+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Diana Hardy (Moderátor: Diana Hardy)
| | | | |-+  Each word gets lost in the echo
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Each word gets lost in the echo  (Megtekintve 328 alkalommal)

Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 08. 30. - 13:22:31 »
0



In these promises broken
Deep below
Each word gets lost in the echo
So one last lie I can see through
This time I finally let you
Naplózva


Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 08. 30. - 13:58:30 »
+1

Let the bells ring wherever they are
'Cause I was there saying


Mr. Daniel O'Mara
(2002. szeptember 17.)


csendesen figyelem, ahogy Elliot az előtte lévő feladatokat oldja meg. Bájos férfi, aki töretlen lelkesedéssel akarja megtanulni ezt a nem túl barátságos nyelvet. Nem sok szóbelit akartam vele ma gyakorolni, amióta Mr. Nott összeszedett az Abszol úton meglehetősen sokszor tör rám a migrén, és ezen a bájitalok sem az erősebb szerek nem segítenek. olyan, mintha nem is belőlem jönna, mintha valami külsőleg ynomná a fejemet. Nem iagzáb számít, hogy életben vagyok, az sem érdekelt volna, hogy ha megölnek. De talán csak túlságosan lehúztam a hangulatot a suicis hajlamommal, vagy egyszerűen csak meguntak. Örülnöm kéne, hogy szabad lettem, hogy újra itt vagyok, de egyszerűen minden ugyan olyan... nyomorúságos. AMúgy is meglepő lett volna, ha a családom örül nekem. Egyedül Andrew produkált valami tőle szokatlan érzelmi megnyilvánulást. A szüleim szánalmas szabályai, a férjem undorító alkoholittas szaga, minden minden egy-egy ok arra, amiért szívesebben lettem volna bárhol máshol,c sak nem itt. Még abban sem vagyok biztos, hogy helyes-e a szabad akaratomból tanítani másokat. Hiszen nekem nem is nagyon kellene, hogy legyen olyanom. Mindent csak a meghatározott módon a meghatározott rendszeren belül szabad tenni, vagy megráz a kerítés, amivel körbe vagyok véve.
- Remek, Elliot, most próbáld meg a mondat ragozását múlt időben - sóhajtom, majd miután a mondata fölé írok egy-két javítanivalót és elmagyarázok pár dolgot, segítek neki ragozni. Még a kobold nyelv is sokkal normálisabb, mint az az átkozott francia. Még így is utálom, hogy az anyám és a családja Franciaországból származik. A nyelv, amit meg kellett tanulnom kényszer volt, a viselkedés, ami hozzá járt szintén, és én ismét csak lassan belefulladtam a szabályok nehéz súlya alá, anélkül, hogy egy kicsi friss levegő beszabadult volna a tüdőmbe.
Amíg Elliot dolgozik, kinnézek az ablakon, nézem, ahogy a fák levelei szánalmasan elbúcsúznak az ágaktól, amin addig ültek, és lehullanak a földre, a többi vörös, barna és sárga levlél közzé. Az idő odakint borús és esőre áll, talán már szemerkélt is az eső. Szeretem ősszel az esőt. Olyan keserédesen melankólikus, ami máskor nem ilyen. Beburkolózik minden a szomorú szürkeségbe, mintha csak egy drámai festény részei lennének. Rég voltam már múzeumban. A férjem szinte állandóan azt hiszi, hogy megcsalom, akármikor is vagyok el. Most is egy idegen férfinak segítek a kobold nyelvvel, és amint hazaérek már megint kapni fogok a fejemre, hogy hol voltam és mit csináltam.
Amikor letéték rólam az ártatlanbság hófehér leplét, szinte olyan érzésem van, mintha csak egy nyitott könyv lennék, mintha rám lenne írva. Mintha rajtam is ott ülne a skarlát betű, amitől sosem szabadulok már meg. Csak az a külömbség köztem és Hester Prynne között, hogy én képtelen vagyok emelt fővel járni.
Éppen ismét magyarázok valamit, a nyeltvannal kapcsolatban, amikor zajt hallok, és kissé gyanakodva, ám annál tökéletesebb begyakorolt mozulattal nézek fel a belépő vörös hajú férfira.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 09. 04. - 14:10:35 »
+1



each word gets lost in the echo
2002. szeptember 17.
Diana


Régen jártam Elliotnál. Nem akartam őket zavarni a nászútjuk után, ráadásul a levélből az is kiderült, hogy Nat Forest nála hagyta a gyerekeket... talán egy egész hónapra. Régen láttam Adát, bár Amber folyton kérdezett róla, fogalmam sem volt, mi a helyzet éppen Elliottal és a volt férjével. Néha-néha megemlítette, hogy Nathaniel részéről még mindig feszültség áll fenn, de ahogy olyan sokszor mondtam neki, hogy a művszlelkek érzékenyek. Érzékenyek, könnyen sérülnek és a dühüket könnyen zúdítják az egész világra, ha arról van szó. Forest pont ilyen volt. Ha féltékeny volt mindenen átgázolt, még rajtam is, az apámon is. Egy-két bulit szószerint tönkre tett a hisztijével.
Egy kis doboztan szorongattam apám báránypörköltjéből egy jó adagot, amit éppen ma főzött apa és megkért, hogy vigyem el az új kedvenc fiának. Nem, nem Elliotnak, hanem Aidennek, akit valamiért különösen megkedvelt. "Jó ember. Vigyáz Kicsi Ellire." Reméltem, hogy így lesz és ezúttal nem kell összekaparnom, mikor könnyezve és szívfájdalommal mondogatja, hogy feladja. Nem akartam újra ezt, ezért mikor végig sétáltam a kis utcán, csak azt ismételgettem magamban: bár boldognak látnám.
Ahogy kinyitottam a kerítéskaput és beléptem a még zöld udvarra, amit egyre inkább elleptek a sárgás vöröses színben pompázó levelek. Az ablak felé pillantva azonban nem Elliotot láttam meg, hanem egy szőke nőt. Ismeretlen szőke nőt... vagyis nem. Csak itt nem láttam még. Róla cikkezett a Próféta, s csak azért jegyeztem meg az arcát, mert rendkívül csinosnak találtam. Persze ennél többet nem szántam a témára, mert rendszerint munka előtt olvastam az újságot.
Megköszörültem a pillantásom elvontam róla és inkább az ajtóhoz léptem. Kettőt kopogtam, majd beléptem a házba. Cleo rohant ki elém éppen, olyan lelkesedéssel, mintha mindig idejönnék haza. Csak óvatosan megvakargattam a fejemet, majd tovább mentem befelé, hogy a konyhához érjek, ahonnan korábban láttam kikucskálni a nőt. Elliot hangját hallottam, amint valami hablatynyelven beszél.
- Bátyó... - léptem közelebb hozzájuk. - Hát itt meg mi folyik? - kérdeztem és a tekintetem a nőre tévedt megint.
- Ő Diana. Épp tanít a kobold nyelvre... - magyarázta a bátyám és nem foglalkozva velem, bújta tovább a füzetét, ami eddig is lekötötte.
- Áh, ne is foglalkozzunk velünk, majd bemutatom magam. - Közelebb léptem Dianához és kezet nyújtottam felé. - Szia, Daniel vagyok, ennek a kölyöknek az öccse. - Böktem a fejemmel Elliot felé. - És miért tanultok koboldul? - kérdeztem és a hűtőhöz sétáltam, hogy bepakoljam a dobozt.
- Titok. - közölte dacosan Elliot és tovább firkált. Ezért hát a társaság harmadik tagjára pillantottam és egy zavart mosollyal próbáltam meg végig gondolni, hogy mit is kéne mondanom. Nem tudtam meddig tart még az óra.
- És hogy bírod, Diana, vele? - célozgattam megint a bátyámra. Valójában jobban örültem volna egy egészen másik témának, csak azért, hogy beszéglessünk. Nem ismertem még meg soha senkit Elliotnak köszönhetően. Ráadásul India óta nem is sok nő iránt érdeklődtem. Inkább bezárkóztam és a magam életével voltam elfoglalva, meg azzal, hogy rendesen neveljem a lányomat. Az új ház ezt elő is segített valamennyire.
Naplózva


Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 09. 08. - 21:33:30 »
+1

Let the bells ring wherever they are
'Cause I was there saying


Mr. Daniel O'Mara
(2002. szeptember 17.)


Furcsa volt ez a Hamutartó nevű ház. Még az egyszerű színei ellenére is sokkal jobban tele volt élettel, mint az én otthonom, ami aranyba volt öltöztetve és hófehér márványba, akár csak én. Szinte undorító volt az a hely, és az engem bevont aranyköntös, ami azt az egyetlen bűnt, azt a skarlát betőt hivatott eltakarni, ami belém volt vésve. Pedig olyan régen történt, és mégis minden éjjel eszelmbe jut a fájdalom. talán ha nem teperne le minden nap, hogy aztán összetörjön újra és újra, beborítson alkoholos párafelhővel és cigaretta füsttel. Te csak egy eszköz vagy, egy elhasznált márványlap, amin örökkér korcsolyázhatok, hogy véres hegeket hagyjak rajta. Szinte meg sem lepődök, hogy a fájdalom, a testem halk, vagy hangos sikolya nem lehel belém életet.
Ahogy ebben a házban ülök, nem látok késekkel felvágott és összekarcolt véres vonalakat a házban, nem vérzik a fal, cska néha a fülem, amikor ELliot rosszul ejti ki a szavakat, és valami nagyon fura nyelven szólal meg, amivel egy koboldot biztosan megsértene. De szerencsére én nem vagyok kobold, és ha vérezne is a fülem, se törődnék vele. Csak egy apróbb fájdalom zaja lenne. Egy kis hang a sok közül, ami bennem mélyen sikolt és csicsereg.
Elliot egyébként a kiejtéssel is kezd szépen fejlődni, egésze kevés . furcsa orosz és francia kiejtésű raccsolás hagyja el az ajkait, amire én már egészen büszke vagyok. magam is meglepődöm, hogy mennyire élvezem a tanítást. Mármint élvezném, hogy ha lenne nekem érzésem. valahogy nem fűtött a szabadulás iránti vágy a fogságban sem. Kicsit talán alulértékelem az életem? De nekem végül is logikus gondolatfolyamra felhúzva, nincs életem sem, mert nem az enyém. Minden az anyámé. Még a tudatom is. Hiszen ő formál. Még most is. Csak remélem, hogy a bennem égő vörös betű néha megéget őt, amikor a közelembe jön. Élvezettel nézném, ahogy ő is egyszer csak lángra lobban. És elillan, elillan az életemből, és belőlem is.
Közben lépteket hallok, majd bekukucskál egy vörös hajú férfi, talán nem is ismerném fel a hasonlóságot közte és ELliot között, ha nem égetett volna bele minden részletet a szemembe az anyám. A vörös, jóképű férfi szemében ugyan olyan - kicsit talán kevésbé élénken - fény csillant meg a szoba fényében, mint Eliotéban. Bájos dolog, ha az embrenek van tetsvére. Elliot bemutat, én meg gépies ösztönnel állok fel, és kecsesen viszonzom a kézfogást.
- Áh, ne is foglalkozzunk velünk, majd bemutatom magam. Szia, Daniel vagyok, ennek a kölyöknek az öccse.
- Bájos kisöccséd van, Daniel - húzom mosolyra a számat. - És egész ügyes is. - bólintok is egyet hozzá, hogy nyomatékosítsam, elvégre a dícséret jó az embernek, főleg akkor, ha nem olyan módszerekkel dícsérik, mint ahogy a kutyát szokták. Jó kislány vagy, itt az ajándékod, de ha elrontasz valamit elveszünk tőled mindent, és soha nem kapod őket vissza. A tökéletességnek ára van.
- És miért tanultok koboldul? - kérdezi, de mielőtt válaszolnék, ELliot közbevág, én meg csak megcsóválom a fejem, és elnézően pislogok Daniel felé. Kedves férfinak látszik. Nem tűnik olyannak, mintn aki részegen verné a nőket.
- Bizonyára az univerzum titkait keressük, hátha a kobold nyelvben ki lehet olvasni a mindenség elméletét - válaszolom kissé sejtelmesen. - Egészen ügyes tanítvány, nagyon szorgalmas - dícsérem Elliotot, mert ez tényleg így volt. És megveregethetem a vállamat, hogy én nem nyomok a kezébe egy csokit, hogy aztán a következő hibája miatt kihánytassam vele. Véletlenül se magamból indulok ki.
- Iagzából már a végén vagyunk, szóval azt hiszem ideje lenne mennem - sóhajtok aztán a kis szünetet követően. - A következő órára ne felejtsd el a házit, és gyakorold a kiejtést - pillantok még ELliotra, majd szedelőzködni kezdek. Odakint a fák leveleit zörgeti a szél, kissé borult, ködös napnak tűnik a mai, hideg szomorú ősszel, és lassan az eső zubogó hangja is betölti a csendes utcát.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 09. 13. - 17:23:48 »
+1



each word gets lost in the echo
2002. szeptember 17.
Diana


Nem számítottam rá, hogy Elliotnál majd egy nőt találok. Mármint Esmé óta kicsit úgy éreztem, hogy nem is érzi magát jól a közelükben… igazából megviselte, hogy megcsalva és elárulva érezte magát. Tudtam, hogy milyen érzés lehet, nekem is voltak félresiklott kapcsolataim. Elliot esetében viszont más volt. Esmé volt az első biztos pont, akire támaszkodni akart, mikor visszatért az országba… csakhogy nem éppen az volt a legjobb döntés. Nem érdekelt már a múlt. Mindannyian tovább léptünk rajta, Elliot már a második házasságában volt, én meg örültem, ha nem bántja éppen senki és boldog.
Ezért hát, bemutatkoztam a szőke nőnek. Emlékeztem, hogy Mrs-ként nevezte meg aPróféta, de azért nem voltam vak. Könnyedén levontam a következtetést, hogy gyönyörű és szinte bájos volt, hogy az első mondatom máris félre értette.
– Bájos kisöccséd van, Daniel – mosolyodott el. Hát igen, nem volt nehéz engem az idősebbnek nézni. Elliot örökölte az ázsiaiak kortalanságát, ami most is olyan bájosan ült meg az arcán, hogy inkább hasonlított játékbabára, semmint felnőtt férfira. – És egész ügyes is. – bólintott is egyet hozzá.
Nem zavart, hogy Elliot valami újba kezd. Tudtam persze, hogy a kis üzelmeihez kell ez is… mert a koboldok legtöbbször sajátos mágiával látják el a kincseiket. A nyelvük ismerete még segítség is lehet. De legalább nem hagyta veszni a tudását.
– Inkább a kis bátyám, de nagyon büszke vagyok rá. – borzoltam meg Elliot haját és csak azért, hogy zavarba hozzam, rákérdeztem ugyan minek kell neki ez a tudás. Láttam, hogy azonnal vadul pislogni kezd.
Hát ööö… csak. – Vágta rá a bátyám, mintha ez valamilyen magyarázat lenne. Kár volt feszegetni, mert a „mert-csak” kérdés és válaszpár folyamatos váltakozása nem volt olyan izgalmas, mint kölyökkorunkban. Akkoriban Elliot inkább viccesnek tűnt, semmint olyan marha idegesítőnek. A gyerekessége csak felnőttként kezdett zavarónak tűnni.
– Bizonyára az univerzum titkait keressük, hátha a kobold nyelvben ki lehet olvasni a mindenség elméletét – Diana vette át a szót, mintha magyarázkodnia kéne Elliot helyett. – Egészen ügyes tanítvány, nagyon szorgalmas – tette hozzá a dicséretet. Láttam, hogy a bátyám azonnal kihúzza magát erre, mintha valami őstehetség lenne a nyelvben. Szerettem, mikor magabiztos, ez az oldala elviselhetőbb volt, mint az összetört. Nem akartam olyannak látni, mint amikor Fraser elhagyta. Egészen olyan érzés volt, mintha kiszakítottak volna belőle egy darabot.
– Iagzából már a végén vagyunk, szóval azt hiszem ideje lenne mennem – sóhajtott fel Diana. – A következő órára ne felejtsd el a házit, és gyakorold a kiejtést – tette hozzá.
Elliot megforgatta a szemeit, majd egy bájvigyorral bólintott. Tudtam ,hogy ő már csak ilyen, nem fogja valószínűleg sohasem megcsinálni a házit. Nem tudtam elképzelni róla, hogy ott ücsörög a füzet felett az éjszakában, ahelyett, hogy végig szexelnék azt Aidennel.
– Majd elkísérlek, úgyis mennem kéne nekem is – mondtam végül és újra megborzoltam Elliot haját. Egy morgással kezdte rendezgetni a tincseit.
Jól van már… inkább menjetek! – dacosan közölte.
Intettem Dianának, hogy menjen csak előre. Ha elindult én magam is követtem, egészen az ajtóig, hogy aztán azt kitárva meginduljunk ki a sötétedő, őszi délutánba. Egészen kellemes eső illat volt, de még nem kezdett el szakadni. Ezért is örültem, hogy sétálhatunk még egy kicsit.
– Egész jól viseled a bátyám. Meglepő. – közöltem cseppet gúnyos mosollyal az arcomon. – A legtöbben sikítófrászt kapnak tőle.
Naplózva


Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 09. 23. - 14:04:40 »
+1

Let the bells ring wherever they are
'Cause I was there saying


Mr. Daniel O'Mara
(2002. szeptember 17.)


Iagzából a fejem még kicsit zavaros azok után, hogy elraboltak. Nehezen kapcsolatm bizonyos dolgokra és igazából Merlinnek is hálát adhatnék, hogy legalább a kobold nyelvet képes vagyok normélisan tanítani. Szeretném, ha most egy kicsit lelassulna az idő, ha csak megdermedne minden, hogy ne kelljen innen felálnom és elindulnom a férjemhez. Igazából megtévesztő. Ahogy a gyűrű az ujjaom szorít, és mégsincs felvéve a neve. A szüleim akarata ez. Házsságban sem vethettem le azt, amit ők aggattak rám. Mintha csak a nevem is egy olyan köpeny lett volna, amit egyenesen a bőrőmre varrtak.
Ha most megállnak az idő, csendesen elnézném a ködös utca bájosan szép és csendes látképét, a levegőben megdermedt, lehullani készülö vörösarany faleveleket. Mennyivel jobb lenne, ha nem kellene hazamennem. De ez úgysem fog megvalósulni, hiszen minden betanított madár visszaszáll a kalitkájába, hogy engedelmesen tűrve bezárjják oda.
Danielt és Elliotot nézve bájosan elmoslyodom, hiszen ezt kellett tennem. Magam sem tudom mi az őszinte és mi a betanult moslyo között a külömbség. MÉg néha érezni szoktam anyám körmét, ahogy az ajkaimat moslyra kéynszeríti az ujjaival. Talán ezért sem szerettem olyan gyakran csinálni ezt. Hiszen a porcelánbabák sem mind moslyognak, nem igaz? Ahogy elnézem őket, eszembe jutnak a testvéreim. és az, hogy mennyire utálom őket. persze mások előtt oeljátszuk, hogy jó tetsvérek vagyunk, hiszen ez a protokoll. De aki egy kicsit is jobban ismeri a játszmákat tudja, hogy ez is csak egy játék. Egy betanult formula, amit kénytelenek vagyunk űzni. Talán ha mások lennének a körülmények mi is tudnánk egymással úgy viselkedni, mint ahogy Elliot és Daniel teszi ezt előttem. Rajtuk lástzik, hogy rajonganak egymásért.
Lassan készülődni kezdek, és gondolatban felkészítem magam arra, hogy mi fog engem otthon várni. Bizonyára a szokásos, sörös és boros üvegek, ürese, széttörve darabokra, állot, bűzös sör és cigaretta szag, és mersze a jól megszokott hangos ordibálás, hogy már megint vajon milyen férfinál jártam és kivel csaltam meg. Iagzából nem is lenne olyan rossz gondolat. Kedzem megérteni azt a sok embert, aki más ölében keresi a vígaszt, hiszen egy megromlott házasságban ki bírna létezni? Annak, akinek muszáj. Annak akinek ez a dolga, nem igaz, Diana? Szine epekedve várom, hogy a férfjem milyen szórakoztató új szófrodulatokkal fog fogadni engem. Némelyik már egészen viccesre is sikerül, főleg akor, amikor olyan részeg, hogy már a szavak is összemosoódnak, és csak fetreng a földön. Én meg szépen átlépek rajta.
- Milyen udvarias vagy - vetek Daniel felé egy pillantást, ahogy kilépünk a Hamutartóból, és kint a friss illat szinte simogatja a lelkemet. Danielnek egészen helyes fréfinak tűnik, és a tekintete túlságosan is barátságos.
– Egész jól viseled a bátyám. Meglepő. A legtöbben sikítófrászt kapnak tőle.
- Két fivér mellett nőttem fel azt hiszem egészen jól tudom kezelni - kacsintok rá, miközben sátálni kezdünk a szemerkélő esőben. Meg természetesen automatikusan el kell viselnem mindent. Végül is ezt is alaposan belém vésték. De ELLiot nem is volt olyan szörnyű. Nagyon kötelességtudóan tanult, még akkor is, ha sose csinálta meg a "házit". Olyan jól esik, ahogy a cseppek rám hullanak. SZinte élvezem, hogy a makulátlanságomon éppen csorbát ejtenek. - Ezek szerint szilaj természete is van - teszem hozzá egy kis halvány mosollyal az ajkaimon, ahogy fellesek a  vörös szakállal kleretezett arcára. Egészen megnyerő a külseje.
Út közben elhaladunk egy kis mugliparkban is, nem is nagyon gondlkdom, merre megyek, csak sétálok. Kellemes a társaság is, meglepően, és vaélahogy nincs kedvem még hazamenni. Furcsa, hogy mellette nem sietek. A szökökút olyan tipikus kertvários szökőkút, ami mellett elsétálunk, és a vízben koi halak köröznek. Olyan gyönyörű és nemes mozdulatokkal, mintha tudnák a világ megfejthetetlen titkait.
- Hát nem csodaszépek?
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 09. 29. - 18:16:08 »
+1

 


each word gets lost in the echo
2002. szeptember 17.
Diana


Nehéz volt eldönteni mi a döbbenetesebb: hogy Elliot nyelvet tanult, vagy hogy egy ilyen szép nő volt vele egy helyen. Az utóbbinak persze nem kellett volna meglepnie. A bátyám úgy vonzotta az embereket, mint a sötétben a lámpa fénye a rovarokat. Egyszerűen ilyen volt a természete: mindenki kedvelte, mert ártatlan és törékeny volt, ami a külsőségeket illeti.
– Milyen udvarias vagy – jegyezte meg Diana, ahogy kiléptünk a bátyám házából… vagyis Aiden házából, ahol a bátyám is élt. Valahogy örültem, hogy most nem verte magát kiadásokba a srác miatt. Fraser nem viselkedett éppen férfiasan a legutóbbi kapcsolatuk idején és állandóan dacos kamaszfiú képében tetszelgett. Most egy kicsit férfiasabbnak látszott, biztosította a lakhatást és munkájuk is volt. Elliot is néha-néha megevett ezt azt. Úgy tűnt ez a második menet jobb hatással volt rá. Akármennyire is elleneztem a dolgot, a házasságuk valahogy úgy látszott, rendben van.
– Ez csak természetes egy ilyen csinos hölgy társaságában. – Válaszoltam nyugodtan és megpróbáltam lakatot tenni a számra, mielőtt túltolnám a dumálást megint. Általában egy kicsit sokat beszéltem, ha zavarban voltam és Diana közelében nem volt nehéz zavarba jönni.
– Két fivér mellett nőttem fel azt hiszem egészen jól tudom kezelni – folytatta aztán. Még rám is kacsintott, amitől egészen bájosnak tűnt. Nem zavart még az sem meg, hogy a szemerkélő esőben sétáltunk és azonnal elázott a vörös hajam. Ezért kicsit fázis késéssel nyitottam ki az ernyőmet, hogy aztán Diana fölé tartsam. Lehet, hogy én csak egy favágóinges, szakállas pasas vagyok, de ő akkor is gyönyörű volt. Biztosra vettem, hogy nagyon figyel a külsejére. –  Ezek szerint szilaj természete is van – tette hozzá egy halovány mosollyal, amire nagyot dobbant a szívem. Régen éreztem ennyire jól magam bárkinek is a társaságában.
– Problémás. Inkább. – Bólintottam és hagytam, hogy széles mosoly üljön meg az arcomon. A fehér fogaim még ki is villantak egy pillanatra. Nem tudom miért, de úgy éreztem, hogy mellette lehetek önmagam. Furcsa, hogy egy olyan nő mellett állva gondoltam ezt, akit nagyjából húsz perce ismertem. – De Elliot valójában egy hatalmasra nőtt gyerek. Sosem fog felnőni. Ha ezt elfogadja és megtanulja kezelni az ember, akkor egészen aranyos is tud lenni. – Vontam vállat végül.
Egy parkba értünk beszélgetés közbe. A fák lombjairól le-le hullott egy-egy esőcsepp. Lenéztem a szökőkútban úszkáló halakra, ahogy megálltunk egy rövidke pillanatig.  
– Hát nem csodaszépek?
– Láttam már szebbet… – csúszott ki az ajkaim között, ahogy ránéztem a szőke nőre. Nem is tudom, bóknak szántam, de inkább szerencsétlennek tűnt és éreztem, hogy kicsit kipirulok a vörös szakáll alatt. – De persze, nagyon elegánsak és olyan… furcsán hajlékonyak, mint a halak általában. – Folytattam, mert miért is fognám be a számat, mikor be kéne végre? Megköszörültem a torkomat: – Tudtad, hogy a szivárványhal a leghajlékonyabb az összes közül? – Mi a franc az a szivárványhal, Daniel?!
– Nem szereted a sushit? – Újabb pirulás és torokköszörülés következett: – Mármint nem lenne kedved enni valahol sushit? Vagy mást?
Naplózva


Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 10. 07. - 17:10:29 »
+2

Let the bells ring wherever they are
'Cause I was there saying


Mr. Daniel O'Mara
(2002. szeptember 17.)


– Ez csak természetes egy ilyen csinos hölgy társaságában - csúszik ki a mondat Daniel száján, amitől láthatóan zavarba jön ő is, meg én is. Azt hiszem. Igazából nem tudom hova tenni azt az érzést, ami bennem van, ebben a pillanatban. Sok érzeelmtől meg akartak szabadítani a szüleim, és ebben a tekintetben igzaán sikeresek voltak. Mondhatni kevés dologhoz volt tapasztalatom. nehezen azonosítom be ezt az enyhe, gyors szívdobogást, és a furcsán viselkedő hasamat... talán ez jelenti azt, hogy valakinek pillangók repkednek benne? Valahogy olyan jó lenne ezt elhinni, de a bennem kattogó rendszer hevesen tiltakozik, és én csak megköszörülöm a torkomat, miközben a fülem mögé tűröm a szőke tincseimet, amit a szél előre fúj.
- te aztán igazán kedvesen használod a szavakat - pillantok fel rá, majd a hátam mögött összefűzöm az ujjaimat és úgy lépkedem tovább. Hirtelen túlságosan is vidámnak érzem magam, pedig csak egy barátságos fárfi mellett sétálok, aki valószínüleg nem olyan, mint... Mint a férjem. El is hessegetem a képet, ami tudom, hogy már otthon vár. Most csak egy picit. Egy nagyon picit, azzal a kismadárral, ami bennem csiripel... szeretném kiélvezni ezt a napot és Daniel társaságát. Csak még egy kicsit...
Bájosan néz ki Daniel, ahogy feltartja a fejünk fölött az esernyőt. talán kedvességnek lehetne mondani, amiben nem sok részem volt eddig. Iagzából azt sem tudom, én képes vagyok-e kedvesnek lenni, vagy csak a szabályok szerint viselkedem, és azért segítek elliotnak, mert igazából... valamiért tudom, hogy elvárja. És ha ten teljestíem, amit elvárnak, akkor én mindig büntetést kaptam. Annyira össze vagyok zavarodva. Megrázom a fejemet és sóhajtok egyet halkan, ahogy az őszi szemerkélő esőben sétálunk minden olyan kellemesnek és nyugodnak tűnik, miközben Elliotról beszélgetünk.
– Problémás. Inkább - Milyen szép mosolya van. Észre sem veszem, és halványan én is vele mosolygok. Valahogy olyan, mintha mellette mindenki egy kicsit vidámabbnak érezné magát.  Vagy csak én érzem így? Ettől méginkább összezavarodom. - De Elliot valójában egy hatalmasra nőtt gyerek. Sosem fog felnőni. Ha ezt elfogadja és megtanulja kezelni az ember, akkor egészen aranyos is tud lenni. –
Hmm, akkor ez biztosan családi örökség, az aranyosság - mormolom magam elé, de biztosan meghallja ő is, és elkapom a tekintetemet rőla, hogy zavartan nézzem, kissé elpirulva a földet. Ez nem jó, Diana, ez nagyon nem jó, szedd össze magad, ilyeneket te nem csinálhatsz, nem szabad! Szerencsére a szökőkútban a halak elvonják a figyelmem a zavaros gondolataimról, és a széltől fodrozódó vizet nézem, és a benne úszkáló halakat. Legszívesebben ledobnám a cipőm és beleugranék a szökőkútba, de a gondolatától is elriadok, mert érzem, ahogy anya körme megtalál. Meg a keze. Szerencsére a hirtelen jött feszengésből daniel zökkent vissza a jelenbe. Most nincs itt. Most nincsenek itt.
– Láttam már szebbet… – erre persze megint elpirulok, és valahogy megint csak félrekapom a kedves vörös szakállas arcról a tekintetemet, és a szökőkút szélét kezdem el nézni. Merlinre, ez szörnyű, mi történik velem. Szedd össze magad, férjnél vagy, meg... meg a szabályok!
- De persze, nagyon elegánsak és olyan… furcsán hajlékonyak, mint a halak általában. Tudtad, hogy a szivárványhal a leghajlékonyabb az összes közül?
Csillogva kapom vissza rá a tekintetemet. Szivárvány hal. Ez valahogy olyan... olyan nagyon aranyosan hangzik. Főleg Danieltől hangzik aranyosan. Lehet a hal tezsi aranyossá őt, vagy ő a halat? Igzaából mindegy is. Nem sokat tudok a halakról, pedig Hollóhátas diák voltam. Valahogy a halak elkerülték a figyelmemet.
- Tényleg? Sokat tudhatsz a halakról - mosolygok rá őszintén. - Szívesen megnézném őket. Tudod, van szívárványszínű madár is, bár nekik nem olyan bájos a nevük. A gould amandina
pintyek -
igazából nem is tudom miért mondom ezt. Túlságosan zavarban vagyok. Azt hiszem.
– Nem szereted a sushit?  Mármint nem lenne kedved enni valahol sushit? Vagy mást? - Daniel olyan bájos, hogy az ajkaim elé kapva a kezemet olyan őszintén felnevetek. Nem rajta nevetek. Vagyis nem úgy. Szinte meglenget, úgy ahogy eddig sneki más nem. és olyan bájos ahogy elpirul. Sosem ettem még sushit, szörnyen szigorúan ügyelt az anyám  atáplálkozásomra, ami szerinte szemét volt, nem ehettem. Túlságosan értékes tetsem van. De most elhesegetem anyámat a fejemből, és belekarolok Danielbe.
- Szívesen eszek veled Suhist, Daniel - mondom, és mosolyogva húzom a város felé. Igazábol olyan bolond vagyok, hogy megfeledkzeme arról, a bátyám is erre szokott járni. és éppen olyan ijedten dermedek meg, amikor meghallom a hangját.
- Diana? Te meg mit csinálsz itt? És ki ez? - kérdezi tőlem fura hangleejtéssel Andrew, aki ugyan csak szőke volt, mint én, de apám barna tekintetét örökölte. Annyi különbséggel, hogy az övé... kevésbé volt könyörtelen. De így is összeszorult a gyomrom. Tudtam, hogy nem lenne szabad.
Naplózva


Daniel O'Mara
Szent Mungó
***


A Medimágus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 10. 15. - 19:00:54 »
+1



each word gets lost in the echo
2002. szeptember 17.
Diana


Nem kellett volna össze-vissza beszélnem, de Diana társaságában képtelenség volt visszafognom magam. Olyan volt, mint egy mágnes, ami őrülten vonzott magához. El tudtam volna merülni azokban a csillogó szemekben órákra, vagy hogy bámulom a szőke tincseit, amit bele-belekap a hideg angol szellő. Régen éreztem ilyet. Régen éreztem csiklandozást a gyomromban valakinek a puszta látványától… ráadásul Elliot társaságában volt, mikor belém csapott az a furcsa villám. Nem is tudom, mikor éreztem utoljára ilyet.
Ki gondolta volna, hogy a bátyám képes normális emberek közelében lenni? Mindig azt hittem, hogy rosszarcú, veszélyes emberek veszik körbe és ez Fraser mellett valahogy fokozódott. Nem is tudom… egyszerűen csak nem olyan volt, mint Nat Forest, aki csillogó helyekre vitte, nagy társaságba. Egészen másfajta életet élt most, az igazat megvallva minden rossz hozadéka ellenére csendesebb volt az egész.
– Tényleg? Sokat tudhatsz a halakról – mosolyodott el őszintén. – Szívesen megnézném őket. Tudod, van szívárványszínű madár is, bár nekik nem olyan bájos a nevük. A gould amandina pintyek – mesélte. Hirtelen úgy éreztem, ő még nálam is többet tud a világról… mennyit mesélhetne és én mennyire szeretném hallgatni. Ahogy ott álltunk és a pontyokkal teli tavacskát figyeltük, beleszerettem ebbe a nőbe. Nem kellett volna, de valahogy megtörtént, ismeretlenül, tények és nagyobb beszélgetések nélkül.
A szívem minden szavára nagyot dobbant. Ezért is szalad ki a számon az a hülye kérdés… vagyis sok hülye kérdés.
–  Szívesen eszek veled Suhist, Daniel – válaszolta. Hagytam, hogy belém karoljon és húzzon a város felé. Egy pillanatra eszembe sem jutott, hogy a halak esetleg nem örültek annak, hogy a sushiról beszélünk felettük. Mégis csak nyers hal, azaz a rokonaik lemészárolásával járt az elkészítése az ételnek.
– Diana? Te meg mit csinálsz itt? És ki ez? – Ekkor vettem csak észre, hogy megtorpant mellettem Diana. Ezzel együtt pedig én is megálltam. Ekkor láttam meg a szőke férfit, aki egészen hasonló jegyeket viselt magán, mint a belém karoló nő. Talán testvérek voltak, de mindenképpen rokonok. Éreztem, amint a feszültség beáll közéjük, én pedig csak szerencsétlenül toporogtam.
– Daniel O’Mara vagyok – mondtam és kezet nyújtottam végül a férfi felé, hogy megszakítsam a túl hosszúnak tűnő kínos perceket. Az sem kevésbé kellemetlen, hogyha beszélni kezdek, mégis úgy gondoltam, inkább magamat égetem le, minthogy Diana érezze magát rosszul. – Diana a bátyámat tanítja kobold nyelvre és mivel eleredni látszott az eső, gondoltam, hazakísérem. – A fejemmel az ernyő felé böktem magyarázat képen.
Reméltem, hogy erre a férfi arckifejezése kicsit kevésbe lesz kemény. Nem tűnt kegyetlen alaknak, de nem ismertem és Diana egyértelműen tartott tőle. Éreztem a belőle áradó feszültséget. Nem akartam, hogy baja származzon ebből… bár mégis mi baja lehetne? Csak sétáltunk. Nem történt semmi… azt leszámítva, hogy a boldogsága már csak múlt időben létezett.
Naplózva


Diana Hardy
[Topiktulaj]
***


§ dancer in the dark §

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 10. 18. - 18:32:50 »
+1

Let the bells ring wherever they are
'Cause I was there saying


Mr. Daniel O'Mara
(2002. szeptember 17.)


Daniel mellett sétálva minden olyan szép lett hirtelen. Mintha mellette valami másnak is számítanék, valami olyannak, ami eddig ssoem voltam az életemben: embernek. Nem nézett úgy rám, mintha egy meghibásodott rendszer lettem volna, nem kezelt úgy, mintha csak a puszta öltözködésemmel éppen félrelépni készülnék, és valahogy mellette előbújt valami belőlem... Amriől nem is tudtam, hogy létezik, hogy létezhet. Ez pedig rettenetesen zavarbaejtő, ahogy belegodnolok, mennyire nagyra nyílt csillogó szemekkel lesek fel a vörös szakállal keretezett arcra, és mintha el is pirulnék tőle. Mosolygásra késztet a bájos zavara, a kedves szavai, ahogy összevissza beszél. A jelek, amiket adott felém egyértelmű vétették, hogy tetszem neki. Az emberekben nem nehéz olvasnom, csak most ez... ez nekem is tetszett, és én... tényleg élvezem, hogy tetszek neki.
Olyan bájos ez a férfi. Egyszerre csak azon kaptam magam, hogy azon godnolkodom, milyen lenne hozzá érni, megcsókolni. Szinte zavarba hozott ez a bűnös godnolat. Házas vagyok, bár a nevemen nem látszik. Mégis csak meg kellett tartanom a sajátomat, hogy megőrizzem vele a családom méltóságát. Pedig én a legszívesebben eldobtam volna. Még ha ahhoz fel kellett volna vennem az undorító, szánalmas férjemnek a nevét is. Mindegy, csak szabaduljak meg ezektől a láncoktól. A láncoktól, amik véresen, mélyre vájták magukat hogy már a fájdalom szinte állandósult bennem. Daniel valahogy még ezeket is elfeledteti velem, pedig csak pár perce talákoztunk az öccsénél. Mégis hirtelen az egész világot jelenteni kezdi a számomra. Olyan melegség árad belőle, ami sosem érte eddig a sápadt fakó lelkemet.
Annyira beleveszek ezekbe a furcsa őszinte és új érzésekbe, hogy észre sem veszem, ahogy a város felé megyek Daniel után. jelenleg úgy érzem, akárhová is menne, én képes lennék követni. Csendesen mögötte lopózva, mintha csak egy árnyék lennék. Bárcsak az lehetnék! Akkor nem bántana senki, se anyáéknál, se pedig odahaza. Már éppen készültem volna valami mondani Danielnek, amikor elénk sodródott a bátyám, én pedig rémülten pislogok rá. Megint érzem a kezeket, azokat a fojtogató erős kezeket, akik visszahúznak oda, ahol megkötnek a saját láncaim, és bennem ismét eltörik a madárka szárnya.
– Daniel O’Mara vagyok Diana a bátyámat tanítja kobold nyelvre és mivel eleredni látszott az eső, gondoltam, hazakísérem. – A kínos csendet Daniel hangja töri meg, és nekem mégis olyan jól esik. A bátyám furcsán végig méri. Őt is és engem is, szinte lehetetlen bújkálni a tekintete elől, anynira mélyen... mélyen olvas az emberekben. De ez már csak az apám és az anyám hagyatéka. Midnent látunk, mintha csak egy üvegablakot kémlelnék, úgy látunk kerezstül az embereken, ami a jogi szakmában igazán aranyat ér. De akárhogy is próbálja menteni a helyzetet, nekem végem. Tudom, hogy végem. Azonban a bátyám csak fáradtan sóhajt egyet, és mintha a sóhajjal lehullana róla valamilyen szürkésfehér maszk is.
- Ó, nahát, milyen udvarias férfi. Csak aggódtam a húgomért. Ahogy látom most nem érsz rá, a családi vacsorára pillant rám, én pedig megkönnyebbülten sóhajtok, fel mégsem értem miért csinálta ezt. - Khöm. - vallja be furcsán én meg csak méginkább összezavarodva pislogok rá, miközben ad nekem egy alibit. Mert ez egy alibi. Bólint egyet, és eltűnik az egyik sarokban, én pedig zavartan hebegve fordulok Daniel felé.
- Én... Én sajnálom, hogy ezt így... Szóval, egy kicsit boynolult, de... de még van egy kis időnk - sóhajtom, majd magam sem tudom, mi bújik belém, csak lábujjhegyre állok, és finoman megcsókolom Danielt. Egyszerűen túlságosan megbabonázott. És ha otthon meg fog égetni a tűz, azt se bánom. A bátyám adott nekem egy napot. És én ki szeretném hazsnálni. - Szóval, erre az egy napra most teljesen a tiéd vagyok - suttogtam az ajkaira

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország


Az oldal 0.164 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.