Közjáték: Daughter

as the smile carves my neck

+16

i tied a ribbon round my throat
to hide the silver’s bite
and i hear the echoes of my mother,
as the smile carved her neck,
gentle and red-filled as a lover:
"beware them who call you daughter"

        A rohanásban egybemosódnak a színek, elkeni őket a látóterem féltékeny keze a könnyeim hosszú ecsetjével, mintha ízléstelenül sok vízfestékkel akarná valaki befedni a világot. A dobhártyámat a sarkam kopogása harapdálja, a tüdőmet átszúrja a lendület, és az ajtónak csapódom, aztán elnyugszom. Nincs itt rajtam kívül senki, alszik a kastély körülöttem, szunnyadnak a képek, a kísértetek, a páncélok, álmot látnak a kövek és falak. Felemelem a fejem, a régi faalkotmány is pihent eddig a percig, most felébresztettem - körbenézek, és realizálom, milyen őrültnek is tűnhetek egy álmos ajtó szemében. Nem érdekel, mennyire helyteleníti a következő cselekedeteimet, kaparászó ujjaim cigarettát kutatnak a zsebemben, idegesen rágyújtok, morogva konstatálom, hogy már csak három szálam maradt, pedig a doboz tegnapi - tudom, hogy Greg nem atyáskodna a mennyiség miatt, de valóban elhatalmasodott rajtam a függőségem. Hogyne, ez a szertartás percekre kikapcsol, mély altatót duruzsol a megvadult tenger belsőmnek.
        Nincs itt most senki, a füst otthont teremt a szürkeségben, ha pedig erre találna járni valaki: járőrözöm. Néha futva, néha rágyújtva, de ez a jogkör megadja nekem a céltalan séta lehetőségét kérdések nélkül, és mióta nem merek Willow közelébe merészkedni, szükségem is van rá - ahogy a karikákra is, amik a számról hajóznak messzi tájak felé. Szerencsére nem pizsamában vagyok, különben mostanra jégcsapokat kapart volna a hűvös levegő a bőrömre, de inkább látszom egy felöltöztetett csontváznak, mint olyan embernek, akinek még árthat a tél. Hagyjuk most a halál gondolatát, leszórom a feleslegessé vált szenes törmeléket, és a falnak simítom a hátam, mintha az egy kis védelemmel biztatná fel dübörgő tüdőmet. Hát igen, soha nem mondta senki, hogy a halál könnyen érkezik...


        Egy egyszerű kis csomag volt, olyasmi, amire nem igazán figyelünk, ha előtte kaptunk már néhányat poénból, ledobjuk az ágyra, csak amikor a papír felületén egy száj körvonalai rajzolódnak ki, akkor bontjuk sebesen, mert a rivalló nem örömtűzként ég... Felmarkoltam, és a szobatársaimat válaszra sem méltatva vágtattam ki a hálókörletből a legközelebbi üres teremig, bízva abban, hogy a pokoli szerkezet beéri egyelőre ennyi figyelemmel, és majd a padok között kitombolja magát. Feltéptem a rostszálakat, és anyám hangja betöltötte a rendelkezésre álló összes teret: a vér is megállt bennem, elfehéredett kézzel szorongattam az imént még gúzs köteget, ő pedig nevetett és megígért mindent, amelyet rémdrámák gonoszai szoktak az egész emberiség számára. Szikrákká robbant szét, de akkor még nem jöttem rá, hogy a legrosszabb váratott magára: a már széthajtott csomagot emeltem fel, hogy megsemmisítsem, amikor egy anyagdarab, ami a bőrömhöz ért közvetlenül, a nyakamra fonódott - érte kaptam, de a kezem nem fért már alá és a nyaki vénák közé. Köhögni próbáltam, nagy igyekezetemben be is borultam az asztal alá, még néhány színes folttal megajándékozva a sokat nyúzott tagjaimat, de a fulladás körmei egyre élesebben ásták bele magukat a légcsövembe. Meleg patak húzott csíkot maga után a padló felé indulva, csöpp-csöpp, egy rémálom sem kívánhatna jobbat...
        - "...mondj igent.. mint egy jó kislány.. mondj igent, Elizabeth.. mondj igent az anyukádnak... légy jó kislány..." - a világ már sötétté aszott a szemem körül, mire megértettem, hogy anyám nem elégszik meg a tudattal, hogy megölhet és esetleg a saját céljainak megfelelően felhasználhatja a részeimet: neki a végső győzelem kell, a zokogó ellenfél, a leborult korona, az világ utolsó vége.
       - IGEN! I-I-IGEN...! - hörögtem, már abban sem voltam biztos, hogy szorítom-e még az anyagot, a csuklóm vértől volt lucskos, a hajamba és a pulóverem anyagába kentem, a görcs magához ölelte az izmokat, amik betegesen remegve harcoltak... már fogalmam sincs, miért. Néhány plusz nap ennyit érne az egónak? De meghalni ritkán lehet szépen..
       Most jól esik, hogy van mivel inhalálnom a füstöt, még ha iszamós is végig a karom, a nyakam és az arcom földrésznyi része - úgysincs itt senki, hogy lássa. Felgyújtottam azt a pántot, és inkább nem kérdezem meg magamtól, mi történik, ha nem születek elég gyorsnak...? Tulajdonképpen jól jártam volna. Ha-ha, milyen szép is az élet, nem igaz? Mindig van minek örülni...! Kurvajó, tényleg.

       
       Nem számítok társaságra, békésen szellőzik a vágás a nyakamon, szinte úgy nézhetek ki vele, mint a régi idők nemes aranyvérű hölgyei nyakékeikben, mely a hagyomány szerint anyáról lányára szállt... Nem panaszkodhatom, anyámnak kiváló a humorérzéke. Nem érdemes firtatni, hogyan juttatta be nekem, tekintsük a gondoskodásba oltott leleménynek, elvégre a feketemágia találékony jószág, és imádja, ha kreativitástól mocskos kezekkel simogatjuk a hátát - van némi külső tapasztalatom benne. Mikor mégis lépteket hallok, előhúzom a pálcámat, felkészülve arra, hogy azelőtt küldjem a furcsa helyen mászkáló holdkórost büntetésbe, hogy megkérdezhesse tőlem, miért nem béreltem még helyet ilyen mészárlás túlélőjeként a Gyengélkedőn...?

 
                                                    Klárisok a nyakadon

                                                                               Kenderkötél nyakamon

Nem értem, mi tart még itt.
Miért voltam hajlandó megjelenni a fullasztó romok között. Nincs szükségem itt semmire. Mit is adhatna nekem ez az esőáztatta, dohszagot árasztó föld? Hiszen sosem nyújtott semmit. Csak háborút és fájdalmat adott az életemnek. Én nem ilyennek indultam.  Az én sorsom nem ez kellett volna, hogy legyen. Elfakulni a sötétségben. Tűrni, hogy jó kislánynak kényszerítsenek. Otromba szabályok közé szorítsanak, amiket egykoron, úgy a világ keletkezésének idején, holmi gülledt erezetű vénségek hoztak. Az, hogy most frissült a professzori gárdánk, vajmi keveset segített az iskola élénkebb hangulatúvá tételén. Most komolyan… Van egy Lutece-ünk, mint házvezető? Nagyon cuki, tényleg, de félek, hogy elsírja magát, ha meglát egy sárkányt… És Agnes nagybátyja? Ő is inkább a cukiság versenyben nyerne, mint egy párbajban. Quintonnak már nem is kéne túl sok a halálhoz. Valaki rákiáltana egy „Búúú-t” és szerintem rögtön meg is állna a szíve a koffein túladagolás miatt bekövetkező, amúgy is túl heves szívveréstől. Nem mondom, hogy ez utóbbiért nem ejtenék néhány könnycseppet, többre is vihette volna címszóval, de azért éppenséggel meglepetésként sem érne. És itt vannak még ezek a rohadásos északiak is. Egyik kellemesebb jelenség, mint a másik. Ha ránézek a Romanovna lányokra úgy érzem inkább egy dementor csókot kérnék, mint az ő látványukat. Az tuti derűsebb, de komolyan.

Szóval üdv a Roxfort hetedik évfolyamán. Ez az év is pont olyan kellemes, mint a többi. Bár egyelőre még, és jelezném, hogy EGYELŐRE, nem akart kinyírni sem egy halálfaló, sem egy pók, sem egy batár nagy kígyó. Csak a napsütés hiányából adódó vitaminhiány. Ez van, ha túl korai még a RAVASZ miatt izgulni. Ami miatt amúgy sem fogok túl sokat, ahogy magamat ismerem, mert már az RBF se hatott meg túlzottan. Jelenleg pedig ott tartok, hogy a karácsonyi szünet után én inkább vissza se jövök. Már nincs Bolton asszony. Senki sem kényszeríthet. Van egyéb más lehetőségem, a vizsgák nélkül is megoldom az életem valahogy. Sőt. Szerintem simán. Ha más nem, hát nyitok egy régiségkereskedést azokból a dolgokból, amiket innen vagy a nagyanyáméktól összelopkodtam. Vagyis, majd össze fogok lopkodni. Mert eddig ezt minek is tettem volna meg? Nem éreztem még soha olthatatlan vágyat egy páncél iránt a szobámba. De lehet majd most…

Rendkívül nőiesen csoszogok végig az éjsötét folyosón. Prefektus. Én. Már a gondolattól is röhögnek a belső szerveim, röhögnék én is, ha épp megtalálnám a cigarettatárcám. Még jó, hogy a nagy leszokási igyekezetemben nem dobtam rögtön bele a tóba. Meddig is tartott a próbálkozásom? Kitartott úgy egy-másfél hónapig. Aztán úgy döntöttem jó lesz dohánynak is az a keverék, amit eredetileg teának szántam. Azt hiszem az volt a végpontja az igyekezetemnek afölött, hogy én majd itt idén igenis jól érzem magam. A frászt. Gyerekek ez itt még mindig Anglia. Ez pedig a második szál egy újabb keverékkel való próbálkozásomból. Hogy kopár gondolataim ellenére A baj van a részeg tengerésszel-t énekelem és a csoszogásom valójában lassan már-már mázásba megy át, azt persze én nem igazán tudhatom. Aztán mégis inkább, mintha elhallgatnék, mert van egy olyan fura érzésem, hogy nem vagyok egyedül. Azt hiszem… Talán még a pálcámat is előveszem. Vagy várjunk csak ez lehet hogy egy… Nem ez tényleg a pálcám. Aztán, amikor befordulok a sarkon, egyszerűen csak pofára esek. Még éppen sikerül tenyeremmel hárítanom. És mikor a földre érkezek, messze nem az az első gondolatom, hogy nekem csontom tört-e, hanem, hogy a pálcám egyben van-e. Prioritások kérem szépen.
- Húúú, de gyűlölöm ezt a helyet. – Jelentem ki egyszerűen csak úgy a semminek. Miközben fel sem tűnik, hogy rajtam kívül tényleg van valaki más is a folyosón.