Ki hol lakik?

[- Nem vagy álmos?]

Azt hiszem, csak rontok a külsőmön azzal, hogy a sötétben, a tükör előtt próbálom állítgatni a hajamat, kitalálni, hogy hány gombot gomboljak be a világoszöld ingen, hogy a kék fürdőnadrág zsinórját ki vagy be rakjam. Nem tudom, miért vagyok annyira lámpalázas, amikor tudom, hogy a lánynak még akkor reggel is tetszettem, amikor egy kicsit szétcsúszva felébredtem mellette.
 Halkan kinyitom a fürdő ajtaját, lemegyek a lépcsőn, és a bejárati ajtóhoz megyek, hogy leellenőrizzem, beraktam mindent a nagy bevásárlószatyorba, ami kell az esti kiránduláshoz. Már ötödször az elmúlt fél órában, de nem teljesen hiábavalóak ezek az ellenőrzések, mert majdnem elfelejtettem a törölközőt. A váltásruha, a pléd, az öngyújtó, a gyertyák, egy rádió, az elemlámpa, a strandlabda, a két szendvics, az üveg víz már a táskában vannak a pálcám mellett, és a seprűm fele is kilóg még döntve is, úgyhogy Alexnek elég a saját ruhájáról és törölközőjéről gondoskodni.
 Csak egy pillantást vetek a faliórára: még öt perc éjfélig. Hat teljes óránk lesz egyedül, és hazaérhetünk, mielőtt bárki felébred. Nagyon örülök, hogy Alexis itt van velem, hogy bemutattam a családomnak, még a macskám is kedvesebb volt vele, mint vártam, de sajnos, ahogy vártam, nem örülnek neki, ha nagyon összegabalyodunk. Kicsit meglepett az is, hogy még apa sem akarta, hogy egy ágyban aludjunk, pedig ő aztán igazán megérthetné. Különben is aludtunk már együtt.
 Összerezzenek, ahogy megnyikordul a lépcső, de megnyugszom, ahogy meglátom Alexet, aki valahogy egyre szebbnek tűnik minden alkalommal, amikor látom. Gyorsan, csendben megölelem, azután kinyitom az ajtót, hogy kézen fogva induljunk el az éjszakába. Egy kicsit bizonytalan vagyok azt illetően, hogy ő mit szól ehhez az éjszakai kiránduláshoz, de bízom benne, hogy elmondta volna, ha nem szeretne jönni. Nem akarok megint nagyon mellélőni, mint a mozival.
 - Nem vagy álmos?- ahogy beleszívok a friss, hűvös éjszakai levegőbe, elszáll a fáradtságom. Gyönyörű időnk van, a Hold is szépen világít, úgyhogy ennél szebb estét talán nem is találhattunk volna. Mindig szerettem éjszaka kint mászkálni. Nincsen senki az utcán, csak én, és esetleg azok, akikkel vagyok. Így, hogy mások alszanak, amikor én kint sétálok, kicsit olyan érzést kelt bennem, mintha csak én ismerném igazán a helyet, ahol vagyok. A játszótér nagyon unalmas például nappal, éjszaka viszont egy teljesen más világ.
 - Nem állunk meg egy kicsit a játszótéren? Mutatni szeretnék valamit- bár nem mondom el, de a másik ok az, hogy kicsit telepakoltam a szatyrot, aminek elég kényelmetlen a fogása, és kezd fájni, ahogy belevág a kezembe. Talán a rádió az, ami túl nehéz, bár inkább a fogásával van baj, nem a súlyával. Egy pillanatra eszembe jut, hogy arra a száz méterre is megkérem Alexet, hogy átmehessek a másik oldalára, és áttehessem a másik kezembe, de azután úgy döntök, kibírom.
 Ahogy beérünk, leteszem az egyik padra a szatyrot, és átölelem Alexet, miközben végignézünk a játékokon. Itt is van hinta, mérleghinta, különböző mászókák, és a kedvencem, egy magas, várszerű fatorony, amiből csúszda vezet a homokozóba. Emlékszem, gyerekkoromban minden nap órákat játszottunk itt, szinte ez volt az otthonom.
 Egy kicsit távolabb lépek Alextől, ki a padot takaró fa árnyékából, miközben kigombolom az ingem. A szívem felgyorsul egy kicsit, mert nem vagyok benne biztos, hogy mit fog szólni. Kicsit aggódok, hogy esetleg nem fog neki tetszeni, amit lát, de azzal, hogy elhívtam a strandra, igazából eldöntöttem, hogy látni fogja. Kigombolom az utolsó gombot is, hogy lecsúsztassam az inget, és lassan megforduljak, hogy megnézhesse a tenyérméretű, zöldszínű főnixet a hátam bal oldalán.
 - Tetszik? Pár hete csináltattam.

          Még világosban felvettem a lila, gyöngyökkel díszített bikinimet, így most gyorsan kibújok a pizsamámból. A táskámból kikeresek egy világoskék rövidnadrágot és egy olyan piros virágmintás fölsőt, amit a hátamon kell megkötni, nehogy leessen rólam. Kicsit hasonlít a köntösre, de alig hosszabb a csípőmnél. Megnézem a táskámat, hogy mindent bepakoltam-e. A pálcám, egy törölköző, pénztárca, és egy kis extra finomság, amit anyu készített. Megnézem az órát, mert fogalmam sincs, hogy mennyi idő lehet még vissza, de van még bőven. Ez a tiltott dologban járás mindig felpezsdíti a vérem. Talán ezért szöktem el otthonról annyiszor.
          Leülök az ágyra, és átgondolom még egyszer, hogy mindent elpakoltam-e. Bele is nézek a táskámba, de semmit nem veszek ki és semmit nem rakok bele. Odamegyek az ablakhoz, és a város fényeit figyelem. Szinte már egyik lakásban sem ég lámpa, csak az utcákon. Lassan ideje indulnom. Megfogom a cipőmet, és olyan halkan, ahogy csak tudok, kimegyek a szobaajtón. Nem akarom felébreszteni Clart, ha esetleg elaludt volna már, de a lépcső egyik foka megnyikordul, ahogy rálépek. Egy pillanatra megállok, és még lélegzetet is csak óvatosan veszek, de mivel sehonnan sem hallok neszt, megyek tovább. Cael már az ajtónál vár, ezért az eddigi csigatempómat felgyorsítom. Amikor odaérek hozzá, felkapom a cipőm, így indulásra készen állok.
          - Mehetünk! – súgom.
          Tévedtem, ez most más érzés, mint mikor egyedül elszöktem otthonról. Akkor is pezsgett a vérem, de bűntudatom is volt, amiért megint megtettem anyuval. Most viszont inkább lázba hoz.
          - Nem, egyáltalán nem vagyok álmos.
          Veszek egy mély levegőt, amitől a fáradtság is elpárolog belőlem, és a pezsgés is kezd alábbhagyni. Már megtettük, elhagytuk a házat, ami egy visszafordíthatatlan dolog. Kicsit hidegebb van, mint amire számítottam, de még mindig nem olyan vészes. Pont annyit mozgunk, amennyitől még jól is esik a hűvösebb idő. Londonban hagytam, hogy ő vezessen, pedig talán nem lett volna olyan nagy gond, ha én mutatom az utat. Itt viszont teljesen rá vagyok utalva.
          - De persze, mehetünk.
          A játszótérnek fontos szerepe van a kapcsolatunkban, még akkor se tudnék ellent mondani, ha csak gilisztát mennénk túrni a homokozóban. Kicsit furcsán nézek a nála lévő szatyorra. Nem tudom, hogy mit pakolhatott bele, de a kilógó seprű elég árulkodó. Rossz érzésem van ezzel kapcsolatban, de inkább nem szólok egyelőre.
Sötétben teljesen más érzés egy játszótéren lenni, mint nappal. Még akkor is, ha gyéren ugyan, de ki van világítva. Megállunk az egyik pad mellett, és mikor már azt hiszem, talán tényleg gilisztázni jöttünk, átölel. Úgy érzem, hogy talán valami sokkal komolyabb szándéka van ezzel, és nem csak annyi, hogy megnézzem milyen éjszaka az a hely, ahol gyerekkori emlékeinek java részét szerezte.
          Elenged, és egy kicsit távolabb lép. Kérdőn nézek rá, mert nem szól semmit, és fogalmam sincs, hogy most mit kéne tennem. Teszek egy lépést felé, de mivel látom, hogy nem azért távolodott el, mert rosszul van, megállok. A szívem egyik pillanatról a másikra újra felveszi a zakatoló tempót, ahogy elkezdi kigombolni az ingjét. Én nem gondoltam, hogy itt és most, és miért nem mondd semmit? Aztán, ahogy lecsúszik az ing, és meglátom a valódi okát annak, hogy idejöttünk, megrökönyödök. Leülök a padra, és nem tudok egy szót se szólni. Szemmel láthatóan neki nagyon tetszik, de én nem tudom egyelőre hova tenni a dolgot. Felállok és közelebb lépek hozzá, hogy rendesen lássam. Végigsimítok rajta, hogy megbizonyosodjak róla valódi-e. Nagyon úgy tűnik, hogy az.
          - Hát…
Keresnem kell a szavakat, amikor elmegyek mellette, és visszaülök a padra.
          - Hízelgő a főnix, tényleg, és szép is, de miért kellett ez neked? Miért most? Mi lesz, ha majd megunod?
Azt hiszem, meg kell majd szoknom, hogy ott van az a rajz.
          - A szüleid tudnak róla? És Clar?
Egyáltalán nem lelkesedek érte. Felállok, és még egyszer végigsimítom rajta a kezem. Hátulról átölelem, a fejem nekitámasztom a hátának.
          - Ha neked tetszik, akkor nekem is.
          Nagyon erősen koncentrálok, hogy ne sírjam el magam, most hogy nem lát. Az okára nem jövök rá azonnal. Talán tényleg a megtiszteltetés, hogy egy főnixet választott, vagy maga a cselekedet, hogy megtette. Elengedem, és visszahúzom rá az inget, nem akarom, hogy megfázzon. Valami nem hagyja, hogy szembenézzek vele, inkább csak továbbra is hátulról ölelem. Nem akarom lelombozni a lelkesedését, mert akkor a végén megbánja. De megfogadtam, hogy nem bántom meg, nem hazudok, és nem hagyom, hogy aggódjon. És ez az igazság, nem örülök neki.

[- Most én sem. Ilyenkor éjjel soha nem vagyok.]

Annak ellenére, hogy figyelnem kéne rá, hogy ne bukjunk le, nehezen megy az ajtó óvatos kinyitása-becsukása. Alex egyszerűen túl gyönyörű, hogy ne nézzem őt inkább, most még szebb, mint Londonban volt. Talán az az oka, hogy most boldogabb, hogy most szépen rendbe tudta szedni magát, de még az is lehet, hogy az, hogy hiányzott nekem.
 - Most én sem. Ilyenkor éjjel soha nem vagyok.- nem tudom, hogy apának és anyának feltűnik majd, hogy mindketten nagyon álmosak vagyunk egész nap, de az biztos, hogy Clarnek fel fog, ahogy talán az is, hogy Alex nem volt mellette éjjel. Utólag valahogy nem zavar annyira, hogy lebukhatunk.
 Miközben kigombolom az inget, egy kicsit értetlenül nézem az arcát, csak azután gyorsul fel még jobban a szívverésem, hogy már megfordultam, és megmutattam a hátamon a tetoválást. Egy kicsit talán félreérthető volt, hogy miért veszem le a felsőm, és miközben háttal állva várom a válaszát, nem tudok másra gondolni, csak az arcára. Nem tudom eldönteni, hogy milyen érzelmek domináltak mögötte, sajnos túl sötét volt.
 Az egész testemen borzongás fut végig, ahogy a keze a hátamhoz ér, az arcom pedig egy pillanat alatt vörösbe vált, de szerencsére, ezt ő nem láthatja, mert háttal állok neki, és azért elég sötét van. Annak ellenére, hogy egy csomót mászkáltam félmeztelenül, most, hogy Alex először lát így, és meg is érinti a hátam, furcsa érzés kerít hatalmába. Olyan, mintha szégyellném magam, de ez mégis furcsán kellemes.
 - Varázslattal szerintem néhány másodperc alatt leszedhető. De nem unom meg, egy csomó mindent jelképez. A pálcámat, a házamat, hogy kicsit olyan, mintha újjászülettem volna a háború után. És persze, téged, hogy mindennél jobban szeretlek.- visszafojtom a lélegzetem, ahogy átölel, főleg, hogy tudom, érzi, kapkodom a levegőt, és felgyorsult a szívem, ahogy átölelt, és a fejét nekem döntötte. Nehezen tudok megszólalni is. - Nem... tudnak róla... Clarnek lehet... lehet, hogy elmondom, ha már a vonaton leszünk, de... de anyáéknak nem.
 Ahogy a lány visszahúzza a hátamra az inget, lassan normalizálódik a szívverésem. Felé fordulok, és egy hosszú csókot nyomok az ajkára. Féltem, hogy mit fog szólni, de ostobaság volt kételkednem, hiszen ő elfogad olyannak, amilyen vagyok. Nem is kívánhatnék nála csodálatosabb párt.
 - Később visszajövünk ide, oké? A napfelkelte a toronyból látszik a legjobban.- miközben begombolok két gombot két teljesen véletlenszerű lyukba, hogy legalább az útra ne legyen nyitva az ingem, visszagondolok az első napfelkeltére, amit onnan néztem meg tíz évesen. Az egyik legszebb dolog volt, amit valaha láttam, úgyhogy elképzelni sem tudom, milyen euforikus élmény lesz azt a szerelmemmel újraélni.
 Csendben haladunk a strandig kézen fogva, keresztül a félhomályos utcákon, ahol az egyetlen hang a ritkán elhaladó autóké. Nem tudok igazán mit mondani, még mindig az a furcsa bénultság jár a fejemben, ami akkor fogott el, amikor megérintette a hátam, amikor átkarolt. Egyszerre olyan sokféle érzés kerít hatalmába, hogy nem is igazán tudtam, van ennyi. A legerősebb egyértelműen az a végtelen szeretet Alex felé.
 Ahogy elérjük a kerítést, leteszem a táskát a földre, kiveszem a seprűmet, és miután az orrára akasztom, átrepülök vele felette, hogy lerakjam belül. Nem is szállok le teljesen a lerakásához, nem akarom váratni Alexet, akiért azonnal visszamegyek, és leszállok mellé a földre. Leveszem a lábam a nyeregről, azt átengedem neki. Játékos mosollyal felé nyújtom a kezem.
 - Hölgyem, a hintó előállt!- emlékszem, a lány beszélt róla, hogy nem rajong a repülésért, de azért remélem, hogy egyszer megszerettetem vele. A két méteres kerítés átrepülése nem rossz kezdet. - Kapaszkodj a derekamba, két másodperc, és a túloldalon vagyunk.
 Nem is repülés, inkább csak egy nagy ugrás volt, ahogy a levegőbe emelkedtünk, egy méterrel a kerítés fölé, hogy átlebegve felette leszálljunk a másik oldalon, alig néhány lépésnyire a medencétől. Ahogy mindig, most is feltöltötték vízzel, az egyetlen változás az volt, hogy a különböző spriccelő eszközök nem működtek, és bent csak néhány lámpa ég. Azok sem tudom, minek, hiszen nincsen biztonsági őr.
 Megcsókolom a lányt, miközben lerakom a seprűt, hogy azután kicsit közelebb hozzam a szatyrot, és kivegyek belőle egy törölközőt, amit lerakok egy méterre a medence szélétől. A helyére bedobom a galacsinba gyűrt inget, és mellé rakom a cipőmet a zoknimmal, hogy mezítláb lépjek a hűvös kőre. Hiába van nyár, azért érezhetően lehűlt a levegő, és valószínű a víz is. A lámpa viszont nem kell, a Hold bőven elég fényt ad.
 Nekifutok, és kinyújtott karral elrugaszkodok, mint a mellúszók, hogy egy fejessel merüljek el a vízben. Az nem olyan hideg, mint vártam, inkább langyos, de így is didergek néhány másodpercet, amikor feljövök a felszínre. Szerencsére ez nem olyan durva, mint a Fekete tó vize volt, néhány másodperc alatt hozzászokok, miután úszok egy kicsit, kellemessé válik.
 - Ha kicsit mozgunk, akkor kellemes a hőmérséklete.- az Alexhez közelebbi oldalon már leér a lábam, úgyhogy miután visszatempózok, lelépek a medence aljára. Az egyik saroknál megállok, és várom, hogy a lány beugorjon vagy bemásszon. Nem veszem le egy másodpercre sem róla a szemem, hiszen most láthatom először fürdőruhában.

+14

          Azért kicsit megnyugtat a tudat, hogy varázslattal el lehet tüntetni. Még akkor is, ha most nem akarja, mert az újdonság varázsának hatása alatt van. Azon nem lepődök meg, hogy a szülei nem tudnak róla, de hogy még a testvérének se mondta el, és az Expresszig nem is akarja, már furcsa. Eddig nekem úgy tűnt, hogy elég közel állnak egymáshoz, hogy egy ilyet meg merjen osztani vele. Azért megtisztelő is egyben, hogy ennyire bízik bennem, és ennyire számít a véleményem. Ahogy megfordul, és megcsókol, már kétségem sincs a felől, hogy ha nem is azt a választ kapta, mint amire számított, nem csalódott bennem.
          - Persze, jöjjünk. A napfelkeltéket általában kihagyom, ideje lesz a bepótlásuk útjára lépnem. És… - adok egy rövid puszit a szájára -, ha kell, akkor itt töltöm veled azt a kevés időt, amíg itt vagyok.
          Hamar elmúlik az a kettős érzés, amit a tetoválás vált ki belőlem, de mégse szólunk egymáshoz, amíg oda nem érünk a strandhoz. Csak az autók zaja hallatszik, és néhány éjjeli állat ciripelése. Úgy érzem, hogy minden együtt töltött perccel közelebb kerülünk egymáshoz és mélyebb lesz a szerelmünk, még akkor is, ha nem egymás mellett sétálunk, hanem a fél ország választ el minket.
          Mikor elérjük a strand kerítését újra zakatolni kezd a vérem. Ez is tilosban járás, de másmilyen, mint a szökéseim. Ezt már nem a szüleink fogják büntetni, ha lebukunk, és ettől még izgalmasabb. Figyelem az utcát, nehogy véletlenül egy későn kutyát sétáltató mugli meglássa, ahogy Cael átrepül a kerítés felett majd vissza. Aztán, ahogy visszatér, és felém nyújtja a kezét, kicsit elbizonytalanodok. Persze, azonnal mosolyt csal az arcomra, ahogy meginvitál.
          - Uram!
          Pukedlizek egyet a képzeletbeli szoknyámmal, majd megfogom a kezét, felszállok mögé, és azonnal átölelem a derekát. Biztonságban érzem magam, tudom, hogy nem engedné, hogy leessek, ezért kihasználom az alkalmat, és ezúttal seprűről nézek végig a kivilágított városon. Már amennyit látni belőle, mert azért nem megyünk olyan magasra. Mire megszokhatnám a magasságot, már földet is érünk a medence mellett.
          - Uram! Köszönöm ezt az utat. Esetleg megismételhetnénk máskor is? Mondjuk majd kifelé menet?
          Azt hittem, hogy teljesen sötét lesz majd, de égve felejtettek néhány lámpát. Talán a kóbor állatok elijesztése miatt. Nem hiszem, hogy megfordult a fejükben, hogy ma lesz még zárás után is látogatója a strandnak. Kiveszem a törölközőmet, és lerakom Cael mellé. Mire én kibújok a ruháimból, ő már a medencében úszik. Félig meztelenül azért már sokkal hidegebb van, mint ruhában, de ez érdekel a legkevésbé. Kihasználom a lámpák adta lehetőséget, és egy olyan pontjára megyek a medencének, ahol láthatom a vizet. Leülök a medence szélére, és a lábammal rugdosom a vizet egy kicsit. Hidegebb, mint amilyennek gondoltam, de talán a levegő hőmérséklete is közrejátszik benne.
          - Ha mozgás kell, akkor kihívlak egy versenyre.
          Caelnek a derekáig ér a víz, ott ahol áll. A magasságkülönbségünkből adódóan nekem csak egy kicsit lehet mélyebb. Minden medencének van korlát a szélén, ami valószínűleg előírás. Felállok rá, és elmosolyodok. Nyomja a lábam, de bele akarok ugrani a karjaiba. Ha mégse jönne össze, akkor is a legrosszabb esetben ugrok egy hasast. Majd ráfogom arra, hogy megcsúsztam. Ahogy beérek a vízbe, libabőrös leszek, de nem érdekel. Olyan közel vagyok hozzá, hogy kár lenne kihagyni az alkalmat. Egyik kezemmel végigsimítok a hátán, a másikkal az arcán, majd közel hajolok hozzá, és megcsókolom. Nem olyan gyerekes módon, mint eddig, hogy védjük a szülei érzését. Nem, be akarom pótolni azokat az időket, amikor nem lehettünk együtt. A nyelvünk összeér, amitől a világ megszűnik létezni, a víz és a levegő sem tűnik hidegnek. Annyira szorítom magamhoz, hogy már a saját testem részének érzem.
          - Szeretlek!
          Csak ennyit sikerül mondanom, mikor egy pillanatra befejezzük a csókot, hogy levegőt is tudjunk venni, aztán ott folytatódik minden, ahol abbamaradt. Hátul beletúrok a hajába, a másik kezemmel a derekától elindulok felfelé, egészen a tetoválásig. Egy pillanatra elválok tőle, amíg kiül egy mosoly az arcomra. Jelenleg az sem érdekelne, ha felszállna az a főnix és a fejünk felett körözne. Aztán a következő levegővételnél teszek egy lépést hátrafelé, és fröcskölni kezdem. Egyre jobban haladok a mélyebb víz felé, miközben hol védekezek, hol pedig támadok.
          - A medence túlsó vége a célvonal.
          Mikor már úgy érzem, hogy elég előnyre teszek szert, belevághatunk a versenybe is. Elrugaszkodok a medence aljától, és gyorsúszásba kezdek. Persze, nem az érdekel, hogy nyerek vagy vesztek, csak az, hogy felejthetetlen emlékeket szerezzek, és ez már most az volt, pedig még bele se lendültünk az éjszakába.

[- Áh, napközben itt nem maradnánk életben. Két áltsulis banda mindig itt vívja a háborúit, fakarddal meg sárgolyókkal.]

+15

- Áh, napközben itt nem maradnánk életben. Két áltsulis banda mindig itt vívja a háborúit, fakarddal meg sárgolyókkal.- persze, ez kicsit túlzás, egyszer volt ilyen, amikor még én is oda jártam, de ez részletkérdés. Magamhoz ölelem, és csókká formálom a puszit, amit a számra adott. Megértem, miért mondta, hogy itt töltené az egész időt. Én is azt kívánom, hogy örökké tartson ez az éjjel.
 Ahogy a lány belém kapaszkodik, miközben átrepüljük a kerítést, kedvem lenne vele átrepülni a város felett, fel a felhők fölé, ahol már tényleg csak mi ketten vagyunk. Bár érzem, hogy erősen fog, hogy ne essen le, nem úgy fog, mint aki félne, úgyhogy talán mégis élvezi a repülést. Szerintem mindenki élvezi, ha egyszer kipróbálja, különösen olyannal, akit szeret. Kicsit bánom is, amikor megérzem a lábam alatt a talajt, és véget ér a rövid repülés.
 - Persze! Ha szeretnéd, tehetünk egy kisebb kört is majd, persze nem magasan. Megmutatnám, hol tanultam meg ilyen rondán írni, kicsit messze van, messze van a gyalogláshoz, de tíz-húsz méter magasról már lehet látni.- érzem, ahogy boldogság önti el a szívemet. Azt hiszem, megszerettettem valamit Alexszel, amit eddig nem ismert, amitől eddig talán félt is, ez pedig talán az egyik legjobb érzés, amit valaha átéltem. Mintha én is több lennék ezzel.
 - Rendben, imádom a versenyeket.- egyszerűen nem tudom levenni a szemem Alexről. A tökéletes alakja, a világos bőre, a halványan megcsillanó fürdőruha vonzzák a tekintetem, így éppen csak el tudom kapni a lányt. Megborzong a víztől, és én is attól, ahogy a karjaim körbezárják a meztelen hátat, ahogy a hasa hozzáütődik a mellkasomhoz, hogy azután lassan lecsússzon, mintha simogatna.
 - Szeretlek.- a hangom csak egy elhaló sóhaj volt, a víz pedig hirtelen megszűnt hidegnek lenni, inkább kellemesen hűvössé vált, ahogy egy hosszú, szenvedélyes csókban egyesültünk. Ahogy Lou is mondta, gyakorlás kérdése az egész, ez a csók pedig már összehasonlíthatatlan volt azokkal, amiket korábban váltottunk. Az egyik kezemmel megtámasztom a fejét, miközben a nyelvünk összeér és szétválik egy-egy rövid pillanatra. A kellemes, de mégis furcsán érzékeny érintések hatására halk sóhajok szakadnak fel mélyről. Nem tudom, hogy melyik belőlem, melyik belőle. A másik kezemmel lassan, óvatosan végigsimítok az arcán, tovább haladok a puha nyakon, végig a hátamat simító karon, hogy a könyökénél áttérjek a testére. A kézfejemmel végigsimítom a puha bőrt a hasán, kitapintom az izmokat alatta, lassan leérek a köldökéhez. A mutatóujjam hegyével apró köröket rajzolok köré, hogy a harmadik után még egyszer végigsimítsam a lány hasát. Érzem, hogy az arcom úgy ég, mintha egy sárkány lehelt volna rá. Amikor a kezem feljebb indul, hátrébb lépek, véget vetve a csóknak. Úgy kapkodok levegő után, mintha a Mardekár klubhelyiségéből felrohantam volna a Griffendél tornyába. Az arcomba csapó víz azután lehűti az arcomat.
 Nevetve fröcskölök vissza, miközben Alexet üldözöm, félig elfordítva a fejem, miközben mindkét kezemmel próbálom beborítani őt vízzel. Egy pillanatra teljesen el is felejtem azt a forró hevületet, ami fellángolt a testemben az előbb, inkább úgy érzem magam, mint egy gyerek, aki egy másikkal játszik. Néhány másodpercre az válik a legfontosabbá, hogy minél nedvesebbé tegyem azt a hosszú, sötétbarna hajat.
 - Hééé!- a méltatlankodásom ellenére egy kicsit sem zavar, hogy a lány előbb indult, fél másodperc múlva utána ugrok, hogy megpróbáljam utolérni. Nem úszok rosszul, de annak ellenére, hogy nem fogom vissza magam, nem tudom behozni a hátrányomat, ami nagyjából ugyanakkora akkor is, amikor Alex megérinti a medence túloldalát. Kicsit kifulladva érek mellé, hogy letegyem a lábam, de miután észreveszem, hogy itt nem ér le, az egyik karomat kiteszem a medence szélére, miközben a lábammal tempózva is a víz felett tartom magam. Egy kicsit durcásan nézek Alexisre, de ez persze nem teljesen őszinte. - Ez így csalás volt ám.
 A durcás arcot csak két másodpercig tudom megtartani, mielőtt elnevetem, és megcsókolom a lányt. Nem biztos, hogy legyőztem volna akár elölről is, úgy tűnik, jobban megy neki, mint nekem. Régebben biztosan feszélyezett volna, hogy egy lány jobb nálam bármilyen sportban, de most egészen mást érzek. Büszke vagyok rá.
 - Szeretnél labdázni egy kicsit, mielőtt kimegyünk? Öt-tíz perc múlva kéne egy kis szünet, mert megfázunk.- adok egy puszit a lány orra hegyére, ami most, ha lehetséges, tökéletesebbnek tűnik, mint valaha. Még a haja is, így, ahogy vizesen a vállára lóg, szépnek tűnik, mintha egy sellőhöz tartozna. A víz alatt óvatosan megérintem a lány combját, ami bizonyítja, hogy nem sellő. Ez a része is tökéletes. Ahogy érzem, hogy újra elönt az az érzés, gyorsan elengedem, és lesütöm a szemem, miközben elfordulok tőle, arra, amerről elindultunk. - Verseny vissza? Négyre, jó? Egy... négy!- elrúgom magam a szélétől, remélhetőleg legalább egy másodpercet nyerek így.

          Nagyokat nézek csak Cael meséjén. Nem gondoltam soha, hogy egy játszótér is lehet háború helyszíne. Sajnálom a többi gyereket, akik itt szeretnének játszani, de miattuk nem tudnak.
          - De csak akkor repüljünk olyan sokat, ha sikerül elkerülnünk, hogy valaki észrevegyen. A mugli rendőröktől nem tartok, de a Mágiaügyi Minisztériummal nem akarok kikezdeni.
Nem mintha a mi szabályszegésünk lenne most a legnagyobb gondjuk. Lehet, nem is foglalkoznának az üggyel.

          Amikor megérintem a célvonalat Cael még nem ért utol. Kicsit meglepődök rajta, mert sohasem gondoltam magam olyan jó úszónak. Tény, hogy minden erőmet beleadtam a karcsapásokba és a tempó tartásába, de még így is számítottam rá, hogy beér. Ki is vagyok fulladva egy kicsit, ami talán annak is a számlájára írható, hogy már régen úsztam. Erősen kell taposnom a vizet, hogy ne süllyedjek el. Durcásan néz rám, miután ő is eléri a célvonalat. Kicsit szórakozat, mégis azon gondolkodok, mivel engeszteljem ki, mikor elneveti magát és megcsókol. Ez már nem az a korábbi pillanat volt, és a víz mélysége miatt nem is megyünk bele annyira.
          - Csak annak volt csalás, aki nem elég felkészült. Hagytad, hogy eltereljem a figyelmed a fröcsköléssel. A verseny akkor elkezdődött, mikor elfogadtad a kihívásom.
          Nem tudom, hogy ettől most jobban érzi-e magát, de ezentúl biztos oda fog figyelni rá. Valami ilyesminek képzeltem azt, ha egy Mardekáros és egy Griffendéles még egy barátságos, igazából semmit sem jelentő versenyt is komolyan vesz.
          - Mi mindent tettél abba a szatyorba? Persze, hogy szeretnék. Majd rendezünk egy „Ki dobja magasabbra a labdát?” versenyt. Egyelőre jól érzem magam, én még nem mennék ki.
          Egyre lelkesebb vagyok az éjszakával kapcsolatban. Ha volt is bármilyen kétségem, már nagyon régen elszállt. Közelebb hajol és kapok egy puszit az orromra. Kicsit zavar, hogy tiszta víz az arcom. Nem akarom, hogy ezzel a klóros, mérgező vízzel mérgezze magát.
          - Még mindig meg van minden porcikám? – kérdezem, mikor megérinti a combom. Közben folyamatosan mosolygok. – Ne aggódj, más nem érhet hozzá egyik testrészemhez sem.
          Nem értem miért enged el, engem nem zavart, hacsak annyiban nem, hogy nem akarom tempózás közben megrúgni. Kerüli a tekintetem, ezért biztos vagyok benne, hogy készül valamire. Nem is kell sokat várnom, hogy kiderüljön.
          - Persze, mehet a visszavágó.
          Elmosolyodok mikor felkészületlenül ér, ahogy elhangzik a start. Nem hagyok neki nagy előnyt. Megjött a kedvem az úszáshoz, és a versenyzéshez is. Veszek egy mély levegőt, elrugaszkodok a faltól, és a víz alatt úszok, amíg a tüdőm bírja. Aztán a víz felszínén tempózok tovább. Talán csak két karcsapás az, amin múlik a győzelmem, de sikerül utolérnem, és le is hagyom. Még egy kört viszont nem tudnék menni ilyen tempóval.
          - Ha akarsz menni még egy kört, inkább feladom.
          Kicsit kifulladok az erőltetett menettől, de nem bánom. Háttal felfekszek a víz felszínére, amíg Cael kimegy a labdáért. A karommal hajtom magam, figyelve, hogy elkerüljem a medence szélét. Szeretek otthon éjszaka kimenni a kertbe vagy a közeli mezőre, ahol jól látszódnak a csillagok, de itt a város fényei miatt alig lehet néhányat látni. Talán csak a Szíriuszt, az Esthajnal csillagot és néhány fényesebbet. Behunyom a szemem, és ezúttal már nem hajtom magam, csak lebegek. Aztán megérzem, ahogy elkezd hullámozni a víz, ezért felállok.
          Egy hatalmas strandlabdával tér vissza, amit biztosan nem fogunk tudni versenyzésre használni. Kicsit a sekélyesebb víz felé megyek, hogy könnyebb legyen eldobnom a labdát. Így viszont csak a csípőmig ér a víz, ami miatt már kevésbé esik jól a hideg víz és a hideg levegő. Szerintem még azt az öt percet sem várom meg, amikor inkább elindulok kifelé. Azt hittem kicsit tovább fog tartani a labdázás, de nem akarok megfázni. Talán az is szerepet játszik benne, hogy a testem kezd kimerülni, habár szellemileg még nagyon is friss vagyok.
Leülök az egyik törölközőmre, míg egy másikkal teljesen bebugyolálom magam.
          - Ne haragudj, azt hittem többet tudunk majd labdázni. De ha kicsit leszáradunk, akkor itt folytathatjuk a parton.
Megtörlöm az arcom és a hajam is, hogy ezzel is gyorsítsam a száradást. Kicsit sajnálom, hogy még egyikünk se érte el a felnőtt kort, akkor pillanatok alatt túl lennénk ezen varázslat segítségével. Egy ideig még ülök a helyemen, hogy normalizálódjon kicsit a testhőmérsékletem, és ne vacogjak.
          - Mindjárt jövök.
Elugrok egy közeli fa mögé, gyorsan leveszem a bikinim, felveszem a fölsőmet és a nadrágomat.

[- Éjjel van, senki nem lát meg. Ha meg mégis, akkor kétlem, hogy elmondaná bárkinek, mert dilisnek néznék.]

- Éjjel van, senki nem lát meg. Ha meg mégis, akkor kétlem, hogy elmondaná bárkinek, mert dilisnek néznék.- néha én is parázok tőle, hogy a muglik rájönnek, hogy varázsló vagyok, és a minisztérium elővesz, de azt hiszem, nekem és Alexsznek több belelátása van. Mindketten ismerünk aurort, úgyhogy minket azért nem lehet Azkabannal ijesztgetni, ilyesmiért nem zárnának be.
 
 Nem tudom, mivel lehetne tökéletesebbé tenni ezt az éjszakát. Nem zavar minket semmi, egyedül vagyok a világ legszebb, legkedvesebb lányával, miénk az egész strand, az egész éjszaka, az egész város. Talán csak attól lehetne szebb, ha még legalább kétszer ennyi időnk lenne együtt, kettesben, távol a szabályoktól, kötöttségektől.
 - Hát, hoztam pár dolgot, de némelyik meglepetés.- talán már több, mint két hete is tervezgetem ezt az éjszakát, ami rendkívül szokatlan tőlem. Mindig azt mondom, hogy nem kell tervezni, csak csinálni kell, amit szeretnél, nem szabad tervekhez ragaszkodni, de több óra úgy, hogy minden zárva van, nagyon hosszú idő. Nem akarom, hogy a lány egy percig is unatkozzon, azt akarom, hogy ez legyen eddigi élete legszebb éjszakája.
 Elmotyogok egy bocsánatkérést, miközben gyorsan elengedem a lány combját. Az arcom elvörösödik, a szívem pedig mintha kihagyna, megállna egy-egy pillanatra. Nem tudom, hogy le tudnám-e győzni, ha csak az úszásra koncentrálnék, ha nem égne bennem az a tűz, a vágy, hogy magamhoz öleljem, amíg a forró ölelésben meg nem olvad a bőrünk, és teljesen eggyé nem válunk. A tűz lángviharrá vált, amikor megérintettem a lány puha combját, csak addigra alszik ki valamennyire, mire kifulladva elérem a célt.
 - Húh... nem... egy métert sem bírok már úszni én sem.- kifutok a labdáért, de hiába érnék vissza fél percen belül, muszáj megállnom néhány másodpercre, ahogy figyeljem lebegni a víz felszínén, becsukott szemmel, sugárzó arccal, csillámló ruhában. Ezúttal is megfog a lány szépsége, de ez most egy kicsit más, mint amikor először láttam fürdőruhában. Most nem azok a dolgok fognak meg, amik általában érdekelni szoktak a lányokban, most inkább a vízen szétterülő haja, a belőle áradó földöntúli nyugalom, boldogság az, ami elbűvöl. Ha léteznek is angyalok, ha látnék is egyet, nem tudnám őket többé máshogyan elképzelni.
 Csak néhány percet labdázunk, már én is érezni kezdem, hogy fázok. Talán eddig azért nem vettem észre, mert a lány lefoglalta a figyelmem, csak az érdekelt, hogy vele vagyok, de Alexis nyomában én is kifutok a labdával a hónom alatt, hogy megkeressem a törölközőmet, és megszárítkozzak egy kicsit. Szerencsére, az éjszaka elég meleg, úgyhogy egy perc után már csak a combközépig lelógó fürdőnadrág zavar, ami felszívta a nedvességet.
 - Semmi baj, kell egy kis szünet. Öhm... két percre majd el tudnál fordulni? Majd szólok, ha jöhetsz, oké?- hagyom, hogy Alex azt higgye, én is átöltözök, miközben ő a váltásruhával eltűnik egy fa mögött, de más terveim vannak arra az időre. Néhány másodpercig nézem a széles fa törzsét, ami mögött elbújt, csak utána rohanok a szatyorhoz.
 Húsz különböző színű, lapos gyertyát vettem, amit az öngyújtóval együtt mind előások a zacskóból, hogy lerakjam őket a medence szélére. Az öngyújtóval meggyújtok egyet, amivel utána gyorsan a többit is, hogy utána óvatosan a vízre helyezzem őket. Körbesietek a medence szélén, hogy az égő mécseseket óvatosan a vízfelszínre helyezzem. Bár nem úsznak odébb, a medence közepe így sötétben marad, végül mégis nagyon szép látványt nyújt a majdnem kéttucatnyi kis narancsfény. A maradék idő arra elég, hogy kicsit megtörölközzek még ott, ahol vizes maradtam, felvegyem az ingemet, és elővegyem a rádiót. Amikor Alex visszajön, elindítom a zenét, és mosolyogva fordulok felé.
 - Szabad egy táncra, hölgyem?- enyhén meghajlok a lány előtt, hogy azután a bal kezemmel megfogjam a jobb kezét, a saját jobb kezemmel pedig a derekát. Persze, talán szebb lenne, ha nem mezítláb, vizes fürdőnadrágban, nyitott ingben kérném fel táncolni, de én úgy érzem, hogy ezt talán sikerült ellensúlyoznom. Ami a keringőt illeti, még vannak róla emlékeim, köszönhetően annak, hogy elsős koromban, a Yule bál előtt muszáj volt gyakorolnunk, mert Piton professzor bűntetőmunkát helyezett kilátásba mindenki számára, aki szégyent hoz a Mardekárra. Soha nem voltam a legjobb táncos persze, de ez nem zavar most, ahogy az sem, hogy néha talán nem lépek szabályosan, talán azok a magányos gyakorlóléptek is feleslegesek voltak a szoba sötét magányában. Nem figyelek görcsösen a ritmusra, a lépésre, a szabályos fordulatokra. Egyetlen dologra figyelek csak igazán, hogy ne lépjek a lábára.
 Végig a lány szemébe nézek, miközben táncolunk. Kedvem lenne megcsókolni, mondani neki valami kedveset, de nem teszek mást, csak táncolok vele, amíg véget nem ér a zene. Úgy érzem, hogy ez a pillanat még szebb, mint képzeltem.

          - Igen, igazad van. Nem is tudom miért vetődött fel bennem, hogy valaki meglátna.
          Ha pedig mégis, akkor megkérem aput, hogy segítsen ki. De még mindig nem gondolom, hogy a minisztérium foglalkozna velünk. Elvégre nem varázsolunk, csak egy varázstárgyat használunk, ami ha jól emlékszem, akkor nem tilos.

          - Igazán nem kellett volna. Nekem az is elég, hogy együtt vagyunk. Várj, meglepetés?
          Szeretem a meglepetéseket, de félek, ha kicsit hasonlítani fog a tetoválás meglepetésre, akkor elrontja ezt az éjszakát. Mármint én, azzal, ahogy reagálni fogok rá. Már így is csodálatos volt, nem tudom, mivel lehetne még jobban feldobni. Úgy tűnik, hogy neki vannak ötletei, míg én semmi másra nem tudok gondolni egy ideje, csak arra, hogy vele legyek. Nem számít, mikor és hogyan, még az sem számít, hogy mit csinálunk.
          Olyan aranyos, mikor elvörösödik. Még jó, hogy vízben vagyunk, mert szétfolynék a földön. Nem tudom, mire gondol, ami ilyen reakciót vált ki belőle. Csak remélem, hogy nem az, amit mondtam a testrészeimmel kapcsolatban. Nem megbántani akartam, ez csak az igazság. Senkinek sem hagyom, hogy hozzáérjen. Na, jó, a családom azért más kérdés.
          Fogalmam sincs róla, hogy mi történik a következő percben, nemhogy a következő évben vagy évtizedben, de nem érdekel. Sajnos megtapasztaltam, hogy nem érdemes olyan sokáig előre tervezni, mert nem tudhatod, hogy mi történik veled a következő nap. Igyekszem elzavarni ezeket a zavaró gondolatokat, és sikerül is mindegyiket elűznöm, amíg lebegek a vízen. Olyan, mintha most születnék csak meg, hogy végre elkezdjem élvezni is az életem.
Azért eléggé bánt, hogy nem tudunk olyan sokat labdázni, de az egész strand a miénk, a parton is van elég hely hozzá. Nem kell félni, hogy rálépünk valakire vagy valakinek a valamijére.
          - Ha akarod, akkor fellógatom a bikinim ide a fára, hogy száradjon. Akkor később visszamehetünk a vízbe is.
Csak ne hagyjam itt. Elég feltűnő lenne, jó kis beszédtéma a strand dolgozóinak. Talán valamelyik pletykalapban is benne lenne, hogy szellemek szállták meg a strandot. Nem hallom a válaszát, pedig nem vagyunk olyan messze egymástól.
          - Kész vagy?
Nem akarok csak úgy kilépni a fa mögül. Szándékosan nem öltöztem gyorsan, de azért a végtelenségig nem tudom elhúzni. Fellógatom a bikinim és a törölközőm egy alacsonyabban lévő ágra, és kilesek a fa mögül.
          - Cael? Kész vagy?
          Végül nem csak kilesek, hanem ki is lépek. A medencénél mintha felkapcsolták volna a fényeket, de ezt kizárom. Nem olyan elit hely, hogy lámpákat építsenek be a medence falába. Közelebb lépek szerelmemhez, és már nyitnám a szám, hogy megkérdezzem, mi történt abban a két percben, amíg eltűntem, mikor a rádióból zene szólal meg, és felém nyújtja a kezét. Újfent pukedlizek egyet, de ezt már nem szórakozom el úgy, mint korábban.
          - Hogyne – helyezem a kezem az övébe.
          Közelebb lépek hozzá, a bal kezemet a vállára teszem, és elkezdünk keringőzni. Még mindig nem jövök rá, hogy mi az, amitől kivilágosodott a medence, de jelenleg nem is ez foglalkoztat a legjobban. Úgy tűnik mégis volt értelme azoknak a hétvégének nyaranta, amikor néhány szülő a falu kultúrházába táncórákat szervezett. Az egésznek a falunap miatt volt értelme, amit minden évben tavasszal rendeznek meg. Azt hiszem a falu alapításának évfordulóján, de nem biztos. Régen volt már, hogy táncoltam. A nyári gyakorlásokra el szoktam menni, de értelemszerűen kihagyom a bált, ami kicsit hiányzik is.
          Most viszont nem érdekel mennyire szabályosak a lépések, mennyit felejtettem, vagy mennyire tud táncolni a szerelmem. Le nem veszem a szemem, az övéről, ami újfent rabul ejt, teljesen. Nem értem a zene szövegét, de nem is kell értenem ahhoz, hogy tudjam, ma este a hold és a csillagok csak nekünk világítanak ilyen fényesen. A zene végeztével, újfent pukedlizek egyet, ahogy az előírásokban is szerepel. Hiszen, egy nő ezzel tiszteli meg táncpartnerét.
          - Én… Köszönöm.
Nem találom a szavakat, ezért inkább átölelem. Már korábban is úgy éreztem, hogy nem lehet tovább fokozni ezt az éjszakát, de mégis rájött, hogyan lehet.
          - Ilyenekkel bármikor meglephetsz.
          Amíg nem látja, megtörlöm a szemem, mert kicsordul a boldogságtól néhány könnycseppem. Adok egy röpke csókot, mert most már viszont nem tudom visszatartani kíváncsiságom. A fények mozognak a medencében, és elképzelni se tudom, hogy mik lehetnek azok. Elengedem Caelt, és odamegyek a medence széléhez, hogy megnézzem, mi az. Nem hiszek a szememnek, amikor vízen lebegő gyertyákat látok. Hallottam már róluk, de eddig nem láttam ilyet. Több különböző színű van, de mindegyik ugyanazzal a narancsos fénnyel ég.
          - Ez gyönyörű – fordulok felé. – Tényleg, én… Én olyan boldog vagyok. Ez életem legszebb éjszakája.

[- Én is köszönöm! Csodásan táncolsz.]

+16

Csak elmosolyodok, ahogy szóba kerül a meglepetés, de természetesen nem árulok el semmit, amivel elronthatnám. Azt hiszem, örülne, ha megtudná idő előtt, de jobban fog örülni, ha csak abban a pillanatban látja meg.
 Rövid időre visszatér egy kicsi abból az érzésből, ami zavarba hozott, amikor megemlíti, hogy fellógatja a bikinijét. Annak ellenére, hogy logikus, csak most tudatosul bennem, hogy a rajta lévő ruhadarab nemsokára lekerül róla, és meztelen lesz alig tíz méterre tőlem. Csak egy kicsit ügyetlen bólintás sikerül, miközben elfordulok, és a karjaim kinyújtva, lent összekulcsolva elindulok, hogy előkészítsem a meglepetést.
 A gyertyák kicsit drágábbak voltak, mint hittem, de ahogy végignézek a medencén, azután látom az arcát felragyogni, amikor táncolni hívom, már tudom, hogy megérte. Nem szeretek különösebben táncolni, amikor kötelező volt, kifejezetten utáltam, ami azért érthető tizenegy évesen, de most máshogy érzek. A kapcsolatunk talán legszebb pillanata, ahogy a halk, érthetetlen, mégis kellemes énekre keringünk a medence szélén. Talán azért, mert most jut el először igazán mélyen, ég bele a tudatom, a szívem legmélyebb zugaiba, hogy ő is ugyanazt érzi, talán mindenben. Örülök neki, hogy vettem a fáradtságot. Hogy az ötlet pontosan honnan jött, nem tudom biztosan. De illik hozzánk. A Mardekár a víz, a Griffendél a tűz. Talán azért olyan gyönyörű, ahogy a két ellentétes elem megfér egymás mellett.
 Ahogy véget ér a zene, még ha el is fáradtam a két hossz leúszásában, a futkározásban és a táncban, bánom, hogy nem választottam hosszabbat. Látom rajta, mekkora örömet okozott neki, de úgy, hogy újraindítom, miután már megtört a varázs, nem ugyanaz. Szerencsére, elég jó a fantáziám hozzá, hogy később kitaláljak még olyan dolgokat, amik örömet okoznak neki. Egyszer össze kéne kötni a táncot a repüléssel.
 - Én is köszönöm! Csodásan táncolsz.- a karjaimba zárom a lányt. Beleszagolok a még enyhén nedves, illatos hajba, hogy azután adjak egy apró csókot a fülére. Ahogy megölelem, mintha érezném, mennyire boldoggá tettem. Halkan a fülébe súgok. - Ha ezt szeretnéd, minden nap meg foglak lepni. A gyertyákat viszont újrahasznosítom hozzá, ha nem baj.
 Ahogy meglátom a könnycseppet, amit letöröl, amit megpróbált elrejteni, kedvem lenne nekem is sírni a boldogságtól. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy milyen a boldogság. Azt hittem, azt a siker, és a test különböző funkcióinak kielégítése okozza, esetleg az, ha vannak emberek, akikre számíthatok, és akik számítanak rám. Persze, a szeretet nem új fogalom számomra, de soha nem hittem, hogy lehet ennyire intenzív.
 - Azt hiszem, az enyém is. És még közel sincs vége, egy kicsit kifújjuk magunk, aztán folytatjuk.- sajnos, ez volt a tervezett csúcspont, kétlem, hogy akár a játszótér, akár a repülés megközelítheti ezt a hatást. Persze, számomra az is elég, hogy Alexszel vagyok. Kiveszem az egyszerű kék plédet, amit leterítek egy méterre a medence szélétől, közvetlenül ott, ahol a lány áll. Leülök mellé, és átölelem a lábait, éppen csak annyira, hogy nehogy elveszítse az egyensúlyát, de csak néhány másodpercig fogom, mielőtt leül.
 - Gyönyörű, nem?- az egyik kezemmel a medence felé mutatok, ahol a gyertyák fénye tükröződik, de nem a medencére nézek, hanem a lány arcára, amit csak a holdfény és a gyertyalángok világítanak meg. Muszáj megcsókolnom, hasonlóan ahhoz a csókhoz, amit a medencében váltottunk. Néhány másodperc után válok csak el a lánytól, hogy kibújjak a hevenyészve magamra kapott ingből, hogy átöleljem, és újra megcsókoljam őt. Gyengéden, de mégis elég hevesen hozzá, hogy kifejezze a felé érzett szerelmemet.
 Nem szakítom el a szám az övétől, amikor finoman a hátára fektetem, és félig térdelő, félig hason fekvő helyzetben elfoglalom a jobb oldalát. A bal kezem a feje alatt hagyom, hogy ne érjen a durva járólapokhoz, ami még a vastag szöveten át is kényelmetlen lehet. A jobb kezemmel óvatosan feljebb hajtom a virágmintás felsőt, hogy miközben az ajkunk összeforr, gyengéden végigsimítsak a hasfalon. Néhány másodpercet, de talán percet is időzök a köldöknél, ami körül apró köröket rajzolok az ujjaimmal, mielőtt elindul a kezem felfelé.
 Miközben talán a korábbinál is szenvedélyesebben csókolom, óvatosan kitapintom a bőr alatt meghúzódó izmokat, mindegyikkel elidőzök néhány másodpercet, mielőtt tovább haladok, lassan beérve a lány felsője alá, amit a csuklóm tovább gyűr, ahogy feljebb és feljebb haladok. Csak azelőtt állok meg, hogy elhagynám a hasat. Egy pillanatra megszakítom csókot, és kinyitom a szemem, hogy belenézhessek az övébe. Érzem, megint kipirultam, a szívverésem pedig érezhetően felgyorsult. A szám elfelejtem becsukni, még mindig egy kicsit nyitva van, ahogyan a csók után maradt. Nem mondok egy szót sem, de érzem, hogy így is leolvassa az arcomról, látja a szememen, hogy az engedélyére várok.

+18

          - Köszönöm, de te sem panaszkodhatsz. Majd gyakorlunk még, hogy jobban menjen. Az alapokat már úgyis tudod.
Azonnal nem jut eszembe hely, ahova elmehetnénk táncolni, de majd találok valamit. Aztán a szavai, amit a fülembe súgnak el is tereli a figyelmem erről a kevésbé sem sürgető dologról.
          - Annyiszor használod fel a gyertyákat, ahányszor csak akarod. Mindig csodálatosak lesznek. A meglepetéseket rád bízom, de figyelmeztetlek. Könnyen hozzászokok a jóhoz.
          Nevettem már annyira, hogy a könnyem kicsorduljon, de annyira még sohasem voltam boldog, hogy sírni kezdjek. Még akkor sem, mikor hazamentem a háború után, és akkor sem mikor apu elhagyta a kórházat. Nem hiszem el, hogy még mindig képes tovább fokozni ezt az éjszakát. Ez már annyira hihetetlennek tűnik, mintha egy könyv főszereplője lennék, és most lépnék elő hercegnővé a koszos kis senkiből.
          - Milyen meglepetést tartogatsz még a számomra?
          Tudom, hogy nem fogja elárulni, de a kíváncsiságom hajt, hogy ne hagyjam szó nélkül. Amikor előveszi a plédet, már lélekben fel vagyok készülve arra, hogy akármit is mondott a pihenésről, valójában inkább belevágunk a következő meglepetésbe. Azt mondta, sok mindent rejt a táskája, talán az egyikhez a pléd is szükséges. Átöleli a lábam, pont annyira, hogy ne essek el. Mikor elenged, leülök mellé, de nem veszem le a szemem a medencéről. Olyan, mintha lángra kapott volna a víz. Mintha két ellentétes elem meg tudna lenni úgy egymás mellett, hogy ne oltsa ki egymást. Azért jobban belegondolva, ez esetben a víz lenne az erősebb, mert bármikor elolthatja a tüzet. Kérdésére a szemébe nézek. Egy percet se kell gondolkodnom a válaszon.
          - Szép, de semmi sem lehet olyan gyönyörű, mint te és ez az éjszaka.
Mintha csak ugyanarra gondolnánk, közelebb hajolok hozzá, és belekezdünk egy csókba. Olyanba, mint korábban a medencében, de ez mégis más egy kicsit. Nem tart olyan sokáig, és nem váltja ki belőlem teljesen azt az érzelmet. Az más volt, valamiért különbözött ettől. Addig se veszem le a tekintetem róla, amíg leveszi az ingjét. Eddig rabul ejtett a zöld szeme, de most akarva akaratlanul is alaposan megnézem magamnak izmos felsőtestét. Tudom, hogy semmi bajom nem történhet, amíg erős karjai ölelnek, és ő vigyáz rám.
          Ez az egész csak egy pillanatig tart, mert még le se ér az ingje a földre máris összeforrunk. Ezúttal sokkal hevesebben, mint korábban bármikor. Átölelem, miközben hagyom, hogy lefektessen a plédre. Az egyik karja a fejem alatt marad, a másikkal pedig benyúl a felsőm alá. Felvett testhelyzetének köszönhetően végigsimítok mellkasán, olyan lassan, ahogy csak tudok. A köldökénél kezdem, és szép lassan haladok felfelé. Még úgy is meg tudom mondani hol találhatóak az izmai, hogy rá se nézek. Pontosan tudom, mikor melyik mozdul meg. Másik kezemet továbbra is a hátán tartom, és ott fedezem fel, amit elöl már elkezdtem. Aztán felhagyok a háta megismerésével, és inkább beletúrok a hajába.
          Olyan szenvedély van közöttünk, amit korábban még nem tapasztaltam. Csak sejtem, hogy hova vezet ez az út. A fölsőm egyre többet enged láttatni a testemből, és olyan tűz kezd lobogni bennem, amihez foghatót még nem tapasztaltam. A testem akarja, ez nem kérdés, de még nem érzem felkészülve magam. Aztán, ahogy elválunk egymástól és a szemembe néz, tudom, hogy nem gondolkodhatok rajta. Csak a válaszomra vár, és én elég bizonytalan vagyok. Nem akarom elrontani. Nem akarom, hogy rossz legyen neki vagy nekem. Nem tagadom, félek. Nem akarom elkapkodni és nem akarom, hogy egy rossz döntés miatt tönkremenjen a kapcsolatunk.
          - Vigyázz rám!
          Elég ostoba mondat, biztos nem erre számít beleegyezés gyanánt. Fogalmam sincs, hogy melyik érv vagy ellenérv mondatta ki velem. Mind a ketten felülünk, ami kicsit megrémiszt. Talán nem úgy értelmezte a szavaim, ahogy gondoltam őket. Félek, hogy túl nagy terhet tettem a vállára, pedig nem akartam.
          Aztán, ahogy újra közelebb jön, a testem magától kezd el mozdulni, mintha már nem is lennék hatással rá. A számat az övére tapasztom, miközben megkeresem a nadrágja zsinórját, és kikötöm. Kicsit megemelem a csípőm, hogy levehesse a nadrágom. A felsőmmel már nem is foglalkozok, vagy azzal, hogy ott van-e még a karja a pokróc és a fejem között. Őt azonban érdekli, ezért felülök, hogy ki tudja kötni a felsőm, így már teljesen meztelenül fekszek vissza. Egy percre elválunk egymástól, ahogy végignéz rajtam. Talán nincs egy perc se, mikor újra csókot váltunk. A testem tűztől hevül, ahogy mozogni kezd. A csók már nem is számít annyira. Csak ő és én. Eltűnnek a lámpások a medencében, a hold és a csillagok fénye.
          Csak ő van, ahogy végigsimít rajtam, ahogy én végigsimítok felsőtestén. Nem számít az idő, mintha megállna. Csak néha hagyjuk abba a csókot, amíg kisebb jóleső sóhajok törnek fel belőlem. Eddig azt hittem, hogy megtaláltam a mennyországot, mikor a karjaiban tartott, de tévedtem. Ahogy akkor is, amikor egy hosszabb és szenvedélyesebb csókra azt hittem, hogy egyesültünk. Nem, ezek az érzések egyike se volt ahhoz fogható, amit most érzek. A tűz, ami kiolthatatlan, akármennyire is próbálkozunk. Aztán egy pillanat alatt megváltozik az egész világ. Elérem a mennyországot, ahonnan már nincs visszaút. A pontot, amikor ténylegesen egyesülünk, ott a medence partján.

[- Akkor voltam elsős, amikor a Trimágus tusát tartották, és volt egy nagy bál, amin mindhárom suli diákjai részt vettek, úgyhogy Piton kötelezett mindenkit, hogy tanuljunk meg táncolni. Ez az első alkalom, hogy élveztem a táncot.]

+18

- Akkor voltam elsős, amikor a Trimágus tusát tartották, és volt egy nagy bál, amin mindhárom suli diákjai részt vettek, úgyhogy Piton kötelezett mindenkit, hogy tanuljunk meg táncolni. Ez az első alkalom, hogy élveztem a táncot.- olyan természetesnek érzem az őszinteséget, nem is kell gondolkoznom, csak mondom, amire gondolok. Soha nem voltam kifejezetten hazudós persze, de azért, mint minden ember, megválogatom a szavaim. Úgy érzem, Alex mellett nem kell annyira. Most egyáltalán nem félek tőle, hogy butaságot mondok.
 - Nyugodtan hozzászokhatsz, soha nem fogunk kifogyni belőle.- tényleg nehéz most elképzelni, hogy valaha elfáradok, valaha megunom, hogy újra és újra meglepjem a lányt. Azt hiszem, ha naponta kell ilyeneket kitalálnom, érte akkor is képes vagyok rá. Ahogy mondani szokták, lehoznám neki a csillagokat, ha az tenné őt boldoggá. Persze, biztosan lesznek pihenőnapjaink, mint például a holnapi, amikor csak ülünk egymás mellett.
 - Mindjárt meglátod.- miközben rámosolygok, és leterítem a plédet, még eszembe sem jut, hogy én is meg fogok lepődni. Először nem akartam mást, csak átölelni őt, megcsókolni, érezni azt a tüzet, érezni a szája ízét, a bőre és a haja illatát, végigsimítani a testén. Azután a tűz lassan elharapózott, megfékezhetetlenné vált mindkettőnkben, felgyújtotta a levegőt, de még a vizet is, már nem is tudok mással, csak egy forró csókkal válaszolni az újabb, kedves szavakra. Nem tudom, milyen lehet a levegő a trópusokon, de úgy képzelem el, hasonló érzés lehet belélegezni.
 Ahogy a szemébe nézek, és a válaszára várok, úgy érzem, megfulladok az idegességtől. Félek tőle, hogy ez már túl sok, túl korai volt neki, nem akarja az egészet, elutasít, de a szívem mélyén inkább a másik eshetőségtől félek. Nem csináltam még soha ilyet, az alapokon kívül alig tudok valamit, és félek tőle, hogy valamit el fogok rontani, fájdalmat fogok okozni neki. Gyűlölném magam, ha újra rosszul érezné magát miattam. Amikor megszólal, egy kicsit elszorult torokkal, de mosolyogva válaszolok.
 - Jobban, mint az életemre.- a szavak valahonnan lentről, a szívem mélyéről jöttek. Nem tudom, mikor lett ő fontosabb nekem, mikor éreztem először, hogy meghalnék inkább, hogy ő élhessen. Néhány ember mondhatja csak el magáról, hogy az életemet adnám értük, de egyikük sem annyira magabiztosan, mint Alex. Érte keresztülvágnék akár a tűzön és a jégen is.
 Miközben újra megcsókolom, olyan gyengéden, mintha törékeny porcelánból lennének az ajkai, a nyelve, lassan feljebb csúsztatom a kezem, hogy kitapintsam az egyik apró, puha mellet, megsimogassam, felfedezzem, a kezembe fogjam. Hosszú másodpercekig csak fogom, hogy azután óvatosan elengedjem, és megkeressem a párját.
 Megremegek, ahogy megérzem a kezét a nadrágomnál, érzem, hogy már nem bírom tovább. Muszáj elszakítanom a számat az ajkától, óvatosan kihúznom a kezem a feje alól, hogy miközben egy csókot nyomok a köldökére, az ujjaimat a nadrágja alá dugjam. Lassan húzom le, a lába minden centiméterére áldozok egy másodpercet, hogy azután a nadrágot letegyem magam mellé a plédre.
 Félig csukott szemmel nyomok csókot az egyik meztelen térdre, hogy azután lassan elinduljak felfelé, végigcsókolva minden apró felületet a combján. Olyan érzés, mintha meggyújtottak volna alattam valamit, de én nem lennék hajlandó elájulni, megégni, csak lassan olvadnék, szemmel észrevehetetlen sebességgel. Egy örökkévalóságig tart, mire végig érek a lábán, hogy azután átöleljem a combjait, és közöttük folytassam a csókokat.
 Nem tudom, mennyi ideig tart, amíg csókolom, simogatom, megismerem, talán egy percig, talán egy fél óráig is. Minden más elveszíti lassan a jelentőségét: a tűz, a víz, a levegő, a hideg föld, a sötét, az éjszaka, a külvilág, a távoli zajok, a klór és a viasz szaga. Nincs más, csak Alex. Nem létezik más, csak puha bőr, csábító illat, halk sóhajok és remegés, ami végigfut a testén, hogy azután folytatódjon az enyémen.
 Csak egy rövid időre, talán fél percre válok el tőle, miután adok emlékbe egy utolsó csókot, hogy a szatyorhoz futva megkeressem az apró, lapos zacskót a nadrágom hátsó zsebében. Segítek levenni a felsőjét, így már láthatom is azt, amit korábban felfedeztem a rejtekében. A kezemmel óvatosan kitapintom a kis dombot a lábai rejtekében, finoman masszírozni kezdem, miközben közelebb hajolok hozzá. Nyomok egy csókot az egyik mellre, hogy azután újra eggyé váljak az ajkával egy robbanásnyi időre.
 Kicsit eltávolodom, hogy megszabaduljak a fürdőnadrágomtól, ami rendkívül kényelmetlenné, fojtogatóvá kezdett válni. Messzire dobom, nehogy visszataláljon. Miközben kibontom a kis zacskót, a lány lábai elé csúszok. Egy pár másodpercig még simogatom, legeltetem a szemem azon a gyönyörű testen, mielőtt eggyé válunk.
 Abban a hosszú csókban, amit csak a sóhajaink törnek meg, minden benne van, ami a korábbi csókjainkban. Benne van az a rövid, de kedves puszi a játszótérről, az a hosszú, első igazinak nevezhető csók az étteremből, az a lágy, szerető csók a moziban, az, amit elalvás előtt váltottunk, amit a pályaudvaron búcsúként, amit akkor, amikor újra találkoztunk, és az is, amit most, a strandon. Most érzem csak igazán, hogy mennyire egyek vagyunk, hiszen gyakorlatilag ugyanaz a testünk. Nem gondolok semmire, csak rá, ahogy behunyom a szemem a csókunk közben, ahogy végigsimítok a vállán, a felsőtestén, ahogy az ő keze megsimogat engem.
 Ahogy elkezdődött, érzem, olyan hirtelen fog véget érni. Félbehagyom a csókot, hogy a szemébe nézhessek néhány másodpercre, azután összeszorítom őket, és hosszan felsóhajtok, ahogy elérjük a csúcsot. Hallom azt a boldog sóhajtást, ami az ő ajkát hagyta el, érzem a teste minden mozdulatát, ahogy hozzám simul. Ettől az egész még édesebb lesz.
 Néhány másodpercig semmit nem teszek, hogy azután legördüljek az oldalára, magamhoz öleljem, és még mindig kifulladva, de megcsókoljam. Úgy érzem, egy új szintre lépett az, ami közöttünk van, valahogy sokkal komolyabbá, ünnepélyesebbé vált az egész, mintha az utolsó köztünk húzódó falakat is áttörtük volna.
 - Nagyon fájt?- komolyan aggódok, ahogy a lány szemébe nézve várom a választ. Úgy éreztem, hogy élvezte, de muszáj tudnom, ha esetleg mégsem volt jó neki. Ez valahogy fontosabb annál, hogy én élveztem-e. Régen, amikor a barátaimmal erről a dologról beszélgettünk, ez a szempont soha fel sem merült igazán komolyan.
 Miközben újra megcsókolom, végtelen szeretettel, gyengédséggel simítok végig a testén, nem is nézve igazán, éppen melyik pontján járok. Hozzábújok, ahogy lassan alább hagy a tűz lobogása, és megérzem, milyen hűvös a levegő. Annak ellenére, hogy ennél szebb helyet, szebb körülményeket talán hónapokig tervezve sem tudtam volna teremteni, azért sajnálom egy kicsit, hogy nem egy ágyban történt meg, ahol azután kényelmesen összebújhatunk.
 - Egy perc, és jövök. Nem vagy éhes? Csomagoltam vacsorát. De még bemehetünk a vízbe is kicsit.- felülök, és Alex hátára terítem az első ruhadarabot, ami a kezembe akad. Az ingem egy kicsit nagy rá, és nem is túl meleg, de aranyosan áll rajta. Egy mosollyal jegyzem meg magamban, hogy talán jobban, mint nekem. Miközben felállok, belecsókolok a hajába. Nem megyek túl messzire, csak a legközelebbi fáig, hogy végig lássam őt, és a még mindig lángoló medencét. Valamiért úgy érzem, eltűnik ez az egész, ha leveszem róla a szemem, és rájövök, hogy Alex csak egy szép álom volt.

+18

          Elképzelem a kicsi Caelt, ahogy próbálja megtanulni a lépéseket, elmosolyodok. Biztos vagyok benne, ha egyszer eljutunk odáig, hogy gyerekeink lesznek, akkor leginkább az apjukra fognak hasonlítani, és olyan édesek lesznek, mint ő. Aztán azt is részben elképzelem, ahogy Piton ott áll a Mardekár klubhelyiségének közepén, ahogy osztogatja a parancsokat. Ez már kevésbé olyan, ami tetszene, de mindenképpen érdekes. Viszont fogalmam sincs róla, hogy mi az a Trimágus tusa, és milyen másik iskolákról lehet szó. Én csak egy varázslóiskoláról tudok az országban, arról pedig nem is hallottam, hogy máshol lenne. Pedig biztos van, mert nem tudom elképzelni, hogy a varázslótársadalom csupán a Királyságban lenne jelen.
Ránézek, és elképzelem, ahogy egymást túlszárnyalva próbáljuk meglepni a másikat. A végén még eljutunk odáig, hogy egyikünk lehozza a másiknak a csillagokat.
          Megnyugtatnak a szavai. Minden félelmem elszáll, mert tudom, hogy akármi is következik, nem lesz baj. Nem fogjuk bánni, hogy nem előbb vagy nem később csináltuk. Azért megrémít az a tudat, hogy képes lenne feláldozni magát, értem. Az rosszabb lenne minden sérülésnél, bármilyen kínzásnál. És mégis, megint ott van az a kettősség, amit korábban is éreztem, és nem tudtam megmagyarázni. A rossz másik fele. Az érzés, amitől felszabadulok egy kicsit. Nem tudom hány személynek mondta eddig, de én megtisztelőnek érzem. Nem sok olyan embert zár az ember a szívébe, akinek ilyet mond.
          Felkönyökölök, amíg elszalad egy másodpercre a szatyorhoz. Már épp az jár a fejemben, hogy milyen meglepetést készül bevetni ebben a pillanatban, amikor meglátok egy kis, lapos zacskót a kezében. Sokkal felkészültebb nálam, de talán furán is nézne ki, ha az én táskámból kerülne ki egy. Nem hiszem, hogy korábban bármelyikünk is eltervezte volna ezt az éjszaka részeként.
          Aztán végleg elhagyok minden kétséget, minden félelmet, és minden rossz gondolatot, ami azokban az időkben mardosott, mikor nem voltunk együtt. Egy pillanatra a szemébe nézek, és azt a mennyországot látom benne visszatükröződni, amit abban a percben érzek, ahogy elérjük a csúcsot. Néhány másodpercig nem mozdulok, ha akarnék, se tudnék. Végül mégis megteszem, ahogy lefekszik mellém, és magához ölel. Viszonzom a csókot, majd a fejemet a vállára helyezem, és bal kezemmel kis köröket kezdek rajzolni lapos hasán. Kell néhány mély lélegzetvétel, hogy helyreálljon a légzésem. Közben úgy érzem, hogy a mai estével felnőttem. Kislányként jöttem ide, de felnőttként távozok majd. Úgy érzem, minden, aminek sikerült közénk befurakodnia, a falaknak, egy szakadéknak, egy rémképnek, most eltűnt, már nincsenek titkaink egymás előtt.
          - Csak egy kicsit. De az sokkal jobban fájt, mikor az ostrom alatt kiugrott a könyököm a helyéről, és helyre kellett rakni.
          Nem tudom ezzel megnyugtatom-e. Elég jól bírom a fizikai fájdalmat, tényleg nem volt vészes. Kicsit meg is lepődök, mert Besstől hallottam korábban, hogy volt olyan, akinek annyira fájt először, nem is bírta végigcsinálni.
Úgy érzem, készen állnék egy második menetre is, amikor hozzám bújik, és elkezd simogatni. Hagyom, hogy a kezem a hasáról átcsússzon a hátára, ahogy átölelem. A tűz azonban már nem lobog annyira, mint korábban, ezért nem is lennék képes a folytatásra. Kiráz a hideg, amikor eljut a tudatomig, hogy milyen idő is van valójában. De van valami fontos, amit már órákkal ezelőtt meg akartam kérdezni, csak nem akartam elrontani a hangulatot. Most viszont úgy érzem, hogy bármit megkérdezhetek, és bármit mondhatok.
          - Nagyon fájt, mikor a tetoválásod csinálták?
Közben végigsimítok a főnixen. Könnyebb volt megbarátkoznom a gondolattal, hogy az ott van, mint ahogy először hittem a játszótéren. Azt hiszem, a mai éjszaka után a sok jelentés mellé kap majd egy újat is.
          - Egy bivalyt is fel tudnék falni, ha idetennéd elém.
          No, nem azért, mert annyira éhes lennék, bőségesen vacsoráztunk az este. Inkább azért, hogy visszanyerjem az energiám. Eléggé kimerített ez a közel húsz óra ébrenlét. Reggel annyira izgultam a találkozás előtt, hogy nem bírtam sokáig aludni. Aztán az utazás még akkor is, ha hopp-porral jöttünk, a bemutatkozás a szüleinek, az a sok kérdés, aminek örültem, mert úgy tűnt, hogy elsőre elfogadtak.
          - Persze, megyünk vissza, ez nem kérdés. Visszük a labdát is, és bepótoljuk, ami korábban elmaradt.
Rám teríti az ingjét, aminek pont olyan jó illata van, mint neki. Mélyen belélegzem, hogy sohase felejtsem el. Felülök, és közben belebújok a ruhadarabba. Elől összefogom magamon, hogy minél kisebb felületen érjen hozzám a hideg levegő, és minél nagyobb részen érezzem magamhoz közel addig is, amíg nincs mellettem.
          - Kérlek, hozd ide a táskámat. Ott kell lennie valahol a szatyor mellett.
          Most hirtelen meg nem mondom, hogy a jobb vagy a bal oldalára dobtam le, mikor kivettem belőle a törölközőket. Az is lehet, hogy beleesett a szatyorba; elég kicsi hozzá. Talán nem ez a legjobb alkalom, hogy kihalásszam belőle anyu sütijét, de ha most eszünk, akkor miért ne? Még mindig úgy érzem, bármit elárulhatok neki, de nem hiszem, hogy fel van készülve mindenre. Inkább csak azért beszélek, hogy tudja, nem megyek sehova, hogy tudjam, ő sem megy sehova.
          - Talán furán fog hangzani, amit mondok, de nekem hiányozni fog. Mármint Piton professzor. Nem kedveltem annyira, sőt egy kicsit féltem is tőle, de nélküle kicsit üres lesz az iskola.
          El se tudom képzelni, hogy mit érezhet ő ezzel kapcsolatban. Megrázom a fejem, mintha el akarnék űzni minden hasonló gondolatot. Ez az éjszaka nem erről szól. Arra ott lesz majd a nappal. Megint beletemetem magam az ingbe, és mély lélegzeteket véve szippantom be az illatát. Ha kell, az egész ingből eltüntetem.
          - Köszönöm.
Kinyitom a táskám, és kiveszek belőle egy tányért, amit anyu púposan pakolt meg süteménnyel. Elmosolyodok, mikor eszembe jut az üzenete.
          - Kókuszos csók. Anyu azt üzeni, hogy inkább ezeket csókolgasd, mint engem. Azt hiszem ezzel jócskán elkésett már.
Mosolygok, miközben leveszem az alufóliát a tányérról, így láthatóvá válik az édesség halom.

[- Ígérem, hogy legközelebb százszor jobb lesz.]

+16

Sokszor elképzeltem az első együttlétemet, különböző lányokkal különböző helyeken, de ahogy még mindig fújtatva magamhoz ölelem Alexist, tudom, hogy felülmúlta minden várakozásomat. Soha nem képzeltem hozzá igazán mást a látványon és néhány hangon kívül, soha nem gondolkoztam az illatokon, a puha tapintásokon, az ízeken, és soha nem gondoltam, hogy ennyire szenzációs. A szerelemről nem is beszélve, élveztem minden apróságot, ami örömet okozott a lánynak, kétszeresen éltem át a gyönyört.
 Miközben még szorosabban hozzábújok, megsimogatom az egyik könyökét. Nem tudom, hogy az ugrott-e ki, de borzalmas elképzelni is, hogy mit kellett átélnie. Úgy képzelem el, hogy az sokkal jobban fáj annál, mint amikor eltöröd a kezed. Ahogy megcsókolom, szívesen kiszívnék minden fájdalmat belőle, nem csak azt a keveset, amit én okoztam neki. Egy kicsit bűntudatom van, hogy egy kicsit fájt neki, de ezt megbocsájtom magamnak, mert éreztem, hogy nem ez volt benne a domináns érzés.
 - Ígérem, hogy legközelebb százszor jobb lesz.- a parázsból gyengén, de még fellángol a tűz, ahogy megsimogat, a gyönyörű test látványa, ahogy összesimulunk, mind azt mondják, folytassuk, pontosan ott, ahol abbahagytuk. De túlzottan elfáradtam hozzá, és érzem azt is, hogy nem igazán lennék rá most képes. Nem tudom, neki mennyi idő kell, de nekem legkevesebb néhány óra. Beérem annyival, hogy hozzábújok, és megcsókolom az egyik meztelen vállat.
 - Hát, igen is, meg nem is. Az jobban fájt, amikor megsérült a vállam a Roxfortnál, bár azok a vágások sem voltak túl mélyek, de azért fájt. Úgy képzeld el, mintha kapnál egy szurit, de nem olyan mélyet, éppen csak a bőröd alá szúrnának, de abból másodpercenként több is jönne, amíg el nem készül a rajz.- nem akartam hazudni neki, bár azért így sem mondom el a teljes igazságot, hogy kevés híján sírva fakadtam két perc után, amikor hirtelen elfogyott az akaraterőm jelentős része. Talán mondtam is volna, hogy hagyjuk abba, ha Lou nincs velem. - De nem baj, hogy fájt, attól érzem igazán a részemnek.
 Elmosolyodok a bivalyos megjegyzésre, hirtelen én is megérzem, hogy rengeteget tudnék enni, úgyhogy kicsit alábecsültem a két szendviccsel az étvágyunkat. Persze, nem gondoltam, hogy ma beteljesedik a szerelmünk. Kicsit furcsán érzem magam, ahogy belegondolok, hogy már nem vagyok ártatlan, az a gondolat pedig egyenesen ijesztő, hogy férfinak gondoljam magam. Nem fogok ettől megváltozni egyik napról a másikra. Ettől még ugyanúgy megnézünk holnap valami rajzfilmet.
 - Rendben, hozom azt is visszafele.- a bokor után, diszkrétebb megoldás híján keresek egy kukát a szemétnek, mielőtt elmegyek Alex táskájáért és a szendvicsekért. Szeretek szendvicseket készíteni, gyakran viszonylag szokatlan, egzotikus receptekkel dolgozok, mint a nutella és a méz együtt, de a mai napon nem mertem még ilyesmivel kockáztatni, úgyhogy két egyszerű sonkás szendvicset csináltam sajttal, salátalevéllel és paradicsommal. Odaadom a lánynak a táskáját, és leteszem magunk közé a szendvicseket, miközben felhúzott térddel leülök mellé.
 - Nekem is. Tudom, nem volt igazságos tanár, és veletek különlegesen szemét tudott lenni, de jól esett tudni, hogy ő tényleg a mi érdekeinket képviseli. Lumpsluck inkább a saját kis kiválasztottjaival törődött tavaly.- kibontom az egyik szendvicset, és harapok egyet belőle, miközben önkéntelenül is beugrik Piton professzor arca. Tényleg hihetetlen, hogy ő már nincs, amikor ő a Roxforthoz tartozott. Kicsit tartottam tőle, de mégis kedveltem, még ha béna is voltam a tantárgyához.
 Miközben leteszem a szendvicset a sokkal finomabb ennivaló láttán, muszáj elnevetnem magam. Veszek egyet a kókuszos sütiből, ami nagyon finom, éppen ezért támad bűntudatom. Ha kiderülne, hogy együtt voltunk, az én szüleim legfeljebb leszidnának, a fejüket csóválnák, Clarice talán tenne valamilyen megjegyzést is, de Alex szüleivel más lenne a helyzet. A fiúknál a szüzesség inkább valami olyasmi, amit minél előbb el kell dobni, a lányoknál viszont egy érték, egy ajándék, amit csak egy embernek adhatnak oda. Csodálatos belegondolni, hogy Alex engem választott.
 - Nagyon finom, anyukád nagyon ügyesen süt. Már várom, hogy megismerjem.- megsimogatom a lány hátát, hirtelen úgy érzem, rengeteggel tartozom neki, hiszen olyasmi történt ma közöttünk, ami számára visszafordíthatatlan. Eddig is jobban szerettem bárkinél, és tudtam, hogy ő is szeret, bízunk egymásban, de így, hogy ő már teljesen rám bízta magát, mégis egészen más a dolog. - Neked mi a véleményed eddig a családomról? Azt hiszem, kedvelnek téged.- eszek még egy sütit, miközben lassan tovább simogatom a lány hátát és vállát az ingen keresztül. Nehéz elképzelni, hogy van bárki, aki nem kedvel egy ilyen gyönyörű, kedves, okos és bátor teremtést.
 Megeszem a harmadikat, a negyediket és egyelőre az utolsót, az ötödiket, ez már elég hozzá, hogy lassan visszanyerjem egy kicsit az erőmet. Jól esne egy korty víz, abba valamiért nem gondoltam bele, hogy ez a sok klóros vacak nem iható. Felállok, és végigsimítok a lány fején, Alex puha haján.
 - Összeszedem a gyertyákat, két perc. Utána bemehetünk.- gyors léptekkel indulok el, hogy addig se érezzem a kellemesnél kicsit hűvösebb levegő csipkelődését. Azért örülök, hogy felfrissít, és ahogy belém kap, közvetlenül megérintve a testem minden pontját, sokkal szabadabbnak érzem magam. Ezúttal nem óvatoskodok a gyertyák kiemelésével, amiket kiveszek a vízből, elfújok, és nagyjából egy kupacba gyűjtök, hogy amikor kiemeltem az utolsót is, beleugorjak a vízbe. Az is teljesen más így, ruha nélkül, hidegebb, de nem érzem, hogy bármi lehúzna, akadályozna, ez így valahogy sokkal természetesebb. - Oké, dobhatod!

+16

          Úgy érzem, a világ legszerencsésebb lánya vagyok. Eddig meg se fordult a fejemben, hogy szerelmes lehetek, nem érdekeltek a fiúk. Ezek jelentéktelen dolgok voltak azokhoz képest, amik foglalkoztattak. Főleg az utolsó évben. Meg aztán, azzal, hogy örökké kísérgettem barátnőmet, valahogy el is ment a kedvem a fiúktól. És most mégis úgy érzem, hogy a világ összeesküdött ellenem, és megtaláltam azt a fiút, aki a másik felem, akiért meghalnék, és nem utolsó sorban, akit sohasem tudnék elhagyni.
          Ha azt jelenti egynek lenni valakivel, hogy az ő érzései az enyémek is, a fájdalma az enyém is, a boldogsága az enyém is, akkor egyértelműen egyek lettünk. Szétválaszthatatlanul. És ha valamilyen oknál fogva mégis külön utakra kerülnénk, ez az éjszaka összeköt minket, örökre.
          Kicsit kétkedve fogadom szavait. Hogy lehet valamit felülmúlni, amiről már most úgy érzem, hogy felülmúlhatatlan? Biztos vagyok benne, hogy a hely talán nem a legmegfelelőbb, de annak, aki szeret valakit, és egyesülni akar vele, annak nem a hely számít.
Kiráz a hideg, ahogy a tetoválása készültéről mesél. Egyébként is irtózok a tűtől, de hogy abból több száz legyen, és még többször is szúrjon, elképzelhetetlen számomra. Még jó, hogy eddig se fordult meg a fejemben a tetoválás készítése, és ezután biztos nem is fog.
          - Te vagy az én hősöm. - Felemelem a fejem és kicsit kinyújtom a nyakam, hogy adjak egy bátorság puszit az arcára. - Az én lovagom, aki egyszer csak megjelent fényes páncéljában, elrabolta a szívem, a lelkem, de cserébe adott egy darabot magából, és olyan gyönyörrel ajándékozott meg, mint a ma éjszaka.
És még tudnám sorolni, hogy mi mindenen mentem keresztül ebben a két hónapban mióta ismerem. Amennyire tudok, közelebb bújok hozzá, hogyha már rajtam van az inge, akkor így melegítsem fel egy kicsit.
          Amíg ő a sütiből falatozik, én a szendvicsért nyúlok. Eleget ettem már anyu sütijéből, hogy tudjam, bárkit le tud kenyerezni vele. És tényleg bárkit. Néha azt hiszem, hogy neki ez a különleges ereje. Érzem, ahogy egy pillanat alatt rengeteg érzelem fut át rajta, de végül valami jóra juthat, ezért inkább nem kérdezek rá.
          - Köszönöm a nevében, de majd mondd neki is! Szereti hallani, és jó pontot szerezhetsz vele. – Nyelek egy nagyot. – Azért ne vedd túl komolyan majd. Ha azt látja, hogy ideges vagy a közelében, és nagyon meg akarsz felelni neki, akkor ki fog használni, kegyetlenül. Ha viszont megpróbálod egyenrangúként kezelni, miközben megadod neki a tiszteletet, akkor nem lesz semmi gond. Röviden, ne hódolj be neki!
          Két pillanatra elgondolkodok azon, amit mondtam. Nem biztos, hogy jó ötlet pont nekem tanácsokat adni. Főleg anyuval kapcsolatban nem. Eléggé kikészítettem, és ha tudomást szerezne a mai napról, ki tudja milyen büntetésben részesítene. Nem akarnám még egyszer azt átélni, mint mikor hazamentem. Mintha megérezné bizonytalanságom, megsimogatja a hátam, ami nagyon jó érzéssel tölt el.
- Nagyon kedvesek a szüleid és figyelmesek. Mikor elkezdtek faggatni, akkor kicsit megijedtem, de felesleges volt. Clar pedig pont olyan, mint egy nővér. Okos, kedves, gondoskodó, és nem utolsó sorban nagyon bátor. Én nem is tudom elképzelni, honnan van benne ennyi kitartás.
          Kicsomagolom a szendvicset, és beleharapok. Közben a szabad kezemmel kutatni kezdek a táskámban. Indulás előtt nem tettem be italt, de úgy emlékszem, maradt benn egy üveg ásványvíz. Az egyik korábbi utazásra vettem, de végül nem használtam el. Pont akkor kapom be az utolsó falat szendvicset, mikor megtalálom az üveget.
          - Köszönöm, finom volt a szendvics. Kérsz inni?
          Felé nyújtom a műanyag üveget, amit el is vesz. Bekapok én is egy sütit, és elkönyvelem magamban, hogy anya ezúttal még a szokásosnál is jobban kitett magáért. Úgy tűnt, már akkor le akarta kenyerezni szerelmem, amikor még nem is találkoztak. Aztán feláll, és megsimogatja a fejem. Tekintetemmel követem minden lépését, amíg kicsit el nem fordulok, hogy letakarjam a maradék sütit, visszacsomagoljam a szendvicsét, és igyak én is pár kortyot a vízből. Hallom a csobbanást, ami azt jelzi, hogy itt az idő. A labdát a szatyor mellett találom meg. Megfogom az enni és innivalókat, beteszem a szatyorba őket, hogy még véletlenül se találjanak rájuk a hangyák és más bogarak, majd megfogom a labdát és a medence széléhez megyek. Odadobom hozzá, majd hagyom, hogy lecsússzon rólam az inge, egyenesen a mellettem lévő plédre, majd egy perc várakozás után, leülök a medence szélére, és óvatosan bemászok a vízbe. Teljesen beleborzongok, ahogy a hideg víz körbeöleli a testem.
Viszont nincs időm ezzel foglalkozni, mert már repül is felém a labda. Sajnos nem kapcsolok időben, így pont fejen talál és lepattan rólam.
          - Eltaláltál, mi lesz most velem? Hívják a mentőket, van itt egy sérült!
          Kicsit felemelem a hangom, mintha tényleg bajban lennék, de csak színészkedem. Csak annyival leszek hangosabb, ha esetleg elmenne valaki a strand mellett az utcán, akkor ne halljon meg. Közben végig mosolygok, és már vetem is magam a lassan sodródó labda után. Teljesen más érzés most a medencében lenni, mint egy órával korábban. Akkor is szabadnak éreztem magam, de az össze se hasonlítható ezzel. Olyan volt, mintha a bikini, amit viseltem, megkötött volna. Cael felé dobom a labdát, de közben már mozgok is a másik irányba. Részben azért, hogy melegen tartsam magam a mozgással, részben azért, hogy megnehezítsem a dolgát, és részben azért, hogy ne csak szimplán dobáljunk egymásnak. Persze, egy olyan jó játékosnak, mint ő, nem nehéz eltalálnia. Addig szaladgálok össze-vissza, amíg a medence egy olyan pontjára nem érek, ahol nem olyan erős a megvilágítás, és kicsit tempóznom is kell, hogy fennmaradjak a vízen. Elbújok a labda mögé, és úgy haladok felé. Mikor már pont előtte vagyok, a talpamra tudok állni, feldobom a levegőbe a labdát, és adok neki egy gyors csókot.
          - Meglepetés!
A labda pont a fejemen pattan meg, amitől elnevetem magam. Azt hiszem, tévedtem mikor korábban felnőttnek képzeltem magam. Most sokkal inkább voltam gyerek, mint korábban bármikor.

[- Te pedig az én hercegnőm vagy.]

+16

Egy kicsit megbánom, hogy beszéltem róla, milyen volt a tetoválás, látom rajta, hogy rosszul esik neki, hogy fájt nekem. Éppen úgy érez, mint én, amiért fájdalmat okoztam neki, vagy amikor hallottam a sérüléséről, úgyhogy talán nem kellett volna teljesen őszintének lennem. Mattnek és Domnak azt mondtam, hogy semmiség volt, még Lou előtt is megpróbáltam úgy csinálni, mintha nem lenne nagy dolog, még ha nem is ment igazán, de mégis úgy éreztem, hogy Alexnek elmondhatom.
 - Te pedig az én hercegnőm vagy.- magamhoz ölelem, miközben puszit nyom az arcomra. Annak ellenére, hogy teljesen meztelen, és öt perccel ezelőtt még egyek voltunk,  elpirulok kicsit ettől az apró, gyerekes érintéstől. Régen azt sem értettem, hogy tudott bármelyik lovag sárkánnyal küzdeni egy lányért, de azt hiszem, én Alexért vállalnék kettőt is egyszerre.
 - Hát... rendben, majd a sarkamra állok, de azért kedves is leszek vele.- azt hiszem, amíg nem derül ki ez az éjszaka, nagyon jól megleszünk a szüleivel. Az apjára különösen kíváncsi vagyok, mert elképzelhető, hogy auror leszek, és tud adni pár tanácsot hozzá. Igaz, a kviddics jobb lenne, nem akarom, hogy Alex esetleg még egyszer átélje azt, amit az apja eltűnésekor. A kviddics veszélytelenebb foglalkozás. Ami az édesanyját illeti, úgy képzelem el, hogy nagyon hasonlít rá.
 - Én is csodálom Clart, olyan jókedvű meg okos meg minden. Én nem bírnám ki.- egy pillanatra elszomorodok, miközben a gyertyafényes medencére bámulok, és eszembe jut, milyen nehéz élete van a nővéremnek. Nem elég, hogy beteg, sok bunkó még ki is közösíti, nehezen mennek neki a varázslatok is. Akármennyire próbáltam és próbálok neki segíteni, mégsem tudom, mit élhet át minden nap. Sajnos egyre kevesebb időt tudunk együtt tölteni is.
 Bólintok egyet, mielőtt elveszem a vizet, és iszok egy nagy kortyot. Úgy érzem, mintha visszatért volna belém valamennyi az elhasznált energiából, és hirtelen nem is tudom, hogy bírtam volna víz nélkül egész este. Ahogy felállok, hogy összeszedjem a gyertyákat, kicsit úgy érzem, mintha lefutottam volna egy félmaratont.
 Miután elkaptam a labdát, nem dobom azonnal vissza, muszáj megállnom egy pillanatra, hogy megint megcsodáljam a tökéletes testet, amit csak a Hold sápadt fénye világít meg. Úgy érzem, soha nem tudom megunni, soha nem láttam még tökéletesebbet. Egy kicsit bánom, hogy muszáj ruhában járni, egész életemben el tudnám őt nézni. Néhány másodperc után azért megrázom a fejem, és eldobom a strandlabdát.
 - Bocsi! Esküszöm, hogy nem így akartam.- a szavaim ellenére szélesen elmosolyodok. Tudom, hogy a legkisebb fájdalmat sem lehet ezzel a labdával okozni, ahhoz túl nagy, túl puha, úgyhogy emiatt nem érzem most rosszul magam. Én is fejjel veszem le a visszajövő labdát, és elindulok kicsit befelé, párhuzamosan Alexszel, miközben visszadobom a labdát neki.
 Nem is tudom, mikor élveztem utoljára ennyire egy ilyen egyszerű játékot. Talán már hat-hét évesen is túl egyszerűnek találtam a „dobáljuk csak egymásnak a labdát!” játékot, akkor is bonyolítani akartam, de most hirtelen el sem tudok képzelni jobbat ennél. Alexszel talán még a tanulás is élvezhető lesz.
 Egy kicsit megijedek, ahogy hirtelen eltűnik, a víz, bár tiszta, a Hold fénye nem világítja be minden sarkát. Tudom, hogy tud úszni, tudom, hogy valószínű csak lemerült, de azért gyorsan elindulok egy sötétebb rész felé, amit nem lehet rendesen látni. Már éppen odaérnék, nagyjából a mellkasomig ér a víz, de mielőtt félrelökném a labdát, megkönnyebbülök.
 Egy kicsit nevetek, ahogy a lány fejére érkezik a labda, de nem foglalkozok most a labdával. Megcsókolom, lágyan, gyengéden, játékosan, miközben szorosan magamhoz ölelem, hogy egyetlen vízcsepp se tudjon elválasztani, közénk furakodni. Miközben megcsókolom, ölelem, hozzásimulok, az egyik kezemmel követem a háta vonalát, le egészen a fenekéig. Óvatosan belemarkolok a finom bőr alatt meghúzódó izmokba, miközben a nyelvemmel megcsiklandozom az övét. Hiába kötött le egy kicsit a labda, azt hiszem, hogy a nagy, fehér-piros csíkos gömb nem kelhet versenyre az új kedvenc játékommal.
 Néhány másodpercig még csókolózok vele, mielőtt lemerülök a víz alá, a levegőmet csókokra váltom, hogy azután alá kússzak, a nyakamba vegyem, és kiemeljem a vízből. Adok egy csókot a térdére, miközben átölelem a combjait, hogy véletlenül se essen le, de nem kell erősen fognom. Nagyon könnyű, érzem, hogy nem fog leesni. Kicsit bánom is, hogy nem lesz ellenfelünk, ketten könnyedén megvernénk mindenkit így.
 - Na, irány a labda!- direkt dülöngélő léptekkel indulok a labda felé, miközben átölelem a combjait, hátradöntöm a fejem és felnézek rá. Úgy érzem, én vagyok a legszerencsésebb fiú a világon, hogy Alex engem választott. Nem tudom, mi az, amitől még annál is tökéletesebb lenne, amilyen. Amikor már közel állunk a labdához, hirtelen megállok, és hagyom magunkat hátra borulni, csak az érkezés pillanatában lazítva az ölelésen. Nem tudtam kihagyni.
 Adok egy puszit az arcára, miközben egyik kezemmel a térdei, másikkal a háta alá nyúlok, hogy a karjaimban vigyem ki őt a medencéből. Lassan eljönnek az éjszaka leghűvösebb órái, és bármennyire élvezem ezt, nem akarom, hogy megfázzon. A labdát út közben a lábammal kirúgom a partra, nem is vesztegetek rá több figyelmet ma már, nem kapott akkora szerepet, mint terveztem neki. Lefektetem Alexet a plédre, hogy azután gyorsan elmenjek a törölközőkért. Leülök mellé, is miközben elkezdem szárítgatni a hajamat a sajátommal, a szabad kezemmel elkezdem őt törölgetni.
 - Egyszer még remélem, hogy megismételhetjük a strandolást.- egy kicsit sajnálom itt hagyni ezt a teljesen üres helyet, ami csak a miénk, majdnem annyira, mint azt, hogy újra ruha kerül ránk. A szatyorból előások egy alsónadrágot és egy farmert, a váltáspólót viszont nem veszem fel, helyette ugyanazt az inget öltöm magamra. Talán képzelem, de olyan, mintha átitatná a lány illata. - Összepakolok, és átviszem a szatyrot a falon, azután visszajövök érted. Ja, és mondtad, hogy szóljak a bikini miatt.- nem válunk el, csak néhány percre, amíg mindent beledobok a szatyorba, és átrepülök, hogy letegyem a kihalt utcára, mégis, most még nehezebb itt hagyni, mint befelé volt. Nem is váratom meg, gyorsan visszarepülök érte, hogy a seprű hátán átvigyem, hátrahagyva a strandot.