Udvar

Kilépve a birtokra hűvös hócsillagok érik a bőrödet, minden csillámlik, minden a galaxisok színvilágában pompázik: éjkék, mélylila, aranysárga, ezek összes árnyalata. Az udvar hirtelen sokkal tágasabbnak tűnik, mint amilyen valójában, a Roxfort falait elmossák a csillagködök, a macskaköveken aprón, finoman csillogó csillagösvények vezetnek szerteszét. Néha elszalad egy-egy üstökös az égen, máskülönben viszont csend uralkodik, egy pillanatnyi, hűvös béke a bál kavalkádjában. 

[- Ki kell mennem, Luis.]

A moonlit courtyard

Daphné

18+ - María being María

   Vetek egy mosolyt Luciára. Nem igazán rejti el a sajátja mögé a haragját, a sértettségét, amiért az unokatestvérével jöttem a bálba; az enyém tökéletes, annak ellenére, hogy érzem a lángokat a véremben, a korbácsot a bőrömön, a savas undort és maró éhséget a torkomban. A gyűlöletet a testem iránt, a hisztériát, amellyel a lelkem maradványai csapkodnak az óramutató ellen- mint egy boszorkány Torquemada kezében, aki feleslegesen küzd, hogy még néhány másodperccel később szíjazzák a kínpadra. Gyűlölöm ezeket az ösztönöket, és megvetem azokat, akik ilyen könnyen elárulják, hogy mi van a szívükben. Olyan kevés dolog a miénk, tényleg a miénk, csak a miénk; aki így, ilyen olcsón mások rendelkezésére bocsátja az egyetlen helyet, amiben nevelhetünk gyűlöletet neheztelésből, kitartást szenvedésből, tiszteletet irigységből, mocskosabb kurva, mint amilyennek Luciát fogják gondolni, ha okom lesz a pletyka elindítására. Egyelőre beérem kevesebbel: vesztes, félénk unokatestvére átalakításával. Mire ez az éj véget ér, Lucia lesz a legkevésbé népszerű Torres.

 - Ki kell mennem, Luis.- egy másik este nem kellene hánynom, nem akarnám letépni az arcomról a bőrt, hogy lássák az emberek a véres koponyát világítani, mielőtt megnyúlik, mielőtt hegyes, mérgező fogaknak adja át a helyét. Egy másik este hagynám, hogy kísérőm harmincszor, negyvenszer megtáncoltasson, nevetnék, hogy mindenki máshogy tekintsen rá, azután kiélvezném a jól nevelt szűz fiúkra jellemző rajongó lelkesedést néhány részeg órán keresztül. Egy másik életben…

 Nem hagyom elhatalmasodni az önsajnálatot, a pánikroham csak harminc, a karomon ülő szúnyog, melyek nem fájnak, ha arra gondolok, hogy ez csak az idegek tánca, nem nekem, hanem valami ősi, pálcanélküli félmajomnak jelzés, hogy sérüléseket szenved el. Lassan sétálok be a női mosdóba, még egy nonverbális Silenciot is elhelyezek, miközben feltépem egy fülke ajtaját. Talán nem is annyira tanúk miatt; nem szeretem hallani a nyögéseket, ahogy hányás után levegőért kapkodok, mert megsajnálom a lányt, aki voltam, a nőt, aki lehettem volna, a szörnyet, amivé váltam. A szenvedés, a fizikai fájdalom könnyeivel szemben tehetetlen vagyok, de az önsajnálat nem érdemli meg, hogy kielégítsem. Az az olyan nyomorékok és haldoklók kiváltsága, akik már nem tisztelik magukat eléggé, hogy irányítsanak. Az elmém akkor is a sajátom, ha ez az undorító test elárul.

 A fémujjak kattannak párszor, de csak a csontjaimban érzem a hangot. A hangtalanság segít még jobban elvonatkoztatni ettől a hibás testtől; az iskolámban járok, mint oly sok másik alkalommal, amikor a szörny testében vagyok. Ez sem az enyém igazán; szinte érzem a holnap megnyúló, eltörő csontokat, a leszakadó bőrt, ahogy egy ősi átok átveszi az irányítást. Ha létezik Isten, talán azért választott engem erre, mert erősnek lát; ha létezik Isten, nem gyűlöl, mert Isten egy szánalmas férfi, aki Jóbot, a kedvencét is odalökte Lucifernek, hogy megnyerjen egy fogadást, aminek tudja a végét. Isten nem bántja azokat, akiket gyűlöl.

  - Rég nem beszéltünk… tudom, hogy a harag bűn, de még mindig neheztelek… ezért. Tudom… a pap otthon már mondta, hogy az útjaid kifürkészhetetlenek… mi lenne, ha kötnénk egy alkut? … Ha jól leszek, csak ma este, elmegyek gyónni, még ebben a hónapban… nem, más: kedves leszek… valamelyik selejttel, aki itt van… te választhatsz. Mondjuk…- abbahagyom a hangtalan beszédet egy újabb hányás kedvéért. Érzem, hogy a lycanthropia újabb rohamot indít.

 Talán nem is bánom. Fárasztó lenne nem csak eljátszani, de érezni is, hogy nem vetem meg a társaim, a közönséges roxfortosok és az üres elméjű, kotkodácsoló amerikaik kavalkádját. De talán hálás lehetek nekik, mert megtanultam értékelni a Beauxbatonst. Még az alját is.

 Mágikus és szépészeti arzenálom teljes egészére szükségem van hozzá, hogy helyrehozzam a külsőmet- csak a külsőmet, a közérzetemen a háromszoros bájitaladag is csak annyit segít, hogy betegnek, lázasnak érezzem magam, ne úgy, mintha haldokolnék. Egy holttest biztosan könnyebben lenne széppé tehető.

 Visszafelé inkább az udvart veszem célba. A friss angol levegő átmenetileg segít.

 Ahogy meglátom a kis Daphnét az udvaron, egy pillanatra elkap a vágy, hogy megforduljak. Nem vagyok elég jól egy megfelelő csevegéshez, ha a féltroll barátnője befejezi a támadást a Svédasztal ellen, és idejön. Végül mégis kilépek.

 - Daphné! Gyönyörűen áll ez a ruha… ebben a fényben egészen spanyolnak tűnsz.- tudom, hogy a bókom nem fogja felhőtlen örömmel eltölteni, ami különösen tetszik. Bármi, amíg nem a rosszullétre figyelek.

 - Hogy van a partnered? A legtöbb amerikai nem tud táncolni, de ő elég… szenvedélyes.- egy pillanatig gondolkodom a szón. Nem utálom Daphnét, de úgy érzem, hogy valakivel muszáj megosztoznom a mai adag szenvedésen. És vagy ez, vagy megkérem, hogy megöleljen… azt megtartom életem végére, amikor már nem kell együtt élnem a szégyennel.

Étoiles, donnez-moi la paix…

María

2006. január 13. péntek, 22:47

Igazából csak pár percre szerettem volna kijönni levegőzni - egy kicsit kezdett minden sok lenni, bár nem annyira, mint a legutóbbi alkalommal - de végül tovább maradtam. Jól esett a kellemesen hűvös udvaron állni, bár biztosan kellett itt lennie valami időjárás bűbájnak, mert január ellenére egyáltalán nem fáztam. Mélyeket szívtam az esti levegőből, megnyugtatott a csend - talán itt kellene maradnom a bál hátralévő részében… valószínűleg senkinek sem tűnne fel, még talán szivességet is tennék mindenkinek, ha egyszerűen eltűnök. Felpillantok az égre inkább - legalább a galaxisok és a csillagok változatlanul gyönyörűek, hagyom, hogy megérintsék a bőrömet, hátha más leszek tőlük, valami kevésbé elromlott, valami… jobb. Bárcsak tudnám élvezni ezt az egészet, a bált, a zenét, a táncot, úgy, mint mindenki más, legalább csak egy estére. Nem emlékszem, aznap este milyen volt az égbolt.
Lépteket hallok, és automatikusan az irányukba fordulok, amikor megpillantom Maríát. Egy fél pillanatig reménykedek, hogy talán nem vett észre, és van időm beleolvadni valamelyik csillagködbe, és ő inkább valaki mást boldogítana jelenleg, de természetesen nincs ekkora szerencsém. Nincs itt rajtunk kívül más, csak egy pár, talán alsóbbéves diák, és María pedig határozottan felém tart. Veszek egy mély levegőt, mielőtt odaér hozzám, és igyekszem magam mentálisan felkészíteni… mire is?
Például erre a megjegyzésre. Élesebben szívom be a levegőt, amikor a ruhám után azzal folytatja, hogy spanyolnak tűnök ebben a fényben. Szinte észre sem veszem, hogy egy pillanatra megérintem a nem régóta újra barna hajamat, mielőtt inkább leengedném a kezemet újra magam mellé. Nem tudom, hogy érezzem magam a hozzászólásával kapcsolatban, jól vagy rosszul érint - évekig bármit megtettem volna, hogy ez ne így legyen, de most? Nem vagyok biztos benne, hogy még mindig ezt szeretném, hogy inkább mexikóinak, vagy inkább franciának szeretnék-e tűnni mások szemében, főleg, mert tulajdonképpen igazán egyik sem vagyok - talán nem is leszek. De erről nem most, és legfőképp nem vele szeretnék beszélgetni. Tudom, hogy María ezt semmiképpen nem bóknak szánta. Talán ha más mondja ezt, mondjuk Miguel, más szavakkal, más kontextusban, de arra utalva, hogy jobban hasonlítok rá, odáig lennék a boldogságtól, de így…
- María - a lehető legudvariasabban mosolygok rá - a te ruhád is rendkívül… - kirívó? Merész? Soha nem lenne bátorságom felvenni? Sosem voltam jó burkolt sértegetésben, vagy bármi hasonlóban, nem tudom úgy játszani ezt a játékot, mint ő, és semmi energiám sincs jelenleg rá, még kevesebb, mint általában. - …elegáns. Illik hozzád - értse, ahogy szeretné, egyébként komolyan gondolom, bár kétlem, hogy érdekelné a véleményem - sajnos minden vele kapcsolatos ellenérzésem ellenére egyébként tényleg nem néz ki borzalmasan, bár ez valószínűleg a mérhetetlen mennyiségű magabiztossága miatt van, aminek nekem már a negyede is elég lenne, sőt. Talán már azzal sem tudnék mit kezdeni, és azt hiszem, ezzel María is pontosan tisztában van.
Természetesen a ruhám és a személyem után nem bírja ki, hogy ne hozza szóba Rokurot is. Egy pillanatra magamat is meglepem, hogy kedvem lenne az arcába vágni, hogy Igen, én vagyok itt vele, és nem te, de végül ezt sem merem megtenni - talán nem is lenne értelme. De azért ez a gondolat mégis valamiért, egy egészen pici elégedettséggel tölt el, még ha nincsenek is válaszaim arra a kérdésre, hogy Rokuro mégis miért engem hívott el, mikor ott lett volna… akárki más is. Bizonyára rajtam kívül is bárkivel tudta volna hasonlóan kellemesen vagy kevésbé kellemesen tölteni az estéjét.
- Hm… valóban - biccentek egy változatlanul udvarias félmosollyal, és közben elgondolkozom, vajon van-e valami gond María látásával, vagy összekevert minket valaki mással, mert Rokuro úgy táncol, mintha egy borzalmasan merev tölgyfa próbálna arrébb mozogni maga sem tudja pontosan, milyen célból - egyszóval nem éppen a szenvedélyes szót használnám rá, annak ellenére, hogy egyébként rendkívül élveztem a táncunkat, de leginkább azt hiszem, egyszerűen csak a társaságát, és így is boldogan fogok visszagondolni rá. Ezáltal viszont nem tudom felfogni, hogy mire érthette ezt. Kivéve ha María… viccelni akart? Nem, biztos, hogy nem. Ezt gyorsan el is vetem inkább. Ennek a gondolata meglehetősen… rémisztő.
-Mi a helyzet Luis-sal? - érdeklődöm, bár a nevén kívül azt kell hogy mondjam, különösebben nem tudok sokat María báli partneréről, ahogy arról sem, hogy María mégis mit akar tőlem, miért nem az előbb említett szegény Luis társaságában van most is éppen, mert biztosan nagyjából ugyanannyira őszintén vágyhat a velem való társalgásra, mint fordítva. Tehát semennyire.
-Igazán szép lett a dekoráció, nem gondolod? És te, hogy érzed magad a bálon? - kérdezem, hátha szívesebben beszélne inkább magáról, amíg lefutjuk a kötelező udvariassági köröket, én meg kitalálom, hogy milyen indokkal tudnék eltűnni innen. Jelenleg még bizonyára rendkívüli módon udvariatlan lenne, ha most csak úgy itt hagynám, még ha szívem szerint ezt is tenném.

[- Köszönöm!]

A moonlit courtyard

Daphné

18+ - María being María

  Még az elrejtett hidegrázás és hányinger mellett is mosolyt csal az arcomra, ahogy habozik a válasszal. Tudom, hogy nem kedvel túlzottan; miért is tenné? Szinte szeretnék segíteni neki: elmondani neki, hogy a hihető hazugság és az igazság a két választás, amit adhat. Elmondhatja, rajongó mosollyal az arcán, hogy gyönyörű vagyok; elmondhatja, hogy megvet, utál engem. A kettő közötti eredmény valahogy végtelenül szomorú. Az emberek sértve érzik magukat, amikor olyan hazugságokat mondanak nekik, amin könnyű átlátni; én nem érzek így. Kevesen tudnak hazudni nekem.

 - Köszönöm!- ma nem érzem úgy, hogy illik hozzám ez a ruha, hiába tudom. Ma, és holnap délutánig az elmém valahol kívül lebeg a testemen, marionettként mozgatja, mert nem érzem a magaménak. A csontjaim összetörnek majd, a bőröm lehámlik, az egész testemet undorító mennyiségű szőr borítja el, a szavaim és a mosolyaim elnémulnak, nem marad más, csak méreg. Talán Isten úgy látta, hogy ez az igazi alakom, és megérdemli a világ, hogy havi egyszer láthassa; talán hízelgőnek látnám a gondolatot, ha több ravaszsággal megáldott szörnyeteggé változnék.

 Könnyebb visszanyelni a hányást, a vágyat rá, hogy dörzsöljem a bőrömet, hogy beletépjek a hajamba, amikor nézem őt; szinte iszom a rossz érzését. A féltékenységét, amit fel sem ismer; ezek a pillanatok végtelen boldogsággal töltenek el, egy-egy pillanatnyi időre, és a tudat, hogy ennyire mélyen a lelke alá szúrtam egy kést, elviselhetővé teszi ezt a szenvedést.

  - Ó, bent vár rám. Nagyon jó táncos, bár nem igazán lehet mást várni egy olyan családtól, mint az övé; a jobb spanyol családok elvárják a kultúra minden formájának ismeretét. Bizonyára sokat segített a hagyományaink megtartásában, hogy nem fejeztük le a királyainkat.- kedvem lenne egy spanyol szót hozzátenni a beszélgetésünk végéhez; csak jelzésként, hogy tudja, tudom, hogy érti. De nem szeretem súlytalanul használni a nyelvet, még Luisszal is franciául beszélek; van valami mérhetetlenül kielégítő benne, hogy a fele francia diáknál jobban ismerjük ezt a nyelvet.

 Beszívom a havas levegőt. Most érzem, hogy halványabb a mosolyom, mert újabb hányinger rohan meg. Dekoráció. Ennél talán már csak az lenne egyértelműbb jelzés afelé, hogy mennyire gyűlöl engem, ha megjegyezné, hogy most, a tél közepén hideg van Skóciában. Valóban az van; amikor az egészségem működik, nem is merészkednék ki a legmelegebb kabátom nélkül, de a hideg olyan mélyre mászik a csontjaimba a Telihold közeledtével, hogy egy máglyán is dideregnék. Akár meztelen is lehetnék itt, semmit nem változtatna a közérzetemen.

 - Igazán szép lett. Kissé gótikus a környezet, de persze, a Roxfort már több, mint egy évezreddel ezelőtt épült. És jól... csak szükségem van egy kis friss levegőre... de te... hogyhogy... hm... elnézést. Hogyhogy nem vagy bent? A csillagok itt lesznek holnap is...- szeretnék hozzátenni valamit arról, hogy a csillagok, melyeket látunk, talán már most sincsenek itt, talán már évezredek óta elpusztultak, csupán nem halványult még el a fényük számunkra. Az iskolámban a legjobb kobold üvegből készült teleszkópokon figyelhetjük majd őket... egyszer, nem is olyan sokára. Talán ötven év. Talán száz.

 Kétségbe kellene esnem, de nem teszem. Ha túlélem a ma éjszakát, mi állít meg benne, hogy túléljem az összes többit?

 Visszanézek a kastély felé, mosollyal az arcomon, miközben megpróbálok a táskámból előcsempészni még egy fiolát. Még egy adagot a legerősebb gyógyszeremből; már így is bőven az ajánlott adag felett fogyasztottam a bájitalból, de az esetleges kockázatok eltörpülnek annak a következményei mellett, ha látják a rosszullétemet. A legtöbben azt hinnék, hogy beteg vagyok, néhány idióta, hogy terhes, de a középszerű barmok között akad egy-egy, aki felismeri a lycánok dalát, ha elég hangjegyet láthat belőle. Gyorsan iszom meg az üveg keserű tartalmát; remélhetőleg a pillanatnyi félrefordulás elég, hogy a kis Daphné ne lássa, de azért előkészítek egy hazugságot.

 - Még hat hónap, és túl leszünk a RAVASZ-okon... hogyan tovább utána?- nem nézek rá, a csillagokra tekintek. Még nem hatott a bájital, még felfelé kell néznem, hogy könnyebben elfeledjem az undort, a testem lázadását. Azt is félreteszem, hogy hogyan tovább velem, a családom tervei szerint: a felesége leszek egy nyomorult férfinak, aki középszerű és öreg, és akinek túl sok fia van hozzá, hogy bármit örökölhessek az özvegyeként. Nem lenne vereség, nem önmagában, de mindenképpen hátrányos lenne.

Étoiles, donnez-moi la paix…

María

2006. január 13. péntek, 22:47

Nem szeretném megérteni, mi játszódik le María fejében, miért mond olyan dolgokat, amikről tudja, hogy rosszul fognak esni, és utána miért mosolyog, mint aki még örömét is leli ebben, a szenvedésemben, és másokéban is. De így legalább megkönnyíti a dolgomat olyan szempontból, hogy tudom, szinte mindig a legrosszabbat kell róla feltételeznem, bár ez nem tölt el különösebben jó érzéssel. Nem értem őt, de szerencsére nem is dolgom megérteni, az egyetlen dolgom, hogy még pár percig elviseljem a társaságát a lehető legudvariasabb módon, amire csak képes vagyok, mert mást nem tudok tenni. Nincs más eszköz a kezemben, és az egyetlen, amit tudok tenni tenni, hogy neki is a lehető legkevesebbet adom a kezébe velem szemben.
- Bizonyára mindkettőtök örül annak, hogy ennyire fontosak számotokra a kulturális ismeretek - értek egyet, ezt egyébként valóban így gondolom. Ennek ellenére azonban az tulajdonképpen továbbra sem világos, hogy mi a szándéka azzal, hogy burkoltan leszólja a franciákat és szembeállítja a spanyolokkal, és hogy erre most pontosan, milyen választ is szeretne? Fejtsem ki, hogy például az aztékoknak hogyan nem segítettek a spanyolok a kultúrájuk megtartásában? Feleslegesnek érzem történelmi vitákba bonyolódni vele, vagy bármilyenbe, annál is inkább, mert bizonyos… vagy inkább elég sok indok miatt meglehetősen ingoványos talaj ez számomra.
- Szerintem is, én… - már épp folytatnám, hogy számomra is tetszetősebb például a saját kastélyunk kidolgozása, és hogy miért, de María mintha küzdene a szavakkal, és ennek biztosan nem az az oka, hogy ne akarná részletesebben kifejteni a véleményét. Egy pillanatra nem tudom hova tenni a tőle nem megszokott, kevésbé magabiztos beszédet, de mire odafordulnék felé, hogy magamat is őszintén meglepve, megkérdezzem, hogy minden rendben van-e vele, a szemem sarkából elkapom mintha… fogyasztana valamit? Ezt szintén meglep, elgondolkozom azon, vajon mi baja lehet, amit ennyire el akar rejteni. Hogy beteg-e esetleg. Hogy vajon van-e szüksége segítségre, hogy szeretné-e, hogy valaki megkérdezze, hogy jól van-e. Hogy adna-e rá őszinte választ, akárkinek is, ha tényleg problémája lenne. Nem tudom, én adnék-e, ha rólam lenne szó.
Végül nem kérdezem meg, de egy pillanatra elkaphatja a kimondatlan kérdést az arcomon, a lehetőséget rá, hogy elmondhassa, bár biztosan nem fogja, mielőtt visszafordulnék a csillagok felé. Tudok diszkrét lenni, és elfogadni, ha valaki valamiről nem akar beszélni, de képtelen vagyok ténylegesen figyelmen kívül hagyni, ha valakinek segítségre van szüksége. Talán mérges lesz, hogy láttam, és nem olyannak tűnik, aki vágyna az aggódásomra vagy a sajnálatomra, vagy akár bárkiére, nem is biztos, hogy ez az a részemről. Elraktározom magamban ezt az információt, de nem azért, hogy egy gyengébb pillanatában visszaéljek vele, és felhozzam ellene, mert arra sose lennék képes, és hiába nem kedvelem, nem érezném magam jobban attól, ha szenved, és ezzel ő is tiszában lehet, ha csak nem gondolja rólam ő is a legrosszabbat. Inkább amiatt teszem, mert ha tudom, hogy van valamilyen betegsége, még segítenék is neki, ha esetleg valamitől valóban rosszul lenne. Tényleg el kell gondolkoznom, mi bajom lehet, amiért együttérző tudok lenni még Maríával is, annak ellenére, hogy fordítva biztosan nem tenne értem semmit.
- Szintén csak egy kis friss levegőre vágytam - bólintok, a többi indokomat pedig nem szükséges tudnia. Nem tudhatjuk, mi lesz holnap, hogy ha itt is lesznek a csillagok, már nem ezek lesznek, a Hold sem ilyen lesz - de még mindig takarják a felhők, szóval marad a galaxisok látványa, és ha bárki mással lennék itt, megjegyezném, hogy mennyire gyönyörűek.
- Egyetem. Nemzetközi tanulmányok és diplomácia szak - én se nézek rá, nem akarom tudni, mit gondol erről, bár úgyis el fogja mondani. Kikerülhetném a választ, de tulajdonképpen ez nem egy titok. A szüleim odáig voltak, amiért sikerült szakirányt választanom, hogy mennyire jó ötlet volt eljönnöm Skóciába. Örülök, hogy boldoggá teszem őket, és látom, hogy tudnám jól csinálni, még ha a lelkem mélyén nem is erre vágyom. Nem tudom, pontosan mire, de nem erre. Talán valami kevésbé komolyra, és ridegre, távol a Minisztériumoktól. - Mik a te terveid?

[- Vale. Hogy vagy?]

ibireo

2006. január 13. péntek, 23:30

Vale Bate

Valószínűleg faszságok jöttek ki a számon a rögtönzött interjú közben, de valahogy elértem arra a szintre mentálisan, hogy kevéssé tud érdekelni az, hogy mit várnak tőlem és mit akarnak hallani a számból. Lényegtelen, hogy cselekszem, minden mozdulatomban ideológiákat fognak keresni, és ha azok nincsenek is ott, odaültetik, hogy dicsőítsék vagy ítéletet mondjanak felettem. Legalább hiteles voltam önmagamhoz és autentikus. Nem fontos, hogy talán nem vagyok elég prezentálható.

Sosem leszek az.

Befejeztem ezt a játszmát. Mementójaként cipőm talpa rövid ideig obszcén nyomot hagy maga után a szikracukor mágikus hatásának köszönhetően. Az udvariassági köröket az este elején letudtam, ahol ezt megkövetelték, az este további részét tölthettem inkább olyanokkal, akiknek a társaságában képes vagyok jól érezni magam. Egy ponton mintha Annie is túlaggódta volna az interjút. Talán ezért akarta feledtetni velem a koncerten.

Rövid ideig tervezem csak magára hagyni, hogy a tömegből szabadulva egy kis friss levegőt szívjak az udvaron. A koncert második fele szerintem laposabb, a pörgősebb dalokkal jobban tudtam azonosulni. Talán partnerem se haragszik meg, ha tíz percre magára hagyom barátnői társaságával.

Egészen biztos vagyok abban, hogy ez az udvar nem így szokott máskor kinézni. Meg kell majd kérdeznem Anniet, hogy minden évben ilyen ünnepséget rendeznek-e, vagy tényleg csak a Tusa miatt tettek ki magukért. Tudom, hogy azt várják, hogy a következő Tusát már az Államokban rendezzék meg, és ők szervezzék az összes eddiginél nagyobb és grandiózusabb Yule ünnepséget. De ez a verseny eddig csak kiábrándultságot hozott, talán mind a nézőknek, mind a versenyzőlnek.

- Vale. Hogy vagy? - megpillantom Valet az udvaron, talán most először egyedül. Nem volt eddig bajom a lánnyal, az évek alatt egyike lett azon keveseknek, akik nem tudtak még felbosszantani, de tény, hogy meglepett az, hogy a Serleg komolyan az ő nevét dobta ki Eydisé helyett. Nem őt vártam. Talán az elmúlt hónapok néma csenddel és elzárkózással való büntetése túlzás volt tőlem. Talán tényleg én vagyok a legnagyobb faszfej.

De az én szívem már úgyis romlott.

- Tegyél meg egy szívességet, és ne úgy adj interjút, mint én az imént. - orrom alatt cinikus mosoly, bár ez inkább magamnak szól, és azoknak a dolgoknak, amiket kiejtettem a számon. Még mindig inkább ezek menjenek le, mint azok a dolgok, amiket a többi firkász adott a számba. Vélhetően Vale-nek majd a partneréről fognak írni, ha ő maga nem nyilatkozott semmit, bár nekem mindig is úgy tűnt, mintha neki legalább nem lenne problémája azzal, ha publikusan kell beszélnie.

- Bátor dolog volt a partnerválasztásod. És tetszett, ahogy a graphornt elmozdítottad. - nem sokat beszéltünk a Próba után, a szünet alatt is nagyrészt elzárkóztam előle. De talán ideje lenne változtatni ezen. Egyszerre ural a két gondolat, a két farkas; egyikük romlott szívemről suttog fülembe, miután ajkaimra leheli csókját, másikuk pedig dicsér és magasztal, amiért egy másik utat választottam, ahol egy bók sem felesleges.

Talán mert már órák óta Annie társaságában vagyok, de most épp a hangyányit emberibb oldalam győzedelmeskedett.

- Szeretném, ha tudnád, hogy nem én kértem, hogy másként kezeljenek. - nem hiszem, hogy ténylegesen számítanak majd neki ezek a szavak. A Próba során nem is tűnt úgy, mint akit megvisel az, hogy milyen állapotú az öltözet, amit kapott az enyémhez képest, vagy éppen az, hogy őt hogy nevezik az amerikai közvéleményben.

- Hogy állsz a gömbbel? - láttam, hogy a szünet alatt foglalkozott vele, és észlelte ő is, hogy a pókok menekülnek előle. Talán már meg is fejtette a titkát.

Az enyém, illetve az a tárgy, amit a gömb rejt, most ott van Rokuronál, az általa kiválasztott ágyásban, valamilyen kellően gyilkos növény alatt. Elég volt nekem a második próba előtt egyetlen szabotázs, hogy paranoiám kiélesedjen.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 21:00-21:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, halál, alkohol említése

Látom, hogy észreveszi néma szenvedésemet. Ott vannak a kimondatlan szavak köztünk és rendkívül hálás vagyok, hogy nem azt látom rajta, hogy aggódik, hanem hogy vette az adást, hogy vigye tovább az egészet. Nagyon mélyen, lent, szerettem volna, ha foglalkoztatja a problémakör, de féltem attól, hogy rákérdez és alaposan végig kéne gondolnom. Nem akartam ezt érezni egy pillanatnál tovább sem, ez a letaglózó fájdalom elvette az összes erőmet és ha Connor nem tartana ilyen stabilan, biztosan a lábam is megremegne, ha nem összecsuklana. Ahogy közelebb húz magához, teljes összhangban mozdulok én is vele, szorosabban kapaszkodom belé. Ha most nem egy ilyen helyzetben lennénk, biztosan elsütnék valamilyen flörtölős megszólalást, de most örülök, hogy levegőt kapok.

Ami a leginkább megráz az egészben - a fájdalmon és azon kívül, hogy nem tudom, mi történik bennem és miért - az az, hogy nem kerít rossz érzés a hatalmába attól, hogy gyengének mutattam magamat. Hosszú idő után végre először érzem azt, hogy milyen felszabadító is az, ha nem kell elnyomnom az érzéseimet, hogy erős maradjak és menjek tovább előre. Most megélhettem és egy pillanatig sem éreztem magam Connorral zavarban, nem éreztem szégyent sem, pedig az mindig ott volt bennem ilyen helyzetekben. Most csak hálás voltam neki, hogy ott van nekem támasznak egy büdös szó nélkül és hagyja, hogy összeszedjem magam, amíg ő elviszi a hátán az egész balhét. Lehet, holnapra meg fogom bánni, lehet, holnap előjön belőlem a szégyen, a zavar, az, hogy vajon mit gondol rólam, az, hogy lecsupaszítottam a lelkem egy darabját előtte és felkínáltam neki, hogy kezdjen vele, amit akar. Micsoda vak bizalom... Veszélyes, rettenetesen veszélyes. Pedig igazán óvatosan és nagy gonddal vette el, egy szavam sem lehet. Reakciója és támogatása simogatja a lelkem, megremeg óvó kezei között, ahogy olyan érzéseket kelt bennem, amiket nagyon-nagyon-nagyon régóta nem éreztem. Talán soha igazán, de ebben nem lehettem biztos, hiszen én magam sem voltam tisztában ezzel még.

Hasonló helyzetben már rég eltüntettem volna a nyomait vagy ha nem tudtam volna, teljesen egyedül estem volna szét, hogy a végén továbbra sem leljek megnyugvásra, mert hát attól még, hogy hagytam volna az érzelmeimet felszínre törni, nem jelentette volna azt is azonnal, hogy meg is oldom a problémát. Kitombolom magam, aztán megy minden tovább, mintha mi sem történt volna. Aztán egy másik alkalommal majd újra előjön, hogy ismét ne foglalkozzam vele érdemben. Hát, igen, ez voltam én. A hárítás művészetét egészen fiatal korom óta mesterien űztem, ahogy az elkerülést is és azt is, hogyan tudom észrevétlen úgy terelni az egész helyzetet, hogy senkinek ne tűnjön fel, miről nem akarok beszélni. Jó, nem ment minden alkalommal, de nagy általánosságban ez mentett meg attól, hogy ebben az iskolában is kinézzenek a családi hátterem miatt. Mit családi háttér miatt... Magam miatt igazából, hiszen nem takarózhatok örökké a családi örökségembe, be kell látnom, hogy hosszú ideje ez már inkább én vagyok.

Aztán amilyen gyorsan belém nyilallt a fájdalom, olyan gyorsan el is tűnik, mintha csak egy pillantás tovasiklott volna rólam. Talán így is volt. Talán itt volt a teremben az, aki miatt így éreztem magam. Vagy már rég elmenekült, ahogy ő sem bírta ezeket a súlyos terheket. Megkönnyebbülten szakad ki belőlem a sóhaj, ahogy felszabadulok a láncok alól, bár egy tompa lüktetés még kísér egy jó ideig. Érzem, hogy szívem még hevesen ver az előbbi miatt, de többé nem tudtam eldönteni, hogy csak amiatt-e, ami így letaglózott vagy Connor támogató, óvó pillantása miatt is...

Annyira elmerülök a gondolataimban, hogy először észre sem veszem, hogy Connor megállít. Igen, az utóbbi egy percben vakon követtem, azt tehetett volna velem, amit csak akar. Az zökkent ki, ahogy érzem, hogy összefűződnek ismét az ujjaink, hálásan megszorítom a kezét, ahogy fel is mosolygok rá lágyan, kedvesen. Érezhetően fáradtabb ez a mosoly, de piszok őszinte, benne van minden, amit tudnia kell. Ahogy jobb keze végigsimított a hátamon, jól esően megborzongtam, s a lágy érintése az arcomnál meglepően zavarba hoz. Egészen biztos vagyok benne, hogy elpirultam, túl sok az érzelem jelenleg, ennyivel nem tudok egyszerre mit kezdeni. Nem akarom, hogy lássa zavaromat, egy gondterhelt sóhajjal nekitámasztom a homlokomat a mellkasának. Nem hosszan, alig pár másodperc az egész és magam sem értem, de a közelségéből most erőt tudok meríteni, hogy a majdnem remegő lábaimat is megzabolázzam, s mikor Connor szól, hogy induljunk, egy szó nélkül követem. Ahogy töri az utat nekünk, szorosan kapaszkodom a kezébe és őt nézem, nem pillantok másra most. Rendkívül hálás vagyok neki, nem tudom szavakba önteni. Nem csak azért, mert kitartott ebben a helyzetben, hanem hogy olyan oldalamat tudtam elővenni mellette, amelyekről azt hittem, már régen elveszítettem, még ha csak ilyen rövid időre is. Tudom, hogy érzelgősségem nagyjából addig fog tartani, míg az első hideg fuvallat meg nem csap, úgyhogy az alatt a fél perc alatt, amíg kivezet a teremből, megpróbálom összekapni magamat, ennyivel jövök neki, bár gyanítom, hogy magyarázatot fog követelni, amit kivételesen szívesen megosztanék vele, ha már tartotta a hátát nekünk, csak éppen nem tudom, mit mondhatnék. Biztosan azt fogja hinni, hogy csak nem akarom elmondani, holott tényleg arról volt szó, hogy nem értettem továbbra sem.

Mélyet szippantottam a hűvös levegőből, ahogy megtorpantunk. Kezdtem visszatérni magamhoz, ami örömmel töltött el, mert így is túl sebezhető voltam mellette. Nem szabadott volna. Nem szabadott volna így rám néznie és nekem sem szabadott volna úgy visszanéznem rá. Fogalmam sem volt, mi történt a táncparketten, de féltem, hogy valami olyat indított el, aminek nem lehet jó vége. Kellett egy kis idő, amíg felkészültem a vele való beszélgetésre.

- Kérlek, adj egy percet... Addig ha keresnél egy helyet odakint az udvaron, az tökéletes lenne... Mindjárt jövök - mondtam neki egy mosollyal, de a hangomon is még dolgoznom kell, még kicsit haloványabb, mint szokott. Ha nem tiltakozik és remélem, nem tiltakozik, mert tényleg szükségem van erre a két percre az átható tekintetétől mentesen, mely mintha most már szabad bejárást kapott volna a lelkem mélyéig. Úgy éreztem, mostantól teljes mértékben átlát rajtam és nem tudok semmit titkolni előtte már. Frusztráló volt, de egy nagyon kicsit... Csodálatos érzés lett volna. De nem, ezt nem szabad, gyerünk, Gemma, szedd össze magad.

Nem megyek messze, a közelben lévő mosdóba benézek, kicsit lehűtöm a csuklómat, arcot a smink miatt nem merek mosni. Ahogy szembenézek magammal, egy ideig csak nézem az arcomat. Látszik rajtam, hogy kicsit taccsra vágott ez az előbbi, de tudtam, hogy egy fél órán belül vissza fogok térni régi önmagamhoz. Hogy ez jó-e minden után? Azt már nem tudtam. De a szememben valami furcsa izgatottság is ült, ami mosolyt csalt az arcomra. Végülis ha így néztem Connorra, akkor hatalmas baj nem lehet, ez talán őt is felvidította. Utána az egyik csap mögé benyúlva előveszek egy üveget, ami már bontva volt. Beleszagolok, még jó, kortyolok belőle jó sokat. Magam sem tudtam, miért, de nem akartam a fiú előtt ennyit inni. Fogalmam sem volt, mikor vált cikivé az, hogy mennyit iszom, de most mégis szégyelltem magam miatta. Megiszom vagy az ötödét egy levegőre, az alkohol ismerősen, barátian marta végig a torkomat. Nagy levegőt vettem, ahogy az idegrendszerem kicsit megnyugodott, aztán még megpofozgattam magamat kicsit, s már majdnem egészen hasonlítottam régi önmagamra.

Körülbelül tíz percre tűnhettem el és ahogy megyek vissza, esik le, hogy remélem, Connor nem hiszi, hogy faképnél hagytam és leléptem. Biztos nem hiszi ezt, miért hagynám magára? Megígértem neki, hogy kitartok mellette, egy csapat vagyunk. Arról nem is beszélve, hogy amennyire jól éreztem magamat vele, eszem ágában sem lett volna lelépni. Ismer, tudja, hogy az ígéreteimet általában betartom, szóval csak nem aggódja szét magát. Az udvar egy, az átlagosnál is kihaltabb részénél találom meg, óvatosan közelítem meg, látni szeretném, milyen kedve van anélkül, hogy tudná, itt vagyok. Lehet, mocsok húzás volt, de talán ilyenkor jobban elengedte magát és ha magában volt, talán jobban kiütköztek rajta az érzelmei. Aztán meglepően hamar kezdem rendkívül rosszul érezni, hogy így távolról nézem és megközelítem.

- Connor! - üdvözlöm egy halvány mosollyal. Láthatja, hogy egészen visszatértem régi önmagamhoz, csak egy-egy apró jel utal arra, mi történt alig negyedórával ezelőtt. Kezébe nyomom a már megdézsmált üveget, ahogy helyet foglalok mellette. Közel ülök hozzá, érzem teste melegét, vállaink éppen csak nem érnek össze. Jól esik a hideg levegő a csupasz bőrömön, mélyeket szippantok az éjszakából, egy pillanatra le is hunyom a szememet, ahogy kiélvezem a friss levegőt. Aztán szélesebben mosolygok rá, kezébe nyomom az üveget. - Csak egy nyitott üveg volt a közelben, de... Megérdemled. Tényleg. Köszönöm, hogy tartottad magadat helyettem is és hogy... Vigyáztál rám - elpillantok róla, az eget kezdem kémlelni, miután tenyeremmel megtámaszkodom magam mögött. Vigyázott volna rám? Érdekes szavak. De talán így volt. Nekem eddig mást jelentett ez a szó: sokkal hevesebb, agresszív érzésnek írnám le, mikor bármit megtennél a másikért, akármekkora hülyeséget is csinált. Mi így vigyáztunk egymásra a tesóimmal. De ez más volt: óvatos, figyelmes, tapintatos... Nem is tudtam eddig, hogy Connor mennyire figyelmes és tapintatos is valójában, pedig nem tett semmi olyat, ami ez ellen szólna, sőt: újra és újra bizonyítja, hogy egy igazi úriember volt, csak eddig gondosan takargatta. Biztos ő is gyengeségnek érzi ezt, már ha egyáltalán tudatosította már magában a dolgot. Biztos azt gondolja, kinevetik ezért, hülyének nézik, megalázzák. Hát, én nem fogom. Szerintem a lovagiassága nagy erény, ami még az én elbaszott, elbarikádozott érzelmeimet és nőiességemet is kicsit megsimogatták.

- Most már jól... - sóhajtottam egy hatalmasat, továbbra is felfelé néztem. Tudtam, hogy kérdése elkerülhetetlen lesz, engem is érdekelt volna fordított helyzetben, hogy mégis mi a fészkes fenéért omlott össze a partnerem majdnem egy pillanat leforgása alatt, hogy utána úgy tegyen, mintha semmi nem történt volna. Elszakítom a pillantásomat a csillagoktól, hogy ránézzek. Ennyit megérdemel minden után. - Nem tudom, mit mondhatnék, Connor. Fogalmam sincs, mi történt valójában. Egyik pillanatban még viccet mondtam neked, a másik pillanatban meg úgy éreztem, mintha azt közölted volna velem, hogy a legjobb barátom meghalt - kiráz a hideg a gondolatra. Gratulálok, Jenkins, kurva jó példa... Mintha nem lettünk volna vészesen közel ehhez a lehetőséghez. - Rettenetesen fájt, de nem tudom, mi. Mintha valaki búcsút intett volna... - nézek komolyan, kissé szomorúan a szemébe. - Bocsánat, nem akartam ám elrontani az élményt... - halvány mosolyra húzom a számat, apró jelzés a viccelődésre, hiszen mindketten tudjuk, hogy kurvára nem élvezte a nyitótánc gondolatát sem. - Remélem, nem néztem ki csicskagyászul annyira, nagyon igyekeztem tartani magamat melletted. És remélem, nem ijesztettelek meg nagyon ezzel, nem szokott beütni a szar, ha jól érzem magam, márpedig ezen a kis intermezzon kívül rendkívül jól érzem magam veled - nevettem fel, kezdett visszatérni a régi énem, aminek örültem. Kár, hogy ehhez megint az kell, hogy szófosásom legyen, de a faszságok segítenek kicsit elterelni a gondolataimat. - Te jól vagy? Elmondod, mi van benned? - kérdeztem vissza hirtelen, megint átható pillantással jutalmazom, hogy lássam, mi van benne, mert nem engedi annyira könnyen láttatni magát.

[- Kérlek, adj egy percet... Addig ha keresnél egy helyet odakint az udvaron, az tökéletes lenne... Mindjárt jövök.]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(21:30 körül)

- Kérlek, adj egy percet... Addig ha keresnél egy helyet odakint az udvaron, az tökéletes lenne... Mindjárt jövök.
Connor hirtelen nem tudta mit feleljen. Nem akart ellenkezni, de nem is szívesen hagyta volna magára a lányt. Végül győzött benne a „nem akarok nemkívánatos személy lenni” érzés.
- Rendben van – bólintott.
Vetett még egy utolsó pillantást a lányra, majd sarkon fordult és eltűnt a kert felé vezető folyosón. Valósággal zsongott a feje az elmúlt órák eseményeitől, de kiváltképp az utóbbi negyed órától. Üdítő élményként hatott hát rá az udvar hűvös levegője, és leülve egy félreeső padra, neki is látott, hogy kiszellőztessen a fejében.
Elkezdte felidézni a történéseket onnantól, hogy a keringő véget ért. Bal kezének ujjai akaratlanul megrezzentek, és a fiú már-már úgy érezte, hogy Gemma keze visszatért az övébe. Különös érzés volt kezdeményezni, és még különösebb érzés volt az, hogy valaki viszonozta az érintését, és hogy azt nem pofonként tette. Aztán a mellkasához nyúlt, és kitapogatta azt a részt, ahol Gemma homloka a szegycsontjához ért. Textilen, bőrön és csonton át is érezte, ahogy nem messze az érintett résztől a szíve majd kiugrott a testéből. Talán még sosem osztozott ennyire intim pillanatban senkivel. Furcsa mód annak ellenére, hogy mindez tömegben, mások szeme előtt zajlott le, ő úgy érezte, mintha mindvégig kettesben lettek volna. Mintha valamiféle közös titoknak lettek volna a szemtanúi.

Nem bírt csak úgy ücsörögni. Felpattant és járkálni kezdett a csillagok alatt, mintha keresne valamit a bokrok és szobrok útvesztőjében. Nem akart arra gondolni, hogy vajon mit ronthatott el, amitől Gemma ilyen szintű érzelmi zuhanáson esett át, mert nem akart úgy tenni, mintha mindig minden róla szólna. Ám mégsem tudott teljesen szabadulni a gondolattól, hogy vajon túl szorosan fogta-e a lányt, vagy hogy nem szabadott volna mondania neki valamit, esetleg pont, hogy mondania kellett volna valamit és nem reagált volna megfelelően? Szinte biztos volt benne, hogy a kérdések, amiket feltett magának, mind ugyanolyan felesleges, önsanyargató kis tüskék voltak, amikkel tavaly nyáron, a sérülése után is kínozta magát a szobája magányában. És ekkor jött a felismerés: nem is gondolta komolyan, csupán könnyebb volt a jól ismert, biztonságos terepen, az önutálat mezején manőverezni, és önmagát hibáztatnia egy számára megmagyarázhatatlan történés miatt, mintsem szembenézni azzal a ténnyel, hogy ma este olyan énjét ismerte meg, amelynek létezéséről még csak nem is tudott. És ez a felismerés nyugtalanítani kezdte őt.
Mert ő aztán végképp nem volt úriember, ahogy se nem volt figyelmes, se nem volt gyengéd. És könnyebb is volt így élnie, mert nem kellett megfelelnie soha senkinek. Nem tartozott felelősséggel másért, mindig csak önmagáért, és nagy ívben tett rá, hogy ki mit gondol róla. Erre most jött valaki, vetett rá egy igéző pillantást azokkal a gyönyörű, zöld szemeivel, és ennyi volna? Minden megváltozik? Hirtelen nem csak azt felejti el, hogy ki is volt ő, hanem elfelejt mindenki mást is? Mert tagadhatatlan volt, hogy hirtelen kitörlődött a fejéből valaki más, aki nyár óta ott élt benne. Ahogy az is tagadhatatlan volt, hogy aggódott Gemmáért, és legszívesebben azon nyomban utánament volna, hogy megbizonyosodjon róla, hogy minden rendben van vele.

Bár értette volna, hogy mi zajlik le benne. Ehelyett csak egy dolgot érzett igazán: fájdalmat. Fájdalmat, mert Gemma mondatai, amivel időt kért magának, mintha búcsú lett volna részéről. És Connor félt, hogy a lány nem is jön már vissza. Félt, hogy egyedül maradt a csillagok alatt, és hogy az, aki után vakon beleugrott a kútba, hirtelen belefulladt a vízbe, és neki egyedül kell majd kikecmeregnie a mélyből. Úgy érezte képtelen volna ismét egyedül maradni azok után, hogy az elmúlt három-négy órában végre megérezte milyen is társaságban lenni, és milyen is kötődni valakihez.
Ő pont ettől rettegett. Ezért nem mert közel kerülni senkihez. Ezért kellett elmarni mindenkit maga mellől, akit kicsit is kedvelt. Ezért kellett elviselhetetlen, faragatlan tuskóként viselkedni, ezért kellett feleslegesen bántani másokat, és ezért kellett folyamatosan ütni. Mert bár visszaütöttek és fájt is, annyira mégsem fájt, mint ez most. A tudatlanság, hogy lesz-e még folytatás. A bizonytalanság, hogy vajon elég lesz-e neki. A rettegés, hogy nem kell
Újból ledobta magát egy padra, majd könyökét a combja végébe fúrva, ujjaival a hajába túrva, megtámasztotta a fejét, miközben szabad jobbjával kitapintotta a zakójára tűzött, kígyó formájú jelvényt.
Aztán…

- Connor!
Felkapta a fejét és a közeledő Gemma felé fordult. A lány többé-kevésbé olyannak tűnt, mint amilyen fél órával korábban, még a tánc előtt volt. Arcán halvány mosoly ült, kezében pedig egy félig üres palack csillogott a csillagfényben. Kérdés nélkül elvette a felé nyújtott üveget, miközben helyet szorított maga mellett a lánynak. Egyelőre nem nézett a lányra. Nem akarta, hogy kellemetlenül érezze magát a történések miatt. Inkább csak letekerte a kupakot a palackról és nagyot húzott az italból, ami ezúttal is végigmarta a nyelőcsövét, ám ezúttal tompábban, mintha ez a főzet jobban sikerült volna, mint a korábban kóstolt. Nem kellett volna innia, hiszen már nem izgult úgy, mint a bál előtt. Ő mégis élvezte a torkán végigszaladó, tüzes érzést, ami forrón áradt szét a mellkasában, bátorsággal pumpálva tele a szívét.
- Köszönöm, hogy tartottad magadat helyettem is és hogy... Vigyáztál rám – pillantott fel a lány a csillagos égboltra.
Connor elemelte ajkaitól az üveget, majd leeresztette lábai közé a kezeit. Ő nem a csillagokat fürkészte, hanem valami sokkal szebbet. A zöld íriszekben amúgy is láthatta a teljes égboltot tükröződni, és valami mást is…
- Mi volt ez az egész, Gemma? – kérdezte végül, kissé rekedten, mintha a hangszálai is tiltakoztak volna az ellen, hogy feltegye a kérdést. Nem akart indiszkrét lenni, nem akart olyanba beletenyerelni, amihez semmi köze nem volt, de tudni akarta, hogy mi bántja a lányt, és tudni akarta, hogy miként segíthetne rajta, mert nem akarta őt szenvedni látni.
- Nem tudom, mit mondhatnék, Connor. Fogalmam sincs, mi történt valójában. Egyik pillanatban még viccet mondtam neked, a másik pillanatban meg úgy éreztem, mintha azt közölted volna velem, hogy a legjobb barátom meghalt. Rettenetesen fájt, de nem tudom, mi. Mintha valaki búcsút intett volna…
Connor nem felelt. Nem is tudott volna mit mondani erre. Fogalma sem volt, hogy mi okozhatta ezt az érzést a lányban, viszont tudta, hogy milyen az, amikor hirtelen tör rá az emberre a saját lelkének sötétje.

- Bocsánat, nem akartam ám elrontani az élményt…
Connor apró megkönnyebbülést érzett, ahogy észrevette azt az apró mosolyt a lány szája sarkában, és örült, hogy újból képes viccelődni. Ő mégsem nevetett.
- Nem rontottál el semmit. Csak… Nem tudom, megijesztettél.
Elfordult a lánytól és ő is feltekintett az égboltra. Újból kortyolt egyet az italból is, majd…
- ...nem szokott beütni a szar, ha jól érzem magam, márpedig ezen a kis intermezzón kívül rendkívül jól érzem magam veled.
Most rajta volt a sor, hogy finoman elmosolyodjon. Leengedte a palackot, majd enyhén oldalra dőlve, vállával finoman meglökte a lány vállát.
- Szerintem te becsíptél…
Vigyorogva rápillantott Gemmára, majd hirtelen bosszús arcot vágott. Letette maga elé az italt, aztán egy gyors mozdulattal kibújt a zakójából és a lány fedetlen hátára terítette azt.
- Hihetetlen, hogy téged folyton takargatni kell – utalt vissza arra az ominózus estére, amikor közösen felsétálva az öltözőktől, a kabátját ajánlotta fel a lánynak. Remélte, hogy nem veszi zokon tőle az újbóli gesztust.
- Te jól vagy? Elmondod, mi van benned?
A kérdés hirtelenül érte, az átható pillantás pedig az elfogyasztott alkoholmennyiség ellenére is képes volt zavarba hozni őt. Visszapillantott Gemmára, de egyelőre nem jöttek ki szavak a száján. Mintha mérlegelte volna, hogy mennyit mondhat, hogy mondhat-e egyáltalán bármit, hogy mennyire engedheti közel magához a lányt.
- Hogy mi van bennem? – kérdezett vissza, mintha csak időt akarna nyerni magának.
- Bár tudnám pontosan… - először leszegte a fejét, de aztán nagy levegőt vett és Gemmára pillantott. – Csak azt tudom, hogy jó veled lenni.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 21:00-21:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, gyerekkori traumák, alkohol említése

 

Ahogy meghúzódom a sötétben egy bokor mellett, látom, ahogy Connor nyugtalan sétája után levágta magát egy padra és beletúrt a hajába. Hát, úgy tűnt, nem csak én voltam teljesen összezavarodva. Végigmérem a fiút. A zaklatott arcát, amely tíz perccel ezelőtt is kissé aggódással volt teli, de mégis olyan lágyan pillantott rám. A nyaka ívét, mely meghajlott gondolatai súlya alatt, az ideges ujjakat, amelyek tincseibe martak, s melyek pár perccel ezelőtt az én kezemet szorongatták. Szerettem volna megint megfogni a kezét. De még szívesebben túrtam volna bele a hajába én is... Rendkívül nyomasztó látványt nyújtott itt egyedül, magányosan, gondterhelten. Legszívesebben azonnal odafutottam volna hozzá, hogy lássa, nincs egyedül, itt vagyok. De nem futhattam oda hozzá, szóval csak sietős léptekkel közelítettem meg.

- Azért ez sokkal kellemesebb, nem? - néztem vidáman rá, ahogy belekortyol az italba. - Nem is tudtam, Connor, hogy ilyen jól bírod az italt - mértem végig vigyorogva. Szerettem volna oldani a feszültséget, amelyet én generáltam, bár csak ideig-óráig próbálkozhattam, amíg bele nem kérdezett ugyebár, amelyet legjobb tudomásom szerint igyekeztem is átadni neki, nehogy félreértés legyen belőle. Egyáltalán nem bántam, hogy nem válaszolt rá, sőt. Kifejezetten kedveltem Connorban azt, hogy nem jártatta feleslegesen a száját, mint például én. Ezerszer hitelesebb volt ettől. Ha mondott valamit, annak súlya volt és úgy is gondolta, ezzel szemben én a csillagokat is lehoztam a szavaimmal, de minek? Azok nem voltak igaziak, csak másolatok, halványan derengő papírmasék eredeti társaikhoz képest.

- Sajnálom... Tényleg nem akartalak megijeszteni! - pillantottam rá ismét, majd Connor meglökte a vállamat. Rávigyorogtam. Örültem, hogy kezdtünk visszatérni az eredeti állapotba. - Gondolod? - kérdeztem nevetve arra reagálva, hogy be lennék csípve. - Ennél azért jobban bírom az italt, Connor O'Hara! - löktem vissza a vállammal, magam sem realizálva azt, hogy ez véletlen egy egészen kedves kis bók lett így. Egyébként lehetett benne valamennyi igazság: bár sokat ettem, tényleg elég gyorsan nyakaltam le vagy egy-másfél deci töményet. Amíg ezen gondolkodom, megint rám kerül egy ruhadarabja. Pont, mint legutóbb. Körbeleng az illata és öntudatlanul is elmosolyodom. - Heh, olyan szégyellnivaló vagy ronda lennék? - tettem fel viccelődve a kérdést a takargatnivalóra. Nyilvánvalóan nem gondoltam komolyan egyáltalán. Kifejezetten jól éreztem ma magam a bőrömben, Connor közelsége és visszacsatolásai pedig csak fürösztöttek a pozitív érzésekben. Azt mondjuk, nem teljesen értettem, mi van a fejében pontosan, szóval gyorsan rá is kérdeztem inkább. Csak bólintottam a visszakérdezésre, tudtam, hogy időt akart nyerni, nem volt ezzel semmi baj. Türelmesen vártam, ha kellett neki még több idő, az is rendben volt. Most úgy éreztem, a végtelenségig tudnék rá várni, az is elégedettséggel töltene el, mert itt van velem szemben és ha csak hallgatunk is, az is kellemes.

A szavai végül mélyen érintenek. Először hevesen megdobban a szívem. Jó veled lenni. Nem voltak nagy, művészi szavak, se nem terjengősek. De maga egyszerűségükben sokkal többet jelentettek ezek nekem, mintha verses elbeszélésben próbálkozott volna. Hallottam már ezeket a szavakat, mondták sokan nekem, hogy jó társaság vagyok, de ahogy Connor rámnézett és ahogy mondta... Az teljesen más szint volt. Lehet, volt más is, aki így nézett már rám valaha, de ez nem is érdekes. Kivirulok a szavaitól, felé fordulok a felsőtestemmel, közelebb hajolok, s kezemmel megérintem az ő kezét. Megszorítom egy pillanatra, majd finoman elveszem tőle az üveget.

- Akkor már ketten vagyunk, Connor… - vallottam be neki suttogva, s mintha egy pillanatra megállt volna a levegő is közöttünk, ahogy alig pár centiméter távolságról figyeltem most őt. Végre rendesen láttam azokat a meleg, barna szemeket, nem volt köztünk egy hegynyi távolság (na, jó, csak harminc centi), láttam a vonásait, láttam a borostáját is. Magamban meg is állapítom, mennyire jó döntés volt nem megborotválkoznia, piszok jól nézett ki vele. Persze, eddig is volt szemem, eddig is megfigyeltem ezeket, de ilyen közelről mégis más volt. Egy pillanatra lepillantottam az ajkaira, s most először az este, de igazából ismerettségünk óta is, érzek vágyat arra, hogy bezárjam a köztünk lévő távolságot és megcsókoljam. Szerettem volna érezni az ajkait az enyémen, szerettem volna átölelni, beletúrni a hajába... Érezni, hogy ő mit érez. Igen, gondoltam rá a tusolóban is, de az csak és kizárólag testi volt. Ez... Más volt. Máshogy dobogott a szívem is, máshogy pillantottam zöldjeimmel az ő sötét, mégis barátságos barnáiba. Csak pár centi, igazából semmi az egész. Meg sem kell kifejezetten mozdulnom. Bennakad a levegőm, ahogy felpillantottam a szemeibe, megint vissza a szájára, majd...

Villámcsapásként érnek a gondolataim. Finoman hátrébb húzódom kicsit az üveggel a kezemben és hogy időt nyerjek, iszom három nagy kortyot. Érzem, hogy a levegő kissé melegebb lett, körülöttem mindenképpen, de gyanítottam, hogy nem vagyok egyedül ezzel. Nem mertem Connorra pillantani. Szégyelltem magamat az előbbi miatt, bár nem tudtam, miért. Elsőként Zafira Tavish arca jelenik meg előttem. Hiszen a zuhanyzóban is mondtam magamnak, hogy ekkora féreg még én sem vagyok, hogy közéjük állok. Most meg majdnem megcsókoltam... Szörnyű ember voltam. Még akkor is, ha éppen teljesen máshogy éreztem magamat, mint egy hónappal ezelőtt. Nem tehettem meg és nem csak Zafira miatt. Igen, ő is közrejátszott ebben, de voltam annyira önző fasz, hogy ha csak róla lenne szó, már megtettem volna. Nem, nem csak ennyi volt. Ahogy végigpillantottam Connoron, hirtelen láttam magam előtt, ahogy valamelyik szuper csapat részeként kviddicsezik. Boldog, céltudatos, halad az élettel. Ebbe egyszerűen nem fértem bele semmilyen formában sem. A mai nap után úgy érzem, számít nekem annyira a fiú, hogy nem rántom bele abba a mocsárba, amely engem is fojtogat. És lehet, a csók az csak egy lábujjat jelentett a mocsárba belépését illetően, lehet, hogy fejjel előre belezuhant volna. Sokkal többet érdemelt ennél. Hacsak egy faragatlan tuskó lenne, akkor is többet érdemelne, márcsak a tehetsége és kitartása miatt is. De a mai este után... Még annál is többet. Ehhez pedig Zafira sokkal jobb személy volt, mint én valaha is lehettem.

Hidd el, Connor, nem éri meg rám ilyen lágyan nézned. Nem éri meg... Barátként? Teljes mértékben! Vicces, hangos, megértő vagyok, akit könnyű megnevettetni. Tudom, elképesztő módon tudok flörtölni is, ami megzavarhat, úgy gondolhatod, hogy esetleg szeretnék is valamit. Talán így is van. Talán a ma este után jó érzés lenne közel maradni hozzád, hagyni magamnak, hogy nemcsak a tánc utáni érintésed, pillantásod, tapintatosságod és szavaid, törődésed maradjon velem, hanem sokkal több. Talán jó lenne végre leengedni az örökös falakat, a harcot, amit magammal és az otthonommal vívok. Talán egyszer jó érzés lenne, ha valaki úgy igazán megtartana és nem kellene állandóan magamat a víz fölött tartani. Olyan jó lenne! De azt is tudom, hogy ha közel engednélek magamhoz, azonnal rájönnél, hogy a felszín alatt közel sem az a személy vagyok, akit szeretnél látni. Mert valójában rendkívül nehéz természetem van. Nehezen bízok meg emberekben úgy igazán, bizonytalan vagyok magammal kapcsolatban. Rengeteg harag és indulat van bennem, amelyet elnyomtam az évek alatt a családi helyzetem miatt. Itt nem jött ki rajtam annyira talán, de ha látnál otthon... Soha többet nem beszélnél velem. Vagy ha mégis... Iszonytató energia és munka lenne az, hogy velem lehess. Mindkettőnk részéről. És tudod, mi ijesztett meg a legjobban? Hogy közben vagy a végén rájönnél, hogy meg sem éri az egész... Nem érdemlem meg, téged sem és igazad lenne, de attól még darabjaimra törnél. Én meg téged. Ugyan, hogy engedhetném meg ezt a mai nap után? Nem, hidd el, könnyebb lesz az egész, ha utat sem engedünk ennek, annyi fájdalomtól, szenvedéstől és felesleges bántástól óvnánk meg egymást!

Gyűlöltem, hogy fájdalmas volt ez a gondolatmenet. Soha eszembe nem jutott volna, hogy egy este így felforgatja az érzéseim. Gyűlöltem, hogy továbbra is közel akartam maradni és mégis kényszerítettem magamat az ellenkezőjére. Inkább ittam. Azt ismertem, az tudtam, mit fog okozni nekem. Egyetlen egy másodpercre gyomron üt egy másik gondolat, valahonnan nagyon mélyről: nem akarom, hogy az egész életem egy sor lemondás legyen... Egyszer az életben szeretném, ha valaki harcolna értem, szándékosan engem választana, és megmutatná, hogy érdemes vagyok arra, hogy ragaszkodjanak hozzám. Halkan felnevettem röviden erre. Igen, jó lenne. Kár, hogy esélyt sem hagyok arra, hogy valaki így gondoljon rám.

Megint ittam, túl sokáig hallgatok, igaz? Visszanézek Connorra inkább, próbálom megfigyelni, hogy hatott rá az előbbi jelenet, mit is gondolhat most. Torkomat szorongatják a kérdések: mit gondol erről az egészről? Milyen érzések kavarognak benne? Mit szeretne? Lehet, csak beképzelem amúgy az egészet? Elvégre... Egyébként egy úriember volt velem, de... Nem tudtam... Életemben nem láttam ezt az oldalát, így nem tudok semmit, meg vagyok lőve, tanácstalan vagyok és utálom. Mennyivel egyszerűbb lenne csak rákérdezni! Mégsem tudom kinyitni a számat egyelőre. Néma csendben ülünk a januári éjszakában és nézünk egymásra, ahogy próbáljuk a belső démonainkat megzabolázni. De vajon az ő szemében is ott csillognak a kérdések? A bizonytalanság? A félelem, hogy csalódás vagy fájdalom éri? A gyengédség? A vágy valami többre, valami bensőségesebbre? Vagy csak az én szememben van mindez? Még ha nem is engedhettem utat ezeknek...

[- Ennél azért jobban bírom az italt, Connor O'Hara!]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(21:30 körül)

Valóban kellemesebb volt ez az ital, mint az előző, habár ebben nem volt sok dicséret. Viszont az a fiút is meglepte, hogy mennyire jól bírta az alkoholt, annak ellenére, hogy sosem szokott ilyet fogyasztani. Pont emiatt az tűnt a legcélszerűbbnek, ha nemes egyszerűséggel ráfogja a ma esti szokatlan viselkedését a magába öntött kerítésszaggatóra. Elvégre az mégsem lehet, hogy ő maga változott meg egyetlen est leforgása alatt, nem igaz?
Gemma visszalökött a vállával, majd játékosan hozzátette:
- Ennél azért jobban bírom az italt, Connor O'Hara!
Végigfutott benne valami kellemes bizsergés a teljes nevét hallva, majd rádöbbent, hogy ez a mondat akár még hízelgő is lehetett rá nézve. Jó volt belegondolni, hogy nem csak a spicces Gemma látta elviselhetőnek az ő tüskés, kiállhatatlan természetét.
Aztán Connor ráterítette zakóját a lány fedetlen vállaira, kihasználva a lehetőséget, hogy egy pillanatra megérintse őt.
- Heh, olyan szégyellnivaló vagy ronda lennék?
- Micsoda? - pislogott Connor. - Dehogy… Nem… Nem úgy értettem…. Csak…
Ekkor pillantotta meg Gemma szemében azt a játékos fényt, ugyanazt, amit a zuhanyzóban is látott már tőle, és megértette, hogy csak ugratják őt.
- Lökött…
Elmosolyodott a saját zavarán, de ugyanakkor elkezdte belül emészteni a gondolat, hogy hogy lehet ekkora idióta. Mégis, ahogy azt a pajkos tüzet nézte a lány szemében, egyszerűen kikívánkozott belőle.
- Gyönyörű vagy…

Aztán jött a kérdés, hogy hogy érzi magát, mi jár a fejében, és Connor végleg elvesztette a fonalat. Mintha egy soha véget nem érő, belső utazáson lett volna, egy hullámvasúton ülve, ahol minden egyes méteren újabb és újabb meglepetések várták volna őt. Fogalma sem volt arról, hogy mi van benne a káoszon kívül. Viszont azt pontosan tudta, hogy még sosem volt ennyire jó a rendezetlenség, és hogy még sosem érezte magát ilyen fantasztikusan senki mellett.
- Csak azt tudom, hogy jó veled lenni - mondta végül halkan.
- Akkor már ketten vagyunk, Connor… - felelte a lány.
Ő is érezte a hirtelen beálló feszültséget. Mintha a világ forgása egy lélegzetvételnyi időre megakadt volna. Mintha a bál zajai elnémultak volna. Mintha kiragadták volna kettejüket egy pillanatra a Roxfort udvarából, kimarva azt a földdarabot a bolygóból, ahol épp ültek, és velük együtt valahová messzire, az űr legtávolabbi pontjába lőtték volna ki. Mert Connor úgy érezte, mintha csak ketten lennének kerek e világon. Kiszaladt belőle minden félelem és kétely. Gemmát nézte, a zöld szemeket, amibe mintha egy kis barnát kevert volna a teremtő, csak úgy puszta szórakozásból, játékból, csak hogy megtévessze a fiút, hogy az ne tudja eldönteni milyen árnyalatban is pompáznak azok a gyönyörűen metszett íriszek, amiknek annyira a hatása alá került.
A távolság egyre nőtt, őt pedig valósággal fejbe kólintotta Gemma illata, mint holmi afrodiziákum, ami előhívta lelke mélyéből azt a vadállatot, amitől úgy tartott. Még sosem történt vele ilyen. Bár érezte már a zuhanyzóban is a vágyat, hogy megtegye, ott és akkor mégis valahogy más volt az érzés. Sokkal ösztönösebb, sokkal állatibb, pusztán testi vonzalom. De most… Belepillantott a zöld szempárba, és belelátott a lány lelkébe. Nem félt tőle. Kicsit sem rettegett attól, amit ott látott, hanem részt akart belőle magának. Ott akart lenni vele, és fogni akarta a kezét, megmutatni, hogy őt nem érdekli honnan jött, nem érdekli mit gondol magáról, mert csak az számít, amit a saját szemével lát belőle.
Finoman hajolt egyre közelebb ő is. Már csak pár centi állt közöttük, amikor…

Gemma óvatosan elhúzódott, mintha visszavonulót fújt volna. Kezében újból megemelkedett a palack, ki tudja, talán épp bátorságot öntött ő is magába, vagy talán csak azért ivott, hogy elviselhetőbb legyen számára a fiú. Kerülte Connor pillantását, aki viszont le nem vette tekintetét a lányról.
Vajon mire gondol most? - tette fel magának a kérdést.
Connor nem tudhatta a választ, de még csak nem is sejtette. Az ő fejéből valósággal kitörölt mindent és mindenkit ez az este, mintha sosem lettek volna álmatlan éjszakái valaki másra gondolva. De hogy is maradhattak volna odabent a régi gondolatok, a belebeszélések, a plátói pillantások emlékei, amikor még soha semmi nem volt ennyire valóságos neki? Sem ennyire ijesztő. Mégis ennyire vágyott és akart… És Connor felismerte: ez a lány pontosan úgy működik, mint ő maga is. Mert bár nem értett az emberi érzelmekhez, és nehezen fejezte ki magát, azt pontosan tudta, hogy milyen a saját bőrében lenni. És ugyanazt látta most Gemmán. Egy lányt, aki közelebb hajolt hozzá. Akinek ugyanúgy megakadt a levegője, mint neki is. Aki most visszahúzódott, de nem elutasításból, hanem talán… félelemből? Aki most túl sokat iszik, és túl keveset beszél. Ő is pont ilyen volt. Nem voltak kívülállók már, csupán tükrei egymásnak. És bár nem értette a miérteket, sem a hogyanokat, azt azért tudta, hogy ő maga mire vágyik. És remélte ebben is hasonlóak lesznek a lánnyal.
De a vágy mellett félt is. Félt, hogy ha most lép elrontja, és félt, hogy ha nem lép, hát elveszíti őt. Hogy mégis honnan vett elég bátorságot, nem tudni. A fontos pillanatokban sosem gondolkozott, csak cselekedett. Ennek a fél világ szemtanúja lehetett a Tarasque elleni párbajakor is.
Gemma megint ivott, de ezúttal visszapillantott rá, Connorra. Ő pedig elnevette magát, mintha csak azt üzenné: „ennyire nem lehetünk hülyénk”. Aztán már csak azon kapta magát, hogy a lány arcát a tenyerébe fektette, miközben finoman maga felé fordította őt. Fogyott a távolság, de nem úgy, mint az előbb, hanem fénysebességgel égtek el kettejük között a centiméterek. És Connor nem magyarázkodott, nem kért engedélyt, nem kért bocsánatot, csupán megcsókolta a lányt a csillagok alatt.

Solace

Úgy tűnik, védjegyemmé válnak a vakmerőn vállalt kihívások, várhatóbb és váratlanabb következményeik közepette. Ki vagyok én, hogy nemet mondjak egy notórius jégkirálynő bálba hívására, ha már látszólag én túl elrettentő vagyok ahhoz, hogy engem kérjen föl bárki? - Ennyire kontroverz lennék? Drámapotenciáltól tartanak? Tényleg csak pontosan két támogatóm lenne?
A folt vagyok Aoife Pinescrew zsákjához, azon mahinációkban, hogy a bestie-jét előcsalogassuk a gyanúsan önmaga előli szekrényéből, kérem, az vagyok én. Túl jól egymásra találtunk mint ifjú életművészek, ha már a téliszünetemben Roxmortsnál messzebb én nem mehettem. És ha ezen kihívás nem hangzik el néhány lángnyelv és vajsör, és néhány helyi barátja körében, lehet Aoife is lett volna az utolsó mentsváram a bálra - bajnokként csak nem mulaszthattam el a megjelenést a megnyitóján.
Heliodorát a nyitótáncra rábeszélni volt a kihívás tárgya.
Amire nem számítottam az az volt, hogy később, a koncert második felvonásában ő keres meg egy visszavágóra. Néhány gyorsabb ütemű keringő, olyan hideg, kimért precízióval hogy inkább éreztem párbajnak - és meggyőződésem, hogy ez volt a szándéka vele.
Nem mertem nem tudni tartani vele a lépést, úgyhogy most kellett is a frisslevegős szünet.

-Még nem mentem világá- ...azóta, hogy még nyáron világá mentem, igen. -És te? Hogy bírod az óföldet?
Nem teszem szóvá a gyanúmat, miszerint Solace aktívan került az utóbbi hónapokban. Mondtam én, hogy nyit majd ő amikor úgy érzi, és addig bölcsebb nem erőltetnem őfelé a dolgot. És lőn, ő van itt önerőből.
-Miért, te hogy adtál interjút? De megnyugodhatsz, meglepő módon eddig a köpcebogarat is jobban érdeklem, mint a riportereket.- Vagy miféle volt, az is csak abból tűnt fel, hogy Heliodora milyen megnyerő hideg precízióval pöckölte le a vállamról. Nem gondoltam, hogy ilyen bogaraknak lenne szezonja a brit télben, de ki tudja.
Bármi riporterek engem eddig nem kerestek külön, azóta a túlbuzgó firkász óta, aki még a sorsolásnapon próbált mindenkihez odafúrkózni pár kérdéssel. Talán az én szavaim nélkül is eleget ki tudnak találni rólam kútfőből? Az otthoni lapok biztos.
-Valóban, bár máshogy, mint gondolnád- sejtelmeskedek, bár valószínűleg valami komolyabb megfontolásból mondja, amilyenbe én nem szoktam belegondolni, és esélyesen igaza is lehet. -Köszönöm. Okosba kellett valahogy, nekem szemtől szembe nem lett volna esélyem, mint neked. A térdedet szépen összerakták? Ijesztően nézett ki.
Ha szőrszálhasogatnék, inkább vakmerő volt Heliodorát elhívni. Bátor akkor lett volna, ha előre is tudom, milyen késélen táncolok őnála csupán a gondolat felvetésével is, hogy lány létemre hívom el, nem csak az ellenem fogadó Aoife utólagos elmondásából. Talán sikerült pont egy lázadó pillanatában kapnom el - nem a legnehezebb ráérezni, hogy két hozzáállás között inog önmagával kapcsolatban.
Bár Solace gyanítom inkább gondolt médiavisszhangra, azokkal kénytelenek vagyunk megvárni bármi megjelenő cikket. Lehet, hogy addigra a párbajrutinomat is érdemes bemelegítenem?
-Miii? Nem te személyesen kampányoltad meg, hogy a saját hazánk zsűrijében ilyen leplezetlenül legyen elfogult ellenem valaki?- hüledezek egyértelmű megjátszással. -Megnyugodhatsz, rád nem is gyanakodtam. Csak az otthoni szalagcímekbe beleszagolva esélyesebb jelöltek vannak nálad. De köszönöm.- Rámosolygok - úgy érzem, békejobbnak szánja, és hálás vagyok a gesztusért. Jó azért másoktól is hallani, hogy nem vagyok egyedül a Yaxlistákkal szemben, még ha töretlenül is tudom tartani a büszke dacom ellenük. Minden ilyen apróság segít ezt megtartani a tusa végéig, utána meg legfeljebb maradok világjáró, ha a hazám közben kutyává megy.
-Szerinted mit csináljak inkább? Ismerjem el a győzelmüket, azzal hogy sírok a megkülönböztetésen? Vagy álljak bele csak annál jobban, vegyem fel a páncélomként ellenük azt, amivel megdobálnának, és csak talán, adjak egy ötletet az otthoniaknak is, hogy lehet ilyet. Nem velem bánnak a legrosszabbul. De ha velem ilyen láthatóan teszik, legalább megmutatom hogy nem csak tűrni lehet. ...Lehet, hogy pont ez ellen intettél az előbb, de ha meginterjúvolnak, én pontosan önmagam leszek, mint mindig.
Van akkora arcom, hogy meg tudjam ezt tenni, de érinthetetlenné nem tesz. Számít minden megerősítés, támogató szó vagy elismerő lelátómoraj, számítanak Solace szavai is. Szeretném, hogy ezt érezze ő is.
Mocorgok kicsit kelletlenül, ahogy a gömbre terelődik a téma. Kísérleteztem vele, főleg miután a szünetben nem tudtam én is hazamenni a csajokkal, és a nagyrészt üres Roxfortban kellett kitöltenem a napjaimat valamivel. Felettébb érdekes, milyen, pláne a közelmúltban rendszeres incidensek mellett hívják magukat a legbiztonságosabb helynek a világon. Szinte mint mi jenkik magunkat a történelem legnagyobb, vitathatatlan hőseinek.
-Jutottam vele annyira, hogy a hajamnak álljon az ég néha. De nyugtass meg: te többre jutottál, és mégsem egy baziliszkuszra mutat minden jel, pláne fényében annak, hogy itt kilencvenkettő-háromban csodával határosan nem voltak csak halálos áldozatai egynek, és az iskola bezárását fontolgatták miatta.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 21:00-21:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, gyerekkori traumák, alkohol említése, szexuális utalások

 

Lassan szélesedett a vigyorom, ahogy hebegni kezdett zavarában arról, hogy nem is úgy gondolta. Aztán végre neki is leesik, szóval csak felnevetek, mikor lököttnek nevez. Hát, az biztosan voltam, ehhez kétség sem fért. Jót mosolygok én is rajta, de a szavai olyan szinten rántják ki alólam a talajt, hogy egy pillanatig őszinte csodálkozással nézek rá, mintha nem lennék biztos abban, hogy jól hallottam volna-e. Vagy hogy ez a valóság-e, nemcsak álom... Gyönyörű vagy... Aztán ebben a pillanatban a maradék laza, kissé haverias imidzsem, amit mindig viseltem, az utolsó apró darabkáig leomlott előtte felfedve egy teljesen másik énemet: nem maradt más Connor előtt, mint egy tizenhét éves tinilány, aki még sosem érezte magát ennyire az egekben, sosem érezte magát ennyire... Ennyire szépnek. Kívánatosnak sokszor éreztem magam, ehhez kétség sem fért, a sok férfi csak úgy dobálózott a bókokkal. Ez nem az volt. Ez sokkal mélyebb, sokkal tisztább, sokkal bensőségesebb volt, s elhittem neki, hogy így gondolja. Szinte kislányos zavar lett úrrá rajtam, ha a tánctéren nem vörösödtem el, akkor most egészen biztos voltam abban, hogy mélyen elpirultam, de ezúttal valamilyen furcsa oknál fogva nem akartam rejtegetni előle. Szembefordultam vele, s bár pár másodpercig csak lesütött szemmel vizsgáltam a kezemet, amíg a szívem úgy döntött, versenyt fut az idővel és a gyomrom is kellemesen bizsergett, utána boldogságtól csillogó szemmel néztem mélyen a szemébe, ahogy óvatosan a kezéért nyúltam.

- Köszönöm... - súgtam vissza neki őszintén, a hangom is olyan lágyan csengett, amit talán még sosem hallott. Mintha csak egy teljesen más személy ült volna itt: lehántotta rólam azt a kemény és nehéz burkot, ami miatt olyan karcos voltam néha és nem maradt más, mint egy ártatlan lány, aki éppen élvezi azt, hogy észrevették saját maga miatt. Abszolút éreztem, hogy most csak ketten vagyunk és abban is egészen biztos voltam, hogy senki nem fog itt megzavarni minket egy ideig. Szívem izgatott tánca továbbra is tartott, csoda, hogy még nem haláloztam el szívrohamban. Bár annak biztos nem örülne, hát ki lenne a fogó a vészesen közelgő meccsen akkor...? Ha akartam volna, se tudtam volna elszakítani a pillantásomat tőle. Mélyen a szemébe néztem, s úgy éreztem, átvette az irányítást felettem, rendelkezhetett velem és én boldogan teljesítettem volna bármit. Most az sem zavart, hogy mennyire lát engem. Éreztem, hogy sokkal többet mutattam és ő is sokkal többet vett észre belőlem, mint eddig. És legnagyobb meglepetésemre én magam nyújtottam át számára ezt a részem: megint az a veszélyesen vak bizalom. Ez meghozta a jutalmat is: Connor sem félt többé tőlem, egy egészen másik szintre kapaszkodtunk fel együtt, még ha előtte reszkettünk is a félelemtől, hogy vajon a mászás után mi vár ránk. De ott volt: a szép zöld rét, a pad, amin megpihenhetünk a küzdelmes mászás utén, s a nap melegen simogatta bőrünket... Még ha ez csak egy megálló, egy pihenő is volt csupán, mert bizony a további fal ott magasodott előttünk, amit meg kellett mászni. Innentől kezdve viszont megszűnik létezni az én vagy az ő: ettől a ponttól kezdve, ha tovább indulunk, azt vagy együtt tesszük meg, vagy sehogy. Ez már nehezebb, sokkal nehezebb mászás volt, nem ment egyedül. Olyan bizalomra, összhangra, közös harcra és megértésre, támogatásra hívott a fal, amelyre nem tudtam, készen állunk-e.

De nem tehetem... Nem szabad, ez a fal túl nagy, túl trükkös, és még ha meg is tudnánk ketten mászni, Connor számára sokkal kedvezőbb, egyszerűbb falak is rendelkezésére álltak, amik tetején valószínűleg sokkal szebb táj várt rá, mint a mi falunk tetején. Éreztem a pillantását magamon. Egészen biztos voltam, hogy azt gondolja, megbántam azt, hogy közeledtem felé. Hogy csak a pillanat heve volt az egész, pedig most, hogy nőtt a távolság, csak még fájóbban szorult össze a szívem a vágytól. Alig bírtam kissé csillapítani tiltakozó ösztöneimet, hogy azonnal visszahajoljak és folytassam, ahol abbahagytuk. Szerencsére a józan eszem még kissé alkoholos állapotban is kiválóan működött és összeszedett számomra minden olyan indokot, ami miatt egyértelmű volt, hogy miért nem szabadott engednem. Pedig már nem is féltem, a rohadt életbe! Az elején igen, de most már... Láttam a tekintetét, ugyanúgy csillogott, mint az enyém: ő is szerette volna. És ettől még elkeseredettebb lettem, hogy meg kell fosszam magunkat ettől, de tudtam, hogy ez a helyes döntés hosszútávon.

Megláttam a tekintetét, ahogy visszapillantottam rá. Hát, nem haragudott, nem utált meg, nem fordult el tőlem... Ez kissé megnyugtatott, ki is engedtem a bent tartott levegőmet. Egy nap majd biztosan megérti, hogy ez a nagyobb jóért történt így. Mármint hogy miatta és a jövője miatt, mert én tényleg úgy gondoltam, hogy csak hátráltatnám a karrierjében, márpedig az elmúlt éveit és a jövőjét is erre tette fel, nem hagyhatom, hogy a hülye hormonjai miatt előre elrontsa. Talán kicsit messzire eveztem, igaz...? Ahogy Connor elnevette magát, én csak félszeg mosolyra húztam a számat, de amint megértettem a mögöttes tartalmat, meglepett arcot vágok. Időm sincs megrázni a fejemet, hogy ne tegye, hogy hibát követ, hogy meg fogja bánni. Érzem a kezét az arcomon, megfogom a sajátommal finoman és még arra van időm, hogy élesen beszívjam a levegőt és lehunyjam a szememet, mielőtt elérte volna az ajkaimat.

Minden kétségem, tiltakozásom és aggodalmam eltűnik, amint megérzem az ajkait az enyémen. Nincs többé kviddics, mint jövőkép. Nincs többé Tusa. Nincs többé sajtó. Nincs többé Reggeli Próféta. Nincsenek pletykák. Nincs többé Zafira Tavish sem. És legfőképpen: nincsenek Jenkinsék sem odahaza. Minden eltűnt és csak mi ketten maradtunk ezen a padon. Tőlem az egész világ lángokban is állhatna most, akkor sem lennék hajlandó tudomást venni róla. Minden figyelmemet, minden érzelmemet, egész lényemet adtam át neki erre a rövid időszakra, s ő is ezt tette a sajátjával. Először reagálni sem tudok rá, aztán először végigsimítok az arcomat tartó kezén és bár a fülemben dobol a vérem, kissé szédülök attól a sok fantasztikus érzéstől, amit ez okoz, illetve úgy érzem, mintha hirtelen a forró zuhany alól jöttem volna ki, sikerül magamra találnom. Vicces, mert egyébként sosem esett nehezemre bárkivel összekavarni bármelyik bulin, de bárki mással nem is éreztem így magam, mint most Connor O'Harával. Soha senkivel nem éreztem még így magam, mint Connor O'Harával...

Kissé előredőltem, hogy ha lehet, még közelebb legyek hozzá és visszacsókoltam. A kezét fogó kezemet végigvezettem a karján, fel a vállán, hogy megfogjam a tarkóját és finoman, lágyan simogatni kezdjem. Másik kezemmel az arcát fogom meg és azt cirógatom. Érdekes módon általában ilyenkor kezdtem el felgyorsítani az eseményeket. Valójában ez védekezőösztön is volt: időt sem hagytam arra, hogy esetleg az érzelmi része meginduljon bennem, csak a szexuális vágy és egymás testének vad, ösztönös felfedezése és kihasználása volt a cél. Ha csak belevetettem magam ebbe az erotikus részébe, akkor nem kellett attól tartanom, hogy később esetleg gondolnék az adott személyre. Roppant mód effektív volt ez a módszer. Arról nem is beszélve, hogy mikor túl sok ilyen kalandom volt, akkor ha minél előbb túlestünk rajta, annál kevésbé undorodtam meg a saját testemtől. Jogos a kérdés, hogy akkor miért csináltam... Mert a testem utálatánál még az is rosszabb volt, hogy ha néha-néha nem találtam olyan embert, aki ítélkezés, sajnálat, harag, feltételezés nélkül nézett volna rám. Ezek az emberek pedig nem láttak mást belőlem, csak és kizárólag a testemet és ez volt az egyetlen alkalom, mikor úgy éreztem, nem vagyok mocskos és bűnös.

Most mégis nagyon óvatos voltam. Tapogatóztam, mi kényelmes Connornak, igazából fogalmam sem volt, csókolt-e már meg bárkit. Óvatos voltam, finoman, lassan és egy leheletnyit érzékien csókoltam, kiélveztem minden egyes pillanatot. Úgy éreztem, végtelen időnk van most, ahogy befagyott körülöttünk minden. Kezem a tarkójáról lecsúszott a nyakán át a hátára, lassú mozdulattal simogattam azt, s mivel a zakója rajtam volt, csak az ingje volt az egyetlen, mely elrejtette előlem izmos hátát, derekát. Aztán visszatértem a tarkójára és finoman beletúrtam a hajába. Nem akartam gyors lenni. Nem akartam elsietni, mert féltem, hogy megbánja a dolgokat. Márpedig azt szerettem volna, ha ez a csók teljes mértékben élvezetes és jó élmény maradna neki, pontosan emiatt igyekszem segíteni őt is, ha bizonytalan lenne. Teljes mértékben őt rakom az első helyre, minden szempontból igyekszem a számára lehető legjobbat nyújtani, csak úgy lesem a kívánságait. Nekem már így is fantasztikus élmény ez, engem nem kell félteni, s ha érzem, hogy számára is az, csak még jobban növekszik a vágyam arra, hogy megfeleljek az igényeinek, sőt, felümúljam azokat. Hátha erre a csókra legalább jó emlékként tud majd visszanézni. Egyetlen egyszer szakítom meg a csókot, amíg levegőért kapkodva belenézek a szemébe.

- Connor… - suttogtam neki a csók miatt fátyolos hangon, aztán most én hajoltam előre, hogy folytassuk, ahol abbahagytuk, s el is mélyítsem azt, de továbbra sem gyorsítottam kifejezetten. Egy dologban biztos voltam: nem én leszek az, aki ezt most félbeszakítja. Utána bőven ráérek majd aggódni, hogy mit is jelent ez és hogy hogyan hagyhattam megtörténni, még ha annyira vágytam is erre. Most csak kiélvezem azt, hogy valaki végre engem lát és magam miatt csókolt meg.  

[- Azért mostanában gyakran elkap a honvágy.]

ibireo

2006. január 13. péntek, 23:30

Vale Bate

Nadrágom zsebébe süllyesztem kezeimet, és hanyagul megvonom a vállam a kérdésre. Skócia nem annyira különbözik az otthonomtól, a természet maga egészen hasonló, főleg télen, de azért még sem ugyanaz.

- Azért mostanában gyakran elkap a honvágy. - letekintek dísztalárom aljára jelzésként, hiszen annak fő motívuma sem más, mint egy olyan látvány, amit odahaza megannyiszor láthattam már. Bár a honvágynál vannak súlyosabb dolgok, amik hatással vannak rám. Gyűlölöm bevallani, de a Tusa és az új közeg jobban megviselt, mint amire számítottam. Eddigi életem legmeghatározóbb korszaka, mégsem a Próbák, hanem az azt övező események kívánnak megtörni – még ha ideiglenesen is, de sikeresen. Nem kevés munkám van abban, hogy emberként tudjak megjelenni a mai napon azok után, amit Maddock és az apja elkövettek ellenem.

- Technikailag azt közöltem magamról, hogy egy freak vagyok, akiktől egyesek viszolyognak. Mind tudjuk, hogy igaz, különben az egyik bajnok nem akart volna mindenáron megölni. - egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat. Nem sokan látták, ami Halloweenkor történt, sőt, olyan, mintha a legtöbben úgy kezelnék, mintha meg sem történt volna. Beszéltem azóta Siennával, egyetlen alkalommal, és megbocsájtottam neki azért, ahogyan ott viselkedett, mert valahol mélyen tudom, hogy épp nem volt képes logikusan cselekedni. Én sem voltam. Ettől függetlenül nem látom azt, hogy valaha is képes lesz másként kezelni, mint egy csótányt, de én meg nem tartozom neki semmivel. Főleg nem magyarázattal a létezésem miatt. Beletörődtem, hogy mindig okot fog találni arra, hogy gyűlöljön, akkor is, ha nem szolgáltatok rá külön okot. Ez a magamfajták sorsa.

Maddock is megmondta, nem a vérem romlott. A szívem az.

Azt azért kötve hiszem, hogy ne lennének kíváncsiak Vale-re. De egyre inkább látom, hogy a mi újságjaink, amikhez egy nap késéssel jutunk csak hozzá, hogyan nyilatkoznak róla. Méltatlan ez a fajta bánásmód a Trimágus Tusa egyik bajnoka felé, még akkor is, ha a verseny eddig csak csalódást csalódásra halmoz.

- Már rég semmi baja a lábamnak. Connor is kérdezte. - még a tánc előtt koccintottunk az asztaloknál, mielőtt még a táncparkettre léptünk volna. Egyáltalán nem olyan a srác, mint amilyennek az első újságcikkben leírták, korrekt gyerek, kedvelem. Szemtől szemben Valenek valóban nem lett volna komoly esélye a graphorn ellen. Én biztosan erőszakosabb megoldást választottam volna a feladat megoldására. Ettől függetlenül tényleg és komolyan azt remélem, hogy a következő Próbán nem kell lényekkel találkozni. Tisztában vagyok a saját képességeimmel és erősségeimmel, márpedig elég sok mindenhez értek a pálcám forgatásán túl is. Évekkel ezelőtt fogadtam meg valakinek, hogy együtt utazzuk majd be a világot, hogy ő különböző, mágikus gyógymódok után kutasson, én pedig a legjobb átoktörővé váljak az utazás alatt.

Kár, hogy a fogadalom csak egyikünknek jelentett értéket.

- Beszélned kéne Jadislanddal. A sajtósunk, szerintem még itt van. - mutatok a bejárat felé, ami visszavezet a koncertre.

- Mármint komolyan beszélned kéne vele. Szerintem tudna neked segíteni. - nem említem meg, hogy az újságírónő is mugli származású. Láttam rajta, hogy fontos számára ez a téma, én viszont nem lennék hiteles képviselője annak, amit szeretne. Anyám mugli születésű ugyan, de az ő helyzete nem hasonlítható egyikükéhez sem. Bízom abban, hogy megfogadja a tanácsom. Vale sokkal alkalmasabb arra, amit szeretne.

- Ja persze, már megfejtettem. - vágom rá a választ. A témát Connornál kerültem, nem akarom tudni, hogy ők mire jutottak vele Siennával, ás a franciák haladásáról sem szeretnék tudni. Őszintén nem gondolom, hogy nehézséget fog okozni ez nekik, főleg, ha együtt dolgoznak. Számomra úgy tűnik, hogy jobban ismerik egymást és közelebbi viszonyban vannak, mint mi Vale-lel, nem lesz gondjuk azzal, hogy segítsék egymást. Én egyedül vetettem bele magam az ismeretlenbe, minden apró nyomot, jelet magamnak jegyzeteltem fel. Mindenre magamtól kellett rájönnöm, de az önérzetem különben se hagyta volna azt, hogy elfogadjak bármilyen segítséget. A hosszas téli szünet alatt különben se volt kifejezetten túl sok más teendőm.

Karácsony környékén már volt egy hirtelen gondolatom arról, hogy mit kéne tenni vele, de akkor még elhesegettem azt, ostobaságnak és képtelenségnek tűnt. A hétfői kalandom, amikor Maddock szabotálni akart, aztán újra előhozta bennem azt a gondolatot, hogy mi lenne ha. Már az éjszaka alatt megfejtettem így a gömböt, miután Madrigalra bíztam az átok hatása alatt álló Malachit.

- Miért, mi volt itt akkor? - olvastam a Roxfort történelmét, és egészen kiműveltem magam az elmúlt harminc év háborút és üldöztetéseket illető eseményeiből, de nem tudom, hogy Vale mire gondolt most pontosan. Aggasztó eset lehetett, ha az iskola jövője volt a tét.

- Mindenesetre a Roxfortnak egész jó a kórusa. Szerintem nézd meg a legközelebbi próbájukat. Kérdd kölcsön az egyik hangszert, biztosan odaadják. Legyen nálad a gömb is. - Vale nem ostoba. Ennyiből rá fog jönni, hogy mit kell tennie azzal a gömbbel, ami a graphorn nyakában volt.

[- Connor…]

Amíg az élet majd idetalál

2006. január 13.

(21:30 körül)

Hogy jutottunk idáig? - szaladt át csóktól elködösült elméjén a kósza gondolat, miközben ajkain érezte a lány leheletét. Kezein végigszaladtak Gemma ujjai, felkúsztak egészen a válláig, onnan pedig egyenesen a tarkójáig, ahol végül megállapodtak. Connor bizsergő érzést érzett az ujjbegyek nyomán, mintha minden egyes apró érintés egyben egy erőtlen próbálkozása lett volna a napnak, áttörve a sötét gomolyfelhőket a lelkében, elkergetve a benne lakozó feketeséget, és bevilágítva végre azt az elfeledett tájat a szívében, amiről oly keveset tudott.
És ott, abban a tündöklő napsugárban, Gemma ott állt előtte meztelen valójában. A hangos és harsány elemekből kovácsolta, kemény, de itt-ott már karcos páncél hirtelen leszakadt róla, és nem maradt más, mint egy tizenhét éves tinilány a maga sebezhető valójában. Félt, sőt rettegett, mert meglátta magát egy másik ember szemében, és most először az az ember nem futott el. Mégis… Connor nem megmentette őt. Ő csupán észrevette. Meglátta olyannak, amilyen valójában volt, amilyennek teremtették. És mindazzal együtt akarta őt, amit azóta magára halmozott…
Úgy érezte, mintha mindig is így lettek volna ők ketten. Mintha ismerné már a lányt valahonnan régről, egy elfeledett életből. Ismerős volt minden mozdulat, minden érintés, a csókja íze is. Mégis minden olyan új, izgalmas és… veszélyes volt...

Bal kezének ujjai Gemma tarkójára kúsztak, közöttük patakként törtek át a barna hajtincsek, miközben hüvelykujja a puha arcélen maradt. Jobbja végigszaladt a lány hátán, majd elől, saját zakója textiljében talált kapaszkodót, azzal együtt húzva őt még közelebb magához. Amennyire tudott felé fordult, még ha ez a kényelmetlen padon valóságos kihívást is jelentett neki.
Aztán Gemma egy lélegzetvételnyi időre elszakította az ajkait az övétől.
- Connor…
Mintha víz alól bukkantak volna fel egy röpke pillanatra, de a fiú felelni már nem tudott, mert Gemma azonnal visszatért hozzá, és lassú, mély csókkal felelt az övére. Nem kapkodott, nem sietett, pont olyan volt, amilyennek Connor képzelte, és amitől még éppen nem ijedt meg. És ő örült, hogy nem kell mondania semmit, hanem végre csak cselekednie kell. Mert ebben volt ő igazán jó, nem a szavakban. Már nem is akarta kibogozni a miérteket, amúgy is túl kevés lett volna ő ahhoz. Nem sejtette, hogy Gemma úgy csókolta őt, hogy közben tudta, hogy nem szabadna, hogy közben félt attól, hogy ő maga nem férhet bele Connor életébe, hogy közben hitte, hogy szenvedni fog később ettől az egésztől. Mint ahogy azt sem tudta, hogy végül csak azért is tette meg, mert most először nem használták őt, nem tárgy volt, nem menekülés valaki vagy valami elől. És pont ettől vált különlegessé számára ez a pillanat a sok korábbi közül, miközben Connornak azért lett az, mert ez volt számára az első.

De a fiú számára ez a csók mégsem „első lépés” volt, hanem egy döntés. Bár nem értette magát pontosan, azt tudta, hogy minden mozdulata őszinte volt. Nem megszerezni akarta a lányt, nem kihasználni egy adódó pillanatot, de nem is beleesni egy váratlan helyzetbe… Ő választott. És ez a választás végre-valahára tudatos volt, és bár nem kimondott döntés volt, de teljes. Olyan döntés, amit az egész lényével hozott meg. Ez a csók számára nem csupán egy emlék maradt, és végképp nem egy kalandnak fogta fel. Ez a csók egy referenciapont volt innentől kezdve. Maga az origó. Tudta, hogy ettől fogva innen fogja mérni mi az, ami kevés, mi az, ami hamis, és mi az, ami nem elég többé…
Kettejük közös tragédiája volt, hogy bár szinkronban mozdultak és cselekedtek, eltérő következtetéseket vontak le kettejükről. Ugyanaz volt a vágy, ugyanaz az intimitás, ugyanaz a „világ megszűnik” élmény játszódott le bennük, mégis Connor azt érezte, hogy „Ez valódi, és ezért érdemes megtennem.”, míg Gemma arra gondolhatott, hogy „Ez valódi, és ezért nem szabad…”. Connor hitt a kötődésben, még ha rettegett is tőle. Gemma pedig hitt a lemondásban, mert már túl sokat veszített eddig is. De talán pont ezek az apró különbségek tették őket annyira összeillővé. Mint két, teljesen eltérő formájú, törött üvegszilánk, amik összeillesztve egy nagyobb egészt adnak ki, miközben érdes, karcos éleik tökéletesen simulnak egymásba.

És akkor hirtelen megszűnt a csók. Lehunyta szemeit, homlokát a lány homlokának támasztotta, és mélyen magába szívta Gemma illatát. Még érezte az utórezgéseket, vére pulzálását az ereiben, a feszülő textilt magán, a fagyos, januári szellőt a bőrén.
- Te is érezted ezt?
Hangja halk volt, szinte suttogott. Elengedte a zakót, amit korábban Gemma hátára terített, keze a lány ölébe hullott. Lágyan, kissé szégyenlősen simított végig a ruha alatt feszülő combokon, hogy végül egyetlen pontban állapodjon meg a keze. Tenyere alatt szinte lángolt a lány bőre, pedig hideg volt az udvaron.
- Úgy érzem mondanom kellene valamit, de… - óvatos csókot lehelt a lány homlokára. - Hülye vagyok… Ezt úgysem tudnám szavakba önteni.
Bal kezének ujjai kiszaladtak Gemma hajfürtjei alól, el a tarkójától, el az arcélétől, hogy aztán egy finom mozdulattal megérintsék az álla alatti bőrt, megtámasztva, majd megemelve, nem nagyon, éppen csak egy kicsit, hogy muszáj legyen a szemébe néznie. Connor apró mosolyra húzta a száját, majd újból megcsókolta Gemmát és elmerült abban az ismerős ismeretlenben.

[Connor O'Hara]

 

In case you needed a reminder:

Yes, the fuck

we can do this!

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 13., 21:00-21:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, gyerekkori traumák, alkohol említése, szexuális utalások

Vajon Connor is érezte azt zúgást, ami körülölelt minket? Ezek talán az egymásnak ütköző érzelmeink voltak, melyeket szabadjára engedtünk végre féltve őrzött kalickánkból, a szívünkből, s most, hogy végre szabadok voltak, ott zsizsegtek körülöttünk, hogy ha végre megtalálták egymást, akkor egyesülve ott bizseregjenek a közelünkben. Az érzelmeink, álmaink, reményeink, kívánságaink, sóhajaink is összeforrtak, hogy egy közöset alkossanak. Azok is ugyanannyira vágytak egymásra, mint most mi magunk is. Úgy érezték, végre értelmet nyertek, ahogy a kettő fél egy egészet rakott ki, hogy közösen még szebbé, még nagyobbá, még értékesebbé változzanak. Vágytam erre az egészre. Annyira vágytam rá, hogy mélyre eltemettem magamban, nehogy gyengeség legyen ez az egész. De most, hogy a kalitka ajtaja nyitva állt, boldogan száguldoztak az érzelmeim körülöttünk és biztos voltam abban is, hogy biztonságban vannak itt Connorral. Biztonság... Ízlelgetem a szót, melyet tízéves korom óta nem igazán ejtettem ki a számon. Igen, voltak pillanatok, mikor ideiglenes úgy éreztem, biztonságban vagyok. Például a családi nyaralásnál ez így volt, sőt, néha a Roxfortban is biztonságban tudtam magamat. Mégis, a családi örökségem állandóan ott kísértett a sarkon, mint egy árnyék, hogy ha hagyom előfurakodni, akkor teljesen belepjen és felemésszem.

Most viszont Connor O'Hara volt előttem, s védelmező kezei, közelsége hagyták kicsit, hogy leengedjem azt a védőpajzsot, ami mindig, minden egyes pillanatban ott magasodott körülöttem. De most nem volt ott ez a fal, most vidám és ártatlannak tűnő lány voltam csupán. Kezeink és ajkaink áthidalták azt a távolságot, amit már szavaink nem tudtak, s mikor megragadta a hajamat, nagyon sóhajtottam a csók közben. Még közelebb húzott magához, én pedig felhúztam a lábamat a padra, hogy teljesen felé tudjak fordulni. Legszívesebben még közelebb másztam volna hozzá, de lehetetlen volt jelenleg, térdem így is a combjához ért már. Így megelégedtem a körülöttünk pulzáló, fényesen csillogó érzelmeinkkel, reményeinkkel, álmainkkal és a többivel. Körbefontak minket, s derűlátó hangon susogták, hogy mit is látnak belőlünk a jövőben. Nagyon sok mindent mondtak, volt egészen közeli, volt viszont sok évvel későbbi lehetőség is. Csodálatos volt pár rövid pillanatig elgondolkodni ezeket az opciókon, hogy aztán gyomrom liftezve kerüljön a föld alá, ahogy a bűntudat mardosni kezdett kicsit. Pedig eddig olyan csodálatosan távol maradtak ezek az érzések.

Mert igen, lehetett volna ez is. A szép jövőt suttogó reményeink. A bátor hangon harsogó álmaink és céljaink. A félős, reszketeg sóhajaink. De akármennyire is erről álmodtam mélyen eltemetve, akármennyire is pontosan az történik, amire évek óta várok, mikor végre tálcán kínálják nekem azt, nem tudom elfogadni. Nem tudom elfogadni, mert tudom, hogy a tálca és a rajta pihenő lelke Connornak a kezemben csak elrohadna lassan, de folyamatosan. Tökéletesen tisztában voltam azzal, mivel jár az, ha velem marad: ideig-óráig abszolút minden tökéletes, még el is hinnénk, hogy erre lettünk teremtve. Aztán ha túl mély lesz a kapcsolat, már nem tud kilépni abból a fertőből, amelyet én valójában kínáltam neki. Nem voltam más, csak egy undorító féreg. Egy hazug féreg. Egy kétlábon járó katasztrófa Connorra nézve. Féleértések elkerülése érdekében: pontosan láttam, mi az, mit tudnék neki nyújtani. Csodálatos dolgokat, fantasztikus dolgokat, talán még boldoggá is tudnám tenni. De akkor sem mehettünk el a tény mellett, hogy közben olyan ügyeket cipeltem a vállamon, amik ha kiderülnek ÉS összefüggésbe hozzák vele is, akkor lőttek a jövőjének. Márpedig igenis fontos volt az, hogy kviddicsjátékos maradjon, ez volt az álma, ez a célja, tenni kell érte. Talán a háttérből meghúzódva tudnám segíteni, de már most látom, hogy ez még kevésbé opció, mint az, hogy csak nem engedem elmélyülni a dolgot.

Meglepően hirtelen ér véget a csók. Szerettem volna lekerekíteni a végét, még egyszer, utoljára valami szépet, kedveset ajándékozva neki, de aztán inkább csak véget ért. Azt már nem is tudom megmondani, hogy ő vagy én hagytuk félbe, de nem is lényeges. Mellkasom hevesen süllyedt és emelkedett, s a fájdalom beszúrt a tüdőmbe, a szívembe. Hiszen már döntöttél is, igaz, Gemma...? Szavaim elfúltak ebben a zihálásban és a torkomat könnyeim visszanyelése fojtogatta. Szerencsére a homlokunk ért össze, így nem láthatta a szememben csillogó könnyeket, melyek már a kegyetlen, fájdalmas búcsút hirdették konok módon. Csak mormogtam egy sort a kérdésére, hogy éreztem-e. Éreztem-e? Olyan szinten terített le a földre, hogy onnan csak apró darabokban megy most az, hogy összekaparjam magam, azért megy ilyen lassan az is, hogy elszakadjak Connortól. Nem akarok igazából, kényszer ez, melyet magamra aggattam, de szükséges kényszer volt. Felelősségteljesnek kellett kivételesen lennem. Mert Connor O'Hara olyan oldalát mutatta meg nekem ma, amiről álmodni sem mertem eddig, pláne hogy velem osztotta ezt meg és emiatt, hogy ilyen tiszta volt, nem mocskolhattam be. Ha egy helyes dolgot teszek ebben a kurva életben, akkor azt szeretném, ha az lenne, hogy nem fertőzöm meg őt magammal.

Libabőrös lett egész testem, ahogy a combomhoz ért és elszántságom megint megingott. Nem könnyíted meg a helyzetemet, Connor. Tudom, hogy minden mozdulatod, minden pillantásod őszinte, amivel zakatoló testemet és lelkemet jutalmazod, s ettől csak még nehezebb minden. Most viszont itt az ideje, hogy visszakérjem tőled a lelkemet, mielőtt feketesége megfogja és megrontja a te tisztaságodat... Kérlek, ne tiltakozz, helyesen kell cseleked…

Ismét elhallgatott minden tiltakozó, visszakozó, továbblépő hang, ami eddig tudatomat ostromolta, ahogy végtelenül finom csókot lehelt a homlokomra. A védőpajzs, melyet eddig is körénk feszített, visszatért és a negatív érzelmeim, félelmeim, kétségeim kívül maradtak. Igazából fel sem fogtam, hogy ez nem csak Connor védőpajzsa volt, hanem mindkettőnké. Látod, Connor, mennyire önző vagyok? Fel sem merül bennem, hogy vajon benned mennyi kétség lehet most. Csak a saját szenvedésemmel vagyok elfoglalva. Tipikus. Mindenesetre most sikerült megint minden hangot elhallgattatnod, s én hirtelen megrészegülök édes ajándékodtól. Még érzem ajkaidat a homlokomon. Azt szeretném, ha mindenhol végigcsókolnál, ha megmutatnád, értékes és szerethető vagyok úgy, ahogy vagyok. Hogy csak túlaggódom, neked nem számít, megoldjuk, mert együtt mindennel megküzdünk, amivel eddig egyedül maradtunk. És pontosan tudom, hogy nem is akarsz az első sorban csápolni, hogy mindentől megvédj, hanem mellettem szeretnél lenni, támogatni és végignézni, ahogy végülis egyedül küzdök meg saját démonjaimmal. Egyedül nem tudnám, de a te támogató személyed talán segíthet. Látod, megint elvesztem, megint elsöpörted ellenállásomat, pedig esküszöm, évekig erősítettem azt. S jöttél te, hogy egyetlen óvatos mosollyal, egy kedves megszólalással, aggódó, törődő tekinteteddel mindent a porba lökj, hogy ne maradjon más, csak az a lány, aki régóta várt arra, hogy megszabaduljon terheitől.

Halkan felnevettem Connor mondatán, s mikor felbiccentette a fejemet, engedelmesen néztem a szemeibe mosolyogva. Ha maradt is volna ellenállásom, az is végleg elveszett volna. A tied vagyok, Connor O'Hara, feladom a küzdelmet ismét. Átadtam magam neki, talán nem vette észre a leheletnyi szomorúságot, mely minden más pozitív érzés mellett beszökött a szemembe. Egyetlenegy könnycsepp szabadult csak útjára egyik szememből, ahogy ismét megcsókolt. Én pedig készségesen adtam át magam gyengén reszketve mindannak, amivel Connor ostromolt. Nem tudtam védekezni ellene, ismét megtöltöttek a pozitív érzéseim, ahogy a szívem és lelkem is dalra fakadt. A kis Gemma boldogan nevetgélt lelkem mélyén, ahogy abban a bánásmódban részesült éppen, amire vágyott és amit mindenki más is megérdemelne. Rettenetes módon igyekeztem megadni mindent Connornak. Nem érdemelt kevesebbet ennél. Sőt! Ezúttal kicsit hevesebb voltam, nem sokkal, csak egy leheletnyit, de továbbra is kissé óvatos, szeretetteljes és bizalommal teli. Hevességem tulajdonképpen kimerült abban, hogy mindkét kezemmel átkaroltam a nyakát, valahogy mégis közelebb csúsztam, így a térdem és a combom, melyet az előbbi csóknál felhúztam a padra, most az ő combján pihent, szinte beleütközött a hasába. Ennél tényleg nem tudtam már közelebb menni, csak ha belemásztam volna az ölébe, azt pedig nem tartottam most idevalónak.

Aztán bár tökéletesen elmerültünk ebben a csodálatos érzésben, hallottam, ahogy a harmatos fű megzizzent, egy kósza falevél megreccsent egy cipőtalptól: olyan gyorsan szakítottam meg a csókot, mintha villámcsapás ért volna minket. Talán ez is volt: ahogy felpillantottam a hang irányába, kissé messzebb, de meglepően közel egy női alak állt. Kicsit fókuszálnom kellett, hogy felismerjem, már azt hittem, valamelyik sajtós alak szaglászott utánunk, de mikor felismertem a lányt, felnyögtem, mintha gyomorszájon vágtak volna: Zafira Tavish. Az egész retkes iskolából pont neki kellett pont most megtalálnia minket?! Nagy sebességgel csúsztam hátra, kezem mégis Connor combján maradt. Nem asszertálni kívántam a dominanciámat, egészen egyszerűen erőt merítettem a közelségéből. Bár kívülről ez biztosan nem így nézett ki...

- Tavish! - szóltam utána, mely bántóan hatott az eddigi meghitt suttogás után. Amaz sarkon fordult, én felpattantam, hogy utánakapjak, magam sem tudom, miért, de mikor felém csillant könnyáztatta arca és meghallottam zokogását, olyan hányinger és szédülés tört rám, hogy visszaestem a padra. Mielőtt érdemben reagálhattunk volna, a lány már messze volt. Csengett a fülem, ha Connor hozzám szólt, biztosan nem hallottam. Teljes zsibbadtság vette át az előző fantasztikus érzések után a testemet, ólomsúlyú lett minden részem, kezemet is végtelen lassan, csak fáradtságos munkával tudtam elemelni a lábáról, hogy végül előredőljek a padon, könyökömmel megtámaszkodjak a combomon és kezembe temessem az arcomat. Így ültem vagy egy percig, amíg biztosra nem mentem, hogy nem hányom el magam és nem forog velem a világ. Borzasztóan éreztem magamat, lelkiismeretem sikoltozott, hogy már az elsőt sem szabadott volna viszonozni. Mégsem tudtam megbánni, egyáltalán nem. És emiatt csak még jobban undorodtam magamtól.

- Sajnálom... - rekedten érkeznek a hangok kezem mögül. Nem szabadott elsírnom magamat! - Nem így kellett volna történjen... - majdnem hozzátettem, hogy tökéletesre szerettem volna, de nem akartam még nagyobb fájdalmat okozni a fiúnak, így is biztosan rettenetesen szégyellte magát ő is, hogy hagyta, hogy elragadják az érzelmei és hogy pont velem. Ahogy felültem egyenesen, magamhoz rántottam az üveget, mely eddig a földön pihent és önző módon ledöntöttem a maradék italt a torkomon. Nem kérdeztem meg Connort, hogy kér-e, rá sem bírtam nézni, annyira szégyelltem magam mindenért. Szégyelltem magamat, mert megígértem, hogy elkerülöm ezt, hát, még Annienak is mondtam, hogy nincs miért aggódnia. Zafira és Connor biztonságban vannak tőlem. Hát... - Remélem, azért megbánni teljesen nem fogod... - motyogtam, de olyan fájdalmasra sikerültek a szavaim, hogy inkább gyorsan befogom, mert most buktattam le magamat, hogy a történtek ellenére is mennyire sokat jelentett nekem ez az egész és jelent is. Ám nem nekem kellett volna itt ülnöm, hanem Zafinak, akkor nem kéne aggódniuk a jövő miatt. De én ültem itt, én rondítottam bele az egészbe, én nehezítettem meg a helyzetüket. Képtelen voltam Connor szemébe nézni ekkora árulás után. A bűntudat fojtogatott, torkomat megint a könnyeim visszafojtása szorongatta ismét, ahogy láttam, hogyan oszlik szerteszéjjel az eddig felépített, törékeny kapcsolatunk, vele pedig minden olyan újonnal tapasztalt érzés, mely összekötött minket egy teljesen más szinten. Nem tudtam itt maradni ebben a temetőben.

- Én... Nem akartam nektek rosszat... - szakadt ki belőlem fájdalmasan, majd megráztam a fejemet. - Kell egy kis idő... Egyedül... - féligazság. Nélküle. De ezt képtelen voltam kimondani, így is biztosan összetörtem már a szívét. Nem szabad elsírnom magam! - Meg foglak keresni... Ne aggódj, de most... Muszáj... Innen... Kérlek... - annyira összezavarodtam és szétestem, hogy egy értelmes mondatot nem tudtam összerakni, pedig én híresen jól forgattam a szavaimat. Helyette inkább ingatag lábakon megálltam, zakója félig lecsúszott rólam, így levettem magamról, hogy a padra rakjam, még csak a kezébe sem tudtam adni. Ahogy felálltam, megbicsaklott egy kicsit a lábam, de hamar megtaláltam az egyensúlyom. Fogalmam sem volt, hogy az alkohol, a zsibbadtság vagy a kettő együtt okozta-e ezt, de végül megálltam a lábamon. Ölemből lecsúszott az üres üveg, s szilánkosra tört a kövön. Pont, mint az én szívem is. Pont, mint ahogy valószínűleg Connor O'Hara szíve is. És pont, mint ahogy Zafira Tavish szíve is...

- Úgy sajnálom, bocsáss meg! - ennyit tudok még kipréselni magamból, továbbra sem tudtam ránézni, se elköszönni. Bár tényleg meg fogom keresni, felesleges a búcsú. Csak elfordultam és az elején bizonytalan lépésekkel, utána szinte futva hagytam el a helyszínt, s ott hagytam Connor kezében az összetört szívem maradékát is.