Egy határozott mozdulattal segítette fel Demelzát a földről, majd megindultak együtt a kastély felé. Dawson kedélyállapota meglepően jó volt ahhoz képest, hogy pár perccel korábban még kővé dermedve feküdt a földön. A fejbúbja ugyan fájt egy kicsit, ösztönösen végig is simított rajta néhányszor séta közben, biztosra véve, hogy a földdel való találkozás helyén nagy eséllyel egy látványos púpra számíthat. Ám nem izgatta különösebben a dolog, púppal, vagy púp nélkül is örült, hogy Miss Digby társaságát élvezheti. - A Griffendél házvezetőjeként? Áh! Rendkívül unalmasak az éjszakáim... - viccelődött a boszorkány, míg a Roxfort felé tartottak. - Ezek után el tudom képzelni, hogy mennyire... Ha bármikor elkélne egy éjszakai bajtárs, nyugodtan kopogtasson az ajtómon - felelte játékos félmosollyal az arcán, ami nagyon nem volt jellemző rá. Általában véve komor, merengő arckifejezés jellemezte, de most, ezután a rendhagyó kaland után egészen felpezsgett a vére, talán nem teljesen szerénytelen a részéről, de úgy érezte, megfiatalodott. Hiába, ezek mellett a csirkefogók mellett képtelenség meglett, tiszteletet parancsoló tanárnak maradni, aki minden szabadidejét a könyvei között tölti... erre lassan már ő is kezdett rájönni. - Pár éve. A háború után álltam munkába. Tudja, ami az előző mugliismeret tanárnővel történt... épeszű ember nem jelentkezett volna. Legalább nem volt konkurenciám, egyből felvettek - magyarázta aztán Demelza, mire gyorsan visszakomorult Hamox arca. Hát igen...Charity Burbage esetét bizony ő is hallotta, és mélyen megrendítették a történtek. Voldemort kegyetlensége, na és mugligyűlölete bizony nem ismert határt... sajnos ennek esett áldozatul Miss Burbage is. Dawson bárhogy korholta magát, nem tudta megállni, hogy ne érezzen némi megkönnyebbülést, hogy a sötét érának már vége, és most a legrosszabb, ami beárnyékolja nyugodt tanári éveiket egy-egy, a maihoz hasonló gyerekcsíny. Hiába, pokolian szerencsések voltak, hogy megúszták komolyabb tragédia nélkül a háborút... akarom mondani, a Sötét Nagyúr rémuralmát, mert tragédiából nekik is kijutott bőven, Cecilia betegségével és halálával... de az ő élete kivételesen nem Voldemort pálcáján száradt. - Sötét... nagyon sötét idők voltak azok. Azt a sötétséget senkinek nem lett volna szabad átélnie - mormogta szomorú pillantást vetve a kastélyra, majd érdeklődve hallgatta Demelza történetét. - Valóban? Mugli munkát végzett? Elmesélné, hogy mit? Nagyon érdekelne - kérdezte kíváncsian. - Ami engem illet, a Godrikon tanítottam majd' harminc évig... ez amolyan családi hagyomány, hisz apám és nagyapám is ott tanított. Nagyon szerettem az akadémián oktatni, de a feleségem halála után, a fiam úgy látta, hogy nagyon rám férne a környezetváltozás... Azt hiszem, valóban jó tanácsot adott, mert mióta itt tanítok, sokkal jobb a közérzetem - vallotta be Demelzának, akaratlanul is halkabbra véve a hangerőt, miközben már a kastély falai között haladtak a tanárnő irodája felé. Nem akart feltűnést kelteni, vagy felébreszteni az alvókat. Mikor elérték Miss Digby irodáját, követte a professzorasszonyt a takaros szobába, ahol természetesen már nem először járt... Alig több mint egy hónapja vitatták meg a három griffendéles kisoroszlán csínytevéseit ennél az asztalnál. Most, hogy ismét itt volt, bátorkodott alaposabban körülnézni. A mugli képek, az asztalt díszítő matricák és egyéb mugli holmik láttán elmosolyodik. - Milyen izgalmas lehet egyszerre két világban otthon lenni - jegyezte meg szórakozottan, miközben arra gondolt, hogy a merengőgyűjteménye révén ő is ismeri az érzést. Csak ő nem a jelenkor két világában van egyszerre otthon, hanem a múltban és a jelenben. - Néha jó érzés lehet elmenekülni a varázstalan valóságba - dünnyögte félhangosan, közelebb lépve, majd végigsimítva a televízióból átalakított akvárium keretén. - Ön igazán jól ismeri a muglikat Demelza... Maga szerint a varázspálcán túl sokban különbözünk egymástól?
Meglehetősen zaklatottan érkezett a mai értekezletre. Természetesen előzetesen értesült a Bates - Soulier konfliktusról, és nagyon mélyen érintette az eset. Azóta is ezen tépelődött, és megzabolázhatatlan gondolatai most minden bizonnyal kiültek a vonásaira is. Feszülten intett vissza Demelzának, majd a többieket is futólag üdvözölte. Ezután ismét mélyen a gondolataiba mélyedve hallgatta végig McGalagony igazgatónőt és a tanári kar megjelent tagjait. Mivel új volt körükben, az utolsók között kívánt szólni, nem csak azért, hogy a lehető legtöbb információ birtokába jusson, hanem mert úgy érezte, az illem azt kívánja, hogy mint új, - roxforti értelemben véve - tapasztalatlanabb tanár, csak az értekezlet végén nyilvánítson véleményt. Különben sem volt igazán érintett az ügyben, hisz se házvezető nem volt, se nem birtokolt értékes háttérinformációkat az ügyről. Míg Demelza beszélt, bátorítóan pillantott rá, szeretett volna tekintetével erőt adni a tanerőnek, akit oly nagyon megkedvelt az elmúlt hónapok során. Sajnálta kollégáját, hogy ily mértékben volt érintett ebben a kényes, és roppant összetett ügyben, sejtette, hogy ez a fájdalmas helyzet erősen megviselte a tanerőt... bárhogy is alakuljon ez a mai értekezlet, feltett szándéka volt utána felkeresni Demelzát, hogy egy bögre tea, vagy akár valami erősebb mellett vigaszt nyújtson a számára. Ezt a késztetést teljesen természetesnek érezte, más kollégájáért is hezitálás nélkül megtette volna ezt az egyszerű gesztust, nemhogy Miss Digbyért, akivel akaratlanul is közelebb hozta az a múltkor átélt, kacifántos kaland a kastélyparkban. Akkor egy lány kegyei miatt egymásnak ugrott, éjszaka párbajozó kviddicsjátékosokat, Wilsont és Mitchellt kellett szétválasztaniuk, és már az is elég nagy sokkot jelentett a számára, hisz koránt sem volt hasonló jelenetekhez szokva, hiába tanított már több mint harminc éve. A Godrikon is történtek elvétve atrocitások, de már ebben az első tanévben is tisztán látta, hogy a Roxfortban jóval több hasonló izgalomra számíthat. Míg Demelzát és a többi tanár kollégát hallgatta, kezdett kikristályosodni benne a gondolat, hogy talán kissé alábecsülte a kamaszkort... és az a kellemetlen érzése támadt, hogy talán hibát követett el... Túl idősnek érezte már önmagát ahhoz, hogy ilyen fájdalmas történetekkel szembesüljön... és nem volt abban sem biztos, hogy megfelelő értékítélettel bír ahhoz, hogy egyáltalán véleményt nyilvánítson ilyen súlyosságú ügyekben. Már pedig itt és most, Minerva a többiekhez hasonlóan az ő véleményét is kikérte, s ezt semmi esetre sem tagadhatta meg. Így hát, miután végighallgatta Willow szavait, és valamelyest összeszedte a gondolatait, igyekezett tárgyilagosan hozzátenni a tényálláshoz. - Úgy gondolom, ez az ügy roppant kényes... és nagyon fontos, hogy mielőtt bármelyik tanulót illetően is döntést hozunk, előbb száz százalékban megbizonyosodjunk arról, mi is történt valójában. Úgy hiszem, ha Mr. Bates igazat mond, úgy Mr. Morrowt valóban el kellene tanácsolnunk... de egy ilyen súlyos ítélet meghozatalában nem támaszkodhatunk egyedül a fiú szavaira, vagy a pszichomedimágus szakértő analízisére... nem... ez a fájdalmas természetű incidens sokkal komolyabb bizonyítékot igényel. Véleményem szerint ezen a ponton be kéne avatnunk a minisztériumot is a történtekbe... még az is lehet, hogy az ügynek a Wizengamot elé kéne kerülnie. Mr. Morrow hatodéves tanulóként már majdnem nagykorúnak számít... akármilyen komoly traumák állnak is esetlegesen mögötte, ennyi idősen nem bújhat ezek mögé, ha valóban elkövette ezt a szörnyű abúzust. Szerény véleményem szerint át kéne engednünk az ügyet az igazságszolgáltatásnak... Lehetséges, hogy ők majd megvizsgálják Mr. Morrow és Mr. Bates emlékeit, és még az is könnyen megeshet, hogy veritaserummal hallgatják ki őket, de úgy vélem, mindez csekély ár azért, hogy jogos döntés születhessen az ügyben - itt rövid szünetet tartva végigpillantott kollégái arcán, hogy felmérje véleményüket az eddigi álláspontjáról. - Azt gondolom, az eddig elhangzott információk még egyáltalán nem nevezhetőek kielégítőnek ahhoz, hogy ezek alapján dönthessünk. Az egyik diák szava áll egy másik ellenében - feltételezem... bár eddig arról még nem is esett szó, hogy Mr. Morrow elismerte-e avagy tagadja-e a történteket... - tette hozzá, majd egy időre elhalkult, bízva abban, hogy kollégái jobb belátásra térnek majd e szavakra. Ha népszerűtlen is lesz a kollégák körében, akkor sem engedheti, hogy Bates vagy Morrow, vagy akár Soulier egész élete megpecsételődjön egy felelőtlenül hozott döntés miatt. Ugyanezt érezte Monstro esetében is. Nem akart vészmadárnak tűnni, de ostobaságnak tartotta volna, ha komolyabb kivizsgálás nélkül marad az ügye. - Ami Mr. Monstrót illeti, úgy vélem, fontos lenne annak a korábbi kérdéses esetnek alaposan utánajárni, mielőtt szankciót szabnánk ki a fiúra. Ha jogosan védte meg az unokatestvérét, akkor támogatom a javaslatot, hogy Hagrid segítségére legyen... amennyiben viszont indokolatlanul támadott meg valakit a múltban, úgy gondolom, jóval körültekintőbben kellene kezelnünk az ő ügyét is... - jegyezte meg komoly arccal. Hogy az utóbbi esetben mit javasolt volna, azt egyelőre nem fejtette ki, mindig is híve volt a mondásnak, hogy majd akkor megyünk át a hídon, ha odaértünk...
Tanárnak lenni... világéletemben erre készült, hisz apja, nagyapja, s dédapja is ezt a hivatást űzte. Mindig úgy érezte, kiváltság másokat tanítani... Megtiszteltetés volt, és az ezzel járó tiszteletet már-már természetesnek vette a Godrikon. Az egyetemisták között is érték természetesen incidensek, nem várt izgalmak, stresszes pillanatok, de olyan, mint amit most, Demelza társaságában élt át, sohasem. - Meghiszem azt! Megedzenek minket… ezek… a kölykök... - szuszogta mellette Miss Digby futás közben, és Dawson akaratlanul is elmosolyodott. Bizony, volt ebben az egész helyzetben valami végtelenül komikus, ahogy szaladtak az elkanászodott diák után. Talán épp ez az ironikus érzés tehetett arról, hogy nem vette elég komolyan a helyzetet, és végül Wilson átkának áldozatává vált. A hűs, kemény föld nem bántotta, tulajdonképpen nem esett semmi komoly baja, csak... a becsületén esett némi csorba. Soha nem hitte volna, hog egy tinédzser ilyen ravasz módon képes lefegyverezni. Hiába, bele kell még tanulnia ebbe az új szerepbe. Roxforti tanárnak egészen más lenni, mint az Akadémia oktatójának, ez most már tiszta sor. Bár szólni nem tudott, megkönnyebbülve látta, hogy Demelza nem futott a veszedelmes mardekáros után, és azt is hallotta, hogy valaki másnak viszont sikerült fülön csípnie a fiút. Kolleginájának köszönhetően nem kellett túl sokáig ebből az igen passzív testhelyzetből szembesülnie az eseményekkel, mert a professzor asszony csakhamar felszabadította szorult helyzetéből. - Kutya bajom! Köszönöm Demelza - mosolygott hálásan a boszorkányra, s közben nem tudta nem észrevenni, milyen gyönyörűen csillan meg a holdfény Miss Digby fehér bőrén, s milyen varázslatos látványt nyújt, ahogy az éjszaka finom fuvallata incselkedve táncra hívja vörös tincseit. Talán az illőnél egy pillanattal tovább időzött Miss Digby vonásainak csodálatával, ezért lehetett, hogy nem nyúlt időben a tanárnő segítő keze után... de aztán ha akart, se tudott volna így tenni, mert valami kis baki folytán aztán kollégája rajta kötött ki. - A házimanóba! Elnézést... - nevetett kissé zavartan Demelza, mire Dawson is hangosan elkacagta magát. - Semmi gond... - felelte hasonlóan pironkodva Hamox is, majd mikor Miss Digby legördült róla, maga előtt is alig tudta leplezni csalódottságát. Őszintén szólva igazán nem zavarta volna, ha egy kicsit tovább időzik rajta Demelza... de ezt a gondolatát persze a világért sem osztotta volna meg vele hangosan. Közben Miss Digby a csillagokba feledkezett, és Dawsonnak is el kellett ismernie, hogy nagyon szépen csillognak a sötét égbolton, de... ő valami egészen mást figyelt. - Valóban gyönyörű... - mondta halkan, oldalra fordítva fejét. - aaaz égbolt ilyenkor - fejezte be mondandóját, mely közben ismét Demelza holdfényben úszó arcát kémlelte. A meghitt pillanatnak aztán túlságosan hamar szakadt vége, amikor a segítségükre siető auror közölte, hogy az igazgatónő elé viszi a két bajkeverőt. - Egy teát esetleg? A nagy ijedelemre… - vetette fel az ötletet Demelza, miközben Dawson hitetlenkedve figyelte a jelenetet, amint az auror a vállán cipelte az ájult griffendéles diákot. - Az igazán jól esne most... remek ötlet - válaszolta döbbent arccal, majd felpattant és ezúttal ő nyújtott segédkezet Demelzának. Ha a boszorkány élt vele, úgy egy mozdulattal felhúzta a földről, majd szép lassan megindult a tanárnő mellett a kastély felé. - Mondja csak... gyakran él át hasonló kalandokat? Tényleg, mióta is tanít itt, a Roxfortban? - kérdezte kíváncsian, menet közben lazán megmozgatva karját, lábát, nyakát, hogy a korábbi zsibbadást végleg kiűzze megmerevedett tagjaiból. - Van kedve elmesélni, hogy mi szél hozta ide annak idején?
Ahogy Demelzára pillantott, rögtön látta, hogy a kolléga benne van a tervben. Bizton érezte, hogy számíthat rá, Miss Digbyt igen kreatívnak tartotta, így sejtette, hogy nem lesz nehéz kitalálnia valamit, amivel elvonja Mitchell figyelmét. Így is lett. - Alice kisasszony hívott ide, ugye tudják? Meglehetősen felzaklatták ezzel - szólalt meg Demelza, s szavai nem maradtak hatástalanok. A két bajkeverő teljesen magába süllyedt, zavartan ácsorogva engedték el a fókuszt a pálcájukról, mire Dawson nem késlekedett, hanem gyorsan aludni küldte a griffendéles jómadarat, aki a varázsigének hála végre kezes bárányként feküdt le a földre, és hortyogva húzta a lóbőrt. - Szép volt Miss Digby! Egyet kipipálhatunk! - sóhajtott fel megkönnyebbülten Dawson. Ennél jóval rosszabb forgatókönyv is lehetett volna, ugyan a kviddicsező elég kótyagosnak fogja érezni magát, ha pár óra múlva magához tér, de legalább nem szerzett - az eddigieknél súlyosabb - sérüléseket. A küldetés azonban még koránt sem volt teljesítve, hisz a mardekáros keményfiú nem adta meg magát egykönnyen. Bár először úgy nézett ki, hogy inába szállt a bátorsága, és talán leteszi a pálcát végre, kisvártatva mégis meggondolta magát, és nekiiramodott az éjszakának. Egy közeli bokor mögé ugrott, majd tovább rohant. - Merlin szerelmére - méltatlankodott jogosan Miss Digby, mire Dawson is heves fejcsóválással jelezte idegességét. Most érezte csak át, mennyire nagyot tévedtek a volt kollégái a Godrikon, amikor döntése hallatán finoman arra célozgattak, a Roxfortban majd nem éri elég kihívás Hamoxot... - Ez meg?! Na jó… Mennyire fut gyorsan? - tette fel a talán költői kérdést Demelza. - Attól tartok, nem vagyok a legjobb formámban az ünnepek óta, de ketten csak becserkésszük... - felelte félig komolyan, félig viccelődve, hisz ezen a ponton már nem tudott nem tudomást venni a helyzet komikumáról. Két felnőtt roxforti tanár rohangált éjszaka a kastélyparkban egy szál pizsamában, mindezt miért is? Ahogy Hamox oldalra sandítva megpillantotta egyik diákját, máris összerakta magában a képet. Naná, hogy szerelmi dráma lehet a háttérben. Mi más... A lánynak csak futólag intett, bár ismerős volt neki, még nem tudta beazonosítani a sötétben, de nem lepte volna meg túlzottan, ha kiderül, hogy az a bizonyos Alice kisasszony futott be, akire Demelza utalt az előbb. Nem futottak túl sokáig, amikor a távolban Miss Digby megpillantott valami gyanúsat. Demelza jelzésére Dawson is erősen meresztgette a szemét. Bár nem látott túl jól ebben a sötétben, azért a kérdéses sziluettet ő is észrevette, s a kőrisfa pálcát maga előtt tartva készen állt rá, hogy azonnal cselekedjen, ha megbizonyosodik arról, hogy Wilson lehet a homályos alak. Néhány másodperc telhetett el ebben a feszült várakozásban, amikor valószínűleg a fiú is észrevette őket, s talán mostanra belátta, hogy a legjobb védekezés nem a támadás, hanem a futás, mert hangosan csörtetve igyekezett továbbillanni. Ez azonban nem sikerült neki, mert Dawson egy jól irányzott intéssel így kiáltott: - Immobilus - s a varázslat úgy tűnt, célba ért, mert az előbb még mozgó sziluett hirtelen megállt. Hamox jobb félni, mint megijedni alapon továbbra is óvatosan közelített a célpont felé, bízva abban, hogy ebben a helyzetben Wilson már nem próbálkozik semmivel... szerencsére azt már ebből a távolságból tisztán ki tudta venni, hogy nem egy nagyra nőtt nyulat sikerült ideiglenesen lebénítania, hanem a mardekáros rosszcsontot magát. A professzor azonban elszámította magát, mert ebben a pillanatban Wilson váratlanul megmozdult. - Petrificus totalus - talált telibe az átok, amitől Dawson kővé meredve, háttal a fűre esett. - A fenébe is! Ezek szerint csak megjátszotta, hogy eltaláltam! Vérbeli ravasz mardekáros! - kiáltotta volna, de a néma szavak csupán a fejében hangzottak el. Csak remélni tudta, hogy Demelza inkább futni hagyja a csirkefogót, amíg nem érkezik erősítés, és nem esik bántódása...
Nem sokkal azután, hogy Dawson a fiúkra lelt, a felmentősereg is megérkezett Demelza Digby személyében. Hamox hálásan mosolygott a tanerőre, hogy ő is vette a fáradtságot, hogy az éjszaka közepén hajkurássza a megvadult kamaszokat, ráadásul egy szál köntösben, mint azt a professzor egy meglepődött pillantással és ennek okán - nem túl jól leplezett - pirulással konstatálta. Kissé aggódott amiatt, hogy Demelza megfázik, ha túl sokáig tartózkodik a hidegben, de a hely és az idő nem volt alkalmas ennek a kérdésnek a megvitatására. Na és ha jobban belegondolunk, máskor sem... hisz milyen jogon atyáskodhat egy ötvenes roxforti tanár egy negyvenes kolléga fölött? Valószínűleg semmilyenen, s ha meg is próbálná, azzal csak kinevettetné magát, ahelyett, hogy célt érne... pláne akkor, ha saját maga is egy szál pizsamában flangál az éjszaka közepén a kastélyparkban. Ha Demelza megfázik, hát megfázik, Madame Pomfrey alkalmasint úgyis helyrehozza öt perc alatt a megfelelő meghűlés elleni főzettel. A két elkanászodott tanuló viszont nem kerül vissza magától az ágyba, úgyhogy cselekedniük kell, de gyorsan... - Dawson, hála az égnek - szólította meg a varázslót kisvártatva Demelza, fázósan összehúzva magán a köntösét, mire Hamox újabb aggódó pillantást vetett felé, de ismét elhessegette a gondolatot, hogy a boszorkány öltözékével foglalkozzon, a másik aktuális, és valljuk be, jóval súlyosabb probléma helyett. Mikor Wilson kapott ellenfele tanerők megjelenése által kiváltott pillanatnyi zavarán, és megátkozta őt, Digby professzor nem fogta vissza magát. - Wilson, ezért vécékefévé változtatom és kirakom egy egsz hétre az első emeleti lányvécébe! - osztotta ki határozottan a mardekáros diákot, ám alig hangzott el a - más körülmények között meglepően szórakoztatónak is tűnhető - fenyegetés, mire Mitchell, cseppet sem tanulva az előzőekből, tovább szőtte a már egyébként is elég komplikált helyzetet... Dawsont megdöbbentette, hogy a griffendéles diák átka - a bokor mögé ugrott mardekáros híján - őt vette kereszttűzbe, de szerencsére a pálcája már a kezében volt, hogy szándéka szerint egy capitulatusszal illesse Wilsont, ám a helyzet e pillanatban 180 fokos fordulatot vett, s ő kénytelen volt gyorsan tenni valamit, ha nem akart maga is megsérülni ebben az éjszakai slamasztikában. - Protego - kiáltotta határozottan, hisz ez egyáltalán nem volt szándéka, s jól tudta, hogy a varázslattal nem tesz kárt senkiben, csak saját testi épségét védi meg, amire nagyon is szüksége volt, ha le akarta rendezni ezt az őrületet. A varázsige szerencsére épp időben hangzott el, hogy menedéket nyújtson számára a pirosan villanó átoktól. - Fiúk! Most azonnal hagyjátok abba, vagy esküszöm, hogy olyan büntetőmunkát sózok rátok Friccsel, hogy teljes szívetekből azért rimánkodtok majd, bárcsak inkább vécékefévé változtatok volna - kiáltotta hangosan Mitchellnek és Wilsonnak is címezve, majd Demelza felé súgta, olyan halkan, hogy lehetőleg csak a boszorkány hallja meg: - Ideje, hogy aludni küldjük ezeket a csirkefogókat... Demelza, próbálja kérem elvonni Mitchell figyelmét, hogy lefegyverezhessem! - osztotta meg ötletét a kollégával, s ha Miss Digbynek sikerülne valamivel dezorganizálnia a csintalan kisoroszlánt, nem késlekedik ő sem: - Dormito - adta ki az utasítást a kőrisfa pálcának, bízva abban, hogy a varázsige telibe talál, és az álmok mezejére küldi a fiút.
Nyugtalanul aludt mostanában, maga sem tudta, miért. Félálomban szállt ki az ágyból, hogy igyon egy pohár meleg tejet, ami régebben mindig segített neki visszaaludni. Ez az édes kis figyelmesség - mint oly sok más is - még a házassága idejéből maradt rá, s bár Ceciliát elvette tőle az élet, ezektől az apró megszokásoktól, azóta sem tudott szabadulni. Már épp azon volt, hogy a bárszekrényében tárolt, varázslattal hidegen tartott üveghez lépjen - ezt a kis trükköt még a mugliktól leste el - és a megszokott, kissé édeskés ízzel oltsa szomját, amikor kinézett az ablakon, és a földbe gyökerezett a lába... Valahol a kastélyparkban két éles fénycsóvát pillantott meg... egy aranysárgát, és egy kéket... Amint felocsúdott a megdöbbenés első fázisából, gyorsan a fogashoz szaladt, és a kabátjáért nyúlt, majd belelépett a küszöb előtt fekvő, tökéletesen párhuzamosan elhelyezkedő barna cipőkbe. Így, szürke alapon sötétkék csíkos pizsamában, zokni nélkül, lengő barna kabáttal, pálcával a kezében szaladt ki az épületből, hogy minél gyorsabban a tetthelyre érkezzen. Nem volt kétsége afelől, hogy amit látott, rosszat jelent... bér egyelőre nem tudhatta pontosan, hogy milyen rosszat. Beletelt néhány hosszú percbe, mire kijutott a kastélyból, és elérte a varázslatot jelző fénycsóvákat. Mikor már csak pár méterre volt az átkozóktól, korábbi ideges, döngő lépteit lassú, megfontolt lépések váltották fel. Ebből a távolságból már ebben a sötétben is tisztán ki tudta venni a bajkeverők arcát... Wilson és Mitchell voltak azok... a két kakaskodó kviddicsező, akik gyűlölettel meredtek egymásra, és annyira átjárta őket a párbaj heve, hogy észre sem vették Hamoxot. A professzor rosszallóan sóhajtott, nem lepődött meg túlzottan azon, hogy épp őket érte tetten, hisz az elmúlt évben számos alkalommal volt már hangos a Roxfort a két fiú kakaskodásától... a legutóbb akkor verekedtek össze, mikor a Mardekár mindössze tíz ponttal kapott ki a Griffendéltől, és akkor is elég méretes monoklira tettek szert, de mindezidáig - legalábbis a varázsló tudtával - nem emeltek pálcát egymásra. Dawson figyelmét nem kerülte el, hogy Mitchell arcán jókora vágásnyom leledzett, amiből még mindig szivárgott a vér, rozsdavörösre színezve sápadt bőrét. Wilson sem nézett ki jobban, a kabátja szanaszét szakadt, mintha láthatatlan kés kaszabolta volna szét, s a bal lábára erősen bicegett. - Uraim - köszörülte meg a torkát hangosan a professzor. - Megértem, hogy nehezükre esett az alvás, magam is gyakran így vagyok ezzel, mint láthatják, de feltételezem, jobb elfoglaltságot is találhattak volna az álom nélkül tengetett órák idejére - szólalt meg csevegő hangon. Bízott benne, hogy sikerül elterelnie a fiúk figyelmét, még mielőtt még nagyobb kárt tennének egymásban. Ha valóban elhitte ezt, akkor bizony keserűen csalódnia kellett... Wilson mérgesen fújtatott, majd kihasználta a pillanatot, hogy Mitchell egy másodperc erejéig a professzorra nézett, és leeresztette a pálcáját... - Diffindo - irányította a griffendéles kviddicsező cipőjére a varázspálcát, mire piros fénycsóva landolt az említett lábbelin, kettészakítva azt. Mitchell fájdalmasan nyögött fel, és a lába után kapott, Dawson pedig ebben a pillanatban egyszer s mindenkorra félretette előbbi taktikáját, miszerint csak akkor emel pálcát diákra, ha az elkerülhetetlenné válik... Gyorsan a zsebébe nyúlt, hogy a Minervától kapott mágikus érmével jelezzen a többi tanárnak és az aruroroknak, ám keserűen volt kénytelen szembesülni vele, hogy a nagy sietségben megfeledkezett az érméről, amit alap esetben mindig a táskájában szokott tartani. Az a bizonyos elkerülhetetlen tehát a vártnál jóval hamarabb érkezett el, így határozottan Wilsonra emelte kőrisfa pálcáját, hogy lehetőség szerint minél előbb lefegyverezze az elkanászosodott mardekáros csapatkapitányt, és aztán sürgősen elállítsa a holtsápadtra vált, griffendéles diák vérzését...
Egy hosszú, fárasztó nap után nem vágyott semmi másra jobban, mint egy felnőtt társaságában átbeszélni a nap történéseit... Amíg Cecilia élt, ez a kiváltság minden nap adott volt számára, ám lassan már hat keserves éve, hogy a sors elszakította tőle a feleségét, így nem volt kivel átbeszélnie a napi ügyes-bajos dolgokat... Dalton továbbra is az élete része volt, persze, de hát nem zaklathatta minden nap a saját problémáival a fiát, akinek egyetemistaként nyilván megvolt a saját élete, a saját gondjaival... Hetente egyszer így is váltottak egy hosszabb levelet egymással, beszámolva arról, hogy kivel mi történik, de semmi esetre sem akarta túlságosan leterhelni gondolataival a fiát, még így is azt érezte néha, hogy túl sok figyelmet követel tőle, de Merlinnek hála ezt Dalton minden alkalommal nagylelkűen tagadta, ha rákérdezett nála. Nem kívánhatott volna jobb fiút az égtől... Dalton melegszívű, okos, tehetséges, erős fiú volt, akire mindig büszkék lehetettek Ceciliával, nem csoda hát, hogy semmi esetre sem akart csalódást okozni neki... ezért is engedte el a nyáron a boldogság lehetőségét inkább. Ha valaha pótolta is volna Cecilia helyét az életében, olyasvalakit akart választani, akivel nem csak a kémia van a helyén, hanem akit büszkén felvállalhat, és aki nem csupán az ő életében jelent új fejezetet, de akire a fia is egyfajta pótanyaként tekinthet... Hiába töltötte be nemsokára a 21-et Dawson, ettől még igenis szüksége volt az anyai szeretetre és gondoskodásra, amit Dawson sehogy sem pótolhatott. Cecilia hatalmas űrt hagyott hátra maga helyett, és bár lett volna idejük felkészülni a halálára, ez mégsem sikerült nekik... A tátongó űrt Dawson épp ezekben a pillanatokban élte át oly mélyen, amikor legszívesebben csak leült volna mellé, elmesélte volna, milyen válogatott eszközökkel hozták ki a sodrából a diákjai, majd nevettek volna rajta egy jót és ezután továbblépett volna, mosolyogva várva a másnapot, amikor ismét próbára teszik az idegeit. Ahogy bebocsátást nyert, Digby professzor megérezhette rajta, miért jött, mert egyből fel is tette a költői kérdést: - Mit csinált már megint melyik? - érdeklődött a vörös hajú tanerő, akire sokan néztek kissé ferde szemmel a tanári karban alternatív tanítási módszerei miatt, de Dawson nem tartozott közéjük. Jól tudta, milyen nehéz a diákok szívéhez közelebb hozni egy olyan tantárgyat, amit a legtöbben érdektelenként tartanak számon.... ő maga is próbált hát kilépni a Binns professzor által oly hosszú ideig meghatározott kerékvágásból, bár ő azért még nem számított olyan mértékben újítónak, mint Demelza. Akárhogy is, a maga részéről izgalmas tárgynak tartotta a mugliismeretet, és érdeklődve követte nyomon Miss Digby tantervét. Ha gyakran nem is találkoztak, időnként azért összefutottak a folyosón, vagy a nagyteremben, és ilyenkor mindig kedélyesen elcsevegtek egymással. Nem lepte meg hát, hogy Miss Digby segítőkészen áll a problémájához, de azért örült neki, hogy nem nevette ki a professzor, mert a lelke mélyén azért erre az eshetőségre is felkészült, tudva róla, hogy milyen jó humorérzéke van. A panaszáradat első hulláma után megkönnyebbülten foglalt helyet a felkínált széken, majd mosolyogva hallgatta Miss Digby válaszát, akit cseppet sem lepett meg a felsorolt jómadarak személye. - Természetesen kolléga. Szörnyen sajnálom, hogy az óráján rendetlenkedtek. Beszélgethetek is velük, egyik fülükön be, másikon ki, de kitalálok valamit, amiből tanulnak. Mondanám, hogy nem fog többet előfordulni, de… - hagyott kis hatásszünetet Demelza, amíg a megoldáson gondolkodott. - De megteszek minden tőlem tellhetőt. Pomona már kezeli a fiúkat, Harpell meg… kérem, ne vegye rossz néven, professzor, de attól tartok, vele még a legkisebb gond, hogy a pad alatt csokit dílerkedik a tanítás alatt. Még csak a jéghegy csúcsa. Oh, ha már témánál vagyunk… Csokit? - nyújtott felé egy doboz csokit, mire Hamox szemöldöke meglepetten magasabbra szaladt a homlokán, de aztán jobb híján csak elvett egy szimpatikusnak látszó bonbont a dobozból, és majszolni kezdte. A nyelve alatt elolvadó csoki váratlanul jobb kedvre derítette, így halványan el is mosolyodott. - Köszönöm, Kolléga! - bólintott hálásan, majd fészkelődött egy kicsit a székben és hátrébb dőlve kényelembe helyezte magát, míg Miss Digby beszámolóját hallgatta Mirabella apjáról és annak új kedveséről. Nem tudott ugyan sokat Mirabelláról, de érdeklődve raktározta el az új információt, ami egyszer még hasznos lehet számára... Például ha a lány sírógörcsöt kapna az óráján, vagy ilyesmi, akkor immár tudná, hogy mely hozzátartozóinak küldjön baglyot a helyzetről. - De azért jó srácok ám. Vadak, de jóindulatóak - adta meg végül a konklúziót Demelza, mire Hamox megértően hümmögött. - Azok, bizony... Csak nem árt nekik egy kis anyai gondoskodás - pirult el hirtelen, mikor rájött, hogy mi is szaladt ki a száján, aztán zavartan elnevette magát, remélve, hogy a kollégája nem orrol meg rá emiatt a kissé indiszkrét megjegyzés miatt. - A tapasztalás most a nyelvük, a hegyibeszédekre nem nyitottak sajnos. Szóval, milyen következményeket szánjunk a kis bajkeverőknek? - tette fel a kérdést Miss Digby, mire Dawson gondolkodóba esett. Épp válaszolt volna, de szavait nem lehetett érteni, mert valaki erősen dörömbölni kezdett Miss Digby ajtaján. Dawson jól ismerte már ezt a fajta "kopogást", ami csak egy emberre volt jellemző a kastélyban. - Azt hiszem, Argusnak most nagyobb szüksége van magára, mint nekem... A magam részéről nem gondoltam büntetésre, csak egy kis lelki fröccsre, de abszolút magára bízom a helyzet kezelését... Láthatóan maga sokkal jobban tudja, hogy mivel lehet rájuk hatni - állt fel a székből. - Nem is tartom fel tovább, hálás vagyok, hogy fogadott, Miss Digby, és nagyon köszönöm a csokit is... Jól esett! Ha bármiben a segítségére lehetek, kérem ne habozzon megkeresni! - nyúlt egy újabb darabért a felé tartott dobozból, majd immár jóval nyugodtabban, az édességet kedvtelve nyammogva lépett ki a folyosóra, bízva abban, hogy az ajtó előtt idegesen toporgó Frics nem harapja majd le csintalan kölykei miatt az anyaoroszlán fejét.
Az utóbbi időben őszintén nem értette, mi lelte a griffendéles diákokat... Az egy dolog, hogy egyre közeledett a Valentin nap, de ez mégsem szolgálhatott teljes mértékben magyarázatul arra a sok sületlenségre, ami az óráján zajlott. A fegyelmezetlenségek zavaró sorát Noah Nightingale indította el, aki a téli szünet előtti utolsó mágiatörténet órán oly sokat sejtetően utalt egy mendemondára, amit Dawson azóta részben a tanár kollégáktól már hallott, de szerencsére mégsem ismert meg minden részletre kiterjedően, na nem mintha egyáltalán akarta volna tudni... Hogy mi történt az ifjú Nightingale és háztársa, Mr. Bates között, azt egészen pontosan csak ők tudhatták, s senki másra nem is tartozott, épp ezért bosszantotta oly kifejezetten Hamoxot, hogy Noah az ő óráját választotta a legalkalmasabb pillanatnak ahhoz, hogy az egész csoport figyelmét elterelje a kis kalandjukkal... A karácsonyi szünet után Hamox végre azt hitte, fellélegezhet a szemtelen nebulók csínytevéseit illetően, de keserűen csalódnia kellett, mikor Mark Wingers az óráját választotta legalkalmasabb pillanatnak, hogy kipróbáljon valami illegális bájitalt, ami után padjából a padlóra zuhanva, habzó szájjal rázkódott, oly rettegést keltve Dawsonban, ami azóta sem múlt teljesen, még akkor sem, ha Merlinnek hála az ilyen esetekre való tekintettel mindig magánál tartott egy bezoárkövet, s ezzel sikerült elejét vennie a tragédiának... Az ifjú Wingers természetesen kifejezetten hálás volt tanárának a közbelépésért, és váltig bizonygatta, hogy ártatlan volt a dologban, hogy ő csak a közelgő RBF-ek miatti izgalmát igyekezett a bájitallal orvosolni, s hogy végtére is ő ebben az egész történetben puszta áldozat, nem más... De Dawsonnak volt egy erős sejtése, hogy mindez csak kifogás, s ez be is igazolódott, mikor a folyosón véletlenül elcsípte két diáklány beszélgetését, akik épp azt taglalták, hogyan próbálta feldobni a dögunalmas mágiatörténet órát Wingers, majd szívta meg a próbálkozást, akár a torkos borz. A kellemetlen sorozat azonban itt sem ért véget, a mai óráján ugyanis Mirabella Harpell, egyébként jó képességű, és aktivitása miatt bizonyos értelemben véve Dawson egyik kedvenc tanulója sokkolta le a professzor urat azzal, hogy óra közben a pad alatt csokit majszolt... Itt azonban nem állt meg, mert az öntermelő varázslattal megbűvölt csokit lelkesen osztogatta is társainak, ezzel végérvényesen kihozva a sodrából Hamoxot. Nem csoda hát, hogy ezek után a professzor megragadta az alkalmat, hogy tanítás után haladéktalanul felkeresse kollégáját, Digby professzort a fogadóóráján. A professzor nagyokat nyelve, három jól hallható kopogtatással jelezte érkeztét, s ha bebocsátást nyert, úgy bizony nem húzva az időt, közelebb lépve a tanerőhöz, azonnal a tárgyra is tért. - Miss Digby, elnézést, hogy ezzel zaklatom, de a dolog már nem tűr halasztást... A diákjai az utóbbi időben borzasztóan elkanászodtak... - vett mély lélegzetet. - Név szerint Noah Nightingale-ről, Mark Wingersről és Mirabella Harperről van szó - sorolta az illetékes diákok nevét. - Kérem, legyen oly kedves és beszélgessen el velük, hogy a mágiatörténet óra semmi esetre sem arra való, hogy annak keretei között tárgyalják ki a szexuális életüket, próbáljanak ki illegális bájitalt, avagy a pad alatt majszoljanak és osztogassanak csokit a társaiknak... - hadarta végig a griffendéles diákok bűnlajstromát, bízva abban, hogy Digby professzor segít neki megzabolázni a szemtelen kisoroszlánokat.
Számított ugyan rá, hogy a diákok dekoncentráltak lesznek, de ez a szintű kavarodás még őt is meglepte... Kétszer is meg kellett köszörülnie a torkát, igen hangosan, mire elnyerte a diákok - közepes mértékű - figyelmét. Ezután azt hitte, túl van a nehezén, és érdeklődve hallgatta az első megszólalót, egy griffendéles tanulót, Sebastian Batest. - Mr. Bates, köszönöm, hogy megosztotta velünk ezt az érdekes történetet, azt hiszem, minden kviddics rajongónak hasznos tudnia, honnan is ered szeretett sportunk elnevezése - bólogatott mosolyogva, majd a következő diák felé fordult. Cseppet sem tetszett neki az a harsány, extrovertált modor, amit a diákjától tapasztalt, nem értette, mire célozgat az ifjú Nightingale, de kivételesen nem akasztotta meg a folyamatot, végighallgatta, és csak aztán reagált. - Mr. Nightingale, esetleg lemaradtam valami fontos mágiatörténeti eseményről, amit véghez vitt? Talán már bekerült némelyik enciklopédiába is, ezért reflektál önmagára a felettébb szerény "az a Nightingale" megszólítással? - kérdezte élesen. - Különben a Hammelni patkányfogó legendája valóban kivételesen jó példa arra, hogy felmenőink képesek voltak a legkülönbözőbb tárgyakkal varázsolni... többek között hangszerekkel, ahogyan Ön is említi. Ma már legtöbben a varázspálcát használjuk erre a célra, - praktikussági okokból - de tudok jó néhány varázslóról, akik a mai napig megmaradtak hagyományőrzőknek, és különféle hétköznapi használati -, avagy dísztárgyak segítségével végzik el a varázsigéket - magyarázta karba tett kézzel, majd a következő diák felé fordult, és teljességgel leesett az álla. A mardekáros talárba öltözött fiatal férfi ugyanis nem diák volt, és ezt ő a kastélyban valószínűleg mindenkinél jobban tudta, (Avery Cassen kivételével természetesen). Döbbenetét megpróbálta ugyan leplezni, de kikerekedett szemei és meglepődött arckifejezése miatt esélyes, hogy ez nem igen sikerült neki. - Khm - köszörülte meg a torkát zavartan Elliot bemutatkozására, majd azon gondolkozott, hogy most rögtön szakítsa-e meg az óra menetét azzal, hogy szól az igazgatónőnek, vagy várjon ezzel az óra végéig. Gyors gondolkodás után úgy döntött, inkább az utóbbi mellett dönt, hiszen ha most jelez az auroroknak, nincs esély rá, hogy a többiek is megoszthassák gondolataikat, márpedig ő nem akarta, hogy feleslegesen dolgozzanak. Így csak röviden ennyit mondott Elliot közjátéka után. - Felettébb érdekes anekdota, Mr. McCoy - nyomta meg erősen a kitalált vezetéknevet. - Köszönjük, hogy megosztotta velünk - tette hozzá látszólag teljesen higgadtan, de valójában cseppet sem volt higgadt. Nem örült neki, hogy az ünnepek előtti utolsó napon le kell vezényelnie egy ilyen kellemetlen incidenst, ami az óra után el fog következni. Addig viszont még volt pár percük, ezért nyugalmat erőltetvén magára, Hugo Theron bemutatkozását figyelte. Bízott benne, hogy a hollóhátas diák majd házához illő magatartással tünteti ki magát, de keserűen csalódnia kellett. A diák nemhogy nem volt alázatos, de egyenesen szemtelen volt, és ezt sosem tűrte, sem az Akadémián, sem itt... - Mr. Theron, kérem világosítson fel, Ön mivel járult hozzá varázstársadalmunk felemelkedéséhez, amire griffendéles diáktársához hasonlóan oly büszkén célozgat? - tette fel a költői kérdést, majd választ sem várva, folytatta. - Mint az óra elején elmondtam, az összevont óra jellegéből adódóan bizonyára többen ismeretlenek egymásnak, én sem találkoztam még mindannyiukkal, ezért kértem, hogy mutatkozzanak be... De ha nehezére esik ezt az egyszerű gesztust megtenni, nyugodtan mondja meg, és legközelebb nem terhelem meg értelmi képességeit ilyen nehézségű feladattal - nézett szigorúan Hugóra, majd az ő beszámolóját is végighallgatta. - Gorsemoori Gunhilda alakja valóban nagyon inspiráló, örülök, hogy felhozta. Kívánom, hogy igaza legyen, és ha tud, maga is tegyen hozzá a jövőben a különböző betegségek gyógyításához - bólintott kissé megenyhülten, majd Miss Teegannek szentelte a figyelmét. Végre egy hollóhátas diák, aki méltó volt háza hírnevéhez. Alázatosan, szerényen, és persze kiemelkedő nézőponttal ismertette meg a csoportot. - Bravó Miss Teegan, remek gondolat! Látszik, hogy behatóan ismeri a mágiaügyi miniszterek munkásságát - érintette össze kétszer tenyerét elismerően, majd eljött az idő, hogy az utolsó megjelent diák, Miss Ays álláspontját is meghallgassa. Merlinnek hála az utolsó hugrabugos diák sem okozott neki csalódást, Bragge története egy kis színt hozott az óra végére, aminek örült. - Ismét egy fontos momentum a kviddics lenyűgöző, kifogyhatatlan történetei közül - bólintott mosolyogva. Ezután eljött az ideje, hogy értékelje az órai munkát, majd lezárja a 2001-es évet. - Köszönöm, hogy megosztották a gondolataikat, az aktivitásuk fejében mindannyian plusz öt ponttal gazdagították a házukat. Kivételt képez Mr. Theron, akit nem megfelelő magatartása miatt csak három ponttal tudok jutalmazni - tárta szét a kezét, mint aki sajnálja ugyan a dolgot, de nem tehet mást. - Nos, nem is tartom fel tovább Önöket! Jó utat és békés ünnepeket kívánok! - köszönt még el diákjaitól, közelebb lépve az ajtóhoz, hogy ahogy elhaladnak mellette, Elliot még véletlenül se tudjon kisettenkedni az ajtón. Mikor a varázsló közel lépett hozzá, a vállára tette a kezét, és némi szomorúsággal, de következetes szigorral a tekintetében szólt hozzá: - Elliot... Mit keresel itt? Ugye tudod, hogy ezt már jelentenem kell... - mondta komolyan. Az egész kastély tele volt aurorokkal, akik a diákok biztonságát voltak hivatottak őrizni, és másodszor nem tehette meg, hogy következmények nélkül hagyjon egy illetéktelen behatolást, még akkor sem, ha önmagában Elliotot nem ítélte veszélyesnek. Az évnyitón talán nem keltett feltűnést, most viszont erősen benne volt a pakliban, hogy a megjelent diákoknak is feltűnt a jelenléte, s ha később bárki kihallgatná őket, látták-e a férfit korábban a kastélyban, Dawsont felelősségre vonhatnák, amiért nem jelentette az esetet. A szabály az szabály, és számára túl fontos volt az itteni munkája ahhoz, hogy szembe menjen vele, így gyorsan a zsebébe nyúlt, és megérintette az egyszerűen megbűvölt érmét, ami azonnal leadta a vészjelzést a közelében strázsáló auroroknak: jöjjenek, mert azonnal szükség van rájuk.
Izgatottan várta a mai órát, jó előérzete volt, annak ellenére, hogy tisztában volt vele, a diákoknak az órák helyett valószínűleg már rég a közelgő ünnepeken jár az eszük. Mindez tökéletesen érthető volt, tekintve, hogy a mai volt az utolsó tanítási nap a karácsonyi szünet előtt. Holnap mindenki felszáll majd a Roxfort Expresszre, hogy megkezdje megérdemelt pihenését, remélhetőleg a családtagjai, - na és az ünnep idején klasszikusnak számító csemegék, úgymint például a sütőtöklé és a tökös derelye - társaságában. Hamox is alig várta, hogy végre minőségi időt töltsön el egyetemista fiával. Az utóbbi hónapokban egyáltalán nem volt idejük találkozni. Daltonnak - a Godrik hallgatójaként - rengeteg tanulnivalója volt, na és természetesen Hamox sem lógatta a lábát a Roxfort tanáraként. Rendkívül jól érezte magát az iskolában, számára egyértelműen és hamar beigazolódott, hogy jól döntött, amikor - több évnyi gondolkodás után végre - jelentkezett az állásra. A diákok értelmesek voltak, kíváncsiak, és korukhoz képest meglepően érett gondolkodásúak. Mindezidáig - lekopogta - szerencséjére egyetlen tanuló sem engedett meg olyan viselkedést az óráján, ami miatt komolyabb szankciókra lett volna szükség. Lelkesen lépett hát be a mágiatörténet terembe az óra megkezdése előtt pár perccel. Jegyzeteit és írószerszámait az asztalára helyezte, majd háttal az asztalának támaszkodott meg az antik bútor lapján. Pontban tíz órakor elkezdtek beszállingózni a diákok, nem kellett sokat várnia, míg nagy részük megérkezett. A későkre mint eddigi óráin, úgy most sem várt, elvégre tudta, hogy sok dolguk lesz ma is. Aki késik, és lemarad, majd később becsatlakozik és felzárkózik. A Godrikon töltött több évtizedes oktatói pályája során megszokta, hogy felnőttként kezelje a hallgatókat, s ez most sem volt másképp, hiába vették körül fiatalabb diákok. Megköszörülte a torkát, hogy magára vonja a diákok figyelmét, elejét véve a további természetes zsongásnak, majd belekezdett: - Üdvözlök mindenkit a mai - és egyben az idei utolsó - mágiatörténet órán. Dawson Hamox professzor vagyok, ha valakivel esetleg most találkoznánk először - mutatkozott be, mert első ránézésre úgy látta, vannak új arcok a diákok között. - Mivel a mai óra összevont, ezért biztosan sokan nem ismerik egymást, így szeretném, ha mindenki egyesével felállna és bemutatkozna - pillantott végig komoly arccal a diákokon, akik még mindig kissé dezorganizáltnak tűntek. Számított erre, a szünet közeledte még az egyetemen is mindig megbontotta az általános rendet, ezért is igyekezett a mai órát jóval interaktívabban felépíteni, mint szokta. Előre tudta, hogy ha egy hosszú értekezést adna elő a koboldháborúkról, az ilyen lelkiállapotban minden bizonnyal teljes érdektelenségbe fulladna a diákok részéről. Nem akarta elpazarolni ezt az utolsó, de ugyanolyan értékes órát, éppen ezért... - Az első padtól haladunk majd az utolsóig, balról, jobbra. Aki sorra kerül, értelemszerűen mondja el a nevét, az évfolyamát, majd - mint az előzetesen kértem Önöktől -, ismertesse a kedvenc mágiatörténeti alakját, és hogy miért éppen azt az illetőt választotta. Mi miatt találja inspirálónak az adott személy tevékenységét, vagy történelmi korát - adta ki az utasítást, majd kíváncsian fordult a legelső delikvens felé. - Nos, akkor kezdheti is a sort... Csillogó szemmel hallgatta az első bemutatkozó után a többiek esszéjét is, hiszen a mágiatörténet számára izgalmas hivatás volt, nem valami száraz, megközelíthetetlen tárgy, amit kényszerből tanított. Nem csoda hát, hogy rendkívül érdekelte a 21. századi roxfortos diákok mágiatörténettel kapcsolatos nézőpontja.
December 18-án összevont mágiatörténet órát tartok. Az óra ötödik évfolyamig minden tanuló számára kötelező, a felsőbb évfolyamok közül csak a fakultációra járók, vagyis név szerint Rose Teegan, Jason Bright és Clayton Colton megjelenését várom el. Ettől függetlenül minden diákot szeretettel várok az idei év utolsó mágiatörténet óráján. A résztvevőket ugyanakkor arra kérem, hogy előzetesen gondolják át, ki a kedvenc mágiatörténeti alakjuk, és írjanak róla egy rövid, (maximum féloldalas esszét), amivel az órán a többiek előtt bemutatják majd az illetőt.
Köszönettel: Hamox professzor
IRL tudnivalók:
- az óra IC és IRL is december 18-án kezdődik - két körből áll majd, a karácsonyra való tekintettel hosszabb hozzászólási határidővel - a megjelenés 2 pontot ér, aktív részvétellel további pontok szerezhetők - a távol maradó diákok pontlevonásra számíthatnak (nyomós indok esetén - ha azt bagoly útján előzetesen indokolják - természetesen ettől eltekintek)
Üzenetek megtekintése
