damned to live

„De akkor nem hallottátok?”

„Mit?”

„Öngyilkos lett az egyik jenki az üvegházakban.”

„Nem fogom a nyakamba varrni elmúlásod felelősségét. Legközelebb csináld nélkülem, hagyj ki belőle.”

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

Ostoba, idióta, nyomorult, átkozott, világi nagy faszfej vagy, Barbon! Téged kéne visszalökni a Pokolba, onnan, ahonnan jöttél, ahonnan a kijárat peremébe körömmel kapaszkodva felkúsztál. Neked kéne a föld alatt feküdnöd, te hitvány féreg! Halála a te lelkedre köt súlyos vasgolyót, melytől sosem szabadulhatsz. Cipelned kell, amíg élsz, és még azon túl is! Kárhozz el azonnal a rothadt szíveddel, sorvadjon el a tested úgy, ahogy a lelked, te szánalmas, nyomorult, aljas szörnyeteg! Miért nem te fekszel helyette? Mit nyer veled a világ, Barbon? A Serleg jól szólt, tudta előre: menj haza, Barbon! MENJ HAZA! Nem tudsz te adni semmit a világnak. Nélküled boldogabbak!

Nélküled ő is boldog lenne.

Nélküled még ő is…

Szarok a reggelire. Már a nagyteremnél voltam, amikor megütötte a fülem a szóbeszéd, és mit nem adnék érte, ha tényleg csak szóbeszéd lenne! Pletyka, ártalmatlan pletyka, mert azokat elfelejtik, elmúlik majd. Mit ér a nevem, ha azt bűnnel, még több bűnnel és megint csak vérrel mocskolom be?

Az út nehéz, túl nehéz a gyengélkedőig. Rövid időre szakítom azt meg, hogy összeszedjem magam abban a használaton kívüli mosdóban, ahol szeptemberben még… Megkapaszkodom a mosdókagyló szélében, ahogyan érzem, a rosszullét kerülget a gondolattól, saját tetteim súlyának visszafordíthatatlanságától. Pedig ezt most emésztened kell, Barbon. Szörnyeteg akartál lenni, hát most azzá váltál végleg! Talán ki se bírod majd hányás nélkül. Elég arra a kígyó motívumra pillantanom, ami ott díszeleg a mosdóban, hogy eszembe jussanak a szavaim. Kígyónyelvűnek neveztelek, de végül az én nyelvem sodort téged a halálba, az én szavaim löktek le a szikláról, mint egy terhet. Ironikus, hogy életem első gyilkosságát nem pálcával hajtottam végre.

Ujjaim elfehérednek, ahogyan a mosdókagyló szélét szorítom. Erőltetem magam arra, hogy a félhományban belenézzek a tükörképembe. Ez volt az az arc, ami két napja még grimaszokat vágott azokon a fotókon. Ez az az arc, ami tegnap még eufóriával eltelve gondolt vissza a pénteki napra, mintha Te, Mal, mintha te meg se történtél volna.

Pedig nem gondoltam komolyan azt, amit mondtam. Mert az ember ilyet azért nem szokott komolyan gondolni.

Én viszont megszűntem embernek lenni. A tükörképből egy gyilkos arca tekint vissza rám.

Megmosom az arcom, hogy valamelyest összeszedjem magam, és befejezzem az utat a gyengélkedőre. Nem tudom, miért épp oda – talán valahol mégis remélem, hogy életben vagy. Nem hiszem, hogy képes lennék rá, Madrigalt kérdezzem a pletykák igazáról. A saját szemembe is csak azért voltam képes belenézni, mert erőltettem magamat. Madrigal tudni fogja. Madrigal látja, hogy miféle nyomorult, semmirekellő, átkozott szörnyeteg vagyok.

Ha meghaltál, nem a gyengélkedőn kell lenned, hanem eltesznek… máshová. Fogalmam sincs a nekromágiáról, sose gondoltam bele abba, hogy mi történik a holtakkal azon túl, hogy némelyikük szellemként tér vissza. A hajam még vizes az arcmosásból, mikor a gyengélkedő ajtaját kitárom. Egy harmadéves megpróbált belógni a bálra valamilyen bűbájjal, de a visszájára sült el, a fiú még mindig ott van. Egy beauxbatonsos lány felpolcolt lábbal várja a javasasszonyt; talán az egyik trükkös lépcső miatt szenvedett balesetet.

Egy elhúzott függöny mögött pedig kirajzolódik egy alak, ki önmagát talán jellegtelennek látja, de ebben a pillanatban Nekem maga a világ.

Gyors és hirtelen mozdulattal húzom el a függönyt, hogy nemes egyszerűséggel testem feladja, és térdre essen az ágyad előtt. Ébren vagy, életben vagy, én pedig még arcod se voltam képes megvizsgálni, pedig mennyire gyűlölhetsz, ó, mennyire undorodhatsz tőlem! Arcom ágyad szélébe, takaródba temetem, hogy életedben másodjára, talán utoljára, némán sírni láthass.

[- Mit csinálsz, Solace Barbon?]

Dear Solace

equality

N émán bámulom a függöny hullámait, a fény játékát a redőkben. Magamat látom bennük, egy-egy törött darabkát, reszketeg bújnak meg az árnyékok között, észrevétlen. De én látom mind. Látom a hibákat, a sebeket, a mosolyokat, a kudarcokat, a sikereket, az arcokat, amik az emlékezetbe vésődtek. Akik formáltak, akik megtörtek, majd összeraktak, tudtukon kívül is. Mindig hittem a második esély csodájában. Majd a harmadikban és a sokadikban is, míg azt bárki másnak kellett osztogatni. A bizalom és a remény ingyen van, nekem pedig mindig bőven akadt mindkettőből. A fájdalom amúgy is csak múlandó szeszély, akár a testet, akár a lelket korbácsolja, én pedig mosolyogva tűrtem a csapásokat és nyújtottam segítő kezet, húztam fel a földről, poroltam le a térdét annak, akinek egyedül nem ment. Sosem hittem, hogy az a bizonyos második ekkora rettegést hagyhat a szívben. Nehezen dobban, mintha érezné a súlyát, mintha már most attól tartana, hogy túl sok a belé vetett hit, bizalom és remény, hogy képtelen eleget tenni az új elvárásoknak, hogy árulást követ el, ha csak egy ütemet is kihagy. Hisz életre kárhoztatták a fáradó szervet és ha sírva is, gyötrődve a kárhozat miatt, újra és újra elvégzi a feladatát.
Nem maradt se reményem, se bizalmam, nem magammal szemben. De tudatosan veszem a levegőt, számolom a vándorútjait, amivel még egy és még egy percet biztosít ezen a földön. Darabokra törtem, a darabkáim a függöny redői helyett a padlón kuporognak már, a hideg kövön reszketve keresik az egymáshoz vezető utat, én mégsem lelem a megoldást. Hiányosnak találom önmagam, árnyékát csupán a régi-hamis fénynek, fakó-tépett a vászon, amin a festék is színtelen. Egy senkinek érzem magam, egy hazugnak, csalónak és élősködőnek. Mégis mit keresek itt? Nem kéne már itt lennem, olyan erős volt az elhatározás, olyan kellemes a belenyugvás. Talán hibát követtél el, Annie, talán feleslegesen küzdöttél értem, értem, aki sosem tudta megtenni ezt önmagáért. A sarokban kuporgó penészfolt vagyok az élet előszobájában és csak rontom a levegőt a jelenlétemmel.
Újra levegőt veszek és csendes magányomban utat engedek egy kósza könnycseppnek, meggyászolva a kudarcba fulladt halálom. Lassan gördül alá, keresztbe az orrnyergemen, majd a másik orcámon, mintha övé lenne a világ összes ideje, én pedig nem akadályozom útját, csendben tűröm míg megpihen a párnám szövetébe ivódva. Nehéznek érzem a tagjaim, mégis, mintha az ágyam felett lebegnék. A gondolataim fénysebességgel süvítenek és fájdalmasan lassan poroszkálnak egyszerre. A bőröm lángol, talán a szégyen, talán a méreg ürül túl lassan a szervezetemből, lelkem mégis vacog, csontjaim egymásnak ütődnek, hátha képesek szikrát gyújtani a súrlódással. De a lángnak oxigén kell. Hát újra levegőt veszek.
Lomhán fordítom feléd a tekintetem, te hiába vagy vehemens, Solace Barbon. Hunyorgok a hirtelen fénytől, megborzongok, mert elpusztítod a védelmem a külvilággal szemben. Eddig csak alaktalan árnyak mozogtak a függöny anyagán, mintha mégis csak nézőként vettem volna részt az életben, téren és időn kívül létezve. Ahogy az ágyam mellé borulsz, te újra visszarántasz a valóságba és nekem újra levegőt kell vennem. A nyugtató bájital tompítja az érzékeimet, a lomha gondolatok pedig az érzéseimet, amiért jelenleg nem lehetek elég hálás - talán épp fuldokolnék a bizonytalanságban, azon kéretlen érzések nyomnának víz alá, amik sírjukból másztak elő nem is olyan régen.
Hamarabb moccan a kezem, mint a logikus érvek megállíthatnák. Miért sírsz, Solace Barbon? Talán a csalódottság keserít el, a gyász a kudarcom miatt? Hisz te mondtad, nélküled tegyem. Sajnálom, hogy még ezt sem tudtam végigcsinálni. Mégis feleslegesek a könnyek, hisz ugyan ki hullajtja őket az ellensége felett? Sosem voltam más a szemedben. Sosem leszek több, mint megvetésed tárgya, a gyengeség húsa és vére. A kudarc maga. Ujjaim megállnak a levegőben, mielőtt elérhetnének téged. Talán érzed a közelségét, talán hozzáérek egy tincsedhez is, mielőtt visszahúznám magam mellé. Nincs szükséged vigaszra. Biztosan nem az enyémre.
- Mit csinálsz, Solace Barbon? - halkan kérdem tőled, szinte csak suttogok feléd, talán nem akarom, hogy bárki meghalljon, talán csak a válaszodat akarom önző módon csakis magamnak.
Újra levegőt veszek.

Sincerely,

Malachi

[- Mindenről én tehetek. Minden az én hibám.]

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

Nem a függöny az egyetlen, ami láttatni enged belőlem valamit, amiről én se tudtam, egyáltalán ott van. De ott van, létezik – hiába minden igyekezet, hogy elnyomjam, eltiporjam, darabokra szabdaljam. Mélyen temettem el magambam, emóciók névtelen tömegsírját vérrel locsolom – legyen az egy sosem volt unikornisé, a tiéd, vagy éppen az enyém. És most siratlak, Mal. A sírhant marad üres, nem terem rajta új élet. Ez a pusztulás csak pusztulást hoz, úgyhogy sirass! Sirass engem, Mal, sirasd az emberségem, melytől mintha minden veled töltött pillanat egyre távolabb szakítana. Sirasd tévelygésem, hisz jól tudod, veled együtt én is rég letértem a nagysághoz vezető útról, ami megkülönböztethet másoktól. Sirasd a lelkem, eladtam rég, talán hírnévért, talán figyelemért, már magam sem emlékszem, de érzem az értékét. Sirasd az elmém, a bomlott elmém, Mal. Jól tudod, a téboly már rég megragadt koponyám belsejében, mint holmi korhadék, hogy feleméssze a maradék józan eszem is. Elmém mint elárvult szentély, a tudást bár felhalmoztam, mit számít az, ha az őrület felfalta azt?

Sirasd az el nem mondott mondatokat, Mal, sirasd a meg nem hozott döntéseket, és azokat is, amiket meghoztam, mert itt most megint minden rólam szól. Az én bűneim állnak szemben a te gyengeségeddel, az én mindent eltipró, mindenkin átgázoló akaratom a te hajlékonyságoddal, mert végérvényesen az én ajkaim tapadnak csuklódra, én teszem magamévá a te véred. Ki fog téged siratni, Mal? Mégis ki?

Hát én.

Talán túl intim lehet a helyzet. A lány a beauxbatonsból tán zavarában, vagy mert jobban felismeri a helyzetet nálunk, de pálcaintéssel húzza be mögöttem a függönyt. Bizonyára bánnám, ha holnap valamelyik szennylapban azt látnám, ahogyan ágyadnál térdelek erőtlenül, ebben a pillanatban a józan előrelátás nem az erősségem. Érzem, amint ujjaid fejem felett köröznek, és semmire se vágyom jobban, mint hogy kezedet a fejemre illeszd. Önkéntelenül, de kissé meg is emelem a fejem, hogy áldozzak ennek az igénynek, hisz annyi mindent áldoztam már eddig is, főleg téged, a vágy viszont beteljesületlenül lebeg a semmiben. Nem marad más, csak az üresség. Mintha még egy darabot kiszakítottak volna belőlem.

Képtelen vagyok arra, kérdésedre kielégítő választ adjak. Ismét csalódást kell okoznom neked. Megszokhattad már, mert Solace Barbon nem más, mint egy szemfényvesztés, egy csalódás. Némán fúrom bele továbbra is fejem takaródba, akár bele is fulladhatnék. Legalább akkor nem kéne végigélnem a szégyent, hogy ismét így láss. Vállaim rázkódnak, ágyad szélébe pedig olyan erősen kapaszkodok, hogy ujjaim egészen elfehérednek. Szeretnék én választ adni, Mal, én próbálok! De ahogy elhatároznám magam, egy hang se jön ki a torkomon. Talán kínos is a csend, ami első, hozzád intézett szavaimat megelőzi. Én nem tudom ezt most megmondani. Szenvedek enélkül is, saját jogomon, magamtól.

- Mindenről én tehetek. Minden az én hibám. - a szemedbe sem tudok nézni. Pedig ezt kéne tennem – szembesülnöm ítéleteddel, megvetéseddel, gyűlöleteddel. Rászolgáltam, mindent meg is tettem azért, hogy én legyek ebben az első, ha már másban nem lehetek. Talán egy csoda volt, hogy megmenekültél, de ez nem az én érdemem. Még akkor is, ha a Halál nem ragadott el, gyilkos vagyok, gyilkos maradok. Nem jár számomra feloldozás.

- Nem gondoltam bele abba, amit mondtam, Mal. Eszembe nem jutott, hogy te majd tényleg… - ha nem nyomott volna el önteltségem, akkor láttam volna a jeleket. Ha nem teszek úgy év eleje óta, mintha még csak nem is léteznél, talán, talán akkor láttam volna, és nem lettem volna okozója. De én megint csak önmagammal tudtam foglalkozni, és azzal, hogy mentsem a bőröm bármiféle elszámoltatás, felelősségre vonás iránt. És lám, most is azt teszem, mert Solace Barbon egy önző szörnyeteg, egy gyáva, öntelt féreg, aki csak magára képes gondolni.

- Mégis hogy képzelted ezt? - talán csak pillanatnyi a lánglobbanás, ahogy visszatér a tűz. Láttatni engedem tekintetemben, hisz most először reád emelem azt. Szemeim vörösek, az alattuk húzódó karikák pedig romlott szívem tüneteként mélyebbek, mint ezelőtt valaha.

- Hogy gondoltad ezt az egészet? Ha még egyszer ilyesmivel próbálkozol, magam fogok végezni veled! - egyszer már megöltelek, mit számít, ha még egyszer ezt teszem majd? Nem, persze megint nem gondolkozom, ahogy a szavak elhagyják ajkaimat.

De te csak sirass, Malachi, sirass…

[- Eldönthetnéd, mit szeretnél igazán, Solace Barbon. Egyedül csináljam vagy mégis neked hagyjam meg? Összezavarsz]

Dear Solace

equality

O lyan sok oldalad láttam már, Solace Barbon, hogy összeszámolni sem tudom. Mindig egy hangyányit többet mutatsz, egy kicsit közelebbről, majd hatalmasat taszítasz rajtam, hogy nehogy véletlen meglássalak téged. Ezerarcú vagy, egymásra rétegzett maszkok alatt létezel, de mondd, miért tagadod a létezésüket? Miért tapogatod orcád, mikor azt hiszed senki sem figyel, miért keresed a repedéseket, miért javítod inkább, ahelyett, hogy hagynád leesni és ripityára törni a lábaid előtt? Mitől félsz igazából, Solace Barbon? Most itt vagyok, egészen közel hozzád, hallom a zokogásod fojtott hangjait, érzem az ágy remegését ujjaid szorítása alatt, szinte téged is érezni véllek. Tudod, azt hiszem, végre megértelek téged, végre értem, hogy minden maszk te magad vagy, az erek behálózzák az újabb növesztett bőrt, hogy a szíved, az a reszketeg, bizonytalan szív, ami olyan kétségbeesetten dolgozik érted, a lelkedért és az enyémnél sokkalta egészségesebb elmédért, biztonságban legyen. Mert hiába hajtogatod a kígyó-nyelvem éles szavait, hiába növesztesz általa újabb arcot, próbálod magadba foglalni a bűnös vádat, valójában éppen cáfolni szeretnéd, ugye? Sóvárogsz a feloldozásért, sóvárogsz egy másik névért… Valójában nem is értem hullatod könnyeid, igazam van? Magadat siratod helyettem is, mert az én szenvedésem, az én kudarcba fulladt terveim csatamezején is a saját önigazolásod keresed. Legyen hát, legyen tiéd újra a figyelem, én tudok létezni a szürkeségben, az árnyékban, a félhomályban is. Úgy sem lelem még a helyem sehol máshol, még túlságosan friss, még fáj az első szívdobbanás emléke, a menekülésé. De az is a tiéd volt valójában, ugye, Solace Barbon? Ezen a világon semmi sem lehet igazán az enyém…
Nézz rám kérlek, nézz rám, most az egyszer vegyél észre, lásd, hogy az összes álarcom az üvegházban maradt, a kobraliliom tövében, repedten, fakón és piszkosan. Vedd észre, hogy én vagyok veled szemben, arcom talán túl közel a tiédhez. Nincsenek elvárásaim már veled szemben, már ismerem a titkaid, ismerem a cselekedeteid mögött húzódó miérteket, már nem keresek válaszokat az elsóhajtott félmondatokra. Most túl közel vagyok és csak idő kérdése, hogy mikor löksz el megint. De előtte megadom neked, amire vágysz, mert nekem már nincs vesztenivalóm. Romokban heverek, meztelen lelkem kiterítve fekszik a közöttünk feszülő falatnyi térben, szívem vérzik, könnyeiddel elegyedik és pontosan tudom, hogy csakis így tudunk kapcsolódni. Vér és könnyek kovácsolnak össze, míg végül ez ellen is álarcot növesztesz.
Belefáradtam az örökös küzdelembe, Solace Barbon. Tudod, olyan sok időm volt gondolkodni a cselekedetem előtti napokban. Minden percet erre áldoztam, nem szakítottam meg feleslegesen étkezéssel sem, a mély önismeret áldozatokat követelt. Már tudom, hogy mindig részem voltál és az is maradsz. Már tudom, hogy miattad nem engedtem magamhoz közel senkit, hogy a te visszacsatolásod szomjaztam, te voltál életem mozgatórugója, akár közel, akár távol. Már nincs értelme tagadnom, még akkor sem, ha felőröl a tudat, ha minden maradék erőmmel szabadulnék ettől az érzéstől. Nem ámítom már magam, nem keresek kifogásokat. Szeretlek, Solace Barbon és akit az ember szeret, szabadon engedi, nem kalitkába zárja. Hát tessék, szóljon rólad ez a perc is, megadom azt, amire vágysz és szabadon engedlek. Lökj el, jó messzire és vissza se nézz. Hisz ezt akarod, ugye?
Türelemmel várok rád, a világ is kedvesen hátat fordít nekünk, miénk a végtelen. Nem szólok, csak kezem csúsztatom ismét feléd, az ujjaid épp csak érintik az enyém, de meghagyom neked a következő lépést; kapaszkodsz vagy idő előtt taszítasz el újra? Kékjeim a tieidre találnak, amint felemeled a fejed. Tompán tükrözi a benned fellobbanó tüzet, de gondolom te se hitted, hogy szedálás nélkül hagynak egyedül létezni mindezek után.
- Eldönthetnéd, mit szeretnél igazán, Solace Barbon. Egyedül csináljam vagy mégis neked hagyjam meg? Összezavarsz - halkan kérdezlek, fakó mosollyal kísérem szavaim, most az egyszer mégsem szeretném, hogy túl komolyan vegyél. Tekintetem nem szakítom el a tiedről, lágyan ölelem vele a téged marcangoló érzéseket. - Nem miattad tettem. Nem a te hibád. Okold a bátyám, okold Thaddeus Maddockot, aki elvette az utolsó dolgot is, amit még talán tényleg uraltam… Magamért tettem, meg akartam szabadulni tőle, végleg. Magamért, és… érted. Sajnálom, hogy… - Sajnálom, hogy újra cserben hagytalak. Hogy újra kudarcot vallottam. Hogy újra túl gyenge voltam. De most egy picit erős leszek…
Szabad vagy, Solace Barbon.

Sincerely,

Malachi

[- Csakis nekem, Mal. Kizárólag nekem.]

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

Tudod te azt nagyon is jól.

Talán még előttem felismerted, a könnyeim nem csak neked szólnak. Mert Solace Barbon egy romlott szívű szörnyeteg, ki még gyászolni is képtelen anélkül, hogy ne róla szóljon megint minden. Solace Barbonnak semmi nem elég – nem elég az ereidben pulzáló, folyékony élet, amivel meg akartam tisztítani a magamét. Nem elég a fejed a vécécsésze felett, melynek sorsáról az én kezeim döntenek, míg ujjaim végigkaristolják fejbőröd, hogy az arany tincsekben kapaszkodót, hatalmat, uralmat találhasson. Nem elég neki az sem, ha tekinteted lesütöd, és a lehető legtávolabbi helyen foglalsz helyet, mindegy, hol vagyunk.

Nem elég neked az sem, miként saját halálod felett döntesz. Még ebben is szerepet kíván, mit kíván, követel, félresöpörve, eltiporva minden egyebet! Mert az nem lehet, hogy nem ő az első, az nem lehet, hogy nem ő az indíték, még akkor is, ha nem nyer vele semmit. A gyötrelem a jutalom, és ebben is képtelen osztozkodni, mert a szörnyek ritkán osztozkodnak bármiben is, tudod?

Fájnak a kékjeid, valahogy tompábbak, mint máskor. Nem vagyok abban biztos, hogy a bájitalok hatása, amivel leszedáltak, vagy a tortúra velejárója, amin keresztülrángattalak. Hittem, én őszintén hittem, hogy jót teszek neked, Malachi. Hittem azt, ha újra emberek közé mész, leküzdve a hét eleji események fáradalmait, majd megerősödsz. Minden adott volt, még az óráink is rövidebbek voltak. Hittem, hogy ez majd segít neked, miért ne hittem volna? Engem mindig az akaraterőm hajtott, mindig ez volt, ami arra kényszerített, a legnehezebb napjaimon is álljak fel, és folytassam, amit megkezdtem. Mert engem nem láthatnak gyengének, megingottnak.

Rémálmaimban se gondoltam volna, téged csak még több hányattatásba sodrok vele.

Megragadom a kezed, amit felém nyújtasz. Életemben, annyi év után először, engedve azoknak az elnyomott dolgoknak, amik bennem hadakoznak. Mindketten tudjuk, ha most nem teszem meg, többé nem lesz hozzá bátorságom. Ki tudja, mióta táplálják a lángot, azt a mindent elemésztő táltostüzet, amit megállítani nem lehet? Ismeretlen érzés, érzem bőröd melegét. Más, idegen, valahogy mégis ijesztően ismerős. Hiányzik belőle az a puhaság, amit eddig kerestem. Hüvelykujjam önkéntelenül simít végig kézfejeden, pedig tudom jól, nem lenne szabad. Mindketten tudjuk, hogy… nem lehet, Mal, csak össze vagyunk zavarodva. Elmúlik majd, igaz?

És még te beszélsz nekem összezavarásról.

- Csakis nekem, Mal. Kizárólag nekem. - zöldem szokatlan melegével mosolygok bele a te kékjeidbe. Ha meg kell halj, csak az én kezem által történhet meg. A kéz, mely most ujjaidat körbefonja, lehet elmúlásod egyedüli okozója. Ha ez az ára, hogy biztonságban tudjalak, magamra veszem ennek a terhét – az én vállam szélesebb, mint a tiéd, sok súlyt elbír, mert megszokta. Nem is kérdezik, bírom-e még, így nincs okom azt gondolni, hogy ez egy magamfajtának elég, túl sok, nem nomális.

- TJ meghalt. - ütközöm meg a szavaidon. Az a démon nem üldözhet többé, nem kell menekülnöd előle. Kaptál helyette valaki mást.

Engem.

- A holtak már nem árthatnak neked, Mal. Az élőktől kell félned. - szabad kezemmel megtörlöm az arcom, feltörlöm a könnyeket. Egy nyelvet beszélünk, de nem értem, mit beszélsz. Thaddeus Maddock, az ifjabbik már nem él. A Wampusnál külön megemlékezés volt róla, hát nem emlékszel? Még meséltem is erről neked. Elfelejtetted volna?

[- Rendben]

Dear Solace

equality

E mlékszem mindenre, amit eddig tettél, Solace Barbon és arra is, amivel mindazokra sarkalltalak. Emlékszem a torkomban dobogó szívemre, a gyomrom bukfencet vetett, mikor kettesben maradtunk ott, a virágos ajtó rejtekében. Emlékszem az ígéretünkre, ami akkor a világot jelentette nekem, majd némán vérzett el és hátra se nézve hagytuk, hogy kilehelje a lelkét. Emlékszem minden pillantásodra, a keményre, az unottra, a bosszúsra, a lágyra, még a játékosra is. Ugyancsak emlékszem a mosolyodra, a kihívóra, a ridegre, a lenézőre, emlékszem a megértőre is, pedig olyan rég volt már. Emlékszem a diadaladra, a vesztett csatákra, a sebesülésekre, arra, ahogy miattam hulltál alá az égből, majd arra, ahogy a hátamon mászol egyre feljebb újra. Emlékszem a közelségedre, majd a hiányra, aminek ketten voltunk okozói. Emlékszem, már tisztán emlékszem a tengerpartra is, Solace Barbon, emlékszem, ahogy akaratlan játszottam el a bizalmad, amivel újra megajándékoztál, majd a haragodra és az ösztön-vezérelte bűneidre. Ketten vagyunk vétkesek, együtt vagyunk ok-okozatok, épp csak a felosztás más minden alkalommal. Emlékszem a zaklatásodra, a gyűlöleted ízére, az értetlenségemre, ami gyengeségemből fakadt. Emlékszem a pálcádra a torkomnál, emlékszem a fájdalomra, a csésze rideg érintésére, majd a szakadékra, ami felett felégettük a hidat, ott a mosdó poros padlóján. Te jobbra indultál, én balra és úgy kerültük egymás tekintetét, mintha általa porladnánk semmivé. Emlékszem mindenre… a pár nappal ezelőtti árulásomra, a könyörgésemre, aminek hátat fordítottál. Ezek vagyunk mi, Solace Barbon. Egymás ok-okozatai, egymás jó és rossz oldalai, egymás kérdései és válaszai. Hiába próbálkozunk, nem szabadulhatunk egymástól, valami mindig visszahúz hozzád, ahogy téged hozzám, most is itt térdepelsz.
Haragudnom kéne. Gyűlölnöm kéne téged mindazok után, amiket elkövettél, amiért semmibe vettél, amiért fájdalmat okoztál, amiért lenéztél és alábecsültél. El kéne fordítanom a fejem, elhúzni a kezem, szitkokkal ostromolni, újra beléd marni a kígyó-nyelvemmel, ott, ahol a legjobban fáj, ordítva kéne elüldöznöm téged, két kézzel taszítani magamtól, téged kéne okolnom az üvegházban megkísérelt halálomért. Szörnyetegnek kellene nevezzelek…
Ezt várod, ugye? Ezért jöttél ide, jól gondolom? Vezekelni akarsz, sértődött felháborodásba csomagolni azt, hogy visszavághass, hogy újra ellökhess, hogy újra megfeledkezhess a létezésemről. Csalódnod kell, Solace Barbon, talán hazudtam is. Mégsem vagyok képes megadni, amire vágysz. Nem adok könnyű kiutat, mert megértéssel és megbocsátással fordulok feléd. Hisz tetteid számára én voltam a szikra, én égettem a kanócot, míg végül nem maradt más lehetőséged, minthogy robbanj. Ketten romboltuk ezidáig egymást, nem mosom kezeimet, nem bújok ki a felelősség alól, veled szemben már nem. Ismerem a titkaid, Solace Barbon és azok ellenére se nézek rád másképp, mint a virágos ajtó mögött. Megbocsátok neked, mindenért és elnézést kérek a hibáimért. Így talán egyszer… talán sok-sok év elteltével, te is meg tudsz majd bocsátani nekem.
Bennreked a levegőm, ahogy kezed megérzem a sajátomon és nagyot kell nyelnem, hogy ne induljanak meg a könnyeim. Tudom, hogy háborúban állunk, tudom, hogy a fehér zászló csupán ideiglenes felmentést ad, hogy nem tarthat örökké, mégis… mégis olyan természetesnek érzem, mintha mindig így lettünk volna ezelőtt, az acsargások leple alatt. Mintha ez a két kéz összetartozna, taszít és vonz, ellök, majd védelmet nyújt. Talán a bájital miatt vagyok ennyire szentimentális, talán a halál túlságosan közelről csókolt homlokon és újfajta csodával szemlélem az apróságokat. Másnak bizonyára apróság…
Csakis nekem, Mal. Szavaid visszhangot vernek bennem és torkomra forrasztják a sajátjaim. Érzem, hogy pír szökik az arcomra, hogy tekintetem elhomályosodik az előbb visszatartott könnyektől, de dacosan ellenállok nekik újra. Látom a mosolyod, amire nem emlékezhetek, mert még sosem láttam ezelőtt, de már tudom, hogy kísérteni fog álmatlan éjszakákon. Kezem fordítom a tiédben, úgy, hogy ujjaim a tiédbe kapaszkodhassanak és megszorítom a kézfejed - gyengén, talán túl gyengén, de én is az vagyok. - Rendben - suttogom végül, érzelmektől túlfűtött hangon. Lágy mosollyal viszonzom a tiéd, kékjeim belevesznek a zöldjeid dús tengerébe. Talán picit közelebb is dőlök hozzád, de ha így is van, én nem veszem észre. Talán most az ösztön hajt, amit ott, a parton nem engedtem a felszínre törni.
Kijelentéseden viszont megütközöm. Óvatlan voltam, mégsem érzem hibának. Jogod van tudni, én erővel vettem el a titkaid, hát elmondom az enyém. Mégis félek, hogy ő fog közénk állni, hogy nem leszel olyan megértő és kedves, mint Annie, őt hajtotta az idő és a megmentésem iránti vágy, te viszont túlságosan két lábon állsz a földön. Lehunyom a szemem és reszketegen, mély levegőt veszek, mielőtt gyónni kezdek neked.
- Tudom… én okoztam a halálát, miattam esett le a tetőről és ő… azóta is kísért… Látom és hallom őt, rohamaim vannak… - Kiszárad a torkom, nehezek a szavak, amiket alig pár órája mondtam ki először hangosan. Lassan nyitom ki újra a szemem és kékjeim téged keresnek. - Madrigal professzor már tudja… és azt mondta, kapok segítséget. - Fejezem be a vallomásom, a titkaim egy kis szeletét nyújtva feléd, de túl sok van még, amiről tudnod kéne… Amiről szeretném, hogy tudj, mégsem vagyok képes még kinyitni a szám. Túl sok a fájdalom és a bevésődött védelmezés.
- Nem mindtől… - suttogom, kimondatlan lebeg kettőnk közt az, amit más nem érthet, csakis te. Tőled nem félek.
Én elengedtelek, Solace Barbon. Szabadságot nyújtottam, akkor te miért láncolsz magadhoz?
Nem baj. Megbocsátom.

Sincerely,

Malachi

[- Nem volt kár érte.]

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

És így van valóban, igaz? Ugye te is érzed? Pedig már szándékosan zártuk ki egymást – te engem a saját életedből, én téged a sajátomból. És hidd el, mindent megtettem érte, ne kelljen soha többet a szemedbe néznem. Nem éltem volna túl, ha szembesítesz azokkal a rémtettekkel, amiket elkövettem ellened, pedig tudom, nagyon is jól tudom, Thaddeus Maddock, az ifjabb hogyan alázott meg, hogy váltál számára egyszerű játékká, miként használt Téged arra, hogy ő hatalmasabbnak tűnjön. Pontosan tudom, miket kellett elszenvednie miattad, én voltam az, aki meg akart tanítani védekezni ellene.

Én mégis hasonlóan bántam veled.

Álmaimban még mindig ott kísértenek szavaid, amit a mosdóban hagytál. Te talán megbocsájtottál nekem, de én hogyan is tehetném ezt magammal? Térden állva könyörgöm neked, Malachi, nevezz annak, ami valójában vagyok! Nem akarom kimondani, pontosan tudod, hogy mire gondolok. Téged illet a szó joga. Szomjazom a szavaidra, epekedem az átkaidra, nem érdemlek sem megértést, sem bocsánatot. Okozz fájdalmat, sebesíts meg úgy, ahogy egy próba sem képes, mert te jobban ismered a gyengepontjaimat, mint egy gargoyle vagy egy baziliszkusz. Miért nem gyűlölsz, Mal? Miért teszed ezt velem?

Ujjaid gyengén kapaszkodnak az enyémbe. Félő, egy határozottabb mozdulat, és összetöröm őket, mint egy tojást. Számtalanszor neveztelek is annak, gyengének, szánalmasnak, mert még mindig nem értem, hogy vagy képes saját értékrended szerint élni, mikor szerintem a sajátom az igazi. Talán ezért sem haragudsz rám. Rideg szülőkkel és Morrisék mellett szocializálódtam, az érzelmeket felváltotta a teljesítmény. Jócskán bosszantom is őket, amiért félvér, még rosszabb, véráruló vadászivadék létemre előbb kapitány, majd bajnok, kiválasztott leszek. Őseink dühösen nevetnének rajtunk, szinte hallom is, ahogy szellemeik egymásnak feszülnek, az enyéim a tieid ellen, és már ott is az nyert, aki az erősebb volt.

Mégis gyengéden húzom magamhoz, óvatosan, nehogy egy vétlen mozdulat visszafordíthatatlan kárt okozzon benned. Ígéreted pecsétjeként csókot lehelek kézfejedre, ajkaim éppen csak érintik bőröd, majd másik kezemmel is rászorítok a tiédre. Két lapát tenyerem között eltűnnek az ujjaid. Én vagyok a páncél, amin nem hatolhat át semmi. Egy ígéretet megszegtél már – egyet, ott, a virágos ajtó mögül. Talán már nem is emlékszel rá, pedig nekem sokat jelentett a szavad. Láttam magunkat, hogy a nyakunkba vesszük a világot, kietlen tájakon sátorozunk, megküzdünk az őselemekkel, és megszerezzük azt a tudást, ami kiválóvá tesz minket. Éveken át haragudtam, mert úgy éreztem, sárba tiportad az egészet.

De abban a pillanatban, amikor azt hallottam, meghaltál, megbocsájtottam neked. Holtakról jót vagy semmit – a holtaknak pedig nem válik javára az élők haragja, nekik csak a kegyelet kell, nem más. Elengedtem ezt a tartozást végleg, elengedtem a vendettát, mert az egész nem ér annyit.

- Nem volt kár érte. - nem azok a szavak hagyják el torkomat, amit megszokhattál. Bárki másnak vallanál, vigaszt nyújtana, hogy nem a te hibád. Szerintem nem lényeges, pontosan mi történt. Csak neked fontos ez, Mal, és a bűntudatodnak. A bűntudat pedig társam már hosszú ideje, tudod, együtt táncolok vele és az öngyűlölettel, ők az én démonaim, akik rántanak engem mélyre, egyre csak mélyebbre, nem ismeretlen ez már nekem. De megismétlem akkor, hogy biztosan megértsd.

- A világnak jobb nélküle. Egy pszichopatával kevesebb. - van elég belőlük, és mintha vészesen nagyobb koncentrációban fordulnának elő azokban a körökben, ahonnan az elmúlt időszakban eltávolodtam.

- Tudod, hogy igazam van, akkor is, ha a testvéred. - a tisztelet nem jár automatikusan. A bátyád erősnek tűnt, de elvakította őt, hogy fenntartson magáról egy olyan képet, ami nem valós, mert élvezte, ha az emberek a tenyeréből esznek, ha imádják őt, ha a kegyeit keresik. Engem viszont nem érdekel TJ. Felfordulhat még egyszer, és ha tényleg hozzájárultál a halálához, az csak szívesség volt a világnak. Aggaszt azonban, amit a rohamokról mondasz. Ott, a parton… Ezért nem tiltakoztál? Ezért nem harcoltál?

Mosolyomba keserűség vegyül. Megtettem mindent azért, hogy így legyen. Akartam, hogy félj tőlem, akartam, hogy úgy kerülj, ahogyan TJ-t is kerülted. El akartalak taszítani magamtól, légy tőlem minél távolabb! Most mégis úgy szorongatom satuba fogott kezed, mintha ez lenne megváltásom egyetlen kulcsa.

- Azt mondd meg, kérlek… - amennyire tudok, még közelebb araszolok. A térdeim már fájnak, de nem foglalkozom vele. Elmúlik majd.

-…hogy én miként tudok segíteni neked. - mondj kérlek, valamit! Valamit, bármit! Hadd legyek hasznodra, hadd tegyek végre valamit, ami jó! A levegőt bent kell tartanom, hogy vissza tudjam fojtani az újabb könnyeket, mert könnyeztem már eleget, többet, mint az elmúlt évtizedben összesen.

[- … ezután Thaddeus elvette tőlem a mediatikát és rákényszerített a TJ-nek szánt útra.]

Dear Solace

equality

F élek, hogy álmodom, Solace Barbon. Lázálomba ringatott a méreg, ami túl lassan hagyja el a szervezetem, becsap, magához édesget a szívem legeldugottabb csücskében reszkető vágyakkal. Félek, hogy szavaid csak a saját bűnös gondolataimból fakadnak, hogy a mosoly, ami oly idegen a te arcodon, valójában csak az enyém. Rettegek, hogy helyetted én fogom a saját kezem, én tartom magam, hogy a törött darabkák, amik engem hivatottak jelképezni, ne hulljanak még apróbbá, amit már könnyedén felkaphatna a leggyengébb szellő és a semmibe repíthetné a részecskéket. Nem merek pislogni, hisz elég egy óvatlan pillanat, egy gondatlanul elejtett pillantás és sóhaj, hogy kifordítsa sarkaiból az édes álmot és lidércnyomássá torzítsa azt. De ha nem is vagy valós, Solace Barbon, én mégsem akarok felébredni. Vállalom a kockázatot, vállalom a zuhanást, a pokol legperzselőbb tüzét még egy kellemes percért a látomásoddal, hagyom, hogy zöldjeid betakarjanak, hogy ujjaid láncra verjék az enyémeket. Ha ez nem is a valóság, a saját álomképeimben legalább bizonyosságot nyerek arról, amit mindig is tudtam; te is ember vagy, Solace Barbon, nagyon is emberi érzésekkel.
Hibázol, mint mindenki más. Tanulsz, tapasztalsz, irigykedsz, felháborodsz, nevetsz és félsz. Mint. Mindenki. Más. Nem vagy különleges, nem úgy, ahogy te azt magadról vallod. Nem vagy sátánfatty, nem vagy korcs, nem vagy véráruló sem, nem az őseid élete határozza meg a tiédet. Te is csak ember vagy, aki keresi a saját útját, aki eltéved a sötétben, aki hisz a szellemekben és babonákban, még ha ezt magának sem vallja be. Te is meghajolsz a társadalmi elvásárok előtt, félsz a rád szegeződő pillantásoktól és főleg attól, ami mögötte húzódhat, a rólad levont konklúzióktól. Ezért inkább erősnek mutatod magad, érzéketlennek, agresszívnak és megközelíthetetlennek, nehogy bárki is meglássa azt az örök tényt, amit vágyakozva üldözöl, mégis elméd börtönébe zársz; ember vagy.
Én látlak téged, Solace Barbon. Hosszú évek kitartó és gyötrelmes munkája volt, bevallom, többször fel is akartam adni, de valami mégis mindig feléd hajtott újra és újra. Most végre itt vagyok veled, végre hagyod, megengeded, hogy lássalak. Lássam a gyengeséged, a könnyeid, a vágyaid, az érzéseid, amikben ugyanúgy fuldokolsz, mint én a sajátjaim zavaros tengerében. Tudtam, hogy létezel, Te létezel a szörnyjelmez alatt, amit magadnak varrtál, mégis megleptél, mert egy dologra nem számítottam és félek, túl nagy lesz ez a teher mindkettőnknek – Én vagyok a gyengeséged. Látod? Mondtam, hogy ez nem lehet más, csak álom.
Kékjeim végigkísérik mozdulataid, én pedig hirtelen féltékeny leszek a saját kézfejemre. Bőröm bizsereg ajkad érintése nyomán, szinte izzik, biztos vagyok benne, hogy látható nyoma marad, hogy tüzes billoggal égetted belé a monogrammod, de tenyereddel temeted be, nem bizonyosodhatok meg az igazamról. De ha más nem is látja majd, ha a bőröm alá varázsoltad a jegyet, én már mindig tudni fogom, hogy ott van. Ez az ígéret, az előzővel ellentétben megszeghetetlen és hiába nem tudom, hogyan álljak újra talpra, hogyan tegyem meg az első lépést, az már egészen biztos, hogy meg kell tennem. A halálom immár a te kezedben van, Solace Barbon, kérlek légy jó gazdája.
Ajkam megremeg, ahogy igazolást adsz életem legszörnyűbb cselekedetének. Kékjeim lesütöm, képtelen vagyok rád nézni, letaglóz a szégyen és bűntudat, mindkettőt gondosan növesztettem, hagytam elburjánzani a lelkemben és engedtem, hogy virágot fakasszon, pollene az elmémet mérgezze. Én voltam, magamnak okoztam mindezt. Kezem meg-megrándul a tieid között és halkan kezdek őszintén vallani neked. Elmesélem az egész napot az átkozott Maddock kúriában, a fogadást, amit apám rendezett TJ beavatása után, a kötelező megjelenésem, azt, ahogy levegőért a tetőre menekültem és azt, ahogy TJ még ott is megtalált. Vallok a borgőzös tekintetéről, az engem gyalázó szavairól, majd azokról is, amivel édesanyánkat vette a szájára. Bevallom neked, hogy mit éreztem, hogy abban a percben csúcsosodott ki a gyűlöletem, pedig Merlin a tanúm, sosem gyűlöltem senkit soha igazán. Őt mégis. Beszélek a belőlem kicsapó mágiahullámról, a hirtelen síri csendről, majd a puffanásról és sikolyokról. Elmondok neked mindent, a legőszintébben vallom meg a legnagyobb árulásom a családom felé, a végére a torkom is teljesen kiszárad. - … ezután Thaddeus elvette tőlem a mediatikát és rákényszerített a TJ-nek szánt útra. - Fejezem be, szinte suttogva a gyónást. Most már tudsz mindent, illetve majdnem mindent. Hiába tiltakozik a tudatom egy része, mégis a nyelvem alá szöknek a szavak, bizonytalanul, szétesve, már csak sorba kéne őket állítani. Talán nem is vagy tisztában vele, hogy mekkora erőt adsz ehhez, Solace Barbon. Tekintetem újra rád talál, ahogy közelebb hajolsz, látom a csillogó tekinteted, ahogy megváltásért könyörögsz, ahogy vezekelni akarsz bármi áron. Halványan mosolyodok el, erőtlenül szorítok kezedre közben.
- Azzal, ha kvittek leszünk. Azzal, ha végre egyenrangúak lehetünk, hogy elfogadod titkaim súlyát, ha már én kicsikartam a tieid. - Válaszodat meg se várom, nehézkesen felülök, lábaim lelógatom az ágyról. Túl gyenge vagyok, beleszédülök az egyszerű mozdulatokba, szabad kezemmel a válladba kapaszkodok, hogy megtarthassam magam. Nem akarlak elengedni, nem most, Solace Barbon, mert félek, ha most szabadon engeded a kezem, már soha nem foghatom meg újra. Összeszedem magam és a bátorságom, majd bizonytalan, reszkető kézzel húzom fel a felsőmet, hogy láthasd az oldalam és fordulok kissé, hogy ugyancsak szemügyre vehesd a hátam, a bőrömön ejtett ezüstös átokhegeket. Tudom, hogy nem szorul magyarázatra, tudom, hogy fel fogod ismerni őket, mégsem bírom ki csendben önnön megaláztatásom, hisz a legfájdalmasabb kínzásnak nincsenek látható nyomai. - Nem az imperius volt az első főbenjáró átok, amit ellenem fordított és nem is csak azt gyakorolta rajtam. Bármire képes, hogy elvegyen tőlem mindent, ami én vagyok. Vagy valaha voltam. Ez vagyok én, Solace Barbon. Most már mindent tudsz. - Most már ismered azt, aki ellen harcot vívtál, akit gyűlöleted tárgyává fogadtál. Most már ismersz, most már dönthetsz belátásod szerint.

Sincerely,

Malachi

[- Akkor ezért…]

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

És tényleg ki tudtál ismerni, igaz?

Hosszú évek kemény munkája, hogy többet tudsz rólam, mint én saját magamról, holott megtettem mindent azért, hogy megnehezítsem a dolgod. Ha túl közel kerültél, két kezem a mellkasodra raktam és ellöktelek, néha szó szerint is, csupán jelzés értékűen. Nem csak páncélt, hanem egyenesen tüskéket növesztettem, mert nekem nem elég, ha elbarikádozom magam, de ezt tudod nagyon jól. A végletek embere vagyok, a vélt támadásra pedig a legjobb védelmem nem az elrejtőzés, hanem a támadás.

De te ezt tudod már, mert akartam, hogy tudd. Erőszakkal toltam le a torkodon, mint annyi mindent. Elszenvedője voltál tüskéimnek, és ha hinnék Istenben, akkor Istenre mondanám, még most is szenvednél tőle. Talán egy részem titkon még élvezi is az agóniádat, még ha nem is azért, hogy fájdalomban lásson, hanem csak hogy hatalomban, függőségben tartson.

Most újfajta függésbe sodorlak.

Tudod, létezik olyan, aki mester manipulátornak hisz, bár az ő indokai a félelem, a tudatlanság és a gyűlölet, véleménye torz, nincs benne semmi realitás. Valahol mélyen viszont mindketten tudjuk, hogy mesteri manipulátor lehetnék, ha akarnék – annyi mindent csinálok jól, olyan könnyedén, ez se lenne kivétel, még ha az én nyelvem soha nem vágtam ketté, és az én nyelvem nem képes olyan szépen cifrázni a szavakat, mint a tiéd.

Ha ő most látna, megint a legrosszabbakat gondolná rólam. Talán igaza van. Magam sem tudnék válaszolni, ösztönösen sodorlak-e a gravitációmba, vagy szándékosan rántalak magammal, de más nem magyarázza azt, ahogyan mindennek ellenére egyre csak felém hajolsz, egyre inkább felém dőlsz. Talán nem Deimosz vagyok, hanem maga a Mars – örökkön háborúban önmagával. De te, Phobos, te egyre közelebb kerülsz hozzám gracitációm vonzásában. Már csak az a kérdés, belém csapódsz, megsemmisülsz, vagy átalakulsz, és gyűrűt formálsz körém?

Én vajon mikor foglak látni téged saját nyomorom szemellenzője mögül?

És akkor beszélni kezdesz. Beszélsz azokról a mélyen elhallgatott dolgokról, amiket nem tudhatom, kivel oszthattál meg előttem. Szempillám se rebben, amikor Thaddeus, az ifjabb beavatásáról beszélsz; tudom, hogy létezik ez a szervezet, még ha nevén nem is tudom nevezni. Erős sejtésem van róla, kik lehetnek tagjaik, hiszen éveken át próbálkoztam én magam is elég közel kerülni hozzájuk. Több éves önámítás és tagadás után kellett rájönnöm, csak elvárásaik vannak, amiket velem szemben támasztottak, de túl kicsi vagyok hozzájuk, a vérem nem elég tiszta, ők pedig nem kívánnak helyet szorítani nekem az asztaluknál. Még most se vagyok elég értékes nekik, amikor „elvettem” Morristól a bajnoki címet.

Megelevenedik előttem TJ arca. Nyomokban hasonlít csak a tiédre, de valljuk be, engem talán hamarabb néznének testvérének. Orgánumára igazából már nem emlékszem. Képzeletem generál neki egyet, midőn elképzelem, amit rólad és anyádról vall delíriuma alatt. Tenyereim próbálnak komfortot nyújtani neked, mikor úgy érzem, a szavaid nehezebbek, holott nem tudom, jól teszem-e, helyesen csinálom-e, egyáltalán segít-e, vagy nem több ez is, mint önámítás. Az egyetlen dolog, amiben biztos vagyok, hogy nem lenne szabad. A függöny viszont biztonságot nyújt, eltakar, és a hangokat is duruzsolássá tompítja.

- Akkor ezért… - pupilláim tágra nyílnak, midőn a képet összerakom. Az az ígéret volt az első igazi tüske. Rettentően haragos voltam rád, amiért ott hagytad a megállapodásunkat, kukáztad az egyezségünket, melyre ott, kisujjainkat összekulcsolva felesküdtünk. Én tartom a szavam; nem a fekete mágiát választottam tálentumomként, való igaz, pedig a pálcám, és valljuk be, a jellemem is megfelelővé tesznek rá. Morris tanított egy-két trükköt, hamar ráéreztem arra, hogy a dühömet miként tudom ártások formájában szabadjára engedni. Az átoktörés azonban több, mint fekete mágia, és annak felismerése. De ezt oly kevesen érthetik.

Válaszom nem várod meg. Nem tudok visszakérdezni, mit értesz ez alatt pontosan, és nem tudom megkérdezni, nem túl késő-e számunkra a tiszta, fehér lap. Legbelül mindketten erre vágyunk, tagadnod fölösleges volna. Ebben a pillanatban nincsenek maszkok – téged talán csak a gyógyitalok szedáltak le, engem a veszteség lehetősége. Úgy hajolok, hogy könnyebben bele tudj kapaszkodni vállamba, ahogyan felülsz. Nem tudom, mire készülsz, nem szoktál figyelmeztetni. Orrod szinte súrolja az enyémet; a gondolat, hogy megismételnéd azt, amit az imperius hatása alatt tettél, egy pillanatra megrémít. Azóta sem tudok szabadulni a gondolatától, az emlék pedig visszakúszik gondolataim mezsgyéjére minden egyedül töltött pillanatomban. A bál talán kiváló figyelemelterelés volt, egy nap, ami végre nem a mocsárban történtekről szólt. De mégis csak egy alkalom arra, hogy annyi impulzus érjen, hogy ne érjek rá rajtad gondolkozni. Talán látod is, hogy a szemeim önkéntelenül lepillantanak ajkaidra, de idegesen irányt váltanak a függöny felé, mikor észbe kapok.

Szégyellem is magam, amiért ennek egyáltalán a gondolata átsuhan rajtam. Fél kézzel emeled fel felsőd, mintha ragaszkodnál hozzá, másik kezed az én tenyereim rabságában maradjon. A hegek ezüstös fényt vernek vissza rólad; számomra ismeretlen átok, a cruciatus nem csinál ilyet. Nincs rá okom, hogy kételkedjek szavaidban. Apád következetlen, ostoba és szadista, aki a saját fiát is képes lenne beáldozni. A hét eleji terve is bármikor, bármiben elbukhatott volna.

- Mindig is tudtam, hogy ritka elbaszott családod van, Mal. A miénknél jóval elbaszottabb. - ellenére annak, a nevünket a balsors és a vér kíséri, annyira nem vagyunk mások, mint a többi, átlagos család. Legalábbis senki nem akar megölni nálunk senkit. De a mi helyzetünk más; mi egyedül vagyunk a világ ellen. A világ ellen, Mal, ami megvet minket, kitaszít, és elvárja, bűnhődjünk valamiért, amit nem mi követtünk el. Utódai vagyunk gyilkosoknak, vadászoknak, és örülhetünk annak, ha nem üldöznek minket a társadalom peremére.

- Már csak az a kérdés, mit kívánsz tenni ellene. Nem tudom elfogadni azt az opciót, hogy ennyi volt az egész. - nem lehet ez ilyen egyszerű. Thaddeus Maddock erős varázsló, hatalma van, de halandó.

Igazad van, Mal, te vagy az én gyengepontom. Ezért akartalak eltiporni. És ezért foglak most megerősíteni, hogy fel tudd venni a versenyt vele. Jól tudom, ebben a pillanatban nem tudsz ennek hinni, még ha szeretnél is, de végérvényesen a sorsod felett te döntesz. Én is ezt teszem minden alkalommal. Ismerem már az utat, és most kezem nyújtom feléd, hogy lépj te is az átalakulás ösvényére.

[- Ezért mi?]

Dear Solace

equality

O lyan sok mindenben különbözünk, mégis rá kell jöjjek, a makacsságunk egy tőről fakad. Másképp nyilvánul meg benned, mint bennem, te saját céljaidért vagy képes fejjel menni a falnak, az elhatározás tüzel fel és gázolsz át mindenen, hogy bizonyíthasd, neked van igazad. Te támadsz, te harcolsz, én védelmezek és védekezek… Olyan sokáig és oly konokul hallgattam, hogy elfelejtettem, hogy a szavak léteznek, feltalálták már a nyelvet, amivel a világ elé tárhatnám a valóságot. Én mégis ragaszkodtam a titkokhoz, amiknek elszenvedője voltam, sosem haszonélvezője, mert azt hittem, rögeszmeként élt bennem, hogy a név számít. Hogy az aranynak értéke van, hogy hiába árt, védelmezni kell. Óvtam a fájdalmam, ami a földre taszított, ami a csontjaimat égette, ami már hangot se engedett ki a vérző torkomon. Dédelgettem a megalázást, a szitkokat, amiket a fejemre olvastak, mert lassan, mégis elhittem; megérdemlem. Belém verték, hogy velem van a baj, hogy én tehetek róla, hogy a gyengeségem átok rájuk nézve, hogy a kedvességem métely, ami csorbát ejt a vér által kijárt hatalmon. Ezért hallgattam. Mosoly és féligazságok mögé rejtettem a név kegyetlenségét és én észrevétlen küzdöttem mégis tovább, kedvességgel és az agresszió teljes hiányával. Emlékszel? Te is lenéztél érte, gyengének tituláltál, azt hitted, megfutamodtam, hogy feladtam. Valójában sosem akartam behódolni, csatákat vesztettem csupán a hosszú háború során. Mégis a makacs hallgatásom vált saját magam árulójává.
Egy részem valóban meghalt, Solace Barbon, feladta a céltalan harcát az üvegház padlóján. Rátaláltam a hangomra és az igazság bármennyire is megrémiszt, mégis úgy érzem, felszabadít. Letettem a terhem, láthatod, itt van egy kupacban mellettünk, némelyik undorító bűzt áraszt, döglegyek repkednek körülötte, de van, amelyik aranyat rejt, de csak akkor, ha nem vakít el a fénye. Piszkos arany az, vértől csatakos, csakis akkor lehet értéke, ha türelemmel kezeled, máskülönben sárrá válik ujjaid között. Már nem akarok makacs lenni. Nem akarok hallgatni, mosolyogni, ha fáj. Nem kértem, mégis új esélyt kaptam és bármennyire csekély is az, bármilyen törékeny is a remény, én újra hinni szeretnék benne, hogy az életem, amit visszanyertem, lehet mégis csak az enyém. Muszáj elhinnem, ízlelgetnem, mégha halálra is rémít, mert másképp tudom, mit sem ért az áldozat, újra a halállal nézek majd farkasszemet… és ezt miattad mégsem tehetem, Solace Barbon.
- Ezért mi? - értetlenül pislogok rád, majd homlokráncolva idézem fel az iménti szavaim. Lassan áll össze a kép, mégis megelőzve esetleges válaszod. Tágra nyílnak a szemeim, megütközve nézek rád, amibe lassan szomorúság és hitetlenség vegyül. - Te tényleg azt hitted, hogy magamtól váltottam? Én, aki pálcát se rántott másra soha, aurornak akarnék állni? Annyira… - ...ostoba vagy, Solace Barbon. Magamban fejezem be csupán a mondatot. Hát ezért kezdtél kerülni? Ezért lett fagyos a tekinteted és élesek a szavaid, mikor ritkán méltóztattál megjutalmazni velük? Hogyan voltál képes megfeledkezni a történetünkben rólam? Megint csak magadat láttad, a saját sérelmedet, de nem az én veszteségem. Miattad hittem el, hogy van jövőm, Solace Barbon, hogy együtt tényleg képesek leszünk felülemelkedni mindenen, vállt vállnak vetve. Erre az első nehézségnél, az első gödörnél hátat fordítottál nekem, ahelyett, hogy megtartottál volna, én pedig arccal előtte estem a sárba. Azóta se sikerült felállnom, azóta is az iszapban fetrengek. Haragudnom kéne, azt hiszem. Számon kérni rajtad az önzőséged, mégis inkább nevethetnékem támad. A legnehezebb varázslatokat sajátítod el könnyedén, olyan fejtörőkre lelsz hamar választ, amiken náladnál tapasztaltabb varázslók véreznek el és mégis… annyira egyszerű vagy, mint egy darab fa, a magja nélkül.
Észre sem veszem, hogy visszatartom a lélegzetem, míg ítéletedre várok. Érzem a levegő érintését a csupasz mellkasomon, ujjaim meg-megremegnek a felsőm anyagán, mégis makacsul szorítom tovább, szokom a szégyent és a sebezhetőségem. Majd megszólalsz és már nem tudom újra visszafogni a nevetésem. Homlokom egy rövid időre a válladnak döntöm, tincseim a nyakadat csiklandozhatják. - Nem hittem, hogy ez is verseny. - Emelem meg kicsit a fejem annyira, hogy szemem sarkából pillantsak rád, egy olyan mosollyal, amit csak te ismerhetsz, réges-régről. Arcul csap a közelséged ténye, érzem, hogy szám kiszárad és tekintetem akaratlan vándorol zöldjeidről lejebb. Alig egy pillanat, mégis pír szökik arcomra. Lesütött szemmel egyenesedek fel. Szégyellem magam, már a gondolat miatt is, de tudd, hogy nem lennék képes rá. Azok után, ami a mocsárban történt, vajon meg tudnád különböztetni a kényszert a vágytól? Gyáva vagyok, eszemben sincs kockáztatni.
Bár tudnék válaszolni, Solace Barbon. Vállaim megereszkednek kissé és ahogy rád pillantok újra, jelzésértékkel meglapogatom magam mellett a matracot. Már mindent tudsz, már egyenrangúak vagyunk, ne térdepelj tovább. - Pár órával ezelőttig még úgy gondoltam, hogy megtaláltam a megoldást. Nem tudom. Előbb magamat kell összeraknom valamennyire, addig képtelen vagyok szembenézni újra vele. - Talán akkor sem leszek képes, talán örök bukásra vagyok ítélve Thaddeus Maddockkal szemben. De talán, egy kis részem most elhiszi, hogy nem vagyok egyedül, van, aki segíthet, ha mást nem, segítő kezet nyújtani, ami felhúz a földről, ha a név és a vér zsarnoka újra eltipor. Bár bevallom, ez a kérdés most kevésbé érdekel, gondolni se akarok rá. Ezzel szemben…
- Inkább arra lennék kíváncsi, hogy… mi lesz most? Mire készüljek? Mellettem leszel vagy amint kilépünk innen, újra azt kívánod, hogy feledkezzünk meg egymásról? - Nem nézek rád, minden erőm rámegy, hogy ne remegjen meg a hangom. Félek a válaszodtól, mégis tudnom kell, nem hagyhatsz mindezek után bizonytalanságban. Ha felültél mellém, kicsit neked dőlök, támasz gyanánt csupán. Véletlen sem azért, mert vágynék a közelségedre, hátha ez az utolsó alkalmunk…

Sincerely,

Malachi

[- Ostoba vagyok.]

damned to live

2006. január 15. vasárnap

Malachi Maddock

TW

Öngyilkosság témája, mentális problémák, traumák

- Ostoba vagyok. - féloldalas mosollyal fejezem be enyhén elcsukló hanggal, amit mondani kezdtél. Úgy is érzem magam; ennyi kidobott év, ennyi felesleges acsarkodás, ennyi felhalmozott gyűlölet! Minden megelőzhető lett volna, ha nem vagyok olyan ostoba, és végre meglátom az erdőt a fa mögött. Mindenről én tehetek ismét, és nincs semmi, ami ezt az időt visszahozza. Mégis, mindezek ellenére valahol… helyesnek tűnik. Helyesnek tűnik a szenvedés, és helyesnek tűnik az idő próbája. Helyesnek tűnik a tagadás, helyesnek tűnik a tiltakozás, és helyesnek az, hogy mindez ellenére én még mindig itt vagyok, melletted, életünkben először pedig tiszta lapot adunk egymásnak.

Nem is lehetett volna másként.

Utólag persze minden nyilvánvaló, így az is, hogy nem önmagától választotta azt az utat. Amikor megtudtam, hogy mediatika helyett Gardnerrel, Yaxleyval és Fuentessel jár amneziatikára, nem épp az járt a fejemben, hogy mi lehetett a nagy váltás oka. Nyilvánvalónak tűnt, az apját akarja kielégíteni, hogy olyan foglalkozást választ, ahol Thaddeus Maddock, az idősebb könnyedén adhat neki jól fizető állást, patinás pozíciót. Sose tudom elfeledni, a Maddockok, Yaxleyk, Morrisok és Rappaportok a nepozitmus szülöttjei, és mindig megnyílnak előttük olyan kapuk, amik nekem soha, ehhez pedig teljesen mindegy, hogy mennyivel vagyok jobb, erősebb, okosabb, rátermettebb és akaratosabb náluk. Még a kurva serleg is az én nevemet köpte sárkányokon lovagló Morrisé helyett, de ez sem elég ahhoz, hogy számításba vegyenek.

- Minden verseny. - szinte suttogom, homlokoddal a vállamon. Megint nekem kell erősnek lennem; hagyom hát, hogy támaszkodj rám. Régen hagynom kellett volna, mert az én vállaim elbírják a te terhedet. Csak az én terhem az, amit nem oszthatok meg mással, bármennyire is igénylem, bármennyire is szeretném. Lassan el kell fogadnom, hogy mindig aránytalan lesz az, hogy nekem mekkora szeletet kell elviselnem a világ terheiből másokkal szemben. Pru nem tudja, de amit teszek, azt érte is teszem, akkor is, ha gyűlöl, megvet érte, furának tart. Érzem a zavart, amikor fejed megemeled, zöldjeim rövid ideig összekapcsolódnak a te kékjeiddel – hogy aztán mind a zöld, mind a kék lentebb vándoroljon. Felegyenesedek, és szorongva pillantok a függönyön túlra. Nem láthattak minket, legfeljebb a sziluettünket, mégis olyan érzés fog el, mintha túlzottan sokat engedtünk volna bepillantani magunkba. Az a sárvérű lány is itt alszik, akit Morrisék brigádja megruházott pár napja… A Bálon egy magánbeszélgetésem is kihallgatták Vale-lel, pedig egyáltalán nem akartam azt, hogy az a dolog kikerüljön nyilvánosság elé. Ha eddig nem gyűlölt a többi bajnok, akkor majd most, még ha alaptalan is.

Leülök melléd, ahogy kérted. Elfogadtam a feltételeidet, ezúttal és ezentúl pedig tényleg egyenrangúak leszünk. Közösen a világ ellen, a különbözőségeinkkel, mert valljuk be, nincs bennünk semmi, ami közös. Még az öltözködési ízlésünk sem. Meg fogom találni neked a módot arra viszont, hogy jobban hasonlíts hozzám, mert az a javadra fog válni, hogy nemet tudj mondani apádnak. Megtalálom a módját, hogy tanulhasd a mediatikát, és azt hiszem, már tudom is, hogy kivel kéne beszélnem erről valamelyik óra után. Nem fogadom el, hogy ennyi, Malachi, nem fog itt véget érni a történeted, mert akkor mindaz, amit a megmentőd tedd érted, hiábavaló volt. Talán létezik még az a világ, amit néhány éve megálmodtunk.

- Én megpróbáltam, Mal. - mi másért tettem volna az egészet? Talán még meg is könnyebbültem, amikor szeptemberben elértem, hogy ne akarj hozzám szólni, és a helyiséget is kerüld, ahol vagyok. Kényelmes volt, nem kellett rád gondolnom. Nem kellett, de mégis ott motoszkáltál koponyám mélyén.

- Megpróbáltalak elfelejteni. Tudomást sem akartam venni rólad. De nem megy. - nem fog menni most sem, Mal. Sorsunk összefonódott, pedig két olyan anyag vagyunk, melyeknek nem kéne reakcióba lépniük egymással, nem jöhetne létre köztünk kötés. De mégis…