Egyreinkább sarokba szorítva érzem magam és meg kell vallanom, hogy ez nem az a sarok, amiben igazán lenni szeretnék. Az a sarok valahol otthon van, a szobámban, a hintaszékemmel. Csak ülnék ott és bámulnék ki az ablakon próbálva megnyugtatni magam és nem Novára gondolni folyton-folyvást. Akkor most mégis ez lenne a jobb sarok? Itt legalább a jóindulat és szakmaiság igyekszik abszolúte rámhozni az epegörcsöt.
Tudtam, hogy mit csináltam, lehet, hogy a moralitásom, már gyermekkorom óta meglehetősen el van csúszva és cseszve, de amellett, hogy nem biztos, hogy nekem kellett volna Vajákos Biri nénét játszanom, még minidig ott van a védelmemben a tény, hogy senkinek sem ártottam. Oh pedig megtehettem volna! Nem Liliyának és nem Irinának természetesen, arra soha nem lett volna semmi okom, de másoknak. Azoknak, akik most befújtak, mint a shakuhachit szokás meditáció közben. És mégsem tettem. Oké, nem arról folyik a beszélgetés épp, hogy elemileg romlott vagyok-e vagy sem, de azért ez mégiscsak egy szempont. Persze, eszemben sincs ezt Hagennel is közölni, hiszen semmit sem segítene a helyzeten.

Nem beszélve Liliyáról és a beszélgetésünkről, amit igazán bizalmasnak mondanék, hiszen végül is nem csupán, mint gyógyítótanoncot, hozzáértőt keresett meg, hanem úgy is, mint egyik nő a másikat. Nem is tudhatta, hogy milyen tapasztalatlan vagyok az ügyében és, hogy a betegsége ismerősebb számomra, mint maga az ügye! Ezt nem is tudnám úgy kiadni, hogy ne hangozzon rosszabbul, mint amilyen, nem is áll szándékomban mélyebben tárgyalni ezt. Még a tulajdon testvérével sem, azt gondolom, hogy amennyiben Hagennek ezt tudnia kell, nem én vagyok az a személy, akinek el kell mondania.
-Ez tudott – bólintok az Oakley professzorral kapcsolatos részletre, de az agyam már teszi össze a megfelelően diplomatikus és egyben sok információt nem közlő válaszom – ellenben néha egy nőnek bizonyos ügyes kapcsán szüksége lehet egy másik tanácsára is.

Biztosan így van. Mégha a másik nőnek annyi köze sincs a férfiakhoz, mint egyszeri roninnak a császári családhoz. Lényegtelen a kérdést illetően, hogy haszontalannak bizonyultam majdnem minden lehetséges szempontból, de valahogy már a gondolattól is elönt a szégyen.
Nemkülönben Irina kapcsán, akinek valóban csak ideig-óráig volt megfelelő a szer, de addig legalább élvezte a hatását. Ez is bonyolult kérdés volt, mert Irina is úgy jött hozzám, mint hasonló a hasonlóhoz. Az érem két oldala voltunk mindig is, de míg én az időm nagy részében nem törődtem a külvilággal, ő hajkurászta az el és befogadást, amit én az utóbbi időben egyenesen elutasítottam. Valamiért könnyebb annak, aki nem beszél, mint annak, aki furcsákat mond. Sosem értettem a többséget.

-Egy ilyen társadalomban nem fog sem funkcionálni, sem boldogan létezni, márpedig ő ezért küzd – már abban a pillanatban, amikor a szavak elhagyják a számat, tudom, hogy ezt magamban kellett volna tartanom. Ezt is, mint annyi mást lenyelni, mint megannyi izzó követ, hogy legalább melegséggel töltse el a gyomrom. Az ő családja, én ide is csak betolakodtam, mint akárhova máshova. Ishidáékhoz, ebbe az intézménybe, Freya életébe…szükség valójában sosem mutatkozott rám. Még most is benne vagyok abban a pikszisben, hogy Hagen kérésbe bújtassa a parancsot és ne úgy vágja a pofámba azt, mint egy shurikent.

Nyilvánvalóan bólintok, mert nem is hagytak helyet az egyet nem értésemnek és tulajdonképpen pontosan tudom miért állt nekem ezzel az egésszel.

-Az apám, Rokuro Ishida san dolgozik jelenleg a szíriai rutafűvel, így az ő eredményeinek publikálása után valószínűleg az enyéimre is sor kerülhet-mondom el a fennálló helyzetet, nyilván az apám engedélye nélkül ez a projekt se előre nem megy, se hátra.
-Elfelejtik majd-jegyzem meg a többieket illetően, miközben az egyik lábam a másikra pakolom- azért ilyen nívós intézményben is csak három napig tart minden csoda.

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
the Snitch danced
just beyond
her fingertips
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

Mindent megteszek azért, hogy arcvonásaimról ne legyen leolvasható az ütközés okozta fájdalom a gyomromban. Valószínűleg nem volt teljesen szakszerű a mozdulatom, a kvaff pedig jóval erősebbet ütött, mint amire számítottam. Meg sem közelíti, amit egy-egy gurkóval kapok az órai gyakorlások alatt, de minden pofont megérdemlek, ha vagyok olyan szerencsétlen, hogy hagyjam, hogy eltaláljon, és minden fájdalom arra van, hogy tanuljak belőle. Hiszen a fájdalom az én hibám, ha nem voltam elég gyors, elég ravasz, elég ügyes. Nem más a gyomromba beállt görcs sem, mint egy lecke.
Az érzés szinte el is múlik, mire visszarepülök a kezdő pozícióba. Nem érzem, hogy szükségem lenne védőfelszerelésre, de megfogadtam, hogy a gyakorlás alatt Scrimgeour az én kapitányom is, én pedig végrehajtom az utasításait, és nem kezdek el ellenkezni. Scrimgeour idősebb és tapasztaltabb nálam, és tudom, hogy nagy ára van annak, hogy hajlandó segíteni nekem.
Most hajolni kell és engedelmeskedni; ez most nem a forradalmak ideje. Még akkor sem, ha a forradalom nem díszbeszéd, nem egy írásmű megalkotása, nem egy kép megrajzolása, és nem hímzés; nem lehet olyan kifinomult, olyan könnyed, illedelmes, olyan gyengéd, kedves, udvarias, tartózkodó, nagylelkű. Ez most nem az, mert ez a tanulás és önfegyelem időszaka. És most kivételesen nem is azért tanulok, hogy aztán megkérdőjelezhessem.
Követem Scrimgeourt a szertárba, hogy magamra öltsem a védőfelszerelést. Mindig nagyon nagynak és nehéznek láttam ezt az öltözetet – így közelről pedig meg is tapasztalom, hogy valóban kicsit túlméretezett rám nézve, de egyáltalán nem olyan nehéz, mint hittem. A súlya nem nyomja le annyira a vállaimat, mint hittem, de a felső része bőven a combom közepéig lóg le. Nyilvánvalóan nálam valamivel nagyobb darab játékosokra lett szabva. Láthatóan el a legkisebb méret, ami elérhető, így nem kezdek el panaszkodni erről.
Furcsa, meleg érzés fog el a dicséretére. Utoljára a marseille-i rokonok dicsérete váltott ki belőlem hasonlót talán, miután megdicsértek, amiért egy-egy dolgot elvégeztem nekik. Egyik se volt veszélyes, mindegyik csak apróság. Elvinni ezt-azt ide, elhozni egy borítékot vagy egy apró csomagot. Semmi olyan, ami bonyolult lenne, mégis azt éreztem, hogy hasznos lehetek végre.
- Nagyrészt dolgozom a nyáron. – a tervek szerint a mugli rokonaimnál töltöm a nyár jelentős részét. Azt persze eszemben sincs elmondani, hogy pontosan mit is fogok csinálni. Még ha muglik is, amit csinálnak, az messze van a szabályostól, és ha mesélnék róluk, még a varázslók számára is egyértelmű lenne, hogy nem csak a Fletcher névből hozom az örökségem. Azt sem feledhetem, hogy Scrimgeour apja hírhedt auror volt, és nem azok közül, akik a Zsebkosz-köz üzleteit zargatták az engedélyekkel.
- Szeretnék egy jobb seprűt. Ezt még ajándékba kaptam, de nem olyan jó. Szeptemberre le fogom cserélni. – amiért kőkeményen meg fogok dolgozni. A Karine-nénitől kapott munkámból könnyű szerrel összeszedem a pénzt az áhított versenyseprűre.
- Valószínűleg fogok tudni gyakorolni, de augusztus vége előtt biztosan nem lesz meg az új seprűm. – addig pedig ki kell húznom a török másolattal.
- Miért nem tudsz nyáron gyakorolni? – kérdezem, mialatt a sisakot igazítom a fejemen. Nem foglalkozom igazán azzal, hogyan is nézek ki miatta. Szerencsére legalább ebből sikerült olyat találni, ami a felsővel és a kesztyűvel ellentétben nem lötyög rajtam.