+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  98/99-es tanév
| | |-+  London
| | | |-+  London mugli része
| | | | |-+  Leicester tér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Leicester tér  (Megtekintve 4130 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2015. 03. 01. - 21:43:26 »
0




A Westminster-negyed közepén helyezkedik el a Leicester tér, London egyik leghíresebb tere, melyet északról a Trafalgar tér, keletről a Piccadilly Circus, nyugatról a Covent Garden, délről pedig a Cambridge Circus határol. Shakespeare életnagyságú szobra mellé állva, s onnan körbepillantva, óriási épületeken színes, fényesen villogó hirdetéseket láthatunk, valamint egy csodálatos kis parkot szökőkúttal, padokkal, és több száz csodálkozó turistával..
Naplózva

Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2015. 05. 29. - 12:18:14 »
+3


          Mintha az ég is velünk lenne mostanában, amikor Londonba jövök. Ha nem is süt a nap, nincs hideg, és az esernyőt nyugodtan otthon tudom hagyni. Bess már harmadik alkalommal rángatott el magához, mióta felvettem vele a kapcsolatot, de még mindig nem érzi biztosnak, hogy szeptembertől újra a Roxfort tanulója akar lenni. Persze, tudom, hogy valójában nem erről van szó, de úgy teszek, mintha nem venném észre. Nem győzködöm annyira, mint az első találkozásunk alkalmával, örülök, hogy sikerült megbékélnie azzal, ami vele történt. Bár, úgy érzem, hogy a szerelmi életem sokkal nagyobb szerepet játszott a felépülésében, mint azt, ahogy ő bevallaná.
          - Már mindent elmeséltem. Mit akarsz még hallani?
Kicsit unom már ezt a témát, de Besst nem lehet leállítani. Újra és újra el kell neki mesélnem mindent, ami eddig történt. Néha még többet is.
          - Menjünk el sétálni valahova, vagy strandra, vagy mesélj te. Mi van a bátyáddal?
          - Semmi, jól van, majd két hét múlva jön haza. De mondjad, mit írt?
          - Semmit. Még aznap kaptam tőle baglyot, mikor legutóbb nálad jártam egy hete. Azóta semmi.

          Muszáj hazudnom. Pont tegnap kaptam meg Caeltől az új levelet, de még nem volt időm válaszolni. Nem tudom, merre járhat itt a városban, de nem kizárt, hogy összefutunk majd. Most is egy olyan téren vagyok a barátnőmmel, amiről még csak nem is hallottam. Ha nem lenne mellettem, már régen eltévedtem volna. Az eddigi sétánkat leváltjuk arra, hogy leülünk a szökőkútnál lévő egyik padra egy fagyival a kezünkben. Áh, a mennyei manna, amit sohasem tudok megunni. Nem számít milyen ízű, szinte az összeset szeretem.
          - Mikor akarod bemutatni nekünk?
A szeme csillogásából látom, hogy ez egy olyan téma lesz, amit jobb, ha néhány szóval lerendezek, különben még este is itt ülünk majd.
          - Kit?
         - Hahó, ennyire elvette az eszed a szerelem? – kopogtatja meg a homlokom. – Caelt. Mikor akarod bemutatni nekünk?
          - Nos, mivel Mary-Ann nem jön vissza csak a vonat indulására, ezért majd akkor. Miért akarod annyira megismerni?
          - Én, inkább csak…
          - Figyelj, eleget loholtam már a nyomodban, mikor figyeltük a fiúkat. Nem tudsz olyat mondani, ami meglepne.
          - Mert kíváncsi vagyok rá, hogy láttam-e már korábban. Meg arra is, hogy te láttad-e már korábban.
          - Én miért láttam volna? Biztos vagyok benne, hogy a talárszalonban találkoztam először Caellel.
Határozottan tudom, hogy így volt. Igaz, hogy nem jegyeztem meg minden fiút, aki után a barátnőm leskelődött, de nem volt deja-vu érzésem, mikor megláttam őt. Nem, egyértelműen az volt az első alkalom.
          - Ne felejtsd el, hogy sokszor volt könyv a kezedben, és nem is figyeltél arra, hogy mi történik körülötted.
          - Ez igaz, de már számtalanszor megmondtam, hogy miért volt ez így.
          - Persze, persze. Mert téged nem érdekelt egyik fiú sem, most mégis előbb lett valakid, mint nekem. És, ahogy végignézek rajtad, nem is kicsit zúgtál bele.
Az arcom olyan színt ölt, mint az epres fagyi a kezemben. Hogy elkerüljem az összehasonlítgatást, gyorsan megeszem a maradékot. Már későn, mivel barátnőm arcára levakarhatatlan vigyor ül ki.
          - Jól van, mindjárt jövök. Hozok neked valamit, amivel csökkentheted ezt a zavarodottságot. Egy percre hazaugrok, ne menj messzire.
          - Mi? Itt akarsz hagyni?
          - Hé, hamar megfordulok. Emlékszel, két megálló a metróval. Addig pedig foglald le magad Caellel. Persze csak gondolatban tudod, de az is több a semminél.
          Nagyon gonoszul mosolyog, miközben itt hagy, teljesen egyedül. Már bánom azt a percet, amikor meséltem neki róla, de akkor jó ötletnek tűnt. Valahogy vissza akartam ugrasztani a normális élet menetbe, és azt hittem, ez majd erőt ad neki. Hát, így is lett, ebben nem tévedtem, csak így túlságosan előtört belőle a kíváncsiság. Le merném fogadni, hogy Mary-Ann is mindenről tud már, pedig még mindig külföldön van. Igazság szerint, örülök, hogy kicsit távol leszek tőle. Azt hiszem, egy ideig ez lesz az utolsó találkozásom vele.
          Néha nagyon nem tartom jó ötletnek, hogy használtam a táskámon a tértágító bűbájt. Olykor órákat tudok kutatni benne, mire megtalálom azt, amit keresek. Aztán meghallom a nevem, ami miatt felnézek. Egy nagyon csinos lány áll előttem. Határozottan tudom, hogy vele se találkoztam eddig, mégis úgy tűnik, hogy ismer.
          - Szia! Igen, én vagyok. Ülj csak le.
Abbahagyom a kutatást a táskámban. Kíváncsian nézek rá, és remélem, kitalálja szavak nélkül is, mennyire érdekel, hogy honnan ismer.

Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2015. 06. 02. - 16:28:02 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Mostanában marha sok időt töltöttem gondolkozással, többet, mint mondjuk kellett volna. Legalábbis nem tudtam eldönteni, hogy ez a sok mélázás előrébb viszi a mentális gyógyulásom, vagy inkább visszafog. Bosszankodni azon, hogy mi történt, nem éri meg. De hogy máshogy dolgozod fel? Muszáj rágondolnod néha. Meg azért mégsem akarom elfelejteni. Nem, mert kell az emlékeztető, hogy mégis micsoda mocskos világban élünk. Hogy sose felejtsem el, hogy mindig nézzek a hátam mögé, és sose ringassam magam álomképekbe.
Muszáj újra és újra végigpörgetni a fejedben, hogy megjegyezd, hogy minden pillanatára emlékezz, és hogy soha senki másnak ne kívánd, és soha senki mással ne is tedd meg. Mert mitől lennél te jobb, ha magadra húzva az ártatlanok fehér leplét önigazolásként, kezdenél el bosszút állni? Az nem felülemelkedés, az nem továbblépés, az leragadás. És depresszió, és a miértek, hogyanok és a bárcsakok siratása. Az a felesleges idő, amit a saját életedből önszántadból elvesztegetsz. Az, amit utána nem kenhetsz rájuk. Mert te mentél utánuk és te foglalkoztál velük, és te élettetted tovább a képet, az eszmét, a gondolatot. Hiszen azzal is viszed tovább, ha elhiszed magadról, ha felveszed. Kinek nem inge, ne vegye magára. Baromság, mert azt rád adják – mondanád. Pedig nem, tényleg te veszed fel. Elég, ha csak sokat mondogatják.
Mély levegőt veszek és igyekszem újra arra fókuszálni, hogy merre is tartok. Nem tart sokáig kitalálni, mostanában gyakran kötök ki itt, ha csak megyek, amerre éppen a lábam visz. Lehet, hogy annyit vártam itt Owenre, hogy beidegződött az útvonal.
Körülnézek, és megkerülöm a szobrot, hogy a szokásos padom felé vegyem az irányt, amikor is elkapok néhány mondatfoszlányt a két leányzótól, akik nem messze ülnek.
- ...pedig foglald le magad Caellel. – Igazság szerint a név miatt figyelek fel rájuk, mert hát nem sok embert hívnak így. Szám szerint egyről tudok. Nem veszem túl komolyan a dolgot. Hiszen bárkinek lehet Cael nevű ismerőse, bár marhára kíváncsivá tett a kiscsaj. Mert hát, mi van, ha ő Alexis? Nem tudom, hogy Cael dühös lenne-e rám, ha kicsit kifaggatnám a hivatalos bemutatás előtt.
Már éppen mennék tovább, amikor látom, hogy az egyik lány feláll. Hát, mi ez, ha nem kínálkozó alkalom. Úgy döntök, teszek egy próbát, legfeljebb a szökőkút másik oldalára ülök, ha mégsem ő az.
- Te vagy Alexis? – szólok oda, mire felkapja a fejét.
- Szia! Igen, én vagyok – válaszolja, mire elindulok felé. Ennyi bőven elég volt. Amúgy sem hiszek a véletlenekben, de ez már egy olyan embernek is túl sok lenne, aki hisz. - Ülj csak le.
Amúgy is leültem volna, de feljegyzem, hogy legalább udvarias. Meg elég kedves arca is van. Na de, mekkora idióta lennék, ha ennyi elég lenne? Igazából pont akkora, mint a többi ember, aki az én megjelenésemnek bedőlt.
- Louise vagyok – mondom neki, miközben elrendezem magam, és leteszem a könyvem a combom mellé, a padra. – Cael barátja. Hallottam, hogy a barátnőd őt említette, és gondoltam köszönök. Cael sokat mesélt rólad – mérem végig.
Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2015. 06. 05. - 23:09:25 »
+1


          Azonnal megkapom a választ a fel nem tett kérdésemre. Csak azt sajnálom, hogy én még mindig nem tudom, hogy ki ül velem szemben. Caelnek úgy tűnik, elég nagy baráti köre van.
          - Örülök, hogy megismerhetlek, Louise. Tudod, Bess mostanában nem sok minden másról tud beszélni, csak Caelről. Néha azon gondolkodok, hogy megkötözöm, és visszazárom a szobájába. – Ez így kicsit durvának hangozhat, ezért gyorsan hozzáteszem. – Hosszú történet. Ha van rá pár szabad órád, és érdekel is, szívesen elmesélem.
          Egy kicsit bajban vagyok, de remélem, nem látszik rajtam annyira. Mármint remélem, nem markolászom nagyon feltűnően a táskám. Itt ül velem szemben egy ilyen szép lány, mint Louise, akiről tudnom kéne néhány dolgot. Elvileg. De nekem fogalmam sincs, hogy ki lehet az, aki velem szemben ül.
          - Hát…
          Bárcsak én is azt mondhatnám, de Cael semmit sem mesélt eddig a barátairól. Nem tudom miért, hiszen egy barát bemutatása fel sem érhet a szülői bemutatással. Mi pedig néhány héten belül még azon is túl leszünk majd. Arról viszont jó tudni, hogy rólam mesélt nekik.
          - Ne haragudj, de nekem nem mesélt rólad. Igazából nem csak rólad, hanem egyik barátjáról sem. Még a nővérét is csak véletlenül ismertem meg, amikor összefutottunk a Mungóban.
El tudnék jobb és nyugodtabb találkozást képzelni, de így hozta a sors. Remélem, a többi barát bemutatása már sokkal zökkenőmentesebb lesz. Nem csak az ő részéről, hanem az enyémről is.
          - Nem tudom, miért halasztgatja a dolgot. Nem lakok messze Londontól, bármikor eljöhetek ide.
          Igazság szerint a bármikor nem teljesen fedi a valóságot. Apu nem mondja, de még mindig aggódik értem. Ha nem Bessről lenne szó, talán el sem engedett volna ma ide. Meg aztán igyekszem jó kislány lenni, mivel nagyon szeretnék elmenni Aberdeenbe.
Nem tudok szabadulni egy egyre inkább előtérbe kerülő gondolattól. Először nem is ismerem fel, de aztán rájövök, hogy féltékeny vagyok. Nem is értem, hogy miért, hiszen teljes mértékig megbízok szerelmemben.
          - Honnan ismered őt?
Hülye kérdés. Honnan máshonnan ismerhetné, mint a Roxfortból. Úgy tűnik, tudat alatt mégis riválist látok benne. Egy kicsit bizonytalannak érzem magam, mintha éppen elszállna az összes önbizalmam.
          - Mit mesélt rólam Cael?
          Kicsit lehalkítom a hangom, mintha félnék a választól. Pedig nincs okom rá. Ha nagyon rosszakat mesélt volna, Louise messziről elkerülne. Inkább csak próbálom abba az irányba terelni a beszélgetést, ami legalább egy kicsit elterelheti a figyelmem a féltékenységemről. A másik ötletem a szökőkút lenne, de arról nem hiszem, hogy olyan sokat tudnánk beszélgetni. A csillagok pedig nem látszanak fényes nappal. Meg aztán nem hiszem, hogy annyira nagyon érdekelné őt.
          Egyre csak magam elé bámulok, mintha tartanék a mellettem ülő lánytól. Pedig biztos vagyok benne, hogy nincs miért. Kedvesnek tűnik, olyannak, aki törődik másokkal. Mindig próbálkozok nem első benyomás alapján ítélkezni, de tudom, hogy az is sokat számít. Aztán általában ez szokott lenni a befolyásolóbb tényező, ezért rend szerint rossz értelemben csalódok az emberekben. Persze, vannak kivételek, és annak mindig örülni szoktam.

Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2015. 06. 14. - 19:31:18 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Nem különösebben érdekel a történet a barátnőjéről, azt is csak tippelem, hogy Bess az a lány, aki felpattant és itt hagyta. Ezen kívül helyes lánynak tűnik, csinos arca van. Úgy látom kifogy a mondandóból, de nem kívánok neki sokat segíteni. Szeretem látni, hogyan oldják meg az emberek az ilyen helyzeteket. Sokat elárul róluk.  
- Hát… Ne haragudj, de nekem nem mesélt rólad. Igazából nem csak rólad, hanem egyik barátjáról sem. Még a nővérét is csak véletlenül ismertem meg, amikor összefutottunk a Mungóban. – A konklúzióm egyszerű: Griffendél. Ha mást nem is, a néha brutális őszinteségüket el tudtam ismerni. Szóval Cael nem mesélt neki a barátairól, meg rólam se, de még Clarice-ről sem. - Nem tudom, miért halasztgatja a dolgot. Nem lakok messze Londontól, bármikor eljöhetek ide.
- Annyira nem meglepő, te vagy a barátnő. Mi hallunk rólad – mosolygok rá röviden. Nem túlzom el, nem az én tisztem, hogy a befogadó nővér, vagy anyuka legyek. Én jobb szeretek a ronda valóság lenni. Szeretem tudni, hogy kik vesznek körül. Engem, és azt a kevés embert, aki számít.
- Honnan ismered őt? – kérdezi, mire felvillan a szemem. Ismerem ezt az arckifejezést, és az egómnak általában jól is esik. Bizarr dolog bevallani, de a háború óta még inkább. Egyfelől a komplexusaimnak jót tesz, ha valaki irigy arra, aki vagyok, vagy amim van. Másfelől pedig mindig ironikus gondolatokat kelt bennem. Fél éve marhára nem lett volna rám senki féltékeny. Inkább néztek volna ki úgy, mint Parkinson, csak, hogy ne kelljen felhúzniuk az én cipőmet.
- A Roxfortból – mondom neki, bár valószínűleg ez már számára is evidens. Honnan máshonnan? Ennél többet mégsem mondok. Ezért a buta kérdésért picit főhet a levében. Addig is van időm újra végignézni rajta.
- Mit mesélt rólam Cael? – kérdezi halkan. Erről a kérdésről mindig az a mondat jut eszembe, hogy halottakról jót, vagy semmit. Mármint ez az általános felfogás, hogy az emberek szemébe nem szidod őket, vagy mondasz rossz dolgokat. Nem mintha Alexet lett volna indokom szidni. Hiszen Cael jóformán nekem sem mondott semmit róla. Inkább kérdezett, a kapcsolatukat érintő témákban. Sokat.
- Nem annyira sokat. Annyit, hogy a griffendélbe jársz. Negyed éves vagy, igaz? – vonom meg a vállam. – Hopgy tetszik a tetkója? Szerintem aranyos lett – vonom meg a vállam. Bár én magamra nem tetováltatnék addig, amíg valami mondandóm nincs, azért másokon tudtam értékelni a művészet ezen ágát. Cael kis főnixe például kifejezetten szépre sikerült. Meg örültem, hogy ott lehettem vele, tényleg egyre inkább olyan volt, mintha az öcsém lenne.
Alexis csak bámul maga elé, amivel nem tudok mit kezdeni. Tetszik, hogy úgy látszik tart tőlem. Amit jól is tesz. Ha valaki, akkor valószínűleg én leszek az, aki nem fogadja el, amit mondd és mögé akar látni. Sosem volt testvérem, ezért újszerű az érzés, hogy valakinek szimpla kötődésből, és ne önérdekből védjem a hátát. Én akartam lenni az az ember, aki Cael és a lehetséges csalódásai között áll.
Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2015. 06. 16. - 00:30:14 »
+1



          Nekem még annyira új ez a helyzet. Tényleg nem nagyon tudok mihez kezdeni azzal, hogy Louise itt ül velem szemben. Kicsit jobban meg kéne ismernem, hogy elmúljon ez a mardosó érzés a bensőmben.
          - Lehet, de nekem ez teljesen új. Cael előtt senkim sem volt, és így minden olyan furcsa. Nem mindenről értem, hogy mi, miért történik vagy miért nem.
          Persze, mióta megismertem szerelmem, már kaptam anyutól pár jó tanácsot, de néha úgy érzem, hogy könnyebb mondani, mint megtenni. Még úgy is, hogy ő legalább egyszer már átesett ezen az egészen. Bess-szel olyan sok mindent meg tudok beszélni, de vele erről pont nem lehet, Mary-Ann pedig majd csak később jön vissza. Határozottan ránézek a mellettem ülő lányra, de nem kérdezek semmit. Nem, majd magamtól rá fogok jönni mindenre. Már úgysem tarthat sokáig. Legkésőbb az Expressz indulásakor úgyis mindenkivel találkozni fogok.
          - Igen, persze, honnan máshonnan.
Sóhajtok egyet. Így nem fogunk előrébb jutni. Valahogy meg kell törnöm ezt a kínos légkört. Még a kérdésem se segít rajta, és a rá adott válasza is csak egy kicsit javít a helyzeten.
          - Igen, negyedéves vagyok.
Figyelmen kívül hagyom másik kérdését, mivel még mindig azzal vagyok elfoglalva, hogyan lehetne feloldani a kínos csendet kettőnk között. Nem tudom, meddig bámulok magam elé, mikor végre eljut a tudatomig, hogy mit is mondott.
          - Hogy mije van Caelnek? Mikor csináltatta? Nekem miért nem mondta?
          Biztos megpróbáltam volna lebeszélni róla. Elképzelhető, hogy ezért titkolta előlem? Nem, nem ezért. Semmit sem erőltetnék rá vagy tiltanék meg tőle, hiszen nem a tetoválása megléte vagy nem léte miatt szeretem. Mégis, ha a megismerkedésünk napján még nem tudta, de a Mungóban már igen, akkor miért nem mondta? Oké, az nem épp a legmegfelelőbb hely és idő volt erre, több okból sem, de mi van a levelekkel? Annyi levelet váltottunk, az egyikben igazán megemlíthette volna. Annyira megdöbbenek, hogy hirtelen más nem is jut az eszembe. Miért? Mikor? Mi az? Hol van? A kérdések csak úgy repkednek a fejemben.
          - Nagyon fájt neki? Ugye nem?
Úgy érzem, azonnal kiugrik a szívem a helyéről az aggodalomtól. Legszívesebben felpattannék, és a keresésére indulnék, még akkor is, ha fogalmam sincs, hol lakik Londonon belül, és a következő utcasaroknál eltévednék egyedül.
          - Louise, te tudod, hogy hol lakik?
          Felpattanok a helyemről, mintha indulásra kész lennék. Aztán visszaülök. Nem lenne jó, ha csak úgy beállítanánk, és nem is biztos, hogy otthon van. Aztán megint felállok. De miért ne lehetne, hogy séta közben belebotlunk? Aztán gondolok egyet, és visszaülök. Nem, biztos oka van, amiért nem mondta el, és nem akarom, hogy azt higgye, számon kérem.
          - Ugye tényleg nem fájt neki?
Veszek néhány mély levegőt, hogy lenyugodjak. Eléggé meglepett a dolog, de biztos vagyok benne, hogy Cael tudja, mit csinál.
          - Nem mondott semmit arról, hogy miért csináltatja?
          Az hiányozna a legkevésbé, hogy valami őrültség miatt olyat csináljon, amit később esetleg megbánna. Aztán rádöbbenek, hogy mennyire igazságtalan vagyok. Ezeket a kérdéseket neki is fel tudom majd tenni személyesen.
          - Ne, inkább ne áruld el, majd megkérdezem tőle.
          Tudom, hogy Cael az összekötő kapocs kettőnk között, de most inkább Louise-ról kéne többet megtudnom. Megpróbálok valami olyan témába belekezdeni, ami semleges.
          - A környéken laksz valahol? Én kicsit messze lakom innen, de szerencsére nem vészes. Még akkor sem, ha nem tudok valamiért hopp-porral közlekedni.
          Nem tudom, honnan jött rám ez a hirtelen közlés kényszer. Talán még mindig ideges vagyok az új információ miatt. Talán nem is olyan, ami maradandó, csak egy lemosható. Nem, tudom, hogy ez nem igaz. Nem szabad hazudnom magamnak, de azt se tehetem, hogy teljesen figyelmen kívül hagyom. Már nyitom a szám, hogy feltegyem neki a következő kérdést, de rájövök, hogy nem arról szólna, amiről kéne, ezért gyorsan becsukom.
          - Alig várom már, hogy elkezdődjön az iskola. Tényleg te hányadikos leszel most?
Mégis sikerül egy épkézláb kérdést feltennem, ami nem szerelmemhez kapcsolható. Ennek következtében, elmúlik az a nyomasztó érzés, ami korábban kezdett eluralkodni rajta.

Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2015. 06. 19. - 15:54:44 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Mivel nem kérdésnek szánja, ezért nem veszem fel a szerepet, hogy az ő sarkcsillaga is legyek a kapcsolatok éjszakájában. Calenek nem esett nehezemre kiteregetni a saját szennyesem, és vállalni, hogy mit és hol rontottam el, tényleg olyan volt, mintha az öcsém lenne.
Csak megforgatom a szemem. Honnan máshonnan. De legalább leesett neki. Máris okosabbnak tűnt, mint a Griffendél fele. Még azt is tudja magáról, hogy negyedéves. Roppant intelligens kis griffendéles.
Igazából tudtam, hogy egyáltalán nem könnyítem meg a helyzetét. De a jó szándék vezérelt. Cael irányába. Nem tudom mit kezdtem volna az információval, ha mondjuk kiderül, hogy pszichopata. Jogom mégse lenne azt mondta Caelnek, hogy hagyja ott most rögtön! Viszont jó tanácsként megemlíteném, hogy figyeljen oda. Vagy valami. Amit egy jó nővér ilyenkor csinálna, vagy egy jó barát.
- Hogy mije van Caelnek? Mikor csináltatta? Nekem miért nem mondta? – Rögtön bűntudatom lesz, mert rájövök, hogy elszóltam magam. Basszus. Szóval Alexis nem tudott a tetkóról. Caelnek tényleg dolgoznia kell a közlési technikáin.
- Csak nemrég – mondom neki, és nem mutatom, hogy mennyire szarul érzem magam, amiért elszóltam. – Biztosan meglepetésnek szánta, és csak legközelebb akarta megmutatni neked, amikor találkoztok – mondom neki. – Amit reakciódból kiindulva jól is tett – teszem még hozzá csak úgy, mintha én lennék a Jó Isten, amiért ezt megjegyeztem. – Így legalább rögtön meg is tudtad volna nézni, hogy lásd mennyire vagány lett. – A körmöm kezdem piszkálni. Hmm-hmm. – Muszáj volt elárulnom, mert kíváncsi voltam, mit fogsz hozzá szólni. Ezzel a reakcióval simán megbántottad volna Caelt – mondom neki szigorúan. Egyfelől ezzel valamennyire kivágtam magam, másfelől a tökéletes indoknak tűnt, hogy egy kicsit manipulálva elérjem, hogy ne mondja el Caelnek, hogy elszóltam magam. – Ha majd ő mutatja meg neked, próbálj meg meglepődni, és örülni neki. Mintha nem is tudtál volna róla – nézek rá úgy, hogy tudja, szerintem ez lenne a helyes döntés. Mert aztán én biztosan olyan nagyon jól tudom. Minden ilyen szituációban a magabiztosság volt a kulcs. Sok mindenkinek el lehetett vele adni, nagyon sok mindent. Mikor megkérdezi mennyire fájt neki, úgy érzem jól vontam le a következtetéseket, és sikerült Alexis fejében elültetni, amit akartam. – Fogtam a kezét – kacsintok rá.
A túlbuzgósága egy ideig szórakoztató, ahogy fel-le ugrál a padról, de nemlegesen megrázom a fejem.
- Nem tudom, pontosan hol lakik – felelem őszintén. Azt tudom, hogy valami a betűvel kezdődő helyen, de hogy pontosan hol, arról fogalmam sincs.
- Nem mondott semmit arról, hogy miért csináltatja? – Kezdek besokallni a sok kérdéstől, de aztán most is szólásra nyitom a szám. Egészen addig, amíg belém nem folytja a szót. - Ne, inkább ne áruld el, majd megkérdezem tőle.
- Oké – válaszolom neki egy vállvonás kíséretében. Nekem aztán tök mindegy.
- A környéken laksz valahol? Én kicsit messze lakom innen, de szerencsére nem vészes. Még akkor sem, ha nem tudok valamiért hopp-porral közlekedni. – Édes Atya Úr Isten! Ha a lánynak még több kérdése lesz, lassan inkább megbánom, hogy leültem mellé. Már azt sem tudom eldönteni, honnan ez a marha nagy kíváncsiság. A féltékenységen már látszólag túllépett.
- Nem messze lakom innen – felelem szűkszavúan. Sosem volt a természetem része a fecsegésre való kényszer. Ha régebben szükségem volt rá, akkor használtam. De hogy magától jöjjön… Nem az nem az én stílusom.
- Alig várom már, hogy elkezdődjön az iskola. Tényleg te hányadikos leszel most? – Mintha valami kényszere lenne rá, hogy kérdezzen, komolyan. Aranyosnak aranyos a kislány, csak Merlinre, honnan szed ennyi mindent.
- Hetedéves leszek – válaszolom azért. Jobb a békesség. Plusz nem akarom, hogy Cael haragudjon rám, ha esetleg Alexis megemlíti, hogy nem voltam a kedvesség mintapéldánya. – És én is várom már.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2015. 06. 25. - 01:02:42 »
+1


         Egy kicsit elszégyellem magam szavaimon. Miért kellett volna Caelnek szólnia nekem a tetoválásról? Nem vagyok én az anyukája. Azért biztos vagyok benne, hogy nem is így akarta a tudtomra hozni, de majd úgy teszek, mintha nem tudnék róla.
          - Gondolod? Pedig nem akarom megbántani semmivel.
          Az, hogy aggódok érte, még nem jogosít fel mindenre. Az enyhe szégyenérzetem azonnal felerősödik. És még nem is tudom, hogy milyen lett, talán tényleg tetszeni fog majd. Csak bólogatok, mikor arra kér, hogy lepődjek meg. Igazából nem is kell kérnie, mert biztosra veszem, hogy meg fogok lepődni.
          - Nem garantálom, de igyekszem majd meglepődni.
          Fogni kellett a kezét? Ennyire fájhatott neki? Akkor miért? Nyilván nem hagyja abba félúton, de akkor is. Rengeteg kérdés száguldozik egyfolytában a fejemben, ami csak még idegesebbé tesz, és ami miatt, mint a labda úgy pattogok. Végül sikerül annyira lenyugtatnom magam, hogy visszaüljek a fenekemre, a táskámat magam mellé tegyem a padra, és három mély levegőt véve lehiggadjak.
          - Nem baj, jobb lesz ez így. Ha abból indulok ki, amit mondtál, akkor most úgyse sülne ki jó dolog a találkozásunkból.
Elég szűkszavú válaszokat ad a kérdéseimre. Talán nem szereti, ha kérdezgetek, de máshogy hogyan kéne megismernem? Mit tudnék neki mondani, ami nem kapcsolódik Caelhez?
          - Nagyon szép a ruhád, jól áll rajtad.
          Oké, kezdő lépésnek talán jó lesz. Csak semmi kérdés, azt hiszem azt már kicsit túlerőltettem. És persze olyan témát kell találnom, ahol nem fog újra fellángolni bennem a féltékenység érzése, amit a tetoválásnak sikerült elmulasztania. Nem is értem hogyhogy nem erősítette inkább fel, hiszen ez egy fontos döntés volt az életében, amit… Áh, mindegy, nem fogok ezzel többet foglalkozni, most nem ér ennyit az egész. Az is lehet, hogy Louise csak szórakozott velem. Bár, egyáltalán nem úgy tűnt.
          - Tudnál adni némi tanácsot az öltözködés terén? – Tudom ez is kérdés, de mégis hogyan kéne megkérnem rá? – Néha úgy érzem, hogy a legújabb ruháim is mintha a múlt évszázadból valók lennének. Így, hogy a Roxfortban töltjük az év nagy részét, valahogy bennem nem alakult ki ez a divatérzék.
Aztán már nem tudom magamban tartani, hogy mi bánt igazán. Mi az a dolog, ami miatt, inkább hagyom Bessnek is, hogy Caelről beszéljen egész nap, ha találkozunk.

          - Na, jó, van valami, amiről Bess-szel nem tudok beszélni. Ha nem akarod végighallgatni az se baj, szólj csak nyugodtan bármikor. – Várok néhány másodpercet, mintha már most el tudná dönteni, hogy akarja-e hallani, amit mondani szeretnék vagy sem. – Félek, hogy mi fog történni. Úgy érzem, a rossz dolgok még nem értek véget a számomra az ostrommal, és hogy Cael csupán valamiféle kompenzáció a sorstól. Anyu nagyon beteg volt akkor, mikor bekerültem a Roxfortba. Szerencsére sikerült felgyógyulnia, de most megint olyan furán viselkedik. Először azt hittem, hogy csak Cael miatt, vagy apu miatt, de azt gyanítom, hogy nem. Még apu hazatérése után se változott a helyzet, sőt mind a ketten kicsit zárkózottabbak lettek, és titkolnak valamit.
          Nem vagyok biztos benne, hogy kíváncsi a folytatásra, ezért egy kicsit abbahagyom. Nem is csak ezért, inkább csak összeszedjem a gondolataimat. Nem akarom előre festeni az ördögöt a falra, de a jelek egyértelműek.
          - Szerintem anyu megint beteg, csak nem szólnak róla. Lehet, hogy csak én képzelek bele valamibe valamit, ami talán nem is létezik?
Tudom, hogy ezt a kérdést pont nem tudná megválaszolni, de talán mégis. Egyelőre nem mondok többet, nekem már ez is elég volt ahhoz, hogy kicsit megkönnyebbüljek.
Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2015. 06. 29. - 12:31:35 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Elkönyvelem magamban, hogy Alexis pont olyan befolyásolható, mint gondoltam. Bár azért az pozitívum, hogy nem akarja megbántani Caelt. Nem is szeretném, ha megbántani, mert úgy tűnt Cael igazán rajong érte. Magamnak azért nem magyarázom be, hogy hatalmas jót cselekedtem, mert igazából tényleg hülye voltam, amiért elszóltam magam. Viszont Caelnek tényleg meg kell írnom, hogy a kommunikációs képességeit fejlessze csöppet. Számomra jó érzés, hogy sok dolgáról hamarabb tudok, mint mások, a többieknek azonban lehet kellemetlen. Nekem mondjuk az is jó, ha csak elmondja ki és miről tud.
- Nem baj, jobb lesz ez így. Ha abból indulok ki, amit mondtál, akkor most úgyse sülne ki jó dolog a találkozásunkból.
- Okos kislány vagy te – értek egyet. Nem is vittem volna most el Caelhez. Milyen lett volna már, ha beállítok a barátnőjével, aki felpaprikázva követel rajta valamit, amit én kotyogtam ki.
- Nagyon szép a ruhád, jól áll rajtad. – Olyan hirtelen a témaváltás, hogy a szökőkút előtt elhaladó férfi bámulását felfüggesztve visszanézek Alexisre, és várom, hogy folytassa. Nem sűrűn osztogatnak az emberek bókokat anélkül, hogy várnának valamit cserébe is. - Tudnál adni némi tanácsot az öltözködés terén? – kérdezi halkan. Felvonom a szemöldököm és jobban is szemügyre veszem az öltözékét. Nem tűnt ki vele a tömegből, ami pozitív is lehet, meg negatív is. Attól függ mit szeretne kihozni magából. – Néha úgy érzem, hogy a legújabb ruháim is mintha a múlt évszázadból valók lennének. Így, hogy a Roxfortban töltjük az év nagy részét, valahogy bennem nem alakult ki ez a divatérzék.
- Pont ezért felesleges ezen törnöd magad – mondom neki türelmesen, és megint a trikós görkoris srácot kezdem bámulni, aki a szökőkútba behajolva mossa le pólójára csöpögött fagyit. – Tarts egy bevásárló körutat a téli szünetben is, és nem lesz belőle gondod. Amúgy meg hangsúlyozd ki a melled, mert jó nagy – bökök felé. Sokat adta volna érte, ha tizennégy évesen ilyen melleim lettek volna, bár azért nem panaszkodhatom így se.
Rajta áll, hogy megfogadja-e a tanácsom, de nem firtatom tovább, mert úgy tűnik valami mást is nagyon szeretne mondani. Csendben bámészkodva várom, hogy kibökje.
- Na, jó, van valami, amiről Bess-szel nem tudok beszélni. Ha nem akarod végighallgatni az se baj, szólj csak nyugodtan bármikor – kezdi, mire megint visszafordulok felé és csak bólintok, hogy folytassa. – Félek, hogy mi fog történni. Úgy érzem, a rossz dolgok még nem értek véget a számomra az ostrommal, és hogy Cael csupán valamiféle kompenzáció a sorstól. Anyu nagyon beteg volt akkor, mikor bekerültem a Roxfortba. Szerencsére sikerült felgyógyulnia, de most megint olyan furán viselkedik. Először azt hittem, hogy csak Cael miatt, vagy apu miatt, de azt gyanítom, hogy nem. Még apu hazatérése után se változott a helyzet, sőt mind a ketten kicsit zárkózottabbak lettek, és titkolnak valamit.
Nehéz volt csukva tartanom a szám, de nem akartam közbeszólni. Nem szokásom sajnálni embereket, mert engem sem sajnál senki, viszont Alexis ezzel Caelt is belerántja majd a szarba, ami felett pedig nem hunyhatok szemet.
- Szerintem anyu megint beteg, csak nem szólnak róla. Lehet, hogy csak én képzelek bele valamibe valamit, ami talán nem is létezik? – kérdezi, és egy rövid időre sokkal fiatalabbnak néz ki, mint tizennégy. Mély levegőt veszek és igyekszem összeszedni a gondolataimat.
- Tudod, nem találkoztam még egy olyan párossal, mint te és Cael. Mindketten meg tudtok izzasztani – húzom az időt. Persze Cael kérdéseire más okból volt nehéz válaszolgatni. Egyiküknek sem akartam hülyeséget mondani. Cael kérdéseire legalább tapasztalatból tudtam válaszolni, Alexis helyzete viszont ismeretlen volt számomra. Mégis úgy éreztem valamit mondanom kell. Nyilván azért kérdezett engem, mert valaki idősebbtől szeretne megnyugtatást kapni, viszont pont ezért kérdezett rossz embert. Sosem volt kenyerem az ámítás. – Bevallom, nem tudhatom. Nem ismerem a szüleidet, viszont, ha úgy érzed, hogy valami rossz fog történni, amiről nem beszélnek előtted, akkor rá kéne kérdezned. Az emberek nehezebben térnek ki a direkt kérdések előtt. Menj haza, gondold végig, ülj rajta még egy pár napot, és ha úgy érzed, tényleg nem mondanak el neked valamit, kérdezz rá valamikor. Például ha anyukád főz – javaslom. – Akkor az ételt mégsem hagyhatja ott, ezért nagyobb eséllyel válaszol majd neked is.
Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2015. 07. 05. - 20:20:35 »
+1




          Figyelmesen hallgatom a tanácsait az öltözködésről. Eddig nem sokszor fordult meg a fejemben, hogy karácsonykor is vásárolni kéne egy keveset, pedig anyuval és hugival voltunk már. Főleg hugi miatt, mert nő, mint a bolondgomba. Ha így folytatja, akkor nem csak nálam, hanem anyánál és apánál is magasabb lesz. Aztán ránézek a mellemre. Az elmúlt egy évben nagyot nőtt, de nem különösebben foglalkoztam vele csak akkor, mikor új ingeket és ruhákat kellett vennem a nyár elején, mert már szűk volt egy-egy felsőm ez miatt. De ez tényleg ekkora dolog lenne? Elhatározom, hogy úgy teszek, ahogy mond, és télire is beiktatok majd egy vásárló körutat.
          Kíváncsian nézek rá. Mi lehetett az, ami miatt Cael megizzasztotta? Illetve az én kérdésem tényleg ennyire izzasztó lenne? Egy kicsit azért jól is esnek szavai, hiszen ezzel még egy dolog bizonyítja, hogy mennyire összeillünk valójában szerelmemmel. Azonban egy kis bűntudat is társul ehhez a boldogsághoz. Nem kellett volna leterhelnem a gondjaimmal, biztos van neki is elég problémája. Azt is biztosra veszem, hogy nem véletlenül jött ide, talán találkozója van valakivel.
          - Igen, igazad van. Azt hiszem, ez lesz a legjobb megoldás. Ne haragudj, hogy belekevertelek, biztos van neked is elég gondod.
          Csak éppen tényleg nem tudok mással beszélni róla. Néha nagyon rossz, hogy én vagyok az idősebb, és senkivel sem tudok megbeszélni dolgokat, amik pedig fontosak lennének. Egy vadidegennek pedig mégsem tálalhatok ki mindent a családi dolgainkról. Nem mintha ez olyan nagyon nagy titok lenne. Talán tényleg elég lesz csak odafigyelnem rájuk a továbbiakban, és a végén még kiderül, hogy nem is áll semmi a háttérben csak én festem az ördögöt a falra.
          - Neked van testvéred?
          Remélem, hogy igen, mert akkor egy kicsit ki tudnám fejteni a gondolataim arról, tényleg milyen nehéz nagytestvérnek lenni, de ezt csak egy olyan valaki értheti meg, akinek fiatalabb tesója van. Aztán egy pillanatra hátra fordulok, mert úgy érzem, mintha figyelnének, de a téren lévők egyike sem viselkedik furán vagy feltűnően. Aztán egy nyávogás keretében Matthew ugrik fel közénk a padra.
          - Mit keresel te itt? Csak azt ne mondd, hogy a vonaton és a városon keresztül is követtél.
Egy pillanatra meg is feledkezek Louise-ról, de tényleg csak egy pillanatra.
          - Louise, ő Matthew és fogalmam sincs, hogy került ide vagy hogyan talált meg. Bár, azok után, hogy hazatalált a Roxfortból, ez már nem is lep meg annyira.
Elkezdem simogatni fekete cicámat a füle tövénél, mire dorombolni kezd, de aztán Louise felé lépked, engem faképnél hagyva.
          - Csak még egy utolsó kérdést, nem akarlak nagyon feltartani, ha esetleg sietsz valahova. Tényleg ilyen nehéz távol lenni attól, akit szeretünk?
          Pont elég időt tölt bámészkodással, hogy tudjam, talán tényleg feltartom. Nekem jól esik a társasága, hogy nem egyedül ülök itt, amíg Bess visszaér, pontosabban Matthew-val, de nem akarom semmivel sem magamhoz ragasztani.

Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2015. 07. 08. - 15:12:24 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

- Igen, igazad van. Azt hiszem, ez lesz a legjobb megoldás. Ne haragudj, hogy belekevertelek, biztos van neked is elég gondod – válaszolja, mire csak megforgatom a szemem. Ha már feltette a kérdést mindegy volt, nem? Utólag már mindegy, hogy nem akart belekeverni, ha belekevert, bár nem firtattam.
- Nem baj – válaszoltam ismét a srácot bámulva, aki épp igyekezett kikerülni egy telefonáló nőt, mielőtt befordult volna a sarkon, és azzal együtt ki a látóteremből.
- Neked van testvéred? – kérdezte hirtelen Alexis.
- Nem, nincs – ráztam egy aprót a fejemen, majd a könyvem szélét kezdtem birizgálni. Na, jó ideje igazán rászánnom magam, ha tényleg meg akarom ismerni a lányt azon kívül, hogy halálra untattatom magam a kérdéseivel. – Bár Caelre valamilyen szinten úgy tekintek, mint ha az öcsém lenne – nézek vissza rá, csak hogy tudatosuljon benne. Nem kifejezetten akartam Clarice szerepében tetszelegni, de szerettem a dolgokat a saját szememmel is megnézni.
Hátrébb ugrok a padon, amikor a szőrös kis dög megjelenik közöttünk, lelökve ezzel a könyvem.
- Mit keresel te itt? Csak azt ne mondd, hogy a vonaton és a városon keresztül is követtél – kezdi tutujgatni Alexis a macskát, mire lehajolok, hogy felvegyem a könyvem. - Louise, ő Matthew és fogalmam sincs, hogy került ide vagy hogyan talált meg. Bár, azok után, hogy hazatalált a Roxfortból, ez már nem is lep meg annyira.
Csak nem fogok köszönni egy macskának. Minden esetre azért odanyúlok és megsimogatom a fejét. Úgy tűnik ennyi elég volt neki, hogy Alexist otthagyva mellém telepedjen.
- Csak még egy utolsó kérdést, nem akarlak nagyon feltartani, ha esetleg sietsz valahova. Tényleg ilyen nehéz távol lenni attól, akit szeretünk?- Erre már felnevettem. Aranyos kislány volt, de a kérdéseivel ki tudott volna kergetni a világból.
- Fogalmam sincs – válaszoltam neki őszintén. – Abban a kontextusban, ahogy téged érdekelne, nem tudom – mondom neki őszintén. Fogalmam sem volt, milyen távol lenni a szerelmedtől. Ahhoz nem ártott volna szerelmesnek lennem valaha is, bár sosem tartottam túl nagyra az ilyen múlandó érzelmeket és kötődéseket. – De gondolom igen – vontam meg a vállam, majd nekiálltam újra a macska fejét simogatni, aki azt a combomon kezdte pihentetni. – Ha már itt tartunk, elmesélhetnéd, hogy is ismerkedtetek meg Caellel – mondtam neki. Végül is tényleg kíváncsi voltam erre, és a múltkor amúgy sem volt alkalmam kihúzni ezt Caelből. Olvasni és a saját mocskomban pedig ráérek elmerülni később is. – Megvárom veled, amíg visszajön a barátnőd.
Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2015. 07. 12. - 16:53:27 »
+1



          Azért megnyugtat, hogy nem okoztam olyan nagy problémát a számára a kitárulkozásommal. Örülök neki, hogy azért még így is tud tanácsot adni. Mindenképpen megpróbálom majd, még akkor is, ha nem vall rám, hogy csak úgy a falhoz állítsam az embereket. Legszívesebben megkérdezném, hogy szeretne-e egy hugicát a személyemben, de inkább visszafogom magam. Az nem lenne ugyanaz az érzés, mint együtt lakni vele, tudni minden lépéséről, ismerni a gondolatait.
          - Tényleg? Cael szerencsés, hogy két ilyen csodálatos nővére van.
          Ha ezt tudom, akkor akár teljesen másként is alakulhatott volna a beszélgetésünk. Clarice-szel is olyan könnyen megtaláltam a közös hangot, persze miután túltettem magam azon a tényen, hogy ő még nem tud a kapcsolatunkról Caellel. Tudom, hogy Louise és Clarice nem ugyanazt a szerepet töltik be ténylegesen, de mi kell még, ha már az érzés megvan? Cael tényleg szerencsés… Tényleg szerencsés? Az ő szemszögéből nem tudom, és valójában én se tudom, hogy örülnék-e két idősebb testvérnek. Nekem egy is elég lenne.
Először észre se vettem, hogy Matthew lelökte Louise könyvét, csak már mikor lehajolt érte.
          - Ne haragudj. Ugye nem szakadt el a könyved? - Számomra úgy tűnik, hogy nem lett nagyobb baja, de ha mégis, akkor inkább veszek neki helyette másikat. – Kifizetem, ha mégis. Vagy egy másikat kérsz helyette?
          Szerencsére úgy tűnik Matthew-nak nem kell sok, hogy megkedvelje. Örülök neki, tényleg. Nem szokott emberekkel barátkozni, leginkább csak azokkal, akik hozzám is közel állnak. Hmm, lehetne ez akár egy jel is. Biztos vagyok benne, hogy felcsillan a szemem a gondolatra.
          Na, jó tényleg nem teszek fel több kérdést. Legalábbis erősen próbálkozok majd vele. De néha olyan nehéz visszafognom magam. Biztos a sírba visz majd a kíváncsiságom. Kérdőn nézek rá, nem gondoltam, hogy egy ilyen kérdésre nem fogja tudni majd a választ. Én azt hittem, hogy annyi idősen, mint ő, már mindenki átesik majd az első nagy szerelmen.
          - Nem mesélte el? – Miért? Bár, már meg se lepődök rajta annyira, csak nem értem, mert nem olyan különleges. – Lényegében semmi különleges dologra ne gondolj. Mármint nekünk az, de neked nem biztos, hogy az lesz. Madam Malkinnál találkoztunk. Ő már ott volt, mikor én odaértem. Szegény olyan volt, mint egy próbababa, ahogy állt az emelvényen. Aztán beszélgetni kezdtünk, segítettem levenni a próbatalárt, mert Madam Malkin úgy eltűnt valahol hátul, hogy nem is került elő, amíg én ott voltam. Bevallom kicsit nehezen nyíltam meg neki, és tartottam is tőle néhány percig, de végül oldódott a hangulat. Aztán átjött hozzám a Foltozott üstbe, ott átöltözött, és elmentünk egy játszótérre. Ott – kicsit biztos elpirulok már a gondolattól is – csókolóztunk először, aztán elmentünk egy étterembe, ami elég érdekesen végződött, meg egy moziba, ami meg még érdekesebben. Nagyon sokat beszélgettünk, mármint nem a film közben, inkább előtte meg utána. És végül ott aludt nálam, és másnap kikísért az állomásra.
          Öhm, azt hiszem kicsit többet meséltem el a történtekből, és eléggé összefoglalva, mint ahogy talán kíváncsi rá. És valószínűleg a hadarás sem tett jót, de mindig olyan izgatott leszek, ha eszembe jut a találkozásunk, és az első közös nap. Azt hiszem, ha létezik olyan, hogy valaki csillogjon a boldogságtól, akkor én most ragyogok.
          - Köszönöm. Azt mondta, hogy hamar visszajön, de biztos vagyok benne, hogy legalább egy órát távol lesz. Azzal ellentétben, amit mondott, nem két metrómegállóra lakik innen, és nem tudom mi az, amiért hazament, de biztos, hogy még kutatnia is kell utána.
Egy kicsit elhallgatok. Biztos vagyok benne, hogy egyáltalán nem érdekli Bess.
          - Ha kíváncsi vagy még valamire, amit Cael nem mondott el, akkor kérdezz nyugodtan. – Elvégre, ha tényleg az öcsikéjének érzi, akkor biztos van még kérdése. – Tudod, órákat tudnék mesélni még róla, de neked nem kell bemutatni.
Gyerünk, nem úgy volt, hogy őt akarom jobban megismerni? Akkor miért áradozok Caelről? A nyilvánvalón kívül, természetesen. De mivel lehetne levenni kicsit a lábáról? Gondolkozz, Alex!
          - Szerintem nem kell semmit sem erőltetni az életben, mert minél jobban akarjuk, annál kevésbé fogjuk majd megkapni. Én nem is gondolkodtam a szerelmen, amíg össze nem találkoztam Caellel. Akkor viszont elég volt egy pillanat, ez mozzanat, mikor kézen fogva átfutottunk a zebrán, és azóta úgy érzem, el se akarom engedni a kezét. Soha!
Egyszer megfogadtam, hogy soha nem mondom ki, hogy soha, de elég sokszor megszegtem már ezt a szabályt, ezért már nem is érdekel különösebben.
Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2015. 07. 15. - 16:04:54 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Alexis amilyen aranyos kislány, olyan könnyen tud az agyamra menni. Nem tehet róla, tényleg bennem van a hiba, amiért mindig a legrosszabbat akarom feltételezni. Folyton arra várok, hogy az emberek mondjanak, vagy tegyenek valamit, ami bizonyítja, hogy megint nekem volt igazam. A kedves emberek pedig ezzel tényleg az agyamra tudnak menni, hiszen egyfolytában kiábrándítanak. Ahogy Alex is tette azzal, hogy egyszerű volt, kedves, kíváncsi és látszólag meg tudta tartani a gyermeki ártatlanságát.
- Tényleg? Cael szerencsés, hogy két ilyen csodálatos nővére van – válaszolja, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Tényleg helyes lány volt, és nem kellett nagy képzelő erő, hogy lássam Caellel mennyire összepasszolnak. Mind a ketten édes pofák voltak.

Miután felegyenesedtem kisöpörtem az arcomból a hajam és visszatettem a könyvem a padra.
- Ne haragudj. Ugye nem szakadt el a könyved? – kérdezte Alex, mire csak megráztam a fejem. Amúgy is keményfedeles volt, maximum a borító szakadhatott volna el, de ránézésre csak egy kicsit poros lett. – Kifizetem, ha mégis. Vagy egy másikat kérsz helyette?
- Jézus, dehogy! – nyugtattam meg, mielőtt nagyon feltúráztatta volna magát. – Semmi baja, ne aggódj – paskolatam meg még egyszer a macska fejét.
Látom rajta, hogy megleptem a válaszommal. Nem számítottam másra. Az ő világában a kedvesség meg a szerelem olyan vágyálmok, amik valósággá is válnak. Az én valóságomban ezek a dolgok nem léteztek hátsószándékok és vonzatok nélkül. Néha irigyeltem az olyan embereket, mint Cael és Alex, akik nem bonyolították túl a saját életüket, mégis meg volt mindenük.
- Nem mesélte el? – kérdezi meglepetten.
- Nem volt rá ideje – feleltem egyszerűen, mert hát sok másik kérdéstől már nem jutottunk el idáig. Aztán pedig elterelődött a téma a tetoválásokra, meg Bishopra.
– Lényegében semmi különleges dologra ne gondolj. Mármint nekünk az, de neked nem biztos, hogy az lesz. Madam Malkinnál találkoztunk. Ő már ott volt, mikor én odaértem. Szegény olyan volt, mint egy próbababa, ahogy állt az emelvényen. Aztán beszélgetni kezdtünk, segítettem levenni a próbatalárt, mert Madam Malkin úgy eltűnt valahol hátul, hogy nem is került elő, amíg én ott voltam. Bevallom kicsit nehezen nyíltam meg neki, és tartottam is tőle néhány percig, de végül oldódott a hangulat. Aztán átjött hozzám a Foltozott üstbe, ott átöltözött, és elmentünk egy játszótérre. Ott csókolóztunk először, aztán elmentünk egy étterembe, ami elég érdekesen végződött, meg egy moziba, ami meg még érdekesebben. Nagyon sokat beszélgettünk, mármint nem a film közben, inkább előtte meg utána. És végül ott aludt nálam, és másnap kikísért az állomásra.
A történet végére úgy elvörösödött, mint egy kis paradicsom. Nem gondoltam volna, hogy Cael ilyen hamar kipróbálja a gyakorlatban is, amiről beszélgettünk, de emeltem előtte a tiszteletbeli kalapom. Szívesen megnéztem volna a gyakorlatban is, hogy szédíti a lányokat, de így, hogy van Alexis, már nyilván nem vihetem el egy darabig csajozni.
Tényleg nem semmi kiemelkedő a megismerkedésükben, aranyosak voltak csak szimplán.
- Kedves történet – mondtam neki egy halvány mosollyal az arcomon. – Mit szóltak hozzá a szüleitek? – Valahogy nálam a szülő téma sosem jött fel, ezért távol is állt tőlem, de ha már eszembe jutott gondoltam rákérdezek. Clarice szerint az anyukájuk odáig meg vissza van. Kíváncsi vagyok lányos szülőként, hogy reagálták le a dolgot. - Megvárom veled, amíg visszajön a barátnőd.
- Köszönöm. Azt mondta, hogy hamar visszajön, de biztos vagyok benne, hogy legalább egy órát távol lesz. Azzal ellentétben, amit mondott, nem két metrómegállóra lakik innen, és nem tudom mi az, amiért hazament, de biztos, hogy még kutatnia is kell utána.
- Miért nem vitt magával téged is? – kérdezem. Evidensnek tűnt számomra, hogyha már valami dolgom van otthon, akkor azért nem hagyom lógva azt akivel addig voltam. Vagy elválunk, aztán mindenki megy a maga útjára, vagy elviszem magammal, de azért kicsit pofátlanság volt itt hagyni Alexist egyedül.
- Ha kíváncsi vagy még valamire, amit Cael nem mondott el, akkor kérdezz nyugodtan. Tudod, órákat tudnék mesélni még róla, de neked nem kell bemutatni – mosolygott.
- Azt hallottam Clarice-től, hogy te is mész hozzájuk a nyáron. Várod már? – kérdeztem udvariasan, bár általában nem volt kenyerem a bájcsevegés. Mégis, ha már megígértem neki, hogy megvárom vele a kis barátnőjét, akkor már azért csak illendő szóval is tartanom.

- Szerintem nem kell semmit sem erőltetni az életben, mert minél jobban akarjuk, annál kevésbé fogjuk majd megkapni. Én nem is gondolkodtam a szerelmen, amíg össze nem találkoztam Caellel. Akkor viszont elég volt egy pillanat, ez mozzanat, mikor kézen fogva átfutottunk a zebrán, és azóta úgy érzem, el se akarom engedni a kezét. Soha!
Rögtön leesik, hogy az elejtett félmondatomra utal, és azért elég lehangoló érzés volt a tudat, hogy egy tizennégy éves lány ad nekem tanácsot, valószínűleg szánalomból.
- Hidd el nekem, Alexis, én sem gondolok rá – mondtam neki az igazsághoz híven. – Nem hiszek a romantikus gesztusokban, sem a mindent kibíró szerelemben – mondtam neki. Még a saját fülemnek is eléggé kiábrándultnak hangzottak a szavaim, vagy csak brutálisan őszintének. Attól függ, milyen irányból nézed. Számomra nem léteztek az ilyen hétköznapi dolgok, mert sosem adtam rájuk. Ha szükséges volt, bármikor el tudtam játszani, a magam és a partnerem szórakoztatására, vagy meggyőzésére, de pont ezért semmi ilyesmiben nem hittem. Egyszerűen csak nem az én asztalom volt. A társadalom elvárásait, és az általa keltett ábrándokat meghagytam inkább a romantikus regényeknek, meg az azokat olvasó lánykáknak.

Naplózva


Alexis P. Dullahan
Eltávozott karakter
*****


IV. - Griffendél

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2015. 07. 22. - 18:26:53 »
+1



          Megkönnyebbülten sóhajtok egyet. Nem örülnék neki, ha az első találkozásunk alkalmával máris olyan dolog történne, ami miatt megutálna. Főleg Cael miatt nem örülnék neki. Annyira szeretnék jóban lenni mindenkivel, akivel ő is jóban van. Főleg azért, mert nem szeretném elválasztani senkitől se, és azt se szeretném, ha úgy érezné, hogy el akarom választani bárkitől.

          - Köszönöm – mondom még mindig a pirulással küszködve. – A szüleim?
Ha lehet, most még jobban elvörösödök, ahogy belegondolok milyen körülmények között tudta meg anyu, hogy együtt vagyok Caellel. Apuval kicsit könnyebb volt, mivel anyu árulkodott.
          - Azt nem tudom pontosan megmondani, hogy Cael szülei mit szóltak hozzá. Biztos örültek neki, vagy legalábbis elfogadták. Ez majd úgyis akkor derül ki, ha találkozunk. Nos, az én szüleim, hát az egy érdekes történet.
Veszek egy mély levegőt és belekezdek.
          - Tudod, nem mentem azonnal haza, miután leszálltam az Expresszről, hanem egy ideig a Foltozott Üstben laktam. Ezért sikerült összetalálkoznom Caellel is, végül ő beszélt rá, hogy menjek haza. De most nem ez a lényeg. Anyu úgy büntetett meg, hogy azt hazudta kiíratott a Roxfortból és beíratott egy másik bentlakásos iskolába. Hiába kérleltem, nem engedett belőle, még akkor sem, mikor meséltem neki Caelről. Persze, miután írtam McGalagony professzornak, bevallotta, hogy hazudott, és hogy majdnem meggondolta magát, mikor meséltem szerelmemről. Főleg azért, mert örült neki, hogy végre elkezdek érdeklődni a fiúk iránt, és nem csak a csillagokat bámulom éjszakánként. Apu kicsit más eset. A Mungóban mégse árulhattam el neki, vagy mikor hazatért utána. Először úgy tűnt, hogy nem örül neki, és azt hittem el fog választani minket, de bízik bennem és azt hiszem leginkább abban, hogy majd hamar ráunok Caelre és elhagyom. De ez nem fog bekövetkezni.
          Néha úgy érzem, hogy ha kérdeznek, akkor egy csomó felesleges információt is megosztok másokkal. Viszont, ha nem így teszek, akkor úgy érzem, nem tudnám rendesen átadni a gondolataim, a történteket. Nem csak a kíváncsiságom hajt annyira, mikor kérdezősködöm, hanem szeretném a legjobban megismerni az embert és a hátterét. De mostanság ezt nehéz úgy megtenni, hogy ne terelődjön a téma a háborúra.
          - Ez egy jó kérdés. Őt ismerve készül valamire, amiről nem akarja, hogy előre tudjak, és mivel tudja, hogy nem ismerem ki magam a városban, bárhol ott hagyhat anélkül, hogy attól kellene tartania, elszöknék. Lefogadom, hogy Caellel kapcsolatos dolog áll a háttérben, de örülök neki. Inkább ezzel foglalja le magát, mint a tavalyi évben történtekkel.
          Ennél jobban nem akarok belemenni, senkinek sem lenne kellemes ez az emlék. Én se akarok este megint rémálmokat magamnak. Mióta összetalálkoztam Caellel szép lassan elmúltak ezek az álmok. Most már inkább távoli emlékeknek tűnnek a háborúval kapcsolatos rémálmaim.
          - Hát, ami azt illeti, igen, nagyon várom, de azért félek is kicsit. Mármint nem szó szerint félek, csak tartok tőle, hogy milyen lesz az első találkozás a szüleivel. Szeretnék jó benyomást kelteni bennük, de néha nem érzem magam elég figyelmesnek és illemtudónak.
Nem tudom, hova kéne még fejlődnöm ilyen téren, de van valami gát bennem, amit nem tudok átszakítani, csak akkor, ha már szemtől-szemben vagyok a problémával.
          - Arra gondoltam, hogy majd viszek magammal valamit, anyu úgyis szeret sütni-főzni. De aztán meggondolom magam, mert nem akarom, hogy azt higgyék, ilyen trükkökkel akarom megkedveltetni magam velük. De mégse mehetek üres kézzel, csak befogadnak majd egy hétre. Néha olyan nehéz jó döntést hozni.
Megint előbb jár a szám, minthogy gondolkodnék. Annyira fel akarom vidítani kicsit, de fogalmam sincs, hogy mivel lehetne. A kicsit komolyabbra sikerült gondolattal biztos nem érem majd el ezt a hatást.
          - Sajnálom, nem akartalak megbántani vagy azt, hogy rosszul érezd magad.
Mondjuk, eléggé meglep, hogy van olyan lány, aki nem hisz a romantikus dolgokban. Még én is hittem benne korábban annak ellenére, hogy nem érdekelt a szerelem. Talán azért, mert a könyveknek köszönhetően túl magasra tettem gondolatban a mércét?
           - Biztos vagy benne? Úgy értem, még sohasem találkoztál olyannal, aki miatt átgondoltad ezt a kijelentésed?
Kell lennie valakinek, muszáj. Ha nem akkor szomorú leszek. Mármint én itt áradozok Caelről és a kapcsolatunkról, ő pedig még nem tapasztalta meg, amit mi. Nem akarnám fájdítani a szívét. Mindegyik lány hisz a romantikus gesztusokban, a szőke hercegben a fehér lovon. Kell lennie valaminek, ami a romantikához köti.
          - Ha nem a szőke hercegnek a fehér lovon, akkor a barna királyfinak a fekete lovon?
A fekete lovak egyébként is szebbek a fehéreknél. Mindegy, nem ez a lényeg, ingatom kicsit a fejem. Úgy érzem, mintha a kétségbeesés szélén állnék, és nem tudom, hogyan kerültem oda vagy hogyan hagyhatnám ott.
          - Bebizonyítom neked, hogy léteznek romantikus gesztusok és mindent kibíró szerelem!
Igen, ez lesz a legjobb megoldás. Segítek majd neki valahogy, akárhogy, bárhogy. Persze csak akkor, ha ő is akarja, mert azért ráerőltetni nem fogok semmit.

Naplózva


Louise Lott
Eltávozott karakter.
*****


♦ VII. Hollóhát ♦ Prefektus ♦ "Cinkemadár"

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2015. 09. 04. - 22:37:20 »
+1

Alexis Dullahan

♦♦♦

Van abban is valami jó, ha az ember helyett elvégzik a munkát. Bár én ígértem meg Alexis-nek, hogy szóval tartom, amíg vissza nem csámborog a kis barátnője, szerencsére folytatódott az eddigi tendencia és inkább ő beszélt. Mindössze annyi dolgom volt, hogy elraktározzam az információ morzsákat. Az már világos volt, hogy neki mindig van mondanivalója. Olyan volt a kislány, mint egy hangos könyv, nem elég, hogy nyitott volt, de még fel is olvasta magát. A belső vívódásai valamilyen szinten egyszerre voltak szórakoztatóak és aranyosak.
- Nem hiszem, hogy megsértődnek, ha viszel egy tálca sütit – vontam meg a vállam és a macskát kezdtem simogatni, ami odatelepedett mellém. Nem voltak a szívem csücskei ezek az állatok, de ha már úgyis itt volt. – Ne gondolkozd túl ezt a problémát, mosolyogjál rájuk, meg ajnározd körbe kicsit Caelt, és az anyja rögtön szeretni fog – mondtam felé fordulva. Cael anyja abból, ahogy Clarice felvázolta a helyzetet inkább túlpörgöttnek tűnt. Szerintem jobban érdekelte a tény, hogy a pici fiának végre barátnője van, mint maga a barátnő.

- Sajnálom, nem akartalak megbántani vagy azt, hogy rosszul érezd magad. Biztos vagy benne? Úgy értem, még sohasem találkoztál olyannal, aki miatt átgondoltad ezt a kijelentésed? – kérdezte Alex olyan elkámpicsorodott arccal, hogy esküszöm rosszul kezdtem magam érezni, és megfordult a fejemben, hogy benyögöm, csak vicceltem, és igazából szerelmes vagyok Malfoyba, meg minden. Malfoy csak a szőkékről jutott eszembe, de mondjuk bottal se nagyon.
- Kicsit sem bántottál meg – emelem fel a kezem. Az már biztos, hogy a kislány túlérzékeny is, vagy legalábbis átlagos, csak magamhoz viszonyítva viszi túlzásba. Talán más embereknek ez jól esne. – Nem hiszem, hogy fogok – mondom neki, majd gyorsan tovább is folytatom, mielőtt belefulladnék Alex szomorúságának a tengerébe. – Számomra ez nem fontos, tudod – próbálom neki magyarázni, de nem tudom hogyan is értethetném meg vele, amikor ennyire benne van az ellenkezőjében. – Ez nem azt jelenti, hogy tagadnám a szerelem létezését, de például nincs különbség aközött, hogy kapok-e virágot, vagy sem.Számomra ezek a gesztusok semmiféle többlettel nem bírnak.   – Nem érzem úgy, hogy jól körbehatároltam volna azt, aki vagyok, de talán Alexis amúgy is annyira a felhők között jár, hogy meg sem tudná érteni.
- Bebizonyítom neked, hogy léteznek romantikus gesztusok és mindent kibíró szerelem! – jelentette be elszánt képpel, amitől a hideg kirázott.
- Erre semmi szükség – feleltem neki gyorsan. Még csak az kéne, hogy Cael barátnője minden szünetben betaláljon majd az újabb bizonyítékával, hogy örökkön-örökkön örökké lehet szeretni valakit. – Én elhiszem, Alexis, hogy te hiszel ezekben a dolgokban, sőt még azt is, hogy veled ez így is lesz, de te meg azt fogadd el, hogy vannak emberek, akik másképp működnek – magyarázom neki, mint ahogy Solnak szoktam a gyógynövénytant. – Én jobban preferálom az intelligenciát, az őszinteséget, és a jó szexet – folytattam a szokásos őszinteségemmel, ami nem köntörfalaz. – Nem akarok belemenni túlságosan a részletekbe, de elhiszed már nekem, hogy nem csak az a fajta szerelem létezik, amit te érzel? – kérdezem tőle. Furcsa módon kíváncsi voltam, hogy érti-e már. Másképp is lehet szeretni, nyíltan és botrányosan őszintén, mindenféle romantikus gesztus nélkül. Valami ilyesmit tudtam elképzelni magamnak is, vagy a tökéletes ellentétét, amikor az érzelmek kevésbé, de a közös tisztelet mindent meghatároz. Ha valaki olyannal lennék együtt, aki a kíváncsiságom és az akadémikus tudásom megérti, netán túl is szárnyalja, azzal is meg tudnék békélni.

Naplózva

Oldalak: [1] 2 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 03. 27. - 00:43:08
Az oldal 0.149 másodperc alatt készült el 44 lekéréssel.