harsogja, azt teszed, amit akarok. A szemeiből sikerült kiolvasnom a kimondatlan kérdést, jól vagyok-e. Annyira megtetszett a dolog, hogy gondoltam, én is ki fogom próbálni rajta, ha újra erre skubizik majd a nyakán lévő tökfödővel.

Legnagyobb sajnálatomra azonban nekiállt leguggolni és kiüríteni a táskáját a pálya homokjára. Én, amíg ő ezzel foglalatoskodott, fintorok és nyögdécselések közepette négykézlábra tápászkodtam magam, aztán, mint valami rossz csecsemő, csillogó szemekkel indultam meg a pálcámért. Odaérve kihúztam a földből, majd ismét ülő helyzetbe keveredve emeltem a szemem elé. Eléggé trutymós volt az a része, ami a földben volt vagy fél órán keresztül, de legalább nem törték el az aljasok, akik azt tették velem. Ahogyan méregettem, bandzsítottam egy nagyot, túl közel emeltem a szememhez… azt viszont még kancsalféle mivoltomban is láttam… jobban mondva sokat láttam egyszerre, ami a táskából kikerült. Mindenféle összetekert papírok, meg flaskák, meg színek.
- Merlin bolhás szakállára.
Megráztam a fejem, most már bántotta a szememet a bandzsaság, ideje volt tisztítani a képet. Miután mindkét szemgolyóm a helyére keveredett, letörölgettem a pálcám hegyét a kabátomban, aztán a jobb alkaromon lévő tokjába csúsztattam. Felküzdve magam álló helyzetbe összekulcsoltam a kezem a hátam mögött, és úgy emberségesen megropogtattam mindenem, hogy tényleg rendben legyek. A térdem sajgott kicsit, de bírtam a gyűrődést, ahogyan az öreg Mörtó őrmester is bírta a halálos fegyverben. Miközben megindultam felé, ecsetelte az akció részleteit. Még egy sanda pillantással azt is elkaptam, ahogyan Dylan jó stréber módjára még a színes flakonokat is sorba rendezte maga előtt. Arti rendetlensége csalogatóbb volt, így mellé lépve szemléltem a dolgokat.

Kaptam tőle egy összetekert papírt, megfogtam a balommal és a vállamra vetettem, miközben azt figyeltem, ő mit tesz a sajátjával. Szétbontotta, eddig rendben leszek én is, nem nehéz dolog. Közben persze ecsetelte tovább a grafitit, meg az ismeretlenséget… aztán volt Vulkán professzor is… és seprűk a fenékben kombó is. Nem szimpi gondolat, jó lesz elkerülni.
- Cimbora! Elég lett volna, ha azt mondod, mocskoljuk össze a lelátókat!
Jeleztem neki, majd a kezemben lévő, összetekert alkotással kupán kólintottam. Mivel rám nézett, itt volt az alkalom, hogy szugeráljam. Szabad jobbom a vállára helyeztem és erősen a szemébe néztem.
~ Pulykás szendvics… pulykás szendvics ~
Gondoltam magamban, kíváncsi voltam a sikerre. Mivel nem mondott semmit, így megszólaltam.
- Megy az idő, nehogy lebukjunk!
Kacsintott egyet, aztán turkálta a táskáját, addig volt időm megszemlélni, mi a fenét kaptam én. Lehúztam a gumit, és szétsodortam a papírost, amin egy hatalmas „Griffendél 1000 – 0 Mardekár” felirat éktelenkedett. Gonoltam, belefér a dolog, bár jobban tetszett volna egy középsőujjas nemzetközi jelzés. Mindenesetre, levágtam a földre, és ha már engedélyt kaptam az eszközök használatára, hát gyanítottam, van még ott kesztyű, ahonnan Artúróé jött. Beletúrva a táskába megtaláltam a ragacsot… feleszkábáltam a balomra, a még szőrtelen hónom alá csaptam az alapot, kiválasztottam egy kék, meg egy piros színt, majd jobbra, balra, előre, hátra és mindenfelé tekintve kiválasztottam egy még üres falat, és megindultam az irányába. Út közben eldöntöttem, hogy a sablon megfestése után bizony megpróbálok egy olyan jelet is festeni, csak sikerül… mellé meg majd egy pettyes labdát, hogy jól összezavarjam azt, aki először látja.

Cartmen

• • • •

Csibészes mosoly ült ki arcomra, majd bólintottam egyet, jelezve, hogy hát ez a dörgés, Eric, meg hasonlók. Úgy látom őt sem kell kétszer kérni, ha valami csínytevésről van szó. Nos, akkor üdv köreinkben, Cartmen, csak mégegyszer meg ne lássam, hogy kupán csapol azzal a vacak papírral, mert pirosra festem a feneked, mint egy páviánnak, és azt garantálom, nem jön le egy könnyen!
Haragos pillantásom pár másodperc múlva eltűnik, majd ismét mosoly veszi át helyét.
A gumikesztyű nagy csattanással cuppantotta be kezem, majd miután nyugtáztam, hogy nem-e szorít-e, felpattantam, egyik kezemben a festékkel, másikban pedig a sablonnal, a falhoz caplattam, kiterítettem rá a papírt, két kézzel, a tubust a földre dobva, majd megnéztem, hogy lenne a legelőnyösebb felfesteni a mintát. Félig hátradőltem, hogy lássam Dylant, mivel Eric kettőnk közé állt be, s azt láttam, hogy barátom mérnöki pontossággal festeget. Mérnökien egyenesen, meg minden. Úgyhogy eldöntöttem, én nem fogok.
Elfordítottam a sablont, majd lehajoltam a festékért, addig jobb kezemmel tartottam a pergament, melynek vége folyton feltekeredett. A tubus végét, mármint a kupakosat bevettem a számba, összeszorítottam fogaim és leszereltem a ragaszkodó műanyagot, majd miután ezzel is megvoltam, az oroszlán fejétől kezdve haladtam lefelé, a lábáig. A festék sercegő hangja először kicsit bántotta a fülem, s a szaga csiklandozta orrom, de könnyen megszoktam. Főleg, hogy nem először volt dolgom ezekkel a jelenségekkel.
Mikor végeztem az arannyal, a sablont elengedtem, s hagytam, had essen a fűbe. Megfordultam és a táskámhoz szaladtam, melyből előcsempésztem egy kisebb papírt, az oroszlán kiszínezett vázlatával, jól megnéztem magamnak, majd visszadugtam, s áttúrva a tornyosuló tubusokon, megkerestem a vörös festéket.
Felálltam, majd a fiúk felé vettem az irányt, ám eszembe jutott előbbi ígéretem, így bal kezemmel lerántottam a tubus kupakját, majd hátulról Eric mögé settenkedtem és a hátától kezdve a fenekéig fújni kezdtem, festéket mit sem sajnálva. Most megkapod teeeeeeeeeeee!
Hangos kacagásom az iskola összes sárkányát idevonzotta volna. Mert hogy egész biztosan vannak sárkányok a Roxfortban. Mégpedig tudom is, hogy hol. A könyvtár zárolt szekciójában. Az a sok könyv csak álca. Valami kibabráló bűbáj, azt hiszem ez a neve, amivel a felnőttek, köpeny nélkül is álcázni tudják magukat, hogy a másik, ne vegye észre. Madame Cvikker pedig a gonosz sárkánynéni, már bestiák több generációját nevelte fel a sötét polcok között. Azért ilyen fagyos, mégis tüzes. Azért randizik Friccsel, mert már megunta a mágiát, mely a sárkányokból árad. Tudom.
Kacagásomhoz csatlakozik Dylan is, aki egy kis időre most befejezi a művészkedést, ám ő nem tulajdonít akkora jelentőséget a dolognak, így vissza is fordul később a falhoz. Mikor már úgy látom, eleget kapott, leengedem kezem, nagyot sóhajtok, s nevetek még egy kicsit, főleg Ericen, ahogy kinéz.
- Bocs, haver, de ezt nem hagyhattam ki. – nyögöm, két szusz között, majd megrázom a flakont, hogy teszteljem, maradt-e elég festék az oroszlán megalkotásához, vagy sem.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

Az üres fal egészen üresnek tűnt így, meg komornak és kietlennek, ami tök unalmas és egyhangú is, cink. Szóval, végtére is mi most itt semmiképpen sem vandálkodunk, mindinkább feldíszítjük a környezetünket, hogy az bizony hangulatos és varázslatos legyen, de ne csak a számunkra, hanem mindenki szemében. Ledobálva minden kelléket a földre az összecsavart papírost fogtam meg először, majd széttekerve azt a falhoz nyomtam. Megszabadítva a balomat kotortam elő a pálcámat a nadrágom zsebéből, mivel azonban valamiért nem akart jönni, így kellett a jobbom is… persze, ha elengedem vele a papírost, akkor leesik, az pedig nem jó, mert koszos lesz… na, nem mintha a fújás után tiszta maradna, de mindegy. Pár másodpercig bambán meredtem előre, és néztem a semmit, amikoris hirtelen ötlettől vezérelve hozzászorítottam a kobakomat, hogy azzal tartsam a helyén. Legalább használom valamire, nem csak úgy lötyög a nyakamon. A szabad jobbommal megfeszegettem a zsebemet, szerencsére így már kijött belőle a pálca. Biztosan valami rágó lehet az oka, majd leviszem a manókhoz tisztíttatni a ruhadarabot, hadd örüljenek, hogy nem csak a napot lopják, hanem végre lesz egy kis munkájuk is… mondjuk én serényen igyekszem ellátni őket, nehogy feleslegessé váljanak, és az utcára kerüljenek koldusnak. Az előkotort varázsvesszelyt aztán a papíros egy pontjára nyomtam, amivel a falhoz tapasztottam… utána még vagy négy pontra odabiggyesztettem a dolgot. Még elsőben tanultam ezt a varázslatot.
- Mályva, dudva, kókalag, ragadjon a pont alant!
Eddig bejött, valami undorító ragadós trutymó bukott ki mindig a pálcából, átitatva bármit, amihez hozzáértem. Sőt, amúgy olyan keményen tapadt a cucc, hogy egyszer Scott cipőjét is a mennyezetre ragasztottuk… és ottmaradt… és bennem volt Scott is a cipőben, ő is ottmaradt.

Mindenesetre, miután már nem kellett fogni, újra eldugdostam a gallyat, és kiválasztva a kék színt nekikezdtem a fújásnak. Szépen, mindenhová szórva ahová kell, elvégre, ha már csinálunk valamit, hát ne legyünk felületesek semmilyen formában. Főleg akkor, ha egy kis gonoszkodásról van szó. A műremek hamar meglett, így visszazárva a fújóka kupakját ledobtam a földre, majd lehántoltam a papírost is, hogy megnézzem, tényleg jól mutat-e az iromány. Sikeresen szép lett, így lehajoltam, és a pirosért nyúltam, hogy megkezdjem a sablon nélküli igazi művészetet. Összeszorítottam a kezem, ahogyan kellett, majd valahogyan megpróbáltam magam felé fordítani, és úgy nekikezdeni a rajzolgatásnak. A jel kissé bárgyúra sikeredett, de azért ki lehetett venni a nemzetközi jelzést, miszerint mindenki be… nézheti, hogy miféle dolgok éktelenkednek a kviddicspálya falán. A pettyes labda már fél perc alatt megvolt, így összekotortam a felszereléseket, és megindultam visszafelé, egyenesen a taktikai zónába. Odaérve larámoltam mindent, és Dylant méregettem… a srác még most is azon mesterkedett, hogy minden az élén álljon, még az általam hozott anyagokat is rendezgetni kezdte. Kész vagyok tőle teljesen, a ládájába be sem mernék nézni, a rend akkora lehet ott, hogy kiszakít a tér-idő kontinuumunkból egy darabot, ha kinyitja. Ahogyan szemléltem, fújó hangot hallottam a hátam mögött, itt viszont nem volt fal… aztán röhögés… kőkemény. Megfordultam… akkor meg Dylan röhögött.
- Lefújtál banyek?
Kérdeztem először komoran, de aztán leesett, hogy tulajdonképpen tök poénos. Ezen felbuzdulva odaléptem Dylen elé, felvettem egy festékszórót, lepattintottam a kupakot róla, és végigfújtam a mellkasát… aztán mindenre elszánt tekintettel Artúrra tekintettem. Gúnyos mosoly, és futás… remélni tudtam, hogy utolérem… fújtam utána, ahogyan telt tőlem.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A hatalmas iram tiszta filmbéli volt… annyira hasítottam az iskola falai által közrezárt légkört, ahogyan szántottam Artúr után, hogy minden elmosódottnak tűnt körülöttem. Aztán rájöttem, hogy azért olyan elmosódott minden, mert kedves évfolyamtársam már megint fújdogált valami fránya színes bigyulával. Nem igazán fordítottam időt arra a nagy hajszában, hogy megállapítsam a színeket, egyszerűen, ha már kövér volt a lúd, akkor legyen valóban az módon előre nyújtottam a flakonos kezemet. Alig ált vízszintbe, már nyomtam is a fejet, hogy szórjam az áldást én is. Csak remélni tudtam, hogy Artúrka is kap belőle… mert én kaptam. Ahogyan szaladtam, a kinyomott anyag fele az arcomba vágott, ezért valószínűleg úgy festettem, mint valami hülyegyerek, aki mellett színlufibomba robbant. Ez mondjuk amúgy marhajó ötlet, alkalomadtán majd ki kellene próbálni a cuccot egy jó kicsi folyosón.

Csodálatosan idióta módon elkalandoztam, pedig éppen egy vérre menő harc és üldözés kellős közepén témferegtem. Mire feleszméltem, csak egy erős lökést éreztem a mellkasomon, a térdemen, a pofámon. Nem sikerült reagálnom, hogy mi a fene lehetett az, egyszerűen megnyaklottam, és elterültem a földön, mint valami rosszabb fajta babzsákfotel. A fejemet is bevertem, így egy pöppet megszédültem… jó, a kelleténél jobban, mert percek kellettek, mire magamhoz tértem. Keresztben hevert valami a testemen, az szinte biztos volt, mert alig kaptam levegőt. Mélyeket szusszanva próbáltam kiszabadítani a kezemet, hogy aztán kitapogathassam a tárgyat, vagy mit… Arti csak nem volt akkora genya, hogy űberátokkal vett le a lábamról. Mutatóujjamat előre szegve nyomkodtam a meglehetősen emberbőrre hajazó puha tárgyat, mire az szitkozódni kezdett. Noha sajgott a hátam, a fejem, a hasam, a kezem, a lábaim, egyszerűen nem lehetett kibírni, hogy ne vigyorodjak el. Kiszabadítottam a másik kezemet is, és a fejem mellett heverő kék festéket tartó flaskára martam vele. Megemelve azt nyaklottam egy kört, és próbáltam a hang irányába fújni egyet, amolyan jó paraszt módjára. A galád cselekedet után eldobtam a flakont, majd fájdalommal itatott mosollyal szólaltam meg.
- Cimbora!
Mély levegő, meg még egy.
- Hány kiló vagy bakker?
Mindkét kezemmel rátámasztottam Artúrra, ha megpróbálna végre feltápászkodni rólam, akkor segíteni tudjak neki talpra állni.

Cartmen

• • • •

- Ááááááá… melyik állat ez? – kiáltozok dühösen, mégis félig meddig kacagva a szituáción. Szemeim most már ki merem nyitni, a festékroham elállt. Jé, hiszen ez Eric!
- Mikor másztál alám? – kérdezem tőle meglepetten, kicsit arcába bújtatva kérdő tekintetem. Hiszen biztos vagyok benne, hogy eddig nem volt itt. Majdcsak észreveszem már, ha valakire rázuhanok. – Harmincöt. Tudod, roxforti koszt.– dörzsölöm meg jókedvűen hasam, közben zavartalanul üldögélek rajta. Hallom Dylan jóízű kacagását, de nem igazán foglalkozok vele. Magammal viszont már jobban.
Miután végignézek ruhámon, sőt, egész lényemen, látom a színek furcsa, sőt, egészen durva kombinációját, össze meg vissza felfújva magamra. Na, ez totáltutibiztos, hogy nem én voltam. Haragosan nézek az alattam fekvőre, majd elnevetem magam, és Dylanbe kapaszkodva, aki már időközben ideért, felállok. Jobbomat nyújtom a ledózerolt háztársamnak, s még mindig vigyorogva, minden erőmet és lendületem beleadva (ahogy a muglik mondják, én egy igazi izompalacsinta vagyok) felrántom magunk mellé.
- Ne izguljatok, jól vagyok. – szusszantok, és villantok egy csibészes mosolyt a srácoknak. Igazándiból kicsit még fáj a hasam, de ha úgy vesszük, nem estem nagyot, Eric felfogott, azt meg, hogy ő megsebesült-e, vagy sem, nem tudom. Bizonyára majd kiált, ha valami probléma van. Annyira nehéz mégsem lehettem.
- Na és most. – dörzsölöm össze tenyereim. – Vesszen az az átkozott gurkó. – pálcát rántok, s barátomra sandítok. Kérem a megfelelő átkot. – Dylan. – szólalok meg, csak, hogy tudja, éppen rá várok. Néha nem árt egy kis emlékeztetés.
- Ja, igen. – kapja össze magát, és agyalni kezd. – Petrificus Totalus. – húúú, és erre nem is gondoltam. Tök király, majd a sószóró átokkal levadásszuk a nyomorultat. Megtanulja, hogy nálunk van az ész… meg a só.
Lencséimmel becélzom a repkedő kviddicskelléket. Vagyis inkább csak próbálom, mert hát megállás nélkül repül. Ezek nem fáradnak ki egy idő után? Igazán leszállhatna inni, vagy valami…
- Petrificum Totalius! – kiáltom, mire a pálca megremeg, és egy bűbájt lő ki magából, ami visszapattan a lelátó faláról, és egy foltban csúnyán kiégeti a füvet. – Hopszi. – húzom össze magam, majd a többiekre nézek. Asszem én inkább befejezem a bájolást, mind jobban járunk.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A „mikor másztam alá” kérdés felét hallottam csak, mert eléggé erőteljesen lefoglalt a nyöszörögés utáni menthetetlen vágyakozásom a rám nehezedő, minden bizonnyal több mázsányi kiló alatt. Ennek ellenére hősiesen kitartottam, szükségszerű volt, ha már valaki karfás széknek használ. Tény, jófajta bőr vagyok, de ülőalkalmatosságnak még senki sem szeretett volna eladni… vagy éppen használni. Ez az első eset. Apu azt mondta egyszer, amikor rám tehénkedett, hogy rommá csikizzen, lesz még alkalom, amikor örülök neki, ha ülnek rajtam. Azt gondoltam magamban, te hülye vagy… és most is ez az érzés kerített a hatalmába. Mit lehet azon élvezni, ha valakit összepréselnek, sanyargatnak, gyűrögetnek?

A harmincöt kiló beközlésekor tágra kerekedett szemekkel meredtem az égbolt felé, a fejemet rázva.
- Te dagi!
Egykedvűen közöltem volna, ha nem a levegő lett volna az elsődleges, ami után vaktában kapkodtam. Így azonban csak valamiféle nyüszítő bigyóként hatott, remélem, ennek ellenére azért értette a poénnak szánt célzást. Pár pillanatig még dekkolt a kockás hasizmaimon, a ruházatát, meg persze a szép színeket méregetve, de aztán csak feltápászkodott Dylan segítségével. Jó mélyet szippantottam a friss levegőből, ami végre átáramlott rajtam. Igazi felüdülés volt számomra, hiszen közel egy mázsa szén súlyát kellett megtartani a pocakommal. Kifújva a most drágának ható levegőt, elfogadtam a jobbost, és rámarkoltam a kezére… egy szemvillanás alatt talpon álldogáltam, és együtt mosolyogtunk a történeten. Végre történt valami az unalmas falak között… leszámolva a tanárok furcsa büntetőmunkáit, vagy éppen a felsőbb évesek, meg vérrel foglalkozók erőlködéseit.
- Ahogyan én is!
Jelentettem ki Artúr jól vagyok mondatára, miközben a derekamra tettem a két kezem, és nyújtóztam egyet.

Következhetett a támadó semlegesítése… Dylen nem igazán mozdult, ahogyan figyeltem, csak a percekkel ezelőtt rajtam pihenő rántott pálcát. Jó muri lesz ez is, hát mélyen a ruházatomba kotorva jómagam is elővettem a galagonyát, majd érdeklődve hallgattam a beszélgetést, meg a szükséges igét is. Eszemben volt, egye fene, tényleg, de azért nem ártott egy tudor segítsége is. Miután háztársam eltrafálta a semmit, kissé tétován emeltem meg a vélahaj magú varázsvesszelyt… pár pillanatig követtem a cikázó, kőkemény lasztit, aztán megszólaltam.
- Petrifikusz totálusz!
Keményen próbáltam artikulálni, úgy, ahogyan tanultuk… a pálca megremegett, aztán valami fehéres cucc reppent ki belőle, természetesen messze elkerülve a bogyót, elhalva valahol az égbolton.

Leeresztettem a karom, majd a vállam megvonva, furcsa fintort vágva folytattam.
- Mi lenne, ha összepakolnánk, aztán mennénk! Jó lesz a dög az utánunk érkezőknek!
Újra az égboltra tekintettem.
- Elvégre, ha már lúd, akkor legyen kövér!
Mindig ezt a filozófiát vallottam. Összetúrtuk a pályát, hát mit számít egy szabadon garázdálkodó kviddicses izé.

Cartmen

• • • •

- Okézsoké. – csaptam össze tenyreim, majd egy lábon megpördülve, teljes fordulatott vettem. Ekkor figyeltem csak meg igazán, mit is alkottunk. A falfirkálmányok atom jók lettek, ennél jobbat Vulkanov sem csináltathatott volna, ha úgy dönt, kifesteti a placcot, ami viszont nem túl jó hír, hogy a fűre is jutott, jócskán, így helyenként pink, helyenként kék, vagy éppen más színű a mindeddig pompás zöldben díszelgő gyep. Na, mindegy, a nagyobbak tutira tudnak valami kemény bűbájt, amivel visszacsinálhatják ezt az egészet. Ahogyan Eric mondta, ez már nem a mi dolgunk.
   Ja, és mellesleg azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy úgy nézek ki, mint aki festékben mártózott tiszta víz helyett, úgyhogy ezt még valahogy ki kéne javítani. Hiszen nem mászhatok be így a Roxfortba. Csupa színesen, holott eddig csak három színem volt, a sima testszínem, na meg a piros-arany, hőn szeretett oroszlános házunk színei, melyeket szinte éjjel, meg nappal magunkon kellett viselünk, mintegy megkülönböztetve magunkat az undok zöld-ezüstektől, vagy a másik kettőtől.
- Szép munka, emberek. – paskolom meg Eric, majd Dylan vállát, és vidáman vigyorgok. Ha ezt meglátják… huhúú… talán ha még ránk is tudnák bizonyítani! Év végéig büntetőmunkára járhatnánk, vagy tököm tudja, milyen szörnyűségekkel kínoznának. Talán aktákat kéne rendezgeti Frics végtelen fiókjában, ami diákokat zabál vacsira. Tudom.
   A táskámhoz baktatok, és a körülötte szétszórt festékes tubusokat gyorsan belehajigálom, míg Dylan összehajtogatja a pergameneket, és saját tatyójába gyömöszöli őket. Egy nosztalgikus pillantással búcsúzok szegény papírdaraboktól,melyek ma éjjel a Griffendél klubhelyiségében végleg búcsút mondanak mostani formájuknak. A bizonyítékokat meg kel semmisíteni. Nem jöhetnek rá a merénylők kilétére. Ez így biztonságos, legalábbis nekünk. Akit majd gyanúsítanak, az meg így járt. És hogy mi lesz a festékkel? Bedugjuk Dylan ágya alá. Nála úgysem keresné senki, hiszen ő jó gyerek. Nem olyan, mint én, belőle sok mindent nem néznének ám ki. Ajh… milyen kár, hogy én viszem a rosszba.
   A fenéket kár…

- Mehetünk. – nézek körbe a piszkos arcokon. Elővigyázatosan hátra fordulok, és megkeresem szememmel az égi gyilkost, csúnyán nézek, majd a srácok felé fordulva elmosolyodok. – Itt végeztünk. Mit gondolsz Dylan, holnap hol kéne hasonlóan művészkednünk?
- Szerintem…
- És te Eric? Mit gondolsz? – lépek közéjük, kezeimmel vállukra tehénkedve, csínytevő mosolyom elővéve. Nem hagytam Dylannek befejezni a mondatot, mert olyat mondott volna, amilyet nem szabadott volna. Hogy szerinte holnap nem kéne semmi rosszat csinálni. Túl jól ismerem, láttam az arcán, hogy kicsit kifáradt. Talán beteg. nem tudom, de úgy tűnik, nem igazán élvezi a rosszaságokat. Na, majd keresek pár macskát. Tudom, hogy szereti őket rugdosni.

¨¨A r t i , D y l a n¨¨

A nanoszekundum tízezred másodpercéig még szemmel követtem a gurkót, ami egyébként annyira nem zavart. Hadd repkedjen szabadon, elvégre az a dolga. Tény, nem éppen kellemes, amikor kikötözve az embert pofán vágja. Esetleg rohanás közben telibe kapja a gyomrát, de ugyebár, figyelni kell, heee. Artúr igencsak hamar beleegyezett, hogy hagyjuk a retekbe a minden bizonnyal nehéz gyermekkort megélt, vad labdaszerkezetet… nem is csodálom… én is hamar tojtam rá, igazából csak egy pályanehezítés volt, ami meg ugye kell, mert natúrban összefirkálni a falakat rettenetesen unalmas lett volna. Eldugdalva a pálcámat a gatyám csodálatos, erre a célra kialakított zsebébe összefontam kezemet a mellkasomon, úgy bámultam a mázolmányokat. Csodálatosan szépek lettek, és egyértelműen mardekár ellenesek, meg más ellenesek is… legalábbis az én „kabbe” jelölésem a pirospettyes labda mellett.

Miután jól kicsodáltam a rajzokat a falakon, letekintettem magamra. A ruházatom homlokegyenest színt váltott, ez pedig nem volt humoros. Így nem mehettünk vissza az iskolába… a felismerést követően megkukkoltam Artúr és Dylan öltözékének színváltását is. Ők sem festettek szebben, mint én… jobban mondva, de, szebben festettek, de egészen más szempontok szerint.
- Valóban szép munka!
Csaptam én is a két háztársam hátára, majd kérdő tekintettel a szolidabbra tekintettem.
- Te, Dylan! Nem tudsz valamit, ami kimos minket? Most? Gyorsan?
Ez rettenetesen fontos kérdés, elvégre, ha visszacsattogunk így, akkor gyakorlatilag jelentkezhetünk is, hogy igen, mi követtük el a merényletet a pálya és a mardekár meg a halálfalók ellen.

A választ követően aztán Artúr remek kérdése következett, miszerint hol és mit lehetne még sunnyogni, hogy biztos, ami tuti, ne hagyjuk nyugodni a kedélyeket. Noha okosabb felünk megpróbált választ adni, a balomon álló érezte, nem éppen megfelelőt hallana, így felém fordult.
- Hááááááát…
Kezdtem bele haloványan, mégis gúnyosan elmosolyodva.
- … van a mardekár házvezetője…
Rettenetesen színpadiasan folytattam. Merengtem közben, meg ilyenek.
- … van annak ajtaja…
Nem folytattam tovább, mert hirtelen csak az jutott eszembe, hogy összevécépapírozhatnánk. Persze vannak ennél kegyetlenebb dolgok is, azokat majd idejében kigondoljuk. Keményebb buli, de ha egyszer belekezd az ember, nincs megállás. Fejlődni kell, határ a csillagos ég... ez a mottó még talán Cielo nénjének is bejönne.

Cartmen

• • • •

Eric kérdését hallván, csak magamra néztem, és a vigyor letűnt arcom minden szegletéből. Hujaj, ha így sétálunk be a kastélyba, akár neontáblás feliratokat is vihetnénk magunkkal, hogy: „Nézzétek, mi barmoltuk össze a lelátókat!” Barátomra tekintek, azzal a kérdő tekintetemmel, meg a „nagy bajban vagyunk” érzésemmel. Mindegy, végülis ha nem tud bűbájt mondani, akkor majd valahogy.. izé, hát kimagyarázzuk. Meg reménykedünk sorsunk jószívűségében, hogy ne fussunk össze senki olyannal, aztán meg áldhatjuk a jóistent, utána már tényleg mindegy lesz. Valahogy viszont le kéne vakarni… hiszen mi nem tudunk bőrt váltani, mint a kígyók. Milyen könnyű is lenne. Tudjátok, mikor fürdenék én minden nap!
- Sajnos nem. – motyogja maga elé Dylan, kissé elmerülve kiszekusza gondolatai homályos tengerének alján.
Na, mindegy. majdcsak lesz valami, hisz olyan még egyszer sem volt, hogy ne lenne. Jön még nyárra tavasz, meg a satöbbi, hasonló bölcsesség, melyet ilyenkor szoktak mondogatni, megjegyzem, szerintem tök feleslegesen. Aprót rántok vékony vállamon, és megindulok. Ezzel nem tekintem elintézettnek a problémát, csupán elkerülendőnek. Tényleg… mi lenne, ha úgy tennénk, mintha minden rendben lenne. Besasszézunk a kastélyba, és úgy csinálunk, mintha ugyanolyan szépek – nem pedig sokkal szebbek – lennénk, mint úgy általában. Igen. Ez a helyes megoldás.
- Hmm… - simítok végig nem létező szakállam odaképzelten létezett helyén, és úgy teszek, mint aki megfontolja az ügyet, s nagy lassan megszüli a döntést. Mintha valóban nehezemre esne bármi is, amit jelenleg csinálok.
- Megfontolandó, megfontolandó. – varázsolok apró mosolyt arcomra, és beleélve magam a dolgokba, folytatom. – Bevallom, az én álmaim között is szerepel… hiszen milyen szép trófea lenne. – nem is kicsi elismeréssel, hiszen ki merészelne Mr. Mirol ajtajára bármit is firkálni, vagy az említett tárggyal bármi vicceset is tenni? Mi lennénk a Griffendéles ellenállók büszkeségei. Igazi… izék… ööö… Pókemberek lennénk, a szerencsétlen emberek lakta városban. És megkeresném az én Mary Jane-em. Hűűű…
- Pénteken elintézhetnénk. – mondom unottan, mintha mindennapi eset lenne, ez nyilván azért fontos, hogy a fiú lássa, tapasztaltak vagyunk mi a bajkeverésben, igazi Vízli utódok.
- A péntek nem jó. – szól közbe Dylan, mire kérdőn nézek rá.
- Miért?
- Pénteken a medvecsapdával… - folytatja, de gyorsan befejezi, elvégre az a projekt titkos. Szigorúan titkos!
- Jójójó. – intem le, hevesen bólogatva. Tekintetem a felhőkre függesztem – hiszen időközben kiértünk a finom gyepre – és képzeletbeli naptárom lesem. – Akkor csak a szombat maradt. – sóhajtok lemondón, mintha bármiről is le kéne mondanom, na de fő a színpadiasság.
- Te benne vagy a buliban Eric? – kérdem tőle, elvégre ő az ötletgazda.

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

Pár napja, amikor beköltöztem a hugrabug házához – ezt a mai napig nem sikerült megszoknom egyébiránt, bár azért elmondhattam magamról, a bűbájok és csend terén sokat tettem a magam, meg persze szobatársaim kényelme érdekében -, megbeszéltünk egy repkedős hétvégét Shay-el. Tudtam jól, hogy amikor nem voltunk együtt, legalább egy-egy pillanatra előjött a gondolataiban, és ette a rossz nyavalya, vajon mi lehet olyan furcsa abban, hogy elszakadva a földtől is szeretek tengődni. Ismertem már eléggé ahhoz, hogy tudjam, ez bizony így van. Sőt, lehet, hogy azok a pillanatok nem is csak pillanatok voltak, mindinkább órák. Ez persze kedvemre való volt, mert én már csak ilyen degenerált szórakozásban éltem ki a hajlamaimat. Nem utolsó sorban pedig, szerettem az idegeire menni, és oda-oda szurkálni neki egy kicsit, csak azért, hogy érezze a törődésem. Mivel volt valami dolga, arra a megállapodásra jutottunk, hogy noha együtt indultunk meg a klubhelyiségből, idekint a pályán majd találkozni fogunk. Nem kötötte az orromra, hová kellett mennie, de úgy voltam vele, ha szeretné, úgyis el fogja mondani.

Seprű.
Hűvös.
Mivel a látszatot tartani kellett, így egy bűbáj segítségével a bőrkabátom hátára erősítettem a repülő tárgyat. Volt egy fekete Nimbus-om, mivel órákra kötelező volt járni… amúgy annak ellenére, hogy valóban keveset üldögéltem rajta, valóban imádtam használni, és persze repkedni vele. A kviddics már más téma volt, azt gyűlöltem. Jobban mondva, nem igazán értettem az értelmét. Pár balfasz repked össze-vissza egy pályán, kavirnyálva a kvaffal, meg próbálva elkerülni a gurkókat. Totálisan felesleges dolog, és időpazarlás… ezt persze az Ő orrára nem kötöttem, mert tisztában voltam vele, neki azért kedves a sportág. Sőt. Ahogyan haladtam a folyosókon, nem igazán futottam össze senkivel, szerintem nem volt még egy olyan idióta, aki ebben a gyatra időben arra gondolt, megy, és megrepteti magát a pályán. A legtöbben leléptek a faluba… akik pedig maradtak, azok úgy voltak vele, inkább a kellemes melegben töltik a szabadnapjukat. Amikor kiértem a szabadba, igencsak mélyet szippantottam a levegőből… a frissesség úgy járta át a testemet, mintha szita lennék. A legeldugottabb pontokig is eljutott. Egészségesen belefúrtam a pofámat a zöld sálamba, a kezeimet pedig a zsebembe rejtettem, mert szinte azonnal megdermedtek. Egyelőre nem állt szándékomban felvenni a kesztyűt, amit magammal hoztam. Ráadásképpen a megbűvölt mappámban volt egy törölköző és egy váltásruha szett is a biztonság kedvéért. Ez a kezemben pihent, úgy cipelgettem magammal. Majd neki kell rá vigyáznia, amikor megkezdődik a műsor… most belegondolva, ha nem figyelek eléggé, akkor pucéran fog látni. Ez persze nem aggasztott, ellenben, ha tudna a dologról, nála biztosan kiverné a biztosítékot. Legalábbis első látásra… annyira azért nem vagyok satnya, eleget edzettem már, megvan a kötelező izomzat. A hegeket persze leszámolva, amiket az utóbbi években szereztem, ha már lánccal volt verve a testem, vagy éppen piszkavassal. A crucio-ról már nem is beszélve, az volt a legjobb gyakorlás. Kibírni üvöltés nélkül.
Várakozás
Csend.

Kihaltnak tűnt a pálya, meglehetősen nagy köd terpeszkedett szét felette, és a kastély környékén is… pontosan alkalmas volt az idő egy kis repkedésre, és egy kis játékra is.

Sean

Az elmúlt napok leginkább várakozással teltek a hugrabugos számára. Egyre inkább csak a közelgő hétvégén járt az esze, azon belül is leginkább a Sean-nal megbeszélt közös időtöltésen. Bezony ám, már ilyenjük is van, és ha Fortuna kisasszony is úgy találja, akkor nem csak terv marad a dolog. Igen, a meglátás helyes, ez itt még nem tekinthető múlt időnek, ugyanis Shay még nem említette meg a dolgot állandó fogva tartójának és programfelelősének, azaz Minticz professzornak, hogy a ma is, mint jószerével minden nap esedékes büntetőmunkájától ma szívesen eltekintene. Volt két napja előhozakodni a témával a házvezető előtt, de az utolsó pillanatokban mindig berezelt, így sültek ki olyan kínos megnyilvánulások, mint a „Professzor…semmi!” vagy a „Professzor úr én… csak azt akartam kérdezni, ide mi van írva…. Az.”. Minticz sem igazán tudta mire vélni a helyzetet, hiszen a lány még Shay-mértékkel mérve is kissé furcsán és zavart módon viselkedett. Végül is addig odázta a dolgot, hogy eljött az a bizonyos hétvége, és már a kinti időhöz, valamint a repüléshez készülődött össze. Nem az a fajta, aki annyira nagy jelentőséget tulajdonít a külcsínnek, ezért az edzések alkalmával viselt melegítő nadrágot és pulóvert kapott magára, arra pedig a hugrás egyen pulóvert vette rá. A réteges öltözködés fontos.
Még akkor is sanszos volt, hogy nem lesz a programból semmi, amikor már a klubhelyiségből és a Hugrabugból kiérve, az alagsori folyosón sétált a mardekárossal. Hiába van elég pofátlan ahhoz, hogy meglépjen bizonyos dolgokat a mugliismeret tanerővel szemben, azért szó nélkül kihagyni egy büntető munkát… már talán túllépne minden határon. Mert vannak ilyenek, akármennyire is szereti idegesíteni a férfit, az elmúlt évben történtek miatt, ha nem jelentkezne be nála, biztosan a frász kerülgetné. Arra már inkább jobb nem is gondolni, mit kapna ezek után. Talán már a mellékhelyiségbe is tanári kísérettel, de legalábbis prefektusival járhatna… vagy… Shannon-t ismerve, biztosan kitalálna valami igencsak hatásos büntetést.
A lépcső tetejére érve, végül is győzedelmeskedett a lelkiismeret, meg valamilyen szinten a félelem attól, hogy amiért büntetőmunka helyett Sean-nal volt, a professzor talán a mardist távolítja el mellőle, esetlegesen átpakoltatja valamelyik másik házba. Hogy ehhez a fiú mit szólna, azt kitalálni sem lehet, de talán a hollóhátasok között jobban érezné magát…
Kissé talán titokzatosra véve a figurát, kért elnézést a Kedvestől, s küldte előre, míg ő maga Minticz irodáját rohamozta meg, bízva valamiféle szerencsében.

Nem telik bele sok idő, már sietős léptekkel vág át a roxforti parkon, hogy minél előbb a pályához érhessen. Seprűje szokásosan a vállán pihen, valahogy eszébe sem jut már most felülni rá, pedig úgy gyorsabb lenne. Ez a gondolat elvész a több ezernyi másik között, amik most fejében cikáznak. Részben még mindig az a hihetetlen számára, mennyire könnyen sikerült kiegyeznie Minticz-cel, sőt a professzor tulajdonképpen megkönnyebbülten adta át a felügyeletet most a mardekáros számára. Van most neki ezer meg egy dolga, ugyanis nem minden hugrás képes úgy alkalmazkodni a beköltöző zöldek jelenlétéhez, mint Shay. Igaz, másnak nincs is ilyen szerencséje, mint neki.
Hosszú és magányos a séta, de a lány ajkain fülig érő mosoly terpeszkedik, ahogy a hóborította területen halad. A pályához vezető út valószínűleg a manók munkájának köszönhetően könnyen járható, így nem kell bukdácsolnia, botladoznia sem. Mivel elég járatos errefelé, amikor eléri a stadiont, homlokegyenest a kiskapu felé indul meg, ami amolyan játékos bejáró. Ahogyan egyre közeledik, szíve úgy kezd izgatott dobogásba, vigyorizmai pedig már feszülnek ismét. Lélegez egy mélyet a hideg levegőből, amely talán itt fokokkal hűvösebb, mint a kastély közelében, de ha valakit, ez őt nem fogja sokáig zavarni.
- Itt is vagyok! – közli az egyértelműt, vidám vigyorral. Utolsó léptein még szaporáz egy kicsit, s csak akkor szólal meg ismét, amikor már a mardis előtt áll. Néhány pillanatig méregeti az arcát, meg kell rágnia a mondandóját, mert biztos benne, Sean-nak nem fog tetszeni. Talán nem az, amit mond, hanem a tény, hogy csak most kérezkedett el.
- Nos, az a helyzet, hogy csak úgy jöhettem el, ha te kezeskedsz értem, ma nem kerülök bajba… - ajkát harapdálva, zavarával küszködve, nagy, bocsánatkérő szemekkel pillog a fiúra. - …gondolod, elbírsz ekkora felelősséggel? – kérdezi mosolyogva, bár korántsem olyan magabiztosan, mint mondjuk úton idefelé.
- Felkészültél? - miután meghallgatta az esetleges rosszalló megjegyzést, vagy a mardis nem tetszését kifejező szavakat, máris a folytatásra szavaz. Seprűjét leemeli válláról, maga elé támasztja, hogy ha Sean is úgy gondolja, akkor a levegőbe is emelkedhetnének.

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A pályát ölelő nagy büdös fehér massza megszemlélését követően egy hatalmas fintorral jutalmaztam a természetet, hogy képes volt ekkora foshalmazt összehozni mára. Kétélű volt a dolog, mert egyrészt, tetszett az, hogy ebben a formában kissé „játékosra” lehetett fogni a dolgot… elítéltem viszont azért, mert utáltam a szitáló köd után maradó pudvás mocskot. Azt, hogy a talajban cuppogva lehet csak lépdelni, mert a kibaszott sár szinte leszippantja a cipőt a lábaimról. Rühelltem azt is, hogy ilyenkor gyakorlatilag a maradék kedvem is elment mindentől… bár utóbbit nem volt nehéz elvenni, elegendő volt csak meghallgatni valami búvalbaszott parádémajomféle diskurzust a klubhelyiségben, vagy a folyosón… esetleg a Nagyteremben. Pfejj, a sok idióta barma, akiknek a legnagyobb problémája is olyan nevetséges, hogy amikor meghallom, a legszívesebben egy apró, egészen kicsike kanállal vájnék lyukat a fejének búbján, hogy onnan kiabáljam az agyvizébe, mik a valós és gondterhes élet alapjai… persze ezt is csak azért, hogy a drágalátos majom tisztában legyen vele. Mert az, hogy adott napon éppen melyikük fogja kiszedni a másikból a bolhát, és megkajálni, az nem probléma, csak egy eldöntendő kérdés. Az eldöntendő kérdéseket pedig általánosságban véve – már persze, ha roxfortos diákról van szó – igencsak könnyű megválaszolni – tekintettel ezek többsége valamiféle öten vagyunk szerelmesek egymásba dráma, aminek a végkimenetele általában az, hogy valaki kómába esik… vagy megvakul… esetleg kiderül, hogy a szerelmesek között vérszerinti rokonság áll fenn – persze itt él az is, ha meg akarjuk. Nem pedig sírunk másoknak, hogy gondolkodjanak helyettünk. A mai borongós idő ellenére azonban meglehetősen sok életkedv maradt bennem, ez pedig köszönhető volt a kis Sárgának is, akivel találkám volt a pályán.

Szél.
Hideg.
Miután konstatáltam magamban mindent, és levontam a következtetéseket, megállapítottam, hogy a kelleténél többet foglalkoztam az amúgy kurvára felesleges dologgal. Így vállat vonva a saját faszságomon nyúltam hátra az érdes balommal, ragadtam meg a Nimbus nyelét, és húztam előre. Végigmértem a seprűt, jó régen heverésztem már rajta, bár a megülésével nem voltak problémáim… mégis, ha tehettem, nem ezt a formáját választottam a felhők megzabolázásának. Túlzottan klisésnek tartottam, még akkor is, ha a magasságokban szabadnak érezhettem magam. Mindenesetre, miközben tartogattam, újra, meg újra a pálya bejárata felé tekintettem. Legalábbis abba az irányba, ahol volt, mert nem igazán láttam belőle semmit. Bíztam benne, hogy előbb – bár tényként kezeltem, hogy inkább utóbb, tekintettel a Kedves pontosságára, és óraismeretére -, vagy utóbb, de kirajzolódik Shay sziluettje.
Bejelentés.
Egy halvány és gúnyos mosollyal jutalmaztam az „itt vagyok” bejelentkezést, elvégre, mivel valóban itt volt, ezt nem kellett volna mondania. A meglepő az lett volna, ha itt van velem, és küld egy baglyot, hogy most ért fel a klubhelyiségbe. A második közlés már annál inkább fontos tényeket és információkat tartalmazott. Mégpedig, hogy a mai napra, mivel elengedték a büntetőmunkáját, mindennemű felelősség rám hárul őt tekintve.
Szisszenés.
Ez most az a tipikus „ejjj bakker, nem lesz egyszerű megoldani” féle volt, hogy érezze a törődésemet. Persze szavakban is meg akartam erősíteni ezt a dolgot, hogy még véletlenül se érthesse félre a helyzetet.
- Fantasztikus!
Persze, hogy az, bár azért bíztam benne, hogy mára nem tervezett semmiféle ragnarök-szerű, világot felperzselő botlást.
- Tehát ma én felelek a világra zúduló mindennemű katasztrófák kordában tartásáért.
Egy pillanatra az ég felé tekintettem, csak, hogy valóban színpadiasra sikeredjen a gondolkodás… aztán ismét rá.
- Azt hiszem, ha nem is egykönnyen, de meg fogok birkózni a feladattal.
Újabb mosoly, természetesen gúnyos, de csak kicsit, mert jól esett végre odamarni neki annyi idő után. Az utóbbi napokban olyan témákról volt szó, amikor nem nyílt lehetőség erre.
Készülődés.
Bólintás.

Naná, hogy felkészültem, hiszen nem volt semmi különlegesség a mai napban… legalábbis a számomra nem… ellenben vele. Megint az égboltra tekintettem, legalábbis arrafelé, ha már látni nem igazán lehetett semmit.
- Cél a köd fölé emelkedni, ott majd megbeszéljük a továbbiakat.
A mappámat egy tapasztó bűbájjal a kabátom hátára erősítettem, majd a pálca eltűntetését követően felpattantam a „nyeregbe”, és megindultam a megbeszélt irányba… céltudatosan, majdhogynem derékszögben a kviddicspályával. Elvégre versenyeztünk… vagy nem?

Sean

Sziával mégsem nyithatott, hiszen csak percekkel ezelőtt váltak el egymástól útjaik és már akkor is úgy volt, találkoznak hamarosan. Legalábbis a hugrás őszintén reménykedett, nem baglyot kell küldenie maga helyett. Az felettébb kellemetlen lett volna. Nem igazán tudja, a mardekáros hogy van ezzel, de ő kifejezetten utál várakozni, noha feltalálja magát, akkor sem szereti. Épp ezért a kis bejelentésével igyekezett sugallni, ő sietett, noha a távolság, és az a kis idő, amíg kikönyörögte a szabadságát, itt, várakozva talán nem tűnt úgy. Ő ennek fogja fel azt a gúnyos mosolyt, s valahol már várja is a megjegyzést: „nem sietted el..”
Némileg meglepő, de semmi rosszallást nem kap, még csak egy megvillanó tekintetet sem, pedig elég nagy esély volt arra, Minticz el sem engedi ma a büntetését. De kapóra jött neki ez a fennforgás, s a professzor is talán némi megkönnyebbüléssel mondott le a felügyeletéről – amihez egyébként a férfi ragaszkodik jobban és ő is kezdeményezte még valamikor tanév elején. Mosolyogva figyeli Sean reakcióit, egyébként is kíváncsi volt, hogyan fog reagálni a feltételekre – attól persze nem tartott annyira, hogy esetlegesen visszadobja a lehetőséget. Az alakítás megér egy bosszús grimaszt, a Shay-re jellemző módon, összeszűkített szemekkel, kissé csücsörítve, de így is látható derűvel. Nem, egyáltalán nem tudja zokon venni, de most a nyelvöltést mellőzi, helyette inkább igyekszik valami méltó visszavágással.
- Hm… igazából mára nem készültem semmi… extrával, de… balesetek történnek, nemigaz? – vigyorodik el sokatmondó kifejezéssel arcán, s egy apróbb vállvonással. Nehogy már olyan nyugodtnak érezhesse magát a mardis, és az sem árt, ha érzi, valóban van ennek a felelősségnek némi súlya.
- De, ha lefoglalsz, akkor nem is tudok másra figyelni… - harapja meg ajkát egy picit – megvesztegethető vagyok – vonja meg szemöldökét a Sean-tól tanult módon, bár talán ez már benne is megvolt korábban is. Talán kiérezhető megjegyzéséből az apró utalás, bár ő nem olyan ügyes a burkolt célzások terén, mint a Kedves. Meg minek utalgatna burkoltan…most?!

Mivel a fontos pontok megbeszélésre kerültek, s a lány, mint olyan, kissé be is van már sózva, nincs más hátra, mint előre, vagyis igazából felfelé. Vesz egy nagy levegőt, majd még oldalra pillant. Nem esik le neki az első pillanatban, hogy tulajdonképp a célmeghatározás egyúttal kihívás is egy versenyre. Épp intézne egy mosolyt a fiú felé, amikor Ő a seprűjére pattan, útját meredeken a ködfelhők felé irányítva.
- Hé! Hé, ez nem ér! – háborog nevetve, amikor ő is a levegőbe emelkedik, s üldözőbe veszi a mardekárost. Nem szép húzás ez, s ha most azzal vágna vissza, hogy mardekáros… még ő lenne a beskatulyázós, házak között különbséget tevős rossz. Márpedig Shay nem olyan, ezt bizonyítandó pedig ő is villant valamit a ravasz és természetesen tisztességtelen húzások közül. Kviddicses szülők porontyaként sok mindennel találkozott már, rengeteg meccset végigült már, vagyis inkább tombolt, az edzésekről nem is beszélve.
Sokszor túlteng benne a versenyszellem, ha arról van szó, azonban most meg sem fordul a fejében, hogy nyerni szeretne. Ahogy így kitartóan mered Sean hátára, mosolyogva konstatálja, így látva, nem is olyan összeférhetetlen és elképzelhetetlen az, hogy repüljön… seprűn. Hogy neki miért nem ment mégsem, azt nem tudná megmondani. Hiába az arcát csipkedő hideg, a bőrét hasogató szél, azért nem akarja egészen hagyni magát, így jobban ráhasal a nyélre, és a mardis szélárnyékában igyekszik közelebb lopni magát. Nem célja megelőzni, s beérni is csak annyira akarja, amíg kezét előrenyújtva elérheti a Nimbus cirokrészét. Most mellőzi a rosszindulatú vicsorgást, mert rövidúton kifagynának a fogai, így csak mosolyog, miközben alattomban megkapaszkodik a seprű végében. Ezt minden bizonnyal meg fogja érezni majd a srác is, a sebessége valószínűleg csökkenni fog.
1-1, ami a csalásokat illeti, de hogy leterelje a dolgot, kissé emeltebb hangon szól előre.
- Megvagy! – még villant egy búcsúmosolyt és egy villámgyors nyelvöltést, ám mielőtt rózsaszín jégkocka lehetne belőle, gyorsan vissza is húzza. A következő pillanatban elengedi a seprűt, de reméli ettől Sean-nak nem esik baja. Arrafelé felfelé kevés dolognak ütközhet neki, a karikák is messze vannak, s már igazából régen elhagyták magasságban is őket. Shay egy határozott mozdulattal rántja aztán félre seprűjét, de még egy aggódó-ellenőrző pillantást küld a Kedves felé, hogy minden rendben van-e vele. Közben azért nem felejtette el a célokat, továbbra is fölfelé repül, de menekül is és olykor hátrales, hogy az esetleges próbálkozásokat kikerülhesse.

= Shay =

!+18 – a hozzászólás nyomokban trágár, obszcén szavakat tartalmazhat!

A Drágaság megjegyzésére, miszerint balesetek mindig történnek, a válasz egy halovány, rejtélyekkel telt mosoly volt csak. Ez szólt egyrészt válaszadásként... másrészt pedig, a fejemben azért olyan dolgok sejlettek fel, amit másnak nem igazán teregettem volna ki. Legfeljebb annak a fránya naplónak, ami azóta már a tűz martaléka lett. Elküldtem volna David számára, és tudná, miket műveltem, ha még élne... így azonban nem láttam más megoldást a múlttól való szakadásra, mint ez. Valóban történtek balesetek az életben, az én életemben egészen bizonyosan. Persze a véletlen jelző csak erős ráhatással volt jogosnak mondható minden egyes furcsaságra. Shay esetében a világvégére hajazó katasztrófák már megszokottak voltak, így nem igen kellett semmi különösre felkészülni... legfeljebb arra, ha a Őnaccsága hozza a formáját, akkor az emberiség újfent egy teljes körű és végleges megsemmisüléssel kell, hogy szembenézzen. Eddig szerencsésen túléltünk, amiben döntő szerepem volt nekem is... bár éltem a gyanúval, a szülők is megcselekedték, amit megkövetelt a bolygó lakossága. A következő megjegyzésre a titokzatos mosoly kisség megszélesedett. Azért némi sejtelem maradt a beteg kékekben... igen, arra készültem, hogy lefoglaljam Őt, teljes lényében. Meg persze arra, hogy ráhozzam a cifrafosást. Ebből azonban még semmit sem sejthetett. Nem is igazán szerettem volna, ha megneszel bármit, elvégre akkor oda lett volna az újdonság varázsa. Meg a féltő-bárgyú tekintet.

Szabadság.
Repülés.
Nem igazán vártam arra, hogy mit fog mondani, bár még mintha hallottam volna az elégedetlenkedését, miszerint csaltam. Erre már aztán végképp nem reagáltam semmit, hátra sem tekintettem, csak kapaszkodtam a fekete seprűnyélben, és az égbolt felé száguldva igyekeztem elérni a felhőket, és azok áldásos ölelését. Szerencsére a sálamba jó mélyen belefúrtam a pofámat, így nem fagyott le az egész. Viszont egy jobbfajta szemüveg azét csak-csak hiányzott a fejemről, hogy minden tökéletes legyen. A kézfejemen éreztem a hűvös marását, de nem törődtem vele... még akkor sem, amikor már olyan érzés volt, mintha ezernyi tű szurkálná az ujjakat. Kibírtam ennél rusnyább fájdalmat is, nehogy ez szóljon bele a versenytúrába. Picsa volt ez Cedrah játékosságához képest... vagy a tűznyelőhöz.
Érzés.
Hirtelen lelassultam, így vettem a fáradtságot, és hátratekintettem, mi történhetett. Persze gyanúm volt róla, ami be is igazolódott. A Virágszál volt olyan aranyos, hogy belekapaszkodott a cirokba. Meg kellett hagyni, jó seprűlovas volt, hiszen a meglepetés erejével hagytam hátra, ennek ellenére sikerült befognia még a cél elérése előtt... nem is kevéssel. A megvagy szavacskára csak egy mosoly érkezett, meg persze egy fejrázás... hát hajrá, vannak még méterek, ahol versenghetünk. Persze ezt a versengést is úgy fogtam fel, nem vérre menő... csak egy kicsit. A mozdulatai elegendőek voltak, hogy kissé kibillentsenek, így megelőzött.
Szorítás.
Sebesség.

Erősen rámarkoltam a fanyélre, és rálapultam, a mellkasom szinte átfúródott az egyenesre csiszolt fenyőn. Nem akartam beérni, ez a dolog még kapóra is jött... úgy tettem, mintha erőteljesen próbálkoznék, persze, mivel tapasztalt volt már e téren, hamar rájöhetett a cselszövésre, valami történni fog. Egyelőre vártam, vártam arra, hogy elérjük a fellegeket, amikor szem elől veszítjük egymást.
Homály.
Amint mindketten beléptünk az áldásos takarásba, megkezdődtek a munkálatok... a seprűmet már a klubhelyiségben megbűvöltem, ha ilyen magasról zuhan, se törjön össze. A pálcám abban a mappában volt, amit odaadtam neki, hogy vigyázzon rá. A ruházatom meg nem igazán érdekelt, hiszen az csak pénzbe került. Igyekeztem fürkészni a fellegek között, mikor fog véget érni a gomolyagtakaró... előtte kellett átalakulni... hogy a seprű még kiemelkedjen... de már nélkülem... hogy megijedjen, mi történhetett.... aztán pedig kellettek a szemek, hogy majd kiszúrjam. Ismertem annyira, hogy tudjam, zuhanóban fog utánam eredni... jobban mondva a ruháim után... nekem pedig a másik alakomban olyan sebesnek kellett lennem, hogy beérjem.
Most.
Ahogyan az érzés jött, azzal a lendülettel szakadtam el a seprűtől, ami tovább emelkedett.. vélhetőleg pontosan annyit, hogy még lássa majd felbukkanni, majd visszazuhanni. A zuhanásom nem volt könnyű, hiszen eközben kellett levetnem a kabátot, a pulóvert és pólót... meg persze a sálat. A gatya nem érdekelt, az úgyis lehullik majd rólam, elvégre a jelenlegi alakom sokszorosára megyek össze. A felsőből viszont nehéz lett volna kihámozni magam. A fellegekből kiérve még azzal bajlódtam, hogy minden rendben legyen. Nem jött még mögöttem... időben sikerült átalakulni... holló formában folytattam tovább az utamat, olyan ívben repülve, hogy rálássak a ruháimra, olykor felpillantva, mikor bukkan alá a felhőkből a kétségbeesett Tündérbogár.

Sean

Noha nem mond semmit, Sean mégis beszédes azzal, ahogyan viselkedik. Shay elég magas labdát adott, ezzel még ő maga is tisztában van, s várja rá a repostot. Annak elmaradása azonban némi gyanakvásra ad okot… nem tudná megmondani a hugrás miért támad benne gyanú, de bizony megtörténik. Ettől függetlenül a lány megint csak elidőzik azon a titokzatos mosolyon, amely szinte könyörög a kérdésért, de most sem meri feltenni. Ajkát beharapja, míg gondolatai egy egészen kicsi időre elkalandoznak, ahogyan elidőzik tekintete a mosolyra görbülő ajkakon, a kék íriszeken, s a mardis arcán. Mindig megtalálja erre az időt és a lehetőséget, többnyire úgy, hogy a másik, vagy a környezet ne vegyék észre. Persze, azt csak ő gondolja, hogy sikerül is ez neki.
A nyilvánvaló csalás miatt nevetve vág neki aztán a magasságnak. Hiába az egyébként zord miliő, a metsző hideg menetszél, Shay nagyon is élvezi, hogy újra seprűn ülhet. Ha nem kell figyelnie a bőrét csipkedő hidegre, kevésbé is érzi azt. Most pedig van mire összpontosítania, mégpedig Sean hátsójára, igaz, most nem stíröli azt – annyira – csak igyekszik közelebb férkőzni hozzá, vagyis az alatta levő cirokhoz. A kviddicsben ezért a manőverért büntetődobás járna az ellenfélnek, de itt most nagyjából minden megengedett. Izgalmas menet ez így, mutathat ő is egy keveset az agyafúrtságából. Persze, esze ágában sincs felvágni, hiszen ez csak szórakozás most. Amint elengedi, s tulajdonképpen le is hagyja a srácot, szemeit összeszűkítve száguld a cél felé, azaz egyre feljebb és feljebb. Ellenőrzésképpen válla felett hátra-hátra pillant, nem szeretne túlságosan is meglepődni, ha érkezik valami támadás. De semmi…
- Na, mi lesz? – szól hátra, reményei szerint kissé ingerelve a mardekárost. Szerinte ugyanis Sean nem az a fajta, aki hagyja magát legyőzni, még akkor sem, ha történetesen Shay a kihívója. Sőt ilyenkor talán még kevésbé. Harc nélkül pedig egyenesen kizárt, és most nagyon is látványosan nem harcol. Ezt a hugrás onnan tudja, hogy hiába fogja vissza magát ő is, a mardis bizony nem közeledik… a srác nem, a cél viszont annál inkább, olyannyira, hogy néhány pillanat múlva kibukkan a sűrű ködrétegből…
~ Nyertem… ~ mintha némileg csalódottan venné ezt tudomásul, lefékez, s megfordul abba az irányba, amerről várná a Kedvest, hogy aztán jól az orra alá dörgölhesse az eredményt. Ugyan valamivel kiélezettebb menetre számított, koránt sincs elkámpicsorodva, majd a későbbiekben jobban fog figyelni, mit hogyan csinál. Épp ezért vigyora kiszélesedik, ahogy a felhők közül meglátja kibukkanni a seprűt, ám azt már lovasa nélkül.
- Nem! – motyogja alig elnyíló ajkai között, meredt zöldjeivel a gazdátlan seprűre bámulva. Az egész a pillanat tört részéig tart, de agyára olyan hirtelen telepszik sűrű sötétség, arcára ráfagy a rémület, ahogyan látja visszabucskázni a seprűt. Ujjai keményen ráfognak saját seprűje nyelére, az adrenalin gyorsan árad szét testében a pillanatok alatt sokszorosára nőtt pulzusának hála, gondolkodnia sem kell, mit tegyen. Ösztönösen, egy határozott mozdulattal irányítja hű hátasát a föld felé, most teljes sebességgel veti magát a zuhanó seprű után. Szíve fájdalmasan ver mellkasában, és ami eddig izgalmakkal teli világ volt, most kellemetlen, idegesítő és zavaró körülménnyé válik hirtelen, hiszen alig lát valamit a sűrű ködtől.
~ Nem! Nem! Nem! Nem! ~ csak ez lüktet fejében, meg a rossz érzés, hogy valami rossz történt…
- Sean!! – kiáltani szeretne, de alig hallatszik valami, egyszerűen megnémítja a rettegés attól, amit a ködfüggönyből kiérve talán látni fog. Még jobban rágyorsít, amikor kezd oszladozni a köd, s megillantja a seprűt a levegőben. Szemeit még jobban összeszűkíti, a jeges menetszéltől könny gyűlt bele, de most nem érdekli semmi. Ahogy azonban egyre inkább kitisztul a kép és javulnak a látási viszonyok azt is látja már, sem a levegőben, se a földön nincs semmi… vagyis, két sötét ponttól eltekintve semmi. Annyira nem sasszemű, ezért is nem fogó…
~ Valami nem klappol… ~ vonja össze szemöldökeit s egy kicsit lelassít. Valamennyire megnyugvással tölti el, hogy nem látja a mardist kiterülve a fűben, sem pedig zuhanni a levegőben.
~ Akkor meg hova… ? ~ futtatná le magában a kérdést, amikor valami a nyakába esik. Könnyű, valami sötét anyag, legalábbis elsőre úgy tűnik, de lehet csak azért, mert túl közel volt már, amikor látta. Mikor újra kinyitja szemeit, ismeri csak fel, mit szorongat a kezében, s most már teljes értetlenséggel áll a történtek előtt. Ha nem épp azt próbálná kitalálni, mi történhetett, rémesen zavarba jönne a ruhadarabtól, egyelőre azonban az a nagyobb talány, hogy hol van Ő. Tekintetét újra meg újra körbehordozza a homályba meresztgetve zöldjeit, s pásztázni kezdi a környezetet.
- Sean? – hangja remeg, maga sem tudja sírjon-e vagy sem, izmai teljesen lemerevedtek, s minden percben készen áll rá, hogy valami szörnyűséggel találja szemben magát.

Az irónia mindig is az élet kegyetlen játékszere...
Szállj a magasban tovább!

a helyszín szabad!

Repüléstan
1998.február.16.
:: V.-VI.-VII. ::

   A vállamra vetett seprű nyelét markolom, másik kezemben pedig a félig leégett cigaretta füstölög, melyet aztán el is nyomok, mikor az első diákom megjelenik. Az iskola területén tilos a dohányzás, én pedig vacsorára thesztrálcombot eszek átsütve, az apám meg kerti törp volt. Igen. Hogyne. Ez mind látszik is az adottságaimon, nemde?
   Ennek ellenére nem szívesen kelteném a hírét, hogy láncdohányos létemre füstölöm itt a tiszta, s friss, roxforti levegőt, mely oly jó hatással van az ártatlan diákok szervezetére. A gondolatra csak megforgatom szemeim, s a seprűt a lelátók falának támasztom, ahogyan aztán széles vállaim, majd hátam is. Karjaim mellkasom előtt, összefonva állapodnak meg, bal lábam automatikusan görbül, hogy cipőm talpának lenyomatával megtisztelhessem a külső faburkolatot. Nagyjából a pálya közepe felé vagyok, így minden érkezőt észreveszek, de nem szólok semmit, szótlanul várom, míg körém gyűlnek, s míg hivatalosan is kezdetét nem veszi az óra, végigfuttatom tekintetem az égbolton, mely volt oly kedves, s külön a mai óra kedvéért maradt tiszta, felhőmentes, nyugodt, úgyhogy a diákoknak ezúttal könnyű dolguk lesz. Ööö… vagyis nem. Hopsz.
- Üdvözlök mindenkit a heti egyszeri, szokásos összevont óránkon! – kezeim leeresztem, s összedörzsölöm. Nem húztam kesztyűt, hiába van tél, sőt, az itteni szóhasználat szerint hideg. Abszolút nem fázok az egyszerű kabátomban, s a farmerban, mely fölött nem viselek talárt. Igen, ez is egy szabály, de erre is tojok. Maximum kviddicstalárt tudnának rám erőszakolni, ám a meccsek kivételével, ha lehet, azt is hanyagolom. Épp eleget viseltem én az olyan göncöket. Nincs szükségem feleslegesen feltörő emlékekre.
   Az összevont órára azért volt szükség, hogy a három felsőbb évfolyam tudjon tanulni egymástól, illetve, hogy az én dolgom is könnyebb legyen kissé. Na meg minél többen vannak, annál jobban tudom kihasználni a repüléstan nyújtotta lehetőségeket, s az ezáltal elém táruló örömöket. A harmad- és negyedévesek azért nincsenek bevonva, mivel náluk kissé alaposabb oktatásra van még szükség, s ők alacsonyabb óraszámban, szám szerint heti egyben járnak hozzám. Mivel ők csupán elsőben részesültek repülésoktatásban, így velük át kell venni az alapokat, mindent, amire majd a későbbiekben szükségük lehet.
- A mai órán ismét csoportokban fogunk dolgozni, méghozzá a megszokott, évfolyam szerinti bontásban! – hangom kellőképpen hangos, egészen biztos vagyok benne, hogy minden diák jól hall. – Ahogyan eddig, most sem lesz szükségük pálcára, így remélem nem is hoztak magukkal! Egyedül a hatodéveseknek kellhet majd, de erről később. – szigorú tekintetem végighordozok a társaságon, majd egy szegleti félmosoly kíséretében folytatom is. – Mint tudják, jövő héten lesz a Griffendél -Hugrabug meccs, az érintetteket kérem, különös odaadással dolgozzanak az órán, hiszen az önök teljesítményétől nem csupán év végi jegyük, de a kviddicskupa sorsa is függ. – az utolsó szó elhangzása után várok pár másodpercet, majd előrántom pálcám, s a jobbra bekészített három láda közül az első teteje felpattan. – Az ötödévesek három kör futással kezdenek, hiszen mind tudjuk, legfontosabb az erőnlét, az állóképesség. – ismét lendül a vörösfenyő pálca, az érintett ötödikesek feje felett sötétlő, fekete füstszerű számok jelennek meg. Egyelőre mind egy-egy hármast mintáznak, de ezek majd a lefutandó körök fogyatkozásával változnak. – Miután végeztek, seprűre szállhatnak, és az északi karikáknál, passzolgatva egymásnak gyakorolják a karikára dobást. Egyikük mindig őrzőt játszik majd, a szerepeket természetesen ízlés szerint cserélhetik. A ládában található kvaffal dolgozhatnak. A legtöbb gólt dobó, és a legkevesebbet beengedő játékos, tíz-tíz ponttal gazdagítja házát. Önök mehetnek, kezdhetik is a futást. Ha esetleg nem bírják tovább, a pálya közepén található asztalon lelnek egy kis vizet, meg csokibékát. – adom ki a parancsot, s mihelyst ők távoztak, az itt maradottak felé fordulok. – Hatodévesek. Önök a levegőben kezdenek. Spirál alakban fognak repülni a pálya körül, körönként gyorsítva, s egyre magasabbra repülve. Egészen addig, míg már nem látnak minket. Akkor visszajöhetnek. Ezután párokba rendeződnek és mindenki magához vesz egy terelőütőt. – pálcám újabb intésére felpattan a középső láda teteje is, melyben összedobált, használt ütők sokasága árválkodik. – Mivel páratlanul vannak, lesz egy triónk is. A feladatuk az lesz, hogy a gurkókat... – újabb intés, s a megmaradt láda is kinyílik, hogy mindenki lássa a megannyi leszíjazott gurkót. – … a földön, a déli karikáknál passzolgassák. Reméljük, addigra az ötödévesek befejezik a kocogást, így nem lesznek terhükre, ha mégis, ne kíméljék őket. – hátha utána kicsit komolyabban veszik majd a futás fogalmát. – A lényeg az, hogy maguk sérülés nélkül megússzák a gyakorlatot. Ha valamelyik gurkó messzire merészkedik, a begyűjtőbűbájt alkalmazva visszahívhatják, így tartsák maguknál a pálcájukat! Aki mindenféle sérülés nélkül megússza, az az óra végén tíz pontot szerezhet házának! Munkára! – összecsapom kezeim. Ez is lerendezve, maradtak a… - Végzősök. Mint azt tudják, repüléstanból nem szoktunk év végi vizsgát rendezni, ebben az évben azonban szakítunk a hagyományokkal. Lesz majd egy vizsga, melynek tétje nem a jegyük, hanem a jövőjük lesz. A két legjobban teljesítő ember ajánlólevelet kap tőlem, mellyel-, ha egy kis szerencséje van-, bekerülhet bármelyik kviddicscsapathoz. – elmosolyodok. – Emellett megpályázható lesz egy kviddics-ösztöndíj is, mely nem csupán az önök, hanem minden roxforti végzős számára elérhető lesz. Az ösztöndíj elbírálása a kviddicsmeccseken, és ha úgy adódik, a repüléstan órán nyújtott teljesítményüktől függ, így kérek mindenkit, aki ezen a pályán szeretne továbbmenni, vegye is komolyan! – lassan körülnézek az egybegyűlteken, majd alsó ajkamba harapok, s nyelvem végigfuttatom kiszáradt számon. Tekintetem egy pillanatra megállapodik Elenán, s küldök felé egy bizalmas mosolyt, de semmi több. – Öt kört tegyenek meg a pálya körül, természetesen seprűn, a lelátótornyok között szlalomozva. – ismét intek a pálcával, és a kvaffok mellől két aranycikesz szabadul ki, s cikázva tűnnek el a magasban. Az egyik lomhább, mert használt cikesz, s a szárnya bizony megsínylette a legutóbbi sikeres foglyul ejtést, de nem okoz nagyobb gondot. – Ha végeztek, a feladatuk a cikeszek elkapása lesz. A két leggyorsabb fejenként húsz pontot nyer házának. Gyerünk! – legyintek pálcámmal, s az ötödikes diákokéhoz hasonlatos számok jelennek meg fejük felett, ezúttal mindenkié felett egy ötös.
   Megvárom, míg mind seprűre száll, majd besétálok a pálya közepén felállított kis asztalhoz, s kibontok egy csokibékát, miközben tekintetem a gyakorlatozó diákokat követi.

(http://img822.imageshack.us/img822/5826/30462975.png)

Repüléstan. Kellett nekem jelentkeznem, igaz? Mert én mindenképpen a kviddics csapat tagja akartam lenni, nem volt elég nekem a lelátóról ordibálnom, és heves kalimpálások közepette orba nyomni egy alsóbb évest, neem! Pedig azok a régi szép idők, amikor még kedvemre gyepáltam a fél lelátót, és vörös festést raktam az arcomra! Most már komolyan kell vennem a dolgot, bár nem tudom, hogy fog menni, mikor még magamat sem vagyok képes komolyan venni… Ööö… lényegtelen, csak az számít, hogy Vulkanov kollektív repüléstan órát rendelt el február közepén, Valentin-nap után kettővel. Persze félre ne értsen senki, imádom az eget szelni a seprűmmel, de nem vagyok az a könnyen kezelhető fajta, ha értitek, mire célzok. Nem szeretem, ha bárki meg akarja nekem mondani, mit csináljak, mégpedig ez a tetves iskola erről szól, végtére is. Khm, úgy értem ez a fantasztikus intézmény csak az én érdekeim szolgálja, s hálás vagyok nevelőimnek, amiért ennyi munkával s szenvedéssel dolgoznak azon, hogy érett boszorkány legyen belőlem. Na, kit akarok becsapni? Szívem szerint néha felgyújtanám ezt az egész helyet. Persze ezt hangosan ki nem mondanám, még bekasztliznak piromániáért, és mehetek az iskola pszichológushoz. Na de mivel ezt a repülgetést magam vállaltam, kilépek hernyó gubómból, és elindulok az órára, hogy pillangóként szárnyalhassak. Az évfolyamomból azt hiszem senkit sem ismerek, aki még hasonló merészségre vállalkozott volna, ám ez nem jelenti azt, hogy egymagam lennék, pusztán annyit, hogy nem ismerek elég embert. Na nem mintha ez lenne az első ilyen óra, csak általában nem arra figyelek, kik futkosnak még körülöttem, hanem magamban számlálom a köröket, és a többi.
Szóval most sem éppen lelkesen vágódok be, lomhán dobálom magam előtt a kezeim, mint valami elcseszett dinoszaurusz, ennél enerváltabb már akkor sem lehetnék, ha valaki külön erre szólított volna fel. Úgy látom, én vagyok az első megérkező, morcos fejjel köszönök a tanár úrnak, aki szemmel láthatóan szintén nem a buli-arcát hozta ma magával.
-Gyönyörű az időnk, nemde?
Kérdezem jámboran, mikor meglátom, hogy a kezén még csak kesztyű sincs. Na, így könnyű, valaki ivott az óra előtt, és az fűti, nem igaz? Na, azt azért mégsem kérem, hogy leheljen rám, elvégre nem vagyunk abban a viszonyban. De még lehetünk, nem rajtam fog múlni, esküszöm. Na, viccet félretéve, kutya hideg van – ezt a hasonlatot sosem értettem, ha te is hasonlóan vagy vele, ne tőlem kérdezd, mi meg hogy -, és most ezerszer jobb lenne három takaró alatt vacogni, s arra gondolni, hogy mennyire szánalmasan festhetek. Mindenesetre úgy nyafogok, mint egy kislány, szóval ha most beszélgetnénk először, nyilván valami kényes, félresikerült burzsoá csökevénynek néznél, de megnyugtatlak, messze állok én attól.
Hamarosan megérkezik a díszes társaság is, én pedig totál büszkén meredek magam elé, elvégre én voltam az első, mókuskáim, hiába próbálkoztok, most már én leszek a tanárbácsi kedvence. Nos, amikor kiadja az utasítást, miszerint az én évfolyamomnak cél nélkül kell futkosnia, rögtön elszáll minden ilyesfajta reményem. Hát úgy nézek én ki, mint egy éjszakai pillangó? Azokat kell futtatni, nem az ötödéveseket, professzor úr! Remek, majd ettől biztosan kevésbé fogunk fázni. Hörcsög vagyok én, kérdem én? Azok futkosnak abban a kis kerékben esztelenül, nekem nincs szükségem bemelegítésre, idáig loholtam, az bőven elég volt.
Legalább csokibékával megkínál, és ha azt hiszi, udvariasan nem élek majd a lehetőséggel, hát téved. Zsebre is fogok rakni, Merlin engem úgy segéljen. Na de elég már a puffogásból, ideje… futni! Éppen hogy csak nem kancsalítok hozzá, úgy indulok el a három kis körömre, a karomat ismét magam elé tartom, és most tényleg úgy nézek ki, mint egy támadásban lévő dinoszaurusz. Persze annyira én sem vagyok hülye, hogy ne ismerjem fel, minél tovább húzom a kihalt állat pozíciót, annál lassabban végzek, szóval átkapcsolok gepárdra úgy fél kör után. Amin végeztem, fogom magam, és öles léptekkel célba veszem az asztalt, megpróbálva mit sem törődni Vulkanov indokoltan meglepett fejével.
-Hol az a csokibéka?
Kérdezem, miközben a fejemre öntök egy palack vizet. Na, ha elküld az igazgatónőhöz, hogy mindezt túl erotikusan csináltam, akkor sajnálni fogom, hogy nem hoztam magammal pálcát… Mindenesetre gyorsan megbánom az iménti mozdulatot, mert nem kicsit kezdek el vacogni. Annyi eszem van, mint egy vak tyúknak. Nem, inkább mint egy fogyatékos, vak tyúknak, a vakból nem következik rögtön, hogy buta is az a tyúk. Mindegy, nem nyavalygok, amint meglelem a békámat, a békémet is ezzel párhuzamosan. Szerencsére a hajamra nem sok víz jutott, így könnyűszerrel törlöm le a kesztyűmmel az arcomról, aztán bele a sálamba. Talán nem kellett volna megint agyhalottként viselkednem. Talán. Mindenesetre az iménti utasítást követve indulok el a másodikként kiadott feladatom elvégzésére, a többiekkel egyetemben, akik fogalmam sincs, mit szólnak az iménti akciómhoz, mindenesetre tuti nem velem, hanem rajtam fognak röhögni. Mindegy. Mindegy. Ha eleget hajtogatom, el is hiszem. Mindegy.
Régi ismerősként köszöntöm a seprűmet, és illik is pár kedves szót szólnom hozzá, mielőtt a lábam közé veszem, nem? Naa, nem úgy értettem, ne nézz így rám. Szóval miután lefutottak a felesleges köröket, már most nem arra a háromra gondolok, akkor fel is szállok rá, abban reménykedve, hogy valamelyik évfolyamtársam majd kiveszi a ládából a kvaffot. Rögtön el is foglalom az őrző helyét, nem véletlenül.
-Aki először lő nekem gólt, az lelökhet a seprűmről.
Na, azt nem mondtam, hogy ellenkezni nem fogok, persze sunyin nem tettem hozzá azt, hogy „megpróbálhatja”. Na mindegy, nekem jó ajánlatnak tűnik, és nem is vagyunk annyira magasan… Ahhoz, hogy meghaljak, persze, a karomat azért kicsit féltem.

Repüléstan

*Órára járni jó dolog. Főleg repüléstanra. Még Valentin napja után két nappal is, amikor a folyosókon még mindig mindenki arról beszél, hogy ki melyik halálfalótól kapott titkos, fekete szívecskét, jajmáááár, hogy nem unják meg? Bár biztos ő is csak azért unta, mert egyik kedvenc halálfalója sem részeltette különösebb kegyben és figyelemben, pedig az Imbolc a megmondhatója, ő próbálkozott szigorúan.
Egy ugrás, és máris a pálya felé szökdécselt Absinthe a lábai előtt, ő már-már komolyan lépkedett utána, hogy mihamarabb a lelátók közé érjen.
Soha nem készült élsportolónak, egyszerűen csak élvezte a repülést minden levegőkortyában, mint amikor odahaza az anyjával repülhetett Sentinel hátán, aminek igazi, hamisítatlan hippogriff-hatása persze össze se hasonlítható a seprű-nyújtotta utánzat gyönyörrel, de hát élő testen lovagolni mindig jobb, mint egy fa nyelet a lábunk közé kapva a semmibe lebbenni, akármennyi kényelmesítő bűbájjal is van ellátva az a nyél.
Sötét talárjában karcsú volt, szinte törékeny, miközben a patkányt a zsebébe csomagolta a pálcája mellé és a pályára sétált. Egészen elveszett a monumentális tereptárgyak között, szokás-szerint úgy bámult körbe, mint aki először jár itt, mint minden alkalommal, és Vulkanov sötét, farmeres alakját is pont úgy mérte végig, mint aki életében először lát varázslót mugli ruhában, seprűvel, akárcsak Joanne büszke-feszes tartását, nem is sejtve azt, micsoda jelentőséggel bír, hogy ő csak ezüstérmes, ábrándosan a lányra mosolygott. Jules is Griffendéles. Joanne is. Biztos ismerik egymást, és még barátok is lehetnek...
Az összevont órára is rácsodálkozik, valahogy a többi évfolyam jelenléte mindig elsiklott a figyelme mellett, pedig önfeledten játszott velük. Kissé túl önfeledten, a múltkori vállrándulása szerencsére már helyre jött, amit biztosan nem egy felsőbbéves mardekárosnak köszönhetett, nyilvánvalóan kizárt, ilyesmi nem eshet meg egy ilyen intézményben.
Figyelmesen körbeállja a professzort, mármint a többiekkel együtt, szégyenlős vigyorral nem veszi elő a pálcáját, ha már így megemlítették, de ugyan már! Halálfalók és az ellenségeik vannak a kastélyban! Ha kitör a harc, akkor 1, valamivel meg kell védenie magát, mert az olyan vagány tanárokra, mint Vulkanov vagy Gray biztos nem bírná rá magát senki, 2, mert ha esetleg oldalt akarna választani, valamivel bele kell avatkoznia a küzdelembe, ugye Raphael? Raphael? Tündér :3
Kicsit oldalra döntve a fejét hallgatja az utasítást, szórakozott gondolatai között szöget ütnek kevésbé szórakozottak, vagy szórakoztatóak.*
-Mért az ötödévesek futnak?-*sandít fel a feje felett glóriaként kigyúló számra. Bizarr angyal sötét, göndör hajával, a hidegtől kipirosodott szájával és sápadt orcáival. Szemlátomást fesztelen, eszébe jutott a mondanivaló, hát el is mondja. Ez így helyes.* - Csakmer, mi kicsik vagyunk, és rajtam kívül mindenki lány-*néz körbe.* -Míg aztán a többi évfolyamban a fiúk a kviddicscsapatoknak legalább a részét képezik, logikusan nekik kéne inkább az erőnlétükön javítani és az állóképességük nekik fontos a meccsen, nem lenne úgy igazságosabb, ha ezt a feladatot, ami az ő érdekeiket szolgálná ők kapnák?-*egészen megfontolt, tisztán cseng a közbevetés.
Aztán persze a választól függően fut, vagy csinál bármi mást, közben újra elcsodálkozik a Griffendéleseken, hiszen Joanne leöntötte magát, holott ő kesztyűben van, egyáltalán nem röhög, hiszen az ötlet valami egészen újító, néz, mint inferus a lángkarikára, majd emelkedik a levegőbe. Viszi a labdát is, mert jó fiú. *
- Biztos nem akarna senki lelökni-*rázza meg kicsit a fejét, aggódva pillant a lányra.* - Annyira nem szégyen, ha kapsz egy gólt-*mondja, és dob is, de talán az aggodalma vezeti félre az a szerencsétlen karikábavalót.
Mindazonáltal könnyedén, otthonosan mozog a tiszta közegben, lendületes fordulásai azonban erősen próbára teszik a seprű navigációs képességeit, kész szerencse, hogy erre gondolva extra bűbájokkal látták el gondos szülei, így aztán magabiztosan megmarad a levegőbe, ugyan a röpképe gyomorszaggatóan hullámos. Képtelen tartósan, egyenesen suhanni, a feje mindig elfordul valamilyen érdekesség irányába, felcsillanó szemekkel kapja arra magát, lehet ez egy elsuhanó évfolyamtárs, vagy akár valami légkép, amit csak túlbuzgó fantáziája vetített elé.
Hiába, ezek a kamaszok semmit nem képesek rendesen csinálni.
Aránylag jól passzol, legalábbis nem kapaszkodik görcsösen a seprűbe, és a kvaff pont egy olyan dolog, ami érdekli, mindegyik lánynak egyforma aránnyal dobál, nincs, miért kivételezzen velük, kivéve, ha Svetlana ügyesebb, mint ő betalálásban, mert ez esetben neki passzol, de megadja mindegyiknek a pontszerzési lehetőséget, egyforma arányban, ahogy hozzákerül, noha az agya egy kissé unatkozik eközben. A karikára szerencsétlenül dob, ellenben cikázó mozgásával bájosan pattogtatja le magáról az esetleges találatokat, és összezavarhatja a fejeket. Csokibékát csak azután engedélyez magának, hogy bármi pontot szerzett, és ez, ha minden igaz, két védés által lesz lehetséges.*

Repüléstan

A napocska sugarai simogatják az arcomat. Idilli a kép, de valami nagyon nem stimmel benne. Gyorsan felpattannak a szemeim és kapok észbe, hogy nekem repüléstan órám van már egy ideje. Nem lehet igaz, hogy én mindenhova késéssel kell, hogy érkezzek. De most mit csináljak? Kelj fel és öltözz Noel, mert így is kapsz a fejedre egy nagyot. Gyorsan be a fürdőszobába: arcmosás, fogmosás, öltözködés. Mondom öltözködés! De hol van a talárom? Ez nem lehet igaz, még azt is most kell keresnem. Hova a nyavalyába tettem el? Rendben, akkor kutakodjunk. Ha én talár lennék, akkor hova bújnék csak, hogy ezzel is felbőszítsem az egyébként is tiszta idegben lévő gazdámat? És igen a nyertes hely: az ágy alatti rész. Gyorsan magamra kapom és rohanok is a pályára. Csak ne korogna ennyire a hasam, most mi tévő legyek, mert már nem nagyon tudok elmenni reggelizni. Na, jó akkor a mai reggeli is kimarad. Seprűt fel és rohanni a pályára. Cél: nem feltűnni a tanárnak, hogy ismét elkéstem az órájáról. Nyugi, nem csak őt szoktam ezzel megtisztelni, hogy nem érek az órára be időbe, de ez van. Vonják is a pontokat, mintha muszáj volna.
Nézzük csak meg, hogy mi is történi a pályán? Ahogy hallom éppen az ötödévesekkel szívózik. Helyes! Akkor már csak valahogy a végzősökhöz kellene odamennem úgy, hogy ne vegyen észre és talán semmi gond nem lesz, hogy késtem. Nyugodt, átlag léptekkel megyek, mintha már egy ideje a pályán lennék, csak unalmamban éppen elbóklásztam a többiektől. És addigra már a tanár a hatodéveseknek adja az utasításokat, mire elég közel érek a többi végzőshöz. Még ott is csavargok egy kicsit, hogy azt higgye, hogy tényleg rég várakozok és már csak az unalom miatt bóklászok. Végül oda jön hozzánk és elkezdi a mondókáját.
Mi van? Év végi vizsga? Na, ne bohóckodjunk már. Ezen most teljesen ki vagyok akadva. No, fene: ajánlólevél, ez mindjárt jobban hangzik. De mire megyek én vele? Az se biztos, hogy én a kviddics irányába szeretném terelgetni nyomorúságos életemet. Bár, egy ilyen levél bármikor jól jöhet, hiszen semmi jövőképem nincs, hogy mivel szeretnék teljes szívemmel foglalkozni. De most megéri nekem küzdeni? Ez most nagy talány. Mondjuk, az ösztöndíj se jönne rosszul, szóval mindent bele Noel, most mutasd meg, hogy mire is vagy te képes.
„Sperűre!...Szlalomozás!.. Cikeszt elkapni!...”- kómás fejjel kinek van ehhez kedve, de úgy őszintén? Hát, nekem egyáltalán nincs. Akkor hajtsuk meg azt a szlalomozást, hagy fogyjanak azok a nyamvadt számok a fejem felől. De nincs erőm most egyáltalán. Ez most nem fog menni, legalább is olyan jól nem, hogy ebből ösztöndíj meg ajánlólevél legyen belőle. Ahhoz most egy kicsit szét vagyok csúszva, bár nem tudom, hogy miért, de ez akkor sem az a nap, hogy én betudjam bizonyítani azt, hogy igen is ott van a helyem a legjobbak közt. Jó, én tudom, hogy tényleg ott van a helyem, csak a bizonyítással vannak most gondok. Megesik, hogy a Noel is elesik.
És meg van az öt kör szlalomozva, most már csak a cikeszt kellene elkapni. A seprűmön készenléti állapotban keresem, kutatom a szememmel a cikeszeket, de nem tűnik fel egyik sem, majd egyszer csak azon kapom magam, hogy már mind a kettőt elkapta valaki. Ne!!! Ez az én sorsom, most komolyan? Ebből se ösztöndíj, se ajánlólevél nem lesz, hiába dolgozom itt ki a belemet, ha mások százszor ügyesebbek és jobbak nálam. Hát, erről is lemondhatok. Viszlát ösztöndíj, viszlát ajánló levél.

Repüléstan

Természetesen időben, az elsők közt érek a pályára. Mint mindig, a hajamat összefontam, és hogy ne legyen útban a fonatból kontyot csináltam még indulás előtt. Míg várjuk, hogy mindenki megérkezzen addig a többi diákot szemlélem leplezetlenül. Sokak arcán látok lelkesedést, és az enyémhez hasonló elégedett mosolyt. Mások vonásai viszont szinte üvöltik, hogy a hátuk közepére se kívánják ezt az órát. Az ő bajuk. Nekem nem árt, ha megtanulok minél több fogást, hogy segítsem a csapatot.

Három kör futás? Három kör? Megfeszül minden izmom, a fogaim annyira összeszorítom, hogy apró pattanó hangot hallok. Recseg, már megint recseg. Le kellene szoknom erről, de ha egyszer csak így tudok csendben maradni?! A fejem fölött megjelenő számról tudomást sem veszek. Ha futni kell, hát futok. Nem mondhatnám, hogy sprintelek, inkább kényelmesen a középmezőnnyel együtt haladok.
A harmadik kör közepe felé törlöm le az első kósza izzadtságcseppeket a homlokomról. Ki gondolta volna, hogy februárban így ki lehet melegedni? Amint végeztem máris a seprűmért nyúlok. Repüléstan óra ez, vagy mi. A lehető legkevesebb időt szeretném a talajon tölteni. Ahogy lassan a karikák felé suhanok van időm megnézni, hogy a többiek mit csinálnak. Néhány hatodéves már lefelé siklik, mások emelkednek olyan magasra, hogy csak egy-egy pontot látok az égen. Sóhajtok egy kicsit mikor megérkezek a karikákhoz, ahol egy diák már be is állt védeni.
Passzolgatok és próbálok találatot is szerezni, de többször is lecsúszik a labda az ujjaimról. Egyre dühösebben próbálkozok, de ennek csak annyi az eredménye, hogy a teljesítményem folyamatosan romlik. Dühösen nézek már szinte mindenkire, de nem szólalok meg. Aztán egyik pillanatról a másikra mintha hirtelen megtáltosodtam volna. A lövéseim egyre stabilabbak, előbb vagy utóbb gólt is dobok.

Hát ez nem jött össze. Semmi vész, Dee! Elvégre a pályán nekem a kvaffal kell a legkevesebbet foglalkoznom. A gurkók még csak-csak. Ki kell őket kerülnöm, ha úgy adódik. De kapura lőni aztán igazán… remélem soha nem kell nekem. Ha mégis, akkor bölcsebb, ha kiraknak a csapatból, mert nekem ez nem megy. Csalódottságomat képtelen vagyok leplezni, úgyhogy inkább engedélyezek magamnak egy kis pihenőt. Célba veszem az asztalt, már jó néhányan megpihentek mellette. Ezt az üres csoki békás zacskókból és vizes palackokból gondolom. Magamhoz is ragadok egyet-egyet és letelepedek a fűbe. Próbálok egyenletesen lélegezni, egyszerűen muszáj. Nem azért, mert úgy elfáradtam, hanem azért, hogy megnyugodjak végre. A béka lassan elfogy, a víz is a végét járja már. Ideje újra seprűre szállni és kipróbálni valami újat. Cserét kérek, hogy védhessek most én. Ez már valamivel jobban megy, de ha rajtam múlik akkor ma sajnos a Mardekár nem szerez egy pontot sem. Sebaj. Legalább nem is veszít miattam értékes pontokat.

Repüléstan

   Amikor felvettem a repüléstant, sosem gondoltam volna, hogy élvezni is fogom. Csupán azért tettem, hogy formában legyek, szerettem repülni, és megfelelő kikapcsolódást nyújtott, bár régen az órák még kicsit laposabbak voltak. Körözni a pályán, meg óvodás gyakorlatokat csinálni, passzolgatni a levegőben, és a szokásos gyorsulós feladatok, Vulkanov érkezése óta azonban sosem tudhatjuk, mi lesz majd a feladatunk a következő órán, így mindig izgalommal, vagy félelemmel telve érkezünk. Az óra, s a tanárúr sikerességét jelzi a megugrott órai populáció is, az a sok csaj, akik ebben az évben kezdtek el repüléstanra járni, na meg az a sok diák, akik év eleje óta a repüléstan órai feladat miatt kerültek a gyengélkedőre, a testi sérülések, zúzódások, törések széles skáláján történő panaszokkal. Talán a szerencsének köszönhetően talán valami másnak, én még nem szenvedtem órai balesetet, de szokták azt is mondani, hogy ami késik, nem múlik. Vagyis… aki késik, nem?
   Tekintetem az óra közben megérkező Noelre vándorol, s egy rosszalló fejcsóválás keretében visszafordulok a professzor felé, aki igen lelkesen tartja eligazító beszédét. Nem értem, Noel mit szerencsétlenkedik egyfolytában. Megtanulhatná végre, hogy Vulkanov órájáról nem lehet késni. Fogalmam sincs, hogy csinálja, de mindig tudja, ki nem ért be időben. Elnevetem magam, mikor Sacheverell közbevetése elhangzik, s velem együtt nevetnek még páran. Sosem fogom megérteni az ilyen srácokat, hiszen ez az óra erről szól! Ha nem azért jön ide, hogy kifáradjon, strapálja a testét, hát miért?
   Pierce-re nézek, arcomon még az előbbi mosoly ül, majd el is fordítom fejem, még mielőtt rajtakapna. Mikor Vulkanov útjára bocsájtja az ötödikeseket, oldalba bököm Elenát – ez nem nehéz, hiszen direkt mellé álltam – és az iménti, reklamáló Hollóhátast figyelve suttogni kezdek.
- Szerinted fut olyan gyorsan, hogy repülés közben ne tudjuk eltalálni? – kérdem, s a talár alatt érzem pálcám markolatának enyhe nyomását, ahogyan a lábszíjas tartóban illeszkedik vádlimhoz. Igaz, Vulkanov általában mindig elmondja, hogy nincs szükségünk pálcára, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt azért csinálja, hogy ne csalhassunk, vagy alkalom adtán ne eshessünk egymásnak, de azt is tudom, hogy nem csinál ügyet belőle, ha bárkit is rajtakap. Háború van, és ezzel ő is tisztában van. Nem tilthatja meg a pálcaviselést.
   Fejem finoman felszegem, jobbommal a seprűnyelet markolom, bal kezem pedig zsebemben matat, arcom teljesen érzelemmentes, ahogyan az egy órai eligazítás alatt várható. Cseppnyi érdeklődést tükröző, mégis semmitmondó arc, ahogyan az illem megkívánja. Nem fogok semmivel sem többet nyújtani Vulkanovnak, elvégre nem vagyunk bizalmasabb viszonyban, még beszélni sem sűrűn beszéltünk, órán kívül pedig még soha. A kommunikáció köztünk abból áll, hogy elmondja az órai feladatot, ha pedig kérdez – és a helyzet úgy hozza, hogy tudok-, válaszolok.
   Ahogyan hozzánk szól, egyik lábamról a másikra helyezem a súlyt, az év végi vizsga, s ajánlólevél hallatán apró mosoly kúszik ajkaim szegletébe. Egészen jól hangzik, bár sosem ugráltam annyira a kviddicsért, hogy az egész életem eköré építsem, az is tény, hogy sosem gondoltam arra, mi lenne, ha mégis megtenném. Nem tudom. Nem tudom, egyáltalán képes lennék-e rá, hogy elnyerjek egy ilyen ajánlólevelet. Jól játszom, az évek során egyre jobb lettem, de addig sosem merészkedtem, hogy a csapatba is jelentkezzek. Nem azért, mert nem mertem volna, vagy mert úgy gondoltam, semmi esélyem nem lenne bejutni, hanem mert nekem tökéletes volt így, kviddicscsapat és mindenféle plusz felelősség nélkül.
   Miután kiadja a feladatot, küldök egy mosolyt Pierce felé, és pár lépés hátrálás után, lábaim közé kapom a seprűt, és elrugaszkodok. Jobbról az első toronynál kezdem a szlalomozást. Nem sietem el, inkább élvezem a repülés örömét, hol rágyorsítok, hol lassítok, csak a szórakozás, az adrenalin miatt, elvégre ezért vagyok itt, nem? Hogy jól érezzem magam.
   Az öt kör szlalom után a pálya közepére repülök, és kis időre megállok a levegőben. Jobb kezemmel a hajamba túrok, miközben tekintetemmel a cikeszek valamelyikét keresem. Valahányszor kviddicseztünk, mármint rendes meccset játszottunk, mindig is fogó, vagy terelő poszton játszottam, így tudom, milyen nehézségekkel kell most számolni, a helyzetet viszont megkönnyíti az is, hogy ezúttal nem egy, hanem két, villámgyorsan szárnyaló, idegesítő labdát kell keresnem. Éles csillanás a napfényben, az északi karikáknál, de valószínűleg csak Martin valamiféle tartozéka az, így inkább déli irányba veszem az irányt. Teszek egy kört a karikák körül, közben tekintetem szaporán kutat a cikeszek után. Elrepülök a gurkókkal küzdő hatodévesek fölött, közben pedig köszönetet mondok minden létező éginek, hogy nem nekünk kellett ezt a kegyetlen munkát végeznünk. Végül pár méterrel Vulkanov mögött látom meg, a megviseltes cikesz az, ezt csak onnan tudom, mert lassabban repül, mint a másik, és nem merészkedik négy-öt méternél magasabbra.
   A seprű nyelét megdöntve lebukok, a talaj felett körülbelül két méterrel egyenesbe hozom a seprűt, s rövid, a cikesz részéről kimerült hajsza után végre markomba ragadom a csapkodó labdát, majd Vulkanov mellett leszállok. Egyik kezemben a seprűt fogom, a másikban a cikeszt, melyet az asztalra is teszek, csak, hogy mindenki, s nem mellesleg a tanárúr is láthassa, majd feltépek egy csokibékát.

AND WHO ARE YOU, THE PROUD LORD SAID
THAT I MUST BOW SO LOW

Meg akartad nekem mutatni az eget. A Sötét Palotában. Sikerült. Kedvet kaptam a repüléshez, pedig mióta Vulkanov eltiltott a kviddicstől, őszintén mondom, olyan nagy ívben tojtam a fejére, mint ahogy ő a szabályokra. Sajnos az iskola hierarchiája szerint ő azok között van, akit nem kérhetek számon, mivel úgynevezett tanár. Bár mi lenne, ha az iskolaelső, a mintadiák, a Roxfort megbecsült diákja...
Áh, nem. Az nem én vagyok. Az valaki más.
Biccentek, ahogy köszönt, biztos így szokta. Nimbusz 2001-esemet kicsit sem elegánsan a nyakamba vetve fogom, karom a nyelére akasztva, úgy festek, akár egy madárijesztő. A mindenízű rágót lustán csócsálom a számban, hajam hátrafogva csonk kis lófarokba a tarkómon, én, a tanárral ellentétben, vettem a fáradságot sporttalárba öltözni. Na nem a csapat színeibe, nem csupán az az egy kviddicstalárom van. Seprűt lovagolni... Farmernadrágban! Hol érzi ez magát. Bár talán igaz a pletyka, és tényleg nem mer már seprűre ülni. Ezen töprengek, miközben én méregetem őt, ő meg kiosztja a feladatokat.
És még mindig osztja.
Odabent a kastélyban most biztos melegebb van. Mit csinálsz?
És még mindig.
Vágok egy pofát, unottan leveszem a nyakamból a seprűt, megigazítom a kesztyűm, és felteszem a szemüveget, majd elrugaszkodom, ott hagyva a minden bizonnyal fontos megbeszélést nagyjából a nagyon értékes és fontos ajánlólevelek témájánál, rájővén arra, hogy ez engem igazán nem érdekel. Ajánlólevél. Tőle. Az ám a nagy dolog.
Teszek egy lassú kört a magasban, majd mikor a többiek felrepülnek, rádőlök a fekete, lakkozott, nemes nyélre és begyorsítok. Azt játszom egy darabig, hogy megpróbálom lehagyni a fejem feletti számot. Félpályáról utolérem őket, megteszem az évfolyamtársaimmal a szükséges köröket, kettő, három, már csak unalomból is szlalomozok a lelátók közt, négy, öt. Nem nehéz rájönnöm, mi is lesz a feladat, figyelem némán a feleresztett labdákat. Ó, a cikesz. Régi ismerősök vagyunk, kerengjen akárhány rosszindulatú pletyka is arról, hogy mi az oka a távozásomnak a Mardekár kviddicscsapatából. Nos, nem az inkompetenciám. Miért is nem játszol a helyemen.
Körözni kezdek, pislogva pár erőset, és tekintetem az aranylabdácskát kezdi kutatni. A szemem sarkából jobban látom mindig, a perifériás látás jobban észleli a mozgást...
Kiszúrom. Fürge, aranyló cikesz, egy ilyen csípős reggelre épp ideális, nem is erőlteti meg magát az ember túlságosan a keresgéléssel, annyira szembetűnő a téli hóban és szürkeségben. Látom, hogy Grosiean egy gyönyörű mű-műbukással vetődik rá a másikra, hát hagy csinálja. Én a magam részéről nem erőltetem túl magam. Kinyúl kesztyűs kezem, gyorsítok és elkapom a golyóbist.
Ebben a vastag kesztyűben alig érzem, csak a vergődését. Mint egy csepp szív a markomban, valami macskaméretű állaté.
Grosiean mellett ruganyosan ereszkedem a földre és szállok le a seprűről. Feldobom a cikeszt, Vulkanov aztán vagy elkapja, vagy nem: ha nem, akkor legalább a többieknek is lesz mivel játszania. Ránézek a csokis asztalra. Mit gondol ez, hol vagyunk, napköziben? Egy megvető fintorral haladok tovább és megyek vissza a jó öreg kastélyba melegedni.
Szereznem kell forró puncsot. Talán van még a nagyteremben.

Repüléstan

'98. február 16.

Egy hét múlva meccs. Egy hét múlva újra teljes harci díszbe kell öltözni és most már ténylegesen le kellene mosni az ellenfelet a pályáról. Az előző meccsen is elhasaltunk, ha pedig a kupára fáj a fogunk, vagy legalább a közelébe akarunk érni, akkor mindenképpen muszáj elverni őket. Szóval nem ártana majd valami normálist és értékelhetőt produkálnom majd órán. Jah, hogy ahhoz időben oda is kellene érnem? Szerinted miért száguldozok a folyosókon és néha lököm arrébb az alsóbb éveseket, hol szándékosan, hol szándék nélkül. Ha pedig valaki visszaszólna, véletlenül kapna egy kis pontlevonást. Néha előny prefinek lenni.

Bár a tüdőm majd kiköpöm, mikorra a pályára érek, de legalább a tudat megvan, nem én estem be legutoljára az órára. Azért már ez is értékelendő, nem igaz? Amúgy meg utálok késni, tehát ez az egy perccel a kezdés előtt megjelenünk pont tökéletes. Nem is késtem el, és nem is untam szét a fejem csak azért, mert vagy negyedórával hamarabb érkeztem. Hogy is mondják, mi is ez? Megvan! Tökéletes időzítés.

Amíg Vulkanov mindenféléről magyaráz, van időm kifújni magam, és azt hiszem, erre a körülbelül három-négy percre igencsak szükségem van. Nem vagyok én hozzászokva az ilyen rohanáshoz, én repülni szeretek, nem pedig futkározni. Azt csinálja más, csak ne nekem kelljen. Talán ezért is ér megkönnyebbülésként, hogy csak az ötödéveseknek kell körbe-körbe futkározniuk a pálya körül. Szegények… de nem sajnálom őket.

A seprűt immáron nem támaszkodó segédeszköznek, hanem az eredeti rendeltetése szerint használom. Az elején még a többiekkel együtt tartom az iramot, és a hol az egyik, hol a másik két-háromszemélyes csoporthoz csatlakozom, majd elkap a hév és a lendület és egyedül folytatom a feladat végrehajtását. Egyre magasabbra és egyre gyorsabban hasítom a levegőt és élvezem, ahogy a hideg szél bele-belekap a talárom szegélyébe, vagy, hogy pirosra csípi az arcomat. Ezek csak kis apróságok, a repülés okozta élvezetek mellett mindezek eltörpülnek.

Egyszer csak azt veszem észre, hogy nem csak a többiek tűntek el mögülem, hanem már én se látok jóformán senkit se azok közül, akik odalenn maradtak. Hát akkor zuhanórepülésre felkészülni… Elvégre be kell hozni a lemaradást…

Az utolsók közt, de csak sikerült landolnom nekem is, így most már én is a terelők által használt ütőt szorongatom és szorgosan hárítgatom a felém repkedő gurkókat. Már amikor sikerül persze… Mert nekem muszáj bénáznom, és csak egy hajszálon múlt az, hogy nem törte totálkárosra az arcomat az a vacak. Így kénytelen vagyok begyűjtőbűbájt használni, mivel egy rohangáló ötödéves sincs a környéken. Pedig szívesen hagytam volna, hogy egy kicsit megkergesse őket. Lehet, hogy ma egy kicsit szemét vagyok?

Ha pedig már sikerült visszaszerezni az agresszív lasztit, újra munkára fogjuk. Egy idő után már kezd egy kicsit unalmassá válni a dolog, de most ez van, ezt kell szeretni. Egy héttel meccs előtt pedig inkább nem reklamálok vagy hisztizek. Még a végén véletlen kikerülnék a csapatból. Azt pedig nem engedhetem meg magamnak…

Repüléstan

Nem indult jól a napja. Az éjjel alig aludt, reggel pedig Seont sem találta az oroszlánbarlangban. Pedig Adam számára a lány jelentette és garantálta a jó napokat, hiszen ha vele kezdődött a nap, akkor a folytatás sem lehetett olyan rossz. De most még ez sincs. Az összzeesküvés elméletek gyártói kapva kapnának ilyen napokért, hisz számtalan tézis lenne felállítható. De ez van.. ha már az égiek így kezdésképp kiszúrtak a fiúval, legalább a folytatást élje túl tisztességesen. Ezt azonban nem könnyíti meg az a tudat, hogy most épp az aktuális repüléstan órájának helyszíne, a kviddicspálya felé tart. A hálótermükben már magára erőltette a kviddicstalárt. Legalább úgy tessék lássék szándékkal, hogy ő azért megpróbálta kicsípni magát.
A lépcsőket eluntam és álmosan rótta, a folyosókról nem is beszélve, de azért a nagyteremig valahogy csak eljutott. Még volt bő 20-25 perce, hogy odaérjen a pályára, így hát reggeli gyanánt elfogyasztott némi pirítóst és nagyokat kortyolgatott forró teájából. Egy kicsit mintha felébredt volna, ami nem is baj, hiszen nem kéne lezúgni a seprűről. Mindazonáltal már az evésben sem látott sok örömöt, így nekivágott a fennmaradó métereknek és szép ráérősen elsétált a birtokon, egészen a kviddicspályáig. Ahogy egyre közelebb ér megpillantja a már ott lévő évfolyam és diáktársait, valamint a profot is.
Nem szaporázza lépteit, hiszen nem fog elkésni, és amíg nem késik el addig az sem érdekli, hogy hányadikként ér oda. Így hát egyelőre utolsóként lép társaihoz és köszönti őket.
- Jó reggelt - majd az inkább csak illedelmes semmint lelkesedő üdvözlése után az eget fürkészi egy kis ideig. Az elmúlt napokhoz képest tiszta az égbolt.. szerencsére. Az hiányozna még ha félhomályban, ködben kéne repkedniük. Semmi kedve hozzá...
Sok ideje nem volt gyönyörködni a látványban hiszen a prof belekezdett a mondandójába. Először az ötöd- és hatodévesek kapták meg a feladatukat. Adam némán állt és karjait a háta mögé helyezte, tekintetét pedig a földre szegezte. Nem igazán figyelt arra amit az alatta járóknak mondott Vulkanov. Majd mikor a végzősökre került a sor már felpillantott és közelebb lépett a tanárhoz. Valamiért ezt a mai napot pont nem a versengésnek szentelné a fiú. Semmi kedve küzdeni, a cikeszért meg pláne. Az ő testi adottságai nem éppen alkalmasak arra, hogy fogó játszon. Nem mintha nem lenne fürge és ügyes, de közte és a fogók között van egy lépcsőfok. Sokkal inkább való terelőnek vagy hajtónak, de ez már mellékes. A mai napon nem ez a feladat. Így hát egy kis kedvet magára erőltetve, az ötös számmal a feje felett lő ki az ég felé seprűjével majd megteszi a kötelezően előírt köröket és látva, hogy már elkapták a cikeszt nem viszi túlzásba a repkedést, szépen leszáll a többiek mellé majd várja a fejleményeket.

Repüléstan

Sivárság. Igen azt hiszem ezt a szót kerestem. Ez jellemzi legjobban az iskola jelenlegi életét. Az emberek totálisan magukba fordultak, a hálókörletek a varázsvevőktől visszhangzanak, amik folyamatosan sorolják az eltűnt és elhunyt mágusok neveit. A hálótársaimmal együtt hallgatjuk végig azt a sok nevet és reménykedünk, hogy nincsen köztük egyetlen hozzátartozónk sem. Mona, Oz és Kaeyra biztonságban vannak, őket szem előtt tudom tartani, de apa, anya és Daly otthon vannak Észak-Írországban. Túlságosan messze, egy bagoly két nap, amíg megfordul. Két nap rettenően sok idő, bármi történhet. Bármi, amit képtelen lennék megbocsátani magamnak. S erről is ez a rohadt háború tehet.

Lassan ballagtam le a pályára. Ilyenkor élvezem, hogy szabad bejárásom v a kviddics öltözőkbe és felvehetem a taláromat. Sokkal kényelmesebb ebben röpködni, mint farmerban. Bár így is elég csúnyán néznek már ránk, ha mugli ruhában látnak. Állítólag Gray meg is kínzott egy harmadévest, akit meglátott farmerban és tornacipőben. Hál’ égnek, hogy mögöttünk áll a naagy O’Flanneragh család. Komolyan lepkék vannak a gyomromban, amikor eszembe jut ez az átkozott családnév. Jó Lorasszal és Ciaraval még én is tök jól el tudok lenni, de Neil meg az anyja… hátam közepére sem kívánnám őket. Visszatérve, ha ez a háttér nem lenne mögöttünk, félek Monának a lábához ragasztották volna a cipőit.

Áhh a heti összevont repüléstan. Komolyan ez a legkönnyebb tantárgy, mióta Lupus van LLG-n. Be se járok, nem tehetek róla, idegesít az a tanár. Néha olyan baromságokat tud összehordani a lényekről, hogy besokalltam már. Nem baj, így viccesebb lesz letenni a RAVASZt, nem? Igazából most ez a legkisebb problémám, szívem szerint a legtöbb órára be se járnék, mondjuk, addig sem azon gondolkodom, ami kint, az iskola falain kívül történik.

Vulkanov a szokásos erőltetett laza stílusában előadja a feladatot, aztán játssza tovább a fejét. Nem bírom ezt a pasit se, oké elismerem a szaktudását és hihetetlenül jól csinálja, amit csinál, de nem mintha nem tudna állást foglalni. Ő most a halálfalók ellen lázad? Vagy a lázadók ellen van? Vagy csak simán áll középen és fikázz mindent? Fura egy fószer. Lisával összetéved a tekintetünk egy mosolyra, s Ő el is szalad futni. Kevesebbet beszélünk mostanában, amit sajnálok, mert bírom a csajt. Megfogom a seprűmet és neki vágok a spirál köröknek a többiek előtt. Ahogy ismerem őket, jobb, ha én vezetem a sort, Wolfon kívül nem éppen a kviddics zsenik vannak a csoportban. Okés, körök készen szerencsére a viszonylag ködös időnek köszönhetően (amiért ebben a helyzetben köszönet jár a dementoroknak. - We love your carcass face! ♥ - ) már egy tizenöt és húsz méter között abszolút nem látszik Vulkanov meg a lurkók. Ahogy megállok egy picit és pihenek, a seprűn feltűnik, hogy elveszítettem a vörös lányt elvesztettem szem elől, elég előre tört a kislány, észre sem vette, hogy túlteljesít, na, mindegy. Lesiettem és szereztem két terelő ütőt és egy tűrhető minőségi gurkót. Jöhet a csapatmunka és a jól megszokott társam, Aby Wolf.

Vicces nem? A bátyjával kis híján kinyírtuk egymást, ellenben vele tök lazán elvagyunk. Igazából harmadik óta együtt vagyunk csoportmunkán, repüléstanon és habár a testvére egy őöőö pcs lett, Aby megmaradt azaz energiabomba a szememben, aki volt. Mondjuk a mai napig képtelen vagyok eldönteni, hogy hogyan is viszonyul bátyja legújabb halálfalás hobbijához, úgy érzem ez nem befolyásolja a kapcsolatunkat. Elég sokat kellett Abyre várnom, de utána rögtön belevetettük magunkat a feladatba. Ő hajtó én meg fogó, mind a ketten elég ügyesen tudjuk hogyan is kell kikerülni az agresszív labdát, de a célzás már nehezebb vele. Mindenesetre elég jól megy, úgy érzem, legalább is, ahogy végignézek, a csapaton jobban megy, mint a többieknek, bár egyszer Abs majdnem bekapta a vasgolyót sikerült hárítania. Az órának vége lett én meg elvonultam átöltözni és megindultam dupla bűbájtanra. Frankó még egy órát tölthetek ezzel, hogy némán hadonászok a pálcámmal és próbálok megfagyasztani egy pohár vizet.

"Minél magasabbra szállunk, annál kisebbeknek tűnünk azoknak a szemében, akik nem tudnak repülni."

Kviddics. Egy sport. Egy életérzés. Egy szíverősítő, lendületbe hozó boldogságforrás, mely mindig képes kikapcsolni az agyat. Az edzések formába hoznak, a meccsek adrenalint termelnek, a győzelmek a fellegek közé repítenek. Nincs még egy olyan dolog, ami ki tud szakítani a valóságból. Rendszerint két lábbal állok a földön, gyökeret eresztve, stabilan, a seprű azonban nem csak fizikailag csavar ki a talajból, de lelkileg is a magasba emel. Nem hallok, nem látok, csak szárnyalok. Mellesleg terelőként a bennem felgyülemlett dühöt is könnyedén ki tudom adni magamból. Ez a kviddics.

A tanóra szó hallatára azonban mindig elkezd felszökni bennem a pumpa. Mintha egy érzékelő lenne a szervezetembe építve, mely a "kötelező" és egyéb hasonló szavak hallatára pittyegni kezd, majd a pulzust az egekbe löki. A repüléstan számomra valami ilyesféle érzést ad. Vulkanov agressziót vált ki belőlem, a feladatai gyilkolásra ösztökélnek, és ezek felváltva keringenek egymás körül. Morcos ábrázatom elárulja, hogy ez ma sincs másképp. Hónom alatt a seprűmmel laza, ám annál érdektelenebb mozdulatokkal slattyogok a pályára, hogy újfent részese lehessek valami felejthetetlen élménynek. Mint, aki citromba harapott úgy vágom le a "gépjárművet" a füves területen, majd mint, aki jól végezte dolgát, hanyag eleganciával vágódom kedves társam mellé. Számba fűszálat veszek, bal lábam a jobb térdemre biggyesztem, így pásztázom végig a terepet.

Hulladék itt, söpredék ott, amott meg a csicskalángosok. Szép napunk lesz. Bárgyú, erőltetett mosolyom jelzi, hogy ismételten flegma énem próbál előtérbe kerülni, aki alig várja a pillanatot, hogy lecsaphasson áldozatára. Miközben Vulkanov a feladatokat osztogatja, én gondolatim hullámain jókat utazok, de olykor-olykor egy-egy elkapott mondatot követően fitymáló tekintetem mutatja, hogy mily' kedveseket gondolok. A végzősökhöz intézett monológot már nem tudom szó nélkül hagyni, így seprűmet felkapva teszek néhány lépést Vulkánka felé, és tőlem nem éppen megszokott kulturált, ám annál sokat mondóbb módon intézek hozzá pár szót.

- Ne haragudjon professzor, de terelőként megfogalmazódott bennem az a végtelenül egyszerű kérdés, hogy mi a szöszért kell nekem egy cikeszt hajszolnom? - nézek rá felhúzott szemöldökkel, majd erősítve mondandómat folytatom. - Tudja, fejlődni szeretnék a posztomon. Ettől fogok? Nem. Az aranycikesz elkapása nem az én feladatom.

Monológom végén seprűt ragadok, majd elrugaszkodok a talajtól, és elindulok a kötelező 5 kör teljesítése felé. A gyorsulást, lassulást, az iramot, és a szlalomot gyakorlom, ügyet sem vetve a cikeszre. Végtére ez Malfoy kenyere.

Repüléstan
1998.február.16.
:: V.-VI.-VII. ::

- Tudja, az erőnlét ugyanolyan fontos minden diák számára. Ez itt egy repüléstan óra, amint azt bizonyára észrevette, és ide a diákok, ahogyan maga is, nyilván azért járnak, hogy jó kondícióban legyenek, ehhez pedig az állóképesség elengedhetetlen. Remélem elhiszi nekem, hogy eme két adottságnak, melyeket itt rendesen fejleszthet, a későbbiekben, a kviddicstől eltérő területeken is hasznát veheti. – válaszolok türelmesen Sacheverell közbevetésére, a szavak közben gúnyos vigyor suhan át arcomon, ahogyan mardekárosaim nevetéssel jutalmazzák a buzgómócsingot. Én se igazán kedvelem azokat a diákokat, akik megkérdőjeleznek, ám az ifjú hollóhátas még mindig a jobbik, elviselhetőbb fajtából ered.
   Nem úgy, mint Reynolds, aki lehengerlő stílusával váltja ki belőlem a természetes ellenszenvet. Nem mondom, hogy fiatalabb koromban nem csináltam én is hasonlókat, de amit én megehetek, s megtehettem, azt ő nem teheti meg, bármilyen körökben is mozog. Ha rajtam múlna, már rég a konyhai körökben mozogna egy sodrófa és egy nagy adag gyúrnivaló tészta között, sajnálatos módon azonban a diákok efféle regulázása nem megengedett módszer a Roxfortban. Ahogyan Reynolds módszere pedig nem elviselendő, s lenyelendő. Nem hagyhatom, hogy azt gondolja, olyan tanár vagyok, akivel így beszélhet, s én majd fülem-farkam behúzva vonulok vissza. Rossz fába vágtad a fejszéd, kölyök.
- Nem haragszom Reynolds. – hangom nyugodt, mégis érződik a ki nem mondott fenyegetés, s a rideg él. – Ám ha ilyen végtelen egyszerű kérdéseket boncolgat, úgy vélem megtalálhatná rájuk a végtelenül egyszerű válaszokat is. – vonom fel szemöldököm, mint aki valóban nem érti, a fiú mégis miért variál. – Azért kell egy cikeszt hajszolnia, mert én azt mondtam, s magának bármilyen idegenül is hangzik a dolog, mivel egy órán vagyunk, mégpedig oly felosztásban, hogy én vagyok a tanár, maga pedig a diák, meg kell tennie, amit mondok. – kezeim kényelmesen összefonom mellkasom előtt, s idegesítően türelmes arckifejezéssel tekintek a fiúra. –Megkérdőjelezheti a tanítási módszerem, de nem érdemes. Illetve ha mégis veszi a bátorságot, elvárom, hogy azt a megfelelő stílusban tegye. Mivel magának az imént ez nem sikerült, tíz pontot vonok le a Mardekár háztól, hátha legközelebb gondolkozik is, mielőtt beszélne. A posztján fejlődhet, erre tökéletes lehetősége nyílik az évfolyam szinten tartott órákon, ez viszont egy összevont óra, ahogyan azt már megszokhatta, s itt épp az a lényeg, hogy kiddicstudásukat más téren is fejlesszék. – grimaszolok cinikusan. Igen, csöppnyi düh munkálkodik bennem, de úgy érzem teljesen jogos. Nehogy már egy ilyen diák oktasson ki! – És nem árt, ha egy kis alázatot is tanul csapattársai iránt. Ha legalább egyszer nem tapasztalja meg, nem tudhatja, milyen nehéz dolga adódhat egy fogónak, vagy egy őrzőnek. A csapattársainak. Ha nem érzi át társai helyzetét, sosem fog tudni rendesen együttműködni velük. A pályán pedig az együttműködés a legfontosabb, de ezt a terelőnek kéne a legjobban tudnia, nem igaz, Mr. Reynolds? – nem adok neki időt a válaszadásra, folytatom mondanivalóm. – Ha nem kapja össze magát, és nem dolgozik teljes odaadással az óráimon, illetve ha még egy ilyen előfordul, az ön által olyannyira imádott terelői posztja pillanatok alatt átszállhat másra. – igen. Megfenyegettem, ám az ilyen diákoknál csak így érhetek el valamit. Tekintetem önkéntlenül is Malfoyra vándorol. Vagy talán még így sem.
   Fordulnék vissza a többiek felé, ám megpillantom Desschauge-t, aki ismételten nem jár szerencsével. Már szinte fáj, hogy csak a saját házam vagyok kénytelen büntetni. de nem az én hibám. Miért büntetnek engem ilyen idiótákkal?
- Mr. Desschauge, a késése újabb mínusz tíz pontot jelent a Mardekár számára. Ha továbbra is nehezére esik időben felkelni, én magam gondoskodok az ébresztéséről. – de abban nem lesz köszönet! – sugallja tekintetem, s csak ezután folytatom az órához kapcsolódó mondanivalóm.

   Miután végzek a feladatok kiadásával, s minden diákom a levegőbe röppen, vagy a pályán rója a köröket, a csokibékás asztalhoz baktatok. A seprűm otthagyom a lelátók tövében, nem lesz rá szükségem.
Kellemes arckifejezéssel álldogálok a pálya közepén. Különösen nagy élvezettel harapom le a csokibéka fejét, a csomagolást kártyástól együtt dobom az asztalra. Nem vagyok gyűjtő, had vigye, akinek kell. Engem már rég cserbenhagytak gyűjtögető, türelmes éveim.
    Végignézem, ahogyan az ötödévesek köröznek a pályán, közben azért tekintetem néha-néha az égre emelem, hogy lássam, hogy végzik dolgukat a két felsőbb évfolyamból valók. A látási viszonyok kedveznek a hatodéveseknek, nem kell túl sokat repülniük, hogy kijussanak a látótérből, ám ezt kiválóan kompenzálja későbbi feladatuk, melyre a kegyetlen igen enyhe kifejezés. Régen csinálták ezt velünk, még a Durmstrangban. Emlékszem, egyszer az egyik gurkó eltörte az orrom, de az még mindig kellemesebb élmény volt, mikor gyorsulni tanítottak minket a kviddics-ligában. Kíváncsi lennék Reynolds drámázására, ha azt adnám elő neki, hogy félig kifejlett sárkányokkal gyakoroljuk a gyorsulást. Vagy a terelők gyorsulni sem tudnak?
   Martin egyszemélyes vizespóló versenyét látva csak mosolygok. Nem szólok egy szót sem, a gúnyos vigyor mindent elárul arcom szegletében. Kedvelem a lányt. Merész.

   Grosiean érkezése szembesít vele, hogy az óra hamarosan véget ér. Elismerő tekintettel jutalmazom a fiút, s egy gratulációt követően megadom számára az ígért húsz pontot, ahogyan később Malfoy is ugyanígy megkapja a magáét. A dobott labdát nem kapom el. Nem fogok játszadozni, velük nem. Malfoyyal nem.
Az óra végéhez érve előhúzom pálcám, s a magasba emelve széles ívben egy kört rajzolok vele, mire az összes labda visszarepül a helyére. Megvárom, míg a diákok közelebb jönnek, ahogyan azt minden óra végén teszik, hiszen ez itt a módi, majd körültekintve a kipirult arcokon, megszólalok.
- Mindenkinek köszönöm a munkáját, szépen dolgoztak! – levegőt veszek, s Reynoldsot megpillantva nem állom meg, hogy ne tegyek egy aprócska megjegyzést. – Akinek nem inge, persze ne vegye magára. Miss Martin, a védésével nyert a Griffendél háznak tíz pontot, ahogyan Mr. d’Espérey a góljaival szerzett tíz pontot a Hollóhát számára! A hatodévesek közül Mr. Harington és Miss Wolf vívták ki sértetlenségükkel a tíz-tíz pont jutalmat! – összedörzsölöm tenyereim, ajkaim összeszorítom, s még utoljára végignézek a diákokon. Veszélyes időket élünk. Örüljünk, ha a mai napot túléljük… - Egy hét múlva találkozunk, köszönöm a részvételt! Viszontlátásra!

Joanne Martin
+ 10 pont a megjelenésért; +10 pont a kéthetes határidőért; +10 pont a legjobb védőnek;
   Remek, Miss Martin! Egészen jó teljesítményt nyújtott az órán, mi lenne, ha kicsit még komolyabban is venné a dolgot? A védései is szépek voltak, ha így folytatja, elkezdhet gondolkozni egy komolyabb kviddics-pályafutáson.

Sacheverell d’Espérey
+ 10 pont a megjelenésért; +10 pont a kéthetes határidőért; +10 pont a legtöbb gólt dobónak;
   Kifejezetten javuló teljesítményt produkál, Mr. d’Espérey! Már csak azt kéne elhinnie, hogy az erőnlét és az állóképesség nem csupán egy kviddicsmeccs alkalmával lehet hasznos. Több szorgalommal és odaadással talán többre futná az „ezüstéremnél”.

Noel Desschauge
+10 pont a megjelenésért; -10 pont a késésért;
   A pontossággal, s több koncentrációval talán többre vinné, Mr. Desschauge! Ha valóban fel akar törni, vegye kissé komolyabban a dolgokat, tűzzön ki maga elé egy célt, és csak arra koncentráljon. Érdemes elgondolkoznia a jövőjén! Ha a kviddiccsel szeretné folytatni, érdemes lenne összeszednie magát!

Deirdre Deveraux
+10 pont a megjelenésért;
   Értékelem az igyekezetét, kisasszony! Bájos volt, ahogyan próbálta a legjobb formáját nyújtani, s ez megmutatta, tisztában van vele, miért is jár az órámra, s mi is lenne itt a tennivaló. Külön örömmel fogadtam, hogy bár nem hajtó, s nem is őrző poszton játszik csapatában, mégis teljes odaadással igyekezett teljesíteni a feladatot! Ne legyen csalódott, hogy nem ért el kiemelkedő teljesítményt, hiszen egyik sem az ön posztja.

Andromeda Bucksworth
+10 pont a megjelenésért;
   Hozta a szokott formáját, Ms. Bucksworth, remélem a meccsen is hasonló eredményeket produkál majd, ámbár szerencsére ott nem lesz dolga sem terelőütővel, sem gurkóval. Talán mindenki jobban is jár majd.

Richard Grosiean
+10 pont a megjelenésért; +20 pont a cikeszért;
   Örülök, Grosiean, hogy az év végéhez közeledve kezdi komolyan venni iskolai tanulmányait. Teljesítményét már megszoktam, nem okozott csalódást. A cikesz elkapása is dicséretes, mégse bízza el magát, hiszen egy törött szárnyú cikesz még nem jelent sokat. Talán érdemes lenne megpróbálni versenybe szállni az ajánlólevélért, de semmiképp sem fogó poszton!

Draco Malfoy
+10 pont a megjelenésért; +20 pont a cikeszért;
   Érdemesebb lenne a földre szállni Malfoy, és úgy viselkedni másokkal, mint normális emberekkel. A felkapaszkodott stílusával nem fog előrébb jutni, s legközelebb kérem a megvetését hagyja a kviddicspályán kívülre! Tisztában vagyok vele, hogy nem kedvel, de amíg az órámra jár, köteles a minimális tiszteletet megadni nekem. Elkapta a cikeszt, nem is vártam másra a Mardekár ház egykori fogójától. Ha maga is úgy gondolja, szívesen látom az év végi vizsgán, melyen igen nagy eséllyel indulhatna.

Abigail Wolf
+10 pont a megjelenésért; +10 pont a sértetlenségért;
   Úgy látom a Hugrabug csapata valóban jó kezekbe került, Ms. Wolf! Munkája dicséretes volt a mai órán, Haringtonnal remek párost alkottak! Csak így tovább, a jövője szép reményekkel kecsegtet a kviddics terén!

Adam Smalling
+10 pont a megjelenésért;
   Több lelkesedéssel, és odaadással talán többre menne, Mr. Smalling. Talán ha legközelebb jobban igyekszik, megelőzheti a többieket, s több pontot is szerezhet házának. A teljesítménye átlagos, ahogyan látom, nem kíván a jövőben a kviddiccsel foglalkozni, így nem is várok el többet.

Sol Harington
+5 pont a határidőből kicsúszott megjelenésért; +10 pont a sértetlenségért;
   Örülök, hogy ilyen precízen teljesítette a kiszabott feladatot, Harington! Látszik a gyakorlata a pályán, igazán otthonosan mozog, még ha nem is a saját posztján kell játszania. Ez majd mindenképpen megérdemel egy szóbeli elismerést Ms. Turnernek, kiváló munkát végez a Hollóhát csapatával! Ugye gondolt már rá, hogy jövőjét a kviddicsbe fektesse? Egy kis képzéssel kiváló fogó válhat magából, s a kisebb csapatok örömmel fogadják a lelkes fiatalokat.

Joshua Reynolds
+5 pont a határidőből kicsúszott megjelenésért; -10 pont a stílusa miatt;
   Roppant örömmel tölt el, Mr. Reynolds, hogy ily elkötelezetten hűséges terelői posztja iránt, azonban a repüléstan órán előfordulhat, hogy néha ki kell mozdulnia posztjának biztonságos burka mögül. Az, hogy fogóként tehetségtelen, nem az én gondom, hanem a magáé. Tanuljon egy kis alázatot, ha nem érzi át csapattársai helyzetét, sosem fog tudni rendesen együttműködni velük, a pályán pedig nem egyedül kell megküzdeni az ellenséggel, hanem csapatban. De ezt egy terelőnek kéne tudnia leginkább, nem igaz, Reynolds? A legközelebbi hasonló arcátlanság után már csak hűlt helyét sirathatja a kviddicscsapatban.

Nimue Castle, Svetlana White, Nicole Joy, Raven Lester, Seosaphine Baradwys, Lyra Freester, Elena Pierce;
- 10 pont a mulasztásért.

Elisabeth St.Patrick, Nolita Grosiean, Leverton Hale;
- 5 pont a mulasztásért. (multi karakterek)

Összesen:

Griffendél: +5 pont
Hollóhát: +35 pont
Mardekár: +50 pont
Hugrabug: +5 pont

Az órát ezennel lezárom!
Köszönöm a részvételt!

Saskia

Tudja ez a lány a dolgát, annyi biztos és én ezt jelzem is neki szóban, mire kapok egy vigyort és egy kacsintást, amit én is egy mosollyal viszonzok, elővéve az egyik "nőcsábász" mosolyom. Ingyen van, úgyhogy annyit villogtatom, amennyit akarom. Majd megmondom, hogy melyik házba járok és melyik évfolyamra, megjegyzését pedig egy bólintással nyugtázom. Igen, minket ritkán szólnak meg, bár a Mardekárosoktól azért bőven kitellik az ilyesmi, nem mintha egy részük ne vetné meg az egész világot úgy általánosságban is, de az olyanokkal meg nem kifejezetten érintkezem. A konfliktust így is el lehet kerülni és ezekben az időkben semmi szükség nincs rá, hogy valami aranyvérű ficsúrral szólalkozzam össze, mert akkor megbélyegeznének. Viszont most a játékra kell koncentrálnom, így hamarost levegőbe is emelkedek én is. Semmi kétségem, hogy vadóc stílusú a lány, és ez hamar ki is derül, ahogy rámozdul a nálam lévő labdára. Épp ezért elsőre hideg vérrel és ésszel ki is tudom cselezni. De nem akarom elrontani a játékot azzal, hogy nagyon komolyan veszem, most, hogy megvillantottam, tudok, hagyom hogy kiüsse a labdát.
-Én azért nem gondolom egy hűséges típusnak... -jegyzem meg nevetve megjegyzésére. Ha már szeretetről volt szó, miért ne lehetne szeretőnek asszociálni? Persze most a lefelé zuhanó labda után vetem magam én is, a gondolkodás még ráér. Nem viszem most túlzásba a dolgot, hiszen ő hamarabb indult és készült erre. Csak tessék-lássék követem, mert addig én azon agyalok, merre fog kijönni a dologból. Élesen felfelé biztos nem, ezek a seprűk nem olyan jók. Oldalra kell majd kifordulnia, és fokozatosan emelkedni. Azt viszont nem tudom, hogy merre fog fordulni, én így hamarabb hagyom abba a zuhanást, hogy felső helyzetből léphessek majd. Meg is teszi amire gondolok s még gúnyolódik is. Akárhogy is, most már nem vagyok rest és felülről közelítem meg, de hagyom, hogy ő is emelkedjen, hiszen nem a föld fölött akarunk körözni, arra viszont figyelek, hogy végig felette és mögötte is legyek, hiszen nem kis trükkre készülök. Amint megfelelő magasságban van, azonnal begyorsítok, hogy közben egy gurkók előtti kitérő mozdulatot alkalmazzak, egy szép kis Sloth Grip Roll-t, így fejjel lefelé vagyok felette a seprűn, kézzel lábbal kapaszkodva, de ahogy elhaladok felette, kezemmel elkezdem magam felé húzni a seprű nyelét, így nyerve el a vízszintest, hogy most már én is rendesen legyek a seprűn, neki pedig ne legyen esélye a szemből jövő fenyegetésre reagálni és ha minden igaz, ki is tudom szedni a kezéből a kvaffot, az ellenkező irányba tovasuhanva, ahol vagy tíz méter után lefékezek és felé fordulok. Nem volt igazán téma az előző megoldás, mert őrzőként gyakran lógtam oldalt vagy fejjel lefelé seprűről, ezt a trükköt is alkalmaztam sokszor gurkó ellen, hiszen az őrőz kedvelt célpont tud lenni.
-Ne legyen valami tétje a játéknak? -kérdezek rá távolságból. Na ja, picit jobban feldobhatná a dolgot, nem mintha nem lenne izgalmas, de fokozni is lehetne.

Saskia

Tetszik a leányzó reakciója, ez a szemlesütős mosoly, még ha nem is őszinte. Ugyanakkor most erre nincs különösebb idő, a játék a lényeg, amit meg is kezdünk. Rögtön kiderül, hogy nem olyan labda dobálásról van szó, aminél megalszik a tej a szánkban, épp ellenkezőleg. Első cselem után a mégis lány sikerrel megszerzi a labdát, igaz én is hagytam teret neki ehhez, mert akkor nem lenne érdekes a dolog.
-A vacsorával sokra mész aztán! – nevetem is el magam kicsiny és gyermekded felelet váltásunkra. Nincs kedvem összetörni magam és a lánynak se valószínűleg, így én hagyom, hagy szerezze meg a labdát, így kezdek emelkedni. Nekem más tervem van, vadabb, látványosabb, ugyanakkor semmi olyasmi, amit ne tudnék megcsinálni. Meglepem Saskiát egy fejjel lefelé végrehajtott manőverrel, ami normál játékban már nem válna be, csak ilyen mókázásnál működőképes. Ugyanakkor eléggé meg is zavarom a másikat, aki nem is tud rendesen reagálni, így lepottyan. Erre kicsit megrettenek, így gyorsan fékezek, és lejjebb lebegek, közben figyelem a leányzót.
-Jól vagy? – kérdezek is rá, bár látom, hogy nincs különösebb baja szerencsére. Azért ez rosszabbul is elsülhetett volna, és hogy magyaráznám ki? A vége vaskos büntetés lenne, sőt, könnyen lehet nem testi fenyítéstől mentes. Ilyen időket élünk… Ugyanakkor még nem állt fel a lány, így a biztonság kedvéért teljesen le is ereszkedem, hogy seprűről szállva segítsem fel, jobbomat nyújtva, lovagiasan, mert szeretek gentleman lenni. És így ajánlatomon is van időm agyalni, mert valami jót kéne kitalálni. Jót, ráadásul úgy, hogy probléma se legyen belőle, az ne sértse bizonyos kötődéseimet, melyet komolyan veszek, még ha meg is engedek magamnak némi szórakozást a gyengébbik nemmel szemben, de ez az édelgés a személyiségem része, erről nem mondhatok le és semmi rosszat nem is teszek igazából. Ráadásul ez egy friss ismeretség, bár semmi világ rengető nem lesz, ahogy a lányt felsegítem, már meg is van az ötletem.
-Nos mi lenne, ha büntetőket dobálnánk? Mondjuk fejenként hármat, és aki a legtöbbször talál, az nyer, a vesztes pedig megmasszírozza. – komplett kis ötletem van, amit elő is vezetek. A lány nem tudhatja, hogy én főleg őrzőként tudok jól, sőt úgy tudok a legjobban, működni, viszont én se tudom, hogy mennyire jól dob, mennyire jó hajtó, így kvittek vagyunk ilyen szinten. És én is lehetek béna, ha én dobok, így szerintem nincs gond az esélyekkel. Ha dönt, akkor vissza a seprűre.
-Vállalom, hogy kezdem a védést. – mondom is és pozícióba lebegek a karikákhoz kényelmesen, de persze ez csak akkor áll, ha elfogadta az ötletemet. Ha nem, akkor meg értelem szerűen más fog történni, de hogy mi, az Saskián múlik.

Morgan

Élvezem, hogy újra röpködök, és kviddicsezhetek valakivel. Ami azt illeti, rég ültem már seprűre, így aztán olyan érzésem támad, mintha most fürödtem volna meg, pedig a következő pillanatban olyan koszos leszek, mint aki hetek óta nem élt ennek a nemes tevékenységnek, mert sikerül lebucskáznom a repülőeszközömről nagy bambaságomban. Morgan igazi úriember módjára segít feltápászkodni a fűből, habár nem sérültem le különösebben, hisz már hozzá vagyok szokva. Miután ismét talpon vagyok, szelíden elmosolyodom megjegyzésére.
-Nyugi, nem terveztem többet. – azonnal fel is kapom a seprűmet magam mellől, és elgondolkodva hallgatom az ötletét. Nem mintha onnan nem lehetne leesni, de határozottan tetszik a terv. A fiú a karikákhoz repül, én pedig némileg távolabb tőle bekészülök a nagy dobásra. Nem vagyok egy őstehetség ezen a poszton, de még él bennem a remény, hogy esetleg ő sem. Elsőre nekiküldök egy erős, de cseppet sem cseles labdát, amit végül kivéd, de kissé büszkén kihúzom magamat, mert bizony nem kerüli el a figyelmemet, hogy majdnem elejti. Visszakapom a labdát, majd kissé összehúzott szemekkel figyelem, ahogy mozogni kezd a karikák közt. Hmm. Innentől már úgy érzem, nem fogja megkönnyíteni a dolgomat. Mindenesetre nem én szeretnék a masszőr lenni, így nem akarom könnyen adni a bőrömet. Teszek egy kört a saját tengelyem körül, majd ismét eldobom a labdát egy nagyobb erőlökettel a jobb oldali karika felé. Továbbra sem vagyok valami trükkös, de bennem a remény hal meg utoljára. Ha már frankó cseleket nem tudok, legalább abban bízom, hogy a golyó kifordul a kezéből. Ezúttal sikerül olyan durván megküldenem, hogy a vállam is belefájdul. Nem mintha különösebben érdekelne a dolog. De ahogy figyelem a cikk-cakkos mozgást és a figyelmet, összeszűkült szemmel, leesik a tantusz.
-Te átvágtál. Te őrző vagy. – no, azért persze nem veszem a lelkemre a dolgot, ahogy ezt a vidám arckifejezésemből is láthatja. Valószínűleg fordított esetben én is élnék a képességeimmel. Ez azonban nem jelenti, hogy beletörődnék a sorsomba, nem akarom túlságosan megkönnyíteni a dolgát, már amennyire a tudásomtól telik. Azt már inkább nem adom a fiú tudtára, hogy bizony ezt még vissza fogja tőlem kapni a közel, vagy távoli jövőben, mert úgy elveszne a meglepetés ereje. De fogja ő még nyomkodni az én vállamat, az tuti fix.

Saskia

A délutáni röpködés jó ötlet volt, úgy érzem, kifizetődik, hogy félre toltam a dohos könyv- és pergamen kupacot s helyett a friss, még hűs tavaszi levegő eget választottam. Jó partnerre akadok egy kis játékhoz, amit ki is használok. Érdekes a kiscsaj és ravasz is, jó vele játszani, mert én se vagyok különb, legfeljebb jobban álcázom, s több meglepetést tartogatok társaim számára. És ez most is hamar kiderül, egy-két trükköt elsütök, olyan sikeresen, hogy Saskia a földre kerül, én pedig aggódóan szállok le. Mindazonáltal nem kell sokáig tépelődnöm, mert kiderül, hogy kutya baja sincs, sőt, még folytatni akarja a játékot, aminek örülök. De ha már ilyen jól összejöttek a dolgok, ne csak holdkórosként repkedjünk… felvetéssel élek, hogy dobhatnánk fel kicsit a dolgot és Saskia bele is megy, mire elmosolyodom. Igen, valamelyest csapdába csaltam, ha úgy veszem, s ehhez tartom magam a továbbiakban is. Vállalta a dolgot s a kockázatot is, ami vele jár. Lehet eztán megfontoltabb lesz, bár ennek nem nagy valószínűségét látom, ez amúgy is csak könnyed lecke lesz számára, sokkal keményebbet is kaphatna, na igaz, hogy nem tőlem, de vannak olyanok az iskolában és főleg zöld-ezüst színben, akiktől ezt is megkaphatná. Minden esetre első dobását szépen elszabotálom, egy kissé aljas trükkel kombinálva. Nem szabálytalan ez, csak sportszerűtlen cseppet, de hát a színlelés ilyen alkalmazása szerintem a játék része valamelyest, még ha nem is teljesen fair play. De hát az életben se kiegyenlítettek a viszonyok, csak ritkán s még akkor sem vegytiszta semmi. Mindegy, a játék nem áll meg, még csak egy dobás volt, semmi sem dőlt el. Most már komolyan állok neki a feladatnak. Cikázásom nem könnyíti meg a dolgát, az enyémet meg a beleadott erő nem. Mostanában nem sokat gyakoroltam, úgyhogy én se vagyok a legjobb, ezúttal is jó a reakció időm, a baj az, hogy az orrommal állítom meg a kvaffot.
- Áááá. – egy fonéma, ami kábé annyit jelent most, hogy „na bumm”. Nem frankó ez így, a vér már folyik is. Remek, a fejem is belefájdult a dologba… kissé kábán kotorászok a pálcám után. De legalább kivédtem… suhan át az agyamon, majd meg is találom hű társam és előhúzom.
- Dzsak egy berdz… - próbálom vérző orral tudtára adni Saskiának, hogy nem áll meg a buli, csak rendbe hozom magam. Összeszedem akaraterőm és koncentrálok.
- Hippokrax! – sikerül szerencsére elég érthetően mondani az igét, hogy a varázslat bejöjjön, bár minden akaraterőmet bevetettem, hogy az ilyenkor megszokott, rossz artikulálástól megszabadulhassak. De ha az orrom így rendben, akkor tényleg mehet minden tovább…
- Na még egyet kislány! – vigyorgok rá. Nem szegte ez kedvem, de az biztos, hogy a következő védésem már nem lesz valami tuti, mert jót kaptam az arcomba, és ha a sérülés nincs is, a többi mellékhatás azért megvan. De ez az egy belefér a költségvetésbe… Nekem legfeljebb majd kettő jót kell dobnom…

Roxfort RPG

Múlt => A kviddicspálya és környéke => A témát indította: Mrs. Norris - 2009. 12. 23. - 19:52:56