Hogy a megfontoltságból fakadó távolság, vagy a vakmerőséggel járó közvetlenség jobb tanácsadó-e, erre nem tudtál volna egyértelmű választ adni. Mindenesetre te az előbbit tudhattad magadénak, és könnyen ki tudtál békülni vele. De egyáltalán nem akartál úgy tenni, mintha csak az az út lenne a jó, amin te jársz.
- Ebben nem vagyok biztos. Valójában a fejlődés és ilyenformán az evolúció feltétele a kíváncsiság és a bátorság például.. ha a varázslótársadalom megfontolt maradt volna, akkor most nem sok varázslatot tudnánk hasznosítani, elvégre ahhoz is kellett egy jó értelemben vett vakmerőség, hogy a mágusok varázslatokat kísérletezzenek ki... A te személyiségjegyeid nélkül lehet nekünk is kulcs kéne hozzá, hogy ki tudjunk nyitni egy ajtót - felelted mosolyogva. Örültél neki, hogy ilyen lelkes lett attól, hogy emléktörléssel foglalkozol. Valójában sokszor elfelejtetted, hogy amikor elkezdted a Godrikon megtanulni ezt a hivatást, milyen valódi szenvedély lett úrrá rajtad. Persze ez még a mai napig feltört benned, valahányszor egy bonyolultabb, nehezebb kérést teljesítettél, ami valódi kihívást jelentett számodra. Emlék és emlék között ugyanis nagy különbségek voltak, ahogy ember és ember között is. Nem minden emléket volt könnyű eltávolítani... ezt talán vannak, akik el sem hinnék... de az emlékek sokszor önálló entitásként viselkedtek, voltak, akik nem igen akarták hagyni, hogy töröljék őket. Olyankor rendesen be kellett vetned az akaratodat és a tudásodat, hogy véghez vidd, amire felhatalmaztak.
- Köszi... tényleg elég király lenni - vallottad be, már egész feloldódva Gemma társaságában. Olyan volt ez a helyzet neked most egy kicsit, mintha a húgoddal ültél volna itt, kedélyesen elcsevegve a sakkjátszma fölött. Kezdted úgy érezni, hogy a sakkmező és a bábuk most... valahogy elhalványulnak, kevéssé kezdenek érdekelni. Szívesebben csináltál volna most valami egészen mást, de hogy mit, arról fogalmad sem volt. Egyszerűen csak elöntött ez az érzés, és kezdted megadni magad neki.
- Nem - ráztad meg a fejed. - A minisztérium nem nekem való hely... erre hamar rájöttem, így hát egy teljesen önálló klientúrát hoztam létre, és főként kijárok a megbízóimhoz - mesélted. Előfordult már, hogy valakivel a lakásodban találkoztál, de ez nem volt komfortos számodra, a saját intim teredbe nem szívesen engedtél be bárkit. A cinkos kacsintásra szélesen elvigyorodtál. Persze hajlandó voltál úgy tenni, mintha bevennéd ezt a szöveget, de valójában a részedről nem volt szükség már tettetésre. Ő tudta az igazságot és te is... ennél fogva akár el is engedhettétek volna a közjátékot, legalábbis részedről. A többiek sem igen foglalkoztak veletek, elvoltak merülve a saját játékukban.
- Hát igen, a kötöttségek engem is zavartak... úgyhogy megértelek - rántottad meg a vállad, majd az autogramra terelődött a szó.
- Nem tudom... nekem furcsa másokat magunk fölé magasztalni. Részemről még sosem éreztem úgy, hogy vágyok valakinek az aláírására... Veled volt már ilyen? - érdeklődtél kíváncsian.
- A kedvenc világom... egy olyan történet, amin éppen most dolgozom. Arról szól, hogy emberek egy kockában élnek, mindenki a sajátjában, ami aztán a térben siklik, és közben a kocka olyan képeket vetít nekik, amit valóságnak hisznek... aztán történik egy váratlan hiba, ami miatt akadozik, majd leáll az adás, és... ezzel aztán olyan változások indulnak el, amire senki nem áll készen. De a végén szabadabb világot teremthetnek maguknak, és kiszabadulnak a kockájukból - árultad el a mostani történeted vázát, amit imádtál írni. Persze valójában minden egyes történetedet szeretted, és amíg írtad, addig az volt számodra a minden. Csak amikor már befejezted, akkor valahogy elengedted őket... soha semmit nem olvastál el újra egészben. Néhány részletet újra elővettél, persze, ha javításra szorult a szerkesztőd szerint. De az már csak a finomhangolás része volt, nem merültél el újra a történetben, csak akkor, egyszer, amikor megalkottad.
- Hú, izgalmas lehet, hogy ennyi testvéred van. Én egyke vagyok - osztottad meg vele a tényt, ami rengeteg előnnyel és hátránnyal járt egyszerre.
- Is-is - felelted a kérdésére. Valójában inspirálódtál is a természetben, és igen... neked az valahol szent hely volt.
Úgy látszott, Gemmára a víz és a természet egyaránt megnyugtatóan hatott, amit meg tudtál érteni.
- Izgalmasnak hangzik a búvárkodás, egyszer jó lenne kipróbálni. Melyik az a hely, amit ismersz, és ahol szerinted a legszebb a vízi világ? - érdeklődtél kíváncsian.
Mikor Gemma kifejtette, hogy szerinte miért jó, hogy sokan sokfélék vagyunk, mélyen egyetértettél vele. Soha senkit nem akartál megváltoztatni, neked mindenki rendben volt úgy, ahogy volt, maximum nem akartál érintkezni emberekkel, ha nem voltatok kompatibilisek.
Amikor megosztottad vele az animágusi vénádat, láthatóan teljesen lehidalt az információtól. Ez megmosolyogtatott, olyan kedves, gyermeki lelkesedés áradt belőle, amit valóban ritka kincsnek tartottál.
- Köszi... hát három évbe telt teljesen kitanulni, nem volt egyszerű, sok fájdalommal és sérüléssel is járt - vallottad be.
- Persze, nagyon örültem, hogy sólyommá váltam... mindig is repülni vágytam - árultad el, aztán a következő kérdése révén elgondolkodtál a játékotokon, amiről most eléggé lekerült a fókusz, legalábbis részedről. Léptél egyet az egyik futó bábuval, de valójában nem sok célod volt a lépéssel. Most inkább a társaság érdekelt.
- Okés, legyen... egy töklevet szívesen meginnék...meg egy kis szünetet is tarthatunk, ha gondolod? Megmutathatom a legjobb helyeket a kampuszon, ha már úgyis új vagy itt... - ajánlottad fel. A valóság mezeje most valahogy jobban vonzott, mint a a sakké.

Figyelmeztetések: 16+ trágárság, shaming, mentális zavar, szexuális erőszakra és erőszakosságra való utalás megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Most éppen azzal foglalod el magad, hogy igyekszel megtippelni: ki az, aki már ma éjjel álomba sírja magát, ki az, akinél a ma varázsa kicsit tovább kitart. Azonban a rideg valóság és a kegyetlen igazság előbb-utóbb mindenkit utolér. Az ilyen bálokon elhangzott ígéretek, lopott csókok többnyire nem igazak, csak a hangulat hevében elkövetett ostobaságok. Nem mind mögött van feltétlenül szándékosság, de balgaság lenne tagadni, hogy nincs olyan egyén, aki élvezettel használja ki és bántja embertársait. Te is közéjük tartozol, ugyanis jobb kihasználni, jobb bántani, mint kihasználva és bántva lenni. Nem mindegy, hogy melyik felén áll az ember a fasznak. Szopsz, vagy szopatsz. Ez a világ rendje.

Annak mondjuk nem örülsz, hogy Te is újfent szopatod magad, csak most egy magas, sokak számára kívánatos japán származású idiótával, aki ahogy elvégzi a Roxfortot eltűnik az életetekből. Miért is kellett neked beleszeretned ebbe a korlátozott szellemi képességű féllábú agyoncsapni való, de egyébként vicces, a zord külső alatt igenis végtelenül jólelkű, törődő, imádnivaló...

Te jó ég Vivien, állj le!

Sem most, sem máskor nincs itt az ideje a róla való ábrándozásnak. Csak rövid időre lehunyod a szemeid és egy mély lélegzetvétellel száműzöd Chikara Tetsuyat a gondolataidból... elsőre sikertelenül, mert ahogy kinyitod a szemeid épp egyből Őt pillantod meg, még a csillagporos ködön keresztül is.

Ez most csak egy rossz vicc, ugye?

Óriási szerencsédre a köd sűrűsödik, így erőszakkal szakítva el róla a tekinteted, így inkább minden idegszáladdal Herara koncentrálsz. A nyakában lógópecsétetek láttán újra lágyan elmosolyodsz. Elég csak az arcára nézned, a nyakán pulzáló verőérre, hogy tudd, nem feltétlenül ért egyet veled, mégis beletörődik az utasításodba. Egyszer talán majd megérti, miért teszed ezt, miért nem hagysz számára választást ebben. Csak szeretnéd megadni neki mindazt, amelyet a nyomorult szüleinek nem sikerült. Szeretnéd megadni neki azt, amit tőled sok-sok évvel ezelőtt elvettek. Ha tehetnéd, lehoznád neki a csillagokat, egy csinos zöld ajándékszalaggal díszíve átadnád neki a világot. De ezek csak szavak, mondani pedig bárki azt mond, amit csak akar. Ékesebben beszélnek a tettek minden szónál.

A kezedet újra megfogja és ismét vezetni kezd a táncban. Nem igazán érted, miért ragaszkodik ehhez a banális báli keringéshez, de megfogadtad, hogy soha semmit nem fogsz megtagadni tőle, úgyhogy most is aláveted magad az akaratának. Ez a szeretetnyelved. Aprókat bólogatva hallgatod. Nem különösebben értesz ezekhez a dolgokhoz, de a fejedben megforduló jövőképek egyikében sem neked kellett a pénzügyekkel szenvedni. Azt tegye az, akinek kedve van ehhez, vagy éppenséggel két anyja ugye.

- Úgy legyen Hera, ahogy mondod. A pénzügyekhez Te amúgy is milliószor jobban értesz, mint Én. - Egy sóhajjal nyugtázod a tényeket, majd türelmesen, alig érezhetően segítesz neki, hogy megtalálja az új ritmust. A csontjaidban lüktet a zene, a zsigereid is beleremegnek a hangzavarba, de nem mutatod a gyengeség legapróbb jeleit sem. Pördülésnél az egyre fokozódó hányingert is lenyeled. Nem segít a terem levegőtlensége sem, az egyének növekvő száma a táncparketten sem, valamint az egyre szignifikánsabbá váló rosszulléted sem. De nem mutatod ki, szelíd, lágy mosollyal díjazod Hera minden esetlen próbálkozását.

- Nos, ezzel a véleménnyel hidd el, nem vagy egyedül, de abból kell gazdálkodni, amit az élet biztosít. Hamarosan nagykorú leszek én is, onnantól már csak menedzselem valahogy a dolgaimat. De addig muszáj meghúznom magam és leszek a feddhetetlen és tökéletes lány a látszat kedvéért - arra már igazán nem reagálsz semmit, amikor azt állítja, hogy Samuel nem küldhet vissza az árvaházba, mert Hera nem engedi neki. Persze, bizonygathatnád, hogy neki ebbe igazán semmi beleszólása, de mit érnél vele? Tudod, hogy egyszer majd sokra fogja vinni, és még ha bizonyos dolgokat nem is képes reálisan látni, ennek ellenére is minden tehetséged és tudásod bevetve segíted majd Őt az árnyak közül.

Talán csak a vészesen közeledő telihold hatása, talán valami másé, de olyan erővel rohan le a hiány, hogy kénytelen vagy kicsit erősebben Hera vállába kapaszkodni, mert különben félő, hogy helyben összeesel. Hiába van itt neked Hera, de a kettőtök kapcsolatában mégis Te töltöd be az óvó-vigyázó szerepét, azonban... néha fellángol az igény arra, hogy valaki rád is vigyázzon. A csillagködös messzeségbe révedő tekinteted előtt megjelenik Édesanyád sziluettje. Már nagyon-nagyon régen nem gondoltál rá, talán már azt is hihetted, hogy elfelejtetted Őt. Most azonban a szemeid szúrják a könnyek, ahogyan a veszteség érzése szinte letaglóz. Hiányzik az ölelése, hiányzik a gyengéd érintése, hiányzik lágy hangja és megnyugtató kedves mosolya. Hiányzik a biztonság érzete, hiányzik a régi életed, a családod, de legfőképpen az Anyukád. Először az arca, majd lassan az egész alakja elmosódik és elveszik a báli forgatagban, téged ismét teljesen egyedül hagyva a nagy és kegyetlen világban.

- Tessék? - kérdezel vissza egyből, mielőtt hagynád egyáltalán leülepedni a szavait, ezzel elárulva még jobban magad, mintha az arcod nem lett volna eléggé árulkodó bűnjel. - Bocsáss meg, egy kicsit elkalandoztam, de... ne aggódj, nincs ezzel semmi gond. Csak nem akarom, hogy feláldozd a fiatalságod a jövő oltárán. Hidd el nekem, nem éri meg. - Amúgy sem kell aggódnia, mert legyen bármi - de tényleg bármi - az ára, Te biztosítani fogod neki azt a jövőt, melyet elképzelt magának, a jövőt, amelyet megérdemel. Nincs igazság a Földög, de vérrel és verejtékkel megszerezhetitek a kompenzációt, sőt akár többet is.
A Mardekár a kiválóság háza, és mi sem bizonyítja jobban az idetartozásotokat, mint a nagyratörésetek, a túlzott ambícióitok. Bár a tied nem érted van, de legalább van. A Te életed már tizenegy évvel ezelőtt véget ért, az önámítás netovábbja lenne vágyakból épített csalfa képzelgéseket kergetned. Persze, mindig felállsz a padlóról, de van-e értelme feleslegesen térdre kényszerítened magad újra és újra? Természetesen nincs, de mégis vannak olyan aspektusai a létednek, ahol ezt önként és dalolva megteszed, hogy egy kicsikét tovább ringathasd a lelked megmaradt ártatlanságát édes tévképzetekbe.

- Ez nem igaz Hera, hogy neked nincs semmid a páratlan eszeden kívül. Itt vagyok neked Én, ahogy Te is nekem. És ameddig ez így van, egy napon majd az egész világ fog előttünk térdelni. Akkor pedig minden és mindenki megfizet majd azokért a tettekért, melyeket ellenünk követtek el - ajkaid álnok mosolyra húzódnak, míg szemeidből süt a bosszú és a rosszindulat sötét fénye. Így van - megbosszultok minden titeket ért attrocitást, legyen annak bármi az ára. Kettőtök élete és halála már egyetlen véres pecsétben összefonódott, melynek ékes jele ott díszeleg Heranoush Fletcher nyakában. Egyik kezeddel elengeded a vállát, hogy az esztétikusan megmunkált finom precizitású fémláncon végigfuttathasd ujjaid, majd végül véretek pecsétjét a kezedbe véve megcsodáld azt. Hüvelykujjaddal végigsimítasz a vérvörös kővé vált nedűn, majd óvatosan visszaengeded a nyakláncot Hera mellkasára.

- Soha nem foglak cserben hagyni. Soha nem foglak magadra hagyni... és soha nem fogom hagyni, hogy újra meg kelljen hajolnod mások akarata előtt - megfogod a kezét és a mellkasodra, a szívedre helyezed azt. - Ennek a romlott szívnek minden dobbanására esküszöm. Bemocskolt testem ezentúl egy célt szolgál majd minden egyes apró mozzanatával és légvételével. Az utolsó lélegzetemig azon leszek, hogy a megérdemelt helyedre juttassalak, ahol senki, ismétlem soha senki nem fog tudni téged és a csillogásodat újra elnyomni!

Szemed sarkából feltűnik, hogy megint kicsit oszaldozni kezd a köd, úgyhogy hagyod tovább, hogy vezessen a fokozatosaan visszatérő, idegesítően vibráló zene ritmusára. Ezzel együtt a Lycanthropia minden kéretlen és nem kívánatos mellékhatása is visszatér, valamint a gondolataid legsötétebb szegletébe Ők is...

te csak értem élhetsz

Őt is ugyanúgy el fogod árulni, mint engem?

Lelki szemeid elé villan előbb Natalie halálának a képe, majd a sokadik villanás után már Hera élettelen babaarca néz vissza rád. Ettől úgy megszédülsz, hogy muszáj vagy ismét benne megkapaszkodnod, félő, hogy itt fogsz elájulni. Nehezen, zihálva veszed a levegőt, miközben a rettegés rázza meg kontrollálatlanul az egész testedet.

Nem, ez nem... Ez nem történhet meg soha!

Hazug!

Lorian Grimmstark - IV. évfolyam

Lorian Grimmstark - IV. évfolyam

MARDEKÁR
Lorian Grimmstark

Figyelmeztetések: 18+ trágárság, mentális zavar, szexualitás, nemi erőszak, gyűlölködés, self-harm, gyilkosság, vér megjelenése a szövegben. Semmilyen szinten nem tükrözi az író nézeteit.



Emlékszem még, ahogy a fogyó Hold ezüstös fénye keblére ölelt a magányos éjszakában. Emlékszem még, ahogy a fák közt szlalomozó januári metsző hideg szél a bőröm alá kúszott és vesztes csatát vívott a testemben pezsgő lázas forrósággal. Emlékszem még a biztonságot és megnyugvást adó fájdalomra, ahogyan emlékszem még az eszméletlenség hívogató puha sötétségére, mely a vérveszteség hívószavára érkezett, de mégis cserben hagyott.
Emlékszem még a pillanatra, amikor a magányomat erőszakkal tépted el tőlem. Emlékszem, ahogy a szél belekapott a fényes fekete hajadba, arra is emlékszem, hogy az amúgy vidám és mosolygós arcodról vibrált a feszültség és az aggodalom. Sötétbarna, már-már feketébe hajló gyönyörű szemeidet az undok düh elhomályosította. Emlékszem a hangodra is, mely az általam okozott indulat miatt máshogy csengett a szokásosnál. Emlékszem, hogy már megint felidegesítettelek, már megint bántottalak, csak... csak azt nem tudom mivel.
Abban reménykedem, hogy azért a szíved legmélyén mégis tudod, hogy nem szándékos volt. Nem ellened irányult. Bár tudnád! Bárcsak ki tudnám fejezni, bárcsak el tudnám mondani neked, mennyire szeretnék megváltozni, jobb lenni - miattad. Nem fájdalmat, bosszúsgot, idegességet akarok neked okozni, nem akarom, hogy gyűlölj, nem akarom, hogy elbizonytalanodj magadban, hogy magadat utáld. Jó lenne, ha elmondhatnám neked, hogy fenekestül felfordítottad a fekete-fehér-vörös világomat, elhoztad magaddal a színeket, a hangokat, melyeket csak távolról hallhattam eddig. Veled együtt visszatértek az illatok, de nem a túl édes, túl tömény parfümillatok, hanem a lágy virágillat, a hajlani frissesség, a tenger üdítő sóssága - a mű helyét átvette a valódi.
Emlékszem még, milyen kellemesen forró volt az ajkaid érzete a homlokomon, milyen elképesztően jó érzés volt a karjaidban lenni, egy másfajta biztonságot érezni, mélyen belélegezni az illatod és hagyni, hogy eltelítse az orrom, az elmém, az egész testem. Emlékszem, ahogyan párhuzamot húztál Te elvesztett lábad és Mr. Pinky leszakadt végtagja közt. Emlékszem, ahogy erőtlenül, de őszintén felnevettem ezen. Emlékszem, hogy ezt egy gyengéd csókkal jutalmaztam az arcodra, emlékszem, ahogyan azt is mondtad, hogy hasonlítok az édesanyámra. Arra is emlékszem, hogy erre kicsit undokabbul válaszoltam - már ha megtettem valójában - nem akartam, hogy bemocskold az emlékét. Ha nem történnek meg ezek az események, vajon hasonlítottam volna rá? Vajon Én is olyan kedvesen tündököltem volna? Vajon lehettem volna egyike a fényesen ragyogó csillagoknak az égbolton? Vajon... akkor tartozhattam volna ehhez a világhoz?
Akkor vajon megérdemelném, hogy rám nézz? Hogy foglalkozz velem? Hogy szeress engem?
Emlékszem, ahogyan a homlokomat szépen lassan az arcodnak döntöttem, ahogyan karjaid biztonságában képes voltam lehunyni a szemeimet, miközben egyre halkabban és talán egyre értetlenebbül is meséltem a számodra biztosan unalmasnak és butának ható történeteimet, de nekem mégis sokat jelentettek egykoron... jelentenek talán még most is. Talán ez az egy vékonyka szál, ami tartja az elmém épségét, ha nem lennék vérfarkas, ha nem lett volna Fenrir Greyback, akkor én sem lennék egy szörnyeteg.
De mi történt volna akkor? Vajon akkor is felfigyeltél volna rám? Vajon akkor is érdekeltelek volna eléggé, hogy keress, kergess, hogy foglalkozz velem? Vajon akkor is a Mardekár házba kerültem volna? Vajon akkor is ilyen fontos lennék Heranak? Vagy akkor már Ő sem venne észre? Bele akarok-e gondolni egy olyan világba, ahol Édesanyám még él és David... nem... Édesapám is szeret és mindentől megóvna? Akarok-e egy olyan világról ábrándozni, ahol Ti nem vagytok?

Nem...

Mert hiába az a sok borzalom, kín és halál, minek árán idejutottam, nem csinálnám vissza, ha az azt jelentené, hogy elveszíthetlek.

Bár hogyan is tudnék elveszíteni valakit, aki sosem volt az enyém?

Emlékszem, ahogy erélyesen berúgtad az ajtót, ezzel halálra rémisztve Madame Pomfrey-t, aki nagy csinnadrattával érkezett, hogy leszidjon, de azonnal elhallgatott, amint észrevett engem a karjaidban. Emlékszem arra is, milyen finoman tettél le az ágyra és végig fogtad a kezem, miközben Pomfrey körülöttünk sürgött-forgott.
És emlékszem arra is, amikor az üresség újra beköszöntött, mikor elengedted a kezem és felemelkedtél mellőlem. Emlékszem a távolodó alakodra, arra, hogy még utoljára visszafordultál és azt tátogtad nekem, hogy visszajössz.

Emlékszem sok mindenre, de minden olyan ködös, olyan távoli, olyan összemosódott, olyan álomszerű. Nem tudok már különbséget tenni, honnan kezdődik a valóság és honnan a képzelet. Talán kezdek megőrülni, talán csak a vérszegénység, vagy ki tudja... talán az egész meg sem történt, kezdve a tábortól, és az egész csak egy igazán hosszúra nyúlt rémálom.
Azonban a fájdalom újra kizökkent, amint a törött üveg felvágja a kezemen a bőrt. Majd egy másik üvegszilánk emlékeztet, hogy ez bizony a rideg valóság, amikor a hang hallatán megfordulok. De nem bánom, hát hogyan is bánhatnám, ha a fájdalom azt bizonyítja, hogy Te vagy az igaz és ígéretedet betartva tértél vissza. Köztünk a csendet másodpercekig csak a falióra kattogása töri meg, majd öblös lépteid, amikkel megközelítesz. Érzem újra a mérges vibrálást a testedből, ahogy felkapsz, de inkább csak csendben engedelmesen kapaszkodom a nyakadba, hogy nem sokkal később az ágyra tehess majd le.

- Valóban... - csak bárgyún mosolygok ezen, közben pedig mintha ezernyi pillangó lejtene boldog táncot a gyomromban. Azonban mint minden dolog ezen a kibaszott világon, az örömöm is múlandó, ahogy megpillantom az arcod, miközben a pálcád után kutatsz. Látom, hogy valami nincs rendben, érzem a lelkemben is, de nem tudom, hogy pontosan mi. Vajon Én vagyok az oka? Lehet, hogy... rájöttél, jobb neked nélkülem?

Ne, kérlek, csak azt ne! Még nem állok készen...

Beharapom az alsó ajkam, hogy elfedjem szám lefelé görbülését. Ekkor hallom meg Catkara Nekoya dorombolását, aki már nem sokkal később az ágyon mellettem dörgölőzik a kezemnek, miközben Te a lábamból szedegeted az üvegszilánkokat. Tekintetem az éjjeliszekrényemen heverő pálcára siklik előbb, majd a képmásom által megrongált tükörre és a körülötte heverő szilánkokra.

- Sajnálom... nem akartam még több gondot okozni neked - vallom be neked őszintén, ahogy pillantásom visszahordozom rád. Olyan szokatlan látvány, hogy egy férfi térdeljen előttem, ráadásul akkor, amikor a legsebezhetőbb vagyok. Mert erre nem Én vettelek rá erőszakkal, vagy cselszövéssel. Ennél azonban talán jobban zavar az az érzés, amire nem tudom rátenni a kezem - a szívemet markoló jeges kéz nem hagy nyugodni, elülteti bennem a mérgező gondolatokat. - Nem lett volna egyszerűbb egy Reparo-val megjavítani a tükröt, és akkor a Te kezed nem sérült volna a szilánkok miatt? - kérdezem tőled, de már csak akkor, amikor minden relevanciája elveszik a gondolatnak, hiszen Te végeztél és már éppen a sebeimet gyógyítod. Ám valamivel muszáj volt megszakítanom a csendet, kell, hogy rám nézz, hogy lássam a gyönyörű barna szemeid, melybe képes lennék újra és újra, egészen halálom hívogatóan édes napjáig belefulladni. Újra megsimogatom Catkara kopasz buksiját, majd visszapillantok rád kérdésed okán. Fejemet egy egészen aprót oldalra biccentem, ahogy elgondolkodom a válaszon.

- Ha lehetek őszinte... Igencsak szokatlanul érzem magam. - Elhallgatok a mondat végén, mintha értened kellene, miért is érzem furán. Kell egy kis idő, mire sikerül magamban szavakká és mondatokká formálni ezt az érzést. - Olyan nagy a... csend. Eddig... eddig nem nagyon volt példa arra, hogy a fejemben lévő hangok ilyen hosszú időre nyugalmat hagyjanak nekem, és ha nem is hangosan, nagyon halkan akár milliónyi apró csótány ott motoszkáltak az elmém legmélyén. Most azonban nincs semmi háttérzaj. Ez nagyon... szokatlan. - Megvakargatom Catkara állát, majd rajta áthajolva az éjjeliszekrényen árválkodó pálcámért nyúlok, majd pedig a Te kezedért nyújtom a sajátom, hogy egy egyszerű gyógyító bűbájjal begyógyíthassam a bőrsebeidet. Egy ilyen egyszerű mutatvány Merlinnek hála még erősen tompult tudatommal is sikeresen abszolválható, bár ez inkább köszönhető a csodálatos pálcámnak és a bőrsebek apró méretének és sekélységének, mintsem az én medimágiai szaktudásomnak.

Megint eltelik pár esetlen lélegzetvételnyi szünet, mikor egyikünk sem tudja pontosan, mit is kellene tenni, vagy éppen mondani ebben a helyzetben. Majd most kivételesen az Én testem cselekszik előbb és előbb leteszem magam mellé a pálcámat az ágyra, majd... nem is tudom miféle felsőbb hatalom vesz rá arra, hogy lecsússzak az ágyról és veled szemben térdeljek le. Talán tényleg ilyen nagy hatalommal bír a szerelem? Hogy elveimnek nyíltan szembe menve olyat teszek, melyet megfogadtam, hogy sosem fogok? Most azonban mégis itt vagyunk, mindketten a földön térdelve, arcomat a tiedtől alig pár centiméter választja el, s mélyen a szemeidbe nézek. Mindkét kezemmel az arcodért nyúlok, majd engedve a csábításnak magamhoz közelebb húzva egy lágy csókot lehelek az ajkaidra. Ezzel akarom elmondani neked, melyeket szavakkal képtelen vagyok - azt, hogy mennyire fontos vagy nekem és hogy mennyire szeretlek. Ha nem szakítod meg a csókot kicsit elmélyítem, szeretném újra azt érezni, amit a bálon, amikor azt mondtad hogy szeretsz. Csak engem és mindennél jobban. Egyik kezem hátra csúszik a hajadba, ekkor tűnik fel csak, hogy nedves. Kicsit értetlenül szakítom meg a csókunkat, hogy kérdő pillantásomat rád szegezhessem. Nem menekülhetek tovább a kérdések és a problémák elől, szembe kell nézzek velük. De talán veled könnyebb lesz. Vagy ha könnyebb nem is, ha itt vagy, látom a célt, amiért... vagyis inkább akiért érdemes küzdeni.

- Miért nedves a hajad? Történt valami, ugye? - egy óvatos mozdulattal simítom meg az arcod, ahogyan a válaszodra várok.