Portray of the Unfinished

[- Mit csináltál? MIT CSINÁLTÁL VELE? FEJEZD BE!]

Halloween este

Midnight

TW: pánikroham említése

  Fájdalmat okoz az erő, mellyel az ujjaim a pálcám köré szorulnak. Hirtelen lejjebb hagy a rettegésem, mert a mágiám itt van velem, nem vagyok vak, süket és néma többé, még akkor sem, ha nem vagyok benne biztos, hogy mit érzek: gyengeséget, fájdalmat, haragot? Egy dolog biztos, a rengeteg félelem, rettegés, az újabb közelgő pánikroham, amely tudom, hogy nem szolgál. Víz alá löki a fejemet, a tiszta gondolatok eltűnnek a felkavart iszap mögött, zúgás és fuldoklás vesz körbe. És minden, aminek semmi értelme?

 Mi történt velük? Amyvel, Skylarral, Revannal? Szeretném megrohanni Anniet, megragadni, kiszedni belőle, de a lábaim nem engedelmeskednek. Érzem őket, nem vagyok béna, de rettegek mindentől magam körül. Mi vesz körül?

 Mit műveltem Barbonnal? Bántottam én is valakit, vagy ő csinált velem valamit? Ezen a ponton szinte kívánom, hogy csak arról beszéljenek, hogy leittam magam, és lefeküdtem vele, inkább elviselek egy év szégyent, mint a tudatot, hogy valami szörnyűséget tett a barátaimmal, hogy talán része voltam valahogy. Annie jól van... de nem tudok tisztán gondolkodni, következtetni, még abban sem vagyok biztos, hogy kiknek a hangját hallom. Továbbra sem. Az mindenesetre megijeszt, hogy a másik fiút látszólag megátkozták.

 És ki tűnik a leginkább bűnösnek ebben?

 - Mit csináltál? MIT CSINÁLTÁL VELE? FEJEZD BE!- megpróbálok felállni, az amerikai fiúhoz sietni. Mintha érnék vele valamit. Gyenge vagyok, úgysem tudok semmit tenni, a pálcaintés, a nonverbális Finite Incantatem biztosan nem elég erre az átokra, méregre, bármi is történik vele. Gyenge vagyok és erőtlen ehhez, nem értek semmit semmilyen gyógyító mágiához. Ha rajtam múlik, meghal. Miért nem csinál senki semmit? Egyáltalán semmit?

 A szabad kezemmel belecsípek a felkaromba, belevágom a körmeimet a bőrömbe, hogy elűzzem a pánikrohamot, ahogy egyszer sikerült még augusztusban. Bármi is történik itt, nem veszíthetem el az öntudatomat. Még ha történt is valami... egyszer az életben sikerrel kell járnom, meg kell védenem Anniet és Chikarát.

 Hátrariadok, amikor Barbon egy átkot használ. Nem tudom, hogy milyet, de csak a kiejtés, a pálcamozdulat azt a benyomást kelti bennem, hogy nem csak arról van szó, hogy nem olvastam el megfelelően a könyveimet. Osrupto... ruptum... tépni? Nem elég jó a latinom hozzá, hogy biztos lehessek benne, hogy jól értelmezem a varázslatot. Talán egy félreértés.

 Talán egy félreértés volt, hogy Pius Ticknesse furcsán viselkedett a munkában. Hogy Ravena Nott szótlanná vált. Hogy Dolores Umbridge gyakrabban jelentett beteget... nem tudom, hogy mi volt a folyamat, de ott kellett, hogy legyenek a jelek. Apám egyszerre próbált erős lenni, túlkapott, és egyszerre szerette minden bizonnyal a legjobbat látni az emberekben. Nem cselekedett, egészen addig, amíg túl késő nem lett.

 Azután meghalt annyi ember, akik mind az ő kezébe tették a biztonságukat.

 Felemelem a pálcámat, hirtelen mozdulattal Barbon felé.

 - REDUCTO!- nem tudom, hogy az összes átok, rontás és varázslat közül miért ez jut eszembe, miért ezzel célzom meg az amerikai karját. Eszembe sem jut a lefegyverző bűbáj, a kábító átok, a sóbálvány átok, melyekkel biztonságosabban ártalmatlaníthatnám. Anélkül, hogy megsebezném. Soha nem használtam ezt még emberen, kicsit ijesztőnek is tartottam, hogy mire képes, miután egyszer láttam, mit tett egy kővel. Most nem tartom ijesztőnek. A fiút és az ismeretlen fekete mágiáját látom a legnagyobb veszélynek a tanteremben, úgyhogy ha az első nem talál, a másodikkal már a mellkasát célzom meg.

 Megpróbálom kiverni a fejemből a gondolatot, hogy mit csinált Revannal, hogy hol vannak a többiek, hol vannak a barátaim. Megpróbálom nem érezni, hogy én is kudarcot vallok, az én Minisztériumom is lángokban fog állni, és senki nem fog emlékezni rám, csak egy nagyon erőtlen és sikertelen kísérlet leszek, hogy megállítsam a gonoszt. Nem fogom hagyni, hogy elvegyen még valamit tőlem, sem ő, sem más. Hagyom, hogy a félelmem haraggá váljon- a harag ritkán jobb tanácsadó, de most szükségem van rá.

Be cautious, be brave...!
Am I scared?

2005.10.29.
Roxfort...?

Figyelmeztetés: +? , káromkodás egyelőre, aztán ki tudja a többit

Természetesen a bűbáj nem működik, de még válasz sem érkezik a túloldalról. Az elmém mélyén felcsendülő gúnyos nevetés visszhangjától nehezebben hallom a saját értelmesnek titulált gondolataimat. Vajon mit tehetek még ezzel az ajtóval? Robbantsam be? Nem, valaki megsérülhet... talán...
Nyílik az ajtó, éppen csak a szemem sarkából veszem észre a véres kéznyomot. A sajátomra tekintek, de nem tőlem származik a lenyomat, de akkor...?
Belépek az ajtón, de gyanúsan túl nagy a csend, elhalnak a degradáló megjegyzések. Eddig arcokat nem tudtam társítani a hangokhoz, most azonban a lassan kibontakozó, ismerősnek vélt rosszindulatú kajacok okán fordítom a források felé a fejem. Görcsbe áll a gyomrom, ahogy szinkronban nevetgélnek az arctalan nővérek a fejembe költözött hanggal...Túl erős az asszociáció kedves biológiai szülőanyámra, ennek okán pedig az összes kudarcomra - melyek közül a legnagyobb a létezésem maga. Őket, meg a többi nyomoromat viszonylag egyszerűen félre tudom taszigálni az elmém legsötétebb bugyraiba, azonban Sienna bizalmatlan pillantása... Vannak dolgok, amik még az én ingerküszöbömet is megugorják. Lábaim a földbe gyökereznek, képtelen vagyok mozdulni, a gondolkodásom is leáll. Tiszta parádé az egész. Ha most kívülről látnám magam, egy jó atyai pofonnal jutalmaznám a töketlenkedésem, de úgy tiszta szívvel izomerővel. Inkább Rokuro szavaira igyekszem figyelni, mint egyetlen jelenleg úgy igazán használható egyénre a szobában. Még. Egyelőre. Remélhetőleg.
- De mégis mi válthatta ki ezt a kollektív hallucinációt? Létezhet, hogy mások is tapasztalják ezt rajtunk kívül? Létezhet, hogy egy hallucinációban vagyunk, csak a kastély más pontjain?  - kérdésemre azonban már nem kapok választ, ugyanis valami történik vele. Először csak balra dől... az arca is grimaszba rándul? Majd elered az orra vére... Emelném a pálcámat, hogy meggyógyítsam, de ekkor...
Tuffin miatt?
Megüti a fülemet az arctalan vádaskodás.
Miattam? Nem is tettem semmit... Én nem... de akkor... miért...?
...a kéznyom...
Miért miattam?
...a bal kezével nyitott ajtót...
De miért miattam?
...balra dől...
Mit tettem?
...nem nyílt az ajtó a varázslatomra...
Mit nem tettem?!
Ahogy a megvilágosodás szikrája kipattan a fejemből. Talán egy átok? Az sok mindent megmagyarázna. A dolgok összevágnak, ahogy a fejünk felett a hullámok is. Sienna teljesen elveszíti az önkontrollját, ahogy Solace is, Tetsu piruettezni tanul, Inés meg... mi is van vele?
Nem Annie, most koncentrálnod kell. Csak higgadtan és nyugodtan, elvégre valakinek annak is kell lennie. Egy medimágus nem veszítheti el az önkontrollját, legalábbis éles helyzetben sosem. Majd hagyom, hogy elnyeljenek a kétségek, ha kijutottunk innen. Egyedül azonban nem fog menni. Kell Rokuro segítsége.
Pálcámat megszorítva Rokuro felé emelem és elvégzem a pálcamozdulatot, mindent kimért pontossággal.
- Finite incantatem - ennek kell lennie a megoldásnak, más nem lehet. Figyelem a hatást, ha nem válna be, megpróbálkozom egy nonverbális gyógyító bűbájjal, aminek az orrvérzést kellene elállítania, ha mégsem átok miatt lennének a tünetek. Alapesetben nem lenne kontraindikált a bájital használat sem, de ebben a kétes helyzetben első sorban a pálcámra hagyatkoznék. Mert az a legbiztosabb pontom jelenleg.
Csak és kizárólag azután vagyok hajlandó tudomást venni a körülöttünk uralkodó kriminális káoszról, amikor Rokuro már használható állapotba kerül. Nem mondom, a szemeim előtt kibontakozó látványtól kiszalad az összes vér az arcomból.
- Elég! Fejezzétek be! Ezzel nem megyünk semmire!- próbálkozom a szép szóval, de feltehetőleg mint halottnak a csók... és mi nem egy Disney rajzfilmben vagyunk, szóval...
Nem vagyok jó párbajos, de a lefegyverző bűbáj még nekem is megy... az már kérdésesebb, hogy ilyen körülmények között is? Rokuro-ra pillantok segítségért, aki remélhetőleg újra hasznos gőzmozdonyként zakatolhat tovább. - Egyetértesz abban, hogy nem hagyhatjuk őket ámokfutni ugye? ...ugye?! -ha azonos véleményen van velem, akkor kizárólag vele szinkronban emelem a pálcámat, hogy egy non-verbális lefegyverző bűbájjal kiüssem Sienna kezéből a pálcát.
Igazán nem kérek sokat, csak annyit, hogy mind kijussunk innen, mondjuk élve...?
Ha az előző manőver sikeres, feltételezhetően több dühös, értetlen, rettegő tekintettel is szembe találom magam.
- Mindenki nyugodjon le a picsába! - híres utolsó szavak, vagy mi. - Nem tudjuk, miért vagyunk itt, hogy vannak-e mások is rajtunk kívül. Rohadtul információ hiányban szenvedünk, amit... - egy kibaszott őrült vagyok tán? Remeg a kezem láthatóan... De a bátorság nem a félelem hiánya. - Ti tudtok valamit, ugye? Hogyan és miért kerültünk ide? Vannak itt rajtunk kívül mások is? - bizonyosan megőrültem, ahogyan az arctalan nővér gárda felé fordulok. A válaszok függvényében megyek majd tovább a "kezelési protokollban".
Egy biztos: itt nem hal meg senki, az én felügyeletem alatt legalábbis biztosan nem!

死んだ人は秘密をもらさない

TW: vér, halál és halálmódok emlegetése

Mintha ma semmilyen tettem vagy mondatom sem lenne képes osztatlan sikert aratni, de hát mit vár az, aki egy hallucinációban igyekszik a józan észre támaszkodni? Nem gondoltam volna, hogy ilyen rosszul végződik ez a kis szocializációs kísérlet, csak abban reménykedem, hogy mindenki, akit nem látok ép és egészséges, azok, akiket pedig látok… Nos esetükben borzalmasan reménykedem egyfajta párhuzamos valóságban, kifejezetten gondolok itt a szeptikus kadáverkezdeményre, akinek állapotán talán csak a kegyes halál tudna rohamosan javítani, nekem viszont egyelőre nincsenek meg az erőforrásaim hozzá, hogy bármit is kezdjek az emergáns problémával. Másrészről pedig hiába igyekeznek oly bőszen rámtestálni mindenféle felelősséget, ezek a nővérnek maszkírozott szorongások, nekem ehhez még mindig a nincs túlzottan sok közöm.

Barbon kollega érezhetően nem ura még annak sem, ahogyan lélegzik, nekem pedig nem túl egyszerű eloldoznom, ám nyilvánvalóan én is minél előbb lekötelezetlen kívánom tudni, hiszen még vagyunk néhányan, akiknek nem lenne ellenükre, ha segítségben részesítenénk őket. Barbonon sérülésnek nincs nyoma, ám véres, de ennél jelenleg fontosabb dolgok is vannak, amik igényelnek, így nem tulajdonítok neki több jelentőséget annál, hogy ez is egy aszürrealitások közül, amikkel kénytelen vagyok hadakozni.
-Szíves elnézésedet kérem a neveltetésem végett-jegyzem meg pikírten, miközben az utolsó csomókat is kioldom, ami persze nem életem legkomplikáltabb helyzete, amit sikerült megoldanom, de azt kell mondjam, hogy talán egy „köszönöm” jól esne, bár logikusan nézve, tőle előbb kapnék áldást egy fekete misén.
Ezután nekifogok kitárni az ajtót, hátha valami olyan érkezik rajta keresztül, ami nem csak tetézi gondjaim és bajaim sorát, reményeim szerint a hallucinációban szintén résztvevő Anne-Rose erre legalább képes lesz, ennek megfelelően, mint a társaság leginkább mobilis és szerény véleményem szerint kompetens tagja intézek is hozzá egy kérést, hiszen, ahogy nézem ő jobban ismeri az ágyakon fekvő testeket nálam.  Mellesleg rendkívül furcsa, hogy, mintha nem működne a pálcám, vajh másoknál is fennáll ilyen típusú gond?

Megpróbálkozom egy rövidebb dikcióval, remélve, hogy ez majd segít csökkenteni az összvérnyomást, de szavaimat úgy érzem elúszni a jelenlévők füle mellett, ahogyan pogányok utasítják el a keresztény sermót.
Továbbá rápillantok a korábban reám hagyományozott bájitalokra is, amik nem kifejezetten, mondhatni egyáltalán nincsenek felcímkézve, ami azt jelenti, hogy érdemes a szaglásomat használnom, hogy segíthessek a többieken, vagy akár az egyetlen, de meglehetősen sérültnek tűnő fiún, aki nagy robajjal igyekszik…nos, igyekezni. Tuffin kisasszony kérdéseiben sejteni merek némi logikát, egyébiránt.

A nővérek malíciózus kommentjei horribilisen kezdenek zavarni, szívem szerint rájuk parancsolnék, hogy amennyiben nem végzik a munkájukat megfelelően, legalább legyenek oly szívesek mély hallgatásba burkolózni, de mielőtt lehetőségem nyílna oly gyötrelem vesz erőt rajtam, amiben még nem volt részem. Amennyiben ez most egy adekvát szituáció lenne arra, hogy feljegyzéseket készítsek és nyugodtan, magányomban éljem meg a fájdalmam, talán még érdekes is lehetne, de most nem vagyok képes másra, mint a fájdalmas testrész irányába dőlni. Midőn elered az orrom vére eleinte felfele igyekszem tartani a fejem, de hamar rádöbbenek, hogy ettől könnyen meg is fulladhatok a véremben, az pedig borzalmasan méltatlan halál lenne egy Ishidának, kivéve persze az apámat.
Míg én küzdök a tulajdon hipofízisemmel, néhány percre szinte a hallásom is elvesztem, nemkülönben Barbon a türelmét, amit nem találok jó ómennek. Kétségbeesetten igyekszem integetni felé, hogy nem lenne praktikus támadóan viszonyulni az „ápolókhoz”, míg nem tudjuk pontosan mivel állunk szemben, de természetesen már megint senki nem hallgat rám, nem is beszélve a griffendéles hölgyről, aki éppen Barbont találja fenyegetőnek és őt igyekszik minél előbb hatástalanítani.  Tuffin kisasszony szerencsére hasznos szövetségesnek ismerszik meg a bajban, így amennyiben bármely próbálkozása sikeresnek bizonyul felegyenesedem, amennyiben pedig nem, legalább igyekszem magam egyenesbe tornázni. Kérdésére, ha képes vagyok megrázom a fejem, hiszen én sem szeretném a helyzetet kiengedni a kezem közül, még akkor sem, ha egyik karom szívesen leszaggatnám, hogy csillapítsam a fájdalmat.
Segítve a műveletét, amennyiben módomban áll, jobbommal kirántom a katanám és kifejezetten hangosan kopogtatom meg vele a padlót, hogy a jelenlévők kénytelenek legyenek a hang irányába tekinteni.
-Mindenki figyelmét fokozottan felhívom rá, hogy kooperáljon!- ha minden jól működik, akkor ezt már meglehetősen hangosan és magabiztosan jelenthetem ki, amennyiben mégsem…nos mindent megteszek, hogy képes legyen érthetően beszélni, szükségünk van mindenkire, aki mozgás és gondolkodásképes, nem lenne optimális, ha mindenkin úrrá lenne a méla pánik és tehetetlen düh elegye.

[oh i love it and i hate it at the same time]

oh i love it and i hate it at the same time

from the daylight, runnin' from the daylight

─────── •●• ───────

18+! tw: szexuális abúzusra utalások, káromkodás, shaming.
A sérüléseket egyeztettem a mesélővel.
        Tudom, hogy kurvára nincs jelentősége annak, amit valóságnak nevezünk — a valóság mindig az, ami annak tűnik. Nem kevésbé valódi ez a rettegés, mintha az Azkaban folyosóján állnék — ahogy a világ kurva vége is relatív.

        Sokszor gondoltam Tethys kedves szenvelgésének vélt vagy valós könnyeit egy-egy tragikus szalagcím felett — de igazán, Amy, ezeknek az embereknek tényleg eljött a világvége! Szeretném, ha most is Amynek szólítana — tudom, még most is felkavarodik a gyomra attól, ami megajándékozta vele.

        Persze tulajdonképpen.. ez volt a dolga, mondta minden, mondták a kurva portrék a segglyukra emlékeztető kereteik között — mindennek megvan a maga helye, dolga. Tethysé az, hogy valaki végre teleélvezze — a valakié pedig az, hogy átörökítse annak ígéretét, hogy tovább él majd.

        Én sosem akartam igazán tovább élni — az orromból folyó vérrel, tintával, Daphné könnyeivel. Nem tudom, hogy.. tudok-e — ez persze megint egy kurva önző gondolat, ahogy az is, hogy örülök, hogy nem velem kezdődik.

        Pedig igaza van — én tényleg a lyuk vagyok, amelyben a kedves, szép dolgok kínhalált halnak.

        — Daphné.. DAPHNÉ, NEM, BAZDMEG, NEM! Daphné, ez n.. — nem igazi? Nem fáj? Bárhogy küzdök, egy kurva kis tagom sem mozdul meg — csak azok, amelyektől öklendeznem kell.

        Nem ismerem Daphnét — nem igazán, vagy kurvára nem, nem jobban, mint bármelyiküket. És még most sem.. tudom befogni a számat, még most is sem, amikor nyilvánvalóan magamat sem tudom megmenteni attól, hogy a saját ölembe okádjak.

        És persze én következem.

        Ordítani akarok, bőgni és könyörögni megint, mint mikor apámat elvitték — így lesz a legjobb, Amy, tudod, hogy apu.. hogy apád.. Tudom, akarom mondani — tudom, hogy rettegsz attól a fasztól, amelyik semmi mást nem adott neked a méhedtől az elmédig futó kínokon át, mint a reménytelenség ürességét.

        Tudom, hogy engem is nagyon bánsz — én is nagyon bánom magamat.

        — Igen, és.. nem. Inkább igen, mint.. nem. — lehajtom a fejem. Az ölembe csöpögő taknyos-véres-tinta nem mondja azt, amit szeretném, ha valaki..

        Mert kurvára igaza van — mert nem vagyok több egy nagy fasznál, egy másik nagy fasz közvetlen folytatásaként. Már nem érdekel, ha sírni látnak — már nem tudok tenni semmit Daphnéért sem.

        Mégis megfeszül a szaros mágia a testemen, a bőrömön, az agyamban — a vakító gecitengert, amit érzek magam felé. Nem.. Skylart ne..

        Az agyam, amit annyi éven keresztül formálgattam szépen, gecis kézzel, hogy mikor eljön a halál gyönyörű pillanata, befogadja — az agyam csak részeit érzékeli az egésznek. Cryus és.. az anyja. Az anyjuk.

        De én vezettem ide, ez miattam történik — nincs egyetlen kurva részem sem, ami tudná, hogyan, de ez csak az én lelkemen száradhat. Megbasztam, sőt, elvettem — és ez történik vele. ÉN TETTEM EZT VELE, CSAK ÉN, CSAK AZ ÉN KURVA ZABÁLHATNÉKOM, CSAK A KURVA VÁGYAM ARRA, HOGY MEGTARTSAK MAGAMNAK VALAMIT ÉS -

        És én tényleg Amycus Carrow vagyok.

        Pont, mint az első.

        — Én.. elmondom én, mert.. mert nekik nem.. neki nem, nem tudom.. nekik nem? Csak.. szedd össze magad, te utolsó kurva kis szardarab, Carrow.. csak.. Én elmondom.. — mantrázom félhangosan, egyre gyorsabban, egyre nagyobb extázisban a gyónás közelségétől.

        A plafonról most a homlokomra csöppen valami nedves — nem számít, semmi nem számít. Annyi szart követtem el.. a nedves dolgok.. otthonosak.

        Felköhögök egy kis tintát — talán nem azt, talán azt a gecit, ami olyan sötétséget hozott mindannyiunkra. Nem tudom, Daphné hogy került ide.. talán elég volt ismernie. Talán minden és mindenki úgy döglik meg, mint egy kurva kutya a közelemben.

        Reménykedve felnézek, nyelek egyet, mielőtt kiköpném a számban gyűlő tintát — pont úgy hangzik, mintha válasz lenne a vörös szarra, ami egyre gyorsabban csöpög ránk. Nem tudom kivenni az arcát — talán mindegy is.

        — Én.. az apám fia vagyok, mert.. mikor elvitték, és hogy bőgtem, ocsortány arccal, sokáig futottam, apukám, apukám.. hol van az apukám?! Hol van az én apukám.. akkor én.. ott.. azt ígértem, hogy.. visszahozom, mert.. ő az apám, és én felnéztem rá.. És akkor visszanézett utoljára, hallotta ahogy.. bőgök, nagyon csúnya voltam, utálok bőgni, még Alec sem olyan undorító olyankor, mint én.. mások szépen sírnak, és akkor apám.. az apukám.. elfordult tőlem.. mert.. ő is tudta, hogy egy.. darab..utolsó szar vagyokésénmégisannyiraszerettemésazapukámvoltazatömeggyilkos.. én.. olyan akartam lenni.. mint ő és talán.. olyan vagyok, csak.. még ahhoz is kevés, hogy valakinek az.. erőszakkal kivert.. fasza legyek. — hátradöntöm a fejem.

        Tudom, mi történik orrvérzés közben a vérrel.

        Remélem, hogy az történik most is.

        
    

igniferus
—◦◦◦—



glaciers melting
in the dead of night

(18+) ◦
TW: szexuális utalások, terhesség ◦
Az ébredés fájdalmas volt — mint megszületni. Nem akarta kinyitni a szemét, könnyebbnek tűnt csak fejét nyugtatni a padon — az óra hangja, a hűvös, a bizonytalanság a szürke mélaságig nem hatolhat el. Cseppfolyós sóhajjal nézett körbe, mikor már elkerülhetetlen volt — megfogadja most is néma kis remegéssel, nem iszik soha többet. Nem szabad.
Mint lázas volna, tekintete előtt a fények, árnyalatok szépiát nyernek — Lolita halkan nyel egyet, próbál kisebb helyet elfoglalni, mint amelyet természete rendelne. Mindig útban célja felé — mindig észreveszik közben. Most hátul ül, egy sor majdnem végén — csak a motozás árulja el, hogy van ott még valaki.. talán távol, talán közel.

Sikoltani akar — a hangja szúrja hátba, ott kell lennie, oda pattant el minden éle, az.. sebezte meg, annak kellett lennie. Döbbenten reszket a férfi halálát nézvén — sosem látott hasonlót, elméjének biztonságos kékje kutatni kezd az átok után, amely talán.. Végez majd velük is. Mi másért ülnének itt — hogyan kerültek ide, miért épp ők, elmosódik, akár esőlepte üvegablakon az ujjnyomok. Talán megkereshetnék — mindenképp visszataszító.
Hiába mozdulna, keresné a biztonságot nyújtó pálcáját, a mágia az ellensége — őt, ahogy a többit, úgy szögezi helyeikhez, mint figyelmeztetés az elkövetkezőkre. Lolita delejesen pillant egyikük tarkójától a másikig, keresve a közöttük talán nyíló kiutat — üresen ásít jövőjük szája, csapdában vannak.

Csak ekkor, csak most érzi, hogy a pad széle mintha egyre közelebb vágna a testébe — az egyenruha idegen, gyűrött rétegei között valami idegen, valami.. gömbölyű. Meleg, lágyan vibráló — a felismerés ezúttal nem némítja el. Nem tudja, mit mondhat épp az új áldozat — Malachi, Malachi Maddocknak nevezték, látta már, önként ment a végzetébe, önként és..
Lolita sikolya belevág a csendbe — talán a szavakba, panaszos, undortól édesen csöpögő hangja szaggatott gyöngysor a padok között. Rángatni kezdi a karjait, ha sikerrel jár, biztosan kutatni kezd az inge, talárja alatt — nem lehet, ez nem lehet, ez biztosan nem lehet.. Nem történhetett — illúziónak kell lennie, de hogyan.. honnan tudják, hogy..

Ha megtehetné, puszta kézzel hasítaná fel a puha bőrt mellkasától a combjaiig — kikaparná, akár pálcája nélkül azt, aminek alatta dobog a szíve. Álla a padhoz ér, ahogy küzdeni próbál — dühös, erőszakos könnyeivel már nem, olyan elemi a gyűlölete, haragja, undora, belekavarodik minden szín, felszántja minden racionális reményét a menekülésre.
Ez Cryus.. Cryus műve lehet csak, még látja Skylart — ott álltak, a füst és a fiú arcán a fények között a megmagyarázhatatlan.. Ez büntetés, ez a legnagyobb büntetés valamiért, amit sosem követett el — sosem adja meg magát, inkább meghal itt és most, gyökerestül megfojtva azt a parazitát a testében.

Ez az ÉN testem, az enyém, az enyém, az enyém — ütemesen próbál tovább szabadulni, megfeszülnek az inak a karjaiban, hátában végig, mint fájó fejben a kínok. A vér dobol a fülében — aligha hallja a fiú vallomását, amit nem kellene megtennie.. Egyiküknek sem, egyikük sem tett semmit — szemében vadállati ösztön ég, akkor sem enged tudatának, mikor érzi már a háta mögül a hideget.. Valahol járat lehet, de ő inkább meghal.
AZ ÉN TESTEM — hátraveti magát, hátha sikerül elborulnia. Bármit inkább, elharapott nyelvet, csontokat, amint zúzódnak, figyelmet — bármit inkább, mint ezt a tumort, ezt a gyilkos rákos sejtet, amely felzabálja majd élve, hogy aztán a helyébe lépjen. Cryus utóda.. senki másé nem lehet.

— Engedjen el! Nem teheti.. nem teheti ezt velünk! Ezt.. ezt nem, ezt.. — zsigerei dallamosan suttogják — tudtad, hogy ez következik, tudtad, hogy megtörténik majd. Csak az idő kérdése volt — és hogy milyen gyorsan akarják, hogy kihordd a jövőjüket, a vérvonaluk koronáját. Nekik szülöd — hagyományoknak, átadsz majd mindent, a személyed, a neved, tetteid, majd az életed. Te is tudod, ők is tudják — erre készültél, erre készült a tested, minden más csak.. esztétika.
Lolita tovább kínlódik, akkor sem hagyja abba, amikor a fiú utolsó szavaihoz ér — akkor sem fogja abbahagyni, mikor koporsóban a hideg földbe teszik.

[3. kör]

3. kör

Valami más ezen az éjszakán.
Amikor befejezünk valamit, amit valaki elfelejtett - nem hanyagságból, nem azért, mert elfogytak kedvenc színei, mert elfogyott türelme. Mert nem tetszett neki, amit a lapon látott: bűnös dolog félbehagyni azt, ami hozzánk beszélne, rólunk beszélne.
És én semmit nem hagyom ezen az éjszakán befejezetlenül.

Az óra ketyegése mintha lelassult volna, ahogy Malachi elindult a padok mellett - ekkorra a holttest már nem volt több, mint hatalmas vörös folt a talán a világot jelentő deszkákon, onnan.. lefelé valahová. Az alak testtartásából nehéz lett volna bármire következtetni - sterilsége, üressége, színtelen-szagtalan jelenléte nem hordozott sajátos jegyeket. Bárki lehetett: bárki, aki a legkisebb bűntudat szavának sem válaszolt, mikor foglyaihoz beszélt.
- Miért segít rajtad, ha tudod rá a választ? A te dolgod, a ti dolgotok nem Tommy bűnei.. És ha rémálom volna, elárulnám? Mire volna az jó? - ha hangjából bármi kivehető maradt volna, talán úgy tűnt volna, szórakoztatja a kérdés: azt kilúgozta hangsúlytalansága. Tisztább, semlegesebb volt mint egy üres pergamen az első tintafoltok előtt. A foglyai csak akkor érzékelték változását, mikor Hera további kérdései is elhangzottak. Akkor mintha.. a mögöttük talán elhelyezkedő ajtó - amelyet Malachi már látott is, mikor szembefordult velük - vészjósló lassúsággal csukódni kezdett.
- Nem, Ms. Jenkins, ezt önnek kell kitalálnia, de.. Nem emlékszem, hogy engedélyt kaptál volna a többi kérdésedre, Fletcher. Nincs mit bizonyítanod: akkor is pont annyira viszed majd, mint a nagyon tehetséges szüleid. Vagy ezt.. nem említetted még? Kérdezek én is valamit, amíg Malachi összeszedi magát: ki gondolja úgy, hogy Ms. Fletcher egy kis csatornapatkány, és úgy is végzi majd? Tegye fel a kezét, nevetni nem ér. - a mágia erőszakkal húzta, rántotta, tépte felfelé mindannyiuk balját. Elkeseredett küzdelem kezdődött a nyilalló fájdalommal - az alak arca most sem tűnt elő, de testtartása elégedetnek, éhesnek tűnt, ahogy előrehajolt a pulpituson, hogy megszámolja a mágiával kényszerített áldozatok kezeit a magasban. Herának nem nyílt alkalma igazán hátrapillantani - de hallhatta maga mögött a hangokat.
- Az ott négy, és.. hmm.. teljes az egyetértés, igaz? Mi az, Mrs. Devereaux, magának is van hozzászólnivalója? Akkor sem engedem ki a mosdóba, ha itt most elfolyik a magzatvize, ennél sokkal előrelátóbbnak kellett volna lennie. Ki gondolja, hogy Mrs. Devereaux azt kapja csak, amit magára vont, amit minden fehérmájú kis Jezebel? Fel a kezeket, megszámolom ezt is! - ezúttal ujjaival számolt, újra meg újra számbavéve a mágiával, égő, tüzes fájdalommal felemel kezeket.. Csak eközben adott igazán helyet Malachi számára, akinek csak akkor eredet el az orra vére bővebben, mikor időt nyerni próbált szavaival.


Az óraketyegés gyorsulásának ütemében az átkok mintha eleven tűzként hasítottak volna a Gyengélkedő fehér vásznán - az erőszak fényesen világított, fényesebben, mint szavaik. Közöttük zuhan a földre nagy, tompa dobbanással Chikara Tetsuya is: talán épp azelőtt, hogy újra áldozattá lett volna - követi út a függöny, az utolsó ártatlan villanás a levegőben, mielőtt..
- Itt van Barebone, látod, megint ugyanazt csinálja.. szerinted ki a következő, miért nem félnek a véres talárjától? Ishida miért nem.. köti le újra? Vajon.. nagyon fáj, mikor rájössz, hogy mindig csak az voltál, aminek mondanak? - a nővérek nem mozdulnak el Solace átka elől, úgy zuhannak a földre, ahogy álltak ott: mintha csak festőállvány volna a szélben. Sem csontok, sem vér - hangjuk azonban a földről is zavartalanul suttog tovább.
- Tuffin volt az? Nem, ő alkalmatlan rá.. ezért hagyta ott az anyja is, ugye? Ishida is mindjárt itt fogja.. mindig rossz látni, mikor nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket. - nevetésük visszhangzik minden betegük koponyájában..
Ekkor talál Sienna átka - pár másodpercre elvakít mindenkit a zöldes-szürkés robbanás, de a csend.. utána a csend a fenyegetőbb. Rokuro fájdalmai csak fokozódnak, szavait még ugyan hallják a kialakuló harcmezőn - Anne-Rose az egyetlen, aki arrébb tudja kísérni, mielőtt a fiú orrából egyre hevesebben ömlő vér beborít mindent. A katanát is, a szétszóródott üvegeket.. a nővérek még mindig nevető testeit. A Gyengélkedő eddig hevesen kattogó órája elhallgat.. a fájdalom iszonyatos leple terül mindannyiukra.
Aztán Inés eddig az ágyban fekvő teste, rémületes, öreg arcával felül - nem pillant rájuk, szeme szorosan zárva, mintha csak aludna.. majd törékeny, megvénült, síron túli krepitációból elevenedő teste egy rémületes, túlvilági hanggal felrobban.
Mindannyiukat beborítja.


...csöpp, csöpp, csöpp, a plafon egész vásznán vörös tempera gyűlik, csepeg a három büntetésben lévő testére, hajára, arcára. Nedves, meleg - szaga fémes, elkeveredve hányingerkeltő elegyet alkot a szénnel és agyaggal. Mint órákig rágott, nyáltól felpuhult köröm bőre, langyos, delejes álomba ringatja őket, amely pont annyira éber marad, hogy ne tudjanak megszabadulni tőle, belőle.
Daphné számára a vázlatok mintha egyre újabbakat fialnának: már az egész falat, a padlót elborítják, ezekre folyik a különös szagú tempera, összegyűlik lassan a bokáik körül. Az alak hangja majdnem megbocsátónak tűnik, mikor ismét megszólal a háta mögött.
- Milyen kár, igen, milyen kár.. Hogy nem volt ott, hogy nem mentette meg? De maga.. maga egy jobb életet él, ki hibáztatná, hogy nem néz hátra, nem néz oda, ahol már csak kötelességek várják, ugye? Biztosan elnézhetjük magának, Ms. Fuentes, biztosan.. Csak az a gyávaság.. ha az nem volna, megmenthette volna. De már halott, nem kell törődnie vele többet, így lesz a legjobb mindenkinek, ha már.. a gyávasága döntött maga helyett. De tudja, mire gondolt, mielőtt meghalt? Hogy a maga hibája volt az egész. - a rózsák szaga egyre erősebb - valahol nem messze egy ajtó nyikordul, öregen, fáradtan, de biztosan. A tempera azonban.. mintha csak gyűlne és gyűlne, hullámokat vet a vádlijuk körül.
- Skylar H. Devereaux.. is mondhatna nekünk néhány dolgot, ha már a gyávaságról van szó. Vagy a macskákról, igaz? Talán rendezhetnénk valaki másnak is egy szép temetést, a rózsák alatt? Ha hazajönnél, és újra velünk lennél.. lehetne pont olyan, mint vele volt. Olyan szomorúnak tűntél, pedig olyan boldog gyerek voltál.. Ha visszajönnél, elmondhatnám neked, hogy nem különbözünk olyan nagyon. Megengedném, hogy most.. te helyezd a sírba a kedves gyermekkori barátod. Utána pedig.. te is látnád, hogy mit kívántam neked annyi éven át. - az óra kattogása csak a vallomás után tűnt el pár pillanatra: a teremben csak szenvedésük és az egyre csak ömlő folyadék zaja verődött vissza a semmiről.
- Amycus Carrow Jó.. jó.. ismerd el! A többit is, ismerd el! Mindent! Mindent hallani akarunk, mindent látni akarunk, mindent, ami befejezetlen, kimondatlan.. most befejezésre kerül! - az ajtó nyikorgása elhalt.
Valahol odakint az Óratorony, a Roxfort óratornya négyet kongatott.. mind érezték a csontjaikban.
Akár az időt.

T U D N I V A L Ó K

◉ Inès de Saint-Vinant saját kérésére kimesélésre került a kalandból.

◉ Ezúttal sincs postolási sorrend, a karakterek a leírt esetben és módon látják/hallják egymást.

◉ Kérlek mindent feltételes módban írjatok. A 'büntetés' ic hibáért ic érkezik, de a hirdetésben és tudnivalókban leírtak alapján.

◉ A mesélő következő reagja: 11. 28. (Ha ez nehézségekbe ütközne, a határidő most is módosítható, csak kérlek időben egyeztessünk.)

[…AZDMEG, NEM! Daphn…]

De quoi as-tu le plus peur...?

qui sait...

2005. október 29. szombat

TW: pánikroham, káromkodás, vér, öngyilkosság/halál említése

Csöpp. A hajára. Mint az eső, kivéve, hogy… annak nem ilyen szaga van.
Csöpp. Végigfolyik az arcán, a nyakán, eltűnik a talárja alatt. Furcsán nedves és… meleg?
Csöpp. Valami a bokájához ér, de képtelen megmozdulni, elhúzódni… csak a pánik erősödik benne, egyre csak szorítja a mellkasát. Összébb, összébb, összébb…
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Nem…
…AZDMEG, NEM! Daphn…
Nem… ka…
…nem tudom.. nekik ne…
Kapok… lev…
…ikor elvitték, és hogy bőgte…
Le…v…
…hogy.. visszahozom, me…
Nem…
.. az apukám.. elfordult tőlem.. me…
Nem… leveg…
…vagyokésénmégisannyiraszerettem…
Le… kap…
…an akartam lenni.. min…
Nem… nem…
Kétségbeesetten próbál kapaszkodni valamibe - most épp Amycus szavaiba, noha nem is érti mit mond, mert a fülében doboló vér minden más zajt elnyom, de valahol érzi, hogy fájnak neki. Fájnak a fiúnak a szavak, amiket ki kell mondania. Talán megállíthatná, mondhatná, hogy ne tegye. Ha nem remegne, ha jönne ki hang a torkán, ha nem szorítaná valami össze azt is, azt is, azt is.
Kérlek hagyd… abba. Ne… ne mondj… neki...
Nehezen tud már a képekre fókuszálni, mintha… távolodna, miközben azokat egyre inkább beborítja…
De az alak hangját, oh… azt tisztán érti. Az visszarántja, és kezdődik minden… elölről. Talán véget sem ért igazán, ahogyan az este sem. A rémálmok nem szoktak csak úgy, hamar véget érni.
…Hogy nem volt ott, hogy nem mentette meg?...
Nem mentettem meg… én… nem…
…maga egy jobb életet él, ki hibáztatná, hogy nem néz hátra, nem néz oda, ahol már csak kötelességek várják…
Nem is akarok, nincs ott nekem semmi már… ő, egyedül ő… őt… szeretem az… és… meg… meg sem érdemlem…az életet, amit…
Biztosan elnézhetjük magának, Ms. Fuentes…
Nem ez a nevem nem ez a nevem nem ez a nevem ne hívj így NE HÍVJ ÍGY NE HÍVJ ÍGY!
Csak az a gyávaság.. ha az nem volna, megmenthette volna…
Meghalt, mert elárultam, meghalt, mert hátrahagytam, mert eljöttem, mert féltem, gyáva voltam, mert én... mást akartam, valami... biztonságot, én... mert azt hittem hogy..hogy… és most... ez volt az ára a… a boldogságomnak, annak, hogy… ÉS MOST KIBASZOTTUL, KURVÁRA BOLDOG VAGY, UGYE? MÉG ÉLETBEN LEHETNE, HA VELE MARADSZ, HA NEM ÖLÖD MEG!
De már halott, nem kell törődnie vele többet…
Akkor sem szűnnék meg törődni vele, ha én is, ha én is… meg.. meghalnék… vajon én is…? Miguel... Bocsáss meg, bocsáss meg, kérlek, kérlek, kérlek…
De tudja, mire gondolt, mielőtt meghalt? Hogy a maga hibája volt az egész.
Az enyém, persze, hogy az enyém. Túl… túl szép.. lett volna, ha… ha tényleg megbocsát. Ha nem gyűlöl már. Nekem nem jár az, semmi más se, semmi szép és semmi jó. Én tettem ezt vele, én, én, én, mert akkor is, régen is, csak arra tudtam… tudtam… gondolni, hogy én, én, én, pedig csak rá kellett volna gondolnom, rá, rá, rá, és ha… ha valaki meghal, az én… kellett volna… hogy… hogy legyek hiszen… ő jobb nálam. Mindenben, mindenhogy, ezt azóta tudom, hogy megszülettünk. Neki kellene élnie, nem nekem, hanem neki, neki, neki… miért nem tudtam… miért nem… megmenteni? Cserélni akarok vele, inkább én legyek halott, miért nem cserélhetek vele? Miért miért miért…
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Yolotli... Gyere vissza, nem halhatsz meg, gyűlölj inkább, gyűlölj örökké, a túlvilágon is, csak ne.. csak… csak ne… csak élj, én nem… nem veszíthetlek el újra, nem… nem…
A mellkasát, a torkát szorító fájdalom elviselhetetlen - annál csak a szívében érzett fájdalom erősebb. Azt nem tudja elnyomni semmi, sem a rózsák illata, nem a széné, sem az agyagé. Rózsák… rózsák…
Felüvölt fájdalmában, mintha így szabadulhatna a testében, a lelkében, a szívében lévő kíntól is, de az épp úgy nem ereszti, mint az a valami, ami a padhoz szegezi. Arcán a vér keveredik az egyre sűrűbben folyó könnyekkel. Nem érzékel túl sok mindent, és mégis… minden túl sok. Az émelyítő, hányingerkeltő szagok, a meleg, nedves… valaminek az érzete a lába körül, talán már a vádlijánál. Undorodik tőle, hogy rátapad, hogy beborítja, hogy lassan ellepi teljesen. Az elméje egy távoli, rejtett szegletében tudja ugyan, mi az, de nem meri beismerni magának.
Csöpp. Csöpp. Csöpp.
Vér… Miguelé? Az övé, ki másé lenne… mit… mit tettem…mit… EZ IS A TE HIBÁD!
Az alak újra megszólal.
-Amycus... ne… ne le fais pas, én… sajn… - …álom. A torkán akad a szó, ahogy félrenyeli a plafonról rácsöppenő… vért. Fémes, undorító, összetéveszthetetlen íz. Köhögni kezd, kontrollálatlanul - most már minden létező értelemben fuldoklik. Ég a torka, a tüdeje, görcsbe rándul a teste, ahogy pont ugyanannyira próbál megszabadulni a benne lévő vértől, mint a varázslattól, ami fogva tartja, és pont ugyanannyira nem sikerül neki. Ahogy levegőt venni sem.
Most már teljes mértékben biztos benne, hogy meg fog halni.
Talán nem is bánná.
Talán még örülne is neki.
Élesen beszívja a levegőt, ahogy a vér végül elhagyja a torkát, de a hajáról, a ruhájáról, a bőréről nem tűnik el.
De nem… a halál túl irgalmas lenne… valaki olyannak, mint én.

[lánya]

 

AND HELL FOLLOWED

portrait of the unfinished

2005. október 29. szombat

TW

Erőszak, gyilkossági hajlam, vér és egyebek, blaszfémia, szégyenítés, mentális problémák

Láss csodát: oroszlánszívű Rufus Scrimgeour, hajdani és megboldogult Mágiaügyi Miniszter lánya, ki maga is egy oroszlán, a griffendéles erények élő szobra, a bátorság, lovagiasság és makulátlan tisztaság vörös-arany köpenyében hátba támad. Becsületes hős, mily daliás! Fennhangon hirdeti morális felsőbbrendűségét, mióta csak meglátott, szent tűzzel üldöz, hajszol és gyűlöl ennek jegyében, most pedig pálcát emelt rám úgy, hogy még védekezni sem tudok. Mert övé a becsület, övé a kitartás, övé a cigarettába fojtott jóság és megbízhatóság; illő lenne ezért meghajolnom, de legalább meghatódnom.

Nyilván én vagyok a legnagyobb fenyegetés itt. Bizonyára igazat mondtak a nővérek; Ishida őrült, amiért elengedett engem, és a többiek is őrültek, amiért ez hagyják. Le kéne vágni a lábamat, ahogyan Chikarának is. Akkor biztosan nem mehetnék sehova.

De nem ám Sienna, aki az első pillanattól kezdve átlátott rajtam. Megérezte rajtam a gonoszt, a Barebone-ok mocskát, meg a sajátomat is, még mielőtt megszólaltam. Micsoda szerencse a többieknek, hogy ő itt van, hogy ő megvédi őket!

Az átok eltalálja a csuklómat. Nagyjából olyan érzés, mint egy erősebb gurkó, ha rosszul talál el. Az átok arrébb is löki a karom; kevés híja, hogy pálcám ne ejtsem a földre, és ezzel együtt elveszítsem az utolsó dolgot, amit még kontrollálhatok ebben az életben. Tudom, hogy szerencsém van, amiért ennél komolyabb átok nem jutott az eszébe. Tudom azt is, hogy mire képes élettelen tárgyakkal, de ezt nem arra találták ki, hogy húsra és vérre használják. Hirtelen fordulok felé, pálcám pedig meg is emelhetném rá. Látta, mire lehetnék képes vele, de nem teszem. Nem engedem nyerni őt, nem engedem, hogy elhiggye, morálisan ő áll felettem.

- Apád büszke lenne rád. - a gyűlölet terhétől nehéz pillantásommal jutalmazom meg. Lenne még mit mondanom, hogy mekkora idióta, mennyire egy hülye, önérzetes kis kurva, kiabálhatnék is vele. Még sem teszem; fájdalomtól sajgó csuklómat forgatom csak meg, hogy legalább védekezni tudjak a következő ámokfutása ellen, ami érkezik is elszórt átkainak zivatarával. A robbanás élesen csapódik a felhúzott pajzson, a hideg fájdalma pedig régi ismerősként köszön, amikor eltalál vele.

Hatástalan mindaz, amit Annie és Ishida mondanak. Számomra, mint égő olajat vízzel oltani. Pedig lelkem mélyén tudom, hogy igazuk van. De miért is kooperálnának valakivel, akinek véres a talárja, véres a múltja?

A nővérek mintha csak pár, vértelen, lapos paca lennének a földön; árnyékok ők a Pokol bugyraiban, ahová nem világít be a fény. Átkom nyomán kínban kéne szenvedniük, de ők nem hajlandóak megadni nekem ezt az örömet.

- Mit kell még tennem, hogy befogjátok végre? - kérdezem őket, bár nem számítok arra, hogy valóban választ kapok. Tovább mozog a szájuk, hogy sértegessenek. Érzem, hogy az idegtől még egyszer görcsbe rándul a testem, amikor kiejtik azt a nevet. Nem szenvedtek eleget – nem szenvedtek, mert nem ez a dolguk, csak pont fordítva. Nem többek ők, mint asszisztensek a mi szenvedésünkben, a mi Poklunkban, hol a férgek nem pusztulnak, a tűz pedig soha nem alszik ki, mert hogy ott vagyunk mindannyian, ki-ki a saját bűne miatt, abban biztos vagyok. Az én bűnömet ismerem, az ott ül ajkaimon, magammal hordozom azt, ami eddig titok volt, és talán csak ketten tudtunk Maddock-kal: hogy egy kis szörnyeteg vagyok. Egy ösztönlény, aki mindig csak elvesz, mindent csak tönkretesz. Ezért kell itt lennem, ezért kell bűnhődnöm, mert emberek közé nem vagyok való. Nincs hova menekülnöm, és még ha a kötelektől meg is szabadultam, valódi feloldozás nem létezik tetteimért. Csak az örök körforgás marad, bűneim körforgása, és a szenvedés. Ezért küzd meg testem a hirtelen rátelepedő, indokolatlan fájdalommal is.

Aztán Inés egyszerűen felrobban.

Mindannyiunkat beterít az, ami marad belőle. Talán a többiekhez képest gyanúsan jól viselem azt a mocskot, amit az arcomba kapok; díszítette azt már akromantula fekete mérge keveredve egyéb váladékaikkal, az se volt sokkal rosszabb. A talár, amit viselek, pedig nem változott igazán sokat. Éles a csend, érzem a sokk hatását a levegőben. Akár aggaszthatna is, hogy Ishida igazán nincs jól, de nincs meg a megfelelő hatalmam ahhoz, hogy akár neki, akár a nyomoréknak segíteni tudjak. Nem ezt a szerepet szánták nekem. Miért is küzdenék vele?

- A kibaszott kurva Pokolban vagyunk. Hát nem értitek? Azt akarják, hogy szenvedjünk. - a fájdalom dacára lehajolok Annie és Ishida mellé. Meg is szüntethetném a szenvedésüket. Hiszen úgyis ezt várják tőlem, nem?

Nyertek. Nem leszek más, mint aki mindig is voltam. Nem is próbálok az lenni többet, nem fogok küzdeni ellene, ahogyan az arcomról legördülő, kövér könnycseppel sem teszem azt. Felvenném a földről az egyik címkézetlen üvegcsét, és további gondolkodás nélkül, minden mindegy alapon itatnám meg a tartalmát Ishidával. Ha szükséges, erőt és kényszert használnék rá. Ha valóban gyógyír, akkor jobb lesz neki. Ha nem, akkor pedig megkíméltem a további szenvedésektől, mert ennél rosszabb nem lehet, itt a könyörület is csak egy enyhébb kín. Fél szemmel Siennát figyelem; nem fogom engedni, hogy még egyszer hátba támadjon.

Az utolsó pillanatban lökném félre Ishidát, még mielőtt ajkai a fiolát érinthetnék. Chikara megakadályozná, hogy a plafon rám omoljon, pedig igazán nem kéne ezt tennie. Megérdemelném, hogy az történjen, amit Sienna kíván, és a romok eltemessenek. Pálcám ettől függetlenül a becsületesség bástyája felé szegezem, ajkaim pedig egy utolsó átok szavát formálják.

[Gemma]

┏━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┓

Sugar Overdose

with a Crown of

cavities

┗━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┛

For: Dementor Béla bácsi

Dátum: 2005. 10. 31. szombat

TW

Bullying, prostitúció, gyermek számára nem megfelelő nevelési környezet és alvilági élet említése, deathwish akció

Hallom Gemma kérdését a festékről; nem tudom hová illeszteni ebben a képletben, eddigre már elfelejtem a névtelen és arctalan entitás utalását. Sikerült észrevennie valamit, amit nekem nem? A szimatom mindenesetre továbbra sem jelzett semmit. Mintha üres lenne – a szavai épp olyanok, mint az arca.

Üresek azok a szavak is, amikkel családomat sértegeti, és üresek azok is, amivel engem becsmérel. Egy rövid pillanatra kap el a rossz érzés, ahogyan hallom magam mögött a magasba emelkedni a kezeket; saját karjaimat összefonom ölemben és előredőlök a padon. Csak az entitás számolásából tudom, hogy mennyien is lehetnek mögöttem. Gemma szavai azonban elegendőek ahhoz, hogy visszarántsanak ebbe a valóságnak nem nevezhető létezésbe. Igaza van, nem szabad figyelnem rá. Vivien Smithe mellett edződtem, aki egymagában Pokollá tette a Roxfortban töltött, első két évemet. Mit nekem pár feltett kéz ahhoz képest, amit tőle kaptam? Azt mondta, a családunk annyira aljanép, hogy még a halálfalóknak se kellettünk. Ne bízzon bennem senki, mert eladom a titkait pár knútért, a szüleim pedig prostitúcióra kényszerítenek, látott kilépni egy bordélyházból. Biztosan onnan van a pénz, amivel lefizettünk valakit, hogy egyáltalán felvegyenek a Roxfortba.

Biztosan nem is fürdik, mert van, aki mocskosan szereti.

Nem, Mr. Névtelen Entitás, nem vagyok hajlandó megadni neked az örömét annak, hogy sírni látsz majd. Abban a pillanatban, hogy átadom magam bántó szavaidnak, fejet hajtanék előtted, és elismerném, hogy te nyertél.

Könnyű szerrel megölhetsz, de meg nem törhetsz.

Köszönöm, Vivien, hogy melletted erőssé váltam.

Sikolyt hallok magam mögül; az éles hang, amit a francia diáklány hallat, felsérti a fülem. Szemeim lehunyom, kezeimet pedig a fülemre tapasztanám, hogy elnyomjam a fájdalmas zajt. Nem tehetem mindezt sokáig, hiszen röviddel ezután az entitás mágiája a levegőbe kényszeríti kezem, ezzel bizonyságot adva arra, hogy nem több ő, mint egy csaló. Még sértegetni sem tud csalás nélkül. Furcsa, hogy még mindig nem érzek semmit a levegőben.

- Végig a legnagyobb tisztelettel és illemmel beszéltem Önhöz, de maga se a nevét, se elrablásunk indokát nem hajlandó megosztani velünk. Követelem, hogy az amerikai után én legyek a következő. - inkább leszek paca a földön, mint hogy tovább viseljem ezt.

Amíg az amerikai beszél, addig megpróbálok kutatni a zsebemben. Nem hiszem, hogy le tudnám győzni, sőt, most már egészen biztos vagyok abban, hogy meg fog ölni, és nem tehetek ellene semmit. Ha legalább a családi gyűrűm nálam lenne, elrejtőzhetnék, elfuthatnék, mielőtt túl késő.

["Tuffin volt az? Nem, ő alkalmatlan rá.. ezért hagyta ott az anyja is, ugye? Ishida is mindjárt itt fogja.. mindig rossz látni, mikor nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket."]

Be cautious, be brave...!
Am I broken...?
Am I a shadow...?

2005.10.29.
Roxfort...?

Figyelmeztetés: +18 , káromkodás öngyilkosság gondolata, vér, egyéb testnedvek és halál megjelenése

Nem működik... semmi sem működik. Képtelen vagyok varázsolni, képtelen vagyok segíteni. Miért, miért, miért... MIÉRT? Ennél jobb vagyok, ennél erősebb vagyok...!

egészen biztos vagy ebben...?

Fogd be! Fogd be, fogd be, fogd be FOGD BE!
Nyugalom Rosie, minden rendben. Le kell higgadnod, különben nem leszel képes segíteni a többieknek...

miért álltatod magad...?

ELÉG!

nincs rád szüksége senkinek...

Nem, ez nem igaz! Tudok segíteni, lehet rám számítani, jelent valamit, hogy itt vagyok, igenis SZÁMÍTOK!
MI A FASZOMÉRT NEM MŰKÖDNEK A KIBASZOTT VARÁZSLATAIM A BÜDÖS PICSÁBA MÁR!!! MŰKÖDJ! MŰKÖDJ! NEM SZARHATSZ BE MOST, NEM MOST! NEM AMIKOR SZÁMÍT...
Nehezen érzékelem a környezetem, de azt tudom, hogy kurvára idegesít az a baszott óra. Valaki hallgattassa el, szűnjön meg a kattogás, a hangok a fejemben, az őrület! Fel akarok ébredni, fel akarok ébredni, fel akarok ébredni!
"Tuffin volt az? Nem, ő alkalmatlan rá.. ezért hagyta ott az anyja is, ugye? Ishida is mindjárt itt fogja.. mindig rossz látni, mikor nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket."
Miért, miért én? Mégsem én? Még erre sem... Alkalmatlan... Anya... anya... érzem ahogyan a könnyek átszakítják a nekik szabott gátat és csendes patakként szántják fel az arcbőrömet. Miért hagyott el? Miért nem voltam elég? Mit kellett volna tennem? Mit kell, hogy tegyek?
Apu... apu miért nem modod meg, mit tegyek? Hogyan tehetem jóvá? Kérlek... helyre akarom hozni. Bármit megteszek... BÁRMIT!

akkor tűnj el

Hogy... azt hogy tehetem meg? Hova menjek? Akkor minden jobb lesz? De hát... de hát... nem értem. Mit... mit tettem? Esküszöm jó leszek, csak kérlek... ne küldj el, ne hagyj egyedül, nem akarom, félek, sötét van, nem vagyok bátor, én nem...

tűnj el!

A testem már nem az elmémnek engedelmeskedik, darabos mozdulatokkal vonszolom arrébb Rokuro-t... ha már segíteni nem tudok, legalább nem hagyom, hogy kereszttűzbe kerüljön. Vajon ez a jó megoldás? Mit tehetnék még... mit tudok tenni...? A lefegyverző bűbájom sem megy, a nővérek sem válaszolna, Rokuro is egyre rosszabbul van, egyre több a vér, én is véres vagyok, honnan... honnan van ennyi...?
Mit tegyek, áruld el, mit tegyek, hogy segíthetek? Valamit biztos tudok tenni... mielőtt ő is... ők is... itt hagynak...
Félek, félek egyedül...

nem kellesz nekik, nem kellesz senkinek sem

Ez... ez nem... ez nem igaz...ugye?
A nevetés, az óra, a hangok megőrjítenek. Valaki... valaki állítsa le! Kérem...!!!
Hirtelen. Minden elhallgat. Csend, végre csend. Nyugalom. Talán vége.
Inés... jól van, felül és... jól van?
- Inés...? Jól...vagy...? - éppen hogy a kérdésem végére érek, amikor az az éles rémületes, velőtrázó hang kettéhasítja a csendet és...
Fel...felrobbant? Ahogy a vére(?) landol az arcomon, a taláromon, a hajamban, a lelkemben felsikítok és visszataszítő bőgésben török ki.
Mi ez...? A vére? A számban? Mi ez? Valami más? Mi ez? Inés? Mi történt?

azt tette, amit neked kellett volna
meghalt
eltűnt
vége
tűnj el
nem kellesz
felesleges vagy
halj meg

Ki ez...? Solace? Mikor rogytam térdre? Elkúszom onnan, minél messzebb, minél távolabb. Nem kellek, nincs rám szükség. Az lesz a legjobb mindenkinek, ha eltűnök. Nem kellek senkinek, nem tudok segíteni senkinek, csak teher vagyok.
Addig hátrálok ameddig a hátam falba nem ütközik, a könnyeim megállíthatatlanul potyognak, teljesen összemaszatolva az arcomat. Számban a nyál, a könnyek, a takony és a vér(?) keveréke elegyedik. Hányingerem van, hánynom kell.
A légzésem egyenetlen, zihálok, levegőért kapkodok, közben megfulladok a számban összegyűlt testnedvek keverékétől.
A köhögés miatt kénytelen vagyok oldalra kifordulni, hogy kiadjam a gyomortartalmam. A sav marja a torkomat, jön a következő... és a következő... és a következő... egészen addig, ameddig már nincs semmi. A hajam az arcomba előre omlik, akarva akaratlanul is olyan lesz... de olyan mindegy már, nem?

tudod a megoldást

Igen, tudom. Kör közepén állok, körül vesznek a barátaim, az ismerőseim. Mindenki háttal áll, senki nem néz rám, senki nem szól hozzám.
Egyedül te fordulsz felém, te beszélsz hozzám, ezüst tálcán kínálod a megoldást, annak ellenére is, hogy...

...hogy mindent tönkre tettél. mégis vagyok ilyen jó hozzád. egyszer... tegyél büszkévé és...

Tudom.
Tűnjek el.
Végleg

[- CSAK TAKARODJ! CSAK MENJ VISSZA ODA, AHONNAN JÖTTÉL!]

Halloween este

Dawn

18+

  A Minisztériumom lángol. Apám csalódott bennem, nem tanultam a hibáiból, én is hittem benne, hogy a Yaxleyk megváltoznak, hogy a Thicknessek tekintete csak a fáradtságtól üres, hogy az Umbridgeok mosolya mögött őszinteség rejlik. Miért? Miért hittem, hogy megfelelhetek neki? Hogy valaha büszke lehet rám, hogy valaha megérdemlem, hogy viseljem a nevét, hogy nem csak a sárba rántom a szánalmas középszerűséggel, és amikor beszívja a Mély, magába nyel mindent, ami fontos volt nekem? Ököl méretű üreg tátong a mellkasom közepén, vállig merült bennem az a névtelen rettegés, mely nem szűnik meg, mert nincs ébredés. Nem vár a Klubhelyiség, nem tudom felesleges, szánalmas edzésbe ölni ezt, mert ez nem álom. Tényleg bennem vagy, érzem a szorításodat.

 Ez a valóság.

 Olvastad a leveleimet, melyeket a füstbe dobtam? Tudod, ahogy annak idején nagymamáéknál a karácsonyi levelemet, hogy a füst elvigye Gibraltárról az Északi-sark legészakibb pontjára? Elért a füst? Hol vagy most? Gyűlölsz engem? Bánod, hogy megszülettem? Talán soha nem kellett volna, akkor, ha nem vonom el a figyelmedet, észrevetted volna, ahogy a kígyó bekúszik. Bocsáss meg, és csak adj még egy esélyt, egy utolsó-utolsó esélyt! Csak mondd el, hogy jól vannak, hogy így is megfelelek, hogy nem hoztam szégyent rád, mert valamiért olyan kurva jelentéktelen dolgokért, mint egy Kviddics meccs, büszke lehetsz rám! Csak húzd ki a karod! Csak engedd el a szívemet! Csak hagyd, hogy bizonyítsak! Csak még egyszer, csak még egyet, csak még egy esélyt, hogy megvédjem a Minisztériumunkat!

 Olyan erősen szorítom össze a fogaimat, hogy félek, hogy eltörnek. Mit tud egy rohadt kis faszszopó halálfaló rólad? Mit tudhat róla, hogy milyen mértékben nem vagy büszke rám semmiért? Mert nem vagy, ugye? Fogalma sem lehet, nélkülem fogalma sem lenne, hogy jószág csupán, akit vágóhídra hajtanak azok, akiket ünnepel- most sem hiszem, hogy van, egy kurva könyvet sem olvas magától. Amit tettem életemben, arra nem vagy büszke, de ezért... ez az, amit te is tennél? Tudom, hogy igen. Tudom, hogy ha kapnál egy második esélyt, megölnéd őket, mindannyiukat, mielőtt újra összetörnek mindent. Yaxleyt. Thicknesset. Umbridgeet. Barbont.

 Rettegek az elhatározástól, az eltökéltségtől, mely az ujjaidban van, nem a szívemben, de most érzem, hogy egy a vérünk, mert adsz és elveszel. Érzem, hogy milyen lehetett rettegned- érzem, hogy milyen lehet a haragod. Érzem, hogy hogyan gyűlöltél mindent, amely megharapta a szeretetedet. Van valami szenvedélyes, szinte állatias abban, ahogy mozdulok, hiányzik belőle a formális párbajok minden szépsége, mert a gyűlölet csúf- csúf, és rémisztő. Hatalmas. Érzem, hogy erek nőnek az ujjaidból, bele a szívembe, megtöltenek a véreddel, te pumpálod most át a testemen a fekete fekélyt, a néma ordítást, melyet csak az érezhet, akitől elvették mindenét. Olyanok, akikben bízott.

 Nem mondom a varázsigéket, melyek fényt gyújtanak a pálcám végén, hogy a sötét varázsló felé küldjem a gyűlöletem átkait. Confringo. Stupor. Incendio. Glacius. Confringo. Reducto. Incendio. Még mindig összeszorítom a fogaimat, akkor is, ha a sav a torkomban üvölt, hogy nyissam ki a szám, hogy hányjak, hogy zuhanjak a földre, hogy üvöltsek, hogy kérjek segítséget, hogy könyörögjek minden égi hatalom felé, hogy legyenek jól- csak Revan, csak Amy, csak Annie, csak Skylar... csak legyenek jól, cserébe engem... velem csináljon, amit akar, kibírom...

 Visszanyelem a maró érzést, miközben átkok tucatjait küldöm a fiúra. Talán akkor sem állok meg, ha elveszíti a pálcáját, ha a földre kerül. Azt akarom, hogy szenvedjen. Azt akarom, hogy gondoljon az anyjára, akit elárult, azt akarom, hogy az anyja lássa a holttestét, és lássa a gyűlöletemet. Nem tudok semmit tenni vele, amit megérdemelne azért, amit tett. Nem akarok szégyent hozni rád! Nem akarok szégyent hozni rád! Engedd meg, hogy ne legyek a kudarcod!

 - CSAK TAKARODJ! CSAK MENJ VISSZA ODA, AHONNAN JÖTTÉL!- érzem, hogy magasabb és rekedtebb a hangom, érzem rajta a savat, érzem rajta a rettegést, a gyűlöletet, érzem rajta a szégyent, a bűnbánatot. Hogy tehettem ezt? Hogy bízhattam benne... hogy?

 Megállok, ahogy a a lány feláll, ahogy megöregszik... belemarkol valami a szívembe, valami régebbről, mint ahogy emlékezhetnék, régebbről, mint az emberi faj létezése, időtlen... mielőtt... mielőtt...

 Vörös. Minden vörös. Hallom a sikolyom belül, de érzem, hogy nem nyílt ki a szám, mert megfagytam. Ez... vér? Ő... meghalt? Megölték... megölték... őt sem... itt van rajtam a vére ami az ereiben folyt néhány perccel ezelőtt és meghalt nincs többé ez egy ember teste volt még meleg és rajtam van rajtam van rajtam a vére rajtam. Beletépek a ruhámba, hogy leszakítsam magamról, de tudom, hogy hiába. Ha meztelen leszek, ha vízzel, olajjal, savval vagy mágiával mosnak, is rajtam a vére. Láttam, hogy ki ez az ember, de hittem neki.

 Megölte. Őt is megölte. Ott áll, és nem érez semmit. Csak egy üvegért nyúl. Talán akar a lányból egy darabot. Talán Revan, Skylar, Amy már ott vannak nál...

 - SZENVEDJ EGYEDÜL TE KIBASZOTT ÁLLAT! ANNIE, ANNIE FUSSATOK FUSSATOK! VIGYÉL MINDENKIT! FUSSATOK! BOMBARDA MAXIMA!- a plafon felé lendítem a pálcámat, abba az irányba, amerre Barbon áll. Mi van a Gyengélkedő felett? Mi fog ránk szakadni? Kijutnak időben? Ő nem fog. Ő meghal, eltemeti a Minisztériumom, akkor is, ha bele kell vájjam az ujjaimat, hogy itt tartsam, hogy itt temessenek el minket a lánnyal a Roxfort kövei, ahogy annyi más kudarcot és szörnyeteget. Úgy halok meg, ahogy te, és nem fognak emlékezni rám. Érzem a könnyeimet. Érzem a savas nevetést a torkomon, ami nem jön ki.

 Büszke lennél rám?

[the unfinished]

the unfinished

2005, október 29

and you are just a ghost
with a beating heart

káromkodás, bántalmazás és gyilkosság említése

A szavak konganak a mellkasomban - nekifeszülve a bordáknak, felsértve mindent odabent, amit eddig még nem sikerült. Szeretnék kimászni ebből a székből, kimászni valahova, bárhova, ahol Cryus hangja nem talál meg - talán tehetnék úgy, mintha nem lenne ott a kastély minden sarkában, minden falban, minden festményben: suttogva, azzal a halvány mosollyal a száján. Egy törött borospohárral a kezében.
Ez… ez nem történik meg, ugye? Becsukom a szememet, mintha elbújhatnék: úgy érzem magam, mint tíz évesen, elszaladva a vérszag előtt, némán remélve, hogy Cryus nem hall meg, hogy észre sem vett, hogy nincs is otthon, hogy ez nem valóság - mert a valóság a francia tengerpart, a süteményillat a konyhában, rajzok a falamon és az ágy alatt szétszóródva, anya rövid ölelése, a rózsaillat. Mindenhol, az ujjam alatt, a fürdővízben, a hátam mögött; mindenhol, mindenhol, mindenhol.
Szeretnék megfulladni tőle. Nem tartok tőle, egyszerűen kívánom, mert ami most történik, az egy haláltusa - mindjárt előkerül a tiszafa, én pedig szeretnék azelőtt megfulladni. Hunyt szemekkel, az utolsó gondolatokkal, hogy milyen is lenne otthon.
Legalább… legalább nem maradok egyedül, ugye? Legalább nem csak csendben és magányosan elvérzek a fapadlón, mint az a manó, ugye? Akinek a hullája nyomát napokig sikálta a másik kettő. Akinek a vérének a… a foltját talán még azóta is látom, ha nagyon koncentrálok. Talán ennyi maradna belőlem is, ugye? Egy vérfolt. Valami, amire nem érdemes emlékezni.
Talán ha nem sikítana valaki.
Úgy érzem, hogy elszorul a torkom - egyre nehezebben kapok levegőt, ez talán a rózsánál is fojtogatóbb, ez valami fémes, valami egészen… öklendezni kívánok tőle, nekifeszülni a széknek, bármit, kurvára bármit, ki a kurvaélet sikít?
Túl sok a hang - túl hangos. Hangosabb, mint otthon szokott lenni, büdösebb, mint otthon szokott lenni, talán ki kellene nyitnom a szememet, talán… talán akkor eltűnik? Talán akkor majd ismét kapok levegőt - talán akkor rendben lesz. Talán ez csak egy látomás. Talán nem áll majd ott; a sötétben, nem látom az arcát, de pontosan tudom, milyen fejet vág, a gyűlölete nehéz súly a levegőben; karcolja a bőrömet, mint az üvegdarabok szokták, mint Amy hangja teszi. Miért van itt Amy… miért van itt bárki is?
Nem róluk szól - nem szólhat róluk, ugye? Nem miattuk vagyunk itt, nem az ő hibájuk, és tudtam, kibaszottul tudtam, annyira tudtam, újra és újra, Cryus leheletével a nyakamon, jéghideg, szinte harap, annyira kurvára tudtam, hogy esélytelen, ugye? Tudtam, hogy utoléri - megteszi, mindig megteszi, megtette Lolitával is, és… miért kellett megvárnom? Miért kellett úgy tennem, mintha ez most nem történhetne meg? Miért hittem el, hogy bármi is… bárhogyan is… miért vagyok ennyire kibaszottul önző?
Szeretnék bocsánatotkérni tőle - tőle, és a lánytól, mert ez az egész az én hibám, mert én hoztam magammal Cryust, mert az egészet megelőzhettem volna, ha nem vagyok… ha egyszerűen csak… ha nem lettem volna annyira kibaszottul ostoba, mint mondja. Ha nem lettem volna annyira tele azzal a kibaszott gyűlölettel, amitől még a pezsgőt sem tudtam lenyelni; azt hittem, hogy megvéd majd, ugye? A tavaszi szellővel, a koradélutáni napsugarakkal, azokkal az eltaposott cigarettacsikkekkel ott magunk között; mindig azt hiszem, hogy, és aztán mindig ugyanott kötünk ki; a tiszafa, újra, újra, újra, és újra.
Szeretném megkérni Amyt, hogy hagyja abba - valami nedves folyik le nyakamon, vállamon, karomon, elmossa a szénfoltokat, de nem merek odanézni, Amy arcát figyelem, azt sem tudom, hogy mikor nyitottam ki a szemem, azt sem tudom, hogy hogyan; Amy hirtelen hangosabb, mint bármi más a szobában - a szavai élesebben vágnak meg valamit, valahol, mint a rózsaillat. Hirtelen csend van - csend van, és csak Amy beszél, és hirtelen a csendben Amy minden szava annyira kibaszottul nehéz.
Nem kellene… nem kellene, ugye? Beszélnie. Elmondania bármit is - hogy hátha akkor majd vége lesz, ugye? Sosem lesz vége - szeretném, ha nekik végetérne, de tudom, hogy sosem fog, mert ez Cryus hangja, mert Cryus mindig mindenkit utolér, mert Cryus addig vesz el, amíg már nincs mit; bőrt, szöveteket, izmokat alatta; csontokat, vért, kibaszottsok vért, és - minden mást, ami számít.
Szeretnék megkapaszkodni a székben - szédülök, olyan érzés, mintha, lecsúsznék róla, mintha semmi nem volna stabil. Valami meleg és nedves a bokámnál, olyan, mint ami a vállamra csöpög; nem merek lenézni. Kibaszottul nem merek lenézni, nem, amíg…
Amíg felém nem fordul ismét - látom az arcát, és nem látom az arcát, talán jobb is, talán nem is kell, hogy lássam, talán minden mindegy. A hangja nehezebben dobban bennem, mint az óra kattanása; annál már csak az hangosabb bennem, ami menekülni akar, gyáván, mindig annyira gyáván.
Az voltam akkor is, ugye? Figyelem, mintha az alak testében találhatnék valamit - talán feloldozást, talán valami sokkal rosszabbat? Talán még időben látnám, amikor a pálcáért nyúl? Nincs rá szükség - egyszerűen nincs rá szükség, ha a szavai… ha a szavai ennyire fájnak. Ha a szavai… Mégis hova menekülhetnék a szavai elől? Mégis merre menekülhetne bármelyikünk is, ha…
Egyre homályosabban látom az alakját - ég a szemem. Valami folyik a hajamban, az államon; az arcomon.
Hiszen mindent elpusztít, ugye? Elpusztította őt, elpusztította anyánkat, elpusztítja… Lolitát, most Amyt és Daphnét, mindenkit, bárkit, aki az útjába kerül… Miért nem… miért nem engem? Annyival könnyebb lenne - annyival könnyebb lenne mindenkinek. Annyi mindenki élne még, pontosan úgy, mint azelőtt, annyi mindenki…
- Kérlek, Amy, ne - olyan, mintha nem az én hangom volna; túlságosan szoros a mellkasom, túlságosan ég a torkom, túlságosan rettegek, hogy mi lesz, ha megteszi. Ha folytatja - talán az, mint Daphnéval? Talán… talán Cryus nyúl majd végül a tiszafáért? Összerezzennék, ha tudnék - hányni is tudnék, talán a fémes rózsaszagtól, talán a saját könnyeim ízétől; talán a tudattól, hogy sosem lesz vége.
- Sajnálom… - Cryus alakját figyelem, de nem neki beszélek; nem először. Olyan, mintha égne a bőröm valami alatt. - Sajnálom. Sajnálom, hogy… nem mentettem meg, hogy nem mentettem meg tőled, sajnálom, amiket tettél, amiket nem tettem meg, hogy most itt vagy, sajnálom, hogy… minden alkalommal, amikor ránézek, téged látlak. Sajnálom... sajnálom, ami nem vagyok. Ezt akarod hallani? Sajnálom, sajnálom, hogy… - egyre nehezebben kapok levegőt; talán már nem is lélegzek. - Miért? Miért vannak itt ők is? Miért? Mikor annyiszor megtehetted volna…
Már nem számít - mindjárt a talárja alá nyúl, mindjárt előhúzza a pálcáját. Mert mindig akkor teszi meg, amikor véletlenül elhiszem, hogy most majd… most majd talán mégsem.

Draw your cards and watch your heroes fade
Pull The Tower, babe, it wasn't a mistake.

TW: káromkodás,testnedvek,fekete humor, gore

Vannak olyan dolgok az életben, amiről az ember sosem gondolná, hogy egyszer majd mindennél többet ér számára. Most nézzük csak ezt a karnist, függönnyel vagy anélkül!
Nem vagyok egy lakberendező típus, sosem figyeltem meg tüzetesebben, hogyan is vannak ezek a dolgok összerakva, kész csoda, hogy sikerül lerántanom, arról ne is beszéljünk, hogy a zuhanás alapvető tompa fájdalmán kívül nem is esik komolyabb bajom, pedig én esküszöm még egy jópofa kis combnyaktöréssel is kalkuláltam. Amekkora faszságtsunami van itt kibontakozóban, azon vagyok a legjobban megdöbbenve, hogy legalább ez lement különösebb akadály nélkül. Nyekkenek egyet, nem esik jól, de ennyi az egész.
-Fogják már be azt a mocskos pofájukat, basszameg!-kiáltok a függöny alól, mint valami szerencsétlenül járt halott menyasszony, mert ezek az elbaszott nővérek, ha a frászt nem is, de a dühkitörést hamarosan rám hozzák és ezzel még egyedül sem vagyok.  Amúgy meg, ahogy elnézem kitörésből most éppen elég van a teremben. És a gondolat, mintha csak kívántam volna, megvalósulni látszik, ahogy ki igyekszem magam csavarni a jó három méter anyagból, mert, ahol az eddig csendben fekvő francia lányt sejtem hirtelen mozgás, majd hang és…ez most nem történik meg!
A függöny gyanúsan gyorsan vörösre színeződik és nedvesen tapad rám, az orrom megtelik a fémes szaggal, míg a szám a rámboruló anyagtömegnek hála nem. Na most én bírom, gore-t, de ez még nekem is kicsit Stephen King.
Mire kiverekszem a halotti leplemből már a konkrét földi pokollal van szerencsém találkozni. Szerintem az creepy amerikai épp kinyírja Ishida 2.0-át, aki pedig egy ideig gyanúsan virgoncnak és hasznosnak tűnt, Sienna a történtek egy pontján totál megmakkant, Annie sokkos állapotban van, visszatérve az első versenyzőre…na az eleve nem volt komplett.
-Uhh ez baj, ez kurva nagy baj-suttogom magamnak, miközben fogaimat összeszorítva, minden erőmmel tápászkodom felfele újdonsült támaszommal és társammal, a Karnissal a sérült lábam helyén, amit abbeli tök jogos félelmemben, hogy úgysem működne, nem próbálok átváltoztatni. Nem mondom, hogy kellemes, a szemem másodpercenként veszti el, majd találja meg a fókuszt, a hátamon, a tarkómon patakokban ömlik a hidegverejték, de megcsinálom.
KIBASZOTTUL MEGCSINÁLOM!

Állok. Nem elég, hogy állok el is indulok, a jobb lábam egy felesleges csonk, csak lóg, nehéz, borzasztóan nehéz, de néhány lépés után visszajön a rutin. Nem érdekel semmi, sem a felrobbant lány, sem az, hogy a könnyem folyik kínomban. Szívem szerint Annie vállára tenném a kezem, nem merek kockáztatni a nem túl magabiztos egyensúlyomon, ami épp, hogy egyenesben tud tartani fizikailag. Egyik karommal úgy kapaszkodom a Karnisomba fuldokló bolond a szalmaszálba, másik kezemben pálca. Ha most elesem széttörik az egommal együtt.
-Mi a picsáért állunk még itt?-intek a fejemmel az ajtó felé, jelenleg kifejezetten Annie-nek, bár annak is örülnék, ha valaki kirángatná az évszázad orrvérzésének nyertesét is, mert még a végén vagy a vérébe fullad bele, vagy a haverja büdös nagy jóindulatába. Ha az az ajtó egyszer kinyílt, akkor reménykedem benne, hogy kinyílik másszor is, de ezt nem én fogom kipróbálni.
-Menjetek már!-kiabálok rájuk, a hangom a helyén, minden rendben lesz,bár libabőrös vagyok, miközben még mindig borzalmasan forrónak érzem a testem. Jó ez a vérmérgezés, pláne annak tudnék örülni, ha túlélném vele ezt az elbaszott éjszakát.

Nem hiszem el, hogy itt vagyok! Nem tudom feldolgozni, ami történik, tehát továbbra is úgy teszek, mintha csak egy rémálom lenne. Szar dolog, ha én vagyok az utolsó, aki még nem vesztette el teljesen az eszét.
Ezt a Sienna-Barbon párharcot kéne szétrobbantani,de tudva tudom, hogy erre nem lesz időm, pedig ezért haladok minden erőmmel kicsi, de a lehető leggyorsabb lépésekkel és, ha odaérek időben, már emelem is a pálcám, hogy megakadályozzam Sienna átkát, mert ha most ezt ránk robbantja…
-Finite incantatem! Hé! Mindenkit kinyírsz!-nyögöm neki nagy nehezen. Zihálok, mert ez a sok mozgás még ezzel az adrenalinlökettel együtt sem kifejezetten adta ki, bevallom voltam már jobban. Halottak is voltak már jobban nálam.

Ha az nem lett volna elég, amit én orbákoltam bele ebbe a kollektív segglyukba, amit a kis csapat képez, akkor szerencsére Sienna is nyomatékosítja, hogy baszdmeg van. Ha sikerül időben hatástalanítanom jó, ha nem…nincs más hátra, mint belenyugodni abba, hogy minden maradék energiám -ami nem túl sok, mert úgy ráz a hideg, hogy menten eldobom magam- abba fektetem, hogy egy valamirevaló pajzsbűbájt próbáljak létrehozni, megvédve a többieket, és tudod mit baszott shadynek tűnő, sápatag mókus? Sajnálom, de Sienna a prioritásom, ezért is próbálok annyira elékerülni.
-Protego Maxima-mondom, remeg a kezem,mintha ráznák. Csak sikerüljön, csak sikerüljön, könyörgöm, kérem! Hadd legyek elég erős, csak most az egyszer!

死んだ人は秘密をもらさない

TW: vér, halál és halálmódok emlegetése

A helyzet menthetetlen.
A fájdalom kiállhatatlan.
Tuffin kisasszony heroikusnak szánt erőfeszítései de facto hatástalanok, mintha minden szándéka egyszerűen elpárologna az entropikus őrületben.
Miért történik ez velem? Miért ez a groteszkül dezorientáló, debilitáló kín jutott részemül?
Kontemplálhatnék rajta, de valójában nincs racionális magyarázat. S bár próbálok tenni valamit annak érdekében , hogy az életbenmaradási esélyeink ne a zéróhoz konvergáljanak redundáns próbálkozásnak tetszik.

Ezek itt mind ideggyengék, dezintegráltak. Éppen most bolondulnak meg a szemeim előtt és nem tudok mit tenni, teljeséggel elvesztek minden kontrollt, nem csupán felettük, de önmagam felett is. Ha mindez csupán a pszichémben létezne, képesnek kellene lennem reverzálni a folyamatot, de ehelyett úgy érzem, valami gyors lefolyású, malignus fertőzés járja át a testem.
Nem tudok nem törődni a ténnyel, hogy számottevő mennyiségű vért veszíthetek, bár jelenleg nem vagyok képes még egy becsléssel sem élni.
Normális esetben egy hozzám hasonló magasságú és súlyú ember testében nagyjából 5-5, 5 liter vér található, mely tizenöt százalékos deficitig nem okozhat különösebb problémát.
Tizenöt és harminc között azonban felléphet hypotensio, tachycardia, vertigo. Figyelem magamon a jeleket, ha jól ítélem meg,  túl vagyok a tizenöt százalékon.

Nem tudom tovább tartani magam annál, mint ahogy befejezem a mondandóm és igyekszem magamra vonni a figyelmet. Térdre esem, a jobbommal kétségbeesetten markolom a katanámat, holott épp annyi hasznom van belőle, mint a zsebemben lévő pálcából. Vagyis semmi. Anne-Rose varázslata sem működött, tehát ez nem valami átok, de akkor mi? Talán az ajtó, ezen állapotomban már nem tudom visszaidézni, de amennyiben a sikertelen varázslat után a jobbomban maradt a pálcám, nem volt más választásom, mint balkézzel lenyomni a kilincset. Az ajtó okozta volna ezt a borzalmas fájdalmat és vérzést?
Lassan fordítom a fejem az ajtó felé, csupán azt szeretném látni, hogy egyáltalán nyitva van-e még, vagy netán a másik karomat is fel kellene áldoznom a kimenekülés oltárán.

A káosz egy  önkényuralkodó.
A teremben senki sem önmaga igazán, kivéve azt a szerencsétlent, aki diadalmaskodni látszik a függönyön. Kafkai jelenet mindez, meg kell hagyni.
A humor és a tragikum disszonánsan egymásra torlódik. Tuffin kisasszony pszichés dekompenzációja fájdalmasan nyilvánvaló, szörnyű, hogy képtelen vagyok neki bármit is mondani, ami megnyugtatná.

És ha mindez nem lenne épp elég egy szabatossággal megkomponált ógörög tragédiához, még két ideológia egymásnak feszülését is van lehetőségünk megtekinteni, a két idealista személyében, ahol mindegyik őszintén hisz abban, hogy neki van igaza.
Biztosan megtapsolnám őket, ha képes lennék rá, de most csak tanúja lehetek az eseményeknek.  Feladni készülök mindent. Nem tudok segíteni, bármit is mondanak azok az arcnélküli  hangok, akik a lelkiismeretemre igyekeznek hatni, ez nem is az én feladatom.
Ami azt illeti nem tudom mit próbál szimbolizálni a jelenlétük, de ha magát a purgatóriumot kívánták megképezni, akkor ez oly remekül sikerült nekik, hogy magunk alakítottuk rövid úton  pokollá. A pánik akkor éri el a zenitjét, amikor a kollektíva eddigi legkevesebb kárt okozó tagja, nos megfogalmazni sem tudom adekvát módon, de időzített bomba módjára felrobban.
Ha eddig nem folyt volna elég vér a teremben, hát most mindenkinek jut bőséggel. Ez a jelenet már csupán azért nem éri el az ingerküszöbömet, mert túl soknak, túl brutálisnak érzem ahhoz, hogy tényleg megtörténhessen.

Ezután arra jutok, hogy szerencsétlenül járt légy vagyok a mindenféle viszontagságok hálójában, hiszen a jelenlegi történések fényében már abban sem találnék kivetnivalót, ha Barbon nem érezne ellenállhatatlan késztetést arra, hogy nagy ügybuzgalommal kezdjen neki az egyik ismeretlen bájital ledöntésének a torkomon. Ha még képes vagyok bármiféle ízt érezni, az befolyásolhatja hogyan fogadom a kéretlen jovialitást, ám amennyiben nincs lehetőségem felismerni, kétségbeesetten, ám eredménytelenül küzdök, addig, amíg csak szükséges, vagy, ameddig a maradék erőm kitart.
Amennyiben egyáltalán képes vagyok érzékelni, hogy miféle katarzis van készülőben, magamhoz húzom a kardom és a hasam felé fordítom élét, legyen bármekkora szenvedés is. Visszautasítom a tényt, hogy így haljak meg! Hogy itt haljak meg!
やむを得ずそうなった場合は慣習に従ってください。

[Hera és Gemma]

Dear Destiny

from the Reaper himself

A titkaimat a sírig terveztem magammal vinni. Gyáva vagyok, a férgeknek kellett volna kirágni belőlem az igazságot és lenyomatukat a nedves föld mélyén hagyni. A halottaké a tudás ajándéka, azoké, akik már nem tudják megváltani a világot, azoké, akiknek siralma könnyen száll a szél hátán, bármilyen súllyal is bír a valóság terhe az utolsó szívdobbanás után. Az enyém még mindig ver, érzem, fájdalmasan lüktet a bordaketrec fogságában, hallom, hogy visszhangja rajtam nevet, ahogy emlékeztet az életre, ami hiába kérlelem a legrosszabb pillanataimban, nem enged el…
Pedig nem kergetem én a halált. Nem keresem a pengeéles mosolyok mögött, nem kutatok a szekrényben a csontvázak között. Ismerősként üdvözlöm csupán, az arcát viselem a sajátom felett, hisz találkoztunk már; a bátyám üveges tekintetében vigyorgott vissza rám. Ő ismer, ő ismer csak igazán és ott vár a túlvilág kapujában, hogy amint kardjába dőlök, újra és újra átélhessem a mocskot, amit műveltem.
De még élek. Még itt vagyok. Még lélegzem. Még…
…nincs itt az idő.
Léptem visszhangozza az óra kattogása. Hallom, érzem, hogy nem megfelelő az ütem, mégsem vagyok képes ellentmondani parancsoló hangjának. Számolom a lélegzetvételeim, hogy ne felejtsek el egyáltalán levegőt venni, míg kiérek a pódiumra. Lábam mázsás súlyt cipel, az egyenruha kényelmetlenül feszíti a bőröm és legszívesebben letépném magamról, hátha vele együtt a tehertől is szabadulnék. Mégsem teszem, nem teszek semmit, mert mindenki tudja, hogy ehhez értek igazán. Üres szavak, üres gesztusok, üres tettek… üresen tátongó űr vagyok, sötét, rideg és hideg, csak a felszínt pettyezik a csillagok.
Kékjeimet látom visszatükröződni a vörös tócsában egy pillanatra, de bevallom, lehet, hogy csak képzelem. Azt is, ahogy visszakacsintok magamra, mert tudom, hogy én is lehetnék, hisz egy üres, tettek nélküli forma mégis hogyan érdemelne dicső elmúlást? Jelentéktelen. Hányingert keltő. Feledhető… Ahogy az óra a következő másodpercet üti, már át is lépek felette. Tekintetem végigjáratom az arcotokon, mindegyikőtökén, egyesével. Hiszem, sőt, tudom, hogy nekem kell itt lennem helyettetek, mégis a nyitott ajtón pihen meg útja végén. Akár el is rohanhatnék. Itt hagyhatnálak titeket, feleljetek ti az én bűneimért is, de… ahogy azt bárki is várhatná tőlem; nem. teszek. semmit.
Csak egy rémálom. Mantrázom magamnak, míg Hera és Gemma szóval tartják a karmesterünk. Hallom közben a földön placcsanó vércseppet, lassan követem vissza az útját és nyúlok az orrom alá, hogy a vörös megszínezhesse az ujjbegyeim. Elmorzsolom, mintha könnycsepp lenne, mintha csak a feleletem siratná előre a saját vérem. Mégis beszélni kezdek, de szavaim a saját fülemnek is hamisak. Gemma bólintása nyomán viszont mégis tovább csűröm őket, míg Lolita sikítása a torkomra nem forrasztja a féligazságok hazugságát. Tekintetem megtörten követi a lány mozdulatait, érzem a kínját, a csontjaimban reszket a félelme, ami félig a sajátom is. Nem a vértől félek. Nem is az arctalan porondmestertől. Félek attól, amit a helyén látnék, ha lenne merszem ránézni. Mégis csak meredek magam elé, miközben ti szavakkal harcoltok, míg én azokat is fedezékként használtam. Hallom a hangotok, de az értelmet elnyomja a fülemben dobogó szívem zaja és egyedül a mellettem álló alak átkokként süvítő igazság-ítélete hatol át. Ekkor már tudom; a sír már meg van ásva, vízzel van tele és a tükörképemből köszön vissza a saját halálom. A titkaimat itt kell a lábatok elé helyeznem, miután akaratlan nyújtok asszisztációt a rágalmaknak. Az inak fájdalmas, néma sikolyt hallatnak, ahogy kezem az ég felé nyújtózik, mégis elhalványul a bűntudat mellett, amit a tett maga idéz fel bennem.
- A bűneimet kell megvallanom, ugye? Gyáva vagyok. Talán ez az egyik legnagyobb. Gyáva vagyok, mert ahelyett, hogy küzdenék önmagamért, csak fejet hajtok mindazok előtt, akiktől viszolygok. Gyáva vagyok, mert nem vállalom a felelősséget a tettemért, amivel csapást mértem a családomra. Önző vagyok, mert elégedettséget éreztem a bűntudat előtt, ami azóta is velem van, a fejemben és a szívemben vert tanyát, mert… itt van. Itt vagy… - hangom lassan átcsap kétségbeesésbe, reszketegen szakadnak fel a gennyedző talajból, ahol eddig nyugodtak. Tekintetem az ajtóra szegezem, ahol téged látlak, csakis téged TJ és most, itt szemtől szemben veled, a józan ész bizonytalan határán, képes vagyok tényleg szembenézni veled. - Sajnálom, TJ! Sajnálom, hogy így ért véget, hogy én okoztam ezt, de… - felnevetek, keserűen, fogam beszínezi a orromból eredő véres patak. -... azt nem sajnálom, hogy meghaltál. - Látom elborult tekinteted, vicsorba torzuló arcodat, ahogy felém közelítesz a többiek között. Én vigyorgok, szabadabban, mint valaha és talán az utolsó ép pillanatomban még kékjeim téged keresnek Hera. - Még nyitva az ajtó… - hangom már csak rekedt suttogás, tekintetem pedig a halott bátyámra vezetem és várom, hogy a kettőnk igazsága együtt szálljon a már rég elhantolt koporsóba.

Sincerely,

Malachi