third task

2006. 05. 26. szombat

Third floor

Tudom, hogy talán inkább szerencsém volt azzal, hogy a tervem működött – egészen pontosan épp szerencsés helyzetben voltam ahhoz, hogy végrehajthassam az ugrást a következő szintet ígérő ajtóig. Pillanatra vakít el a fénycsóva, ami miatt nem is látom a már odaérkezett Delacourt, a fájdalom nyelvét azonban felismerem, jól értem józanító szavát, történjen az önmagam által egy csípőátokkal, Orville nyelvem perzselő és körmeimet ujjaimról leszakító kínzásával, vagy Scrimgeour gyűlölettől fröcsögő robbanóátkával csak úgy, a morális felsőbbrendűség fennkölt, makulátlan zászlaja alatt, ahogy tőle ezt már megszokhattuk.

A kötelek még azelőtt gúsba kötnek, mielőtt átrepülnék a nyitott ajtón. Kötelek, kötelek, és ismét csak kötelek... Túl kéne már tennem magam azon, ami Halloween éjszakáján történt, rég volt, talán igaz se volt. Egyedül Malachival voltam hajlandó megosztani azokat a dolgokat; meggyőződésem, mióta többet beszélgetek Lucindával, hogy félreértik, de ezt még az ő orra alá se mertem kötni, mert ebben a dologban nincs szükségem megfedésére, hogy egyszerűen szívjam fel magam. Sienna viszont pontosan tudja. Látta, miként ébredezek arra az ágyra kötve, véres talárral, mintha holmi vadállat lennék, akit kordában kell tartani, és láthatta a pánikot, ahogyan Ishida segítségével megpróbáltam megszabadulni tőle, még ha a pánikomat másként is érzékelte.

Ez a pánik ha rövid ideig is, csak egyetlen, szívdobbanásnyi időre, de egyértelműen látszódhat tekintetemben a palantírokon át. Nehéz nem a kiszolgáltatottságra gondolni, amibe a kötelek kényszerítenek, a fegyelem azonban tanulható dolog. Így sodródok a levegőben egy nagyobb, lebegő objektum mögé, amíg átgondolom a továbbiakat.

Azon az éjszakán Sienna először kísérelt megölni, pedig soha semmit nem ártottam se neki, se a barátainak, hiába rágalmaz ennek ellenkezőjével. Új mélység ez a makulátlanság és tisztaság nagykövetének, a Griffendél hősies lovagjának, aki nyíltan támadt az egyik konkurenciájára. Elismerem, hogy nem játszom mindig tiszta lapokkal, de se Valet, se senki mást nem támadnék meg nyíltan szívesen. Hiszen még mindig őrlődök azzal az utasítással, amit a Noctua tolmácsolt felém. Mindent megteszek azért, hogy azt ne kelljen végrehajtanom. Azért egyeztem bele a csatlakozásba, mert nem akarom, hogy még többen szenvedjenek miattam, és nem, erre nincs más út, hiába könyörgött nekem Malachi is, hogy ne tegyem. Mégis, ha nem lesz más választásom, ha nem nyerem meg a Tusát, akkor valakinek tönkre fogom tenni az életét.

Ha elég magasról néz rá az ember, akkor a gyűlölet is jogos igazságszolgáltatásnak tűnhet. Nem hiszek abban, hogy ettől majd látni fogják, hogy milyen ember ő valójában, hiába mutatta most ki a foga fehérjét. A Lucindával történő felkészülések azonban sokat segítettek abban, hogy a helyén kezeljem ezeket a dolgokat. Nem fogok lesüllyedni az ő szintjére, és nem fogok többet gondolni róla, mint ami. Nem hiszem ettől még, hogy Sienna rossz ember, de azt igen, hogy sokkal sötétebb dolgok munkálkodnak benne, mint amit hajlandó beismerni magának.

Jó hírem van, Sienna, már csak egy kicsit kell a paranoiáddal együtt elviselned engem. Talán aktívan tenned se kell azért, hogy meghaljak, igazán kár fáradoznod értem. Azért pedig nem vagyok felelős, hogy megölték az apád.

Egy nagyobb objektum mögé rejtőzve próbálok először a kötelektől megszabadulni. Csak a hangokból ítélem meg, hogy megérkezett a szintre a többi bajnok is, legjobbnak viszont azt találom, hogy ha nem muszáj, akkor inkább ne lássanak meg. Eddig se volt szükségem a segítségükre, mert az én segítségem odakint van – az ő munkájukat tisztelem meg azzal, hogy nem kezdek egy idióta módjára pánikolni, és fejjel a falnak, vagy épp valamelyik csillagnak rohanni. Ishidáét, aki türelmesen, majdnem minden hajnalban kijött velem a reggeli edzésekre, és megosztotta velem a tudását. Fuentesét, aki január óta okklumenciára oktat, még olyan áron is, hogy ezáltal sikerült olyan dolgokat megtudnia rólam, amire igazán nem volt kíváncsi. Morrisét, nem a pénzét, hanem azokat az átkokat és rontásokat, amiket addig gyakoroltatott velem, míg a csuklóm nem mozdult előbb egy olyan szögbe, mielőtt végiggondolnám, hogy pontosan mit is akarok tenni. És Lucindáét, mert amit ő tanított, az nem varázslat, nem bűbáj, és nem egy újabb ige, amit pálcám végére fűzhetek – mégis ez az, ami miatt bízhatok a varázslataim erejében – különöseb abban, amit Morris maga tanított végszükség esetére.

A kötél belevág fedetlen bőrömbe, és kezeimet is gúsba köti oldalamhoz. Ügyetlenül tartom pálcám kezemben, képtelen lennék viszont úgy fordítani, hogy biztonságban elvághassam vele a kötelet. Előbb csak átadom azt jobbomba, mielőtt elkezdeném varázslat nélkül kibújtatni a balom. Már a pálca másik kezembe való vétele se olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, hisz nem tudom rendesen felemelni vagy mozgatni a kezem. Óvatosan csúsztatom át a másik kezembe, sodródva a magnix objektumon, amit nem tudnék megnevezni. Miután jobbom végre rázárul a pálcára, pálcás kezem kiszabadításán kezdek el dolgozni. Biztosan értékes perceket fogok veszíteni ezzel, de nem foglalkozhatok most ezzel, mert ebben a helyzetben teljesen kiszolgáltatott vagyok mind a terem sajátosságának, mind Sienna újabb merényletének. Jó néhány percre van szükségem ahhoz, hogy biztonságban ki tudjam bújtatni a csuklómat, de ez egy olyan dolog, amiben nem szabad kapkodnom. A kötél így is végighorzsolta azt. Ha már a bal kezem sikerült legalább részben kiszabadítani, már biztonságosan visszavehetem pálcám, hogy egy nonverbális diffindoval megszabaduljak a kötelektől.

Talán lesz olyan bajnok, aki már rég átjutott a következő szintre. Nem baj – legalább egyszer, ha nem kétszer nézhetem végig, amint valamilyen csillagképet rajzolnak ki az égitestek. Nem vagyok annyira jártas asztronómiában, hiába a kiváló kilátás az északi égboltra Ghostpineról, a csillagkép közepe viszont olyan, mintha egy ajtó lenne. Talán jobb is úgy, ha hagyom előremenni a több bajnokot. Talán nem is baj ezúttal, hogy nem én vagyok az első az előbbiekből okulva; néhány egót biztosan megsértettem azzal, hogy merészeltem elég jó lenni a második próbán.

Figyelem, ahogy az égitestek és objektumok ugyanazon a pályán keringenek, és minden alkalommal csak egyre gyorsabban – különösen a harmadik átjutott bajnok után. Bőrömet perzseli a napkitőrés hője, amikor elég közel kerülök hozzá, olykor pedig arrébb kell mozognom a magnix objektumon, hogy kikerüljek pár törmeléket. Szándékosan az utolsók közt maradok – az imént megmentett az öltözetem, de a fejemben kirajzolódó tervem túl sérülékennyé tehet. Nem akarom megadni a lehetőséget arra, hogy megakadályozzanak.

Végül elrugaszkodom a fémdarabtól, melyet eddig menedékként használtam. Majdnem olyan a térben lebegni, mint úszni, a levegő azonban nem elég sűrű ehhez a vízhez képest. Egy áttetsző, rugalmas és kellően erős gömböt idézek önmagam köré; fontos az, hogy lássam a törmeléket, mert a gömb legfeljebb a kisebbektől fog megvédeni, de sérülékeny lehet a nagyobb ütközésekkel szemben. Pálcám a gömb belső falának szegezem, és taszító bűbájjal mozgatom azt a kívánt irányba, a hamarosan, rövid időn belül kirajzolódó ajtóra. Bízom a varázslatom erejében – talán túlságosan is, ahogyan hirtelen elindulhat a gömb a cél felé. A lendület és saját varázslatom miatt a vállam becsapódhat a gömb egyik falának, de legalább elég erősnek bizonyulhat ahhoz, hogy tudjam, megfelelően fog működni a célig. Több, kisebb lökéssel haladok a célig, hogy még időben, de mindenekelőtt biztonságban eljussak az ajtóig. Szükség szerint váltok irányt, hogy kikerüljem a térben lebegő égitesteket és aszteroidákat, követve a pirosat és a kéket, át a következő szintre, akár utolsóként is – számítva arra, hogy Sienna paranoiája is csapdát állíthat nekem az átrium kőpadlóján.

Akciók:
- kiszabadulás a kötelekből egy szatellit mögé bújva (pálcás kéz kibújtatása csuklóból+nonverbális diffindo)
- rugalmas, de kellően erős gömb idézése önmaga köré
- a gömb belső falát nonverbális taszító átokkal (lejate) az ajtó felé irányítani

Az utolsó sikeresen átjutott bajnok lesz a körben (kötelek leoldozása hosszú idő + szándékosan maga elé engedi a többieket)

[- Kurva életbe....]

Harmadik próba

2006.05.27.

  - Kurva életbe....- inkább magamnak, mint a többi bajnoknak vagy a nézőknek jegyzem meg az elégedetlenségemet, amiért Barbont sikerült pont a megfelelő irányba löknöm. Persze, a cél az volt, hogy ne verje szét a tervet az átjutáshoz, és mivel eltakarodott az egyenletből, ezt sikerült is az átkomnak megakadályoznia, de azt semmiképpen nem akarom, hogy előttünk legyen. Ugyanakkor nincs lehetőségem túl sok ideig rágódni vagy hibáztatni magam érte, hogy a varázslatom rossz irányba lökte a halálfalók bajnokát, csak bíznom kell benne, hogy a következő lehetőséget jobban kihasználom. Legalább az elrejtett, csaláshoz használt tárgyai egy részétől megszabadítottam, és ha kis szerencsénk van, egyenesen valamilyen vadállat szájába érkezik megkötözve, vagy elejti a pálcáját.

 Persze, miért lenne szerencsém? Könnyű emlékeznem az utolsó kviddics meccsünkre, hogy ha a szerencse dönt valamiben, én veszítek benne, különösen, ha korábban lehetőségem lett volna valahogy megakadályozni, hogy a véletlen döntsön. Most szintén van lehetőségem rá, úgyhogy nem kell reménykednem benne, hogy fordul a szerencsém, mert itt vannak velem nem csak a saját képességeim, de Lolita, és, úgy tűnik, az összes többi bajnok is. Öten, együtt. Vale felé nem érzek bizalmatlanságot, amikor átsegít, és ha nem is volt igazán lehetőségem megismerni őt és Inèst, ebben a pillanatban úgy érzem, mintha tényleg teljesült volna a Trimágus Tusa eredeti célja. Boszorkányok és varázslók, különböző világokból, együtt, nem ellenségek vagy idegen.

 Felemelem a pálcámat, ahogy átsiklunk a következő területre. Kétlem, hogy Barbon ki tudná magát szedni ennyi idő alatt a köteleimből a saját eszközeivel, de ki tudja, mivel látták el, és az biztos, hogy az éberségbe, felkészültségbe még egy auror halt sem bele, a hiányába igen. Ha tényleg a gonoszt akarom üldözni, soha nem lehetnek elegendőek a félmegoldások, valószínűségek, készen kell állnom, ahogy most is készen állok rá, hogy hárítanom kell, vagy ki kell térnünk, félre kell löknöm valakit. Kétlem, hogy Barbon ne tenne meg bármit, tényleg bármit, hogy ő nyerjen, mióta láttam a közvetítést. Kénytelen, ha egy olyan társaságba akar tartozni, amely egyébként hallani sem akarna róla, ha olyan emberekre akar lenézni a társadalom tetejéről, amilyennek ő is született. Egyelőre azonban nem látom – talán máshová került, talán máris tovább tudott haladni, miután Yaxley egyik előre elkészített trükkjével megtörte a kötelékeket magán.

 - Mindenki jól van?- először Lolitát keresem a tekintetemmel, azután megnézem a többieket is, csak ezután nézem a következő kihívást, amelytől egy pillanatra nyitva marad a szám. Volt szerencsém elég filmhez, elég videojátékhoz, hogy tudjam, hogy hol vagyunk. Igaz, ez a hely inkább planetárium, mint űr, különben már megfulladtunk és megfagytunk volna, és tudomásom szerint a nyomáskülönbség is azonnal súlyos egészségügyi problémákkal jár. Sőt, abban sem vagyok biztos, hogy a mágia működik-e az űrben; lehet, hogy valaki már elvégezte ezt a kutatást. Vajon a Földhöz kötődik a mágia? Vajon az egész Univerzumhoz? Talán tényleg van egy nagyobb erőforrás, akár egy nagyobb akarat is?

 Persze, most nem ezzel kell törődnöm, hanem a továbbjutással, és a koncentrációval. Nem a halálfalók trükkjei az egyetlen veszély, amelyet az oldalamnak csapódó, barack méterű kő is megerősít. Amikor egy nagyobb, talán Jupiter-szerű gázbolygót szimbolizáló objektum is közeledik, felemelem a pálcám, és finoman, nonverbálisan, de arrébb lököm, hogy elkerüljük vele az ütközést.

 - Valaki látja az ajtót?- ahogy körülnézek, az első gondolatom, hogy talán egy csillagba helyezhették, de nem hagyom magam leragadni ezen az elméleten. Rengeteg dolog lehet itt, talán itt is egy kirakót kell teljesítenünk, mielőtt tovább haladunk, úgyhogy elsőre nem teszek mást, csak próbálom megfigyelni a termet, a mozgást, a szabályokat. Az asztronómia mindig a gyengébb tárgyaim közé tartozott, de ahogy telnek a percek, felfedezni vélem egy valódi csillagkép jeleit, amit megtanultam, a varázspálcám magja miatt.

 Abba nem is megyek bele, hogy felajánljam, hogy együtt dolgozzunk. Barátok vagyunk Lolitával, Connorral is jól megértettük egymást az Első Próba, a téli szünet után, a másik két bajnokban is megbízom, egyikükről sem feltételezem, hogy ártani akarnának nekem vagy bárkinek ötünk közül, hogy előrébb jussanak. Úgy érzem, hogy már eldőlt, hogy együtt dolgozunk, együtt haladunk, ameddig lehetséges ez.

 - Próbáljunk meg eljutni oda!- ha tényleg jó lettem volna asztronómiából, talán ki tudnám számítani a bolygók mozgását, így csak azt kapom el, hogy egy pillanatra, amikor a csillagkép összeáll, mintha lenne ott valami... talán, ha szerencsénk van, az átjáró, bár nem vagyok benne biztos, hogy tényleg így van, mert ahogy a terem tovább változik, eltűnnek ennek nyomai. Remélem, hogy valaki jobban érti nálam a csillagokat, az égitestek mozgását, én a magam részéről csak annyit tudok tenni, hogy megidézek és fenntartok egy újabb pajzsot, elég nagyot hozzá, hogy megvédjem a többieket, ahogy előre haladunk, és remélhetőleg elég erőset is hozzá, hogy kibírjon néhány nagyobb objektumot... nem, nem remélhetőleg. Működni fog. Tudom, hogy működni fog, és nem fog senki megsérülni azért, mert nem vagyok elég erős.

 Én nem fogom elkövetni apám hibáit. Lesznek sajátjaim, de nem akarok mindent egyedül csinálni, úgyhogy oldalra nézek, hogy valaki, aki a haladásunkra fókuszál, húzzon magával, miközben én biztonságosabbá teszem az áthaladást a mozgó égitestek között, amelyek mintha agresszívabbá váltak volna. Talán, mert fellöktük az eredeti pályájukat, talán időre megy ez a feladat, és ha így van, nem vesztegethetjük az időnket túl sok kitéréssel, kénytelenek vagyunk ütközni velük, mely esetben a pajzsom lehet az utolsó védvonal.

 Minden figyelmemet a pajzs fenntartására fordítom, miközben veszek néhány mély levegőt, és elengedem a szorongást a mellkasomban. A tudat, hogy nem én irányítom a mozgásomat, annak ellenére rémisztőnek hat, hogy rengeteget repültem seprűn, talán még ront is rajta, mert eszembe juttatja az élményt, amikor egyszer ötödikben, csak néhány másodpercre, amikor Travers gurkója eltalálta a seprűm nyelét, elvesztettem az irányítást, és zuhanni kezdtem. Barclay óta nagyon nehezen bízom magam másokra, és csak most tudatosul bennem, hogy mennyire zavar a kiszolgáltatottság, hogy valaki más csak elengedhetne, amikor már nincs rám szükség, hátrahagyhatna újabb percekre az egész közepén, ahol tehetetlen vagyok. Mindig, amikor újra bízni mertem valakiben, történt valami, valaki ismét hátba szúrt...

 De akkor is bízom Lolitában, Valeben, Connorban és Inèsben, akik tudom, hogy végül tovább fognak vinni, akármennyire az ellenfelük vagyok ebben a versenyben. Megbízom bennük, és ha kell, újra átélem majd azt az érzést, amikor rájövök, hogy a bizalmam megalapozatlan volt, hogy megint megsebeztek, mert hittem valakiben. Ha ez a kockázat, az ár, vállalom, hogy este átkozni fogom az ostobaságomat, a naivitásomat, hogy megint darabokat kelljen összeszednem magamból. Semmi nem biztos, és bármilyen ijesztő belenyúlni abba a lyukba újra, amelyben lódarazsakat találtam annyi alkalommal, megint kinyújtom a kezem. Bármennyire logikára, tudásra épül sok dolog a világon, néha szükség van hitre. Hiszek benne, hogy elég leszek Sir Daniel mágikus tréningjének köszönhetően, hiszek benne, hogy jól ítélem meg ezeket az embereket, és hiszek benne, hogy végül átjutunk, hogy végül mind az öt bajnok feljebb jut.

 Persze, a testem, a tudatalattim nem biztos semmiben, úgyhogy amikor tényleg átjutunk, amikor hirtelen elkap az első érzetre földinek ható gravitáció, érzem, hogy szükségem lesz néhány másodpercre, hogy normalizáljam a légzésem, és letöröljem a talárom ujjával a homlokomról az izzadságot. Mégis... mégis, az érzés, hogy nem hagytak hátra, újult erővel tölt el.

1. Akció - Nonverbális taszító bűbáj egy nagyobb égitestre.
2. Akció - Nonverbális pajzsbűbáj, illetve koncentráció fenntartása a haladás alatt.
3. Akció - Segítségkérés egy másiktól a négy bajnokból, hogy juttassa őt is előre, amíg Sienna a pajzsbűbájra koncentrál.

[1. Akció:]

A harmadik próba

2006. május 27.

Connor mire igazán felfoghatta volna, hogy mi történik körülötte, már a többiekkel együtt sodródott a lebegő ajtó irányába, hogy a következő pillanatban már egy egészen másféle végtelenség ölelje körül őt.
A világ, ahová került, olyan mélykéknek érződött, hogy szinte már fekete volt, mintha valaki egy tintával teli óceán mélyére süllyesztette volna őt, ahol minden hang irányt veszített, és csak tompa rezgésekként sodródott tovább a mindenségben. Connor ösztönösen keresni kezdte, merre van a talaj, de hamar rá kellett döbbennie, hogy ennek a kérdésnek itt semmi értelme sem volt. Nem létezett fent, és nem létezett lent sem. Csupán mozgó égitestek voltak, amelyek hangtalan méltósággal rótták öröknek tűnő pályáikat, akár egy láthatatlan karmester vezényletére muzsikáló zenekar, amelynek nótáját már csak a csillagok értették.
A legtöbb ember számára ez a hely bizonyára rémálom lett volna, ám Connor mégis valami megmagyarázhatatlan magabiztosságot érzett odabent. A súlytalanság ugyan nem volt ugyanaz, mint mikor seprűn szelte az égboltot, de mégis ugyanarra a belső ösztönre volt szükség hozzá idebent is. Itt is, akárcsak a kviddicsben, csak az számított, hogy merre tartanak a többiek, hogy milyen íven és mekkora sebességgel sodródnak az akadályok, és hogy mennyi idő is áll rendelkezésre a… nos nem a cikesz elkapásáig, hanem a csillagok találkozásáig. Ahogy tekintete követte az égitestek lassú keringését, önkéntelenül is ugyanaz a gondolkodásmód éledt fel benne, amelyet hosszú évek alatt csiszolt tökéletesre a kviddicspályán.

A teste szinte magától kezdett alkalmazkodni ehhez a különös világhoz. Apró mozdulatokkal fordított saját helyzetén, egy-egy elhaladó kisebb kődarabot vagy szatellitet kihasználva változtatott irányt, időnként ellökve magát egy nagyobb égitest mellett, hogy lendületet nyerjen, és miközben a Főnix csillagképének lassan formálódó alakzatát figyelte, egy pillanatra valóban úgy érezte, mintha ismét a levegő ura lenne. Úgy tűnt, hogy Connor O’Hara - rakoncátlanul lobogó, vörös szakállát leszámítva – ura a helyzetnek, és végre hazai pályán mozog. Ám ekkor...
Valami hirtelen villant fel a látótere szélén. Nem volt ideje felmérni, sem kitérni előle. A hullócsillag úgy csapódott a hátába, mint egy dühös gurkó, és Connor tüdejéből egyetlen pillanat alatt kiszorult a levegő. A becsapódás pontosan ott érte, ahol egy évvel korábban a sorsa majdnem kettétört. A fájdalom nem egyszerűen végigfutott a gerince mentén, hanem úgy hasított belé, mintha maga az emlék öltött volna újra testet, és könyörtelen pontossággal ugyanazt a sebet szakította volna fel, amelynek hegét hónapokon át hordozta magán.
„A Mardekár hullócsillaga.”
Hányszor hallotta már ezt. Most azonban a sors groteszk humorral valóban egy hullócsillagot küldött utána, hogy emlékeztesse rá, milyen érzés is volt megsemmisülni, hogy aztán főnixmadárként újból életre kelhessen a hamvaiból.
Connor teste akaratlanul is megpördült a sötét semmiben. A lendület kizökkentette abból az útvonalból, amelyet olyan gondosan számított ki magának, és mire újra sikerült uralma alá vonnia saját mozgását, a Főnix alakja már teljes pompájában ragyogott előtte. A középső csillag vörösen izzott, az ajtó megnyílt, majd ugyanazzal a közönnyel be is zárult előtte, mire elérhette volna.

Connor csak nézte. Egyetlen lélegzetvételnyire volt tőle, de így is lemaradt, akárcsak az első alkalommal, miután rádöbbent, hogy mi is a feladat. Harmadikra már nem akarta eltéveszteni a célt. A régi Connor talán dühös lett volna, talán káromkodott volna, és talán hagyta volna, hogy a kudarc újra beköltözzön a gondolatai közé. De a mostani Connor, az a Connor, akit egy bukás egyetlen év alatt teljesen más emberré formált, az a Connor, akit odakint képes volt szerelemből szeretni egy lány, az a Connor, aki végre szembenézett a saját félelmeivel és felelt a sok megválaszolatlan levélre… Az a Connor most csak lehunyta a szemét, vett egy mély levegőt, és várt.
Mikor újból kinyitotta a mogyoróbarna íriszeket, már nemcsak a csillagokat figyelte, hanem a közöttük feszülő láthatatlan ritmust is. Azt a különös lüktetést, amellyel az egész terem lélegzett. Egyre jobban ráérzett az égitestek táncára, arra, hogyan sodorják egymást, hogyan nyitnak réseket, majd zárják be őket újra, miközben a Főnix lassan ismét formálódni kezdett odafent.
Ezúttal nem sietett. Már nem akarta legyőzni a pályát. Meg akarta érteni. Amikor pedig a harmadik összeállás első vörös fénye végigfutott a középső csillagon, Connor már nem üldözte az ajtót, hanem pontosan ott volt, ahol lennie kellett. Teste hangtalanul siklott át a vörösen izzó csillag fényén, és a következő pillanatban a súlytalanság egyetlen könyörtelen mozdulattal megszűnt létezni. A világ kirántotta alóla a végtelent, a kőpadló pedig keményen, de megnyugtató valósággal fogadta vissza. Suttogást hallott…

1. Akció: A vörösen izzó csillagkép észrevétele.
2. Akció: Átjutás megkísérlése a második összeállás során - Sikertelen!
3. Akció: Átjutás megkísérlése a harmadik összeállás során - Sikeres!

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Az ajtó mögött a gravitáció még akkor is ridegen fordított hátat, mikor átlebegett rajta — ha a Beauxbatons férfi bajnoka azt remélte, hogy szilárdat tapinthat, az legalább úgy érte, akár Párizst a tavasz Alsac-Lorraineben. Váratlanul, kellemetlenül és — a korai tél ígéretével.

Ha szerette a csillagokat, annak gyógyírje most bizonyára látható azok számára, akik az ilyesmit majdhogynem természetesnek veszik — de az elvárásoknak eddig sem feleltek meg, talán egyikük sem igazán. Mikor véletlenül mégis, az épp ezért tűnt deviánsnak — elrontott tánclépésnek, kihagyott ritmusnak, és eleve nem volt jó táncos, már a saját esküvőjén sem.

Hát még a nagy közös temetésükön.

Még szorosabbra fogja a pálcáját, tekintete a terem tartalmát pásztázza — nem labirintus, de arra számított. Annak előbb-utóbb jönnie kell, az angolok Ariadné óta nem tudnak megszabadulni chamberlaini örökségüktől — ha előbbi az utóbbi szépanyjának bölcsőjét is ringathatta legfeljebb.

A nagy közös európai fájdalomtest mégis ott volt velük a helyiségben — elkerülhetetlenül kifelé vezetett, a próbán túlra, a nem is olyan távoli jövőre. Persze ez is kockán forgott — de a szerencse sosem felejtett el megfeledkezni róluk, ha arra lehetőséget biztosítottak a történelem keretei.

Bizonyára most sem lesz másként.

Az Óceánpajzs ápol és eltakar, mint a szemfödél.

— Igen, és igen. Arra, amerre a pálcád is mutat. — válaszol az érkező Siennának, közvetlenül mögötte Valenek. A másik két bajnokot még nem látja, de az idejük vészesen fogy — vagy ha nem, hát gerince ívén épp úgy érzi, mintha.

A csillagok milliárdján az érzékeik meg-megtévednek — de a megoldás könnyebbnek tűnik most, egyrészt mert a tájékozódás nem rejtvényfejtés, másrészt mert már nem érezte magát egyedül. Ha korábban ódzkodott a csapatsportok közös teherviselésétől — soha nem vehetett volna mélyebb levegőt a megosztott felelősség tudatából.

A vörös csillag pislogása beszédes — a közelében lebegő Vale felé pillant, míg Sienna az akadályt hárítja el. Az világos, hogy most magukra számíthatnak — Inést nem látja a valóság meg-megszakadó szövetén át már, és ha megígérte magának, hogy nem néz hátra akkor sem, ha veszélyben tudja, ezt meg kell tartania most is. Most a leginkább.

Más segítségre nem számíthatnak, ez is egyértelmű — talán nem véletlen. Persze, hogy nem az, te kis kurva, azt hitted, hogy ez ilyen egyszerű — hogy tizenhét év bűneit majd a racionalitás fogja feloldozni? Meglep, hogy nem akar még a neveden sem szólítani — azok után, aminek láthat?

Vesz egy mély levegőt — el a belső hangja elől.

A feketelyuk egy nem létező égitest — három év múlva nem vagyok hadköteles.

— Ha arra megyünk.. el fog tartani egy darabig ebben a térben. Ha Sienna fenntartja azt a pajzsbűbájt.. — egyelőre nem fejezi be a gondolatot, egyelőre megbeszélik a lehetőségeiket. A pajzsbűbájra szükség van — és némi fanyar örömmel az ínyén gondol arra, mi történne az itt lebegő égitestekkel, ha egymásnak ütköznének a hátuk mögött.

Vagy hogy az első együttállás mit rabol el tőlük időben.

Bólint egyet az ötletre — az ajtó felé a legrövidebb út az, amit ellopnak. Rögtön tudja is, mivel feleljen Vale ötletére — a kopogtatás ezúttal hangos és egyértelmű lesz, remélhetőleg kellemesen udvariatlan, hogy a gravitáció felébredjen a finom gesztusra. Ha későn kelt, hogy fel kéne kelni — de Albion mindig büszke volt álmatagon meghajló térdére, mielőtt.

— Ha mindketten megfogjuk és magunkhoz kötjük valahogy.. emlékszel a bűbájra, amit használtam a második próbán, a carpe retractum? Bármelyik hasonló bűbáj jó az üstökösre.. azt hiszem, abban, hogy magunkhoz kössük, eleve profival van dolgom. — a szája szélén apró, sötét mosoly — emlékszem rád, emlékszem rá, mire vagy képes.

A csillagok összeállásán nincs idő további visszafojtott lélegzetekre — gyors nyugtázást az első bűbáj követi, Sienna oldalát a magáéhoz kötözi, a súrlódást csillapítandó ujjait a lány csípőjére fonja magával ellentétes oldalon. Ezt követi a bűbáj, amellyel meglasszózza az üstököst — csak a mágia rántja magával mindhármukat, előre, előre, csak előre.

Az ajtó felé a pillanat felgyorsul — a színek, a hangok, a lélegzet. A feketelyuk egy nem létező égitest — szorítja Siennát, másik keze a pálcáját, érzékei Vale közelségét, a bűbájok heves szívdobogását. A valóság megszűnni látszik néhány másodpercre — de az idő lényegét veszti, míg magából veti ki a három bajnokot.

És még senki nem tudja, mi van az eseményhorizonton túl.

- Az első akció:
Észrevenni a megfelelő ajtót a megfelelő irányban.
- A második akció:
Magához kötni az egyik oldalról Sienna testét,
hogy magukkal tudják húzni, míg közrefogják Valevel.
- A harmadik akció:
Carpe retractum az üstökösre, hogy az Vale
közreműködésével a másik oldalról magával vigye őket.

Nem látok mindenkit átsiklani az ajtón, nem volt a legtökéletesebb az ugrás. De bíznom kell benne, hogy meg tudjuk találni egymást, aki még hiányzik. Megtaláltuk ebbe a terembe érkezve, meg fogjuk a következőben is.
Ez a Tusa a nemzetközi összefogásról hivatott szólni, vagymi.
Készülök lélekben a kellemetlen landolásra, de se az nem jön, se valami váratlan csavar megint - egy pillanatra nem is hiszem, hogy már a következő teremben vagyunk. Ott vagyunk pedig, valahol. Az univerzum közepén. Illetve annak egy kis másában, de ez azt is jelenti, hogy annyival hamarabb érnénk el minden, fenyegetően realisztikus égitestet, ha változatlanul sodródunk tovább.
Lolita és Sienna megvannak, de Connort és Inèst nem találom. Ahogy Barbont se látom sehol, de lehet ő már előttünk ért át ide is - ezen a ponton nem érünk rá ezzel foglalkozni.
-Ahányan megvagyunk- jelentkezek be én is.
Keresem még hiába a másik két társunkat, az zökkent ki, amikor Lolita mutat rá a kiút hollétére - illetve Sienna pálcája, amit le is követek gyorsan a tekintetemmel.
-Kelleni fog valami, ami gyorsabb nálunk. És az se árt, ha nehezebb. Rodeóztatok már?
Én sem.
Elkezdek minden más irányba nézni - kell egy idő ráérezni a súlytalanul forgolódásra - és becsülni, mi hol milyen erővel kering, és merre tartunk mi magunk is. Remélem nem számolom el magam.
-Látjátok azt az üstököst? Nemsokára ideér, és pont jókor kéne körbeérnie a csillagképhez.
Az első megjelenő kötelékekbe én is belekapaszkodok, de még a röppályákat figelem. Első együttállásunk: amikor közel ér az égitest, könnyebb lesz megcélozni.
-Oké csajok, térdeket össze!- Magamat is beigazítom hozzájuk képest, és a kötözőbűbájom csokorba hivatott fogni a vádlijainkat - idefent sok haszna úgysincs a lábunknak, tökéletes horgonypont egymáshoz.
-Körpályán kering, úgyhogy kifele is lendülni fogunk. Szabad kéz középen kapaszkodik! Bejövő célpont,.. most.
Túl sok minden kering a fejemben mostanra, nem próbálok még a legjobb varázslaton is gondolkozni kezdeni - meg kell bíznom, hogy az ajánlott sikerül, és hogy ha az egyikünknek nem is, a másikunk még meg tudja tartani mindhármunkat. Célra tartok ahogy az üstökös közel halad, próbálok egyszerre varázsolni Lolitával.
-Carpe retractum!- Azt se bánom, ha nem kapunk ötöst.
Még ma éjjel elkötünk egy üstököst.
Ha az égitest magával ránt, lendülünk mögötte és kifelé, már jók vagyunk. Ha mindent jól számoltam, a második ciklussal pont jó helyen leszünk.
Kapaszkodok a többiekbe, a kötélzeteken felül is - nem egy rész pánikból, áh, arra nincs időnk most - és figyelem az ívünket. További behatások nélkül minden arra akar mozogni, amerre már mozog - a körpályák miatt kifelének tűnhet, de amint nincs ami húzzon egyenesen repülünk tovább. Azt a pillanatot kell eltalálni, amikor a leendő pont helye előttünk van.
-"Most"ra elengedjük, készülj!
Második együttállásunk: amint a csillagkép egyenesen előttünk van.
-Három... kettő... egy... Most!
Hogyha kéred, elviszünk, s az is lehet, hogy a kozmoszon megosztozom veled.
Harmadik együttállásunk: a főnix leszáll.

- Lolitával és Siennával hármójuk összekötése egy egységbe
- Egy üstökös kiszemelése és elkapása Carpe Retractum-al, ami a kijárat felé viszi őket
- A pálya számolása és időzítése: merre húzza őket az üstökös, mennyit lendülnek a centrifugális erőből, mikor kell elengedni hogy a kijárat felé repüljenek le róla

Utolsó módosítás: 20:19

A bájos Scrimgeour kisasszony mintha egyre több báját veszítené, hölgyeim és uraim… egyre több az átok, és bizony egyre cifrább a száj is.

A Trimágus Tusa már csak ilyen, Lee. Előbb-utóbb mindig megmutatja, hogy kiben mi lakozik valójában.

Óóó, és ahogy látom, a Kötözött Sonka – akarom mondani Barbon – sem élvezi különösebben a helyzetét!

Te élveznéd?

Félmeztelenül, kikötözve, a világűr közepén lebegve?

Inkább ne válaszolj.

A többi bajnok legalább egyelőre még viszonylag együtt mozog. Ez már-már megható.

Ms. Scrimgeour észre is veszi az első összeállásnál, hogy valami nem stimmel a csillagokkal. Figyeli, mit is rejtenek.

Szerelemet?

Kétséget.

A próbák atmoszférája mélyül, hölgyeim és uraim.

Viszont Ms. Scrimgeour pajzsbűbája szokás szerint megbízhatóan működik. Egyelőre biztonságban tartja a tanakodókat.

Az ösztön viszont közben felülkerekedni látszik a tanácstalanságon! O’Hara magányos farkasként kezd kerülgetni az égitestek között, mintha mindig is ehhez a teremhez tartozott volna.

Úgy látszik, a gyerekkortól tartó seprűlovaglásnak itt valóban hasznát veszi. Jöhet üstökös, törmelék vagy... mugli izé, szinte mindent elkerül.

Műhold, Neville. A mugli izét úgy hívják, hogy műhold.

Miért csinálnak a muglik műholdat, ha van igazi Hold?

Ezt most ne itt beszéljük meg… MERLINRE! Egy meteor telibe kapta O’Harát!

A mardekáros bajnok fájdalmasan megpördül, és kisodródik az ívéről! Le is csúszik az ajtónyitásról!

Közben Barbon… várjunk csak… még mindig a pálcáját pakolgatja egyik kezéből a másikba.

Igen, és úgy tűnik, sikerül végre kiszabadulnia a kötelekből.

Ijj… azért az a napkitörés fájhatott neki.

A női szakasz viszont megindul. Ms. Scrimgeour továbbra is fenntartja a pajzsot, és ha jól látom, Delacour közben taktikai megbeszélést tart Bate-tel.

De Saint-Vinant viszont jócskán lemarad. Neville, ez még behozható?

Ez attól függ, mennyire képes elkerülni az üstökösöket és mennyire marad higgadt.

Nem nagyon. Az egyik éppen most törli arcon elég csúnyán.

A többiek közben mintha szem elől is veszítenék őt. Ez már nem csak távolság, Lee, ez elszigetelődés.

Sienna, Vale és Delacour viszont együtt dolgoznak! Úgy látom, egy üstököshöz kötözik magukat, és annak lendületét kihasználva indulnak az ajtó felé. Vale rodeós ötlete egészen látványos.

Kockázatos megoldás, de ebben a teremben a lendület többet érhet, mint a puszta óvatosság.

Vörös szakáll a célon! O’Hara ismét összeszedte magát, és most már tényleg az ajtó felé tart!

Valóban, Mr. O’Hara korrigálta a hibáját. Nagy sebességgel közelít, és úgy tűnik, most már nem fog lemaradni.

És sikerül neki! A Roxfort bajnoka elsőként lép át a negyedik szintre!

Ms. de Saint-Vinant lemaradása viszont egyre nagyobb. Mire újra megtalálná a többieket, egy újabb napkitörés vágja el az útját.

Viszont a három grácia közben száguld az ajtó felé! Ugranak és… éééééééééés—

Átjutnak. Mindhárman átjutnak a negyedik szintre.

Micsoda látvány, kérem szépen! Három nemzet három leánya, csillagokon lovagolva siklik át az akadályon!

Mr. Barbon közben lassan, de biztosan szintén megindult.

Méghozzá úgy halad, mint egy túlméretezett flippergolyó.

Nem tudom, ez pontosan mit jelent, de az Ilvermorny bajnoka valóban egyik égitesttől a másikig sodródva, ütközésekből nyerve lendületet halad előre egészen az ajtóig.

ÉÉÉÉS átér! Beéri a többieket!

A terem viszont már a hatodik ciklusnál jár. Az égitestek mozgása mostanra szinte fékezhetetlenül gyors.

És ez már nem játék! Egy hatalmas gázóriás telibe találja de Saint-Vinant-t, és kitaszítja a terem szélére!

Az ajtó már csak néhány másodpercig marad nyitva. Innen ez szinte behozhatatlannak tűnik…

Várjunk… mi történik? A terem megdermed! Minden égitest leáll!

Egy kivételével. Az az egy csillag… elnyeli Ms. de Saint-Vinant-t.

ÉS MEGSZÓLAL A GONG!

A Beauxbatons női bajnoka hivatalosan is kiesett a Trimágus Tusából. A gyógyítók a gyengélkedősátorban látják majd el sérüléseit, mielőtt a lelátóról figyelhetné tovább a próba alakulását.

De mi történik odalent? A többiek már mind a negyedik szinten vannak!

A próba új szakasza következik. A bajnokokat ismét lehúzza a gravitáció.

Hát igen, hölgyeim és uraim, visszatért a jó öreg gravitáció. És nem akármilyen helyre rántja őket! Egy hatalmas, átriumszerű terembe érkeztek!

A helyiség óriási. Az átmérője legalább ötszáz yard lehet, és mindenütt ajtók sorakoznak.

Pontosan kétszázegy különböző ajtóról beszélünk. Mindegyiken más és más minták, díszítések, jelek.

És egyetlen egyet kivéve mindegyik mögül suttogás hallatszik.

Ha a bajnokok kinyitnak egy suttogó ajtót, akkor egy semmibe vezető folyosót találnak mögötte… és egy hozzájuk közeli hang kezdi hívogatni őket.

Osztálytársaké, barátoké, rokonoké, szerelmeké… sőt, akár holtaké is. És ha a bajnok hét lépést tesz egy ilyen hang folyosóján, azzal feladja a próbát.

De van az az egy ajtó… az az egyetlen, amely mögött nincsen semmi. Csak némaság. És amelynek a kilincse forró.

A mélykék színű, amelynek domború mintázata három nemzet történetét meséli el… Az vezet tovább az ötödik szintre.

Személyiségi jogi okokból a palantírok a hangokat nem közvetítik a közönség felé…

…de a bajnokok hallják majd egymás démonait.

És minden bajnokra negyven hívogató hang jut. Előfordulhat, hogy nem a saját ajtajukat találják meg, hanem valaki másét tárják fel először.

Innentől már nem csak az lesz a kérdés, ki a leggyorsabb vagy a legügyesebb.

Hanem az is, ki tud nem hallgatni arra, amit a legjobban akar hallani.

Cicaalom

• Ezen a szinten is van lehetőségetek egy plusz, nem akció reagra, de akció reagotok mindenképpen legyen.
• Minden karakter legalább öt ajtót nyisson ki, amelyek közül három a saját karakteréhez kapcsolódó hangot rejtsen.
• Bár a kommentátorok leírása szerint egyértelműnek tűnhet a célirányos ajtó, a 201 ajtó között ez valójában jóval kevésbé feltűnő.
• Inès értelemszerűen kiesett.

Következő mesélői reag: Júlis 14. este 22.00

legkésőbb este hétig írjatok kérlek

[- Hol vagyunk?]

Harmadik próba

2006.05.27.

  Nem próbálok beleszólni az irányításba. Az én feladatom, hogy megvédjem a többieket; talán azért pirulok el kissé, amikor Lolita hozzám köti magát, mert nem számítottam rá, hogy végül nem leszek itt egyedül. Ebben az egész tanévben egyedül voltam, mindenki azt hitte, hogy rémeket látok, annyira megszoktam már, hogy mindent egyedül kell csinálnom... a tudat, hogy most tényleg együtt vagyunk, eloszlatja a félelmeim, a szorongásom egy jelentős részét. Fenntartom a pajzsbűbájt, bármibe kerül. Csak egy oldalpillantást vetek Valere, a terve nagyon veszélyes, de nem teszek mást, csak megerősítem a pajzsot.

 Összeszorítom a lábaimat, a fogaimat, és nézem a csillagképet, amely felé száguldunk, miközben szorosabban fogom a pálcámat, és átsuhanunk...

 A suhanunk talán túlzás, azért valószínű beszereztem néhány csúnya lila foltot.

 Úgy tűnik, hogy itt van gravitáció, amely egy kissé furcsán hat, különösen, hogy valamikor, úgy érzem, megszűnt a varázslatom, amellyel könnyebbé tettem magam, és most nehézkesnek érzem magam, ahogy lassan talpra szenvedem állok, és lehajolok a pálcámért, miközben gyorsan körülnézek.

 Connor már itt van... a halálfalót még nem látom. És Inèst sem... de nem mehetünk vissza érte, bárhol is veszett el, most már egyedül kell utánunk jönnie. Lolitára nézek, aki tudom, hogy aggódik, jól emlékszem még a Második Próba közvetítésére, amelyet többször visszanéztem, és ahol láttam, mennyit jelent neki a Beauxbatons másik bajnoka. Ha úgy alakul...

 - Hol vagyunk?- ahogy körülnézek a hatalmas teremben, rögtön látom, hogy rengeteg ajtó vesz körül minket. Több tucat... inkább több száz. Ez egy egészen más próba lesz, mert biztos vagyok benne, hogy legfeljebb egy részük, talán egy, talán egy sem vezet tovább. Vetek egy pillantást a másik két lányra, azután Connor felé, aki előttünk ideért már, és remélhetőleg nemsokára csatlakozik hozzánk. Előbb a fiúra, majd a két lányra nézek, és kiválasztok egy ajtót. Talán nem túl bölcs kinyitni... de nem látok egyelőre jó megoldást információgyűjtés nélkül, hogy hogyan tovább. Kétlem, hogy a Revelio bármilyen haszonnal járna most számunkra, valamilyen más módon akarnak tesztelni minket.

 Ahogy közelebb érek az általam először választott ajtóhoz, rögtön felemelem a pálcámat, de nem várok sokat, csak kinyitom az ajtót, készen rá, hogy elugorjak, védjek vagy támadjak, de támadás helyett csak egy emberi hang fogad. Talán egy korunkbeli lányé.

 - Gyere! Na, gyere már! Nemsokára készen van a pillecukor, táborozzunk itt, együtt! Na, nem megígértem, hogy elmegyünk a hegyekbe?- nem ismerem a hangot, de a szavakat igen, ahogy a végtelen folyosóra nézek. Florian... soha nem hagyhatom hátra azokat, akiknek szükségem van rám. Becsukom az ajtót.

 - Mara...- megállok a mondat közepén, ahogy észreveszem Barbont, aki talán nem olyan régen futhatott be. Szerencsére ez a hely kurva nagy... az biztos, hogy nem akarom a képét a harminc méteres környezetemben látni. Jobb lett volna, ha kiesik... de a félmeztelen halálfalóról a gong szó, mint harang, tereli el a figyelmem.

 Tudom, mit jelent.

 Lolita szemébe nézek. Megfogom a kezét. Nem tudom, hogy pontosan mit érezhet, hogy érne-e bármit, ha elmondanám neki, hogy McGalagony professzor magával Voldemorttal szállt szembe, amikor a diákjait fenyegették, soha nem hagyta volna, hogy a próbák ténylegesen súlyosan megsebezzenek vagy megöljenek valakit. De tudom, hogy nincs időnk, és nem tudom, hogy szüksége van-e rám. Mégis... mondanom kell valamit.

 - Biztos jól van.- vetek egy pillantást Valere, azután újra Lolitára. Emlékszem rá, hogy milyen volt az előző próba, ahol nem voltam egyedül, ahol talán át sem jutottam volna Connor nélkül. Szeretném, ha tudná, hogy ő sincs egyedül most, és nem hagyta egyedül Inèst sem. - Maradjunk együtt. A végéig.- talán felesleges kimondani valamit, ami talán amúgy is így alakult volna, de ahogy előbb Lolitára, majd Valere nézek, úgy érzem, hogy nekem segít az elhatározás. Segít benne, hogy kinyissam a következő ajtót, amikor tovább lépünk, és magabiztosan mögé nézzek.

 A suttogás abbamarad, egy határozott hang váltja fel. Egy alak, ami annyi álmomban ott volt már.

 - Megnőttél. De akkor is felismerlek... sajnálom... sajnálom, hogy kihagytuk ezeket az éveket.- érzem, hogy megdermed bennem valami, ahogy a hosszú folyosóra nézek, melyen végigverődik a férfi hangja, amelyet, azt hittem, már elfelejtettem, de ma élőbb volt, mint tíz évvel ezelőtt. Élőbb volt a homályos árnyék, amely a folyosó végén széttárta a karjait. Most nem kért rajtam számon semmit... sőt, kicsit mintha azt akarná, hogy engedjem el az elvárásokat...

1. Ajtó- Aoifa (Vale Bate)
2. Ajtó - Rufus Scrimgeour

[- Te nem ő vagy.]

third task

2006. 05. 26. szombat

Forth floor

Épp csak egy pillanatra találkozik tekintetem Siennáéval, amikor biztonságban földet érek. Jobb lett volna, ha sokkal messzebb van, ha sokkal messzebb jut és elkerüljük egymást. Még jobb lett volna, ha a gongszó alapján azt hiszi, kiestem. Legalább nem egy újabb csapdába estem bele egyenesen. Biztos lett volna rá ideje, de nem kockáztatnák, hogy Inésnek baja essen.

Még egyszer nem lesz ilyen szerencsém.

Csak röviden nézek rá triójukra – hárman kellenek ugyanarra, amit én egyedül teljesítek - , mielőtt eltűnnék a másik irányba. Ha már látótávolságon kívül vagyok, kiábrándító bűbájt használok magamon, hogy el tudjam rejteni jelenlétem, és némiképp a közönséget is megfosszam fedetlen felsőtestem látványától, ha már az arcomtól nem szabadulnak a csokibékák miatt. Nem szeretném, ha velem foglalkoznának, és nincs több célom a bűbájjal, mint az, hogy hagyjanak békén, ne akadályozzanak. Ugyanakkor nem is kívánom arra használni a sikeres bűbáj elvégzése esetén az előnyöm, hogy közvetlenül megtámadjam őket, vagy bárki mást. Nem kellene ennyit moralizálnom, valószínűleg előrébb jutnék vele, ha nem félnék jobban bemocskolni a kezem, de nem akarom megadni Siennának azt az örömet, hogy ezáltal igazolást nyerhet ellenem irányuló pszichózisában. Ha ezt az egészet túlélem, talán egyszer eljön az a nap, amikor a világ őt is beleértve megértheti, hogy mit miért teszek és mi is történik körülöttem.

De addig is, ahogyan Lucinda Yaxley mondta, fel kell szívnom magam.

Egyik ajtó a másik után – úgy a Tusa minden új szintjén, mint az átriumban, ahová kerültünk. Épp elég hosszú időt töltöttem a súlytalanságban, hogy ne érezzem meglehetősen nehéznek saját magam, de bizonyára hamarosan újra hozzászokok a gravitációhoz. Nincs kifejezetten időm rá, hogy visszatért űrhajóst játsszak – a feladat még előttem, és az a rengeteg ajtó is, amik közül valamelyik, valamelyik biztosan a következő szintet ígérik maguk mögött.

Nem követem el azt a hibát, amit a lépcsősoroknál. Nincs egyértelmű nyom arra, hogy milyen logika alapján kell elindulni, nem tudom, mit kell keresnem, és mitől lesz más az az ajtó, ami a következő szintre vezet. Hiszen mindegyik tök másképp néz ki. Úgy, mint két szinttel ezelőtt, ismét abban látom a megoldáshoz vezető utat, ha egyszerűen próbálkozom. Különösebb gondolkodás nélkül nyomom le az első kilincset – egyszerű faajtó, talán kicsit kopott, és nyikorog is, ahogy kinyitom. A suttogásokat pedig felváltja… Varvara? Ezer közül is felismerem az aggodalmaskodó hangszínét, a sopánkodását, és azt a jellegzetes tájszólását, ami miatt eleinte, amikor pár éve beszélni kezdtünk, igencsak oda kellett figyelnem arra, hogy mit mond, hogy értsem is, amit mond. A liturgiába és anti-imába foglalt gondolatai viszont mintha nem nekem szólnának arról, hogy mentsem meg. Anélkül, hogy belépnék, nézek körbe, hogy Vale itt van-e a közelben, de ha látom is, se fogok semmit tenni azért, hogy felhívjam magamra a figyelmet, és lehulljon rólam a bűbáj.

Mindazonáltal képtelenségnek tűnik az, hogy Varvara tényleg az ajtó mögött lenne. A Titkok Kamrájában se veszélyeztették a túszokat – a legveszélyesebb szakasza az volt, amikor kihoztuk őket az ágyukról, és megkerestük a kijutás kulcsát. Biztos vagyok benne, hogy Varvara a lelátókon szurkol, és épp lilulásig szorongatja Gardner kezét, amíg Vale miatt aggódik.

Nem pazarlok rá ennél több időt. Az ajtót anélkül csukom be, hogy ténylegesen átléptem volna a küszöbén, és a következő ajtóhoz visznek lépteim. Újabb suttogások, talán a hangszín magasabb; az ajtó ismerős, de nem ugrik be azonnal, hogy épp olyan, mint házunk pácolt fenyő ajtajai Ghostpine-on. Pru kér számon, amiért nevetségessé tettem az évben, és el nem tudom képzelni, hogy miken ment idén keresztül; már azelőtt rázárom a bejáratot, mielőtt végigmondhatná, amit akar.

Pontosan tudom, hogy Pru nincs itt. Búcsúztam tőle is, még mielőtt a Harmadik Próbát elkezdtük volna. Ott volt anyám és apám mellett, most pedig ott ül a lelátókon, hogy vágóképnek vegyék az arcát, amikor épp nem minket mutatnak. Nincs miért aggódnom, tudom, hogy biztonságban van. Bizonyára a figyelem sincs ellenére, ismerem gyermeteg vágyait arról, hogy ismert színésznő legyen. Velem ellentétben neki beszédes arca van, enyém azonban a mélyen ülő tekintet mögé rejt mindent.

Nyilvánvalóan az érzelmeinkből akarnak táplálkozni a szinten. Ha az a cél, hogy a közönség szórakoztatására megmutassam, mennyire vagyok ember, akkor elbuktam a szintet, és vele együtt a Tusát is. Nem tudhatom, hogy a közönség mennyit lát és hall abból, ami az ajtók mögött történik, de azt feltételezem, a palantírok a kiábrándító bűbájomon is keresztüllátnak legalább részlegesen. Nagyjából tisztában vagyok azzal, hogy milyen kép él rólam mások fejében – másokkal nem törődő, érzéketlen, rideg és számító, akit nehéz kibillenteni. Könnyű ezt hinni rólam, és a Második Próbán is elmondtam a kígyóknak, hogy kissé sorsközösséget tudok vállalni velük, mert engem is szeretnek félreérteni. Tudom és érzem, hogy más vagyok, mint a legtöbb ember, ez az érzés pedig örök életemre elkísért. De nem igaz, hogy ne lennének érzéseim, igazán mély érzéseim, amit mások elképzelni sem tudnak. Csak jó vagyok abban, hogy önuralmat gyakoroljak, és elzárjam őket oda, ahová senki másnak nincs bejárása.

Nem tudhatom, hogy segít-e még jobban az, amit Migueltől tanulok; feltehetően az ő hangja is ott van valamelyik ajtó mögött, de különösen ostobának kell lenni ahhoz, hogy elhiggyem ezt az illúziót. Nem ezért, és nem ebből a célból kezdtem el az okklumenciát tanulni; abban se lehetek biztos, hogy működik-e, főleg, hogy még mindig nem vagyok elég jó benne. Ettől függetlenül megpróbálom elrejteni a gondolataimat, hogy az ajtók még ennyire se tudjanak visszaélni vele.

Szisztematikusan járom végig az ajtókat, egyiket a másik után. Próbálok arra koncentrálni, hogy érzek-e valami mást bármelyik ajtó mögül, például egy másik, oda nem illő hangot, ami más, mint a suttogás. Az egyik mögül Lucinda kéri a segítségem valami nagyon fontosban, a következőben pedig egyértelműen Gemmát hallom sírni Connor után. Gondolkodás nélkül zárom be mindkettőt, minekután egyértelműen nem ezeket az ajtókat kerestem. Szektorról szektorra haladva már nem is különösebben érdekel az sem, hogy minden egyes ajtót végighallgassak. Kezem épp csak érinti a kilincseket, hátha valamelyik más lesz, hátha az egyik ajtó máshogy szól majd hozzám, és nem érdekel, mi van mögöttük. Haladni kell, menni kell tovább.

Egyetlen ajtó képes megragadni a figyelmem; az az egy, amit az összes közül, gondolkodás nélkül felismerek, virágos mintájával az iskolánkba hív. Egyszerűbb idők voltak, amikor a Tusáról még csak hírből se hallottunk, és TJ is élt még. Tisztában vagyok azzal, hogy nem te rejtőzködsz mögötte, legfeljebb a hangod lopták el azért, hogy összezavarjanak vele. Kezeim mégis a kilincsre teszem, hogy szembenézhessek veled.

Vagy azzal a dologgal, amit a te emlékeidből csináltak.

Vajon mit hallanak majd belőled odakint? Mennyit fognak fel a palantírok hangodból és lényedből? Értik-e majd, hogy te vagy az egyetlen, aki így képes szólni hozzám? Mert te vagy az egyetlen anyámon kívül, aki Solace Barbont láthatta sírni. Kétszer is – egyszer a mocsár mélyén, míg apád fogva tartotta akaratod a sajátjával, és egyszer, amikor az ágyadnál térdepeltem, azért könyörögve, hogy töröljék el az ellened elkövetett bűneim, hogy vegyék az én életem a tiédért. Nem számít, Mal, megadom neked.

Bár mondhatnám, hogy mindent, de tudjuk mindketten, hogy hazudság lenne. Mert bármennyit kértél, bármennyit könyörögtél, az esküre szavamat adtam megszeghetetlenül. Hinnem kell, hogy akkor és ott ez volt a jó döntés, mert az eskü sem tart örökké.

Nem tudhatják, milyen jogon fáj a hangod, ha egyáltalán hallják. Én hallak téged – és látlak, igazán látlak úgy, ahogyan erre senki másnak nincs joga.

- Te nem ő vagy. - az ítéletem rövid, kívülről talán érzéketlennek tűnik. De csak úgy, mint Prudence, Rokuro, Miguel vagy Varvara, te is a lelátókon vársz rám, a sikeremre, újra anyád mellett.

Megfontolom, hogy tönkreteszem az ajtót, vagy valamivel megakadályozom, hogy a többi bajnok véletlenül be akarjon menni rajta. Minekután én is meg tudtam nézni Connor és Vale ajtajait, így mind a négyen hozzáférhetnek az én titkaimhoz is. Talán ha a kilincs égetne, az kellőképp elijesztené őket. Mégis úgy döntök, hogy nem teszek semmit. Rosszabb lenne, ha felhívnám ezzel rá a figyelmet, és valamiért érdekesnek tartaná. Talán több száz ajtó is lehet itt; bíznom kell a szerencsémben, és abban, hogy kicsi az esélye annak, hogy az összes közül bármelyik a számomra legféltettebbet választaná.

Ahogyan az újabb és újabb kilincsekhez ér hozzá futólag a kezem, verem ki a fejemből az imént történteket. Nem több az egész, mint figyelemelterelés, ez már nyilvánvaló. Egészen addig sietek végig az ajtókon, egyiket a másik után, míg meg nem találom azt az egyet, amely mögött végre néma csendet hallok. Kilincse forró, mintája nemzeteink történelmére utal. Némasága pedig a következő szint veszélyeit palástolja el.

Ajtók:
- Varvara (Vale ajtaja)
- Prudence (testvére)
- Lucinda
- Gemma (Connor ajtaja)
- Malachi

Akciók:
- kiábrándító bűbáj használata önmagán, hogy a többiek elől el tudjon rejtőzni
- okklumenciával megpróbálni kizárni a terem manipulációját (mesélővel egyeztetve, vélhetően nem elég hatékony)
- addig haladni az ajtók között, hogy minél hamarabb, minél gyorsabban megtalálja a helyes kijáratot

Mesélővel a karakter plotja/reakciója egyeztetve.

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

A kelleténél erősebben ér földet — mintha az sem vágyna visszakapni másfél terem óta elengedett alattvalóit, és mikor előbb a csizmája orra, majd tenyere is a hideg földhöz lapul, már abban a mozdulatban sejti, hogy jobb volna gondolni a semmire, hagyni, hogy az vegye át a hiányt.

Mert megint elveszett valahol mögötted, ugye — megint elvesztetted, ugye?

Gondolj csak az iszapra, ahogy szép lassan elnyelni, és te —

És te nem tettél semmit érte, te ostoba kis kurva.

Élesen megharapja alsó ajkát, míg feláll, és körbenéz a teremben — azon, akár hajnali pára, megül a lágy véríz. Ha Inés itt lenne, megjegyzést tenne — és igaza lenne, Marianne közel sem festett úgy, akár azon a fennkölt képen. Lágyságát Párizs-arcára cserélte, ha nem is önként — és az ancien régime hirtelen ért véget.

Legalább olyan hirtelen, ahogy Inés tűnt el — ha még reméli is, hogy az ajtón át bezuhan közéjük, megrázza magát, hogy áll már megint rajtad az a talár. Mindennél jobban kívánja, míg utoljára felnéz — csillagok milliárdján elvész a könnycsepp, amire nincs idő, mert eleve megígérte.

A Beauxbatons férfi bajnoka már akkor sejtette, mikor utoljára lehunyta a szemét, az átjáró pedig bezárult — sejtette, hogy vezekelni fog még érte, minden megtett lépéssel nehezebb lesz a végéig. Akkor lesz a legrosszabb — mikor viszontlátja, de nem lesznek bajnokok többé.

— Egy olyan teremben, ahol kurva jól meg lehetne küzdeni valamivel.. Nézzetek csak körbe. — ezúttal nem siet nyugalmat erőltetni a hangjára, az alól, mint íny a fog mentén, kivillan a fájdalom. Tudja ő is, hogy nincs módjuk visszamenni — ettől nem lesz elviselhetőbb.

A terem viszont pont úgy fest, ahogy leírta — azt érzékei most is ridegen pásztázták, várva a biztosan érkező támadásra. Ennyi ajtó között sosem tudják meg, melyikkel minek adnak utat magukhoz — ebben még az sem ingatja meg, mikor végül mind elindulnak egy-egy felé jobb lehetőség híján.

Egy messzebbit választ, még látószögük szélén — magában azt morzsolgatja, taktikai okokból, de talán csak abban bízik, hogy ha megtámadják, a támadó lesz az, aki a lassan kibuggyanó könnyet látja majd. Nem a gyengeség árnyától tartott — csak attól, ha az elsőnek nem áll az útjába, a többit nem tudja megállítani majd.

Ujjai a kilincsre fonódnak, egy határozott mozdulattal nyitja fel azt — odabent hallgat a sötétség, mielőtt nevén szólítaná. Nem őt — valakit, aki nem is olyan messze egy másik ajtón nézett épp be.

— Bate, már másodjára rángatnak bele kéretlenül ebbe a nyűgbe a te hibádból, úgyhogy tartozol a megoldásával. És ha úgy akarnál tenni megint, mint ha te lennél a hős megmentő, át fogom rakni azt a bájos vigyorod valahova, ahol még te sem keresnéd.— Heliodora Haseltine számára is ismerős hangját egy gyors ajtócsapódás szakítja meg, mert bár ezt sokkal szívesebben hallgatná, mint az erősödő félelmeit, ez az ajtó nem neki szól.

És a megoldást is aligha nyújthatja.

Sienna ajtajának hangja jelzi, hogy azonos következtetésre jutottak — bármi is beszél hozzájuk, azt akarja, hogy csatlakozzanak hozzá. A Beauxbatons férfi bajnoka attól a félelemtől, amely lassan ette be magát a bőre alá, nem tudott megszabadulni — hogy a hang forrása nem fogja beérni a csalogatással, ha nem felelnek szólítására.

A gondolat végén a gong a punktum.

— ...jó. — mást nem tud mondani, szemében a fény kihuny pár másodpercre, ahogy a hang erősebb lesz a fülében, egyre növekszik, akár hullám a parthoz érve — hogy nem tudom, hogy van, nem tudom, hol van, és azért van ott, mert én magára hagytam.

Megszorítja Sienna kezét, aztán kirántja a szomszéd ajtót annak kilincsénél — megreszket a zsanér, odabent nagyot ásít a bizonytalan. A megszólaló hangjában évtizedes gyász — egy elvesztett háború felett a fasizmussal.

— Ms. Scrimgeour, ön az? Kérem, be tudna jönni... korábban már el akartam mondani önnek, hogy... Tudja, nem haragszom, de azok után, hogy úgy kaptunk ki a mardekártól.. nos, megbántam, hogy bizalmam önbe helyeztem. Abban bíztam, hogy megszolgálja, de úgy látom, ön miatt fogjuk elveszíteni a Tusát is, és.. én mélyen csalódtam önben, jobban, mint bármelyik diákomban. — olyan erővel vágja be, hogy még hosszan visszhangzik a mozdulat íve a falak között.

A gondolatai között az kelti, amit a lány mondott az imént — az ajtó előtt.

Maradjunk együtt. A végéig.

Nélküle, de együtt.

- Az első ajtó:
Heliodora Haseltine, Vale ajtaja.
- A második ajtó:
Leon R. Lutece, Sienna ajtaja.

Language!
Feels!

Ahogy gyorsan lefejtem a csokorba kötött lábszáraink immár fogságát, körülnézek felmérni a teret. Connor beért még előttünk, de rajta kívül csak hármunkat látom, ami többrét aggasztó - Inèst még az előző terembe érve elvesztettük magunk mellől, és aggasztó itt sem látni. Hogy Barbonba bele se kezdjünk...
-Egy olyan teremben, ahol kurva jól meg lehetne küzdeni valamivel..- Nem mond hülyeséget. Akár egy nagy aréna. De nem látok sehol kiemelkedő kijáratot, úgyhogy a kiút is valamelyik ajtó kell legyen, akármi jöjjön be a többin...
Nincs más hátra, mint megkeresni?
Előre szegezett pálcával nyitom be az elsőt, de az üres folyosón csak apám hangja vár - meg se várom, mit mondana, mielőtt az ajtót csukva visszalépek.
-Itt vagy, nem? Kint megbeszéljük.
Kifújom a feszültséget, mielőtt a következőhöz lépnék. Az is lesz még egy beszélgetés, ha valaha megérjük  próba végét, se kedvem, se őszintén időm nincs addig ezen is aggódni.
-Nem akarsz egy kicsit nosztalgiázni? Vannak még azokból a képekből, megmentettem néhányat épp az ilyen alkalmakra. Ne aggódj, nálam örökre szépen biztonságban lesznek itt... A-a, ne is kezdd, hogy "soha", tudjuk hogy imádnál egy újabb kört, nem kell letagadnod...
A fasz! Nem az enyém ugyan, de ha a hangot nem is, a típust felismerem, és lendületből csapom rá az ajtót.
-Ez nem tudom, kinek volt az exe, de remélem tökön rúgtátok búcsúzóul.- Ezt bizonyos Marcus Rose is magára veheti, ha ő is settenkedik valamerre.
Próbálom nem húzni fel mgam rajta a nevükben is, ahogy a csajokhoz visszatérek. A gongszó, ami visszazökkent belőle, valószínűleg nem Barbon beesését hivatott jelölni.
Tehát.
-Kint van, jó kezeben- erősítem meg Sienna szavait én is, egy-egy bátorító pillantással mindkét lányra. Lehet kicsit feltételezés, de az előző próbákon is így működött - és pillanatnyilag, számunkra, így kell működnie.
-Maradjunk együtt. A végéig.
-Végig.- Be is nyújtom a kezemet hármunk közé, nem egészen gondolva végig három fővel a kézfogás logisztikáját, de az a rész nem is fontos. Bólintok egyet Sienna pillantására - van ereje a kimondott szavaknak, még ha a második terem óta így is egy csapat voltunk. Közreműködés, vagymi.
Kimondva erőt ad, bármi jöjjön is utána.
Hát együtt indulunk tovább, keresni a megfelelő ajtót.
Eredetileg gyorsan körülkémlelni torpanok meg - még ha el is szakadtunk tőle, Connort is szivesen látnám a cspatban - de hallom mellettem a hangokat Sienna ajtaján túlról is. Nem illene hallgatóznom, nem egy ilyen személyes pillanatban, de nem tudok nem együtt érezni. Egy szomorú mosoly magam elé. Megérintem a vállát, csak óvatosan.
-Minden rendben?- Láthatja a tekintetemben: ha nincs is, néha nem is kell.
Ma sajnos tovább kell végül haladnunk mégis.
Fortuna, babám, én is szeretlek, de erről az időzítés dologról azt hiszem, el kell még beszélgetnünk - a fehér ajtót meglátva tudom mire számítok, az apró halszemlencsével és sárgaréz levélnyílással. Nem ez fog tovább vinni, kihagyhatnám és mehetnék a következőhöz.
De oda kell lépjek kinyitni.
-Kicsim, sajnálom, hogy nem tudtunk korábban elbúcsúzni,..
Betámaszkodok a nyitott ajtó keretébe. Nem fogok bemenni, és innen legalább szemmel tarthatom a termet, de meg kell hallgatnom.
-...Köszönöm, mindent amit hoztál, nem is tudod, milyen nehéz napokon segítettek át néha. Nem jönnél ide egy ölelésre? Most össze tudom szedni magam hozzá.
Hinni akarok neki. Erősebb a hangja is, mint aznap...
-Sajnálom, most nem tudok... De remélem hallod odaátról is. Szeretlek. És hiányzol...
Csak befele nézek végül, a folyosó mélyére. Elszámolok tízig összeszedni magam, a talárom könyökébe törlöm az arcom, végül még mindig szoruló torokkal, óvatosan csukom be az ajtót - mint ha nem akarnám megzavarni.
Kapkodva mérem föl, hol járunk közben, jobban lemaradtam az éles helyzetről, mint akartam. Mint szabadott volna. Szerencsére Sienna és Lolita a közelben még. Odébb mintha Connor is a maga ajtóit próbálná...
-Barbont ti látjátok valahol?

- col. Charles Bate
- John Barclay (Sienna)
- Abby Bate

sojourn
—◦◦◦—



light of my fire

Hajnal előtt a legsötétebb az éjszaka — Párizsban, New Yorkban, Londonban.

Épp csak az éjszaka nem akart véget érni — a közepén jártak, a mélysötét semmiben, a kivilágított teremben, ahol a szirénhangok a bőrük alá mászva vonták őket közelebb ahhoz a sötétséghez. Nem akar belenézni — nem akarja, hogy az visszanézzen rá.

— N-nem igazi.. ne törődj vele.. Nincsenek ott, és ami kiadja a hangot.. — a szó megszakad, hang bennakad, lehelet megszegik, fogait szorítja egymásra, mielőtt hagyja azokat a könnyeket szabadon futni a világban.

Aligha ismeri őket — de minden szótag, minden levegő, amelyet közben vettek, arra szolgált, hogy őket kínozza. A női hang Valehez, apja Siennához — mind, mind fegyver lett ellenük. Tudja, emlékezteti erre minden idegszál végén a rémület, azért céljukat elérik.

Nyersen súrlódó realitás — ujjpercei fehéren világlanak, megragadja a következő kilincset, keresve kiutat, tudván, hogy a kín lesz ott, a kín fog tort ülni rajtuk, rettegésükön, az zabálja majd fel félelmeiket, könnyes tekintetük, heves szívdobogásuk.

— Lolita.. szeretném, ha visszajönnél velem. Ha minden olyan lenne, mint régen, mikor gyerekek voltunk, ő előtte, minden előtt. Gyere vissza a rózsakertbe, gyere vissza, és legyen minden olyan, mint akkor. Te vagy a legjobb barátom.. miért.. miért akartál elcsábítani? Gyere vissza hozzám.. Megbocsátom.— de én nem bocsátom meg — gondolja, míg becsapja az ajtót, én nem bocsátom meg soha.

Nem neked — magamnak.

Az már meg sem lepi, mikor lehajtott fejjel, arcán végigömlő könnyekkel, már a többiek elől sem takarva kinyitja a következőt — jön a vihar, tajtékja ében, Cryus szól onnan hozzá, Cryus szólítja magához ezek után.

— Látod, igazam volt Skylarral kapcsolatban. Azért mondtam, mert szeretlek, mert fontos vagy nekem, Lolita. Nem lenne jobb befejezni csak? Ha hazamennénk, és.. boldogok lennénk mi hárman? — és tudja, hogy nem lehet, soha nem lehetett volna. Nem létezett, és nem létezik — ahol boldogok lennének mindhárman.

Könnyebb lenne csak.. lefeküdni. Hagyni, hogy megtörténjen. De érzi Sienna és Vale jelenlétét, még ott lüktet az ujjbegyein az érintésük — amit megígértek az előbb egymásnak, hogy együtt, hogy a végéig. Csak ezért tudja kinyitni a következőt.

— Lolita? Lolita?! Kérlek, segíts! Kérlek, csak te tudsz segíteni, itt van valami, hallom is.. Kérlek siess, kérlek....! — Daphné hangját sikoly metszi ketté, és a Beauxbatons férfi bajnoka nem ura annak a lépésnek, amelyet befelé tesz, felelvén a hívásra.

Hangosan felzokog — nem is próbálja eltakarni. Nem számít, hogy odabent valami utánozta azt a hangot — a halálsikoly az utolsó zsigeréig hatolt, és ahogy magát átkarolva előregörnyedt, a pálca remegett a kezében. Könnyei a kőre hullottak, és csak azért nem zuhant utánuk, mert hallotta Sienna és Vale hangját a fülében — ahogy beszélnek hozzá, ahogy nekik is fáj.

Remegő ujjai fonódnak a kilincsre, amit még elér — mert menniük kell, mert van kiút, az idő pedig le fog járni, és bármi is utánozza azokat a hangokat, nem várakozik sokáig. Ebben most is biztos — biztosabb, mint saját magában.

— Nahát, Dolores! Végre itt vagy! Mi tartott ilyen sokáig? Ugye... ugye nem mész most el? Csak így? Gyere inkább, csukd be az ajtót magad után. Végre... végre együtt tölthetünk egy kis időt, csak te és én. Olyan régóta várom, hogy megérkezz... hiszen te is érezted, nem igaz? Érezned kellett. Mire vársz? Ne felejtsd el az ajtót...— a hang, ami felszakad belőle, csak Szentivánéjen hallható: nyers, állatias üvöltés.

Eltántorodik az ajtóktól, képtelen abbahagyni az üvöltést — artikulálatlanul, a tüdejét ezerfelé szabdaló fájdalomtól levegőt sem kap hirtelen. Szorítja a pálcáját, míg abba tudja hagyni — a lihegés és vérízű könnyek fátylán át minden valószerűtlen. Az a kinyíló ajtó is, amit csak most lát..

—...az.. ott.. kinyílt.. Menjük elé.. Be fog.. jönni..— nem tudná megmondani, hogy pontosan mi, de racionalitásnak nem sok helye maradt köztük. Érzi, míg futva megindul felé, hogy együtt mennek — még most kell megakadályozniuk, mert bármi is az, a fejükbe lát.

A jeges átok már ösztönszerű — gondolnia is alig kell rá, ahogy belő az ajtó sötétjébe. Rohannak felé — elérve azt a pánik időt nem hagy rá, hogy megálljanak. Előre, csak előre — innen hang nem szól, vagy valami felé tartanak, vagy el tőle.

Csak menekülni akar — nem hallani többé azokat a hangokat.

Egyszerre érnek oda, egyszerre rohannak be a folyosóba is.

- Első akció:
A számára láthatatlan okból kinyíló ajtó észrevétele..
- Második akció:
Pherecitius mangicust a nyitott ajtóba, így a mögötte lévő folyosót érve.
- Harmadik akció:
Az ajtón való gyors, pánikszerű átmenekülés együtt.

Az első ajtó: Skylar H. Devereaux
A második ajtó: Cryus Devereaux
A harmadik ajtó: Daphné D'Aboville
A negyedik ajtó: Inés de Saint-Vinant
Köszönöm mindenkinek a segítséget a hangokhoz.

[- Sajnálom... nem mehetek veled.]

Harmadik próba

2006.05.27.

  Jobban örültem volna, ha én kapom Barclayt... vagy bárki mást. Nyelek egyet, hogy megfojtsam azt a szorító érzést a mellkasomban, ahogy tudatosítom magamban, hogy bármi is ez most, apámat soha többé nem fogom látni, csak különböző maradványokat, utóképeket.

 - Sajnálom... nem mehetek veled.- ahogy elfordulok, kilépek, ahogy becsukom az ajtót, hogy bármi is van a folyosó végén, ne jöhessen át, csak egy bólintással jelzem az amerikai lánynak, hogy minden rendben. Valószínűleg nincs, el kell fordítanom a fejem, hogy letöröljek egy könnycseppet az arcomról, és még mindig érzem azt a nyomást, azt a szorítást a mellkasomban, ami tudom, hogy rossz, de most nem állhatok meg feldolgozni. Magammal kell vinnem apámat a végéig.

 Kicsit remegő kézzel, de kinyitom a következő ajtót, melynek hosszú folyosója végén szintén fodrozódnak az árnyak.

 - Bíztam magában. Amikor meghallottam, hogy maga fog versenyezni, azt hittem, hogy helyrehozza az országunk tiszteletét... ez tényleg szánalmas. Jöjjön ide, és adja vissza azt a kitüntetést, amit a világbajnoki helyéért adtam magának!- nem ismerem fel a hangot, és csak lassan jövök rá, hogy nem nekem szól. Van valami az ajtók mögött... valami, ami olvas minket. És úgy tűnik, hogy az összes mögött.

 A következő hangot felismerem.

 - Scrimgurl, túl komolyan vetted ezt az egészet. Nem kellett volna rávegyelek, hogy bedobd a neved... csak hagyd az egészet, gyere ide! Fogadd el, hogy nem kell bizonyítanod senkinek semmit, mi mindenképp a barátaid leszünk.- kinyitom a szám, hogy válaszoljak Amynek, de tudom, hogy az igazi Amy ott ül valahol a nézőtéren, és nekem szurkol. Talán tényleg nem tartja fontosnak, hogy nyerjek, de nem akarná, hogy besétáljak az ismeretlenbe. Csak lassan jut el hozzám Vale kérdése.

 - Kit? Nem...- karba fonom a kezem, egy pillanatra végigsimítok a felkaromon a taláron keresztül, és a két lány felé nézek. Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem, ahogy az újabb ajtóra teszem a kezem, és szinte már kívánom, hogy kiugorjon az a valami, amikor rájött, hogy egyikünk sem fog bemenni. Nincs most energiám másra fókuszálni, csak előre haladni. De ahogy lenyomom a kilincset, tudom, hogy több száz ajtó van, még ha egy rejti is a megoldást...

 - Sienna, igazad volt! A halálfalók visszatértek! Gyere, szükségem van rád!- a lábam szinte ösztönösen közelebb csúszik egy pillanatra, de nem megyek be a folyosóra, csak nézem a fodrozódó árnyékot, mely ezúttal Sir Daniel hangján szólalt meg. Szeretném az elismerését, hogy elhiggye, hogy amit látok, a valóság, és ne csak akkor higgye el, amikor egy szörnyeteg ismét ott áll majd a minisztériumunk átriumában, túl erőssé válva hozzá, hogy valaha megállíthassuk. Megszorítom a pálcámat, erősebben, határozottabban, ahogy benézek.

 - HIÁBA PRÓBÁLKOZOL! NEM FOGUNK BEMENNI!- elkap valami megmagyarázhatatlan rossz érzés, olyan erővel csapom be az ajtót, hogy egy másodpercre azt hiszem, össze is törtem. Hasonló érzés, mint Halloweenkor... ez az entitás, talán ugyanaz... vagy valami még rosszabb. Odahátrálok Lolitához, akit láthatóan megsebzett a szörny belül, valószínűleg mélyebben, mint engem. Megráz a hang, amely felszakad a torkán, amikor Inès hasonmása beszél hozzá, egyelőre nem is teszek mást, csak felkészülök, hogy megvédjem, amennyire tudom, ha a lény ezt a pillanatot választja, hogy kijöjjön az egyik ajtó mögül.

  - Láttam bent valamit... ki fog jönni... készüljetek!- az összes figyelmem a pálcámnak, a mágiámnak szentelem. Nem hagyom hátra őket, nem hagyok hátra többé senkit, bármi az ára. Ki fogunk jutni innen, örökké fogunk élni, örökké boldogok leszünk, távol ettől a helytől. El fognak múlni azok a repedések, amiket most érzek belül.

 Az ajtó felé rántom a tekintetem.

 - Én is látom! Van ott valami...- az ajtót nem nyitja semmi, mégis kinyílik. Belülről jöhet ki a teremtmény, amely azt hiheti,, hogy most már túl gyengék vagyunk harcolni. De követem Lolitát, hátranézek Valere, mielőtt én is futni kezdek arra, és felemelem a varázspálcámat.

 - BOMBARDA!- nem gondolom át az átokválasztást, tudat alatt döntöm el, hogy bármi is, darabokra akarom robbantani, csak egy sóhajtásnyira suhan át az agyamon, hogy Lolita varázslatára reagálhattam, azt választottam, amely a legjobban kihasználja a fagyasztás előnyeit.

 Bármi is ez, le fogjuk győzni.

 Talán ez volt a kihívás... kicsalogatni. Talán ez tette ezt az ajtót a kijárattá. Vakon követem Lolitát, úgy próbálok beugrani az ismeretlenbe, ahogy Alice az üregbe, hogy meneküljek erről a helyről, és hogy együtt maradhassak velük. Bárhol, de együtt. Csak ne egyedül... csak őket ne hagyjam egyedül...

3. Ajtó- Franciaország Mágiaügyi Minisztere (Lolita)
4. Ajtó - Amycus Carrow
5. Ajtó - Sir Daniel Tayilor


Akció 1: - Közel menni Lolitához arra az esetre, ha a láthatatlan lény kijönne az ajtók mögül
Akció 2: - Bombarda a magától kinyíló ajtó előtti térre
Akció 3: - Megpróbálni elmenekülni a teremből Lolitával és Valelel a magától kinyíló ajtón át

Language!
Shipping?

-Nem ők azok. Ne higyjetek nekik...- erősítem meg én is a konklúziót, bár nem tudom, mennyire jól hallhatóan a lányok által. Talán nem is az a lényeg, hanem csak kimondani.
Nem ők azok - nem ő az, de meg kellett hallgatnom, és valamikor el kellett mondanom. Ő, tényleg ő, más ajtók túlfelén jár már, de reménykedni tudok, hogy hallotta onnan is.
De tovább kell mennünk még, számtalan ajtón túl, hosszú még a nap mielőtt megpihenhetünk végre.
A következő ajtót már a túloldalára szegezett pálcával nyitom.
-Vale! Hej, gyere igyunk meg valamit aztán nyőgd el a bánatodat! Beszéltem apáddal, tudom hogy nem adtál rá engedélyt, de gondoltam segíthet...
-Feltűnt, ott van visszább egy zöld mögött. Igyon vele, amég végzek itt- és csukom is.
Nem tudom, mostanra minek válaszolok nekik. Fantom ajtók fantom hangjai, amik csak a fejünkkel játszani akarnak. Becsalogatni, megtéveszteni, összezavarni.
Nem fognak egymáshoz látogatni át a színfalak mögött egy tequilára, de talán az abszurd gondolat a lényeg: magamat húzom vissza a fájó emlékekből, a jelenbe, ahol még dolgunk van - még segít is Madrigal bá a nyári kontextus nélkül szinte félreérthető ajánlata, erre a komikusabb képre cserélni azt a kórházi ágyat...
Következő, pálca szegez, ajtó nyit.
-Gyere csak! Gyere te kétszínű kis kurva, ha már a helyemet..!- Nope! Nem én ismerem, de többet megtudtam máris, mint most szükségünk lenne, úgyhogy rá is csapom az ajtót, mielőtt a csajok többet hallanak belőle. Bármelyiküknek szólt, hiányozni nem fog, és főleg Lolita láthatóan így is eleget kapott már. Lehet mi is, csak jobban elfojtjuk.
Amennyi ajtót csapkodunk itt mind,..
-Láttam bent valamit... ki fog jönni... készüljetek!
Követem Sienna tekintetét a domborműves mélykék ajtó felé. Mire célra emelem a pálcám, már hallom az ő varázsigéiket.
Hosszú, hosszú az út, mind rajta vágtáz,..
Talán kicsit káosz, és talán kevésbé megfontolt, mint lehetne, de eldöntöttük már - tettben és szóban is - innentől együtt. Nem kérdezek, ahogy megindulunk az ajtó felé, megbízok a többiekben, és tartom a lépést az eseményekkel ahogy tudom. Ajtó, és valami, talán ami nyitja, talán ami befele jönne, talán ami mindvégig a fejünkben túrkált a hangokért, amikkel a lelkünket vette célba..?
-Eltaláltuk?
Próbálok előretörni, csak néhány lépésre, hogy szabadon lássak végig a folyosón, ahogy oda érünk - nem számít, látok-e bármit, csak hogy ők ne lépjenek be elém véletlen.
-Reducto!- végig a folyosó torkába. Ha van mit, hát taroljon, ha nincs, annak meg nem is árt - annyival tisztább az utunk.
...S bár az ajtó a Halál, beront a hatszáz.
Kiszegezett pálcával pördülök hátra, ahogy beterelem a csajokat, ismét a sort zárva egy közös áthaladáshoz. De van még a toronyból, és úgyis együtt megyünk. A lövészárokban is, zászlók és nemzetek ide vagy oda, azokért harcolsz akik melletted állnak ott. Ők már ketten is törnek előre, a leghasznosabb amit tehetek, hogy nem szakadok le tőlük, és a hátukat fedezem.
A pálcám magunk mögött pásztázza bármi mozgás jelét, készen a következő Reducto-ra.

- Adrian Madrigal
- Sebastien Lacroix (Lolita)

- Reducto végig a folyosó hosszában, közvetlen mielőtt belépnek
- Áthaladás együtt maradva Lolitával és Siennával.
- Maguk mögötti mozgás jelére készenlétben tartott Reducto

[– Gondolkoztál azóta kettőnkről? Hogy mi lett volna, ha...?]

A harmadik próba

2006. május 27.

Amikor a súlytalanság könyörtelen ölelését ismét felváltotta a kőpadló szilárd bizonyossága, Connor ösztönösen megfeszítette térdeit, hogy tompítsa az érkezést, majd néhány gyors lépéssel visszanyerte egyensúlyát. Néhány mélyebb lélegzetvételnyi ideig csak állt ott, egyedül, egy olyan teremben, amelynek méreteit első pillantásra felmérni sem tudta volna.
Ekkor tudatosult csak benne: egyedül van.
Connor akaratlanul is hátrapillantott a vörösen izzó csillagra, amelyen keresztül az imént érkezett, de mindaddig sem előtte, sem utána nem érkezett még senki erre a furcsa helyre. Egyetlen pillanatra valami különös, szinte idegen érzés simított végig rajta: vezetett. Először az egész Trimágus Tusa során...
A mosoly, amely végigfutott az arcán, alig volt több egy rezdülésnél, és éppen olyan gyorsan el is tűnt, ahogyan megszületett. A kviddicspályán sem ünnepelte soha a góljait. Aki túl sokáig nézi a saját sikerét, könnyen megfeledkezik arról, hogy a meccs még mindig tart.
A suttogás azonban nem hagyta nyugodni.
Eleinte azt hitte, hogy csak a terem saját hangját véli hallani, az ötszáz yardnyi átrium falaiban bolyongó huzatot, vagy hogy talán csak a még mindig zúgó füle játszadozik vele a harmadik szint kaotikus világa után. Ám ahogy tekintete végigsiklott a falak mentén sorakozó megszámlálhatatlan ajtón, lassan ráébredt, hogy minden egyes suttogásnak saját forrása van. Első pillantásra több száz különböző ajtó, és több száz különböző történet várt rá. És valahol közöttük a kivezető út...

Connor lassan elindult az ajtók sora mentén, kezével végigsimítva azok lapjain. Aztán hirtelen elhatározással megtorpant, és szembefordult az egyikkel. Egyszerű volt. Szinte hivalkodóan egyszerű. Simára gyalult tölgyfa, minden díszítés nélkül, mintha valaki szándékosan fosztotta volna meg minden különlegességétől. Connor közelebb lépett, tenyerét a hideg fára fektette, majd lenyomta a kilincset. A túloldalon nem látott semmit, csak a sötétséget. De a hang, amely a nevén szólította őt, ismerősen csengett számára. McGalagony professzor hangja volt az. A tanárnő a tőle megszokott kimért, egyszerre nyugodt és szigorú, de valahol mélyen mégis meleg hangján szólongatta őt. Connor akaratlanul is elmosolyodott. Aztán egyszerűen csak becsukta az ajtót.
Nem ezt kereste.
Ahogy továbbindult, egyre több tompa puffanás visszhangzott fel mögötte. Testek érkeztek a kőpadlóra. Egy, még egy, aztán újabbak. Connor nem fordult hátra. Nem volt rá szüksége. Elég volt megszámolnia az érkezések hangjait, hogy tudja: valaki hiányzik.
A folyosó lassan kígyózott előtte az ajtók végtelen sora között. Volt köztük fekete obszidiánból faragott, volt, amelyet rézveretek díszítettek, másokat ezüst indák futottak körbe, némelyik pedig úgy festett, mintha tucatnyi, különböző fából farigcsálták volna ki.
Épp egy kékre lakkozott ajtó mellett haladt el, amikor egy ismerős, női hang ütötte meg a fülét.
– Gondolkoztál azóta kettőnkről? Hogy mi lett volna, ha...?
Connor megtorpant. Bronzból készült gömbkilincs csillant meg előtte.
– Gyere utánam... megmutatom, milyen lett volna az életünk... ha te nem…
A fiú lassan résnyire nyitotta az ajtót. Odabent ugyanaz a sötétség várta, és Zafira hangja.
Régen talán elég lett volna ennyi. Régen a gyomra már ettől is bukfencezni kezdett volna. Most azonban csak tompán megfeszült odabent valami, majd ugyanazzal a lustasággal el is simult benne, ahogyan a tó felszíne simul el egy elhajított kavics után.
Connor csendesen visszacsukta az ajtót.
Nem fájt.
Már nem.

A háta mögül ekkor egy másik, ismerős hang ütötte meg a fülét. A fiú azonnal megfordult. Éppen csak annyit látott, hogy Solace becsuk maga mögött egy ajtót, mielőtt továbbindulna. Connor tekintete önkéntelenül siklott a mélyzöld ajtóra, amely mögül ismét felcsendült a hang.
– Csak gyere... és úgy nézek rád újra, mint akkor... és ott…
Connor lassan odalépett. Ujjbegyei már majdnem megérintették a kilincset, miközben agya lázasan zakatolt. Mi van, ha nem csak egy kijárat van? Ha mindenkinek más ajtót kell megtalálnia? Ha a szerelmünket kell megkeresnünk? Mi van, ha éppen ez az enyém?
Fülét óvatosan a fához szorította.
– Jöjj, Connie... és ígérem... örökké boldogok leszünk... csak te... meg én…
A fiú lehunyta a szemét. Mosolygott. Aztán előrehajolt, és gyengéden csókot nyomott az ajtó sima felületére.
– Az igazi odakint vár rám – suttogta, majd továbbindult.
Ezüstajtó és francia szavak. Egy másik mögül rekedt, texasi tájszólású férfihang. Mindegyik ugyanazzal a sötétséggel végződött.
Aztán a fiú megpillantott egy mélykék ajtót, melynek dombormintás felülete érdekes alakzatot rajzolt ki. Közelebb lépett, hogy jobban megszemlélje a díszes mintát, ám ekkor…

– Connie…
Connor megtorpant. Ez a hang nem egyszerűen ismerős volt. Ez a hang egy másik életből szólt.
Lassan, szinte lassított felvételként fordult a rózsafából készült ajtó felé, teljesen megfeledkezve annak mélykékre mázolt szomszédjáról. Az ajtó finoman lakkozott felületén aprólékosan kifaragott virágok futottak végig, mintha minden egyes szirom egy régen elmúlt tavaszt őrzött volna magában. Connor úgy simított végig rajtuk, mintha csak attól félne, hogy egyetlen hirtelen mozdulattal összetörheti az egész ajtót. A fa meleg volt.
– Ó, Connie... édes kisfiam...
A mellkasában valami fájdalmasan megfeszült, a torkában pedig nőni kezdett a gombóc.
– Hogy megnőttél...
Connor lassan az ajtólapnak támasztotta a homlokát, miközben tenyerét végig az egyik rózsán nyugtatta. Lehunyta a szemeit.
– Anya…
A torkából feltörő hang szinte csak lehelet volt.
És akkor a lába alatt ismét megbillent a világ. Pontosan ugyanúgy, mint azon a napon, amikor először mondták ki előtte azt a két szót, amelyeket egyetlen gyermek sem szeretne hallani. Mintha a padló egyszerre elveszítette volna minden bizonyosságát. Mintha újra a második szinten állna, ahol bármelyik pillanatban kiránthatják alóla a gravitációt.
De Connor állva maradt. Ujjait lassan az aranyozott kilincsre fonta, majd lenyomta azt.
Odabent ugyanaz a végtelen sötétség várta őt. Ám ez a sötétség ezúttal nem hívta őt, nem csalogatta, nem ígért semmit. Egyszerűen csak beszélt hozzá. Az édesanyja hangján…
Connor lassan a földre ereszkedett, és leült a küszöbre, fejét az ajtó tokjának támasztva, mintha csak pihenne egy kicsit. Tudta, hogy nem ez a kijárat, ahogy azt is tudta, hogy értékes perceket veszteget el, amit a többiek mindeközben arra fordítanak, hogy megtalálják a kiutat. Tudta, hogy előbb-utóbb így is lesz majd. De nem érdekelte.
A palantírok fehér fényeikkel némán lebegtek körülötte. A vörös szakáll mögött az arca végre elveszítette azt az örökké feszült, kőbe vésett keménységet, amelyet olyan régóta viselt, hogy már maga is elhitte: ez az igazi arca. A vonásai kisimultak, a vállai lassan leereszkedtek, a szeme sarkában pedig megcsillant valami, amit már nem akart elrejteni.
Odakint egy Trimágus Kupa várta őt, és a vele járó hírnév és büszkeség.
Idebent viszont volt valami, ami többet ért mindennél.
Valahol messze, a palantírok túloldalán, egy mágikus varázsvevő képernyője előtt, az édesapja és sok ezer néző értetlenül néztek össze épp. Mit csinál ez a fiú? – kérdezték.
Nos, Connor O’Hara döntött. És életében először nem a győzelmet választotta. Hanem a hazatérést.
És bár nem lépett át az ajtón, és nem tett hét lépést előre, de nem is ment tovább. Lehunyt szemmel, fejét az ajtó tokjának támasztva hallgatta az édesanyja becéző, gyengéd szavait, míg ki nem hullott az arcára bűvölt, vörös szakálla, míg meg nem érintette valaki az egykor hőn áhított Trimágus Kupát.

1. Ajtó: McGalagony professzor (Sienna / Connor ajtaja)
2. Ajtó: Zafira (Connor ajtaja)
3. Ajtó: Gemma (Connor ajtaja)
4. Ajtó: Ismeretlen francia férfi (Lolita / Inés ajtaja)
5. Ajtó: Ismeretlen texasi férfi (Vale ajtaja)
6. Ajtó: Az édesanyja (Connor ajtaja)

Elsőként O’Hara érkezik meg a negyedik szintre, és ezzel pillanatnyilag ő vezeti a Tusát. Gyorsan benyit az első ajtón, de szinte azonnal vissza is csukja. Hátra sem néz, hogy megjöttek-e a többiek.

Mr. O’Hara láthatóan nem akar felesleges kockázatot vállalni. Gyorsan mér fel, gyorsan dönt, és halad tovább. Egyelőre nem az érzelmei, hanem az ösztönei vezetik.

És már érkeznek is a többiek. A lányok szemmel láthatóan összecsapásra számítanak, nem pedig... erre. Bate az első, aki ajtót nyit. Hm. A reakciója alapján azt mondanám, hogy valakinek az exe várta odabent.

Ms. Bate nagyon gyorsan zárta be. Ahogy Ms. Scrimgeour is. És Ms. Delacour szintén. Ez arra utal, hogy egyikük sem a saját ajtaját találta meg elsőre.

Közben Barbon is beér, és természetesen rögtön leválik a többiekről. Más irányba indul, kiábrándító bűbájt szór magára, bár a palantírok homályosan így is követik. És már ő is ajtóról ajtóra jár.

Mr. Barbon módszere egyszerűnek tűnik, de nem biztos, hogy rossz. Nem keres kapcsolatot a többiekkel, csak halad. Nyit, bezár, továbbmegy. Mintha szándékosan kizárna minden mást.

És megszólal a gong! Nézzék csak ezt a pillanatot! Vale és Scrimgeour mintha egyszerre próbálnák nyugtatni Delacourt, aztán... igen, ez bizony kézfogás. Hármas szövetség a célegyenesben.

Szép jelenet. Talán a Trimágus Tusa egyik legfontosabb igazsága éppen ez: a verseny sosem csak az egyéni dicsőségről szól. Hanem arról is, hogy ki mellett maradsz ott, amikor már mindenki mást csak a kijutás érdekel.

Persze a kérdés mindig ugyanaz, Neville: meddig tart a szövetség, amikor már majdnem látni a Trimágus Kupát?

Ameddig az emberség tovább bírja, mint az ambíció.

O’Hara közben hiába vezet, nem halad gyorsan. Inkább figyel. Hallgatózik. Az ajtókat is csak résnyire nyitja. Míg a terem másik oldalán Barbon továbbra is ugyanazt csinálja: nyit és zár, nyit és zár, megállás nélkül.

Ketten teljesen más módszerrel keresnek, de mindketten bizalmatlanok. Nem akarják, hogy az ajtók vezessék őket. Ők akarják felmérni, melyik ajtóval érdemes egyáltalán szóba állni.

Ó, és ez érdekes... Az egyik ajtó, amit Barbon nyitott ki, láthatóan fontos lehet O’Harának. A roxforti bajnok odaszalad... és... ezt most jól látom? Megcsókolja az ajtót.

Igen. Ez alighanem az ő ajtaja volt, valakié, aki számára rendkívül fontos. Gondolom egy hölgyé a Prófétából lehozott megannyiból.

Milyen bájos. Vagy inkább milyen… fura.

A kettő néha ugyanaz.

Közben Scrimgeour a második ajtajánál láthatóan megrázó hangot hallhatott. Azonnal látszik rajta. Delacour és Bate próbálják visszahúzni, nyugtatni, biztatni, hogy menjen tovább.

És ez fontos. Mert ezen a szinten nem az a legnagyobb veszély, hogy valami rád támad. Hanem hogy valami megszólít, és te válaszolni akarsz rá.

Most pedig Bate kerül sorra. Ő is talált valakit odabent... hallani, hogy beszél hozzá. Odaaátról és szeretetről... És igen... az arcát törli.

Ez gyász lehet. Vagy bűntudat. Vagy mindkettő egyszerre.

És a könnyek Delacourt sem kerülik el. Ajtóról ajtóra halad, de a negyediknél... igen, ott már megtörik. Felzokog. Egy lépést is tesz befelé, aztán maga elé görnyed. Szívszorító jelenet.

De mégis visszajön. Megtörik, de nem tűnik el benne. Borzalmas nagy erő kellhet ahhoz, hogy valaki ilyen helyzetben tovább tudjon menni…

Connor és Barbon közben még mindig keresnek. Gyorsan nyitnak és zárnak. Úgy tűnik, továbbra sem a saját ajtóikat találják. De várjunk csak... Barbon most először tényleg megáll. Egy virágmintás ajtó előtt.

És ez az első alkalom, hogy megtorpan. Aki eddig úgy haladt előre, mint egy gép, most először engedi, hogy valami hasson rá.

Nem halljuk, kit hall odabent, de azt mondja a sötétségnek, hogy tudja: nem az igazi várja ott. Ezen a ponton talán már egyértelmű, de mégis fontosnak érzi kimondani.

Talán azért, mert akkor is fáj, ha tudod, hogy hazugság.

Bate közben már egy másik hanggal beszél, az ivást emlegeti... Delacour pedig most már nem csak sír. Keservesen zokog. És igen, ezen a ponton talán elárulhatjuk a nézőknek: a másik francia bajnok, Inés de Saint-Vinant hangját hallja.

Ez megmagyarázza az erejét is. Ms. Delacour az előző próbán is próbálta menteni társát, amennyire csak lehet.

Scrimgeour is felemeli közben a hangját, de inkább agresszívan.

Igen. Úgy véli, látott valamit a sötétben. Az emberi elme furcsa játékokra képes éles helyzetekben.

És mi történik közben O’Harával? Megtorpant egy rózsafa ajtó előtt. Még ki sem nyitotta, de a suttogás láthatóan már így is mélyre talált. Most a homlokát az ajtónak támasztja... és ki is mondja. Az édesanyját hallja….

Merlinre… nem találok szavakat…

A terem túloldalán viszont felgyorsulnak az események. Barbon megtalálja a megfelelő ajtót. Még a kiábrándító bűbáj alatt tárja ki, és már indul is a folyosóra.

A többiek ezt nem látják tisztán. Csak annyit érzékelnek, hogy valami történik. Hogy valami megmozdult.

És ettől mindenki egyszerre reagál! Átkok repülnek, és a többiek rohannak a folyosó felé, követve Barbon útját! Delacour fagyasztóátka telibe kapja Barbon palantírját, Scrimgeour Bombardája is! A kép szétesik!

És még mielőtt elveszítenénk őt, látjuk, hogy Mr. Barbon beér a következő szintre. Bate tarolóátka ripityára töri az előtte álló tükrök egy részét. A szilánkok felmetszik az arcát és a felsőtestét... és ekkor megszakad a kép.

A három lány palantírján keresztül most már azt látjuk, hogy ők is beérnek egy hatalmas tükörlabirintusba. De a terem nem hagyja, hogy együtt maradjanak. Egyik pillanatban még egymás mellett rohannak, a másikban már teljesen más pontokra kerülnek!

A terem négy sarkában találják magukat a bajnokok. Középen egy pavilon emelkedik, ott lehet a kijárat. De a tükrök nem csupán az útvesztés miatt vannak itt.

Bizony nem! Mert a tükörképek beszélnek hozzájuk. És nem szépeket. Nemcsak a legnagyobb hibáikat, legmélyebb titkaikat mutatják meg nekik, hanem az ártásokat is visszaszórják!

Ahogy az előző szinten, itt sem hallhatjuk, pontosan mit mondanak nekik. Sem a tükörképek hangját, sem a bajnokok válaszait. Csak a mozdulatokat láthatjuk. A harcot. A következményeket.

És közben... ott marad O’Hara. Egyedül. McGalagony igazgatónő lép mellé, amikor a többiek már elhagyták a negyedik szintet. Nem szól hozzá, csak odalép, és a palantírt elbűvöli, hogy eredjen Barbon után, akit már vagy öt perce elvesztettünk.

Megszólalt a gong. De nem tudjuk biztosan, hogy Mr. O’Hara visszatért-e a gyengélkedői sátorba... vagy még mindig annál az ajtónál ül.

Cicaalom

• A tükrök nagyon erős, érzelemdús ártással törhetőek, de körülbelül egy perces késéssel újraformálódnak, és végtelen mennyiség van belőlük.
• Egy sima, sebtében elmondott ártás visszapattan róluk, megsebesítve benneteket. Amikor ilyen önsebesítés történik, azt nem kell külön akcióként felfogni, leírhatjátok, hogy visszapattant és hogy mi a hatása rátok. Éppen így nem akció amikor betörtök egy-egy tükröt.
• Ez a szint kétkörös lesz, az első körben, amíg egyedül vagytok, csak egy-egy reagot írjatok. Merjetek viaskodni magatokkal, nincsen maximum szószám.
• Megtalálhatjátok egymást fordulók, lerombolt tükrök és egyebek segítségével az első kör végére, de a pavilonhoz még nem juthattok el.
• Vale "Bal felső sarok", Solace "Jobb felső saork", Sienna "Jobb alsó sarok", Lolita "Bal alsó sarok". A labirintus fordulóit meg ezeket rátok bízom, nem fontos, hogy ki merre fordul mind a négy végpontból vezet helyes út a pavilonhoz de vannak zsákutcák és falakat/tükröket is tudtok törni. Mivel ezt nehéz kivtelezni, jó térképet pedig nem tudtam nektek generálni, ez az aspektus most nem lesz fontos. Egymás kiabálásait meg ezeket halljátok.
• Kiábrándítás és hasonló dolgok nem müködnek a labirintusban és a tükörképetek is folyamatosan kísér benneteket.

Következő mesélői reag: Júlis 21. este 22.00

legkésőbb este hétig írjatok kérlek