+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Elliot O'Mara
| | | | |-+  A Suttogó (Moderátor: Elliot O'Mara)
| | | | | |-+  Előszoba
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Előszoba  (Megtekintve 1114 alkalommal)

Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 02. 14. - 21:29:31 »
+1





Az előszoba is eléggé ütött kopott, akárcsak a többi része a háznak. Csak egy rozoga komód, meg némi száraz virág van itt. Közvetlen az ajtó mellett vannak Elliot cipői, a kabátjai. Innen vezet felfelé a lépcső, jobbra a konyha, balra pedig a nappali nyílik.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 07. 14. - 11:13:18 »
+1

És újra látlak

to: Elliot



2001. június 14.

Az előszobába hopponált és egy pillanatra úgy érezte, hibát követett el. Talán nem is kellett volna idejönnie? Bár Elliot világosan meghívta magához, mégis elbizonytalanodott. Megköszörülte a torkát, majd normál hangerővel megszólította a lakás urát. – Elliot! Itt vagy? – kérdezte, majd türelmesen várakozott, amíg választ nem kapott. Az egész eddigi kapcsolatuk olyan szürreális volt, s ez a mostani találkozás is tökéletesen beleillett a sorba. Ki ez a férfi, aki olyannyira megbabonázta, hogy úgy érzi magát, mint egy félénk kamasz, akit valami rosszon kaptak rajta? Vagyis, akarom mondani, saját magát kapta rajta valamin… Az igazságon. Azon, hogy bármennyire is próbálta elnyomni magában egész életében, igenis vonzódik a saját neméhez is….
Mióta Cecilia meghalt, volt olyan nem egyszer, hogy rajta felejtette a pillantását egy-egy sármos férfin, de olyankor is elhitette magával, hogy csak az illető ruhája vagy frizurája tetszik neki, nem más… Nos, az első alkalmat még nyugodtan foghatta volna arra Elliottal is, hogy elragadták az ösztönei, esetleg megigézték, megtévesztették… hogy olyasmit tett, amit nem is akart valójában. De aztán hiába tépelődött, mégis írt Elliotnak. Igen, írt neki, és azóta is csak rá tud gondolni. Most pedig itt van, a férfi lakásán, akivel mindössze egyszer találkozott. Hogy mit akart tőle, mit keresett itt? Fogalma sem volt, de közben mégis érezte… Elliot kezének érintését, testének melegét, illatát, csókjának ízét akarta érezni… A serleg a kezében, melyet alaposan áttanulmányozott az elmúlt napokban, csak ürügy volt. Jutott ugyan valamire, amit szívesen megosztott Elliottal, de az igazi indok nem a varázstárgy volt, hanem annak gazdája… Róla akart többet tudni, őt akarta igazán, mélyrehatóig megismerni és feltárni…
Ám pontosan tudta már, hogy ez nem lesz olyan egyszerű. A férfi szíve nem volt szabad. Volt egy nagyon fontos illető, akit – ahogy maga is fogalmazott – talán legjobb volna elengednie, a jelek szerint mégsem sikerült. Dawson nem akart beleavatkozni a kapcsolatukba, és harmadik fél sem kívánt lenni, de egyelőre Elliot azt írta, hogy jelenleg nincsenek együtt, így viszonylag nyugodt lelkiismerettel jött most el hozzá, azzal a szilárd elhatározással, hogy nem érdekli a jövő. Nem érdekli a holnap. Nem érdekli, hogy mi lesz velük. Csak egy dolog érdekli: az, hogy itt és most Elliottal lehet.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 07. 14. - 13:27:53 »
+1

és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

Az elmúlt napok túl sűrűn teltek, túl közel Nathoz… mert persze kivel kellett karanténba kerülnöm, ha nem vele? Csak tíz nap volt körülbelül, de ez éppen elégnek bizonyult ahhoz, hogy folyamatosan egymást öljük. Egy kedves szavunk nem volt egymáshoz az elmúlt időszakban, csoda tényleg, hogy mindketten élve úsztuk meg az elmúlt tíz napot egymás közelében. Voltak durva vitáink korábban is, aminek verekedés volt a vége… de ez most egészen más volt. Hiába voltak még érzések, az egész átalakult valami furcsa önkínzássá… vagy egymás kínzásává. El akartam felejteni, nem akartam rá gondolni, még ha fájt is ez az egész, be kellett ismernem: nekünk nem sok boldogságot tartogat már közösen a jövő.
Dawson levele megint megmosolyogtatott. Nem tudom, miért éppen ő volt rám ekkora hatással… mármint kétsgételenül voltak olyan okok, amiket a vak is látott: magas, férfias, komoly. Ezek mind a gyengéim voltak, de volt valami más is. Azt pedig nem tudtam megmagyarázni mi lehet, viszont ha nem is örökké tart, legalább addig élvezzem, amíg eltereli a figyelmemet a mostani szörnyű helyzetről. Azt hiszem, erre ráadásul neki is szüksége volt, így nem éreztem azt, hogy szórakoznék vele. Az én életem kiszámíthatatlan volt, de talán ilyen téren picit az övé is, hiszen mindkettőnknek volt egy múltja, ami meghatározta a mostani helyzetét.
Hogy kicsit kiszellőztessem az agyamat, beálltam a zuhany alá nyolc előtt valamivel. Muszáj volt összeszednem magam, hogy ne csak azon a keserű kis jeleneten gondolkodjak, ami éppen az utolsó napokban történt a karantén alatt. Durva vita volt, sok minden eltört a házban, amit közösen akartunk az otthonukká alakítani… mert hiába volt meg minden bizalmunk egymás felé a gyerekkel… a gyerekekkel kapcsolatban, más téren nem volt meg egész egyszerűen. Remegő kézzel túrtam a hajamba, amiből mostanra már csöpögött a víz. Ezt is te tetted tönkre… nem való ez neked… A hang úgy sutyorgott a fülemben, mintha mögöttem állna sötét árny képében. Nyeltem egyet, nyeltem, mert el akartam tűntetni a csalódottság ízét a számból. Annyira koncentráltam, hogy azt sem vettem észre, hogy túl hideg a víz. Nem tudom hány percig álltam így, de mikor már kellően vizes voltam mindenhol, gyorsan átmostam magam és kimásztam a zuhany alól.
A tükör előtt állva belebújtam a vörös selyempizsamámba és közben a sápadt arcomat bámultam a tükörbe. Egyre jobban hasonlítottam valami elcseszett porcelánbabára, amit csak úgy felkapnak és ide-oda rángatnak. Apád hogy örülne is, ha tényleg megtehetné ezt… A hang suttogott a fülembe tovább, majd valahonnan mélyen, mintha az visszahangzott volna, hogy: Elliot Rowle… Elliot Rowle… Megráztam a fejemet és a törölközőért nyúlva alaposan megborzoltam a hajam. Máris viszonylag száraz volt. A tincseket, amennyire lehetett szépen elhelyeztem és egy gyerekdalt dúdolva öt kiskacsáról.
Elliot! Itt vagy? – Dawson hangja lentről jött. Nem lepett meg, hogy eljött. Legalábbis én készpénznek vettem a dolgot… ezért behűtöttem egy üveg borocskát is már a odalent a konyhában.
Mindjárt megyek! – válaszoltam kellőképpen hangosan, hogy ő is meghallhassa. Közben a kád szélére felugrott Zeusz is, hangos nyávogással jelezve, hogy idegen van a házban. – Őt vártam. Légy vele kedves! – cirógattam meg a fülét, majd elindultam lefelé az öreg lépcsőkön. Hát nem volt egy nagy látványosság ez a ház, öreg és kopott volt. Amint megpillantottam Dawson szőkés-őszes haját, a szakállát, a széles vállat, elmosolyodtam. Tökéletesen festett, miközben én egy szál pizsamában voltam.
Látom visszahoztad a serleget… – kacsintottam rá, mikor végre megálltam előtte. Éppen elég közel voltam ahhoz, hogy érezzem a testéből áradó hőt, az illatát és máris csak arra tudtam gondolni, csakhogy a szakálla cirógasson megint végig a bőrömön, érjenek hozzám az ajkai. Én elvettem, amit akartam, de most egy kicsit várattam… kíváncsi voltam, ő mit lép… ő mit tesz.

Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 07. 16. - 19:24:33 »
+1

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.

– Mindjárt megyek! – hangzott a felelet, és Dawson érezte, ez az utolsó alkalom, hogy dehopponáljon, hogy visszaforduljon, hogy meg nem történtté tegye ezt az egészet. De valamiért a földbe gyökerezett a lába, és képtelen volt mozdulni. Nehezen vallotta be magának, de… attól kezdve, ahogy először megcsókolta, szerette Elliotot. Szerette ezt a férfit, aki új életet lehelt belé…
- Látom visszahoztad a serleget… – mondta Elliot, s Dawson erre bólintva ráemelte tekintetét, majd a férfi felé nyújtott a serleget. – Igen… - nézett mélyen Elliot szemébe, majd akár elvette a serleget, akár nem, közelebb lépett hozzá és átkarolta. Ha a férfi hagyta, szorosan magához szorította a vörös pizsamájával együtt, és végigfuttatta ébenfekete haján ujjait. – Hiányoztál – súgta a fülébe, majd lágyan megharapta a fülcimpáját. Tudta, hogy megint ugyanaz lesz, mint ami a múltkor… Hogy nem lesz képes bírni magával. Azzal akarta kezdeni, hogy kulturáltan leül és elkezdi magyarázni Elliotnak, melyik jelnek milyen jelentést tulajdonít az elemzés után… de valahogy ez az egész már nem volt fontos. A hivatása… aminek egész életében élt… a kötelességtudat… hogy tisztes viselkedést várnak tőle a kollégái, a volt diákjai és legfőképp a fia, Dalton… a gyász… amit Cecilia iránt érzett, semmivé foszlott. Eljött a perc, ahol mindez egyáltalán nem számított. Csak és kizárólag az a pillanat – ismét – hogy Elliot fekete lélektükreibe nézhetett, hogy érezhette az illatát, a közelségét, a szíve dobbanását.
Meg akarta kérdezni, hogy szabad-e ezt egyáltalán, hogy nem zavar-e, hogy menjen-e el inkább. De tudta, hogy most képtelen lenne rá. Most csak egy dologra volt képes, és az az volt, hogy Elliot nyakába csókolt, majd feljebb haladva mélyet szippantott ajkaiból. Vágyta az érintését, vágyta, hogy vele legyen, már napok óta olyan volt otthon, mint egy drogfüggő az elvonón, aki ugrásra készen várta, hogy ismét hozzájuthasson az adagjához. És most, végre itt volt, a karjai között tarthatta és magába lélegezhette… Csak reménykedett benne, hogy a férfi nem fogja eltaszítani, és hogy viszonozza, amit ő érez iránta. A sors különös fintora volt, hogy ő, aki egész életében tudta, mi a helyes, és ehhez tartotta is magát, most teljesen elveszett volt. Elvesztette a józan eszét, szenvedélyfüggő lett és iszonyatosan szenvedett… és ezen senki más nem enyhíthetett, csakis Elliot.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 07. 18. - 14:51:24 »
0

és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

Ahogy megálltam Dawson előtt a folyosón, megéreztem az illatát. Pontosan olyan volt, mint amit ott a dolgozószobájában kaptam el, mielőtt még egymáshoz simult volna a testünk és teljesen megőrjített volna a puszta jelenlétével. Éreztem, hogy kicsit hevesebben kezd verni a szívem, de az arcomra erőltettem a nyugalmat. Nem akartam azonnal neki esni, bár érdekelt, hogy ő mit tesz s nem húzódtam volna el, ha hozzám ér.
Csak a kezében lévő serlegre pillantottam, hogy eltereljem a témát s közben azon jártak a gondolataim, mennyire mások is vagyunk mi ketten. Ő ott állt, talpig felöltözve, én meg egy szál vörös selyempizsamában, mezítláb csodáltam őt. Valahogy mindig az ilyen emberek fogtak meg, akik ennyire férfiasak és komolyak voltak. Talán azért, mert ez a példa sosem volt meg igazán előttem. Dean meg, hiába volt a nevelő apám, annyira tartózkodott tőlem, hogy mindig meg volt a kétlépés távolság. Bennem volt a vágy, hogy egyszer olyan legyek, mint amilyen most Dawson… s ha nem tört volna ketté minden, amiről álmodoztam azon a napon, mikor kicsaptak a Roxfortból, talán így is lett volna.  
Igen… – nézett mélyen a szemeimbe. Éreztem, ahogy enyhe mosoly bújkál az ajkaim szegletébe, de nem engedtem meg ennél többet. Most még tényleg volt bennem egy csepp kimértség, bár sejtettem, hogy ez nem fog sokáig tartani.
Átvettem a felém nyújtott serleget, s egy pillanatra elfordultam, hogy a mellettünk lévő öreg komód tetejére tegyem. Azonban még mielőtt biztonságosan elhelyezhettem volna, megéreztem Dawson tenyereinek melegét a testemen. Éreztem, ahogy von magához, így a régiség bár helyet kapott a komód sarkán félig-meddig lelógott. Félő volt, hogy lebillen és lehull a padlóra, de nem történt így. Könnyedén Dawsonhoz simultam, hogy még közelebbről érezzem az illatát. Itt nem volt vita, nem volt feszültség. Még a leveleiben is éreződött, hogy nem balhézna a Nat ügy miatt, talán ezért is írtam neki olyan könnyen részleteket.
Az ujjai elérték a hajamat. Finom melegségként jutottak be a tincsek közé és én egy pillanatra lehunytam a szememet. Éreztem, hogy akar, de nekem ez az érintés most olyan kellemes megkönnyebbülést hozott. Régen öleltek meg ennyire szeretőn, ennyire kedvesen.
Hiányoztál – suttogta a fülebem, majd óvatosan meg is harapott. Erre persze vége is lett a mi kis pillanatunknak, s mint egy villámcsapás, olyan hevesen futott végig minden porcikámon a forróság. Hogy a fenébe érez rá mindegyik a gyengepontomra? – hasított belém a gondolat, ahogy egy halk sóhaj hagyta el az ajkaimat.
Te is… – közöltem aztán, nem tudom mennyi érzelemmel, de némileg bizonyosan kifulladva a hétvől, amit a fülharapdálás váltott ki belőlem. Igazság szerint nem tudtam még hova tenni a közöttünk lévő forró, állandóan szenvedélyes légkört. Nem tudtam, hogy meddig tart, hogy hova tovább vele… és ez valószínűleg az állandóan káoszos életem hozadéka volt. Nem lepett volna meg, ha már az első levelem után sikítva menekül, vagy legalábbis olyan férfiasan sikítva. Őszinte voltam vele. A lehető legőszintébb. Soha senki másnak nem mondtam volna ki ilyen nyíltan, hogy Nattal ugyan nem vagyok együtt jelenleg, de az a kapcsolat, mintha sosem kerülne teljesen lezárásra. De Dawson így is akart, ez pedig jól esett a lelkemnek.
Ahogy a nyakamba csókolt, lehunytam a szemeimet. Csak élveztem az ajkai, a szakálla érintését. Ez olyan volt, mint a mámor, csak még jobb, még intenzívebb, ha létezik ilyen. Elvette a fájdalmakat, a kétségeket, csak ő maradt és én, ahogy ölelkeztünk a Suttogó furcsa, poros csendjében.
Nem szólaltam meg, mert nem tudtam gondolkodni. Csak odanyúltam a ruhájához, hogy gomboljam vagy húzzam lefelé róla, amit éppen kellett. Minden mozdulatnál finoman cirógattam a bőrét, közben csókolva az ajkait, majd én is picit a nyakába haraptam, ha hagyta, mert igazából készen álltam rá, hogy teljesen átadjam neki a stafétát most ebben a helyzetben. Láttam, hogy akarja, hogy vágyja ezt az egészet. Így hát tényleg övé volt az irányítás.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 07. 21. - 08:34:46 »
+1

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.



+16

Két szócska csupán, de mikor a férfi azt mondta, „Te is”, Dawson ereiben forráspontig forrósodott a vér. – Tényleg? – kérdezett vissza félig suttogó, félig krákogó hangon… Bizonytalan volt ebben, de nem csak ebben, hanem mindennel kapcsolatban, ami a férfi és róla szólt. A testiséget kivéve. Mert abban olyan biztos volt, mint még soha semmiben. Mikor Elliot elkezdte kigombolni az ingjét, megvárta, míg lekerült róla a ruhadarab, majd nekiszorította az előszoba szekrénynek a férfit, csakúgy, mint a dolgozószobájában az asztalhoz… Ez is fájhatott, talán most már tiszta kék-lila folt lehetett a háta a férfinak… De ezt valahogy nem tudta rendesen átgondolni, muszáj volt engednie az ösztöneinek, és olyan hévvel tenni, amit tenni akar, hogy talán az már fájdalmas is lehetett a másiknak… A vörös selyempizsamától pillanatok alatt szabadította meg Elliotot, s most meztelenül csodálta a férfi testét, hogy aztán… - ha Elliot hagyta -  végigcsókolja minden egyes porcikáját. Nem kellett ágy, vagy heverő, igazából még levegő meg gravitáció sem kellett, ha ő együtt lehetett Elliottal valahol, az tökéletesen elég volt. Addig csókolta, kényeztette, amíg teljesen ki nem fulladtak… csak azután volt képes egy lépést „hátralépni”, és elgondolkozni azon, hogy mi történt itt… Egy biztos: Elliot teljesen elvette a józan eszét. Az önüraulmát. És a máskor oly jól működő szociális készségeit is.
– Ne haragudj, hogy… - kezdte, és azzal akarta folytatni, hogy „így letámadtalak”, de egyszerűen nem bírta kimondani. Hazugságnak érezte volna. Ezért inkább ezt mondta: - … ilyen későn értem ide. Feltartottak – csóválta meg a fejét, miközben szürkéskék tekintetével a fekete zsarátnokokat pásztázta. Szívesen megfejtette volna a férfi minden titkát, de nem tudhatta a másik ezt vajon akarná-e. Annyi kérdés merült fel, és legszívesebben az összeset ráöntötte volna Elliotra. De egyszerre csak egyet…
- Egyedül élsz itt? – tette fel talán a legkézenfekvőbb kérdést, miközben még mindig az előszobában toporgott. Félő volt, hogyha továbbra is egy légtérben maradnak, minden egyes helyiségben lerohanja Elliotot, mert őszintén szóval még mindig csak arra tudott gondolni, milyen volt a férfi testét csókolni, beletúrni a hajába, és beszívni részegítő illatát.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 07. 22. - 14:46:20 »
+1

és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

+16

Ujjaim gyorsan piszkálták ki az apró gombokat a lyukból, hogy aztán egyetlen hirtelen mozdulattal lehúzzam a vállairól a ruhadarabot. Az illatát még erősebben éreztem, igazából nem is tudtam eldönteni, hogy a sajátja volt-e vagy egy enyhébb parfüm. Akárhogy is nem nagyon számított. Élveztem, ahogy megcsiklandozza az orromat és még közelebb von oda. Óvatos csókot nyomtam a jobb vállára, még fogaim közé is fogtam a bőrét, hogy aprót harapjak oda. Ha nem akar magyarázkodni, akkor egy pár napig mindenképpen célszerű lesz neki a zárt ruházat.
Hevesen szorított neki a szekrénynek, ebből tudtam, hogy élvezi. Melyik idiótának ne tetszene mondjuk egy kis harapdálás? Én imádtam, ahogy imádtam érezni az erejét is, látni ahogy az izmai megfeszülnek, amint hozzám simul hevesen. A hátam persze megérezte az erejét másképpen is, bizonyára holnapra megint tele leszek kék-zöld foltokkal… nem érdekelt. Nem érdekelt, ha legalább ebben a néhány pillanatban nem kell az életemen gondolkodni. Csak Dawson volt, az illata, az érintése, s az a forróság, amit kiváltott belőlem és vad hullámként végig sietett a testemen. Nem fogtam vissza magam, miközben vetkőztetett picit végig karcoltam a hátán… érezhette, hogy akarom. A selyem finoman csúszott végig a bőrömön, majd szép lassan a földre hullott. Az sem érdekelt volna, ha eltépi, bár szerettem ezeket a ruhadarabokat.
Sóhajtottam egyet, ahogy végig nézett a testemen. Igazából nem emlékeszem, hogy legutóbb is megtette volna, de ha nem, akkor most egészen jól láthatta a combomon kirajzolódó lyukhoz hasonló heget, a hasamon éktelenkedő, vöröslő heget vagy éppen a csuklómon kirajzolódó „senki” feliratot, ami most is vörösen izzott, mint amikor belevésték a bőrömbe. A másik karomon pedig ott volt az átkozott szalag, amit már annyiszor próbáltam levágni, ezt jelezték a körülötte gyülekező, friss sebhelyek. Nem tudtam undorítja-e, de ha igen, akkor bizonyára nem nézte meg őket rendesen. A következő pillanatban ugyanis csak csókolt és csókolt, míg én minden porcikámat átadtam neki. Egy ritmusra lüktetve és remegve. Ujjaim újra és újra végig járták a testét, kitapintva az izmaimat, a redőket a bőrén.
Talán csak pár perc volt az egész, de olyan heves, hogy minden porcikám remegett s mikor tett egy lépést hátra, vagy legalábbis kicsit elhúzódott, a hátam a szekrénynek döntöttem, hogy megpihenjek. Sosem gondoltam volna, hogy az előszobánál tovább nem jut. Mármint azt tudtam, hogy hevesek és szenvedélyesek vagyunk együtt, ez legutóbb is bebizonyosodott… de ez még azon is túltett. Hangosan kapkodtam a levegőt, a jobb kezemmel letöröltem az izzadtságot a homlokomról.
Ne haragudj, hogy… – kezdte, miközben a fejemet is hátra döntöttem picit, hogy megnyugtassam a testemet. Még mindig hevesen kalapált a szívem, de a lélegzetvételem szép lassan egyenletesebbé vált. –… ilyen későn értem ide. Feltartottak.
Volt egy olyan érzésem, hogy nem ezt akarta mondani. Tetszett, hogy most is adta a komoly embert, de azért lehajoltam a holmimért, hogy legalább a nadrágomba belebújjak. Közben Zeusz is megjelent a lépcső tetején és onnan bámulta meg Dawsont magának. Nem voltam benne biztos, hogy megszeretné, neki Nat volt a mindene… valószínűleg ezért tartotta most is a két lépés távolságot a jövevénnyel.
Nyugi, nem baj, hogy ilyen gyorsan letámadtál... – Nevettem fel, majd úgy döntöttemnem bajlódok a pizsama felső részének begombolásával. Csak megigazítottam úgy, hogy a vállamon maradjon, majd beletúrva a hajamba, a helyére igazítottam a sötét tincseket.
Egyedül élsz itt? – kérdezte aztán, ekkor pillantottam rá. Lehetséges, hogy Zeuszt nem vette észre, bár feltételezem a kérdése nem a házi állatokra vonatkozott. Igaz a macskám volta az egyetlen, aki teljes jogú társként kezeltem minden kisállat közül. Valahogy Zeusz olyan típus volt, hogy mindent rá lehetett bízni. A ház körül minden rendben volt, ha egyedül hagytam és az evést is megoldotta. Az egyetlen probléma az volt, hogy a fekete pamacsait mindenhol mementoként hátrahagyta.
Az ex-férjemmel örökbe fogadtunk egy kamaszlányt, ő velem él… de most még a Roxfortban van. – Mondtam és még egyszer végig dörzsöltem az izzadt homlokomon. Aztán a konyha felé mutattam, hátha le szeretne ülni az ottani kis asztal mellett és meginni egy kávét vagy valami hasonlóan kellemes italt. Bizony volt egy üveg bor a pulton, szépen lehűtve, ahogyan szeretem, a szekrényben meg egy kis lágnyelv. Csak ételt nem tartottam itthon.
Nem kérsz egy kis fehérbort? – sétáltam át a konyhába és a fagyasztóbűbájjal ellátott üvegért nyúltam. Előkészítettem két kicsorbult bögrét. Itt nem sok minden volt, mármint a konyhám alapvetően is elég lepusztult volt, borospohár hírből sem volt. Volt ez a két bögrém, két tányérom, meg két pár evőeszközöm. Sosem voltam egy főzőzseni és nem is nagyon főztem magamra. Elvoltam étel nélkül, ha meg nagyon szükségem volt valamire, úgy elugrottam a legközelebbi étterembe vagy boltba. – Nyugi, az ital minőségibb, mint a bögréim...
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 07. 29. - 09:52:49 »
0

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.

Annyira jó volt ismét átadnia magát ennek a szenvedélynek, amely egyszerűen nem tűrt hezitálást, ellentmondást, vagy bármiféle kétséget. Önmaga lehetett, az a lény, aki szeretni akart és akit szerettek… Örült, hogy Elliot nem bánta ezt az érzelmi örvényt, amit újfent egymásra szabadítottak. – Nyugi, nem baj, hogy ilyen gyorsan letámadtál... – igazította meg lazán a vállán a pizsamáját a férfi, mire Hamox testén ismét végigizzott a vágy, hogy lejjebb csúsztassa az anyagok azokon a gyönyörű vállakon, de igyekezett mostmár viselkedni. Mégsem lehet, hogy ennyire ne tudja magát fékezni Elliot társaságában… Nem akarta, hogy a férfi esetleg kihasználva érezze magát.
Közben észrevette a fekete macskát, a kérdése így arra vonatkozott, hogy más – emberi - lakótársa van –e Elliotnak.
– Az ex-férjemmel örökbe fogadtunk egy kamaszlányt, ő velem él… de most még a Roxfortban van – mutatott közben a konyha felé a férfi.
- Á, értem - bólintott, majd követte Elliotot. Természetesen érdekelte a történet, amely az örökbefogadás mögött állt, de nem akarta csak úgy direktben kifaggatni a férfit, várt a megfelelő alkalomra. Nem igazán foglalkozott azzal, hogy kopottas a berendezés, vagy nem túl otthonos. Egyáltalán nem voltak elvárásai Elliot irányában, neki csak az volt a lényeg, hogy vele lehessen. Az viszont mindenképpen igaz volt, hogy szerette volna jobban megismerni a férfit, ezért is fogta magát vissza, hogy végre beszélgetni is tudjanak egy kicsit.
– Nem kérsz egy kis fehérbort? – érdeklődött Elliot, mire Dawson pillanatnyi gondolkodás után felelt.
– Kérek, köszönöm – bólintott, majd leült az egyik székre. Érezte, hogy jót tenne neki, ha kicsit le tudna lazulni Elliot társaságában. Szerette volna, ha ez a testén végigáramló vágy csökkenne valamelyest, hogy el tudja normálisan mondani, amit a serleggel kapcsolatban kianalizált. – Nyugi, az ital minőségibb, mint a bögréim... – tette hozzá még Elliot.
- Kérlek ne szabadkozz! Tökéletes így is – igyekezett megnyugtatni a férfit, majd megköszörülte a torkát és belefogott abba, ami miatt papíron szerét vette ennek a látogatásnak.
- Alaposan megvizsgáltam a serleget és úgy láttam, hogy eredetileg valamilyen uralkodónak szánhatták… Ügyesen rejtett koronázási szimbólumok találhatóak rajta: egy korona, egy jogar,  egy kard, és egy birodalmi alma… A történelem során számtalanszor fordult elő, hogy a mugli világ uralkodója valójában varázserővel bírt. Szerintem itt is egyértelműen ez lehetett a helyzet, hiszen ez a serleg nem véletlenül bír különleges varázserővel… - tartott lélegzetvételnyi szünetet. – Ami még izgalmasabb, hogy – bár mint korábban is mondtam, a mágiarégészeti tudásom hagy némi kivetnivalót maga után – mégis bátorkodom feltételezni, hogy a serleget az 5. század végén, vagy a 6. század elején alkották meg, így még az sem kizárt, hogy maga Artúr király részére készítették… - folytatta csillogó szemmel.
– Rendkívüli jelentőségű lenne megtalálni a többi koronázási ékszert is… mindössze arra kéne rájönni, hogy merre keressük őket… de ebben, mint a leveleimben is írtam, remélhetőleg segítségünkre lesz a találkozás Lord Valderlanddal – nézett izgatottan a fekete lélektükrökbe, majd elhallgatott, hogy Elliot is szóhoz juthasson.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 07. 31. - 16:43:31 »
+1

 
és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

+16

A testemen nyomott hagyott a szenvedélyes együtt létünk. Az, ami közöttünk történt egy pillanat alatt vette át az uralmat felettem. Még mindig hangosan kapkodtam a levegőt, ahogy megindultam a konyha felé. Épp csak igazítottam közben a pizsama felsőmön, továbbra sem gombolva be azt. Nem volt mit szégyellnem. Dawson már látta a hasamon húzódó vörös heget, amit egy átkozott penge hagyott rajtam, de a combom közepén tátongó lyuk is már bemutatkozott neki a legutóbb. Tetszett az érzés, hogy nem kell magam szégyellni. Nem kell rejtegetnem semmit. Ez voltam én, teljesen felszabadultan, teljes valómban.
Megöltöttem borral a két csorba bögrét. A kevés konyhai felszerelés közül csupán ennyi volt alkalmas arra, hogy igyunk belőle valamit. Dawson bizonyára jobbhoz szokott, én azonban még ennyihez sem. Mielőtt Nat férje lettem nem volt semmi. Erdőkben laktam, sőt volt, hogy temetőkben aludtam éjszakánként, mert csak az ottani kripták és mauzóleumok nyújtottak annyi védettséget, hogy ne ázzak el az esőben vagy ne fagyjak halálra a hidegben. A londoni lakásomban is mindössze két bögre volt, majdnem ugyanilyenek, mint ezek, csak még ósdibbak, még kopottabbak.
Kérlek ne szabadkozz! Tökéletes így is – válaszolta, mire aprón elmosolyodtam.
Ujjaim óvatosan nyomták vissza a dugót az üvegre, úgy hogy könnyedén ki tudjam aztán venni onnan, ha esetleg újra töltöm a bögrémet. Nem volt persze kérdés, hiszen egy kellemes bornak ki tudna ellenállni? Ráadásul kíváncsi voltam hova vezet ez az egész abban az esetben, ha Dawson mondjuk kellő mennyiségű alkoholt fogyaszt. Tehát mindenképpen jó döntésnek tűnt kéznél tartani a bort.
Alaposan megvizsgáltam a serleget és úgy láttam, hogy eredetileg valamilyen uralkodónak szánhatták… Ügyesen rejtett koronázási szimbólumok találhatóak rajta: egy korona, egy jogar,  egy kard, és egy birodalmi alma… A történelem során számtalanszor fordult elő, hogy a mugli világ uralkodója valójában varázserővel bírt. Szerintem itt is egyértelműen ez lehetett a helyzet, hiszen ez a serleg nem véletlenül bír különleges varázserővel… – magyarázta, miközben a bögrékkel együtt megfordultam. A szemei csillogtak az izgalomtól és ebből tudtam: ő legalább annyira rajong a régi varázstárgyakért, a jó történetekért, mint én. Hiszen ez a történelem, tárgyak, szereplők, események halmaza és jobb bármelyik regénynél, mert kézzel fogható. – Ami még izgalmasabb, hogy – bár mint korábban is mondtam, a mágiarégészeti tudásom hagy némi kivetnivalót maga után – mégis bátorkodom feltételezni, hogy a serleget az 5. század végén, vagy a 6. század elején alkották meg, így még az sem kizárt, hogy maga Artúr király részére készítették…
Elvigyorodtam. Talán az én szemeim is felcsillantak, ahogy beszélt erről. Érdekelt minden, többet akartam tudni róla.
Rendkívüli jelentőségű lenne megtalálni a többi koronázási ékszert is… mindössze arra kéne rájönni, hogy merre keressük őket… de ebben, mint a leveleimben is írtam, remélhetőleg segítségünkre lesz a találkozás Lord Valderlanddal.
Emlékeztem mindenre a levelekből. Már csak azért is, mert a legtöbbjüket rongyosra olvastam. Dawson olyan volt, mint
Áhá! Ezek szerint nem is a sírban fekvő fickónak készült– bólintottam. – Az lehetséges, hogy később alakították át mérgek ellen vagy elve így készült? – Kérdeztem azt, ami azonnal felmerült bennem, majd letettem elé a saját bögréjét, miközben belekortyoltam a sajátomba. A következő mozdulattal pedig szó szerint Dawson combjára ültem. Nem akartam távol kerülni tőle. Érezni akartam a leheletén az alkoholt, megérinteni a haját, a szakállát… élvezni, hogy van ez a vibrálás közöttünk, ami vagy tart valahova vagy nem, de most olyan jól esik.
Szerettem volna kiolvasni ezer meg ezer érzést és vágyat a szemeiből, de túl titokzatos volt. Még számodra is vannak megfejthetetlen talányok, O’Mara… A hang kegyetlenül csendült fel, ahogy ujjaim Dawson szakállába fúródtak, hogy végig cirógassak rajta.
És akkor most tényleg találkozhatunk vele... Lord Valderlanddal? Belement? – kérdeztem, közben a hüvelykujjammal végig cirógattam az ajkain. A következő pillanatban már nem is érintettem őt, csak a bögrémét nyúltam és beleittam két nagy kortyot.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 08. 07. - 14:44:29 »
+1

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.

Tökéletesnek látta Elliot testét, hegek ide, vagy oda. Az illata, bőrének simasága és az a különleges, éteri kisugárzás, ami körbelengte a férfit, újra és újra vissza-visszahívta hozzá. Olyan volt, mint a mágnes. Mikor Elliot a konyhában tüsténkedett, rajtakapta magát, ahogy önkéntelenül is rajta felejtette a pillantását. Miután előadta, hogy mire is jutott az elmúlt hetek lázas kutatómunkájának köszönhetően, a borba kortyolt és alig várta, mit szól Elliot mindehhez.
– Áhá! Ezek szerint nem is a sírban fekvő fickónak készült. Az lehetséges, hogy később alakították át mérgek ellen vagy elve így készült? – tette fel a logikus kérdést a férfi, majd váratlanul Hamoxhoz lépett és az ölébe ült. Hamox lélegzete Elliot közelségétől egy pillanatra elakadt, így némi szünet után válaszolt, s közben ujjhegyével finoman végigsimított a férfi egyik combján. – Úgy vélem, eleve így készült, bár erre nincs bizonyítékom – tárta szét komoly arccal a kezét, majd meghallgatta a következő kérdést.
– És akkor most tényleg találkozhatunk vele... Lord Valderlanddal? Belement? – érdeklődött Elliot, lágyan beletúrva Dawson szakállába. A professzor erre libabőrös lett, annyira jól esett neki a férfi érintése. Kis morgás hagyta el ajkait, majdnem olyan, mint amikor egy macska dorombol gazdája simogatásának, arra biztatva, hogy csak ne hagyja abba azt…
- Igen, levélben már beleegyezett a találkozóba, de csak néhány hét múlva ér haza, addig türelemmel kell lennünk – nézett komolyan a fekete zsarátnokokba, majd kortyolt mér egyet a borból. – Nagyon finom ez a bor… - dicsérte meg az italt, s aztán rajta volt a sor, hogy lágyan végig simítson Elliot arcán szabad kezével.
– Remélem a találkozóig azért még sokat láthatlak… - vallotta be a gondolatot, ami a nyelve hegyén volt már egy ideje.
– Mik a terveid mostanság? A lányod mikor jön haza? – kérdezte meg a másik számára fontos kérdést.
– Van kedved mesélni róla? – érdeklődött mosolyogva. Mivel számára is a fia volt a legfontosabb személy az életében, erősen sejtette, hogy Elliot szívében is nagyon különleges helyet foglalhat el a lánya. Nem tudta, valaha is eljutnak-e majd a dolgok addig, hogy esetleg leülhessenek négyesben egy asztalhoz, ő, Elliot, és a gyerekeik… Gondolatban meg is feddte magát ezért a vágyáért, hiszen még csak most találkoztak másodszorra, és tudta, hogy ezzel túlságosan előre szaladt… Nem is mondta ki hát hangosan az ötletet. Egyáltalán nem akarta lerohanni Elliotot. Tudta, hogy a férfi családi viszonya bonyolult… Hogy van egy férfi az életében, aki roppant fontos a számára, és valószínűleg sosem tudná elengedni. Na és ha el is engedné, akkor ott van Dalton kérdése is. Hogy ő hogyan fogadná, ha megtudná, hogy szeretett neje halála után az apja egy férfi mellett talált rá ismét a boldogságra? Könnyen lehet, hogy annyira sokkolná a tény, hogy egy időre elfordulna őtőle… Ez a félelem pedig nagyon is ott volt a professzorban, még ha nem is mondta ki magának eddig, s igyekezett tudat alatt mélyen elzárni eme kétségeit lénye legmélyebb bugyraiba.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 08. 10. - 09:32:25 »
+1

és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

Megszoktam Dawson közelségét. Nem zavart, hogy látja a hegeimet, a tökéletlenül beforrt sérüléseket. Ezek mind hozzám tartoztak és egy részem azt kívánta, hogy ismerje meg őket. Azt akartam, hogy tudja, mi vagyok, miket tettem meg ebben az életben… mert akárhogy is néztük, Dawson volt az én új esélyem és én éreztem a kémiát. Éreztem, de féltem, mert a szívem még mindig Nat szívének ritmusára vert a mellkasomban és nem tudtam mennyi időbe kerülne, hogy ez félbe szakadjon, hogy új életet kezdhessek. S nem tudtam, Dawson megvárná-e egyáltalán ezt.
Tetszett, ahogy az ölébe huppantam és az ujja hegyével finoman érintette a combomat. Beleborzongtam, de olyan más volt, mint amihez szoktam. Ott volt benne az újdonság varázsa, ahogy abban a végtelen enerigában is, amit odakint éreztem az előszobában. Aztán szép lassan, bár még ott bizsergett közöttünk a korábban történtek emléke, áttértünk a Lord Valderlandos ügyre.
Igen, levélben már beleegyezett a találkozóba, de csak néhány hét múlva ér haza, addig türelemmel kell lennünk – mondta és egyenesen a szemembe nézett. – Nagyon finom ez a bor… – tette hozzá asztán és az arcomon simított végig közben. Finoman dorombolva simultam bele a tenyerébe. Volt ebben az egészben valami olyan tökéletesség, amitől tartottam. Ez nem volt az én elemem, de Dawson miatt képtelen lettem volna most meghátrálni. Nem tudtam van-e jövönk, mégis vonzott. Talán pont ezért, mert nem tudtam képes lennék-e egy ilyen embert boldoggá tenni.
Remélem a találkozóig azért még sokat láthatlak…
Elmosolyodtam és megérintettem az arcomat érintő kezet. Vágytam egy kis gyengédségre, olyanra, ami tényleg nekem szól. Jól esett, hiányzott már régóta… csakhogy sosem Dawsont képzeltem oda. Most még is ő volt itt, ő akarta engem. Nem akartam újra csalódni, már túl idős voltam ahhoz, hogy virágról virágra szálljak, mint valami elcseszett méh. Biztonságot és stabilitást akartam. Nattal akartam. Még mindig ott nőtt a gombóc a torkomban, ha arra gondoltam, miken mentünk keresztül és hogy számára mindaz csak ezt a két évet jelentett. Nekem biztos pont volt, de amit én szeretnék, azt ő nem szeretné… tovább kell lépni. Tovább kell lépned. – A hang megismételte a mondandómat, én meg megremegtem, de a mosoly nem tűnt el az arcomról. Dawson kezének finom, meleg érintése olyan volt, mint egy enyhítő csók a sebre.
Nem rajtam múlik, tudod. – Kacsintottam rá. Legutóbb is ő volt elfoglalt, én pedig türelmesen vártam… meglepően türelmesen. Ez nem volt jellemző rám, ha akartam valamit, megszereztem, elvettem, öleltem magamhoz, hogy az enyém legyen. De vele nem voltam ilyen. Talán egy csepp tűz már kihunyt bennem, mert rááldoztam arra, akit igazán szerettem ebben az életben. Lesz-e még hasonló? Jó kérdés. Aligha, bár szerettem volna hinni benne, hogy számomra, számunkra nem ez lesz a végszó. Csakhogy egyedül harcolni és rángatni magammal valakit semmi értelme. Ha ő eltaszít és inkább választ kicsinyes, felszínes dolgokat helyettem, hát nem jobb tovább lépni? Meg tettem volna már régen, ha nem lenne egy közös gyerekünk. És nem, nem az örökbefogadottakra gondolok.
Mik a terveid mostanság? A lányod mikor jön haza?
Mik a terveid mostanság? Az egyetlen gondolatom Noah születése volt, ami már itt toporgott a küszöbön. Nem tudtam, hogy érdemes-e mindezt Dawson orrára kötni, így nem válaszoltam azonnal, csak elhúztam a kezem és az ölembe ejtettem. Hirtelen telepedett rám a ború.
Van kedved mesélni róla?
Lassan bólintottam, de már nem tudtam mosolyogni. Nem akartam, hogy Dawson ilyennek lásson, nem volt még itt az ideje, hogy a gyenge, sebezhető oldalam köszönjön vissza… pedig éppen olyan seb tátongott a mellkasomon, a szívemen, amit nehéz volt takargatni. Jól éreztem vele magam, mert amikor csókolt és simított, elvonta a figyelmemet ezekről. De most itt függött közöttünk a kérdés és tudtam, hogy meg kell magyaráznom.
Június 26-án van vége a tanévnek, aznap megyek érte a King’s Crossra – válaszoltam kicsit remegő hangon és gyorsan a számhoz emeltem a bögrét, hogy három-négy nagyobb kortyot vegyek magamhoz. Kellett ez az alkohol mennyiség, hogy ne bőgjem el menten magam, csak mert a család a téma. Nem akartam ilyen lenni, erős akartam lenni… de már régen nem ment.
Tudod, igazából nem csak egy lányom van – magyaráztam és nyeltem egyet, bár a könnyek már nem is akartak jönni. Csak úgy a gombóc gyötört, szorította a torkomat. – Lényegében bármelyik pillanatban megszülethet a fiam. Akkor el kell utaznom északra. Nat kedvéért bevállaltam egy gyereket, mert annak idején azt hittem, majd ez megmenti a házasságunkat. Tévedtem. Ő nagyon szereti a gyerekeket, az unokahúgát is ő neveli és van egy kisfia is… én pedig… csak reménykedtem azt hiszem. Bocsi, ezt nem kellett volna elmondanom, ugye? – megráztam a fejemet, majd Dawson vállára hajtottam a fejemet. Nem akartam, hogy lássa az arcomat, hogy szomorúnak higgyen, mikor vele vagyok. Hogy cseszhetek mindent le állandóan? Még ezt is… az utolsó reményemet, hogy valaha még valaki szeressen.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 08. 13. - 15:57:42 »
+1

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.

– Nem rajtam múlik, tudod – válaszol Elliot, ami nagyon meglepi Hamoxot. Ő eddig úgy érezte ugyanis, hogy Elliot az, aki elfoglalt és a saját világába nehezen enged bebocsátást… de lehet, hogy félreértette mindezt. Ki tudja. Mindenesetre ő azon van, hogy jobban megismerje a férfit, és jól tudja, hogy ehhez minden lélekhez a családján keresztül vezet az út. Ezért is érdeklődött aztán Elliot lányáról. Kíváncsi volt rá, hogy hanyadéves a lány, talán még őt is taníthatja a Roxfortban, de az is lehet, hogy már végzős. Erre is rá akart kérdezni, de egyelőre más, fontosabb téma került terítékre... A válasz ugyanis, amit ezután kapott, jóval több és - számára legalábbis bonyolultabb - volt, mint amire számított. – Tudod, igazából nem csak egy lányom van – kezdte Elliot, majd kis szünet után folytatta: – Lényegében bármelyik pillanatban megszülethet a fiam. Akkor el kell utaznom északra. Nat kedvéért bevállaltam egy gyereket, mert annak idején azt hittem, majd ez megmenti a házasságunkat. Tévedtem. Ő nagyon szereti a gyerekeket, az unokahúgát is ő neveli és van egy kisfia is… én pedig… csak reménykedtem azt hiszem. Bocsi, ezt nem kellett volna elmondanom, ugye? – kérdezte Elliot, mire Dawson egy hosszú pillanatra behunyta a szemét és végig gondolta, mit is mondjon.
– Jól tetted, hogy elmondtad. De tudod… én nagyon nem akarok közéd és a férjed közé állni… Szereted még, ugye? – tette fel a kérdést, amire az elhangzottak után nyilvánvaló volt a válasz. Legalábbis a számára.
– Tudom, milyen nehéz elengedni valakit… Még nekem is nagyon nehezen ment, pedig akit én szerettem, halott… Érthető, ha nem tudod elengedni… én nem is kérnélek ilyesmire… De kérlek, légy őszinte… Remélhetek hosszútávon többet annál, hogy barátok vagyunk… - ahogy a fiatalok mondanák – némi extrákkal? Mert ha nem… akkor azt hiszem jobb ha elengedlek… - tette hozzá szomorúan. Nem akart ilyen drámai lenni, végig az volt a célja, hogy laza legyen. Hogy csak jól érezzék magukat Elliottal. De mostanra ráébredt arra, hogy akárhogy próbálja áltatni magát azzal, hogy mindegy, merre tart a kapcsolatuk az igazság épp ennek az ellenkezője. Nagyon is érdekli, hogy van-e esélye Elliotnál, vagy örökre foglalt marad a férfi szíve. S ha utóbbi, képtelen lenne azt tettetni, hogy nem zavarja. Akármennyire is szeretné, ő nem ilyen. Mindig is monogám, ragaszkodó típus volt, a mindent vagy semmit embere. Lélegzetvisszafojtva várta hát a választ, amely talán megpecsételte mindkettejük életét, s mindkettejük boldogságát a jövőre nézve. Túl idős és túl törődött volt már ahhoz, hogy hiú ábrándokat kergessen...
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2020. 08. 18. - 13:32:43 »
+1

és újra látlak


Dawson
2001. június 14.

outfit

Bár elrontottam mindent a rögtönzött kis vallomásommal, legalább a könnyeim nem indultak meg. Csoda, hogy megálltam, mert akárhányszor eszembe jutott a még meg nem született gyerekem, az is jött vele, hogy mindezt feladtam, mert nem működött a házasságunk. Mióta Esmét megismertem másra sem vágytam, minthogy apa legyek… hogy saját családom legyen, valami ami itt tart. Ismertem magamat, tudtam, hogy ott van az a szabadság vágy, ami tizenöt éven hajtott a Roxfort után, ami nem engedte, hogy hazatérjek. Szükségem volt valakire, aki fogja a kezemet, aki azt mondja maradjak ott vele. Csakhogy akárhányszor azt hittem meg van az, aki erre képes, valahogy elsodródtunk egymástól.
Csendesen, talán kicsit megremegve pillantottam Dawsonra. Fel voltam készülve, hogy meglássam a szemébe a csalódott fényt. Azt láttam Nat tekintetében és akkor nagyon fájt, de már valahogy egyre mélyebbre tudtam ásni magamban a dolgot. Igazából Dawson nekem egy új lehetőség volt, valaki olyan, aki megváltoztathatta volna a bennem kavargó rossz dolgokat, ezért meg akartam ragadni… de talán hülyeség, kicsit féltem ettől az egésztől. Az elmúlt két évben olyan meggyőződéssel éltem, hogy Nattal élem le az életemet, ami miatt nem tudtam pikkpakk elengedni.
Jól tetted, hogy elmondtad. De tudod… én nagyon nem akarok közéd és a férjed közé állni… Szereted még, ugye? – kérdezte. Igazából nem értettem, hogy kérdezhet ilyet. Ha én kérdezném meg, vajon ő mondana-e olyat, hogy nem szereti még a feleségét? Igen, kiváltunk egymásból érzéseket és vágyakat, de az őszinte, igazi szerelem sokkal hosszabb folyamat. – Tudom, milyen nehéz elengedni valakit… Még nekem is nagyon nehezen ment, pedig akit én szerettem, halott… Érthető, ha nem tudod elengedni… én nem is kérnélek ilyesmire… De kérlek, légy őszinte… Remélhetek hosszútávon többet annál, hogy barátok vagyunk… - ahogy a fiatalok mondanák – némi extrákkal? Mert ha nem… akkor azt hiszem jobb ha elengedlek…
Nyeltem egyet és az arcához értem, finoman cirógattam meg a szakállát. Nem akartam, hogy elrontsuk ezt a napot drámával.
Egyrészt, ha valaki kettőnk közé áll, az nem te vagy… hanem inkább én – válaszoltam halkan és tovább cirógattam az egészen puha szőrszállakat. Dawson tökéletes férfi volt, imádtam ahogy a szőke szállak közé vegyülnek az őszek az arcán, a hajában… tetszett a testalkata és az sem zavart, hogy valószínűleg több, mint tíz évvel idősebb nálam. – Másrészt, ha erre tudnék válaszolni most rögtön, még az is túl hirtelen lenne. Kedvellek, de csak nem rég váltam el. Fogalmam sincs mi lesz, jelenleg egy hatalmas zavar uralkodik bennem… és hidd el, én szeretném azt mondani, hogy komolyan gondolom, de most csak szeretném még jól érezni magam veled. Nem akarok gondolkodni, nem akarok még jobban megkavarodni… nekem egyszerűen elég most az, hogy itt vagy és jó. Persze, ha neked vannak más kilátásaid ilyen téren, én sem akarok a te utadban lenni. De azt hiszem most csak ki akarom élvezni ezt a napot, ezt a pillanatot, hogy érinthetlek.
Túl idős voltam már ahhoz, hogy csak új beleugorjak valami újba. Mégis mi lett volna más akkor, mint Nattal? Valahol megértettem Dawsont persze, biztos pontot akart az életében… ahogy én is, de túlságosan kedveltem ahhoz, hogy megígérjek valamit, majd másképp történjen. Ha akart, hát eltolhatott magától, hogy felálljon és kisétáljon az ajtón. Fájna, de nincs jogom megállítani. Ő tudja, mit akar… én akarnám őt, de úgy hogy azt teljesen biztosan tudom, hogy a múltam mögöttem van és nem válik újra a jelenemmé.
Tudod, te vagy a tökéletes férfi. Mindent megtestesítesz, amire valaha vágytam… – piszkáltam meg a gallérját, finoman, kedveskedve.
Naplózva


Dawson A. W. Hamox
Tanár
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2020. 08. 20. - 10:29:36 »
0

És újra látlak

to: Elliot





2001. június 14.

– Egyrészt, ha valaki kettőnk közé áll, az nem te vagy… hanem inkább én – hangzott el a válasz, amire sajnos a lelke mélyén Hamox számított. Hiába cirógatta a szakállát Elliot olyan lágyan, hogy beleborzongott az érintésébe, a szavak, amelyek ezután következtek, fájdalmat okoztak neki.
– Másrészt, ha erre tudnék válaszolni most rögtön, még az is túl hirtelen lenne. Kedvellek, de csak nem rég váltam el. Fogalmam sincs mi lesz, jelenleg egy hatalmas zavar uralkodik bennem… és hidd el, én szeretném azt mondani, hogy komolyan gondolom, de most csak szeretném még jól érezni magam veled. Nem akarok gondolkodni, nem akarok még jobban megkavarodni… nekem egyszerűen elég most az, hogy itt vagy és jó. Persze, ha neked vannak más kilátásaid ilyen téren, én sem akarok a te utadban lenni. De azt hiszem most csak ki akarom élvezni ezt a napot, ezt a pillanatot, hogy érinthetlek - mondta Elliot, s közben Dawson önkéntelenül is összerándult. Vett egy mély lélegzetet, és aztán kibukott belőle, amit érzett. – Megértelek… De muszáj, hogy őszinte legyek veled. Az elején nekem is csak játék volt ez az egész. Kiszakadás a valóságból… De ennek vége. Érzem, hogy mostantól ez nekem így nem fog menni… mert csak sérülnék benne… - sóhajtott mélyet. – És az az utolsó dolog, amire most szükségem van. Végre elkezdtem jobban lenni lelkileg, neked is köszönhetően, de ha a szíved nem szabad, akkor innentől nekem ez az egész csak fájdalmat fog okozni…. - simított végig a férfi arcán lágyan.
– Tudod, te vagy a tökéletes férfi. Mindent megtestesítesz, amire valaha vágytam… - mondta váratlanul Elliot, mire ösztönösen előrehajolt és bár szíve szerint az eddigi szenvedéllyel akarta megcsókolni, erőt vett magán, és csak egy puha búcsúcsókot nyomott ajkaira, ha amaz engedte. Aztán lassan felállt, úgy, hogy közben Elliotot a csípőjénél fogva finoman arrébb tette. Hiába kezdett túl lenni mostanra azon a maró gyászon, ami éveken át égette... Most ismét teljesen a padlón volt. Bár nemrégiben újra feltámadt benne a szenvedély, és a remény egy lehetséges kapcsolat, a boldogság iránt... rájött, mindez hiú ábránd volt. Ahogy Elliot szavait hallgatta, és mélyen a szemébe nézett, egyértelműen érezte, hogy a férfi sosem tudna neki valódi esélyt adni.
Ő pedig túlságosan érzékeny volt ahhoz, hogy olyasvalakiért harcoljon, aki mást szeret... s túlzottan racionális alkat ahhoz, hogy illúziókat kergessen.
– Ne haragudj, de mindez túl sok nekem… túl bonyolult. Gondolkodnom kell - nézett szomorúan Elliot szemébe. A kék zsarátnokokban fájdalom csillant, majd újabb sóhaj után az ajtó felé vette az irányt. Tudta, hogy egy része belehalt most ebbe a döntésbe, de képtelen lenne úgy élni és úgy szeretni, hogy a másik lelke valaki máshoz kapcsolódik… Valakihez, akivel épp most vállal közös gyermeket. Ez így számára egyszerűen túl sok volt. Nem bírta tovább csinálni. Az ajtónál megállt még és hátranézett, hogy – talán utoljára – magába szívja a férfi látványát, azt a gyönyörű, sápadt arcot, amiben csak úgy világítottak az ében lélektükrök…
- Vigyázz magadra, kérlek! - mondta, majd nehéz szívvel, de kilépett az ajtón.
Sétálni indult, gondolkodni akart.

Köszönöm a játékot! ^^
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 29. - 14:39:15
Az oldal 0.135 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.