Mintha sokkal rövidebb idő telt volna el a második és a harmadik próba között, mint az első és a második között. Minél kevesebbet gondoltam rá, annál közelebb került május 26-a, és annál közelebb sodródtam én is ennek az egész szezonnak a végéhez.
Az Ishidával való gyakorlásokon túl mindennapjaim részévé váltak azok a leckék, amikkel Orville igyekezett felkészíteni, és talán még ezeknél is fontosabb az, amivel Lucinda látott el. Egy éve még lehülyéztem volna bárkit, aki azt mondja, hogy épp ő lesz a második olyan ember, akinek igazán fel tudom majd tárni azokat a dolgokat, amik bennem zajlanak, és hogy ő lesz az, aki gondoskodik majd arról, hogy ne csak testileg, de lelkileg és mentálisan is fel tudjak készülni a megpróbáltatásokra. Ismerem a kritikákat róla, hűvösnek és számítónak tartják, akibe nem szorult egy csepp empátia sem, de én nem értek ezzel egyet. Csak egyszerűen… máshogy gondolkozik.
Talán működött az a sok hegyibeszéd. Ezt nem tudhatom, de az utolsó héten már egyáltalán nem beszéltem a Próbáról. Az edzéseken részt vettem, a gyakorlatokat megcsináltam, ám ez nem volt több, mint a mindennapi rutinom része. Tudom, hogy legalább egy valaki őszintén fog aggódni értem a lelátókon, de Malnak is jót tett, hogy nem az esetleges elhalálozásomra gondolt inkább, hanem arra, hogy hamarosan ő is láthatja a családját.
Így aztán a próba előtti héten már inkább a családomról beszéltem a bizalmasaimnak, sajnálatukra pedig be nem állt a pofám. A skót táj nyomokban hasonlít az otthonomra, de azért még sem olyan. A december óta üldöző honvágyat aztán csillapította, amikor tegnap este megérkeztek Roxmortsba. Szerettem volna velük tölteni a faluban egy napot, és bassza meg, még Prunak is tudtam örülni, hogy itt van. Hallottam vissza pletykákat, hogy az addig makulátlan, mindenki kedvence Prudencenek nem a legjobb éve volt miattam, mintha ő követte volna el azokat a dolgokat, nem én. Csak az Amelia Morrissal való barátsága mentette meg attól, hogy ne szedjék szét még jobban.
Még látom, hogy odamegy Valehez, hogy mondjon neki valamit, amíg én anyámnak adok egy hosszas búcsúölelést. Most is olyan az illata, mint odahaza a frissen mosott ágyneműnek. Nem érdekel, ki néz és mit gondolnak, erre most szükségem van.
Mindenki győzni jött ide, mindenki győzni akar. A többi bajnoknak ez nem jelent többet annál, aminek a bajnoki cím eredetileg hivatott lenni: pénz, örök dicsőség, és az a kegy, hogy a képviselt iskolád rendezheti a következő Tusát. Bizonyítani szerettem volna, és bizonyítást arra, hogy beszennyezett véremen felül tudok kerekedni. Amikor beléptem az arénába az első próbán, ez az egész még rólam szólt. Mostanra viszont beláttam, hogy jelentéktelen vagyok ebben a játszmában. Nem a személyem fontos, hanem mindaz a hatás, amit a tetteimmel el tudok érni. A Serleg előre látta az ítéletet, az erővel hozott ítéletet, ez pedig három utat nyitott előttem: vagy megnyerem a Tusát, vagy bűncselekményt kell elkövetnem, vagy meghalok.
Mindenkinél nagyobb érdekem van abban, hogy én nyerjem meg a versenyt – és ha ezt nem is tudják, de ez mások érdeke is.
Nem érzem magam kifejezetten idegesnek még akkor sem, amikor megkapom a jelzést az indulásra. Tudom, hogy sérülni fogok – eddig is komolyan sérültem minden egyes próbán, nem beszélve arról, amit Morristól kaptam; most sincs ez másként, ismét véremet fogom ontani, mert mások ebből profitálnak. Ettől függetlenül jó lenne, ha legalább ne a legelején hátráltatna engem bármilyen sebesülés.
Újfent az otthonom jut eszembe, amikor meglátom a fúriafüzet a bejáratnál. Még nagyapám ültette Ghostpine-on fiatal korában az egyik parton, hogy biztosan elriassza az esetleges betolakodókat. Előfordult kölyök koromban, hogy apámnak kellett megmentenie, mert túl közel merészkedtem hozzá, és nem ismertem fel időben a veszélyeket. Akkor még nem tudtam, hogy a fúriafűz egy bizonyos pontját kellett eltalálnia ahhoz, hogy a fa megdermedjen. Nem vagyok szakértő a herbológiát illetően, az efféle érdeklődés mindig Ishidát illette, abban viszont biztos vagyok, hogy csak szerencsével vagy nagyon sok idővel találgathatnám azt, hogy pontosan hol van ez a pont ezen a fán, ráadásul a többi bajnoknak is segítenék vele. Nem érdekem segíteni nekik, sőt, ki kell használnom mindent, amit az egy perc előnyöm juttat számomra.
Az egyetlen szerencsém az ösztönös reflexeim. A fúriafűz nem ér rá megvárni a szentimentális nosztalgiámat, és olyan, mintha egyenesen úgy helyezték volna, hogy ne tudd kikerülni. Az egyik ága kapásból mellkasom felé lendül – egy óvatlan lépést teszek meg hátra, hogy kitérjek az ága elől. Ahogyan visszafelé mozog, úgy követem az ágat én is, hogy minél gyorsabban kikerüljek a csapdájából, de naiv volt a feltételezésem, hogy gyorsabb lehetek annál, ahogyan az irányt vált. Pálcám a közeledő lomboknak szegezve egy tarolóátokkal próbálkozom, hogy lelassítsam, és esélyem legyen eltáncolni a következő, hátulról érkező támadása elől. Még meg se nézem, mi van előttem, amikor visszafordulok a fúriafűzhöz.
Egy perc. Egyetlen perc – hamarosan beengedik Siennát is. Mindent meg kell tennem azért, hogy növeljem az előnyömet.
Pálcám néhány kanyart rajzol a levegőbe, hogy áthatolhatatlan, sűrű ködöt idézzek a fúriafűzre és közvetlen környékére. Nem gondolom, hogy a bajnokaink ne tudnának boldogulni ezzel, ha rájönnek arra, hogy mágikus köd, és igazából nem is érdekel. Feladtam, hogy másoknak akarjak igazolást adni arról, hogy nem vagyok olyan, amilyennek elsőre gondolnak. Nem fogok ebbe több energiát fecsérelni – akkor nem, amikor ilyen nagy a tét.
Az első veszély után keresem a továbbjutáshoz vezető utat, ösvény azonban nem vezet semerre. Valamilyen toronyba vezettek minket, vélhetően az utunk így felfelé vezet majd. Magasra kell emelnem tekintetem, hogy láthassam a mohás, növényekkel teli sziklafal tetejét, legalábbis azt, amit a tetejének gondolok. Seprűvel semmiség lenne, vagy hoppanálva, egy szem pálcával azonban még a Tusa legedzettebb bajnokainak is emberes feladat lesz megküzdeni a gravitációval.
Pálcám ezúttal a méretes sziklafal tetejére szegezem. Megpróbálok egy kötelet idézni, aminek túlsó vége a sziklafal tetején belekapaszkodik valamibe – hogy mibe, abba egyelőre nem merek belegondolni, de ez legyen majd akkor probléma, ha sikeresen feljutottam. A kötél végét derekam köré fonva jelentős terhet vehetek le a mászásról, hiszen nem csak a saját, fizikai erőmre kell majd hagyatkoznom. Nem marad most más, mint felfelé, csakis felfelé, és vissza se nézek, hogy ki milyen iramban érkezik utánam; inkább a lábammal tolom ki testsúlyom, hogy levegyem így a terhelést a kezeimről.
