2005. november 12.
A Csikóhal éppen olyan helynek tűnt, ahol az ember nyugodtan meghúzhatja magát anélkül, hogy lelkes rajongókba futhatna, akik a limitált kiadású csokibéka kártyájuk aláírásával rohamoznák az embert. Connort még mindig a hideg rázta a gondolattól, hogy a képe ezentúl ott virít majd Merlin, Dumbledore, vagy épp a Roxfort alapítói mellett. Abszurdum… De hogy még alá is írjon ebből párat, egyenesen nevetséges ötletnek tűnt.
Persze volt idő, mikor a mardekáros fiú előszeretettel játszott el a gondolattal, hogy egy napon efféle rajongás övezi majd minden lépését, azonban ezen álmaiban kivétel nélkül a kviddicsnek köszönhette eszméletlen hírnevét. Az évek múlásával aztán, és persze a „remek” személyiségének kifejlődésével, ezek az álmok elmúltak, és már nem vágyott többé az orra alá dugott dirib-darab pergamenekre és tollakra, amelyek csak az ő szignójára vártak, csupán trófeákra és arra, hogy a tömött stadionok lelátói mind az ő nevét skandálják. Az a gondolat valahogy még mindig libabőrt váltott ki belőle. Csak társas interakciót ne várjanak tőle, és nehogy megszólítsák őt…
Szóval a Csikóhal pont olyan helynek tűnt, ahol az ember békésen megihat egy korsó vajsört. A hely az elvont stílusával, a falain lógó absztrakt festményekkel és fotókkal nem éppen azt üzente, hogy az átlag falusiaknak lett kitalálva, ahogyan a söntés mögött álló fiatal srác sem tűnt épp túl elfoglaltnak, ahogy unottan poharakat törölgetett az összvissz két vendég társaságában.
Az ajtó csilingelve csukódott mögötte. Levetette bélelt farmerkabátját és sálját, mely utóbbit a kabát ujjába tömte, majd az egész ruhakölteményt felakasztotta az ajtó mellett álló fogasra. Körbepillantott, mintha csak leselkedő fotósok után kutatna, majd csendes léptekkel a pulthoz lépett és rendelt magának egy korsó vajsört. Pár perccel később – de mindenképp több idő elteltével, mint amennyit a hely forgalmát elnézve várt volna – frissen csapolt italával a kezében egy félreeső asztal felé tartott. A nehéz korsó hangosan koppant a lakkozott falapon, hangját a háttérben szóló, mugli rockzene sem tudta elnyomni. Connor helyet foglalt, majd pillantása az asztalánál kiakasztott, dedikált fotóra siklott. A képről egy szőke nő pislogott vissza rá. A fiú először meghökkent, ugyanis a nő arcát sérülések borították, szeme alatt felhorzsolódott a bőre és lila monokli húzódott az igéző, kék íriszek alatt, szája pedig felrepedt. Connor kíváncsi volt, hogy vajon ki szerepel a fotón. A választ a kép alá helyezett kis tábla szolgáltatta, melyről megtudta, hogy a fotó a családon belüli erőszakra kívánta felhívni a figyelmet, szereplője pedig egy bizonyos Elfelda Hall. Csinos nő – gondolta magában – még a sérülések ellenére is. Ezután visszafordult az itala felé és nagyot húzott belőle.
Fejében cikáztak a gondolatok az elmúlt hetekről. Szokatlan élmény volt számára, hogy a kviddicsen kívül valami más is fontos szerepet töltsön be az életében, és még szoknia kellett azt az érzést is, amit a közelgő próba miatti izgalom jelentett számára. Valahogy a kviddicsmeccsek előtti pillanatok másmilyenek voltak. Sokkal magabiztosabban élte meg azokat, lévén sokkal biztosabb is volt a saját tudásában. Ha egy valamit tudott, hát repülni azt nagyon. De most… Életében talán először, kétségei támadtak. Vajon valóban elég jó ahhoz, hogy Trimágus Bajnok legyen? Elvégre mit tud ő a többi bajnokhoz képest? Hiszen az egyik francia lány párbajbajnok is egyben… Ehhez képest ő Connor, örült, ha a jegyei görbülnek, és azok is csak azért tették azt, amit, mert lehetősége volt gyakorlati vizsgákra. Itt azonban ennél biztosan több kell majd, és ez elbizonytalanította őt.
Talán ezért, talán a tavalyi csúfos bukása és sérülése miatt, de idén ő maga is visszafogottabb lett. Még kevésbé kereste mások társaságát, de ha hébe-hóba mégis megtalálta azt, akkor már fele annyira sem volt gúnyos és bántó, mint azt korábban megszokhatták tőle. Persze ehhez komoly önuralom is kellett, és egy tudatos döntés, amit az önkéntes, nyári száműzetése alkalmával hozott meg, azokon az estéken, amikor egyéb rádöbbenések is történtek. De erről majd máskor…
Szóval ott ült ő, Connor O’Hara, a Roxfort férfi bajnoka, a Mardekár ház csapatkapitánya, a Dallycastle-i Denevérek egykori sztárhajtójának a fia, egy csupa szerencsétlenség egyes egyedül egy mondvacsinált művészbár, vagy mifene asztalánál és a jövőjén elmélkedett épp nagyban, amikor is újból nyílt az ajtó. Ő a hang irányába fordult, de ebben a mozdulatban több dolog is benne volt. Először is megpillantotta tükörképét az ablak üvegében, és örömmel tapasztalta, hogy a múlt heti verekedésének nyomai már csaknem teljesen felszívódtak az arcáról. Aztán megkönnyebbült, mert a hirtelen mozdulat ellenére sem nyilallt bele a gerincébe a fájdalom, holott már reflexszerűen rándult volna össze tőle. Végül, de nem utolsósorban a meglepettség uralkodott el rajta, köszönhetően a Csikóhal újabb vendégének. Hasonlót érezhetett a bár tulajdonosa is, mert a borostája mögött széles vigyor terült szét az arcán, mely bizonyára annak szólt, hogy gondolatban már az aranygalleonokat számolta, amit a hely forgalmának fellendülése hozott neki a konyhára. Merthogy az újabb érkező szintúgy Trimágus Bajnok volt, és ez – valljuk be – valóban jó reklám lehetett volna a Csikóhalnak.