A Csikóhal

Owen Redway pennájából

 

Roxmorts főutcájáról letérve, egy keskeny sikátor vezet a falu frissen nyílt ivójához, amelynek cégéréről egy csikóhal tekint le az érkezőkre. A kocsma belülről pontos mása az egykor London mugli részében álló, névadó ősének, annyi különbséggel, hogy a reinkarnálódott Csikóhal épületét átszövi a mágia.
Belépve egy hatalmas söntés előtt találja magát az ember, amely előtt bárszékek sorakoznak, de a vendégeknek lehetősége van akár bokszokba, vagy külön asztaloknál is helyet foglalni. A pult mögötti falat egy hatalmas festmény foglalja el, amelyen egy virgonc csikóhal vízbuborékokat ereget éppen, és amelyet a legkülönfélébb italokkal roskadásig megrakott polcok kereteznek.
A helységben a tégla, a fa, a beton és a feketére festett vas anyagok dominálnak. A falakon feltörekvő művészek alkotásai - festményei, fotói és versei - mellett a tulaj pár saját képe is helyet kapott.

Nullával osztható

2005. november 12.

A Csikóhal éppen olyan helynek tűnt, ahol az ember nyugodtan meghúzhatja magát anélkül, hogy lelkes rajongókba futhatna, akik a limitált kiadású csokibéka kártyájuk aláírásával rohamoznák az embert. Connort még mindig a hideg rázta a gondolattól, hogy a képe ezentúl ott virít majd Merlin, Dumbledore, vagy épp a Roxfort alapítói mellett. Abszurdum… De hogy még alá is írjon ebből párat, egyenesen nevetséges ötletnek tűnt.
Persze volt idő, mikor a mardekáros fiú előszeretettel játszott el a gondolattal, hogy egy napon efféle rajongás övezi majd minden lépését, azonban ezen álmaiban kivétel nélkül a kviddicsnek köszönhette eszméletlen hírnevét. Az évek múlásával aztán, és persze a „remek” személyiségének kifejlődésével, ezek az álmok elmúltak, és már nem vágyott többé az orra alá dugott dirib-darab pergamenekre és tollakra, amelyek csak az ő szignójára vártak, csupán trófeákra és arra, hogy a tömött stadionok lelátói mind az ő nevét skandálják. Az a gondolat valahogy még mindig libabőrt váltott ki belőle. Csak társas interakciót ne várjanak tőle, és nehogy megszólítsák őt…

Szóval a Csikóhal pont olyan helynek tűnt, ahol az ember békésen megihat egy korsó vajsört. A hely az elvont stílusával, a falain lógó absztrakt festményekkel és fotókkal nem éppen azt üzente, hogy az átlag falusiaknak lett kitalálva, ahogyan a söntés mögött álló fiatal srác sem tűnt épp túl elfoglaltnak, ahogy unottan poharakat törölgetett az összvissz két vendég társaságában.
Az ajtó csilingelve csukódott mögötte. Levetette bélelt farmerkabátját és sálját, mely utóbbit a kabát ujjába tömte, majd az egész ruhakölteményt felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra. Körbepillantott, mintha csak leselkedő fotósok után kutatna, majd csendes léptekkel a pulthoz lépett és rendelt magának egy korsó vajsört. Pár perccel később – de mindenképp több idő elteltével, mint amennyit a hely forgalmát elnézve várt volna – frissen csapolt italával a kezében egy félreeső asztal felé tartott. A nehéz korsó hangosan koppant a lakkozott falapon, hangját a háttérben szóló, mugli rockzene sem tudta elnyomni. Connor helyet foglalt, majd pillantása az asztalánál kiakasztott, dedikált fotóra siklott. A képről egy szőke nő pislogott vissza rá. A fiú először meghökkent, ugyanis a nő arcát sérülések borították, szeme alatt felhorzsolódott a bőre és lila monokli húzódott az igéző, kék íriszek alatt, szája pedig felrepedt. Connor kíváncsi volt, hogy vajon ki szerepel a fotón. A választ a kép alá helyezett kis tábla szolgáltatta, melyről megtudta, hogy a fotó a családon belüli erőszakra kívánta felhívni a figyelmet, szereplője pedig egy bizonyos Elfelda Hall. Csinos nő – gondolta magában – még a sérülések ellenére is. Ezután visszafordult az itala felé és nagyot húzott belőle.

Fejében cikáztak a gondolatok az elmúlt hetekről. Szokatlan élmény volt számára, hogy a kviddicsen kívül valami más is fontos szerepet töltsön be az életében, és még szoknia kellett azt az érzést is, amit a közelgő próba miatti izgalom jelentett számára. Valahogy a kviddicsmeccsek előtti pillanatok másmilyenek voltak. Sokkal magabiztosabban élte meg azokat, lévén sokkal biztosabb is volt a saját tudásában. Ha egy valamit tudott, hát repülni azt nagyon. De most… Életében talán először, kétségei támadtak. Vajon valóban elég jó ahhoz, hogy Trimágus Bajnok legyen? Elvégre mit tud ő a többi bajnokhoz képest? Hiszen az egyik francia lány párbajbajnok is egyben… Ehhez képest ő Connor, örült, ha a jegyei görbülnek, és azok is csak azért tették azt, amit, mert lehetősége volt gyakorlati vizsgákra. Itt azonban ennél biztosan több kell majd, és ez elbizonytalanította őt.
Talán ezért, talán a tavalyi csúfos bukása és sérülése miatt, de idén ő maga is visszafogottabb lett. Még kevésbé kereste mások társaságát, de ha hébe-hóba mégis megtalálta azt, akkor már fele annyira sem volt gúnyos és bántó, mint azt korábban megszokhatták tőle. Persze ehhez komoly önuralom is kellett, és egy tudatos döntés, amit az önkéntes, nyári száműzetése alkalmával hozott meg, azokon az estéken, amikor egyéb rádöbbenések is történtek. De erről majd máskor…

Szóval ott ült ő, Connor O’Hara, a Roxfort férfi bajnoka, a Mardekár ház csapatkapitánya, a Dallycastle-i Denevérek egykori sztárhajtójának a fia, egy csupa szerencsétlenség egyes egyedül egy mondvacsinált művészbár, vagy mifene asztalánál és a jövőjén elmélkedett épp nagyban, amikor is újból nyílt az ajtó. Ő a hang irányába fordult, de ebben a mozdulatban több dolog is benne volt. Először is megpillantotta tükörképét az ablak üvegében, és örömmel tapasztalta, hogy a múlt heti verekedésének nyomai már csaknem teljesen felszívódtak az arcáról. Aztán megkönnyebbült, mert a hirtelen mozdulat ellenére sem nyilallt bele a gerincébe a fájdalom, holott már reflexszerűen rándult volna össze tőle. Végül, de nem utolsósorban a meglepettség uralkodott el rajta, köszönhetően a Csikóhal újabb vendégének. Hasonlót érezhetett a bár tulajdonosa is, mert a borostája mögött széles vigyor terült szét az arcán, mely bizonyára annak szólt, hogy gondolatban már az aranygalleonokat számolta, amit a hely forgalmának fellendülése hozott neki a konyhára. Merthogy az újabb érkező szintúgy Trimágus Bajnok volt, és ez – valljuk be – valóban jó reklám lehetett volna a Csikóhalnak.

[- Solace Barbon. Vársz valakit?]

disposable teens

2005. november 12. szombat

Connor

Bájos ez a falu, szép, szép, de elképesztően unalmas is. A legjobb tulajdonsága, hogy innen nyílik a legjobb kilátás a Roxfort egyébként impozáns kastélyára. De ettől eltekintve? Lapos az egész.

Ettől függetlenül nem gondolkoztam sokat, amikor lehetőség volt ismét lejönni ide – szeptemberhez képest, amikor először néztem meg a saját szemeimmel, nem változott semmit az eddigieknél is pocsékabb időjárást és az újonnan megjelenő hiénákat leszámítva, akik minden sarkon egy-egy kattintásra vadásznak. Elég sokat kutattam az előző Tusák kapcsán, és egyik se kapott akkora hírverést, mint a mostani. De Amerika véglegesen megváltoztatta ezt is a kapitalizmus jegyében.

Igaz lehet, amit a skótok és angolok alkoholproblémáiról mondanak, máskülönben nem lenne szükség három kocsmára is egy ilyen kis faluban. A Csikóhal legalább kevésbé tűnik úgy, mint ami már pár száz éve itt van elmozdíthatatlanul, egy időkapszulába zárva, mint ami nem akar tudomást venni a huszonegyedik századról. Erre utal az is, hogy nem a britek imádott, de kissé fáradt hangú énekesei szólnak a rádióból, hanem valami ütemesebb, amit nem ismerek.

Nem hátrány, hogy sikerült a legkevésbé zsúfolt helyet kiválasztanom. Biztosan másképp alakul a mai napom, ha nem látom meg Edithet – így hívták egyáltalán? – a Mézesfalázs felé konvergálni. Elég volt egyszer hagynom, hogy kiszívja a nyakam Halloweenkor, és azóta is tévképzetekben él, pedig már két hete veszem figyelmen kívül a jelenlétét. Épp vannak fontosabb problémáim is nála. Például az, hogy sikerült ismét a köztudatba égetni azt a nevet, aminek szégyenétől mindenképp menekülni akartam. Számítottam arra, hogy előbb vagy utóbb ki fog derülni, de csak a Halloweenkor történt, legrosszabb rémálmaim voltak képesek arra, hogy felkészítsenek arra, hogy ez mégis milyen hamar fog megvalósulni. Szinte meg is köszönhetném a dolgot az arctalan nővéreknek. Sokkal jobban viseltem így, hogy már a sorsolás másnapján a Barebone nevet húzták végig az újságok címlapján. Volt egy kis időm hozzászokni, hogy több ezren fognak gyűlölni miatta.

Meglepetten konstatálom Connor O’Hara jelenlétét. Olvastam az első cikket, amit lehoztak rólunk, amiben sportolói tehetségét és „félistenségét” méltatták, bár számomra még mindig ködös, mire gondolt ez alatt az író. Kétségtelen, ő a fotogénebb kettőnk közül; az arca sokkal szimmetrikusabb az enyémnél, és ő legalább nem pislogott bele kényszeresen az első csoportképbe, azt is szemüveg mögül. Biztosan neki lesz nagyobb esélye kettőnk közül azért a legszebb mosoly díjért, mert az enyémtől még a magnix horrorfilmek szereplői is elbizonytalanodnak. Ugyanakkor a Próféta vele sem volt kíméletes, amikor az állítólagos, rossz természetét, és egy tavaly elveszített meccset firtatott. Az előbbit amúgy se tudom hova tenni, hiszen egész évben nem hallottam a hangját. Hallottam helyette Orville-t dicsekedni azzal, hogy összeverte a múlt héten, bár az ő arca se nézett ki sokkal szebben.

Siennán kívül nem ismerem a bajnokokat. A Griffendél kapitánya egyértelműen a legnépszerűbb diákok közé tartozik, az eddigi beszélgetéseink alatt pedig meg is tudom ezt érteni dacára annak, hogy az első interakcióink alatt módszeresen tudta felforrasztani az agyvizemet. Akadékoskodó, kötekedő, szőrszálhasogató, kellemetlenkedő – egy kicsit utálom, de azért nem ő a legrosszabb ember, akivel valaha dolgom volt. Connorról viszont nem tudok többet, mint amit a cikk írt, mert amit láttam belőle, az nem volt sok. A cikkekre pedig annyit adok, mint a halloweeni kalandokra.

- Solace Barbon. Vársz valakit? - bár már biztosan tudja a nevem. Nem gondolkozom sokat, amikor az asztalához lépek és kezet nyújtok számára, hogy „hivatalosan” is bemutatkozzak neki.

- Egészen elképesztő, hogy egy rendes sört nem adnak ki nekünk, de közben élőben követik majd, ahogyan az életünket kockáztatjuk. - emelem meg a vajsörös korsómat. Nem annyira rossz, mint amit a neve sugall, valami helyi kuriózum lehet, de még sem egy BudWizard.

[- Solace Barbon. Vársz valakit?]

Nullával osztható

2005. november 12.

Egy pillanatig még elidőzött a tekintete az újonnan érkező, szintén Trimágus Bajnok, amerikai fiún, majd észbe kapva gyors elfordult tőle, még mielőtt kínos pillantást kellett volna váltania vele. Az igazat megvallva semmit sem tudott a srácról, aki rajta kívül az egyetlen férfi bajnok volt, lévén a franciáktól két hölgy került ki. Mivel nem volt az a túlzottan nyitott, érdeklődő, ismerkedős típus, így igencsak információ híján volt a Roxfort idei vendégeiről, habár ettől függetlenül – avagy pont emiatt - meglehetősen negatív véleménnyel bírt a tengeren túlról érkezett cserediákokról.
- Solace Barbon. Vársz valakit?
Connor nem rezzent össze a hangtól, elvégre valahol mélyen számított rá, hogy a csaknem teljesen üres kocsmában észreveszi majd őt a srác. Mindazonáltal egy kicsit bízott benne, hogy megúszhatja a kínos bájcsevejt, amelyben… nos… fogalmazzunk úgy, hogy nem kimondottan jeleskedett.
- Igen tudom. Akarom mondani… Connor O’Hara, és nem… nem várok senkit, szóval… foglalj helyet.
Az utolsó szavakat alig hallhatóan, mintegy elharapva préselte ki a fogai közül. Idén eldöntötte, hogy változtatni fog. Nem lehet mindig kívülálló, nem úszhat mindig szembe az árral, és nem kell mindenkivel ellenségesnek lennie. Mintha csak magában sorolta volna ezeket az újdonsült szabályokat, emlékeztetve önmagát arra, hogy jobb falkában lenni, mintsem egyedül halálra fagyni a vadonban. Amúgy sem lehet az összes jenki olyan, mint az a Morris nevű. Nem kell egyből ellenségesnek lennie…

- Egészen elképesztő, hogy egy rendes sört nem adnak ki nekünk, de közben élőben követik majd, ahogyan az életünket kockáztatjuk.
Connor arcán keserű mosoly suhant végig. Még mindig irtózott a kameráktól, amik minden lépését követték. Ha seprűn ült volna, és a kvaffot dobálta volna, hát mit sem foglalkozott volna velük. De a földön járni másmilyen volt. Ott más ember volt. Talán pont azért fájt annyira Vitrol cikke, mert igazat írt róla. Elviselhetetlen személyiség volt. És ő rettegett attól, hogy a kamerák felveszik mindezt, és szembesítik vele nemcsak a teljes varázslótársadalmat, hanem önmagát is. De vajon Barbon tudja-e, hogy kivel ült le egy asztalhoz? Vajon mit hallott róla az amerikai fiú?
- Szerintem a srác kiadná. Elég lazának tűnik hozzá. Vagy próbáltad?
Sanda pillantást vetett a pult mögött álló, borostás, kócos srácra, aki a valóságban nem sokkal lehetett idősebb tőlük, mégis valahogy sokkal öregebbnek tűnt számára. Egyszer hallott róla valami pletykát, talán a tavalyi pályaorientációs nap után, hogy össze-vissza beszélt és csupa vállalhatatlan baromságot hordott össze Flitwick professzor jelenlétében, meg hogy állítólag átoktörőből lett kocsmáros. Biztos volt benne, hogy a srácnál van baj a toronyban bőven. Lehet fel se tűnne neki, hogy miből tölt a kiskorú vendégeinek.

- És őőő… Milyen érzés bajnoknak lenni?
Irtózatosan idegennek hallotta a saját hangját, ahogy az idegen srác felől érdeklődött. Valahol a mélyben ott visszhangzottak benne Gemma szavai, amiket év elején intézett hozzá a lány. Talán az volt az első lépés az új élet felé, hogy ott és akkor bocsánatot kért a lánytól és kérte őt, hogy térjen vissza a csapatba. Connor úgy érezte, mintha évek teltek volna el azóta, annyi minden történt az elmúlt hetekben.
- Hogy tetszik eddig a Roxfort? Először vagy Roxmortsban azóta, hogy megjöttetek?
Iszonyúan bénán hangzottak a kérdései, mintha csak valami ügyetlen újságíró lett volna, vagy mintha ez lett volna az első napja a normális emberek között, és még nem tanulta volna meg, hogy miként is kell gördülékenyen kommunikálni. Mentségéül szóljon: utóbbi nem állt távol az igazságtól.
Connor is érezte, hogy mennyire kellemetlen a helyzet, ezért gyors kortyolt egyet a söréből, csak hogy kezdjen magával valamit, közben pedig azon gondolkozott, hogy mennyivel könnyebb volt bunkó, ellenséges módon állni az emberekhez. Akkor legalább senki sem akart vele beszélgetni, és nem kellett ennyit gondolkoznia azon, hogy mit mondjon. Egyébként normális emberek hogyan töltik ki a beszélgetésben beálló szüneteket? Vagy nekik folyamatosan van miről beszélni? De mégis hogy tudja egy ember ennyit jártatni a száját? Connor kezdett teljesen összezavarodni.