Thunderbird-hálóterem - fiúk

Vadnyugatot idéző dekorációk, gitárok és régi térképek lógnak a falakon. A srácok szobája tele van félig kész projekttel: barkácsolt varázstárgyak, fényképek és régi utazós dobozok sorakoznak mindenhol, mintha egy expedíció indulására várnának.

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

Titkokat még több titokkal palástolni épp olyan, mint a bűnt bűnnel mosni. Mindketten tudjuk, a vége csak tragédia lehet, még sem tudunk megálljt parancsolni ennek. A józan ész is azt sugallja, ez a helyes, így volt ez jó, másképp nem is lehetne. Másként csak rosszabb lenne.

A Roxfortban töltött tanévem az Édes Álom Esszenciája támogatja. Leghűbb társam, elmém leggyengédebb szeretője most sem okoz csalódást, amikor nyugalmat kell okozni. Halloween után tett először igazán jó szolgálatot; nem borítottak meg az akromantulák, amiket azzal a kegyetlenséggel technikailag lemészároltam, és nem hatott meg az sem, amikor Morris azt a varázslatot tanította nekem; az első törést az az október végi éjszaka okozta. Véres talárban, gúsba kötve ébredni viszont olybá tűnik, nem rosszabb, mint a kígyó mérgével fejedben. Mert ezen kígyó mérge nem a véredből terjed szét, ő máshogy bénít meg, másként akar ártani neked.

Bár meghurcolhat, kínozhat, toxikus igazságaival gyötörhet, ameddig akar, szívem legalább kívül esik hatalmán. Saját romlottsága védi mérgétől. Mi elpusztult, már nem pusztíthatja el még egyszer.

 

És most mégis itt vagyok térképekkel és gitárokkal díszített falaitokon belül. Az óra már delet mutat, te mégis úgy várod az idő múlását, mintha a halált akarnád ágyadba invitálni. Így van ez, Maddock? Meg akarsz halni?

Idegen a szobátok, de mélyebben nézve csak a körítés más. Épp olyan ízléstelennek és magnixosnak találom, mint amilyen a miénk, még ha a fő elemek mások is. Jobban érezném magam a Wampus hálóban is, ha kevésbé lenne dekorációktól zsúfolt. Vagy legalább ne lenne ennyire…

Sullivan nem tudja, hogy itt vagyok, de Sullivan engedélyére nincs szükségem ahhoz, hogy ide jöjjek. Ő, csakúgy, mint a többi diák, mágiatörténeten ásítozik most is. Nem hiszem, hogy a britek bármit is tudnak tanulni a szellemtől, és jól tudom, hogy önállóan mennyivel nehezebb felkészülni bármilyen számonkérésre. Nem értem, miért hagyják még mindig tanítani.

Ma nem mentem az órájára; bajnokként éltem a privilégiumommal, és a Tusára való felkészülés címszójára hivatkozva kihagytam a szellem óráját. Ez az első hét, mióta a Roxfort vendégül lát, hogy bármilyen tanóráról hiányzom, hiszen még a próba előtti napokon se hagytam ki egyetlen órámat sem. Fogcsikorgatva, minden akaraterőmet összeszedve embereltem meg magam, hogy bemenjek az óráimra a mocsárban történteket követő reggelen, hogy ne legyen nyoma annak, hogy valami történt. Éppen elég feltűnést keltesz a hiányzásoddal, nem kellek hozzá én is. Talán a hétköznapi rutinokba való visszatérés segített abban, hogy ne a gyér fényben megbúvó arcodat lássam magam előtt, a cipőmet, ami beletapos a közös vérünkkel szennyezett hóba, a fókuszt vesztett tekinteted, miközben nyelved újra és újra beleszúrt fülembe. Megborzongok a gondolatra, arra a pillanatra, hirtelen ki akarok repülni a bőrömből, ott hagyni ezt a testet és messzire szaladni, vissza se nézni. Mégis azon kapom magam, hogy egyre többször kúszik vissza gondolataim mezsgyéjére az emlék, az a sok, elnyomott érzés, és annak vágya, hogy ezúttal én vegyem el azt, ami a tiéd. Örökké, bitorlón, parancsolón és mohón – hogy a fogaimmal tépjem ki szádból azt a kígyó nyelvedet. Akkor már nem árthatsz nekem többé.

A takaró emelkedik és süllyed lélegzeted nyomán. Kissé lecsúszott rólad. Megigazítom hát. Most először nézem meg jobban arcod, emlékeimbe égetve vonásaid. Arcod szabályosabb, mint az enyém, kétségtelen, címlapon jobban mutatnál, én még se bírom nézni túl sokáig. Csak nyomokban emlékeztetsz Thaddeusra, az ifjabbra. Ismertem annyira, amennyire muszáj volt, amennyire ismerhettem valakit, aki házam akkori üstököse volt. Thaddeus, az ifjabb ugyanis nem volt más, hamar kiégett, neve éveken belül a semmivé porlad, akárcsak az emléke. Ő csak egy üstökös, de mi Holdak vagyunk, Maddock. The Phobos, én Deimosz, örökkön viaskodva, örökkön a háború körül keringve, mert a háború szült minket, egyedül ez tart minket azonos pályán. Te Phobos, én Deimosz – te vagy a pánik és a bénító félelem, én a rettegés és iszony.

Iszonytató vagyok.

Saját magam gondolatára ráz ki a hideg, ám ezzel legalább visszahúzom kezem és megállom, hogy hozzáérjek arany tincseidhez. A földre ülök melléd, hátamat a mögöttem lévő falnak döntve. Kezem ügyében matatok azzal, amit a gömb megfejtésével találtam; talán nem tudsz róla, hogy véletlenül segítettél. Biztosan nem volt szándékodban az, hogy segíts.

Hosszasan várom, hogy felébredj álmodból. Egyik lábam felhúzom, könyököm pedig ágyad szélén pihen. Tudom, hogy nem az én képem az első, amit látni akarsz. Nekem sincs kedvem a tiédhez, veled ellentétben azonban én nem adok neked választást.

[- Solace?]

Dear Solace

you are my curse

É bren vagyok? Tán álmodom? A kettő közötti vékony mezsgyét elmosták a napok zavaros emlékfoszlányai. Emlékszem a fájdalomra. A fájdalomra, ami a kúriában minduntalan rám talál, mert apám veszedelmet ígérő pálcája elől nem menekülhetek, nem bújhatok el, nem szegülhetek szembe az akaratával. Nekem csakis a beletörődés jut osztályrészül, a tűrés, a torkom néma sikolya, majd a padló kemény-rideg ölelése. Látom dühtől torz arcát, a veszedelemmel nézek farkasszemet, mert hagytam, hogy a te neved köpje a világ elé a serleg. Az én hibám. Az én hibám, hogy tőled visszhangos a sajtó, az enyém, hogy napvilágra került a mocskos családi történeted, az enyém, hogy az első próbán jól vetted az akadályokat, az enyém, hogy nem pusztultál az aréna mélyén, hogy nem adtad meg azt a beteg-perverz örömöt a felsőbb hatalomnak, Thaddeus Maddocknak, hogy a médiagömb előtt szaggasson apró darabokra a bestia, a bestia a bestiát. Minden az én hibám és hidd el nekem, megfizettem külön-külön az összesért.
Helyetted vonaglok a drága szőnyeg rostjain, helyetted tarkítja testem az újabb és újabb ezüsten csillanó átokheg, helyetted dobom el az ép eszem és akaratom utolsó darabkáit a kandalló ropogó hasábjai közé, helyetted fojtogat a bátyám, miközben zuhanok, miközben saját magam fordulok önmagam ellen. Hisz én csak egy féreg vagyok, egy fattyú a nagy tiszteletnek örvendő Thaddeus Maddock szemében, egy feláldozható paraszt a sakktáblán, drága, finom talárba bújtatva. Crucio!
Testem rándul, légzésem szabálytalanná válik, arcomat fájdalom torzítja. Ébren vagyok vagy álmodom? Nem tudnám megmondani. A képek egyre inkább ostromolják az elmém, érezni vélem az epe ízét a számban. Emlékszem, hogy ott térdelek a csésze felett és már nincs mit a gyomrom képes lenne felfelé tuszkolni a torkomon, mégis öklendezem, de a bűntudat, ami letaglóz, amitől nem kapok levegőt, ami a szívembe vájja éles ragadozó-fogait, egyszerűen nem akar felszakadni. Kapaszkodik belém, a hajam húzza, a mellkasomra ül, a bokámat szorítja és húz, egyre csak húz a mélybe, én pedig csendben, mosoly mögé rejtőzve vérzem el láthatatlan tőle. Az én hibám. Az én hibám a gyengeségem. Az én hibám, hogy hagytam magam kihasználni, én szőttem a terveket, én írtam a levelet neked, én csaltalak a mocsár mélyére, én… Imperio!
Testem megfeszül, a lepedőt markolom elfehéredő ujjbegyekkel. Ébren vagyok? Kérlek Merlin, add, hogy ez csak egy rémálom legyen. Add, hogy csak lázálom gyötörjön, hogy ezek az emlékek csak elmém zavaros-csalfa játéka legyen. Visszhangot vernek bennem a saját szavaim. A nyílhegyek, amiket én magam éleztem, ami már akkor is vág, mikor még nem érintette a bőrödet. Én formáltam mindet, senki sem adta előre a számba őket, kegyetlen korbácsként csattogott a nyelvem, az igazság tüzes töviseket növesztett rájuk. Az én hibám. De elhiszed, ha azt mondom, hogy nem akartalak bántani? Nem én voltam, nem teljesen… Hánynom kell magamtól. Hányok a bűnös érzéstől, a vágytól, ami a könnyű lét után sóvárog, az érzelmek súlya nélküli létezésért, a tiszta gondolatok derűjéért. De mégis borzaszt a törött tekinteted. Tudom, hogy az embert sebeztem meg, láttam a pillantásod, láttam mögötte a rettegő gyermeket. És tudod mi a legrosszabb? Érzem az ajkaid az enyémen. Érzem a tenyered az arcomon és… A szíved romlott.
Kipattannak a szemeim, a pánifélelem homályosítja a látásom. A levegőért kapkodok, miközben hirtelen fordulok oldalra, az ágyam szegélyébe kapaszkodok, érzem, hogy reszketek. Nem látlak még magam előtt, kell pár pillanat, míg tisztul a tekintetem, míg az arcomra a kín szabdal árkokat. De az agyam később sem fogadja be a látványod, tagad téged. Álmodom? Biztosan. Még mindig fogságban vagyok, a rémálmok tengerén hánykolódok és bárcsak belefulladnék. Bár sose ébrednék fel, ha mindaz, ami a szemeim előtt játszódott le, igaz. Reszkető kézzel nyúlok feléd. El akarlak taszítani? Közelebb akarlak vonni? Vagy csak megérinteni, hogy a csalfa délibáb szétessen előttem? Nem tudom, Solace. Tényleg fogalmam sincs.
Ez nem a valóság. Ez nem…
- Solace?

Sincerely,

Malachi

[- Személyesen.]

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

És én csak nézem kínodat. Nézem vergődéset, hátamat a falnak vetve, tán csak karommal terpeszkedek el jobban, hogy kényelmesebb helyzetbe hozzam magam. Mert szeretem a kényelmet – szerettem, amíg meghúztad magad, szerettem, hogy nem szóltál hozzám egy kurva szót sem azért cserébe, hogy nem nyomtam a fejed a toalett vízébe. Szerettem, hogy a tanterem tőlem lévő, lehető legtávolabbi végében foglaltál helyet, és szerettem, hogy kivontad magad a Tusát illető ünneplésekből.

Szerettem, hogy csak a Halál maszkjában mertél elém járulni Halloweenkor.

De neked mindent el kellett basznod, mindent tönkre kellett tenned. Pedig élhettük volna a magunk kis életét, én jobbra, te balra, te fel, én le. De neked nem volt elég, ugye?

Egy árva mukkot sem szólok hozzád pánikreakciód közben. Talán meg tudnálak állítani, legalább abban, hogy ténylegesen kárt okozz magadban. Foghatnám a kezed, és lélegezhetnék veled, hogy megnyugodj, mert jelenleg, ebben a pillanatban nem fenyeget téged veszély. Apádat egy Óceán és Madrigal karkötője tartja távol, mert ó, Malachi, miért ne tudnám, hogy ő volt? Miért ne jönnék rá magamtól, hogy ő az, aki mozgatja a szálakat, ő nem akar a Tusán látni, mert téged vagy a döglött bátyád kívánná a helyemen látni, ezért inkább felhasznál, kihasznál arra, hogy szabotálni tudjon? Én pedig nem azért jöttem, hogy ártsak neked. Jelenleg nem.

Még sem segítek neked. Csak nézem, ahogy az ébrenléttől és saját démonaidtól szenvedsz. Nem tudom eldönteni, élvezem-e a látványt, de legyünk őszinték, amennyire elborzaszt gyengeséged, ugyanannyi jó érzéssel is tölt el, hogy egy kicsit azért mégis rossz neked.

Valami mégis szúr a mellkasomban, romlott szívem helyén.

A phobosi félelem aztán rajtam is elhatalmasodik, amikor kezed megközelít. Elhúzódom érintésed elől – épp eleget ártottál nekem, nem kérek belőle. Nem akarom, hogy hozzám érj.

- Személyesen. - biccentek egyet, mikor végre meglátsz. Tekinteted összeér az enyémmel, közös metszéspontjaként pedig ott lebeg a nemrég történtek feszültsége.

- Először is… Hogy vagy? - a kérdések ott örvénylenek koponyámban, szüntelenül és csillapíthatatlanul, és csak az alkalmat keresik arra, hogy kitörjenek. Mert egyszer az Olympus Mons is ki fog törni.

De még én is felfogom, hogy nehéz dolgokon mentél keresztül. Hagyok neked egy kis időt, hogy felfogd egyáltalán a napszakot, mielőtt beszélni tudunk. Van miről, bár jól tudom, a kérdések nagy része megválaszolatlanul marad, és amire válasz is érkezik, az se biztos, hogy igaz. Nem tudom, mikor mondasz igazat, Malachi, és mikor hazudsz, mert jól kevered a szavak kártyáit, jobban nálam. Ezt az egyet kiválóan elsajátítottad.

[- Mint…]

Dear Solace

you are my curse

B ár hagytál volna a mocsár mélyén, Solace. Bárcsak hagytad volna, hogy vérem tovább szennyezze az ártatlan-fehér havat közöttünk, míg a szívem végre megunja a felesleges munkát és végre, életében egyszer és utoljára, nyugalomra lel. Tiéd lehetett volna az utolsó lélegzetvételem, az utolsó kétségbeesett dobbanás, az utolsó pillantás, az utolsó szó, az utolsó… Veled és velem kezdődött minden és velünk is kellett volna, hogy végződjön, lehetett volna a végső csatánk és végre, egyszer és mindenkorra győztest avathattunk volna. Tudom, hogy nagy árat kellett volna fizetned érte, hogy örökre adósod maradtam volna, de hidd el, hogy a halál után is törlesztettem volna. Ott, ahol már nem érhetsz el, ahol már nem érhetlek el, ahol már nyugalmat szolgáltat a csend, a koporsóra hányt föld - neked. Mert én ott sem lennék egyedül. A saját poklom foglya lennék, én teremtettem évekkel ezelőtt és a bátyám a helytartója. Mert nem csak te vagy az, aki miatt a saját keresztemet kell cipelnem. Az én jussom a tüzes korbács a hátamon és az izzó parázs a talpam alatt. A tiéd az élet kárhozata.
Miért hoztál ki, Solace? Bűntudat? Az az én fegyverem, kérlek ne vegyél el tőlem mindent. Emberség? Miért most? Miért velem szemben? A fülem vérzik a vallomásodtól, amit kiköveteltem tőled. Oly sokszor kívántam, fohászkodtam azért, hogy lássam azt az oldalad, hogy ha csak egy pillanatra is, de ott van még az az ember, akit rég ismertem. Végre megkaptam… és most mégis azt kívánom, hogy bár ne mutattad volna meg. Bár ne vetted volna le azt a gondosan megmunkált álarcod. Akkor nem tudtalak volna még jobban bántani. Akkor talán nem kívánnám ennyire a saját halálom.
A hangod megöli az illúziót. Megrándul a feléd nyúló kezem, fáradtan ejtem vissza az ágy szélére. Tekintetem lassan tisztul, befogadja a látványodat, elmém mégis küzd ellene. Nem miattad, Solace. Miattam. Téged nézlek, mégis a saját sötétségemet látom csak. A fájdalmat, amit én okoztam. Gyarló vagyok. Gyarló, mert zöldjeidről egy pillanatra a szádra csúszik a tekintetem és élénken villannak fel előttem a képek, amiket legszívesebben száműznék. Testem mégis elárul, szívem fájdalmasan dobban, ahogy az érzéseim koporsóját akaratlan feszítem fel újra. Lesütöm a szemem, ülő helyzetbe tornázom magam. A pólóm átnedvesedett anyaga kényelmetlenül feszül a bőrömnek, még mindig kissé remegő kezekkel húzom feljebb a takarót magamon.
Kérdésed kizökkent. Oldalvást pillantok ismét rád. Mégis mit feleljek neked, Solace, az egyértelműn kívül? Hogyan vallhatnám meg mindazt, amit érzek, mikor még én sem találtam meg a vezérfonalat? Túl sok a gondolat, túl sok az érzelem, minden érzékem üvölt a sokktól, mert túl sok… túl sok a hang, a szín, a szag, a bűntudat és… túl sokan vagyunk a szobában. Fojtogat. Megfulladok. - Mint… - ...akinek nem kéne már itt lennie. - … akin főbenjáró átkot hajtottak végre - felelem halkan, rekedten. Mióta Madrigal professzor utamra engedett, nem szólaltam meg. Nem volt értelme a szavaknak, azoknak, amik oly rútul árultak el és sebeztek téged. Most is marják a torkom, de ez a fájdalom már csak tompa sajgás, a többihez képest. Észre se veszem. Fontosabb dolgok is vannak, például, hogy most én kérdezhetek.
- Miért nem hagytál ott? - Nem nézek fel rád, Solace. Magam előtt bámulom a gyűrött ágyneműt. Nem nézek se rád, se a bátyámra. Mert itt van ő is, érzed? Ott áll, csendben a sarokban, minket néz. Tudod, akár megkönnyebbülést is hozhatna a némasága, mégis megrémiszt. Tudod miért? Mert pontosan azzá váltam, aki ő volt. Már tényleg Maddock vagyok.

Sincerely,

Malachi

[- Áh.]

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

Nüánsznyi ideig tartó pillantásod olyan élesen szúrom ki, mintha érzékélesítőt fogyasztottam volna, pedig arról szó sincs. Nem hogy az érzékek élesítésére, de inkább a tompításukra lenne szükségem, fizikai és szellemi valómban egyaránt. A gömböt már megfejtettem, elmémet pihentetésre is küldhetném, a mindennapi funkcionáláshoz pedig nincs szükségem az érzelmeimre. Azon fájdalom nélkül is élni tudok, amit okoztál nekem.

Mindkettőnknek szívességet tennék vele. Akkor biztosan elmaradna bármiféle megtorlás, amit a mocsárban történtekért kapnál.

Ma viszont nem azért jöttem, hogy kitöltsem rajtad jogos haragom. Talán egyszer eljön a retorzió ideje, hisz mindketten tudjuk, nehezen felejtek. Talán ezúttal viszont inkább elfeledni kívánom ezt az egészet, mintha azzal meg nem történtté tehetnénk. Ha mást nem is, akkor legalább azt az egyetlen, világomat megrengető momentumot. Mert a szidalmakat viselem, egész megszoktam már. De az…

Elfordítom fejem, és az egyik falra ragasztott térképet figyelem, mintha bármi érdekes lenne Antarktikán. Talán te is érdekesebbnek találod majd az arcomnál. Utóbbit láthatod eleget. Ott virít az újságok lapjain, a WizBurger menük ajánlóján, a csokibékák kártyáján… Legalább utóbbival megvárták volna, míg valami érdemlegeset is tudnak írni róla azon túl, hogy északon lakik valahol.

- Áh. - gondolkozom a válaszodon. Ott, helyben nem jöttem rá arra, hogy imperius átok alatt állsz, de éreztem és tudtam, hogy valami nem stimmel. Persze utólag egyértelmű, utólag minden az.

- Fogalmam nincs, hogy az milyen. - visszafordítom fejem, zöld íriszeimmel pedig úgy mustrállak végig, mintha bármilyen jelét láthatnám annak az átoknak. Tavaly tanultunk róla, és gyakoroltuk azt is, hogyan lehet ellenállni neki; nekem kivételesen jól ment az egész évfolyamhoz képest. Azt is tudom viszont, hogy az ilyen varázslatoknál a használó akaratereje a mérvadó. Nem ez az egyetlen, hiszen maga a mágia is az akaraterőd, amivel a világot formálod magad körül. A jobb varázslót ez különbözteti meg a rosszabbtól többek között.

Thaddeus Maddock alakja, az idősebb, pedig régóta kísért, immáron mindkettőnk feje felett.

- Nem gondolod, hogy kockáztatom a Tusát azok után, amin keresztülmentem? - szenvtelen, rideg válasz, szenvtelen és rideg arccal. Tudom, hogy nem erre számítottál – talán fals reménybe ringattad magad, mert belekapaszkodtál abba az ösztönös reakcióba.

- A halálod nem szolgálja az érdekem, Malachi. Mágikus szerződés köt, valószínűleg nélküled is végigmennének a Próbák, de aztán az esemény sorsa kétséges. Nem beszélve a diplomáciáról. - kétszáz évig nem rendeztek Tusát, mert túl sok bajnok halt meg. És bár Malachi nem bajnok, a halála nem a Tusa közvetlen következménye lett volna, de túl sok vér tapad már a rendezvényhez. Nem bír el még többet. Ne hidd, hogy olyan fontos vagy, bárkit kivittem volna a mocsárból helyetted, még akkor is, ha annyit árt nekem, mint te. Nem vetne rám jó fényt, ha ott hagytalak volna, és az kitudódik.

Ne hidd, hogy különleges vagy.

- Mi volt a terved? Vagy apád terve. Az nyilvánvaló, a gömböt akarta. - jobban rászorítok a kezemben lévő tárgyra, amit a gömbben találtam, és ami kulcsom lesz a következő próbán. Én nem hiszek a kimúlt bátyádban, én nem érzékelem hamis jelenlétét. Nem félek tőle.

És már tőled sem, Maddock. Nem tudsz ennél többet ártani nekem.

[- Igen… Az volt a feladatom, hogy lehetetlenítselek el, hogy elbukd a második próbát. Az elsődleges cél a gömb volt, de mivel nem hoztad magaddal, ezért… téged kellett szabotálnom úgy, hogy ne maradjon nyoma, hogy ne lehessen hozzá kötni…]

Dear Solace

you are my curse

H iányolom az eső illatát, a frissen vágott fűét. Hiányzik az első napsugár melege, ami kibukkan a viharfelhők mögül. Hiányzik arany csillanása, amivel a földet csókolja, amivel szétoszlatja a sötétséget és amivel mosolyt csal az arcra. Hiányzik az első hópehely, a szikrázó hótakaró ropogása a talpam alatt, hiányzik az első hajtás, ami utat tör magának az olvadó talajból, a kifakadó bimbó, az első érett gyümölcs, a tenger moraja, ahogy a partot nyaldossa. Hiányzik a tiszta öröm. A biztonság. A bizonyosság.
De én egyiket se ismerem.
Én halott faleveleket látok, mocskos latyakká olvadt havat, sűrű ködöt és tomboló vihart. A csontjaimig hatol a hideg és bárhogy próbálkozom, képtelen vagyok felmelegíteni jéggé vált tagjaim. Mégis hogyan tehetném, mikor nem a testem fázik, hanem a lelkem vacog? Egykor kedves otthon volt, imbolygó falakkal ugyan, de a kandalló melege és meleg-sárga fénye tette szerethetővé. Olyan sokáig próbáltam védeni, csinosítani, tisztogatni, de mit érek én egymagam az egész világ mocskával szemben? Átgázolt rajtam és nem hagyott mást hátra, mint betört ablakokat, zsanérról leszaggatott ajtót, szilánkosra robbant emlékeket és… kihűlt kandallót. Átsüvít rajtam a jeges szél, véres hó lepi el a romokat és én ott reszketek középen, kétségbeesve szorongatva még egy falatnyi reményt. Mégis, ha arra kérsz most, Solace, önként dobom azt is temető mélyére.
Némán fohászkodtam, hogy ne lássalak többé. Hogy mindazok ellenére, ami történt, tartod magad az általad kikövetelt egyezséghez, Merlin a tanúm, én megtettem volna. Nem mertem volna a szemed elé járulni, de még a gyűlöleted is szívesen átvettem volna, helyetted is megvetem magam, ha kéred. Oly sokféleképpen ártottál már nekem, Solace. Oly sok módon szégyenítettél meg, aláztál meg és okoztál fizikai és lelki fájdalmat egyaránt. Mégis azt érzem, nem érzem, hanem egyenes tudom, hogy mind eltörpül amellett, amit én okoztam benned. Nem maradt látható nyoma, téged nem csúfít ezüsten csillanó heg, de nem az ilyen sebek a legveszedelmesebbek?
Szavaid zökkentenek ki az önutálatból, de a bűntudatom bűzös ingoványából képtelen vagyok felkelni. Oldalvást pillantok rád, elkapom a zöldjeid. Mit keresel, Solace? Nem kell megmondanod, pontosan tudom. Sajnálom, őszintén röstellem, de tényleg én ülök itt, én veszek levegőt, én nézek vissza rád és ketten kívánjuk azt, hogy bár ne így lenne. Hallak, én teszem, de választ, a fel nem tett kérdésre nem tudok szolgáltatni. Örülök, hogy nem ismered, remélem elképzelni sem tudod. Nem ismered a tüzes fájdalmát az egyiknek és az édes poklát a másiknak. Nem felelek, mert nem akarom, hogy tudd. Az én szégyenem. Az én keresztem.
Ahogy az élet is, amire kárhoztattál. Szenvtelen arccal bólintok, hidd el, nem ringattam magam illúzióba, épp ellenkezőleg. A nyelvem hegyén van minden ellenérv. Ott kellett volna hagynod, Solace, ez volt a legjobb alkalmad. Nem látta senki, hogy visszajöttem, nem tudott senki a levélről, rajtad kívül senki sem ismerte a hollétem. Az én pálcám okozta a saját sebem, gyanú felett álltál volna. Csak ott kellett volna hagynod, kivárni, míg testem befogadja a mocsár és… távoznod, mintha sosem jártál volna ott. Vitába akarok szállni veled, mintha az változtatna bármit a múlton - de most is inkább hallgatok.
Minden vagyok, de különleges, az nem.
A nekem szegezett kérdésed nyomán fájdalom suhan át az arcomon. Kissé összébb görnyedek, megadom magam az elkerülhetetlennek, mert válaszokat érdemelsz, tisztában vagyok vele. Megadok neked mindent, amit csak akarsz, mielőtt ítéletet mondasz felettem. Csakis egyet kérek; ne kegyelmezz. - Igen… Az volt a feladatom, hogy lehetetlenítselek el, hogy elbukd a második próbát. Az elsődleges cél a gömb volt, de mivel nem hoztad magaddal, ezért… téged kellett szabotálnom úgy, hogy ne maradjon nyoma, hogy ne lehessen hozzá kötni… - fakó hangom megremeg a végére. Annyi mindent kéne még mondanom, sajnálom Solace, de magamtól nem megy. Kérdezz bármit, őszintén felelni fogok, mellébeszélés nélkül, de vezetned kell, mert jelenleg nem találom a kiutat a sötétből. Kezem rándul, mert annyi minden kikívánkozna mégis, a bocsánatodért akarok könyörögni, azért, hogy oldozz fel. Jobbommal leszorítom a reszkető másik kezem. Nem érdemlem meg. Nem érdemlek mást, csak a könyörtelen végítéletet.

Sincerely,

Malachi

[- Értem.]

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

Szerelmes vagy, Mal. Szerelmes vagy a rothadásba, a bomlás engedelmes rendjébe. Szerelmes vagy a gyászba, a férgek dicstelen munkájába. Bálványt faragsz a szenvedésből, dicsőítve a törést, melyet kígyó nyelveddel okoztál. Szerelmes vagy a szenvedésbe, hisz abban nincs hazugság, és azzal mindig ketten vagytok. Szerelmes vagy a fájdalomba, mert az nem hagy el téged soha. Sebhelyeid mementói hűségednek, és tanúként állnak melletted. Hiába hullasz térdre, nincs irgalom, nincs kegyelem soha.

Malachi Maddock, te szerelmes vagy a Halálba.

Ha más nem, ez legalább különlegessé tesz téged.

Rezignált arccal hallgatlak végig. Még mielőtt idejöttem, megígértem magamnak, hogy nem fogom felidegesíteni magam úgy, ahogyan szoktam. Nem is vagyok abban biztos, hogy lenne hozzá erőm. Azon az estén valamit megöltél bennem, bár az is lehet, hogy eddig is halott volt, csak nem vettem róla tudomást. Talán ezért csókoltál meg, mert bennem láttad a Halált, vagy ezt is parancsra tetted csupán?

Nem számít a válaszod, mindkettő ugyanolyan borzalmas.

- Értem. - az ítéletem csak ennyi. Egyszerű tudomásul vétel. Thaddeus Maddock, az idősebb sebezhetetlennek érzi magát, a terv mégis elkeseredett volt. Annyi minden mást tehetett volna, annyi módszere áll rendelkezésre, hiszen az ő kezében olyan erőforrások vannak, amikkel én sosem fogok rendelkezni. Ugyanez igaz rád is, Malachi. Emlékszel? Ezt mondtam neked is, még ott, az ártatlanságban, a virágos ajtó mögött, amikor még nem pecsételte kapcsolatunk alvadt véred, és nem festett rá mocskot minden bűnöm, hogy ennyi idő elteltével vigyorogjon vissza rám.

- Ami a gömböt illeti… - a levegőbe, a busz ablakán besütő napfénybe emelem azt a tárgyat, amit a sikeres kinyitása után találtam benne. Valójában már sokkal korábban gondoltam erre, de akkora ostobaságnak hangzott a fejemben, hogy tényleg megtegyem, hogy csak most, a kalandunk után szántam el magam arra, hogy tényleg megtegyem.

- …apád elkésett vele. - hiszen sikeresen teljesítettem a feladatot, bár nem is lehetett kétség abban, hogy menni fog. A motiváló környezetet sikeresen nyújtottad számomra, köszönöm. Hálám jeléül kezedbe nyomom a tárgyat. Tessék, megnézheted. Tönkretenni nem leszel képes úgy sem.

- Minden, amit mondtál, Maddock, és minden, amit csináltál, az te voltál, vagy az apád? - mindketten tudjuk, hogy a szavaid nem voltak hamisak. A rám köpött igazságok mintha csak azoktól a nővérektől érkeztek volna Halloweenkor. Már azelőtt le kellett volna átkozzalak, mielőtt a közelembe érnél.

Nagy játékos vagy, Maddock, elismerem. Jobb nálam – ebben jobb. Én nem szeretem ezeket a játszmákat, hiszen az olyan lenne, mint arra kérni az óceánt, ne legyen sós.

Kérlek, Maddock, hagyjuk a bullshitet.

[- Az a-… Thaddeus Maddock szolgáltatta a motivációt. Fájdalmat kellett okoznom, meg kellett, hogy törjelek… bármi áron. De nem adta a szavakat a számba. Nem mondta, hogy csináljam. Én voltam, Solace. Én tettem mindent és… nem tagadhatom azok igazát sem. De… egy dologban hazudtam…]

Dear Solace

you are my curse

M indig is könnyedén estem szerelembe. Szinte kétségbeesetten kerestem a körülöttem lévőkben azt, ami belőlem hiányzik, azt, amihez én gyáva vagyok. Egy őszinte mosoly. Egy harsány nevetés. Egy merész vallomás. Egy szabad mozdulat. Könnyek. Kacsintás. Düh. Csínytevés… Nem az emberért, hanem az eszméért dobbant a szívem, épp csak hús-vér névvel ruházta fel őket az élet. Sóvárogtam mindegyik után, messziről csodáltam a szabadságot, a szabad érzelemnyilvánítást, a szabad érzéseket, a szabad cselekedetet… Vágytam arra, hogy észrevegyenek, hogy eredeti gazdájuk helyett válasszanak engem, hogy megtanítsanak igazán élni. Mégsem mertem közelíteni. A füzetem felett néztem őket, a falnak dőlve, a társaságom biztonságából figyeltem, ahogy rajtam keresztül tekintve haladnak tovább. Már akkor is tudtam, hogy nem érdemlek az élettől semmit.
Most, ha belegondolok… te más voltál, Solace. Benned nem a menekülésem lehetőségét láttam, te nem csak egy két lábat növesztett érzet voltál. Talán ha így lett volna, most nem lennénk itt. Akkor te is csak elsétáltál volna előttem a folyosón, mintha ott se lettem volna. De mégis megálltál, ahogy én is. Mégis rám néztél, ahogy én is rád. Láttál engem és Merlin a tanúm, én is láttalak téged. Talán pontosan ez rémített meg mind a kettőnket. Ezért taszítottuk el egymást ahelyett, hogy összefogtunk volna. Beismerem, ebben ugyanannyira hibás vagyok, mint te. Már nincs értelme tagadni. Nincs értelme lefutni ugyanazon köröket. Felnőttünk, Solace. És mégis…
Talán tényleg szerelmes vagyok a Halálba. A könnyed álomba, a feloldozásba, a békébe, a csendbe. Talán vágyom arra, hogy végre egyedül legyek, hogy ne fájjon semmi, hogy ne találjam magam újra a szőnyegen, miközben görcs húzza az egész testem, ahogy a túlvilág fojtogat. Talán belefáradtam az a felső réteg kegyetlen játszmáiba, talán elegem van abból, hogy egy báb vagyok, akit úgy rángat az élet, ahogy nem szégyelli. Talán már tényleg nincs erőm küzdeni. Talán a halál a legnagyobb fegyverem Thaddeus Maddockkal szemben. Az az egy hely, ahová biztosan tudom, hogy nem fog követni egyhamar.
Kínzó lassúsággal emelem meg a fejem és pillantok rád. Árnyékot vonsz a saját arcod elé, kitakarod a nap feléd integető sugarát és mégsem veszed észre, ugye? Én sötétben ülök, engem elkerül a fény. Most kérdezd meg magadtól, őszintén, hogy akkor kettőnk közül mégis ki a rothadt. Ott lapul az öledben a válasz, az arcodat melegíti, te pedig szánt szándékkal vagy vak.
Ujjaim sután fognak a kincsedre. Lomhán forgatom meg, bár első pillantásra tudom, hogy mi ez. Nem emelem a szám elé, nem akarom tudni, hogy milyen nyelven szólal meg, nem akarok tudni semmit, amit bárki ellened fordíthat ismét általam. De tudod, beszél hozzám, ilyen távolságból is lefordítja számomra a sikered következményeit. És most az egyszer örülök, hogy elszenvedhetem a kudarcom árát.
Megremeg a kő a kezemben, inkább óvatosan teszem kettőnk közé az ágyra. Pozíciót váltok, feléd fordulok, hátam a hideg falnak döntöm és egyenesen rád nézek. Azt akarom, hogy láss, hogy lásd a tekintetemben az őszinteséget. De, hogy legyen némi örömöd, a fájdalom ott csillan közvetlen mögötte. - Az a-… Thaddeus Maddock szolgáltatta a motivációt. Fájdalmat kellett okoznom, meg kellett, hogy törjelek… bármi áron. De nem adta a szavakat a számba. Nem mondta, hogy csináljam. Én voltam, Solace. Én tettem mindent és… nem tagadhatom azok igazát sem. De… egy dologban hazudtam… - Kétségbeesés társul a fájdalom mellé. Könyörgöm, Solace, ha semmi mást, ezt az egyet hidd el nekem. Már nem játszom, nincs cselszövés a szavaimban, csak… én. - A szíved is olyan, mint bárki másé. A lehetőség félelme élt bennem, mindazok után, amit… De láttalak, Sol. Nem vagy gonosz, nem vagy szörnyeteg. Egyedül te vagy az, aki ezt nem hiszi el magáról.
Nem, Solace, egy valamiben tévedsz. A Halál az, aki utánam vágyakozik. Az én tekintetem valaki egészen mást keres, már tudom. Kár tagadni...
És pontosan ezért adom meg inkább a Halálnak azt, amit követel. Mindkettőnk érdekében.

Sincerely,

Malachi

[- Nem, valóban nem tagadhatod.]

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

Van, aki könnyen esik szerelembe, és van, aki azt se viseli, ha akár barátilag hozzáérnek. Ugyanazon spektrum két vége vagyunk. Te hidakat építesz, én várat. De semmi sem jó, Maddock, nem érted? A világ mindkettőnket megítél – kit ezért, kit azért. Lépj be bárhová bármilyen fénnyel, én elfújom azt a lángot. Köves föld vagyok csupán, terméketlen föld, magvető kezed nem talál sikerre sivár felszínemen.

Mindegy, hogy kopogtatsz, még ha térdre is veted magad váram bejárata előtt, hiába vered azt, zárva tart előtted. Nem leszek még egy azok közül, akiket csodálsz, nem leszek menedéked, nem, ezt már magadnak kell megoldanod.

Hagyom, hogy megvizsgáld az ereklyét. Nem bízok benned, a mocsárban történtek után nem, bár előtte is tettem arról, hogy ne adjak esélyt a bizalomra. Te sem tetted ezt akkor, amikor azt a készítményt elutasítottad a parton. Így volt, nem igaz? Féltél tőlem, féltél attól, amit adhatok neked. Féltél attól, hogy mi lesz, ha…

Tudod, nagyon sokszor jut eszembe az az éjszaka. Nem pont így képzeltem nagykorúságom megünneplését, bár tulajdonképpen semmiféle ünneplést nem szerveztem. A világ vége után lakok kettővel, oda nem megy senki, csak ha hívjuk. Mi minden változott volna, ha akkor igent mondasz az elixírre, igent mondasz rám? Ahányszor megpróbáltam eltemetni az emlékét, annyiszor tört elő vérrel foltozott álmaimban. Az egyik verzióban ott vagyunk mi ketten, felszabadulva a nyomás alól, és engedünk azoknak a dolgoknak, amikről évek óta nem akarunk tudomást venni, csak azért, hogy másnap idegenként menjünk el egymás mellett. Kimondatlanul bár, de örökké tartó búcsút veszünk a másiktól.

A másikban a véred a számban bugyog.

- Nem, valóban nem tagadhatod. - legyünk őszinték, megtettem mindent azért, hogy kiérdemeljem. Talán az elmúlt fél év a legdurvább az előzőekhez mérten, de mindketten tudjuk, hogy a problémák nem itt kezdődtek. Azt is, hogy én okoztam őket, a büntetés viszont aránytalan, és rajtad fogom leverni azt.

- Hmm. - cinikusan hagyja el a hang torkomat, és továbbra is komoran figyelem arcod vonásait. Kígyónyelved megint nem tud a szádban maradni, nem képes úgy válaszolni, hogy ne akarjon fájdalmat okozni. Nem unod még?

Ha eleget kínoznak, előbb vagy utóbb rezignálttá válsz vele szemben. De te ezt már tudod biztosan.

- Tégy meg egy szívességet mindkettőnk érdekében. Húzd vissza a méregfogaidat. Elég kárt okoztál, te kígyó. - adom tudtodra, amit gondolok: nem bízok benned. Nem hiszem el, amit mondasz, mert az nem lehet más, csak egy újabb ármány, amivel ártani akarsz. Mindketten tudjuk a mocsárban elhangzott szavaid igazát, hisz nincs más magyarázat azokra a bűnökre, amiket elkövettem ellened. Talán hiba volt a Serlegtől, hogy engem választott bajnokának, mert a bajnoknak dicső lovagnak kéne lennie, hősnek, olyannak, akinek erényei vannak. De én legfeljebb antihős lehetek ebben az eposzban. Tagjaim kezdenek elgémberedni a földön ülve. Pozíciót váltok úgy, hogy szemben legyek veled törökülésben ülve. Nézem, ahogyan kezedben forgatod az ereklyét. Egészen illik hozzád. Remélem, megtalálod a hasonlóságot vele. Kicsit olyan lehet, mintha tükörbe néznél, nemde?

- Miért sértetted fel magad, Mal? Miért gyógyítottál meg? És miért… - A kérdés kimondatlan marad, de nem gondolom, hogy igényel szavakat. Követelem tőled, követelem a színtiszta igazságot. Nem ez az első, hogy követelek tőled bármit is, de ez az első, hogy tényleg szükségem van arra, amit várok tőled.

Pedig egy kérdés engem is illetne. Épp csak az a baj, hogy nem tudok rá válaszolni.

[- Bármit megteszek, hogy elhidd, nem hazudok neked. Csak mondd meg, hogyan bizonyítsam be]

Dear Solace

you are my curse

M indig csendes gyerek voltam, csak akkor szóltam, ha kérdeztek, mert már akkor is tudtam, hogy a szó hatalom és a túl sok belőle fájdalmat ígér. A kúriában úgy osztogatja apám azt a mai napig, mint vásárban a cukorkát, de már a csendet is azzal jutalmazza. A kín volt a nevelőnőnk, az enyém bizonyosan és annyival könnyebb lett volna a fájdalomra fájdalommal válaszolni. Én mégsem akartam ártani senkinek, szánt szándékkal szorítottam össze a fogam, emeltem védekezésre a karom, de sosem pofonra. Egyszerű volt rá az okom; nem szerettem volna a bátyám és az apám képmásává válni. Be akartam bizonyítani, hogy a származás nem egyenlő a kiskapukkal, nem lehet vele a végtelenségig takarózni. Nem akartam, hogy a tőlem való félelem követelje irányomba a mímelt tiszteletet. Én ki akartam azt érdemelni, egyenes gerinccel, mosollyal és segítő jobbal. Nem is emeltem se pálcát, se kezet senkire. Tűrtem a fájdalmat, hagytam, hogy gyengének tituláljanak, hogy lenézzenek, csakis azért, mert különb szerettem volna lenni. Téged mégis mindig bántottalak, Solace. Elbuktam. Pontosan olyanná váltam, mint ők.
Azt hiszed, azért történt, mert megrémisztettél? Valójában sosem féltem tőled, Solace. Saját magamtól tartottam mindig, ott a parton is ez történt. Ott és akkor örömmel fogadtalak volna téged, bármit, amit képes vagy adni nekem, de az én ösztöneim mást súgtak. Helyetted a tengerre vetült a tekintetem, a felém nyúló habkezekre, a kellemes-meleg vízágyra, ami biztonságot nyújtó ölelést ígért, gyors fulladást, örök álmot. Megijedtem, Solace. Megijedtem attól, amit saját magam ellen képes lettem volna elkövetni akkor. De azt hiszem, csak odáztam az elkerülhetetlent. Azt hiszem, már magamtól sem félek. Apám sikerrel járt, végleg megtört.
Azt hiszem, mindig is a körülmények áldozatai voltunk. Hagytuk, hogy mások alakítsák a történetünket, megmételyezett bennünket a külvilág, az, ahogy rólunk alkotott volna könyörtelen véleményt. Sosem tudjuk már meg, hogy mi lett volna, ha a kezünkbe vesszük a saját sorsunk, közösen. Egyedül lépek erre az útra, Solace és veled kezdem. A lelkem tárom ki előtted, csak jól kell kérdezned. Mindent elárulok, amit csak tudni szeretnéd, csak vezess, kérlek. Nem akarok már győzni ellened, nem vonulok a csatamezőre, nem ontom a véred többé. Csakis egy célom maradt; hogy ha egyszer majd visszagondolsz rám, ne a gyűlölet izzon benned, ne a “kígyónyelvem” emésszen el. Szeretném, ha élnél. Emberként. Tisztán. Megérdemled, mégha nem is hiszed el.
Kudarc. Arcom torzul, ahogy visszavered a szavaim. Még erre sem vagyok képes… De nem, még nem adom fel. - Bármit megteszek, hogy elhidd, nem hazudok neked. Csak mondd meg, hogyan bizonyítsam be - halkan könyörgök, mert nem érzem magamban az erőt, hogy a méltóságom a nyakamba vegyem. Talán annyira megtépázták a történtek, hogy ha akarnám, se tudnám. De ha veled szemben, mindazok után, amiken közösen átéltünk, mindazok után, amiket bennem okoztál és én benned, ne mutathatnám a valót, akkor mégis kivel tehetném meg?
Szomorkás mosollyal adózok a jó kérdések hallatán, de kérek tőled egy percet, mert még nem tudom, hogyan adhatnék méltó választ, mert… nem ismerem azokat. Fénytelen kékjeim rajtad nyugtatom, a vonásaidban keresem azt, amit nekem kéne tudnom. De hogyan mondhatnám el, azt, hogy érzések nélkül léteztem előtted? Hogy csak bántani, bántani, bántani akartalak, hogy előttem omolj össze, zuhanj darabjaidra, törj meg és maradj a földön. De valójában sosem tettem volna így. Sosem akartam, hogy szenvedj, nem akartam a mocsárba dobni a gondosan felépített maszkodat és soha de soha nem állt szándékomban újra felszínre hozni azt, amit olyan gondosan zártunk el mind a ketten. Most érzek, Solace. Olyan sok mindent érzek egyszerre, hogy félek, belefulladok. Letaglóz az, ahogy rád nézek, ahogy hozzám szólsz, mert újra a virágos ajtó mögött találom magunkat, újra vágyom arra, hogy észrevegyél, hogy a védelmed alá vonj, hogy a pálcát tartó kezeden nyugtassam a sajátom… Mindazok ellenére is, amiket ellenem elkövettél. Vagy pont azok miatt.
- Talán tényleg azt szerettem volna, hogy ott hagyj. - Szinte tudatában sem vagyok a szavaimnak, amiket épp lenyomok a torkodon. Keserű mosolyra rándul a szám, kékjeim pedig immár átnéznek rajtad. Miért nem szólsz hozzám, TJ? Miért nem fröcsögöd felém az utálatod, miért nem fenyegetsz tovább? Miért lettél velem elnéző, pont most? Nem ismerem a mosolyt, ami az arcodon ül. Pislognom kell, hogy újra fókuszt találjak rajtad, Solace. - Ismerlek, Sol… Ott támadtalak, ahol a legnagyobb sebet okozhattam, de azt nem engedhettem, hogy saját magad bántsd. De… az is igaz volt, csak rossz motiváció szülte. Sajnálom, hogy így történt meg. Nem így kellett volna. - Nem most. Nem így. Talán soha. Kékjeim a zöldjeidben süllyed el, miközben a múlt köszön vissza belőle. Sosem akartalak bántani, Solace, mégis mértem rád a legnagyobb csapást, ami egykor akár örömet is adhatott volna. De ne aggódj, nem kell bemocskolnod többé a kezed a véremmel. Megteszem hamarost én magam.
Szabad vagy, Solace. Felmentelek.

Sincerely,

Malachi

[- Túl késő, Mal. Ami megtörtént, megtörtént. Különben sem érdemlek sajnálatot.]

Phobos & Deimos

2006. január 11. szerda

Malachi Maddock

TW

Vérábrázolás, blaszfémia, abúzus, szokásos fuckery

Legalább ne tagadnád, Maddock, hogy élvezted azt csinálni. Talán átok serkentett a cselekedetre, talán a koponyád mélyére rejtett sugallatok, amik a parancsot adták, de végérvényesen a te szavaid voltak azok, a te nyelved csapott oda, ahol a legjobban fáj. Én felvállalom, hogy egy szörnyeteg vagyok, te mikor veted le az ember álarcodat? Ideig-óráig olybá tűnhet, jobban szeretnek majd tőle, de most nézd, Maddock, hiába.

Egyedül vagy.

Talán te sem tudod igazán, hol kezdődsz te, és hol az apád.

Ígéretek ismét, Mal, felelőtlen ígéretek. Nincs okom arra, hogy bízzak benne, és különben is, miért érdekel? Mindent megtettem azért, hogy annak láss, ami vagyok. Első kézből tapasztaltad meg a legrosszabb oldalam, Phobos, minden okod megvan arra, hogy gyűlölj, és semmi okod arra, hogy az önigazolásod keresgéld rajtam. Bizalmam törékeny kagylóhéj, már akkor sérült volt, mikor még rá se léptél. Hallottad a reccsenését, mikor azok a szavak elhagyták ajkaid. Ott ropogott súlya alatt, szavaid mint egy pecsét, melyet viasz helyett húsba nyomtak. Az én húsomba, mint áldozati jel, és attól a pillanattól elveszett minden, ami valaha is lehetett volna.

- Túl késő, Mal. Ami megtörtént, megtörtént. Különben sem érdemlek sajnálatot. - hisz magad mondtad, a szívem romlott. Miért kellene sajnálj? Nálam jobb emberek ezerszer jobban megérdemlik a siratást.

- Hisz ember se vagyok. - pillantok rád sötéten megereszkedett szemhéjaim mögül. Mintha valóban mindent elvettél volna tőlem, ami még emberségemhez köt.

Visszaveszem tőled a következő próba kulcsát. Még ma felkeresem Ishidát, hogy rejtse el nekem; szabotázsod kudarcot vallott, de figyelmeztetett arra, hogy külső ellenségek épp úgy fenyegethetnek, mint belsők. Felébresztetted paranoiámat, Phobos. Nem akarok teret adni egy újabb tévedésnek, nem szeretnék esélyt adni annak, hogy a következő akció bárkitől is jön, sikerrel végződjön. Egyelőre csak a zsebembe süllyesztem, hogy biztosan magamnál tudjam azt.

- Neked Solace. Vagy Barbon. - kikérem magamnak, hogy Napként becézz. Egyszer eltekintettem a botlásod felől, mert volt már a héten ennél rosszabb tévedésed is. A legsúlyosabbról beszélni sem vagyok képes. Nem értem, miért tetted, nem értem még mindig, miért történt az egész, és azt sem, az én kezeim miért szorították satuba ösztönösen arcodat. A legrosszabb, hogy az emlékétől szabadulni nem vagyok képes. Még mindig érzem a hajadat az ujjaim között.

Undorodom saját magamtól, és erről is te tehetsz.

- Nem fogom a nyakamba varrni elmúlásod felelősségét. Legközelebb csináld nélkülem, hagyj ki belőle. - köpöm oda a szavakat, remélve, hogy neked is annyira fáj majd, mint nekem. Bele se gondolok abba, amit mondtam, mert az ember nem gondol ilyet komolyan.

De ugye én nem vagyok ember. Csak valaki, akinek romlott a szíve.

- Sajnálom, hogy megtörtént. Meg se kellett volna történnie. Engem nem érdekelsz, Maddock. - állok fel ültömből, hogy magadra hagyjalak magányodban, könnyeidben és szenvedésedben. Nincs semmi, amit nyújtani tudsz. A véred nem adott nekem feloldozást, a szavaid csak korbácsütés romlott lelkemen, a tested pedig nem olyan, amilyenre szívesen ránézek. Láthattál számtalan alkalommal, ismerned kéne az ízlésem. Te nem vagy nő.

- Pénteken rövidített órák lesznek. - háttal állok neked, míg búcsúmat előadom. Tudom, hogy Madrigal szelíd kézzel simogat, de örökké nem rejtőzhetsz a szobádban. Egyszer ki kell jönnöd a fényre és szembe kell nézned a többi emberrel – és legfőképp saját magaddal. Mindkettőnk érdeke, hogy ez minél hamarabb megtörténjen.

- A pénteki nap lesz a legjobb arra, hogy megkezd a visszatérésed a mindennapokba. - nagyítóval keresve talán ott van az empátia minimális rezonanciája közlésemben. Egyébként tényleg nem lesz neki jobb nap arra, hogy újra emberek közé menjen, hiszen minden óránk rövidített lesz. Kevesebbet kell így emberek közt lennie, és több ideje lesz arra, hogy magához édesgesse agóniáját, amit úgy szeret.

- Az órák után visszajössz a buszba. Veszel egy hosszú fürdőt, pihensz kicsit, aztán felveszed a dísztalárod és magadra öltöd ember álarcod és a legszebb mosolyod. Üdvözlöd az összes barátodat, beszélgetsz kicsit mindenkivel, akit kedvelsz, és előadsz egy hihető kifogást, miért maradtál ki napokig. Nem hiszem, hogy gondot fog okozni a kígyó nyelveddel, Malachi. - magadra hagylak az utasításokkal, és elvárom, hogy kövesd őket, ha már értelmes választ nem tudtál adni kérdéseimre, csak könyörgést. Találkozunk pénteken – és úgy teszünk, mintha ez a pár nap soha meg nem történt volna.

[- Igen, Solace Barbon]

Dear Solace

you are my curse

I gazad van, Solace. Egyedül vagyok. Az élők rég magamra hagytak, már csak a holtak vesznek észre, csalnak maguk közé. Nem szállhatsz vitába velem, tudod, hogy így van, épp most vetsz eléjük te is Nem hallasz engem, nem is látsz, hiába nézel rám, hiába karistolják szavaim az elméd, te megtagadod a valóságukat. Te nem miattam jöttél, nem a magyarázatom kívántad, nem azt, amit én adhatnék. Magad miatt vagy itt és önmagad keresed bennem. A te verziód akarod hallani, önigazolásért jöttél, egy arctalan, lelketlen lidércért, akit megvethetsz magad helyett. Sajnálom, őszintén sajnálom Solace, hogy még ezt sem adhatom meg neked. Üres porhüvely vagyok csupán, már nem lel menedékre bennem semmi, amiben az élet ígérete csordogál. Aszott-reszkető csonthalmaz vagyok a sivatag közepén. Szavaid nem találnak már fogást rajtam, keresztül repülnek az üresen tátongó bordaketrecen. A homok már félig maga alá temetett és te vagy az, aki az újabb szemekkel hinti a létem földi lenyomatát. Csináld még, Solace, markolj nagyobbat, rúgd felém, hadd tűnjek el örökké, hogy az emlékezetet is elfújja a szél. De látom, nem megy. Hát mégis csak ember vagy te is, Solace, de ne aggódj, leszek én a szörnyeteg. Bevégzem, amit apámmal elkezdtetek. Nem kell újra a véremmel mocskolnod ajkaid.
Tényleg elfelejtek küzdeni. Az utolsó harcom is elbukom, az utolsó kívánságom helyettem vérzik el a padlón, kegyetlen szavaid hintik sóval, hogy véletlen se fakasszon hajtást lelked reszkető tengerében. Megértettem, Solace. Nem borulok térdre előtted, nem esküszöm meg mindenre, ami valaha fontos volt számomra, pedig talán meg kéne adnom neked az örömet, hogy így láss, hogy ez legyen az utolsó emléked rólam. De mégiscsak kegyetlen vagyok, megtagadom tőled ezt is, pedig pár röpke perccel ezelőtt igenis képes lettem volna rá. Én lettem az örök bűnbakod, aki rémálmaid suttogta a füledbe, aki hangot mert adni rettegésednek. Végre megkaptad azt, amiért valójában olyan lelkesen kutattál, amit a főzeteid alján próbáltál kiolvasni, amiért oly mohón faltad a könyveid. Igazolást akartál nyerni, hogy felesleges küzdened, hogy inkább válaszd a könnyebb utat, mert a sötétség elrejti a hibáid, míg a fényben csiszolni kellett volna azokat. Rendben van. Takarózz gyáván a hamis szavakba, míg ki nem süt újra a nap a sötét fellegek közül. Egyszer neked is fel kell ébredned, hogy ajtót nyiss a lehetőségeknek, amiknek te magad állod az útját. Még neked is meg kell tanulnod élni, Solace.
Egyre távolabb kerülsz, már alig látlak, pedig egy tapodtat se moccansz. Annyi mindent kéne még mondanom neked, annyi mindenről kéne vallanom neked, hogy később se maradj válaszok nélkül. Le kéne írnom, hogy milyen érzés a becenevem hallani a hangodon, miközben te megtagadod tőlem a közvetlenséget. El kéne mesélnem, hogy talán sose volt olyan, hogy ne szerettelek volna. Hogy mindig te voltál az, akihez mértem magam, neked akartam megfelelni, jobb lenni, mint arra bárki számított volna tőlem. Te voltál a kezdet, Solace Barbon és most te leszel a végzet is. Olyan sok minden lehetett volna a végpontok között. Ott lehettünk volna mi. Ehelyett a tátongó szakadék feszül csak köztünk, veszedelmes titkokat hajítottunk az aljára és minden hidat felégettünk. Idegenekké torzítottál minket. Ezt is elfogadom.
Már nem okozol fájdalmat. Nem láthatod, hogy megrándulna az arcom. Te nem vagy kígyó nyelvű, Solace Barbon, nem tanultál tőlem eleget. Te nem olvasol a jelekből, te nem látod azt, ami az orrod előtt van. Nem látod, talán tényleg fel se tűnik, hogy a jövő kártyáit teríted elém és ahelyett, hogy félresöpörném őket, elfogadom a sorsom. Végre, ennyi év után úgy cselekszem, ahogy elvárod tőlem, Solace Barbon.
Fáradt tekintettel követem a mozdulataid és jegyzem az utasításaidat. Köszönöm neked, hogy irányt mutatsz, hogy vezetsz. Mégsem adom jelét, hogy szavaid eljutnának hozzám. Már felesleges minden szó, hisz látod, eddig is hová vezetett minket? Majd beszélnek helyettem a tetteim. Azt hiszem, már tudom, hogyan csinálom. Én, a kígyó nyelvű. A bukott gyógyító. A gyenge.
- Igen, Solace Barbon - suttogom a csukott ajtónak.
Köszönöm, Solace Barbon.
Viszlát, Solace Barbon.

Sincerely,

Malachi

A játéktér szabad.

[- Merlinre esküszöm, én próbáltam rendet tartani Mad- Malachi, de egyszer csak minden a feje tetejére állt. Mondjuk úgy rémlik ennél jobban nézett ki, mikor reggel elmentem.]

Dear Solace

i can’t stop my feelings

I degen a világ. Idegen a fakó napfény, a szellő, a dús felhőtakaró az égen, idegen a szürkévé aszott fű és idegen a lombját vesztett fa is előttem. Idegenek az arcok, a szempárok, mik rám szegeződnek, idegen a suttogás a hátam mögött és idegen vagyok én is. Egy kitaszított, egy száműzött, hisz már elbúcsúzott tőlem az élet, elengedte a kezem, hogy békére lelhessek valahol máshol, én mégis… még mindig itt vagyok. Arcon köptem a kedves gesztust, visszaéltem a jóindulatával és egyre csak visszhangzik bennem egyetlen szócska; miért? Bevallom, az elmúlt szűk hétben volt időm nem egyszer átrágni magam a döntésem következményein, ám válaszok helyett csak újabb és újabb kérdésekre leltem. A mérleg két tányérjára helyeztem magam és a nyelve azóta is ingázik - hiba volt a szívdobbanás mellett dönteni? Vagy tényleg tartogat még számomra valamit a világ? Bárcsak tudnám, bárcsak valaki elém állna a megoldással, akit nem vakít a kudarcba fulladt gyász köde. Nem, mintha már akadna választásom; a halálom már más kezében nyugszik.
Bizonytalanul helyezem egyik lábam a másik után, mintha még csak most tanulnék járni, mintha számomra ismeretlen földet taposnék. Minden ugyanolyan, mégsem lehetne másabb. Hiába kísér Sullivan a buszban rejlő szobánkig, mégis egyedül vagyok, annyira, mint már nagyon rég nem, A gyász újra a szívemre ült, mióta torkomon legördült az első adag Sepelio bájital, azóta is sóvárgok a visszhangért, azóta is a sarkokat figyelem visszafojtott lélegzettel, hátha újra felbukkansz, TJ. Még él bennem a megszokás iránti vágy, a szükséges rosszba való beletörődés. Még hiányzik az ujjaid szorítása a nyakamon, még szükségem van a becsmérlő szavakra, mert egyedül… fogalmam sincs, hogy hogyan kell élni. Rettegek egyedül döntéseket hozni. Ellened ismertem az ellenszert, előled el tudtam rejtőzni, ellened ki tudtam néha állni magamért… De mégis hogyan tegyem meg mindez, ha én váltam saját magam legnagyobb ellenségévé?
Vagyis… második legnagyobb. Thaddeus Maddock sosem tűri a dobogó alacsonyabbik fokát.
- Merlinre esküszöm, én próbáltam rendet tartani Mad- Malachi, de egyszer csak minden a feje tetejére állt. Mondjuk úgy rémlik ennél jobban nézett ki, mikor reggel elmentem. - Sullivan a fejét vakarja, én pedig nem tudom magamban tartani a futó mosolyt. Furcsa érzést vált ki belőlem a szobánk látványa. Egy hét. Ennyit voltam csupán távol, mégis egy egész örökkévalóságnak érződik. Sully szerteszét heverő holmija alatt azonban megfagyott a pillanat; az ágyam gondosan bevetve, a könyveim patinás rendben sorakoznak a polcon és az íróasztalomon… még mindig ott van édesanyámnak szánt levél, érintetlenül. Minden pontosan ugyanolyan, csak én lettem teljesen más.
- Lenyűgöz, hogy bármit is megleltél ebben a káoszban, Sully - jegyzem meg magamhoz képest meglepő derűvel, majd ujjaim habozva ugyan, de pálcámra simulnak. Azóta nem vettem kézbe, hogy a gyengélkedőre kerültem, most mégis könnyű sóhaj szakad fel belőlem a hideg fa megnyugtató érintése nyomán. Egészen… otthon-íze van, ahogy egy intéssel varázsolok rendet. Eddig fel sem tűnt, hogy mennyire szétszórt Sully valójában. Mellettem sosem mutatta meg ezt az oldalát.
- Kösz, de megcsináltam volna… de mindegy is, a lényeg, hogy mihez lenne kedved, ha már szabadlábra helyeztek? - Szélesen vigyorog, én pedig zavarba jövök a kérdéstől. Kopogásod ment meg, én pedig nem vagyok rest élni a mentőövvel. Bocsánatkérően pillantok Sullivanre, majd ajtót nyitok előtted és földbe gyökerezik a lábam, ahogy megpillantalak, Solace. A szívem tótágast vet, egészen furcsa érzést kelt bennem, hogy itt látlak. Mikor legutóbb a szobámban jártál… Kettőnk háta mögött egy egész örökkévalóság feszül. Megpillantom a zöldjeidben ülő komolyságot és máris elveszik a kísértés, hogy tekintetem szemeidről lejjebb csusszanjon.
- Sully, esetleg visszatérhetünk később a kérdésedre? Megengeded, hogy beszéljünk? - fordulok ismét a szobatársam felé, aki igen szkeptikusan méreget téged, Solace. Bevallom, nem feltétlen tudom hibáztatni érte, hisz végigasszisztálta az elmúlt időszakot, ami véres éket vert közénk.
- Biztos vagy benne? - Elmosolyodva bólintok, majd pár feszült másodperccel később morogva elmegy melletted. Megvárom, míg beljebb lépsz, majd torkomban dobogó szívvel csukom be lassan az ajtót. Ez nem a virágos ajtó, ez nem a régi terem, ahol rejtőztünk, ahol ígéreteket tettünk. Én mégis hirtelen pont annak a suta kiskamasznak érzem magam, aki akkor voltam. Mert te, Solace Barbon, képes voltál újjáépíteni a felégetett hidakat és betemetni a tátongó mélységet kettőnk között. Lehetne most ez a mi új örökkévalóságunk? Egyedül te nem vagy idegen…

Sincerely,

Malachi

[- Hallottalak jönni titeket. Hogy vagy?]

meet real me

2006. január 21. szombat

Malachi Maddock

TW

Politikai ideológiák, mild káromkodás, erőszak és zsarolás említése

Üdvözöllek a világomban, Malachi.

Üdvözöllek ott, ahol összesúgnak a hátad mögött, az elmúlt tetteidet elemzik, és a következő lépéseid feltételezik – akkor is, ha kurvára nem tudnak rólad semmit. Üdvözöllek azok között, akiket félreértenek, és vagy erőszakosan megérteni akarnak, vagy még inkább torzítani azért, hogy a világról és önmagukról alkotott képükbe beilleszkedhessenek. Gratulálok, Malachi, végre levedletted az ember-álarcodat – azt, amit mindig is viseltél, de amiről mindketten tudtuk, hogy nem több, mint egy álca, hogy könnyebben elvegyülhess mások között. Te a szíved dobbanását választottad – valami ott mégis meghalt, ott hagytad a gyógynövényházban, máskülönben most nem lennék itt, ugye? Egy botor, meggondolatlan lépés, egy ostoba döntés – de mégis csak a döntésed, és mégis csak valami, ami közelebb repített téged a hőn áhított szabadsághoz még akkor is, ha halálod sorsának kulcsát az én kezembe adtad.

Én pedig jótékonyan lenyeltem ezt a kulcsot, hogy soha ne kerülhessen elő. Még csak erőltetnem sem kellett érte a nyelőcsövemet.

Szabadságról prédikálok. Éppen ezért a világért sem akarnám megzavarni az első szabadon töltött perceidet a gyengélkedő után. Feltűnhetett, hogy a látogatások megritkultak szerda óta – Morrisék épp azt követően kaptak el egy kellemes beszélgetésre, hogy elbúcsúztam tőled a gyengélkedőről. Nem volt épp az a helyzet, ahol őszintén tudtam volna beszélni az elmúlt napok eseményeiről. Különben sem azért mentem, hogy panaszkodjak. Csak látni akartalak téged.

Komor arcommal találkozhatsz, ahogyan ajtót nyitsz nekem. A te tekinteted most élettel telibb, nem úgy, mint amikor legutóbb erre jártam, nekem pedig isten tudja, miért, de a torkomban dobog a szívem. Tudom, hogy nagyban felelős vagyok ezekért a dolgokért, és nincs se jogom, se pofám a bocsánatodat kérni ezekért. Érted állom Sully feszült pillantását is. A figyelmedre jobban van szükségem, mint neki a tiédre. Bármit is tervezett, ráér vele. Ha előbb érkezem, talán csak a takarítást említem, mint előrébb való dolog, a káoszról és rendezetlenségről így lemaradok. Legutóbb persze a Mal fejében lévő dolgok voltak olyan rendezetlenek. Ha csak ennyi lenne az ára, Sully nyugodtan használhatná a padlót szekrényként.

- Hallottalak jönni titeket. Hogy vagy? - bezárom magam mögött az ajtót, Sullivan távozását követően. Tudtam, hogy ma délelőtt kiengedik, és azt is, hogy Sully személyesen akart visszakísérni, mintha attól tartana, út közben veted majd le magad valahonnan. De azt nem, hogy pontosan mikor. Nem volt teljesen véletlen, hogy a közösségi szobában írtam a mágiatöri leckémet, amíg rátok vártam.

- Gyűlölöm, hogy meg kellett szakítanom ezt a felettébb romantikus pillanatot. - jól tudod te is, hogy megtenném újra, és cseppet se bánom, hogy megszabadulhattam a colos barátodtól. Eddig se voltunk kifejezetten jóban, ő nem tudott mit kezdeni a sziporkázó személyiségemmel, és azt váltom ki belőle, mint az emberek java részéből. Jól tudom, hogy olyan személy vagyok, aki elég megosztó, és mindenkiből kiváltok valamilyen érzést, valamilyen véleményt. Nem biztos, hogy pozitívat, de valamit biztosan.

- Rábasztam, Mal. Kurvára elcsesztem az egészet, Yaxley-ék... Hmm, hogy mondjam, váratlanul igényessé váltak és követelni kezdtek. Egy balfasz vagyok, aki példás alapossággal cseszte el az egész életét. - nekitámaszkodom az ajtónak, bár jól tudom, azon senki nem fog bejönni. Nem így terveztem – szépen akartam felvezetni a dolgokat, elmondani mindent az elejétől a végéig, mert szükségem van a segítségre, egy külső nézőpontra valakitől, aki még sem annyira kívülálló, hogy ne lássa a helyzetet. A hangom zaklatottan pattog vissza a falakról, hogy olyan súlyok nehezedjenek válladra, melyek eddig ismeretlenek lehettek számodra.