Főutca

Egy hosszú, kanyargós utca, amely keresztüvezeti az embert egész Roxmortson.
A főutca két oldalán főképp boltok, és azok hívogató kirakatai sorakonak. Na meg egy-két kocsma vagy teázó bejárata. Itt minden megtalálható, amire csak egy mágusnak vagy bosorkánynak szüksége lehet. Itt tehát mindig nagy a jövés-menés, s nem csak a diákok roxforti látogatása alkalmával.

life is soup: i am fork

to: mrs. lutece

Ω

+18!: káromkodás, szerhasználat, függőség.
        Volt néhány azelőttel korábban egy időszak, amikor örültem az ősznek - a meleg pulóvereknek, hulló faleveleknek, mindannak, ami ezek alatt történni tud. Szerencsére mostanra kiveszett belőlem ennek minden öröme, sőt: már-már egészen barátságtalan auror-arcom van, ahogy átvágok az emberek között. Talán ők is érzik a kabátom árnyalatából, hogy végleg megindultam ezen a lejtőn - és talán odafelé közben sikerül hasznosnak is bizonyulnom számukra, mielőtt végleg elnyel a korai életuntság és az aurorokra oly jellemző önismeret teljes hiánya. Mielőtt elfelejtenék sikoltani.
        A néhány azelőttel korábbi időszak most minden épület sarkából visszanéz rám - talán visszatérni Roxmortsba jobban fáj, mint szeretném elismerni, vagy mint az elismerhető lenne bárki számára. Ahogy behúzom a nyakam, az rögtön kurva komikus is: azonnal tudja mindenki, hogy nem vagyok itt, ezért aztán érdemes megnézni azt is, miért nem. Eltelt jópár év, és mégsem tudtam megszabadulni attól a kellemetlen hűvös ponttól, amely mindig kirajzolódik a mellkasom felett, ha ott járok, ahol azelőtt.. szerettem.
        
        A leendő Mrs. Lutece ebből nem sokat sejt - vagy túl udvarias per boldog hozzá, hogy felhívja rá a figyelmem, milyen ostoba vagyok, hogy ezt képzelem. Vannak az egésznek.. előnyei is, ha épp egy ital után vagyok, Wes közelebb van, Roman messzebb, és bizonyára mindannyian arra vágyunk felnőttként, hogy visszatérjünk oda, ahol már nem vonhatnak le házpontokat tőlünk nyilvános dohányzásért. Szinte látom is azelőtt Minnie alakját, ahogy idegesítően magas - idegesítően vidám, az egyik üzlettől a másik bejáratáig fut, belém ütközik. Kitapintom a gyógyszeres fiolát a kabátom zsebében.
        - Egy.. irish pumpkin spice lattét kérek, köszönöm. Az ablak melletti asztal, igen. - ez a kávézó azóta nyithatott - persze azzal nem lehetne vádolni, hogy rám is vonatkoznának a nosztalgia langymeleg jótékony hatásai, épp ezért kerültem egészen eddig a gyerekkorunk egy elég nagy szeletét. Emlékezni olyan, mint folyton hiányt tapintani a fogsorban: minél jobban keresem, annál jobban szégyellem.
        
        - A leeendőőő Madame Lutece! Pukedli vagy meghajlás? - pedig nagyjából három hét telhetett el, mióta nem láttam. Azt továbbra is gondolom, hogy Leon a szellemi kútmérgezések közül épp az, amelyiket utólag veszünk csak észre - ahogy azt is, hogy talán nem fogok neki soha igazán megbocsájtani, csak közben.. Közben magamat sokkal jobban gyűlölöm az egészért, részletekben, több felvonásban. Leon mindig sokkal szerencsésebb volt, mint érdemei vonták volna maguk után - talán éppen ezért. Az olyan jóindulatból rohadékok, mint ő, mindig szerencsések.
        - Láttam, hogy van palacsintájuk, sőt.. hogy tulajdonképpen ez egy palacsintázó is? Milyen dekadens, gyermekkori és felnőtt függőségeink egyszerre. - mutatok udvariatlanul az itallapra, mert bár szeretnék úgy tenni, mintha olyan jó megfigyelő volnék, akár bármely másik, érzelmileg stunted, ellenben nagyon cinikus auror, de ehhez Ginny túlságosan jól ismer már.

        - Tudom, hogy végtelenül égsz a vágytól, hogy megtudd, mi történt az eligazításon, de ez nagyjából annyira izgalmas, mintha felolvasnám neked valamelyik levelezésünket Redwayről hatodévből. Ezt az affért is viszonzatlan érdeklődés jellemzi, csak ebben a történetben én vagyok Redway. Meg tulajdonképpen Bishop ütője is? - talán nem ez a legelegánsabb hasonlatom, Redway vitte valamire, ha az a valami egy üzleti tevékenységnek álcázott vidéki csajozási projekt is volt érzésem szerint. Persze az érzéseim mindig csak arra voltak jók, hogy kövessem őket a legközelebbi kurva kis szakadékig.
        - De mivel nálam jobban informált vagy általában rólam is, igen, tényleg őrködni, meg mások örömét elrontani fogom az alatt a bizonyos alatt, amit nem is tudom, nyilvános helyen ki lehet-e már mondani hangosan. - nem kétlem, hogy Ginny már minden részletet tud, amely elhangozhat a Griffendél házvezetőjének párnájába suttogva.

        Egy pillanatra megállok - most érkeznek a rendeléseink, amögött könnyebb elbújni. Könnyebb erre, és nem arra figyelni, ami összeszorítja a nyelőcsövem: hogy mennyire ismerős, otthonos mindez. Hogy bármikor besétálhat bármelyikünk - Leon, azelőtt Minnie, vagy Willow. Nem tudom hirtelen, melyik lehetőség rosszabb - végighúzom az ujjam a fiolán.
        Bárhogy szeretném, ha csak ősz lenne, ha csak hazatérnénk a Roxfortba - sok azelőtt rajzol köröket a kávé felszínére. Még mindig félek tőlük.

the thing about growing up with fred and george,
is that you sort of start thinking anything’s possible
if you’ve got enough nerve.

Fahéjszínű rúzsa árulkodó foltot hagy a teáscsésze peremén, kellően dekadens és remekül illik a kora szeptemberi időjáráshoz. Septiben kortyol, az ital túlságosan forró ahhoz, hogy egy hajtásra lehúzza, legalábbis anélkül, hogy megégetné a nyelvét. Természetesen késésben van, és természetesen Minnie aligha haragszik majd ezért, hiszen otthon, a közös lakásuk konyhájában is kávézhatnának a pult tetején ülve, pálcaintéssel ürítve a kristályhamutartót, ami Prewették egyik családi öröksége, mégis van valami keresetlen íz ebben a rendez-vous-ban, ami boldoggá teszi. Három hét után különösen.

 A nyár aranylóan búcsúzik, de a hűvös szélben már örömmel veszi fel az őzbarna pulóverét, a vékony kabátot, amiben semmi rendkívüli nincs, csupán az, aki viseli - de az utóbbi években hozzászokott az olykor kéretlen figyelemhez, már úgy hordja és hordozza, mint második bőrt. Ez a munka ezzel jár, és most, hogy az élete bizonyos részeit könnyebben tarthatja a rivaldafénytől távol, könnyebbnek tűnik. Valósabbnak. A lépteit is könnyebbnek érzi, de eszébe sem jutna, hogy ilyen szentimentális hülyeségeknek túl nagy jelentőséget tulajdonítson. Nem, ezt Minnie nyilvánvalóan megteszi majd helyette is, nem is kell túl sokat várnia - még a rendelését is alig adja le, chai latte, habbal, még a sálját sem tekerte le teljesen, mikor már felharsan a háta mögül a három hete várt hang. A viszontlátás mosolya önfeledt, mégha kissé bosszús is.
- Hiába is kérnélek, hogy ezt hagyd abba, ugye? - A kabátját és a sálját a széke támlájára veti, igazán kellemes ez a hely, kellemes az asztal erezete, a sötétzöld huzat a kanapékon, a nehéz anyagú függönyök. Minnie, mint általában, ezúttal is remekül választott helyszínt.

- Ó, az a sztori Bishop ütőjével elég emlékezetes. Szerintem nem csak én szeretem felidézni viharos őszi éjszakákon. - Hátraveti a haját, minden különösebb meggyőződés nélkül a menüre pillant, majd a lapot félrerakva átnyúl az asztalon, és egy pillanatra megszorítja Minnie kezét. Nem nyújtja feleslegesen, kettejük között egyszerre tűnik természetesnek és minden érzelgősségtől mentesnek.
- Tudod, örülök, hogy látlak. Komolyan. És most - kezdhetsz csacsogni, amíg megnézem, milyen a palacsinta felhozatal. Még sosem jártam itt, és farkaséhes vagyok. - Ahogy a fiatal nőre kacsint az asztal túloldalán, igencsak egyértelművé teszi, hogy ebben az asztaltársaságban nincs helye alakoskodásnak. Nem is áll szándékában úgy tenni, mintha nem lenne gusztustalanul boldog, de valamiért nem hagyja nyugodni az a meggyőződés, hogy Minnie előtt már nincsenek titkai. Már ami ezt a tárgyat illeti.

Míg megérkezik a rendelésük, a menüvel játszik, csak pár perccel később eszmél rá, hogy szórakozottságában szamárfület hajtott rá. Hogy Mrs. Ronald Weasley ehhez mit szólna, nos, azt jobb e percben nem bolygatni, ahogyan viszonylag kevés időt töltött a bátyjával és a bátyja feleségével az utóbbi időben, és úgy érezte, ez abszolút rendjén is van így. Nem, nem mulasztja el a pillantást, amit Minnie mintha az ajtóra vetne, a pillantást, amivel azok néznek, akik tartanak egy bizonyos személy felbukkanásától, de erre igazán rákérdezhet később, vagy hallgathat róla empatikusan.
- Hm, hát... nem is tudom, kimondhatjuk-e már hangosan. De úgy tudom, bizonyos baglyok már szárnyra keltek bizonyos levelekkel, úgyhogy... azt hiszem, hamarosan senki előtt nem marad titokban, még ebben a palacsintázóban sem.

life is soup: i am fork

to: mrs. lutece

Ω

+18!: káromkodás, szerhasználat, függőség, trauma.
        Szeretnék visszatérni ahhoz a Minniehez, akit Ginny lát - vagy akár csak ahhoz, akit Leon. Ha fenyegető is volt valaki önmegmentésének tárgyául szolgálni - és erre felhívni a figyelmét fájdalmasan későn - annál biztosan jobb volt, mint amivé a valóság csontosodott meg. Még a szó is különösen ostoba: ahogy félni attól is, hogy a dolgok menthetetlenül elromlottak, miközben ennél nyilvánvalóbb csak az lehet, hogy felhúzni egy vállalkozást legalább félig a palacsintákra öngyilkos merénylet még Roxmortsban is.
        Nem tudom, miért választottam - talán mert az emberek szeretik nézegetni soha be nem gyógyuló sebeiket, lényegében bármit, mielőtt engednék, hogy valaki ránézzen. Az irónia nem kerül el engem sem - végül nem épp az az auror lettem, akit a 16 éves Minnie elképzelt, cserébe annál jóval szerencsétlenebbül próbáltam úgy tenni, mintha az eseteim nem lennének kurva ismerősek a remek öntagadásukkal. Nincs semmi baj - és miközben kimondom, mert nyilván ki fogom megszokásból is, ahogy ők is, tudni fogom, hogy persze, nincs semmi baj. Annak a helyén is tragédia van.
        
        Goffrit rendeltem, mert feltétlenül muszáj volt már jó előre problémás vendégként bemutatkoznom a nemrég nyílt kávézó törzsközönségének, biztos ami biztos. Valahol Tayilor bizonyára kurva jól szórakozna rajtam - a lelkem megmentésére ugyan nem pályázott, de kétlem, hogy a balsorsom is hasonló neutrális megközelítésre találna benne.
        - Azt hittem, egészen mást szeretsz felidézni viharos éjszakákon, de nem ítélkezem. - nem tudom, a kézszorítás pontosan minek szól, de sok okom nem volna vitatkozni vele. A világ összes kézszorítása sem lenne elég hozzá, hogy normálisnak érezzem azt, ami történik, ami vagyok: csakhogy az élet nem áll meg a hasonlók kedvéért. Nem ért véget egyik azelőttben sem - talán ez is az, ha csak a fájdalomhoz szokhatott idegeim is érzik a neszét messziről.
        
        - Még én sem, de.. elég sok időnk lesz megszokni, nem igaz? Minden.. dolgot. - valamiféle mosolyt erőltetek magamra, ami nagyjából annyira lehet meggyőző, mint annak idején bármilyen képességeim jóslástanon. Ez a gondolat kedvesebb, mint amire számítottam: már szorul össze fájdalmasan a félelemtől a nyelőcsövem, sőt, még arra is vállalkozom, hogy elengedjem a zsebemben az apró fiolát, és felvegyem az étlapot. Talán az egyik pótlékot lecserélhetném a másikra - a cukor társadalmilag jóval vállalhatóbb az összes dolognál, amivel eddig próbálkoztam.
        - Melyikkel szeretnéd kezdeni? - megpróbáltam leönteni a goffrit a kihozott juharszirup, és valószínűleg valamilyen jam keverékével, de már csak a látványtól elfog valami kellemetlen. A hetek és hónapok Vanderholt mellett bizonyára sikerrel elölték az ízlésem maradékát is, mert végül csak így magában vágok le egy szeletet.

        - Várj, mielőtt.. legyen.. a nagybátyám. - nyelek egyet, ami hirtelen ostobának tűnik, ahogy levegőt venni is. Mindig így szoktam? Nem tudom kimondani a nevét, vagy csak.. itt nem tudom, egyikükét sem. Ha valaki, Ginny biztosan tudja, érzi.. talán látja is, de ennek nincs igazán jelentősége. Úgy nem, mintha barátok lennénk - de nem vagyunk barátok, a barátaimat sikerült rég elidegenítenem magamtól. Nem tudom, mi lenne a jó szó, de.. elképzelni, hogy kimondom, segít abban, hogy ne kérjek elnézést, süssek el egy trágár viccet talán Kalináról, talán Hermionéról, aki ha nem is lett a nemzeth menyasszonya, de valami több biztosan, mint amire én képes voltam.
        - Szóval.. tudod, hogy vannak fenntartásaim, mert mindig vannak. De közben.. nem hiszem, hogy igazam van, vagy talán nem akarom, hogy igazam legyen. Neked viszont hiszek, mert.. nem tudom. Talán nincs mindennek definíciója. Az nem az én dolgom, hogy megígérjem, hogy melyik végén és mivel fogom megátkozni, ez egy abszolút Weasley-business, illetve.. abban is biztos vagyok, hogy jobb emberismerő vagy nálam. - most nagyon szeretnék rágyújtani, de nem is tiltott, a hely szelleméhez a legkevésbé sem illik. Goffrit rendelni, aztán megenni magában mindenféle juharszirupok és jamek nélkül egy dolog, de talán ezután az igen nagy skandalum után egyébre nem vállalkozom.

        Szóval csak hátradőlök a széken, és úgy teszek, mint aki teljesen normális, az iménti monológot pedig nem az én szám mondta. Végső kétségbeesésemben majd ráfogom az egyébként tényleg pikánsan irish kávémra, ami már-már a dekadencia olyan alakját ölti fel, amit ez a békés skót falu aligha láthatott az elméletem szerint biztosan megtörtént Dumbledore-Grindelwald kézenfogva andalgás óta. El ne felejtsem megkérdezni Hagent..
        Tulajdonképpen Ginny most abszolút nyakon önthet a saját italával - tíz pont a Griffendélnek, mert biztosan találna is. Utáltam őrző lenni, és egyikünk sem tartott mély és sötét gyásznapokat, miután hajtó lettem - a saját nyomorúságomat például láthatóan most is remekül el tudom találni, kivédeni pedig az védi ki, akinek hét anyja van, és mind tisztességes boszorkány.
        - ..de ha igazam van, és nem a Tusával kapcsolatban, azt biztosan megígérhetem, hogy az összes cringe történetet elmesélem, amit tudok róla. Ez a minimum. - olyan gyorsan igyekszem kimondani, hogy meg se halljam: amíg játéknak tűnik, nem emlékeztet semmire azon kívül, amiért korábban szerettük az őszt.

the thing about growing up with fred and george,
is that you sort of start thinking anything’s possible
if you’ve got enough nerve.

Az őszi bűnbeesés fantázianévre keresztelt palacsinta éppen úgy érkezik meg az asztalra, ahogyan az étlap ígérte - almásan, fahéjasan, mégsem tud hozzáérni. A villája úgy fekszik a csuklója mellett, mint a korán érkezett ősz első levelei a kis skót utcán. Kivár. Másként aligha lehetne megfogalmazni, amit most tesz. Érezte Minnie hangulatában ezt a különös színezetet, ami nem is igazán meglepő - hiszen most úgy ülnek egymással szemben a kis asztal két oldalán, ahogy korábban soha. Sokakkal ült már így szemközt az évek során, legtöbbször talán a legújabb sógornőjével, aki nem titkolta, hogy nem teljesen érti a döntéseit, de mentségére szóljon, hogy igyekezett támogatni benne. Ott volt a kellemes, kissé talán kínos mézeskalács-sütés Chatonnal és Anathemával, ahol szintén így környékezte a nyugtalanság. Talán, ha most Minnie közli vele, hogy ez az egész számára elfogadhatatlan, akkor... akkor mi lesz? Képes lenne hátrébb lépni, elismerni, hogy a barátságuk bármilyen kapcsolatnál többet jelent, bármi egyébnél fontosabb? Igen, így kellene tennie. Mégis a torkában dobog a szíve, nem túl griffendéles dolog az ilyesmi. Nehezen ismerné be, hogy ezúttal igenis fél.

- Minnie... - Elkezdi, azután félbehagyja. Becsukja a szemét, de csak egy pillanatra, hogy összeszedje magát. Most elnézést kellene kérnie? Korábban sosem érezte, hogy bárki felé is tartozik ilyesmivel. Sem Michael, sem Dean, sem a későbbiek esetében, de talán akkor még egyszerűbb volt, játék, amit egyszerű szabályok szerint játszottak, pusztán élvezetből. Őszintén tudná mondani, hogy sosem akarta ezt? Hogy azokban a hónapokban, amikor csak úgy eljárt teázni a Griffendél házvezetőjéhez, egyszer sem gondolt úgy rá? Nem, ezt most semmiképp nem mondhatná. De akkor - akkor mit mondhatna? Esetleg öntse nyakon egy drámai gesztus keretében? Ebben a helyzetben aligha nevetnének rajta utána. Mégis. Hogy jobb emberismerő lenne?
- Azért ebben nem vagyok biztos - jegyzi meg, szinte csak önmagának, mielőtt beállna ez a nehezen értelmezhető csend. Kortyolna a kávéjából, de csak a habot kanalazza, hogy addig se kelljen állnia a barátnője pillantását.

Mi lesz most? Mi lesz most? Kész szerencse, hogy nem kell olyan hosszan várakoznia, míg Minnie ismét megszólal. Akkor viszont meglehetősen hangosan fújja ki a levegőt, amiről észre sem vette, hogy másodpercek óta odabent tartja.
- Igazad van. Ez a minimum. - A mosolya már egészen őszintének tűnik, miközben először belekortyol a kávéjába. - Szerencséd, hogy nem ragadtattam el magam. A kávém még mindig elég forró. Okosabb lett volna, ha limonádét rendelek. - Végül azért belevág a palacsintába, minden különösebb meggyőződés nélkül. Bár elég jól fest, azért az étvágya még mindig nem tért vissza, nincs tíz perce, hogy leültek.
- Szóval... megígérem, hogy többet nem fogom ezt szóba hozni, de hadd mondjam el, hogy nem igazán terveztem ezt. Azt hiszem, a nagybátyád minden erejével küzdött ellenem. De tudod, hogy az ilyen küzdelem csak egy darabig képes kitartani, aztán... - Az a könnyedség, amivel vállat von, mielőtt bekapna egy falat palacsintát, már a három héttel ezelőtti beszélgetéseik hangulatát idézi. Ebbe jó belesimulni, ez olyan otthonos.
- Kérlek, mondd, hogy nem költözöl el ezért. Sosem találnék senkit, aki elfogadja a rémes felső- és alsószomszédokat, és még ráadásul engem is.

life is soup: i am fork

to: mrs. lutece

Ω

+18!: káromkodás, szerhasználat, függőség, trauma.
        Minnie Balmoral kedvesen ostoba manifesztációja azon klisék halmazának, melyek végül kínosan biztosan archaizálásba futnak ki az irónia minden lehetséges kerülőjén - mintha a zuhanást, erkölcsi, morális, fizikai értelemben semmi nem tudná megállítani, legfeljebb az a néhány kiálló faág és szikla, amelyet érinteni fogok még lefelé. Ez volna a szórakoztató megfogalmazása annak, amivé az évek formálták a meglátásaimat - és amelyet valamiért azt hiszem, hogy Ginny sem lát át igazán.
        Talán régi kedves ismerőseim jóemberségük okán sem tehetik meg, hogy elfogadják, végleg egy cinikus faszfej lettem - vagy csak az én értékítéltem hibás. Erre is megvan minden lehetőség ha a pályaválasztási motivációimat tekintjük alapnak: most is csak azért nem rontottam el Ginny rég várt pillanatát, mert még körülményeskedem kicsit a megfogalmazással. Opció lenne még, hogy pánikrohamot kapok, ráöntöm jó érzékkel az egész üveg jamet a goffrira, és nevetünk, mint egy borzalmas sitcomban - az elfogadhatatlannál alkalmatlanabb lehetőségek olyan gyorsan követik egymást a fejemben, hogy mostanra tényleg félelmetesen tudatában vagyok annak, hogy pislogok, időnként levegőt is veszek. Nem tűnik természetesnek.
        
        - Én sem vagyok biztos benne. - a hangsúly úgy tűnik, mintha helyeselnék, sőt, egyetértenék valami kifejezetten pozitív dolgot illetően, de az sem egészen világos, hogy mire értette. Nagyon szeretnék helyeselni, egyetérteni tulajdonképpen bármiben, abbahagyni ezt a szánalmas vergődést a szavak között. Most is könnyebb elhatározni a visszaszokást, mint elviselni annak ígéretét, hogy ez vagyok én. Ez lettem, és csak azért viselhet el bárki egy rövid, udvarias beszélgetésen túl is, mert voltam korábban nem ilyen, talán leszek már nem ilyen is.
        - Nem! Illetve, izé.. én nem tudom, hogy működik. Talán ez az egyetlen jó dolog benne. Nem benne benne, csak.. az egészben. - ezúttal biztos vagyok a hazugságban, és abban is, hogy ez az egyetlen létező igazság, ami megfogható benne. Egy darabig biztos voltam benne, hogy mindennek ellent tudok állni a kísértést kivéve: nemet mondani a gyengék sportja, a Leonoké, akik rezzenéstelenül képesek rá valami ismeretlen nagyobb kurva nagy igazság kedvéért. Ragaszkodni mindenhez, ami aztán megbosszulja magát - ez ismerős, ez néz rám időnként vissza tükröződő felületekről.. Én nem vagyok Ginny Weasley, az én kitartásom nem kiérdemelt boldogság koronázza, az enyém Balmoralba vezet, ha szerencséje van, egy üveg közepesen rossz whiskyvel.

        - Nem tudom, hogy meg fogom-e bocsájtani azt, ami történt, de.. azt sem tudom, mi történik, ha soha nem megy? Akkor örökre egyedül leszek egy olyan világban, amelyik rajong érte? Nagyon szeretném, ha minden olyan lenne, mint volt.. azelőtt. - ahogy kimondom, már utálom is egy kicsit magam érte. Nehéz lenne eldönteni, kit gyűlölök jobban: Leont vagy Azelőtt Minniet? Ők persze csodálatosan megértenék egymást, mindketten elkötelezettek mások életének szeretetből való tönkretételében, a következmények pedig unalmas hétköznapiságok, amelyekre egyikük sem gondol. Templomi csendnek érzem, ami követi a sóhajt - semmi, soha nem lehet olyan, mint azelőtt. Ha újra megkérném.. törölje az emlékeimet, és boldog ürességben tapintanám a hiányt: valami elveszett, valami nem gyógyul meg.
       - Tudod, gondoltam már rá, de nem emiatt. Mármint gondolom te leszel az, aki több időt tölt a lakáson kívül, mint benne, nem igaz? - tanácstalanul felemelem a villát, vágok még egy falatot, mielőtt letenném és nézném kicsit. Csak azért folytatom, mert Ginny ül velem szemben.

        - Megkerestem West. Nem akartam elmondani, amíg nem vagyok benne biztos, de lehet, hogy tényleg az lenne a legjobb, ha mégis feltárnám azt, ami Balmoral alatt van. És persze a Tusa. Meg fogsz őrülni az új beosztásomtól, ami után még Tayilor is megnyalná a.. nagyon bánom, hogy ebbe a hasonlatba belekezdtem, vegyük úgy, hogy ez nem kerül a jegyzőkönyvbe, rendben? - abban már most biztos vagyok, ha Leon azok után, ami történt, még veszi a fáradtságot, hogy eláruljon részleteket Ginnynek, akkor rosszabb dolgok történnek majd, mint a rögtönzött teaparti süteménnyel. Persze előlük majdnem lehetetlen elrejteni bármit - talán griffendéles átok és áldás lehet. Átok: nekem, áldás általában nekik.
        - ...szóval emiatt gondoltam rá. Közelebb vagyunk hozzá, és valószínűleg Hagen, tudod, Romanov nyakára is akarok járni ezzel kapcsolatban. Nem utolsó sorban messzebb van Romantől. - nagyon szeretnék rágyújtani, mielőtt erősen el nem ítélhető módon Ginny végighúz majd odakint a macskaköveken ezen a szép napos délutánon, ahogy azt kiérdemeltem az imént. Már abban is biztos vagyok, hogy minimum sejti, mire készülök - talán a szökőkutat is megjárom majd.

the thing about growing up with fred and george,
is that you sort of start thinking anything’s possible
if you’ve got enough nerve.

+13, durva nyelvezet

Szeretné, ha Minnie tudná, ha érezné, hogy érti - érti, amennyire kívülállóként értheti. Hogy tudja, milyen az asztal másik oldalán ülni, azon az oldalon, ahol nem mindig olyan fényes a lapjárás. Hogy valami hasonlót gondolt kicsit több, mint egy évvel ezelőtt, mikor azt mérlegelte, mi várhat rá egy olyan világban, ahol a másikért mindenki rajong. Milyen hosszú lesz az út a völgyben, mikor kezd a talaj végre emelkedni? Amikor lefelé gyalogolt, ezt aligha tudta megjósolni, inkább csak igyekezett, hogy minél előbb kijuthasson. Nem mintha a két helyzet megfeleltethető lenne egymásnak, és nem is vágyik rá, hogy ebben a pillanatban a fiúra gondoljon, aki még a Weasley-ék lányát is túlélte. Hátradől a székén, a garbója nyakával matat, mint oly sokszor, amikor fogalma sincs hirtelen, mit mondjon - nincs kétsége afelől, hogy Minnie még nála is jobban ismeri ezeket a mára egyezményessé vált jeleket.
- Ezt megértem, de... - Okosabb lehet-e Minerva életében Minervánál? Nem, biztosan nem lenne szerencsés tizenkilencre lapot húzni. Annyi éven át érezte, hogy vigyáznak egymásra, hogy a köztük feszülő fonál nem szakad el, mert nem fog rajta sem a kontinenseken átívelő távolság, sem pedig a mindennapok egyre hevesebb sodrása. Mi olyat mondhatna, aminek van értelme, miközben egy újfajta valóságot ízlelgetnek mindketten?
- Néha eszembe jut, hogy igazából nincs visszaút oda. Se neked, se nekem. És ez... talán jó? Vagy hát nem, kurvára nem érződik jónak, de mondhatnánk, hogy természetes? Ha egy húszassal öregebbek lennénk, és eltartott kisujjal teázgatnánk. Nem tudom. - Kényszeredetten elmosolyodik, miközben visszahajol a palacsintája fölé, hogy az állát a tenyerébe támasztva nézzen a másik szemébe. Nem, semmiképpen nem ez volt Weasley kisasszony legemelkedettebb szónoklata, és ezen még az sem segít, hogy az őszi bűnbeesés névre keresztelt palacsinta sem tűnik igazán étvágygerjesztőnek többé.

- Nem akarom, hogy elmenj. Őszintén nem. - Csendesen teszi hozzá, mintha igazából már sejtené, hogy ez az egész veszett ügy. Hogy gondolt-e a következményekre, mikor minden Lutece-ek kézzel készített szőnyegén trappolt a tonacipőjében vagy a konyhapultnak támaszkodott, miközben arra várt, hogy a menetrendszerűen érkező teafű lefőjön minden Lutece-ek konyhájában, nos, ezt utólag aligha tudná biztosan állítani. Valószínűleg nem gondolt annyit, mint kellett volna. Szokása ez is, mint az őzbarna pulóver, a feszes copf meg a fahéjszínű rúzsnyom, amit most is otthagy emlékeztetőül a csésze peremén. De most, Wes nevének említésére talán, vagy mert felsejlik, hogy merre tartanak most mindketten, mégha csupán gondolatban is - olyan erősen vágja le a csészét az asztalra, hogy a hangos csörömpölés szinte fülsiketítőnek hat a palacsintázó mélázó csendjében.

- Mi?! - Balmoral talán mindig ott rejtőzött a pakliban, egyfajta lehetőségként, amire jobb volt nem is gondolni, amiről biztosan hitte, hogy Minnie-nek nem igazán lesz több köze hozzá, hiszen mi lehet vonzó abban a kísértetjárta házban? De ez - még a gondolat is kurvára és teljes mértékben abszurd.
- Remélem, hogy ez csak valami vicc. Elég hülye, ha már itt tartunk. És pont leszarom, hogy mit nyal meg Tayilor! Minnie, a rohadt életbe! - A kávéja kilöttyent, és most már nagyjából biztos abban, hogy a csésze csak azért nem tört darabokra, mert védi valami ügyes kis bűbáj. - Annyira eleged lett a háremedből, hogy meg akarsz halni?! - A hangja immár nem több nehéz suttogásnál, de még önmagát is meglepi azzal, hogy egészen rettegőnek hangzik. Ide az összes griffendéles virtust azonnal, mert amit halálfalók tömege nem tudott elintézni, azt Minnie Balmoral megoldja maximum három lépésben.