A Mardekár ház válogatója

A válogató
2005. szeptember 10.

Connor számára nem volt kérdés, hogy miután visszatért a Roxfort falai közé, az első útja a kviddicspályára vezessen. Hetek, hónapok óta csak erre a pillanatra várt: hogy újra érezze maga alatt a seprűt, azt a szabadságot és könnyedséget, amit semmilyen bájital vagy gyógyító keze nem tudott visszaadni neki a Szent Mungó kórházi ágyán. Furcsa volt ugyanakkor, hogy a repülés közben szinte megszűnt a fájdalom. Míg járás közben minden lépés emlékeztette eltört gerincére, addig a seprűn ülve csak tompa nyomás maradt, elviselhető árnyéka annak, amit át kellett élnie. Ez a felismerés egyszerre volt megkönnyebbülés és újabb teher: mert tudta, a régi formájától még messze van, de ugyanakkor az elvárások vele szemben a régiek maradtak. A tehetsége nem kopott meg, legfeljebb a teste árulta el időnként.
A pálya most nem az a barátságos, napsütötte hely volt, ahová a diákok és szurkolók szívesen kijártak. Szeptember volt, és az őszi esők megállás nélkül ostromolták a kastélyt és környékét. A szombat délelőtti edzés alatt az eső úgy ömlött, mintha dézsából zúdították volna, a szél pedig minden egyes lökésével megkísérelte letaszítani a játékosokat a seprűikről. A lelátók üresen kongtak, csak néhány elázott, kitartó érdeklődő húzódott be a felső sorok alá. A fű tocsogott, a póznák fényesen csillogtak, a pálya fölött pedig szürke fátyolként húzódott az esőfüggöny. Connor számára azonban ez volt a tökéletes díszlet: a vihar, a hideg és a szakadó eső mind azt szimbolizálta, amin ő is keresztülment.
Az előző év végi vereség keserű íze még mindig ott volt a szájában. A megszégyenülése, egyben Tavish diadala fájó seb volt számára. Minden mozzanat újra és újra lepörgött a fejében, mintha az esőcseppek magukkal hoznák az emlékeket is. Tudta, hogy változásra van szükség. És ezért hajlandó volt félretenni a büszkeségét is.
Önként kereste hát meg Gemma Jenkinst, mivel nem bízott többé Millerben: túl sokat hibázott, a tét pedig ezúttal túl nagy volt ahhoz, hogy még egy kudarc beleférjen. Connor nem engedhette meg, hogy utolsó roxforti évében, zsinórban másodjára is elbukja a kupát.
De nem csak a fogó posztja volt kérdéses, hanem a hajtóke is. Talbot… már a neve hallatán is ökölbe szorult Connor keze. Túl sok volt tőle a rinyálás, a koncentráció pedig túl kevés, és ha rajta, Connoron múlott volna, már tavaly repült volna a csapatból. Pedig nem lett volna rossz játékos, de a kapitány egyszerűen ki nem állhatta őt. Sterling, bár gyengébb képességű játékos volt, mentalitásban valamivel jobb volt Peternél, de ő sem volt az a játékostárs, akivel Connor szívesen indult volna döntőbe. Mégis itt voltak, mégis számítani kellett rájuk – legalábbis addig, amíg valaki jobbat nem talál... Nyár óta tudta, hogy egy jelentkező biztosan lesz majd: Montague. A lány valósággal ledöbbentette őt, amikor a Kviddics a javából üzlet közepén közölte vele a terveit.
Fletcher az őrző posztján biztos pontnak tűnt, Connor biztos volt benne, hogy nem talál nála jobbat a jelöltek közül, de azért mégis meghirdette a pozíciót, csak hogy fokozza a versenyhelyzetet.
Ugyanez volt a helyzet a Wilson-Travers párossal is, akik terelőként eddig megbízhatónak tűntek, bár Travers tavaly év végi teljesítménye hagyott azért némi kívánnivalót maga után. Ha hinni lehetett a pletykáknak, akkor Travers puha játékára a Hollóhát játékosával, Soffi Lowe-val való viszonya nyomhatta rá a bélyeget. És ha ez igaz volt, akkor Connor szemében megbocsáthatatlan árulást követett el a fiú, aki amúgy sem volt épp a szíve csücske a sajátos stílusa miatt.
Most azonban nem volt idő a múlt hibáin rágódni. Connor ott állt a pálya szélén, a csapat és a jelentkezők előtte sorakoztak, seprűikkel a kezükben. Hanyagul hátravetette eső-áztatta haját, szemében pedig egyszerre csillogott a düh és a makacs elszántság. Hangja erősen, parancsolón csendült, amikor megszólalt.
– Kezdjük egy kis bemelegítéssel! Egy akadálypályán kell végigmennetek. Először szlalom a karók között, aztán zuhanórepülés a kijelölt pontig. Mondanom sem kell, hogy időre megy. Ha nem bírod, nincs helyed a csapatban.
Intett egyet a varázspálcájával, mire a pálya egész területén halványan fénylő füstkarikák jelentek meg, mintegy kijelölve a játékosok útvonalát. Egy újabb pöccintésre lebegő karók és bóják tűntek fel szerte a levegőben.
Connor figyelő tekintete követte a mardekárosokat, ahogy azok seprűre pattantak, majd lassan felsorakoztak a startmezőnél.
A hideg esőcseppek végigcsorogtak az arcán, de nem törölte le őket. Úgy érezte, mintha minden egyes csepp arra emlékeztetné: nincs helye gyengeségnek, nincs helye múltbéli hibáknak. Most dőlt el, hogy a Mardekár képes lesz-e újra a csúcsra jutni – és ő maga képes lesz-e bizonyítani, hogy még mindig az iskola legjobb játékosa-e.

Tudnivalók:

• A játék 2 körös lesz.
• A játék IC időpontja: 2005. 09. 10. szombat
• Határidő: 2025.09.28.

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
I'm a drama queen
If I don't get what I want,
then I freak
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

18+ szégyenítés, káromkodás, szervezett bűnözés említése

Tizennégy gól.
Ennyit engedett be Jones a legutolsó mardekáros meccsen, amire csak azért nem emlékszik senki, mert O’Hara bemutatta az O’Harázást, ami emlékezetesebb szimbóluma volt a csúfos bukásnak.
Azt mondják, magasról lehet mélyet zuhanni. De így sem elég mélyet, ha O’Hara meg tudott maradni kapitánynak. Vajon a híres apja fizetett érte, hogy maradhasson kapitány? Állítólag még mindig nem gyógyult meg. Miért ő tartja még mindig a válogatót, és nem mondjuk Travers?
Szerencsére már csak egy évet kell kibírnom vele meg az egész békebeli évfolyamával, mielőtt végleg könnyes (nem) búcsút vennénk egymástól. Ha szerencsém van, egyet-kettőt elfogyasztanak majd a sárkányok meg egyéb szörnyek, akiket szórakoztatásunkra Trimágus Tusa címszóval az iskolába küldenek. Állítólag az egyik sárkány már vett kóstolót Tetsuból, ami végül is taktikai előny lehet majd neki ellene, mert ha véletlen Battle Angel Tetsuyát sorsolják, és ugyanazon sárkány ellen kell kiállnia, akkor biztosan nem lesz hozzá gusztusa. Azért köpte őt vissza elsőre is. (Joking, of course, tudod jól, bro, hogy így kedvellek, értsd jól, vagy ne, tudja fene)
Az első igazi repülésem lesz a Tűzvillámmal, amit nyár végén vásároltam. Megérte jelentkeznem a nénikémnél nyári munkára, amit mindenkinek csak tolmácsolásnak nevezek a tengeri szállítmányozási cégénél. Részletkérdés, hogy mit tolmácsolok és mit visznek azok a hajók. Végül az új típusúra már nem futotta, csak a klasszikusra, ami azonban legalább vadonatúj, színvilágában pedig már passzol a bajnokok és legjobbak házának zöld-ezüstjéhez. Csak sejtem, hol ülhet Viv a lelátókon, hogy szurkoljon nekem. Nem kellene, hogy ezen múljon a teljesítményem, mégis számít, különösen, mióta megszületett a szent egyezségünk, melynek jelét amulettként most is sportöltözetem alatt hordom.
A biztonság kedvéért már védőöltözetben érkezem. A sisakot még Viv segített rám igazítani, mielőtt a pályára léptem volna. Scrimgeournak igaza volt, amikor rábeszélt arra, hogy a fogó helyett az őrző posztját célozzam be. Egyrészt látom Jenkinst, aki túl nehéz rivális lenne számomra, pusztán azért, mert több tapasztalata van. Másrészt pedig Scrimgeournak hála sikerült felfedeznem a rejtett tehetségemet. A nyarakat sem hagytam elmenni tétlenül, még ha seprűre nem is volt sok lehetőségem ülni.
Öltözetből ítélve van más jelentkező a posztra; látok egy hatodéves srácot, akin szintén az őrzők védőruhája van. Velem ellentétben nagyobb darab, vállasabb, és az arca is olyan, mint amin már nem tud rontani az, ha találkozik egy-két gurkóval. Nem aggódom különösebben, mert az aggodalom eddig sem oldott meg semmit. Tudom, amit tudok, és van olyan tehetségem, amit a széles vállaival nem tud kompenzálni.
Lábaim közé veszem a seprűt és elrugaszkodok a földtől, hogy teljesítsem a bemelegítő feladatokat, bár biztosan izgalmasabb lenne az egész, ha eleresztettek volna terelők nélkül egy-két gurkót. Egészen új élmény ezzel a seprűvel utazni a leselejtezett, török gyártmány NENBUX 3000-essel ellentétben, amit még néhány éve vettek nekem, mielőtt elkezdtem volna a Roxfortot. Ezzel szinte gyerekjáték a megfelelő magasságba emelkedni vagy süllyedni. Épp akkora kihívás, mint Fawcett állítólagos szintfelmérője a végzősök számára (ja, gyorsan terjed a hír). Az őrzők egyik legfontosabb tulajdonsága, amivel rendelkezniük kell, a gyors reakcióképesség, és persze az, hogy ennek megfelelően gyorsan is tudjunk hirtelen irányokat változtatni. Ennek megfelelően követem végig a kijelölt útvonalat, a zuhanórepülésből pedig hirtelen váltok irányt a megjelölt ponton.
Bemelegítésnek elmegy.
Tizennégy gól.
Jones ennyit engedett be. Én nem kívánom követni a példáját.

[- Gondolom, te repülsz elöl. Csak hogy mutasd az újaknak az utat.]

Kviddics válogató

18+ - Káromkodás, még több káromkodás, szégyenítés, és igen, general Nialen bullshit.

Mi a fasz bajom van? Általában imádni szoktam a Kviddics válogatókat, amelyeken soha nem volt kérdés az elmúlt években, hogy pozíciómat magától értedő módon megtarthatom, mert ugyan ki lenne jobb terelő ebben az iskolában Nialen fucking Traversnél? Ez a csapat volt sokáig az egyetlen hely, ahol az a rengeteg harag, amit a világgal szemben éreztem, bármilyen hasznot hajtott, itt az emberek ünnepeltek érte, nem csak elvárták, hogy fogjam be a pofámat, és kussban, mosolyogva nézzem végig, ahogy a saját családom lerombolja minden esélyemet egy normális életre, elveszi a pénzemet, a házamat, egyedül hagy, és senkire nem számíthatok igazán.

 Ma úgy érzem, mintha egy extra, szar különórán lennék, amit a hátam közepére sem kívánok.

 Bármennyire nem beszélgettem a meccseken kívül senkivel ebből a csapatból, mióta Amy kilépett, a társamnak tekintettem azokat az embereket, akik benne voltak, ezen a kurva pályán.  Blazet mindig az egyik legközelebbi barátomnak láttam, de sem Derek, sem Peter, sem Lore nem voltak túl szimpatikusak a pályán kívül, itt viszont természetes volt a barátságom velük; szükséges is, mert a kurva gurkók véletlenül megkúrhatják a társaimat is, én eleve nem úgy ütök, mint egy normális, átlagos ember, ők mégis mindig megbíztak benne, hogy fedezem őket. Miller és O'hara mindig biztosra vehették, ha leadok az irányukba egy lövést, hogy kurvára biztonságban vannak, ellentétben a többi ház játékosaival, akiket kurvára összetörtem.

 A mai válogató kurvára más. Blaze és Derek az utolsók, a többiek vagy nem kerülnek be, vagy már nem is járnak ide- nyilván elkerülhetetlen, minden évben ballagott el valaki, jövőre megint válogatót kell tartaniuk, új kapitánnyal. A probléma pont a kapitány, és nem is azért, mert balfasz volt a legutóbbi meccsen, teljesen feleslegesen összetörte magát a gecibe, egy olyan pillanatban, amikor már kurva mindegy volt, hogy hány gólt lő még, mert egyenlőek voltunk, és mindkét fogó a Cikeszért nyúl. Nem is azért, mert az alapján, ahogy járni látom, valószínűleg már csak elbaszott árnyéka magának.

 Tavaly ilyenkor én lettem volna az első, aki lebasz annak, aki megkérdőjelezi O'harát, és beszól neki a sérülései miatt. Persze, egy hülye fasz volt mindig, aki ok nélkül geci volt a csajjal, akit egyértelműen kinézett magának már a faszom tudja, hogy hány éve. De ha egy troll leharapta volna a karját, vagy ilyesmi, ha egyértelmű lett volna, hogy most már a szarabb játékosok közé tartozik a sérüléseivel, akkor is úgy lettem volna vele, hogy le van szarva, a csapatunk tagja, ő a kapitány, és nem fogadnám el a pozícióját akkor sem, ha Oakley megkeresne vele- ebben az egy dologban idén is biztos vagyok. A fasznak sem hiányozna az a kurva sok dráma, ami ezzel jár. De idén nem úgy tekintek Connieboyra, mint tavaly. Mármint, mekkora faszfejnek kell lenni hozzá, hogy ne válaszoljon a leveleimre?

 És nem arról van szó, hogy nem tudott mozogni, és azért. Mert azóta sem mondott egy kurva szót sem, pedig kurva sok ideje lett volna rá. Kurva sok lehetősége. Lófaszt nem tett- még annyit sem mondott, hogy hé, köszönöm, hogy gondoltál rám, akkor lehet meg is látogattam volna. Ugyanúgy eltűnt egy kibaszott nyom nélkül az életemből, mint az ikertestvérem, akiről tök véletlenül tudtam meg, hogy azóta a Durmstrangban baszatja magát- örülök, hogy idén nem ők tolták ide a rohadt pofájukat, most tuti itt lenne, mint valami visszatérő hódító ribanc, és folyton belenyomná a képünkbe, hogy milyen sokkal jobb tanárok vannak ott, mennyivel jobb már. Talán ezért basz fel az átlagnál jobban ez a seggfej is, akire ennyire nem lehet számítani, hogy hihetem, hogy vezet minket? Hogy hihetem, hogy idén nem fog mindenkivel hisztériázni mindig, amikor közeledik a Holllóhát meccs, mint tavaly, amikor széttörtem véletlenül Talbot kezét az edzésen? Vagy magukon a meccseken.

 Mert természetesen mindenki más hibás, csak O'hara nem. Kíváncsi vagyok, hogy idén mit fog kitalálni, ha veszítünk, mert most már csak öt gólt ér a Cikesz. Mondjuk akkor is vesztettünk volna tavaly, ha egyet ér. Nyilván a másik két hajtó, a fogó meg az őrző is hibás volt, meg persze mi is, mert nem öltük meg a Hollóhát összes játékosát.

 Felszívom magam, ahogy végignézek az új játékosok jelölteken. Blaze helye nem szabadna megkérdőjeleződjön, és gondolom Fletcher sem lenne rossz valamire (az ott egy Tűzvillám? Baszdmeg, mit csinál vele, ha nem veszik be?), de mit csinál itt két full végzős csaj? Jenkinsről legalább elhiszem, hogy agresszív, de Montagu... e? Hogy írják vajon? Na mindegy.

 A legjobb lenne, ha befognám a pofámat, mert hát azt tudom, hogy ilyenkor a parancs az parancs, csak repülnöm kéne egy kört, de hihetetlenül felkúr, hogy úgy csinálunk, mintha mi sem történt volna.

 - Gondolom, te repülsz elöl. Csak hogy mutasd az újaknak az utat.- én ugyanaz a kibaszott Nialen Travers vagyok, mint tavaly ilyenkor, és már eldöntöttem, hogy kurvára nem megyek semmilyen elbaszott akadálypályát, mert nem az én képességeim és hozzáállásom változott meg. Persze, nem törtem apró kibaszott darabokra Soffot, de mindhárom fogót összetörtem tavaly: Scrimgeournek eltörtem a fasz se tudja hány bordáját, Blackwarnak gyakorlatilag letéptem a karját, és Tavish kezét is összetörtem- nehogymár az én hibám legyen, hogy Lolesz kibaszott fényévekkel mögötte volt képességek terén, és Zafira valószínűleg akkor is elkapná a Cikeszt előtte, ha mindkét kezét a háta mögé kötnék.

  - Meg hogy hogyan ne baszódjanak bele a póznákba vagy a lelátókba. Vagy a földbe.- nem is rejtem el a kihívást, és jobb most letudni ezt a faszságot, mint később. Amúgy is, idén fel kell turbóznom a Bloody Wands gyűléseit Fawcett legutóbbi - hát, órája, jobb kurva szó híján- után, meg még mindig nem döntöttem el, hogy bedobom-e a nevem, ha pedig igen, én vagyok a bajnok is. Nem fogok azért kijárni ide, hogy a dívafaszságokat elviseljem, amelyek gondolom még rosszabbak lesznek idén. Meg persze azt sem ártana tudni, hogy tud-e repülni még, mert ha úgy megy neki, mint a járás, talán az ő helye lenne az első, amit váltanunk kell.

It's not over yet
This battle’s only begun
Now that we’ve pulled the thread

Figyelemeztetés: 16+ káromkodás és szégyenítés

Még ma reggel is komolyan gondolkodtam azon, hogy kurvára nem megyek el erre a szarra. Akarja a franc O'Hara pofáját nézni és hallgatni, ahogy úgy tesz, mintha csapatkapitány lenne. Aztán végig gondoltam az egészet, végülis készültem is, Tetsu szavait is újra felidéztem és arra jutottam, hogy bassza kutya, menjünk! Habár mikor kinéztem az ablakon és megláttam, mennyire fos idő van, azért megint elment minden életkedvem, de erőt vettem magamon és lebattyogtam a pályára.

Meglepődtem, hogy minden helyet meghirdetett O'Hara. Igazából kicsit feleslegesnek éreztem. Mi a faszom ez, bosszúállás, hogy mindenki rajta röhög? Komolyan baszki, hol van itt a csapatösszetartás? Hol a bizodalma a társaiban, akikkel évek óta együtt játszik? Ez kurvára nem motivál senkit, csak mondom! De hát O'Harának lehetne mondani, na, mindegy...

A gyomrom körülbelül akkora, mint egy golyó. Habár még mindig kibaszott mérges vagyok a tagra és csak újra kinyitotta a haragom csapját, hogy majd megfullasszam vele, ahogy rázúdítom, de emellé most bejött az émelygés és az izgulás. Beszarás... Megfordult ugyanis a fejemben pár dolog. Mi van, ha csak egy rossz vicc ez O'Harának és meghívott ide, hogy lejárassam magam és utána kurvára mást válasszon? Kinézem a kis patkányból, hogy őszinte legyek. Másodszor: habár nem volt nagydobra verve az, miért lettem elküldve, azért feltűnő volt, hogy több év játék után hirtelen eltűntem a meccsekről. Mit fognak ehhez szólni a többiek? Igazából a háztársaim annyira nem érdekeltek, de a volt csapattársaim egy fokkal jobban. Végül pedig kurvára reméltem, hogy vagyok még annyira formában, hogy simán lehozzam a dolgokat, különben elég ciki lesz.

Ahogy ott álltam hátul, láttam Travers meglepett tekintetét, szóval biccentek neki köszönésképpen, majd felhúzott szemöldökkel nézek rá.
- Mi az? Hidd el, nem saját gondolat volt, hogy nézhessem a pofáját a tavalyi után... - biccentek O'Hara felé. - Ő hívott - zárom rövidre a dolgot, mert nyilván pont most kell megszólalnia az emlegetett szamárnak. Szóval akadálypálya, értem. Ez menni fog, azért repüléstanra jártam tavaly is, szóval ja.

Szépen meghúzom magam hátul, hogy végignézzem, ki milyet megy és felmérjem a mezőnyt. Látom például Herát repülni az új seprűjével, elég komolyan megy, úgy tűnik, meg akar mutatni mindent is. Helyes. Eszembe jutnak a szavai a vonaton a kviddiccsel kapcsolatban és megállapítom magamban, hogy nézzenek oda, mégis itt vagyok. Remélem, kicsit sem gondolja, hogy a magasztos szavai lettek volna rám ekkora hatással, mert nem jöttem volna, ha a csapatkapitány nem keres meg.

Mikor rám kerül a végefelé a sor, akkor én csak a sulis seprűk egyikére pattanok fel és természetesen végigmegyek a pályán. Azonban annyira köcsög leszek, hogy az átlagos időknél éppen annyival megyek csak gyorsabban, hogy kurvára zavarja O'Harát a dolog. Csak úgy jelzésértékkel küldöm neki. Marhára nem kell semmit bizonyítanom annak a seggfejnek, pontosan tudja, mire vagyok képes, nem egy évet húztunk le együtt nem csak egy csapatban, de azonos poszton is, szóval nagyjából az összes mozdulatomat ismeri.

[ha nem bírod, nincs helyed a csapatban.]

mardekár kviddics válogató
2005. szept. 10.
< everyone >

Amikor Connor hangja végigvágott a pályán, olyan volt, mintha maga az ég is felmordult volna vele együtt. Az eső egyre sűrűbben verte a füvet és a lelátókat, a hideg cseppek végigcsorogtak az arcomon, beletapadtak a hajamba, de nem érdekelt. Nem volt bennem félelem, inkább az a furcsa, égető izgalom, ami belülről feszít, amitől a gyomrom összerándul, mégis mosolyra húzza a szám szegletét. Ez volt az a pillanat, amit vártam: nem könyvlapokon magolt átok- és védekező varázsigék, nem szűk tantermek fojtogató levegője, hanem igazi próbatétel, a pályán, ahol tényleg számít minden mozdulat.
A füstkarikák lassan alakot öltöttek a levegőben, halványan izzottak az esőben, és mintha halkan biztattak volna: gyerünk, mutasd meg, mire vagy képes. A lebegő karók és bóják árnyékot vetettek, az esőcseppek körülöttük szikrázva pattantak szét, ahogy a mágia életben tartotta őket. A mellettem álló csapattársaimon nem tudtam eldönteni mit gondolnak, én viszont éreztem, hogy a testemben minden idegszál feszült figyelemre állt át. Nem engedhettem meg magamnak, hogy kételkedjek magamban vagy hibázzak.
Connor tekintete végigsiklott rajtunk. Nem csak azt figyelte, ki fog gyorsan repülni – ő azt akarta, hogy lássa, kiben van bátorság. Ki az, aki nem hátrál meg a szlalomnál, ki az, aki zuhanórepülés közben nem húzza vissza a seprűjét az utolsó pillanatban, és én tudtam, hogy nem fogom.
Próbáltam nem figyelni a többiekre és arra, hogy ki hogyan viszonyul Connorhoz. A fejembe vettem, hogy megmutatom akkor is neki, hogy nem az vagyok, mint amilyennek gondol. A Kviddics a Javából üzletben valami már elindult ezen a folyamaton, szóval a többiekkel ellentétben én nem adtam hangot semmiféle nemtetszésnek amit esetleg Connor vált ki az emberből. Nekem nincs kimondottan bajom vele.
Amikor a startjel elhangzott, nem maradt idő gondolkodni. A lábam elrugaszkodott a földtől, és a seprű úgy emelkedett el a földtől, mintha maga is tudná, mennyire vágytam erre a repülésre. A szél azonnal belém csapott, az esőcseppek apró tűként martak a bőrömbe, de csak még élesebbé tették a pillanatot. Az első karika felé hajoltam, és úgy szeltem át, mintha mindig is ezt csináltam volna, pedig csak álmodoztam erről és számtalanszor játszottam le fejben a dolgokat.
A karók között cikáztam, testem automatikusan döntött jobbra-balra, a seprű nyelét szinte eggyé olvadt kezem szorítása irányította. Hallottam a mellettem repülők hangját, láttam a perifériámban őket, de minden igyekezetemmel próbáltam a körülöttem lévőket kizárni a tudatomból. Csak magammal kell foglalkoznom. Be kell bizonyítanom, hogy itt a helyem.
A szlalom után egy pillanatra egyenesbe jöttem, és megláttam előttem a zuhanórepülés jelzőpontját. A szívem úgy dobbant, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Tudtam, most jön az a rész, ami igazán számít. Lehetett volna óvatosnak lenni, lassítani, kontroll alatt tartani a süllyedést, de mi értelme lett volna? Connor szavai a fejemben visszhangoztak: ha nem bírod, nincs helyed a csapatban.
Előredőltem, és egyszerűen hagytam, hogy a gravitáció tegye a dolgát. A szél sípolva hasított el a fülem mellett, az eső cseppei szinte fájdalmasan vágtak bele az arcomba. A világ összeszűkült egyetlen zuhanásra, egyetlen célra odalent. Minden más – múlt, név, előítélet – eltűnt mögöttem. Csak az számított, hogy bebizonyítsam: képes vagyok rá.
Amikor a seprűm hegye egy hajszálnyival a föld előtt megállt, én pedig éles ívben felrántottam, tudtam, hogy sikerült. Az adrenalin szétáradt bennem, és abban a pillanatban biztos voltam benne: nincs kétség. Itt van a helyem.

Eleresztette a füle mellett Travers mondatát a földbecsapódásról. Mérhetetlenül idegesítette már a srác a maga gúnyos, lenéző, trágár stílusával, és a folyamatos beceneveivel. Azonban szüksége volt rá. Travers, ha épp nem a rózsaszín fellegektől elvakultan lépett pályára, egy élő, hús-vér gurkó volt, akitől rettegtek az ellenfelek. Márpedig, ha háromból két meccset ennek köszönhetően tudnak megnyerni, akkor az Connornak már éppen elég volt. A harmadikra majd kitalál valami mást. Idén már számítani fog rá, hogy háztársa ütős keze megremeg majd, ha Lowe is a pályán van.
Connor az esőben állva figyelte a társaságot, ahogy sorra teljesítették a feladatot. Nem lepte meg, hogy Jenkins a szokásos dacos stílusában próbált minden mozdulatával a szemébe vágni valamit. Érzékelte, hogy a lány csak éppen annyival repült gyorsabban az átlagidőknél, ami még pont elegendő volt. Ha azt hitte, hogy ezzel idegesítheti őt, hát tévedett. Egy pillanatra összeakadt a tekintetük, de Connor csak összeszorította a száját. Eldöntötte, hogy nem fogja megadni neki azt az elégtételt, hogy lássa rajta: hatással van rá. Tudta jól, mit tud Jenkins, s azt is, hogy mennyi dühöt és sértettséget hozott magával. Neki most nem az volt a dolga, hogy feleljen ezekre a játszmákra, hanem hogy ezt a dühöt átformálja teljesítménybe.
Roxanne mutatványa egészen más volt. Ahogy kilőtt a rajtvonalról, Connor szinte megérezte azt az elhivatottságot, amit a lány magával hozott. Ez volt az a pillanat, amikor Connor ráeszmélt, hogy Montague nem csak a levegőbe beszélt, mikor nyáron összefutottak az Abszol úton. Nem számított, hogy a mozdulatai nem voltak tökéletesek – az, ahogy a zuhanórepülésnél nem habozott, mindent elmondott róla. Amikor a seprűje nyele hajszálnyival a föld fölött állt meg, a kapitány önkéntelenül bólintott. Apró gesztus volt, de annál többet árult el arról, hogy értékelte a vakmerőséget. Nem dicsérte meg hangosan, de ahogy körbenézett a többieken, határozottan érezhető volt a pillanat súlya.
Amikor mindenki végzett az első feladattal, Connor előrelépett, s bár a sporttalárja csatakosan tapadt rá a testére, a tartása egyenes maradt. Nem hagyta, hogy a fájdalom bármit eláruljon belőle. Seprűre pattant, és a többiek tekintetétől követve végigrepült az akadálypályán. Nem finomkodott, nem spórolt az erejével: a karikákon olyan sebességgel vágott át, hogy a vízpermet szinte ostorként csapódott le mögötte, a zuhanórepülésből pedig olyan élesen húzta fel a Tűzvillámot, hogy a seprű vége csupán centikre volt a fűtől. Újból felgyorsított, ezúttal a többiek irányába. Társai már-már azt hihették, hogy eszement módon közéjük akar hajtani, amikor is hirtelen lefékezett és farolva megállt előttük.
Nem szólt semmit, csupán egy lesajnáló pillantást küldött Travers felé, üzenve: most láthattad, hogy törött gerinccel is jobban repülök tőled.
– Ez csak bemelegítés volt – mondta végül, hangja keményen vágott át az esőn. – Most jön az, ami igazán számít.
Újból előhúzta a pálcáját, majd egy intésére a pálya fölött szalmával kitömött bábuk jelentek meg, amelyek lassan lebegtek a levegőben, majd ide-oda kezdtek mozogni, különböző sebességgel.
– Terelők – harsogta. – A gurkók a barátaitok. Használjátok őket eszerint. Ezeket a bábukat kell kiiktatnotok, úgy mintha ellenfél lenne. Tíz bábu van, és tíz ütésetek. Ha erőtlenül üttök, vagy ha pontatlanul, akkor haszontalanok vagytok.
A terelők kiválasztásával kezdtek tehát, és csak azután tértek rá a következő feladatra, hogy az utolsó jelölt is elütötte az utolsó gurkóját.
Ezután a hajtók felé lépett.
– Ti jöttök. Kettő a kettő ellen, majd kettő az egy ellen. Sípszóra cseréltek, és aki addig támadó volt, az lesz a védő, aki védő volt, az fog támadni. Lesz büntetődobás is, mert a meccsen is lesz. Őrzők! Irány a póznákhoz. Párosonként váltjátok egymást, a büntetőknél pedig mindenkinek van egy-egy ötös sorozata.
A kiválasztó leghosszabb, ámde a legizgalmasabb része következett. Korántsem volt igazságos az elosztás. Bizonyos esetekben a páros egyik tagja jóval ügyesebb volt a másiknál, ezzel felhúzva annak teljesítményét, azonban a kettő az egy elleni játéknál rögtön kiderült, hogy ki az, aki egyedül már nem képes érvényesülni. Az őrzők sem unatkoztak eközben. Csak úgy záporoztak a lövések a póznák irányába.
Utoljára a fogók maradtak. Connor előhúzott a talárzsebéből egy maroknyi apró, golflabda méretű, aranyló gömböt. Megpörgette az egyiket az ujjai között, majd lazán feldobta a levegőbe, hogy aztán elkapva olyan erővel hajítsa el, hogy az kis híján eltűnjön az esőfüggönyben. Tíz másodperc múlva aztán valahol a távolban egy halk pukkanás hallatszódott, és piros füstgomolyag szállt fel. A golflabda felrobbant.
– Ezek nem cikeszek ugyan, de majdnem olyan gyorsak. Eldobva őket felgyorsítanak, és ha nem kapják el őket időben felrobbannak és mindent piros festékkel terítenek be. Háromszor próbálkozhattok velük. Ha elkapjátok őket, akkor bizonyítottatok.
Connor nem kiabált, nem gúnyolódott – a hangja így is elég erős volt, hogy mindenki hallja, s a tekintete épp elég kemény ahhoz, hogy senki ne kérdőjelezze meg: okkal maradt ő a kapitány. Nem volt már ugyanaz az ember, mint tavaly, de egyértelművé tette: aki itt van, annak az ő szabályai szerint kell játszania. A lehetőség pedig mindenki előtt ott volt rá, hogy beverekedje magát a csapatba.

Tudnivalók:

• Ez az utolsó kör, ezen kívül még egy záró reag fog érkezni tőlem.
• A játék IC időpontja: 2005. 09. 10. szombat
• Határidő: 2025.10.19.

It's not over yet
This battle’s only begun
Now that we’ve pulled the thread

Figyelemeztetés: káromkodás

Elégedetten nézem O'Hara savanyú, konok ábrázatát. Mikor összeakad a pillantásunk, azért még egy halvány, kihívó vigyort is kap, hogy biztos legyen benne, ezt csak neki üzenem személyesen. A múltkori megingásomon azért muszáj volt még kicsit gondolkodnom. Zavart az egész, az az igazság. Zavart, mert kurvára mérges voltam még mindig rá és megérdemelte az összes bántást, amit tőlem kap. Mégis hagytam neki, hogy töredék pillanatig lássa, hogy észrevettem őt a felszínes képén túl. Nem szabadott volna és védekezésképpen csak még hevesebb ellenállást tanúsítottam egész személye ellen. Nem mintha tartottam volna, hogy kifejezetten reagált volna a dologra, de jobb félni, mint megijedni ugyebár.

Amint végeztem, megint meghúzódtam hátul, hogy onnan nézzem az idei kínálatot, illetve O'Hara produkcióját. Nagyon nehezemre esett nem gúnyosan tapsolni a végén, hogy micsoda teljesítmény. Nem lehetett most, nem akartam nagyon kitűnni kivételesen. Még mindig kicsit tartottam attól, hogy ez az egész egy átverés és csak meg akar alázni, úgyhogy igyekeztem háttérbe szorulni. Szerencsére utána a terelők, majd a hajtók jöttek, szóval volt időm felmérni a terepet.

Mielőtt végeznek a hajtók, újra elkezdek kicsit melegíteni, mert azért jó sok idő eltelt már az első gyakorlatom óta, közben hallgatom O'Hara magyarázatát. Oké, ez nem tűnik túl bonyolultnak. Az egyetlen korlátozó tényező, az a nyamvadt sulis seprű, ami mellettem pihent. Nem elég jó sajnos és nem volt elég időm ahhoz, hogy összehangolódjak vele, úgyhogy kicsit tartok attól, hogy nem lesz elég. Természetesen hagyom, hogy előtem még jó sokan kipróbálják magukat, vannak jobbak, kevésbé jobbak. Egy idő után nem figyelek rájuk annyira, próbálok valami tervet kitalálni, hogyan hozhatom ki az öregből a legtöbbet repülés közben.

Középtájt azért megyek én is. Addigra próbáltam rendesen felmérni az esőt is, hogy a lehető legjobban lássak benne, majd felpattantam a seprűre. Vártam, hogy a dobás megtörténjen, nem is néztem oda igazából, érzésből rúgtam el magam egyszerre a labda indulásával. Kivételesen a seprűm is lelkesnek tűnt, ha lehet ilyet mondani. Suhantunk, de a labda egyre gyorsabb volt... Egy ideig közelítettem felé, már majdnem bezártam a távolságot, mikor éreztem, hogy a seprű határait feszegetem, a golyó is megkezdte lefelé írni a repülési pályát, a másodpercek pedig fogytak.

- Ne mááár... - elsőre akartam elkapni ezt a szart. Biztos nem adom meg nekik az örömöt, hogy nem elsőre kapom el, szóval inkább előredőlök, majd fél kézzel és lábbal lecsúszok a seprűről és félig lógva kapom el két ujjammal a golyót. Felrobbanni már nem fog, de nagyon kell koncentráljak, hogy a vizes golyó ne csússzon ki a vizes ujjbegyeim közül. A seprű kicsit lassul, kell még pár másodperc, hogy visszaszerezzem a labdát, de miután stabilan megvan, megengedek magamnak egy boldog vigyort, úgyis elég messze vagyok a többiektől most.

Dobálom a kezemben a golyót, ahogy komótosabban megyek vissza a többiekhez és amikor már látom az esőfüggönytől O'Hara arcát, akkor egy elégedett, hideg mosolyra húzom a számat és hozzávágom a labdáját. Tudom, hogy el fogja kapni, nem is az a terv, hogy összefestékezzem, bár igazából azt sem bánom.
- Ugye, egyszer elég volt? - kérdezem tőle kissé kihívóan, majd mivel gondolom, hogy nem kell több kört mennem, leszállok a seprűről és visszatérek a helyemre: támasztom a falat összefont karokkal és várom a következőket, közben nem nagyon nézek senkire, csak a teljesítményeket figyelem.

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
I'm a drama queen
If I don't get what I want,
then I freak
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

18+ szégyenítés, szervezett bűnözés említése

Most először van alkalmam felavatni a seprűt, amit a nyári fizetésemből vásároltam. Talán nem kellett volna ennyit költenem rá – ezt a pénzt be is fektethettem volna valami másba, ami nem apám boltja, például aranyba, mert az mindig értékálló lesz.
Kellemetlen volt szembesülni a régi seprűm hirtelen rángásaival, amik ritkán ugyan, de a legrosszabb pillanatban történtek. A NENBUX 3000 olyan megbízhatatlan volt, mint Finnighan kapitányként, úgyhogy épp ott a helye, mint neki. Csak azért nem semmisítettem meg a régi seprűmet, mert úgyis találunk majd egy bolondot apám boltjában, aki megveszi pár galleonért.
A Tűzvillám azonban simán és stabilan emelkedik, hogy aztán úgy szelhessem át vele a levegőt, mint egy jól megkomponált hazugság. Gyors, elegáns, és olyan tökéletes, hogy el sem hiszed.
A bemelegítő kört leszámítva több időm nincs kiélvezni azt, hogy végre normális seprűm van. Én is inkább az akadálypályát csinálnám amúgy, nem éri, hogy azt nekem nem kell.
Örülök annak, hogy Gemma végre megemberelte magát és befejezte a hisztit. Nekem is elegem van az egész Béke évfolyamból, és nem szoktam ugyan inni, de biztosan bontunk egy pezsgőt Vivvel, ha végre eltakarodtak innen, és végre miénk lesz az iskola. De bármennyire is nem értek egyet nagyon sok mindenkivel, azért azt tudni kell, hogy mikor kell befogni, és félretenni az egot. Így van ez az üzleti életben is. Végignéztem nyáron, ahogyan Karine nénikém alább engedett pár szerződésben, hogy megtartsa az ügyfeleit a szigorúan legális és alvilághoz egyáltalán köze nincs tengeri szállítmányozós cégéhez. Sokat tanultam tőle – például hogy nem mindig az nyer, aki a szó szoros értelmében a legerősebb, hanem néha az is, aki előbb enged.
O’Hara hálás lehet nekem, amiért meggyőztem Gemmát, hogy legyen szíves visszatérni. Bár aztán, miért is ne? Szívesen, nem kell megköszönni.
Figyelem a szalmabábuk megjelenését, amit a terelőknek tartott fent, de már csak azt nem értem, Traversnek mi a Merlinért kell bohóckodnia a válogatón? Nem volt elég, amit tavaly láttunk tőle? Finnighan miatta kapitulált, ami a tavalyi szezon legnagyobb failje volt - O’Hara még kudarcban is csak második tudott lenni a kapitányok közül. Fogalmam nincs, hogy Traversnek vannak-e kviddics játékosi ambíciói, nem nagyon beszélgetek vele, és csak örülök, hogy megszabadultam annyi év után a fogyatékos testvérétől, de nem tudom, nekem mindig úgy tűnt, hogy messze jobb terelő, mint az iskolában bárki más, és felfogja, hogy nem simogatni kell az ellenfél játékosait. Kötve hiszem, hogy találunk a házon belül, vagy az egész iskolából valakit, aki jobb nála.
Amint megkapom a jelzést, elhelyezkedem a karikáknál, hogy elkezdhessem a gyakorlás rám eső részét. Egyik lövés a másik után – már az elsőnél sikerül időben a labda után vetődnöm, még ha az erős dobás kicsit hátra is billent a lendülettől. Nem volt hiábavaló a tavalyi edzésem Scrimgeourral, aki vette a fáradtságot és annak ellenére is foglalkozott velem, hogy tudta, ellenséges színekben fogunk játszani. Valamint a röplabdázás Tetsuval. Mindig is tudtam, hogy félelmetesen jó játékos, de egész új élmény volt testközelből tapasztalni az erős labdáit. Na de hiába a brom, a csatatér mindkettőnknek csatatér. Nem hogy nem várom majd el, de egyenesen megsértődök, ha nem játszik normálisan ellenem.
Ha van valami, amit megtanultam, az az, hogy a szimatom egészen hasznos tud lenni még a kviddics alatt is. A szakavatott szemeknek feltűnhet, hogy ösztönösen a jó irányba mozdulok, amikor a kvaffal megcélozzák valamelyik karikát – különösen akkor, amikor a hajtójelöltek be akarnak csapni vele.
Bizonyára a védőöltözet ellenére kék-zöld foltokkal a testemen, de kellemes kifáradtsággal szállok majd le a földre, miután a válogatónak vége.

[- Na, majd mondd el, hogy ki kényszerített rá erre a faszságra.]

Kviddics válogató

18+ - Káromkodás, még több káromkodás, szégyenítés, és igen bőséges adagolású Nialen bullshit.

 - Na, majd mondd el, hogy ki kényszerített rá erre a faszságra.- a jelenlévő új játékos jelöltek közül Jenkins legalább nem teljesen új, és kétlem, hogy lehúzná a csapatot Lolesz után. Amit nem értek, hogy egyáltalán miért enged be Connor olyanokat, mint Montezuma, aki elvileg az évfolyamtársunk, szóval ha eddig szar volt bekerülni, nem igazán látom be, hogy most miért kellene bevennünk. Az alsósok közül legalább megalapoznánk a jövőt...

 Figyelem O'harát, ahogy letolja az egó projektjét, miután mindenki végzett. Azt természetesen nem állítom, hogy ki kéne rakni a csapatból, legalábbis a megváltozott képességei alapján, és tényleg jól repül- igaz, a legtöbben negyedannyit sem tudtak seprűre költeni, engem is beleértve. Az egyik ötödéves csajnak van Tűzvilláma még- nem tűnik gazdagnak, és tudom, hogy honnan származik, úgyhogy arról gőzöm nincs, hogy miből szerezte. A logikus magyarázat nem reális.

 - Ez menő volt, Connieboy. De a kapitány nem elsőnek szokott menni?- egyelőre ennyiben hagyom, és azon az alapon, hogy letudjuk ezt a faszságot, amint lehet, inkább nekiállok a baromságnak, amit kitalált. Felbasz persze, de egyelőre csak azt tervezem, hogy az ütéseimbe viszem az erőt- és olyan kurva jó arc leszek, hogy nem fog egy gurkó sem véletlenül a feje mellett elsuhanni.

 Erős bennem a kísértés, de nem csinálok semmi kurva fancyt- csak szétbaszom a szalmabábokat, pontosan, durván, mintha valami gecisborz játékos lenne tavalyról. Pedig annyira hívogat O'hara feje... vagy azé a buta csajé, aki az egyetlen bonding pontom volt Yuriával, amíg szobatársak voltak, mert ő is gecire lenézte. Azóta sem tértem napirendre felette, hogy csak úgy belepofázott a beszélgetésünkbe a Nagyteremben.

 Azt látom, hogy a kapitányunk abszolút preferálja a csajt, aki egyértelműen nem üti meg azt a szintet ránézésre, amit Sterlingtől és Talbottól megszoktam, bár az is tény, hogy jó eséllyel először repül. Ha nem ismerném Connieboyt, azt hihetném, hogy Roberta egy másik, a földdel vízszintesebb útvonalon repül be a csapatunkba, de ezt azért nem feltételezném róla- soha nem láttam nővel, egyértelműen bele van zúgva Tavishba, és túl fontos ez a játék számára hozzá, hogy ilyen olcsón szétcsessze. Tényleg azt látja, hogy nincs jobb, akár a harmadikosok-negyedikesek között? Egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy megkérdezem, hogy megpróbáljam-e kibékíteni Amyvel, ha ez a legjobb hajtó, amit talál, bár kétlem, hogy valaha kijönnek még. Általában azt is kétlem, hogy én kijövök valaha még vele.

 Mindenesetre ha elkapnám az első random másodikost a Klubhelyiségben, és mondanám, hogy oké, te jössz, valószínűleg jobb választás lenne, mint Montesia. Fletcher viszont tényleg jól véd... bár tökmindegy, ha szar lesz a hajtó játék. Jenkins viszont tényleg kurva jónak tűnik, oda is repülök a közelébe.

 - Lolesz ezt nem kapta volna el... mi ez a seprű?- nem vagyok benne biztos, hogy felismerem a márkáját. Remélem, hogy nem ezzel próbálja meg majd legyőzni a Hollóhátat, nekik is Tűzvillámaik vannak (azt is ki a faszom vette nekik? És miért).

 Kinyitom a szám, de végül nem mondok semmit a kapitánynak. Nem volt tavaly sem kíváncsi a tanácsaimra, a leveleimre sem, miért most változna ez meg?

Az eső már nem zuhogott olyan hevesen, mint a válogató kezdetén. Connor az ég felé pillantott, miközben a karját keresztbe fonta a mellkasa előtt, és kapaszkodás nélkül megülve seprűjét végignézett a maradék jelentkezőn. A válogató vége felé járt, s bár a fáradtság már mindenki arcán ott ült, a tekintetek még mindig eltökéltek voltak.
Jenkins repülését látva nem tudta elrejteni az arcán átsuhanó pillanatnyi elismerést. A lány gyors volt, magabiztos, és ami a legfontosabb: nem félt kockáztatni. Amikor lógva kapta el a gyakorlólabdát, Connor érezte, hogy megvan az, akit keresett. A lány mozdulatai annyira ösztönösek, annyira merészek voltak, hogy a kapitány önkéntelenül is elmosolyodott tőle.
Nem maradt azonban ideje sokáig a pillanatban időzni, mert mikor Jenkins visszatért, a lány hozzávágta az elkapott labdát, amivel egyenesen mellkason találta vele. A Tűzvillám nyele megbillent a kezében, ahogy ösztönösen utánakapott a lepattanónak. Egyetlen fejcsóválással reagált, hang nélkül. Ahelyett, hogy szóvá tette volna a lány kihívó stílusát, csak szorosabban fogta a labdát, és egy kicsit hátrébb lebegett vele a levegőben. Tudta, mit jelentett ez a gesztus – Jenkins nem kér a szívességeiből. Szerencsére nem is volt rá szükség.
Travers ütései közben a szokásos erővel és pontossággal repültek a bábukra. Connor nem is számított másra. A fiú még mindig arrogáns volt, és ugyanúgy dőltek belőle az önelégült megjegyzések, de a teljesítménye kifogástalannak bizonyult. Connor nem felelt a nekiszegezett kérdésre, ahogy a nyári leveleire sem. Csak egy közönyös pillantást vetett rá, majd visszafordult a táblához, ahol a pontokat jegyezte. A többiek nem értették, hogy Nialen mit keres a válogatón, és bár Connor felfogta, hogy mások miért vannak annyira felháborodva ezen, mégsem értett egyet velük. Ő a maga részéről mindenkivel ugyanúgy bánt a pályán, nem kivételezett senkivel, és egy percig sem habozott volna lecserélni Traverst, ha valaki jobbat talált volna. De egyelőre nem volt ilyen. A fiú ütései után a levegőben repkedő szalmaszálak mindent elmondtak a hatékonyságáról.
Fletcher a posztjához méltó magabiztossággal védett. Minden mozdulata kimért volt, nem kapkodott, és a reflexei meglepően gyorsak voltak még az esőben is. Connor különösen értékelte, hogy a lány nem próbált feltűnősködni – a teljesítménye magáért beszélt. Olyan játékost akart a karikák előtt, aki nem remegett meg, és Fletcherben ezt a stabilitást látta.
Montague esetében sokkal inkább az elszántság fogta meg. A mozdulatai még nyersek voltak, a repülése nem mindig pontos, de a lányban volt valami, amit Connor nem akart veszni hagyni. A bátorságát, ahogy nekiment a feladatnak, és az akaratot, ami átsütött rajta minden egyes mozdulatnál többre értékelte, mint azt, hogy pontosan milyen szépen is végezte el a gyakorlatokat. Nem tudta, mennyire lesz könnyű beilleszteni a csapatba, de egy esélyt mindenképpen érdemelt.
Amikor mindenki végzett, Connor egy félkört leírva röppent a pálya közepére. A Tűzvillám engedelmesen pihent alatta, a sporttalárja csatakosan tapadt a vállára, de a tartása változatlanul egyenes maradt a fájdalmai ellenére is. A csapat elé állt, és megvárta, amíg a moraj elült.
– Ennyi volt mára. – A hangja nem volt kiabálós, mégis mindenkihez elért. – Jó páran bizonyítottatok, és mostanra tudom, kik azok, akik megérdemlik, hogy a csapat tagjai legyenek idén.
Egy pillanatra végigfutott a tekintete a jelölteken, majd határozottan folytatta:
– Őrző: Heranoush Fletcher. Fogó: Gemma Jenkins. Terelők: Nialen Travers és Octavia Selwyn. Hajtók: Roxanne Montague és Blaze Florance.
Rövid csend követte a bejelentést, majd a pálya széléről halk elégedetlenkedések hangoztak fel. Néhány jelölt hangosan is megjegyezte, hogy „részrehajlás” volt, mások csak fejüket csóválva sétáltak el. Connor szeme megvillant, amikor a zaj felerősödött, és egyetlen mondattal el is vágta a zúgolódást.
– Ha valakinek nem tetszik a döntés, annak csak azt tudom javasolni, hogy eddzen keményebben.
Csend lett. A szél meglebbentette a sporttalárját, ő pedig a csapat felé fordult.
– Első edzés holnapután reggel hétkor. Ugyanitt.
Azzal elindult a pálya szélén álló padok felé, a kezében még mindig ott pihent a Jenkins által hozzávágott labda. Mielőtt elérte volna a fedett részt, hátrafordult, és egy gyors mozdulattal feldobta a levegőbe, majd elkapta.
– Idén nem hibázunk.
A szavai elhaltak az esőben, ahogy földet ért és fájó gerinccel, lassan elindult a kastély felé.

Köszönöm mindenkinek a részvételt!