national anthem

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző              meggyőződését.    Egy házasság gesztusai, amely mögött nem húzódott a törvény betűje,    a törtfehér alázatossága, ígéret — a házasságuk most egy üres szék volt az étkezőben.    A hajnal erőszakos volt, érdes, fegyvert pillanatért élező, mikor    Elizabeth Rappaport megérkezett.    Ralph Lauren felett tüntető szomorúság — mindig elsőként ébredt, sötétebben, mélyebben,    mint az oklahomai ég. Amire gondolt — láthatatlan tinta Rappaporték szégyenre,    fájdalomra megtartott vendégkönyvében. Nem nézett a férfire, a csendes haragot megtartotta    magának — de az árnyéka hosszú volt.    — A kocsi már vár. Hamarosan ott leszek. — testével nem fordult felé, nyaka, háta    beszélt csak. Azt suttogta nincs mi, a kocsi téged és engem vár, de nem együtt    megyünk. Nem terített reggelihez — szemét félig lesütötte, mintha még tekintetét is    sajnálta volna JFR-től.    Megtévesztően nyugodt volt — haragja precíz, kimért, mélyről jövő, személyes.    Mintha selyemszalagot húzott volna ki a hajából — mosolya úgy tűnt el, a fájdalom    átszűrődött az ujjai között, ahogy a ház kulcsát a pultra helyezte.    A manóra nézett — a férfire nem.    — A hibát már elkövedted, Apu. Csak még nem vetted észre. — ez volt    minden válasza a gyertyák korai, kapkodó elfújására.    A ruhája halványkék, hajában fekete selyemszalag — mintha gyászolna valamit,    méltósággal int a lágy szélben, mikor távoznak. Mintha temetésre indulnának.    A texasi égbolt kobaltja alatt már várták őket — a kis épületben, a semmi közepén    zsupszkulcs ült az asztalon. Az ügyintézés gyors, könnyű — de Elizabeth Rappaport    nem tette azzá pillanataikat, mikor nem kérte az apja karját, maga fogta meg    a fényben felizzó poharat.    Az ég Oklahomában nyugodtnak tűnt, megbocsájtónak akár — a lány vonásai mellett    már-már rendezetlennek. Elizabeth Rappaport tökéletes volt haragjában is,    azt csak azok elől rejtette, akik nem ismerték — de JFR?    Ő tudta, veszélyben van hétvégéje, nyugalma.    Talán a legnagyobb kincse: a lánya szeretete is.

[- Rendben.]

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

   Hosszú másodpercekre a kalapon felejtem a tekintetemet, melyre díszes ezüsttel került fel a thesztrál képe. Mindig tudtam, hogy mit akarok, mi a célom. Az a pillanat nem változtatott semmin, és még ha idegen is számomra a lány haragja, tudom, hogy ezt az árat meg kell fizetnem. Mindkettőnk érdekében.

 Ijesztő a gondolat, hogy örökre így marad minden. Hogy nem lesz kiút, hogy most nézett rám utoljára közeli, bizalommal töltött szerelemmel... szeretettel. Elizabeth volt, aki felhúzott abból a végtelen kútból, ahová az ellenségeim löktek be, amit a sírommá akartak tenni, és a közöny annyira idegen tőle, hogy bizonytalanabb vagyok, mint valaha.

 - Rendben.- nem hagyom, hogy lássa, hogy mennyire zavar a tegnap éjjel emléke, hogy választanom kellett a társasága hiánya és a bűn között. Az a becsapott ajtó, az a csattanás talán most is ott visszhangzik, és talán örökre ott fog, akár évtizedek vacsorái és közös mosolyai között is, örökre elzárva az elméinket, melyet annyiszor megnyitottunk egymásnak, amikor az elmék olvasását gyakoroltuk.

 A legrosszabb talán, hogy nem is taszít az emlék a hóviharból, az emlék olyan sok hónappal ezelőttről. Nem taszít a gondolat, nem érzem, hogy viszolyognom kellene a világ leggyönyörűbbjének társaságától. Talán az elmém, melyet megsebzett az az átkozott merénylet, még ha véren kívül semmi nem is ért hozzám, nem képes a szeretetet a szeretettől megkülönböztetni. Olyan közel állok hozzá, mint senki máshoz, olyan közel van hozzám, mint más nem, logikus hát, hogy többnek látom támogatandó gyermeknél. Nincs mit mondanom arra a hibára.

 Tényleg elkövettem, ez nem kérdés. Szinte nem is nézek rá a kocsiban, csak az ezerszer látott texasi ég nyugalmába menekülök, melyet nemsokára hátrahagyunk. Bosszant az egész, de még nem tudom, hogy hogyan álljak hozzá; nem buta kislány ő, aki elcsábul bármilyen férfi figyelmétől, nem hiszem, hogy lenne értelme erről beszélni. Még ha nem is olvassa az elmémet, átlátna a hazugságon, amely arról szólna, hogy félreértett valamit; a táskámban lévő napló, melynek ezer oldalát teleírtuk fél év alatt, nyilvánvalóan nem ignorálták a hóvihart, még ha nem is emlékeztünk meg róla- miért is emlékezne meg bárki a mi földünkön a Napról?

 Zavar az érintés hiánya, hogy ketten utazunk, de nem együtt, idegen földre. Soha nem voltunk ennyire távol, ennyire dühös soha nem volt, és ahogy felteszem a kalapot Oklahomába érve, nem jut eszembe, hogy mivel tovább. Nem felszínes, nincs tárgy, gesztus, ajándék, ami tényleg megnyugtatná, az őszinteségem a félelemről talán jobban felbosszantaná, ami pedig segítene... megnézem a tökéletes nyak ívét, de gyorsan visszarántom magam a veszélyes terepről, miközben úti célunk felé közeledünk.

 - Helytelen volt rád csapnom az ajtót. Meg kellett volna beszélnünk.- nem nézek rád, és egyelőre nem is akarok többet mondani. Tudom, hogy ehhez idő kell, apró gesztusokkal, óvatosan lehet csak közeledni a haraghoz.

 Tudom, hogy idővel ő is megérti, hogy az apja vagyok.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző              meggyőződését.    A szálló por lassan belepi a cipője fekete, kerek orrát — a levegő megüli a bőrüket,    sűrű a napsütés. Nincs igazán hová bújni, az udvarház előkertjében az árnyékok ritkásak —    Elizabethben csak tekintete mozdul, de az éles maradt. Délibáb járt köztük.    Először úgy tűnt, nem méltatja válaszra — közömbös maradt, ahogy azon az éjszakán.    Lefektettem Josephet, neked is ideje volna aludni térni, Apu. Elizabeth Rappaport Amerika    gazdaságának dór, jón, korintoszi oszlopa volt — szilárdabb, mint amit századunk engedett.    Közönyében kitartóbb, csodálatra méltóbb — akár csillagsávos eufóriánk a megnyert hegemónia felett.    — Nahát. Már nem is emlékszem, tudod. — ellépett mellette.    Elkavarodott a kevés, sóhaj keltette momentum is közöttük. A kalapja eltakarta arcát —    sötét szalagon az ezüst hímzés, elegáns, déli gyász. Nem pihenni érkezett — ítélkezni.    Míg elérték a juharligetet, csendjével mérte a férfit — Ephraim Calder úgy üdvözölte őket,    mintha vendéglátásuknál semmi nem okozhatna valódibb örömöt már számára.    A lány tartásával ellentétben boldognak tűnt — vagy megtette azt a szívességet, hogy hazudjon    iskolai barátja kedvéért.    Szobáik messze voltak, külön szárnyakban — a ház monumentális, a magas mennyezet boltíves,    mahagónival borított szkéné volt. A fény sárgán járta át — hamarosan terítenek, addig sem üzletről,    sem politikáról szó sem eshet. Elizabeth vissza sem nézett, míg elkísérték — biztosan elfáradt,    hosszú volt az út.    Csak akkor váltottak szót ismét, mikor a korai kávé, a pazar ebéd után épp jókor —    ahogy csak viharfellegek érhetik az embert, szólította meg a férfit, mikor az a terasz felé indult.    A mosoly fegyelmezett — a tekintete, mint bürökpohár, fénylett, kezében egy könyvet tartott.    Naplójukat. Elizabeth Rappaport jeges presszókávé volt, friss levendulaszirup a kristálypohár    peremén, ezüstkanállal — valami kötelező, valami ki nem mondott.    — Ez nálam maradt, de biztosan szeretnéd visszakapni. Ilyen bizalmas holminak annál    a helye, akit megillet, Apu. A kávé elkészült, odakint szolgálják fel. — könnyen nyújtotta,    minta azt mondaná, add annak, akit méltónak találsz rá helyettem.    Elizabeth Rappaport úgy vonult be a családi kalendárium lapjaiba, mint aki gyászában, győzelmében,    veszteségében is tökéletes maradt — a bosszú most sem volt élénk, csak valami otthonos, poros,    naplementében nyújtózó pasztell-vágyálom. Egyszer pillantott JFR szemébe, mielőtt kilépett a teraszra.    A legidősebb Grant-fiú mellett foglalt helyet — épp szemben a férfival.    A rádió hangja lágyan ringott köztük — mint függöny a vihar előtti áldásos szélben.

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

 Csak bólintok, mintha valóban elfogadnám a választ. Mintha valóban elhinném, hogy a lány nem emlékszik, hogy nem érdekli többé az érzések vihara, mely ott nyugszik a napló kemény fedeleinek védelmében. Tudom, hogy nem igaz, különben nem lenne ennyire távol, de nincs más, amit tehetek, csak kitartok.

Sok erős, mágikus földben gyökerező fa kibírja a legvadabb tornádókat is. Hallani a sírását, elveszít az ágaiból, a leveleiből, nem hajlik úgy, mint a fű, hogy kiegyenesedjen a vihart követően. Nem képes rá. De elég erős, hogy állva maradjon, hogy ne törjön meg a széltől. Elizabeth neheztelése, közönye most a vihar, a próbatétel, az újabb próbatétel, amit ki kell bírnom- bármennyire szeretnék csak engedni, könyörögni, bocsánatot kérni, gyengének lenni. Előtted nem kellett soha eljátszanom az erőt, hogy nem pusztít el a vihar, te adtál erőt, mágiát hozzá, hogy kitartsak. Most viszont... most ellened kell kitartanom, egyedül.

A boldogságod, mint villámcsapás. Tudom, hogy valószínűleg nem igazi, de gondolkodom rajta, hogy vajon olyan tökéletes-e az én udvarias, magabiztos mosolyom, az erő, amit sugározni akarok a vendéglátónk felé. Tudom, hogy a legtöbb ember képtelen lenne rá, hogy átlásson rajtam, de vajon ott van valami, amit te látsz rajtam? Én nem látom rajtad a hibát, mintha tényleg tökéletesen boldog lennél.

Oly gépiesen tökéletesen viszem a beszélgetést- most is mindent a kezemben tartok, most is arra halad minden, ahogyan terveztem. Milyen sokáig vágytam erre a kontrollra, erre a tökéletességre, melyet csak gyenge látszatként birtokolhattam, és milyen keveset jelent most. Alig számít, most csak át akarlak karolni, mint régen- és úgy is, ahogyan korábban még nem. Felismerem az elméd alakját, szeretném újra érinteni, közben pedig elképzelem a kezemet, ahogy hozzád ér- helytelen erre gondolni. Mégis, még mások társaságában is eszembe jut a fekete haj, ahogy szétterül a hófehér lepedőn.

Csak egy másodperc habozással árulom el, mit érzek, mielőtt kinyúlok, és szó nélkül elveszem a naplót, mintha az visszavett bizalom volna. Nem tudom elképzelni a távolságtartó leveleket, melyek helyette maradnak, de nem árulom el, hogy mit érzek. Nem hagyhatom, hogy legyőzzenek- még te sem. Nem hagyhatom, hogy tönkremenjen minden; akkor sem, ha tönkre kell mennie mindennek érte. Lehetetlennek érzem, hogy még mindig mosolyogva ülök le a kávéval, hogy a szemem képes elszakadni rólad, a tökéletességedről.

Szükségem van rád. Akarlak.

Tisztességes emberek között vagyok a díszvendég, a mosolyom olyan, mintha nem lenne a gondolataim között, hogy megragadom a lányomat, és engedek magunknak. Akarom őt- akkor is, ha tilos.

Tudom, hogy elég erős vagyok, miközben a kávéba kortyolok, és Phoebe Grantra mosolygok, amikor valamilyen humorosnak szánt történetet próbál előadni.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző              meggyőződését.    Ha dühös volt — csak halvány rózsás pír az ég alján, egyre közelebb. Közelebb.    Valami túl tökéletes — vagy a mosoly, vagy a vállai íve.    Nyilvánosan alig-alig eszik — most, hogy lehetőségük volna, sem teszi.    A kávé rideg a kis gyömbéres sütemények mellett. Nem ridegebb, mint az a mozdulat —    látszólag minden rendben van. Minden tökéletes. Semmi sem az.    Sötétzöld bársonyfüggöny, amin keresztül csak szűrt fénynek jut hely — így emelte ajkához    a poharat, tekintete nem fordult az apja felé. Roger Grant, az udvarlója — őt hallgatta,    mintha semmi nem köthetné le úgy, ahogy annak élményei a tanulmányaival kapcsolatban.    Csak akkor bólint, mikor a délutáni túráról kérdezik — a rádió hangja megül a beszélgetések mélyén.    A levegő forró — de a vihar már közeleg. Egyikük sem hallja, egyiküket sem érdekli.    Levelek susognak, minden kétség alszik.    Ugye ön is jön majd velünk később, a tóhoz, Ms. Rappaport? — Elizabeth fiatalabb volt nála.    Roger Grantnak túl friss az arca, túl tiszta a hangja.    — Majd meglátom, de már elígérkeztem a túrára. Ne haragudjon, át kell öltöznöm hozzá. —    a férfi pontosan tudta, mit jelent ez a mondat. Elizabeth nem fog menni. A feszültség nem tartozott oda —    mégis ott volt, mint valami nyers, láthatatlan selyem megfeszülvén.    A távolban már komoran követték egymást a viharfelhők — szinte fullasztó volt az izgalom, mintha a táj is    visszatartaná lélegzetét. A mágikus anomáliak megkövetelik a maguk figyelmét. Előbb forró —    aztán majd dermesztő hideg lesz.       — Elnézést, odalent találkozunk, ahogy megbeszéltük. Köszönöm a kávét. —  mindannyiukra    mosolygott, egyikükre sem igazán. A háta beszélt, míg megfordult, elindult JFR mellett —    te maradj csak, ha már ilyen jól érzed magad.    A határtalan legelők, göröngyös dombok, ritkás erdősávok könnyedén tagolták a birtokot —    akár Phoebe kése a citromos süteményt, melyet a férfinak nyújtott. Eszébe sem jutott útnak    indulni — biztosan megáznak még, nem igaz?    Elizabeth Rappaport karcsú lovaglócsizmájában, hideg, fehér lovaglószoknyájában, ingében —    már az egyik thesztrált simogatta lassan odalent. Haját feltűzte — de ez is távolságot szült    csak közöttük. Nyaka fehérsége — szótlansága.    Az ízlésed egy magnixé. Remélem, szégyenedben el is veszed — a legjobb barátnője leszek,    jobb, mint saját anyja lehetne. Őszintébb lesz hozzám, mint saját magához, vagy hozzád —    és semmit nem tehetsz majd ellene. Miért is tennél? Hiszen benne megbízol.    Én vagyok az, aki nem érdemes rá.    A thesztrálok patái alatt a nyirkos föld nyikorog — ígér valamit, valami egészen szörnyűt,    amely már a látóhatáron jár. Elizabeth szeme sötétebb, mint az ég — miközben mégis    Rogerrel beszélget elmélyülten JFR legnagyobb boldogságára.

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

 Talán a viharral érkező frontot érzem. Talán a vihart, amely a lány, sötét felhőkkel, melyeket nem tud megkötni a legszebb díszes csat sem. Megtanultam mosolyogni a halvány arcú világra, az üres emberekre, akiket felcserélhetnék egymással: Phoebe Grant szépségével, vágyával, süteményével lehetne bármelyik amerikai jó család nem sokra vágyó tagja. Egy kis ambíció, de nem sok, és ha gyerekei születnének, az elhalna nyomtalanul, ahogy a feleségemé. Roger Grant pedig bármelyik jól nevelt fiú lehetne, aki okot ad talán a büszkeségre, de hiába ihatott fiatal korától bort a vacsorához, olyan távol van a férfi kortól. Érzem, hogy hazugság, amikor arra gondolok, hogy talán Elizabeth nagyobb biztonságban lenne mellette.

 Elizabethre nehezebb mosolyogni. Szinte lehetetlen. Az ő tekintete nem halvány, nem kicserélhető, nem születne belőle másik, ha a kegyetlen napfény az ő viharát is szerteoszlatná. Ő tökéletes és megismételhetetlen, ő gyönyörű és elegáns marad, akkor is az volna, ha meztelenül kellene a kanapén ülnie, de látom a valóságot. Tudom, hogy mit érez, tudom, hogy hozzám beszél igazából, miközben azokhoz a halvány arcú, kicserélhető emberekhez beszél. Ő olyan vihar, amely elegáns, de haragos. Elutasítottam.

 A citromos sütemény olyan a számban, mint a föld, a gyönyörű bútorok, mint bármelyik másik, Phoebe Grant pedig nem több egy titkárnőnél, aki udvariasan mosolyog, miközben átadja a papírokat, mielőtt lesétál a színről, és senki nem emlékszik rá többé. A közelgő mágikus vihar lehetne kiemelkedő, amely vonzott volna fiúként, amikor még halhatatlan és legyőzhetetlen voltam, amikor egy történet voltam, amely még megírásra vár. Most csak újra és újra a lányra nézek, miközben a gondolatim villámokként cikáznak.

 Vágyom a combjaira. Vágyom a bűnre. Vágyom arra a rajongó tekintetre, mely kiemel, talán az érdemeimen felül.

 Tudom, hogy Elizabeth most is kitüntet, az érdemeimen felül. Még ha büntetni is kíván, talán kiutat is adhat ebből: csak oda kellene adnom őt, egy jó család jó fiának, aki megbecsülné és vigyázna rá, megvédené tőlem. Távol vinné őt, olyan helyre, ahol a hurrikánom ciklonná szelídülhet, ahol nem foszthatom meg életszakasza következő lépésétől. Ezt kellene tennem, mert a vágyaim elemésztenének minden jövőjét.

 A thesztrálomon érzem a nyers hús illatát, ahogy felülök rá. A fiú tartásából meg tudom mondani, hogy nem látja őket, kizárólag a nyereg teszi lehetővé számára, hogy felüljön a hátára. Ciklon sem maradna ilyen gyenge és száraz éghajlaton.

 Alig-alig beszélek Phoebe Granthoz, végig Elizabethet nézem, akinek tökéletes haját éppen hogy megérinti a vihar előtti szellő. Ő a vihar, és megrémít a gondolat, hogy ez a vihar azután eltűnik, nem marad más belőle, csak néhány halvány esőcsepp, nyári zápor, mely nem is emlékeztet arra a fiatal hurrikánra, mely látott a legmélyebb állapotomban, mikor haragom elemésztette a magnixet.

 Csak bűnök közül választhatok.

 Megérintem a lány elméjét. Nem is igazán tudom, mivel szeretném- küldhetnék kedves képet arról, amikor thesztrál csikók születtek, tizenkettő volt, és már akkor is alabástrom tökéletességén átszűrődött az őszinte boldogság, ahogyan a csikó rácsipogott. Küldhetnék képet egy kedves, kettesben küldött délutánról, amikor hosszasan beszélgettünk, mielőtt újra megküzdött az elménk, amikor Elizabeth olyan lenyűgözővé vált, mint amilyen most.

 A gondolatfoszlány azonban nem racionális. Az első bűnt mutatom neki, amikor ott álltam két holttest felett: az anyjáé felett, a boncnoké felett. Az érzést, ahogyan rájöttem, látta, miként öltem meg a férfit, hogy anyja maradványait a családunkhoz méltó tisztelettel temessük el. Már akkor tanúja lett a bűneimnek, melyeket azóta sem rejtek el. Milyen bűnei vannak egy Roger Grantnak?

 A thesztrál prüszköl, amikor egy villám hangosabban hasít át a horizonton, mint a többi, mint a távoli morajlás.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző              meggyőződését.    Eleinte csak a nap tompul el — akár egy koszos üvegen át nézett vasárnap délután.    A látóhatár felhői harántcsíkos zöldesszürkék.    Elizabeth Rappaport úgy hajol közelebb Roger Granthez, mint aki csak szeplőit szeretné    számolni — rajongó ártatlansággal. A párás levegőben szirmot köztük — valami türelmetlen,    türelmetlenül vidám bont.    De magában ő is tudja — már az emlék fodrozódása előtt is, hogy közös vásznuk szakadását    be nem foldozhatja. Elizabeth annál jobban haragudott a férfira — hogy elméjének sötét    zugaiba épp most csempészett fényt a rettegés. A tőle való rettegés.    Ő a legélesebb fegyver — a legélesebb, amely valaha a kezében volt.    Sosem kérdezett — nem tett szemrehányást. Elméje megült csak halkan, mozdulatlan —    csendje ijesztő volt az emléket meg sem érintvén.    Csak egy pillanatra nézett hátra — az egyik kanyarban, míg a fiú thesztrálja mögé sorolt.    Szeme hideg volt — mint a téli texasi reggel, mikor a madarak énekét sem hallani már.    Nem kért a kedvességből, emlékből — JFR egész életét lába elé tehette volna, templomi,    bibliai haraggá dermedt minden eddigi figyelme.       — Nem, a csend szerintem is áruló. —  válaszolta egy lényegtelen    kérdésre. Roger Grant meg sem fordult nevettében — Ms. Rappaport társasága még    éjfél előtt egy perccel is humoros volt számára.    Hangjának hajszálvékony árnyalatai — mind egy elharapott szó maradt.    Minden pillanat egy emléket hasított le magukból —    visszavarnni nem lehetett már egyiket sem.    Áruló. Elizabeth gesztusában ott égett — a legnagyobb sértés, hogy JFR még mindig    emlékszik mindenre, de már nem elég bátor, hogy kimondjon bármit is.    Méltatlan áruló. Nem azzal, amit megtett — azzal, amit nem.    Az ő csendje áruló volt — Elizabeth csendje ítélet.    Nem játszotta meg a sebezhetőt — kivonult közösségükből, már-már Roger Grant    karja után kapott, mikor az készült elejteni a térképet. Kivonult.    Kivonult a férfiból — aki nem volt hajlandó elmondani, miért kezdett máshol keresni    valamit, amit tőle is megkaphatott volna.    Az égbolt egyre forróbbá vált — szikráztak alatta kimondatlanságaik.    Talán szomorú is volt — a villámok fényében nehéz volt olvasni belőle, még nehezebb,    mint máskor. Nem akarta, nem engedte.    Hogy szomorú volt — nem őszinte, tiszta szándékból. Gyűlölt veszíteni — és gyűlölte    elveszíteni legnagyobb szövetségét. Nem becsülte eléggé: talán egyikük sem a másikat.    Elizabeth felvonta az állát — a szél megérkezett közéjük. Roger Grant mondott valamit —    de kinek számít, hangját elnyerte a kavargó harag.    A thesztrálok nyugtalanná váltak — mintha érezték volna, Elizabeth gyűlöletében    több számtani mérték, tervezés volt, mint egészséges.    Aki nem választ, az elveszti jogát, hogy sajnálja magát.

[- Menjenek előre, Mr. Grant! Rövidesen felzárkózunk Önökhöz.]

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

 Érzem, hogy elönt a harag, amikor nem érzek reakciót a lány elméje felől, a harag pedig hasonlít az élénk színű villámhoz, mely kettévágja az eget. Talán nem lenne jogom dühöt érezni, de érzem mégis, hogy ott ég belül, és nehezen tudom visszafogni. Soha nem éreztem ilyet a lány felé, de az elutasítása, hogy figyelmen kívül hagy, hogy elfelejti, hogy az apja vagyok, megfeszíti az izmokat a kezeimben, melyekkel a thesztrál kantárját fogom.

 Mindig kitüntetett figyelemmel néztem a lányra, és az, hogy most a középszerű fiúval flörtöl, hogy elutasítja az elmémet azután, hogy korábban én tanítottam meg erre a mágiára, keserű és égő ízt hagy a számban, és talán csak azért nem rohanom most le keresetlen és haragvó szavakkal, mert nem akarom, hogy a Grantek lássák ezt. Semmi közük a családunk belső ügyeihez, még kevésbé ahhoz a hídhoz, melyet felépítettünk Elizabethtel, még akkor sem, ha most lángokban áll, és talán nemsokára csak hamu lesz a szélben, és talán el is felejtjük, hogy miért volt ez ilyen különleges.

 Ahogy a szél behasít felém, és a csődör, melyen ülök, idegesen meglebbenti szárnyait, megérintem a nyakát szabad kezemmel, mellyel nem a kalapomat akarom a helyén tartani. A vihar olyan, mint a közöny, mely kiűzi azokat az érzelmeket, de az én közönyöm még nem érkezett meg. Haragszom a lányra minden másodpercért, minden távolságtartó gesztusért; kiabálni akarok vele, meg akarom büntetni, elmondani neki, hogy milyen hálátlan, még ha talán nem is igaz. Tudom, hogy jelentős részben az én hibám, de tornádóként zúg bennem a sértett büszkeségem, a sértett biztonság, melyet eddig megkaptam, és most hirtelen megszűnik. Ez nekem jár.

 Csak oldalra nézek a nőre, amikor megszólít- nem akarom, hogy megismételje, amit mondott, szavait elvitte a szél. Nem számít, hogy mit akart mondani, nem érdekel, és tudom, hogy most, hogy én is telve vagyok viharral, a haragom rá is lesújthat. Érzem, hogy összegyűlt minden bennem, mely egy férfit arra késztet, hogy fegyvert ragadjon, mellyel lesújt az ellenségeire, amikor veszélybe kerül, ami az övé. Elizabeth az enyém. Nem adtam oda senkinek, és bármennyire úgy tesz, mintha joga lenne hozzá, hogy ellökjön, továbbra is az apja vagyok. Továbbra is az enyém. Robertnél mindig elég volt egy szigorú tekintet, Junior pedig kevéssé érződik már kezelhetőnek, olyannak, akiben reménykednem kellene még. Elizabeth viszont méltó a haragomra.

 Felnézek a mágikus vihar közelgő sötétje felé, mely egyre fenyegetőbben néz ki. Pontosan illik a hangulatomhoz, és még ha tudom is, hogy mennünk kellene, vágyat érzek vele, hogy megküzdjek vele. Éppen így kell megküzdenem majd a lány viharos haragjával, megütköztetnem a sajátommal, ahogyan az elménkkel tettük. Soha nem féltem háborúba menni, és nem ma fogom elkezdeni a megadást, akármibe kerül.

 Ahogy egy villám fényénél ránézek a lányra, ahogy hideg közönnyel ül thesztrálja hátán, érzem, hogy körbe tudnám venni a haragommal, rá tudnék zúdítani mindent, amit az elutasítás miatt érzek. Gyönyörűnek látom még most is, és ahogy bent feltámad a tűz, elképzelem az érzést, ahogy ujjaim keményen megragadják a nyakát, a felkarját, ahogy ráüvöltöm az összes sötétséget, mellyel számon kérem azokért az érzésekért és gondolatokért, vágyakért, melyeket nem szabadna táplálnia, melyeket én is táplálok. A viharban persze kevéssé számít az erkölcs.

 Hirtelen ötlettől vezérelve érintem meg a pálcámat, és mielőtt átgondolhatnám ezt, már ki is oldom a lány nyergének szíjait. Csak annyira, hogy ne essen le, de eléggé, hogy egy jó lovas azonnal észrevegye. Sikerül egy villám zúgásával egybe időzítenem, Phoebe nem jön rá, nem látja, a fiú pedig nem lát semmit. Elizabeth persze tudhatja. Felzárkózom mellé.

 - Menjenek előre, Mr. Grant! Rövidesen felzárkózunk Önökhöz.- tudom, hogy racionális is lehetne, hogy ő ne maradjon hátra. Bármennyire látom, hogy tanult lovagolni, hatalmas hátrány, hogy Roger nem látja az állatot, melyet megül, a thesztrál pedig érzi a gyenge, vak lovasokat. Persze, nem racionális érvekkel készülök: fenyegetően nézek rá, hogy ne vitatkozzon, úgy, amikor télen mondtam meg a törzsfőnek: ha nem távozik a földemről, meghalnak, az utolsó emberig. A halál most is ott van a pillantásomban, ahogy elzavarom a fiút a lányomtól. Aki az enyém, akár akarja, akár nem.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: a történet minden része fiktív, nem tükrözi a szerző              meggyőződését.    Hogyan birtokolhat bárki? Hogyan birtokolhat és veszíthet el bárki?    Hogyan birtokolhat, veszíthet el bárki anélkül, hogy eszét ne veszítse vele?    A levegő forró — a mennydörgés tompa, közeli, minden lüktetésével ígéri,    azonnal leszakad. Közéjük — számtalan gyilkos haraggá szóródva.    A viharossá dagadó szél fodrozza a domboldalt — füvet, virágokat, kimondatlan    szavaikat. Mintha az egész világ egyetlen lélegző tenger volna —    Elizabeth haragot arat. Lassan kóstolja a férfi hullámzó haragját —    minden apró cseppje más árnyalatú élvezet. Harapás.    A horizont fekete — a föld megmozdul lábuk alatt a széllökésektől. Bennszakad a    levegő — a fények elhalványulnak. Nem néz a férfira — anélkül is tudja,    miért engedtek a nyereg szíjai. Nem haragszom rád —    súgja a háta, válla, nyaka. Nem fordul felé — nem érdemled meg.    A bosszú nem szólal meg — csak megjelenik. Elegáns, hideg — lassan bomlik ki,    mint hajából a selyemszalag. Nem kap utána.       — Igen, kérem, Mr. Grant, hamarosan utolérjük. — a kantár    ujjai között: kimért, finom, túlságosan szabályos. A testtartás nem meghittség —    határvonal.    Mintha JFR sosem létezett volna — úgy csúszik le a thesztrál hátáról, hogy maga    rögzítse újra a nyerget. Mint annyiszor korábban — már nem volt puha,    megbocsájtó. Nem ért hozzá — mintha idegenek volnának. Hajlandó volt    elkárhozni itt előtte — és nézni, ahogy a férfi nem érintheti többet.    Elizabeth Rappaport tökéletes volt — áldozatnak, és mélyen lappangó gyűlöletnek is.    Mozdulatai nem egy megbántott kislányéi voltak — tekintete alatt sötét árnyék    húzódott. Csak ítéletül szolgált, ahogy nem nézett rá.    — Erre semmi szükség. Biztosan nem szeretnéd megsérteni Grantéket. —    nem is figyelmeztető lövés: rögtön kivégzés.    Most először találkozik a tekintetük — Elizabeth dühében mintha mosolyogna.    Vágyik a férfi dühére — keresetlen szavaira, hogy bűnhődjön.    Bőrük lassan majd az eső permetétől csillog — ruháik nehezebbek, mozdulataik    ösztönösebbek.    A thesztrál hirtelen mozdul — a szálas test megfeszül félelmében. Elizabeth tenyerét    a nyakára simítja — de a szeme sötétebb már, mint a felhők.    — Talán mégis előre kellene menned. Nyilvánvalóvá tetted, hogy    Mrs. Grantnek támogatásra van szüksége, nem igaz? — szoknyájának    fodrait elkapja a vihar erősődő sóhaja.    De talán nem erkölcsi támogatásra. Nem mély támogatásra.    Mintha a vihar testet adna a benne tomboló dühnek — jogosnak, és a    színpadinak egyaránt. JFR-nek semmi joga arra, hogy azért büntesse — amit érez.    És amit Elizabeth sosem nevezett nevén.    Amint az óriási cumulonimbus koronaként járja át az eget — alja szinte fekete,    szélei halványzöldben égnek. Mélyet kortyol a férfi haragjából de —    Ő miért érez dühöt?

[- Nem tűröm ezt el... a lányom vagy. Az enyém. Nem tűröm ezt el.]

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

 Ahogy egyedül maradunk, eszembe jut egy ijesztő felismerés: talán végig félreértettem valamit. Talán ezt a közeledést félreértettem Elizabethtől, mely nem lenne olyan meglepő; nem érintettem nőt Yvette halála óta, leszámítva a kurvát, aki alig számított, alig volt több személytelen érintéseknél, nem számított nőnek, nem is számított igazán embernek. Könnyen lehet, hogy elfelejtettem mindent, amit még az Ilvermorny falai között tanultam fiúként a női nemről, és az apró jeleket rosszul értelmezem.

 Másfelől tudom, hogy Elizabeth nem ártatlan gyermek, mint Robert. Talán az ártatlanság tökéletesség mások szemében, de tudom, hogy a lányom remek lovas, és pontosan megtanulta a nevelőnőtől, a nővéreimtől, hogy hogyan forduljon a nyeregben, amikor áruló meredélyek ígérik neki, hogy a mélybe rántják. Nem hibázik, nem néz el semmit, nem tesz félreérthető gesztusokat- nem azok számára, akik tudják olvasni. Sokan lehetnek vakok a távolságtartó mosolyokra, a hideg szavakra, de én nem vagyok közöttük.

 Tudja, hogy mit csinál.

 Felbosszant. Érzem, hogy rettegek a vihartól, amely feltámad bennem, mert hosszú ideje először ismét úgy érzem, hogy nem tudom kontrollálni magamat. Nincs a kezemben a gyeplő, ahogy akkor sem volt, amikor azon a napon, a nyitott tetejű kocsiban a vér vörösre festette az ülést, a bőrünket, az ambícióimat, a sebezhetetlenség illúzióját. A lány az én biztos pontom az életben, és az, hogy ki akarja tépni magát belőle, tornádókat gerjeszt a lelkemben, készen rá, hogy ledöntsön mindent- a házat is, amit a szívemben emeltem neki.

 Ahogy az eső elkezdi verni kalapom karimáját, ökölbe szorul a szabad kezem, pálcámból pedig szikra reccsen elő, ahogy eltorzul a haragtól az arcom. Olyan hirtelen történt. Ezt érdemlem? Felneveltelek, neked adtam a tudásomat, neked adtam a bizalmamat, és most ellöksz magadtól? Látom a haragodat, de látom azt a rengeteg közönynek tűnő leplet, mellyel leöntötted, hogy elrejtsd előlem. Megragadom a thesztrálom gyeplőjét, ahogy az prüszköl, határozott kézzel, jelezve neki, hogy nem mehet sehová.

 - Nem tűröm ezt el... a lányom vagy. Az enyém. Nem tűröm ezt el.- elrepül a kalapom a hirtelen szélroham hatására, de nem mozdulok, nem is hunyorgok, ahogy a hideg víz az arcomba, a szemembe csap. Az ég haragos zöldekből, villanó kékekből, lilákból és narancsokból áll, a világ összes színe összegyűlik, hogy harcoljon a fekete és a lila zsarnoksága ellen felettünk.

 Tudom, mi ez. Egy örök pillanat. Egy pillanat, amely örökre itt lesz.

 Talán ez az a nap, amikor a haragom kirobban, a szándék és az ösztön átokká válik, talán ez az a nap, amit örökre bánok majd. Ami örökre megszakít mindent, amikor elveszítem a lányomat. Ahogy nézem a tökéletes arcot, amely annyi fájdalmat okoz fenséges sztoicizmusával, eszembe jut, hogy látni akarom a könnyeket, ahogy elvörösödik, eltorzul a fájdalomtól. Érzem, hogy bántani akarom, hogy érezze, amit én érzek, meg akarom büntetni, ami jogom, és amely nekem is borzasztó szenvedést okozna, és amely szenvedés talán elmosná ezt az egészet.

 Egy pillanatra elképzelem azt is, hogyan torzulna el ez az arc egy másik érzelemtől. Haragosan beszívom a levegőt- tudom, hogy el akar csábítani. Érzem, hogy másodpercekre lehetek attól, hogy felemeljem a pálcás kezem.

 - Az apád vagyok, és nem fogom hagyni, hogy...- nem tudom, hogy a vihar haragját, mely bennem tombol, rád eresztettem volna. Talán átokba öntöttem volna a haragom, néztem volna, hogy vonaglasz, hogyan törik meg az érzelemmentesség maszkja, hogyan kényszerítelek rá, hogy haragudj rám, hogy gyűlölj, ha nem szeretsz már, mert az is jobb a semlegességnél. Talán legyőztem volna a vihart, és hagytam volna, hogy lassan kihűljön minden.

 De a villám fénye megvilágította a tomboló fekete tölcsért mögötted, a horizonton, távol, de közel, mely eddig rejtve volt, de zúgva közelített. Érzem, hogy ez nem hagyományos vihar.

 - ÜLJ FEL!- tudom, hogy zavar az érintésem most, ahogy elteszem a pálcám, és melléd sietek, hogy felsegítselek a thesztrálodra. Talán nem is fogsz követni, amikor a nyeregbe ugrom, és elindulok előre, hogy megpróbáljam távol tartani a vihart. Ha most a tölcsér felé lovagolsz, az egyetlen dolog, amit tehetek, hogy követlek téged.

 Nem tiszta a fejem, és tudom, hogy követnélek.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi           a szerző meggyőződését.    JFR tekintetében az ég — túl valóságossá vált. Narancsos, mintha a fény    halna el benne — a tompán zöld táj nyíltan terült el előtte.    Elizabeth most is tökéletes maradt — tökéletes sértettségében, tökéletes    haragjában. A mozdulat — amellyel eltartotta kezét a kantárral, merev,    kemény maradt. Indulatos — a szeme alatt feszülten vibrált az a szenvedély,    amelyet..    Amelyet felismerésként — akár a villám a mennyeket, harap el egy másik.    Az értelem határán táncolnak — JFR valóságának legvégén.    A saját érzéseinek.. fenyegető ismeretlenjében.    A  levegő vastag, nehéz — mint egy titok, melyet nemcsak nem mondhattak ki.    Nem is tudtak róla, míg késő nem lett.       Ez vagy te? Ez vagyok én.    Félnem kellene tőled — elpusztíthatnál. Megölhetnél. Te is tudod.    És most.. csak most érti meg Elizabeth Rapppaport — ők tényleg ugyanazt akarják.    A másik dühét — szenvedélyét. Haragját — és őrületét. Mindent.    Szavaira elmosolyodik — a gesztus lágy, beljese éles. Kést rejtő    selyemzsebkendő.       — Na és mit fogsz tenni ellene? — először    néz rá ilyen megbocsájthatatlanul.    Elizabeth Rappaport sosem sértett meg senkit — szívességet, ártatlan,    látszólag öntudatlan szívességet tett jelenlétével mások nehéz perceiben.    De Elizabeth Rappaport volt — ahogy jelen is.    JFR lánya volt — a belőle sarjadt sötétség.    Nem süti le tekintetét — vágy fut az ajkain.    Az arca őszinteségében tündökölt, perzselt a szél morajlása között.    Arca leplezetlenül őszinte — talán a legrosszabb, amivel ellenfelévé válhatott.    — Én sem. Nem fogom hagyni, hogy boldog légy nélkülem. —    mondta szinte szakrális borzalommal.       Szavait sokféleképp lehetett érteni — ha nem hasít belé a villám.    Körülöttük a táj tiltakozott a rémálom ellen — minden morajlás,    aztán a csavarodó füttyszó. Elizabeth haja kibomlik, ahogy megfordul —    háta mögött a természet követeli magának a főszerepet tragédiájukban.    — Mágikus. — de nem volt benne biztos, hogy a    férfi hallotta őt. Talán ügyetlen, kapkodó a mozdulat, amellyel felült    a thesztrálra — csontfekete teste azonnal menekülni akart.    Nem kellett megfordulniuk sem — azonnal neki is iramodtak a határnak, el —    bármerre, csak el a halál közelségétől.    — A térkép. Nálad van? — csak elméjében    szólal meg. Ura a helyzetnek — ennek inkább, mint az előbb.    Csak egy pillantást vetett rá — de lennie kell valahol egy vendégháznak..    Elizabeth Rappaport tudja — nem pusztulhatnak el egy tornádótól.    Csak attól, amit éreznek egymás felé.

[- Azt hiszed, hogy nem fogok semmit tenni?]

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

 Én vagyok a vihar.

 Nem tudom, hogy valaha éreztem-e ilyen hosszan elnyújtott, kínzó haragot, megbocsájtás nélkül- vagy anélkül, hogy azután a haragom valóban lesújtott volna teljes erejével, akár zöld villanásként, akár valamilyen más támadásként. Máskor a haragom tárgyai olyan emberek voltak, akik méltatlanok voltak a tiszteletemre, és a haragomat az váltotta ki, hogy valahogyan mégis az utamba álltak, ártottak nekem.

 Elizabeth más.

 Nem méltatlan a tiszteletemre. Nem méltatlan a szeretetemre. Továbbra is azt érzem, hogy szeretem, ahogyan a tűz szereti a fát, a házat. Tudom, hogy megérdemel minden megbecsülést, ahogyan rápillantok, ahogy látom, hogy most, két vihar közé szorulva is tökéletesen viselkedik. Mégis olthatatlan a haragom, amit felé érzek, mert nem tudom elfelejteni neki, megbocsájtani neki, hogy megtagadja magát tőlem.

 - Azt hiszed, hogy nem fogok semmit tenni?- a mosolyom kegyetlen, most nincs benne az a szeretet, amit a gyermekemnek kellene tartogatnom. A lány nem gyermek, fájdalmat okoz, és érzem, hogy vissza akarom adni, amíg meg nem törik a maszk. Alatta akarok lenni, látni akarom az őszinteségét, akkor is, ha...

 Pislogok egyet, beszívom a levegőt. Mintha beszívhatnám a szavak jelentését. Boldognak lenni nélküled... Nem tudom elképzelni, hogy valaha érezhetek boldogságot az én Elizabethem nélkül, pedig tudom, hogy ez az egész közöttünk nem létezhet örökké. Lesz egy nap, amikor oda kell adnom valakinek- és úgy érzem, hogy erre utalt. Úgy érzem, hogy ő arra utalt, hogy ne adjam oda senkinek.

 Azt akarja, hogy tartsam meg. Magamnak.

 Ahogy a lány kibomló haját fújja a szél, szinte el is felejtem, hogy mekkora veszélyben vagyunk. Elizabeth nem kislány, fekete haja olyan, mintha haragos viharfelhőkből állna, és egy pillanatra nem nehéz elfelejtenem, hogy a lányomat nézem, nem valakit, akit álmaimban láttam.

 Azokban az álmokban, azokban a fantáziákban is ki van bontva a haja.

 Persze ostobaság. Csak arra gondolt, hogy nem fogadja el, hogy kizárjam, eltávolodjak tőle, elveszítsem és eltépjem azt, ami közöttünk van. Ostobaság azt hinni, hogy arra gondolt, csak én látok bele olyan dolgokba jeleket, amelyek teljesen normálisak egy apa és a lánya között, ha olyan közel vannak egymáshoz, mint mi. Romlott vagyok.

 Nem kell szóban beszélnünk, nem kell szóban visszaigazolnom semmit, csak magamhoz veszem egy gyors mozdulattal a térképet a nyeregtáskából, mely a védő varázslatok ellenére is haragosan igyekszik megadni magát a szélnek. A tornádó tényleg mágikus lehet, ahogyan az egész vihar is az. Talán nem bölcs most a pálcámat használni iránytűnek, ahogyan nem bölcs megérinteni Elizabeth elméjét sem, de vele akarok lenni.

 Valahogy azt érzem, hogy ha a vihar el is pusztít minket, ha az elménk összekapcsolódik, túlélünk a tornádóban, és örökre együtt fogunk harcolni, viharként, ki nem mondott szavak és megbánt érzelmek szeleként.

 - Van egy vendégház fél mérföldre észak-keletre. A védővarázslatai kibírják a vihart.- azon kívül, hogy az elmémmel átadom az üzenetet, nem is engedem el. Mintha az üzenném, hogy soha nem fogom, örökre tartani fogom, örökre vigyázni fogok rá. Akkor is, ha a haragunk talán még hatalmasabb vihar.

 Nem kell lemaradnom. Elizabeth kiváló lovas. Tudom, hogy a haragos, hideg esőcseppek, a haját érő szél nem fogja megállítani. Nem tudok én magam sem hátranézni, nem kell tudnunk, mennyire van közel. A thesztrálok gyorsabbak, de ha azt érzik, hogy nem irányítjuk őket, gyorsíthatnak még jobban- vagy megpróbálhatnak a levegőbe emelkedni, akkor pedig biztosan meghalunk.

 Nem nézek hátra, csak az esőfüggönyön túl keresem a kis házat. Elég, ha az elméjét érzem. Nem engedem el egy pillanatra sem.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi           a szerző meggyőződését.    Mintha lázas volna — a tekintetében édes maradt a harag.    A levegő túl nehéz — pillanatokra túl lassú.    A közelségük elviselhetetlen volt — a bosszúké, felismeréseké.    Kegyelmet nem sodort a szél — vagy csak őket nem érte már el.    — Remélem, hogy fogsz. Te nem? — kérdezi higgadtan.    Ettől még jobban fáj. A nyugalom örökölt fegyver — a Rappaportok öröksége.    Ebbe terítenek — ehhez fohászkodott a férfi indulatos, sötét éjszakákon.       A kegyetlen nyugalom pedig eljött érte — ahogy a mesékben. Kiszámíthatatlanul,    de — szó szerint.    Elizabeth mosolya tökéletes — jellegzetes, akár egy múzeumi portré.    Felismerhető, és — valakinek fájdalmasan drága. Érlelt bosszújuk már    nem csak a viharé — valami véglegesé, a csönd előtti utolsó remegésé.    De már nincs hová menekülniük maguk elől.       A domboldal máskor szelíd fűtengere kettéválik — előbb előttük, aztán mögöttük    majd. Elfogy a levegő — mind ott kavarog nem messze.    Már nem csak eső, nem csak szél — tekintetük sötétebb, mint a vihar.    Elizabeth elkapja a gondolatot — akkor arra, mindjárt meglátom.       Nem gondolkozik, elhiszi-e — a szél már belemarkol a ruháikba.    A horizonton az ég fehérré villan, csontfehérré — másodpercekre meglátszanak a    fák kontúrjai. Hangosan sikolt a domboldal.    A thesztrálja megugrik ijedtében — a következő mennydörgésre a föld is megmozdulni    látszik. Az ágak meghajolnak a sötétségnek. Mint valami ősi, vad idők    árva gyermeke — a tornádó mindent magának akar.    Elizabeth szorosan tartja a kantárt — átugranak egy mélyedésen, nem pillant hátra.    Tudja, hogy — JFR nem hagyja majd el. Soha nem kívánt mást — magukat csak az    egész világ ellen. Az ellen a világ ellen, amely mint a vihar — mindent tönkretett.    JFR nevének betűit — majd a sosem volt nyugalmas estéket, amelyekben az apja    egészsége úgy borul rájuk, mint az ég Texasra.    Akarta, követelte, hogy legyen rá büszke — és hogy magára legyen az.    Hogy ugyanaz legyen — hogy ő maga legyen a vihar.       De az években, melyekben céltalan sodródtak — most Elizabeth ott áll mögötte.    És nem viseli el az árulását — vagy hogy megadja magát neki.    Egyikük sem a másiknak. Táj — a természet haragjának.    — Ott van. Erre! — a férfi elméje még most is otthonos    volt. Az előttük elnyúló föld forró, poros, nyárillatú — akár egy hosszú, részeg álom.    A végén pedig — a vadászház. Magányos.    Csak most nézett át a válla felett — a tornádó zöldes-fehér angyal volt.    Mintha csak az istenek gyermeke volna — sosem látott szebbet.    Ahogy JFR fényénél sem azelőtt. A harag és vágy alatt — a szél már nem játszott    velük, üvöltött. A világ elszíntelenedett — épp úgy, ahogy a férfi nyomán.    Ígéretet látott benne — és azt, akit viszontláthat.    Talán viszont is látja már.    A vadászház — fehér, zsalus ablakokkal, rozoga teraszával várt. Alig látszott —    de ott volt. Leugrott a nyeregből, de tartotta az állatot — ha az megiramodik,    nem látják viszont. Elizabeth nem hagyta volna sorsára. Buta volt, gyermeki —    és ahogy egykor JFR, ő is a felelősség eleven teste a kezei között.    — Az ajtót! — nem tudta volna felfeszíteni.    A szél megrázta az egész épületet — a tető reccsent. Mégsem maradt más.    Maga előtt a thesztrálokat kényszeríti be — nincs idő a pincét keresni, ha volna is.    Már a gardróbban vannak, mikor — egy pillanatra eltűnik minden fény.    Minden hang más — a világ szétszakadni tűnik.    A tető reccsen — a thesztrálok összehúzódnak rettegve a polcok alatt, között.    — Most... ér ide, Apu. — most nem törődik    az emlékezettel, az iménttel, korábbannal.    Mindketten lebuknak — az életbe vetett csalódás, fájdalom elől.    Előbb a polcok alá — aztán egymásba.    Csak ők maradnak — táj a természet haragjának.

[- Gyorsan!]

National Anthem

 „Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”

18+- utalások incesztusra, mentális problémákra.

  Már nem jut időm a válaszra, de tudom, hogy örökre álmodni fogok erről a pillanatról: egy másik világban nem jött a vihar, nem üvöltött végig a tornádó a mezőn, semmi nem szakította meg azt, ami történni készült. És mi készült történni? Talán olyasmit tettem volna, ami örökre megváltoztat, tönkretesz mindent. Hogyan folytatódott volna a világ, ha elszakad, elporlad minden?

 Örülök a közelgő viharnak, akkor is, ha talán elpusztít minket. Egyszerűvé tesz mindent, hogy csak menekülnünk kell, hogy az egyetlen kérdés, hogy elérjük-e a vendégházat valaha. Együtt vagyunk, ahogy lennie kell; ez a világ gonosz és kegyetlen úgy is, ahogy mi élünk, az pedig örökre megsemmisíteni mindent, ha szétszakadna a kapocs. Ha nem érezném többé az elméjét, ha nem látnám többet, ha nem tudnám, hogy fontos vagyok neki.

 Most nem számít semmi más, csak ő, én és a vihar.

 Halványan, gondolatok nélkül belekapaszkodom az elméjébe. Nem is nézek, a lényeg, hogy a thesztrál lásson- még tizenéves voltam, amikor egyszer két üveg whiskeyvel az ereimben haladtam át a birtokon, és bár nem voltam magamnál, nem zuhantam le. Nem zuhanok le; tudom, hogy nem fogok. Fontosabb nekem, hogy a lány elméjébe kapaszkodjak, ahogy a viharos szél bele-beletép a ruhámba, a lelkembe.

 Most nem érzem azt, aminek oly sokszor éreztem magam. Egy nagy remény hamvai, egy árnyék, amely talán már csak arra jó, hogy megmutassa másoknak, hogy merre tovább, hogy még elérhetnek valamit. Most nem érzem úgy, hogy mögöttem vannak azok a napok, amelyek igazán számítottak, és visszatekintés maradt, amelyet az arcomra hulló esőcsepp, az ismerős felhő kelt a horizonton, amelyet akkor is látni véltem, amikor még tele voltam reménnyel. A kontinens talán legerősebb mágiája az ellenfelem, Elizabethtel. Több vagyok hamvaknál és árnyaknál.

 Szinte vágyom rá, hogy a fehér és zöld tölcsér magába fogadjon, ahogy egy másodpercre rajta felejtem a szemem. Talán egy pillanatra mutatna, felfedne valamit a titkaiból- most nem tűnik fontosnak semmi, amit építeni akarunk, szamarat és elefántot éppen úgy darabokra tépne az ölelésében, a legnagyobb ellenség is apró mellette. De persze, ez nem ok rá, hogy megadjam magam neki.

 Szorosan fogom a gyeplőt, ahogy megragadom a kilincset, és feltépem az ajtót- meglepődöm, hogy nincs zárva, bár miközben a szél szélesen kivágja azt, egy pillanatra ráébredek, hogy talán a közelgő vihar tönkretehette a mágiáját. Vajon ki fog tartani a többi, az épületet védő varázslat?

 - Gyorsan!- egyszerre szólalok meg a gondolattal, mikor rögtön utána és az állatok után becsukom az ajtót. Nem jártam még itt, úgyhogy nem marad más, mint rejtőzés régi kabátok alatt; talán van valahol mélyebben egy pince, de most nincs lehetőségünk lemenni. Most nem marad más, csak hogy átöleljem a lányt.

 Bólintok- talán egy mugli is érezné a mágikus nyomást, amely vibrál a levegőben. Kár lenne bármilyen pajzzsal, bármilyen szofisztikált varázslattal próbálkozni, őrültség lenne megpróbálni hoppanálni- a vihar szétszórna minket, mint egy óriásfenyő száraz leveleit, talán az emlékeinkkel együtt, talán mások is elfelejtenének minket. Nem tudok mást tenni, csak átölelem a lányt, és magunk köré vonok egy vastag kabátot.

 A hideg talán a viharé, talán a mágiáé, talán a félelemé.

 Nem remélek sokat a kabáttól racionálisan. Talán egy vékony ruharéteg védene meg, ha a ház varázslatai, melyek túlélik a szelet és a vizet, megérint minket? Talán az én testem elég lenne? Talán elég erős bennem a mágia, talán az elég lenne, hogy körbeölelje és megvédje Elizabethet? Egy pillanatra eszembe jut John és Robert- és az a rengeteg dolog, amit még mondani akarnék nekik. Az a rengeteg gondolat, amit együtt akarnék gondolni a lánnyal.

 - Minden rendben lesz... nem hagyom, hogy bajod essen...- a thesztrálok idegesen verdesnek a szárnyaikkal, miközben letérdelnek, mintha ösztönösen éreznék, hogy minél alacsonyabban vannak, annál jobb esélyeik vannak. Egyelőre nem tudok mást tenni én sem, csak várni.

 Gyűlölök várni.

  - Nem hagyom, hogy bajod essen.- beengedem az emlékeimbe, mintha úgy, hogy az elménk összekapcsolódik, valóban semmi nem ártana nekünk. Most megígérek mindent. Most komolyan is gondolom.

 És úgy érzem, hogy örökre komolyan gondolom. Mert semmi nem számított igazán a vihar előtt. Most sem számít semmi, ami korábban volt.

[“]

National Anthem

“

How can anybody have you?    How can anybody have you and lose you?    How can anybody have you and lose you    And not lose their minds too?

”

○ R: mature (18+)           ○ Tw: utalás incesztusra. a történet minden része fiktív, nem tükrözi           a szerző meggyőződését.     Tőle tanult mindent — hazudni, mosolyogni, a bukást pohárba mérni, kiinni.     Félelmet érezni felőle — nem először, nem is másodszor, de saját tehetetlenségében..     Forró volt, mély repedésekkel telt — aszály idején a föld, melyből gazdagságuk     sarjadt. Szél játszott felette — narancsban, vörösben, bíborban. Délibáb járta     át a józanságot — Elizabeth mohón kortyolta JFR érzéseit.     Ami szép volt életében — meghalni is csak szépen tudott. Az apja rettegése     éhséget keltett benne — mintha nem épp meghajolni készültek volna a nagy     közös fájdalomtest megvonaglása előtt. Az amerikai fájdalomtest: fénnyel,     gyönyörrel telt kárörömmel vegyes életigenlés. Legyőzetni, elbukni általa —     hirtelen már győzelemnek tűnt, az által elveszni, amiből vétettek.     Talán csak az utolsó pillanatok delejes éjfele — talán Mary a kereszten.     Talán csak Elizabeth Rappaport lelkének fogai — a férfi bőréből, tekintetéből,     elméjéből vette a következő lélegzetet.     — És ha más bánt? — suttogja tudata, a szél süvít.     Mindent akart, mindent a férfiból — az alakot, akinek látta, a görnyedt hátat,     amellyé mások szándéka tette. A gránátalmát — annak vérét végigcsordulni     az alkarján, lenyalni onnan.     Emberségüknek ebben a véghez közeli pillanatában — amikor elesettségük     lázas győzelmet kívánt aratni a sors törvényszerűségein, éppen most, éppen     most a leginkább, utoljára, a leginkább.     Most látta igazán JFR-t — hangja szinte elveszett mellettük, számtalan     üveggolyó csak, ahogy elgurulnak a hideg deszkákon.     Glóriába öltözött homloka, egész lénye — mintha megigazultak volna, és     máskor sosem láthatná így. Kényszerű erkölcseik fáradt leple semmis —     alatta minden, amit mindennapok morzsoltak szilánkossá. Idegeik,     sugáron járó becsvágyuk sikolyai — most látta igazán az apját, és az őt.        Egy pillanatra csend volt — a legnagyobb csend, amelyet valaha hallottak.     Az elmúlásé — amelyet talán épp Yvette is hallott, miután darabjai     szétszóródtak múltjukat beszennyezvén, amely a sors másik kegyetlen     tréfája volt. Talán látják még — ahogy eljön értük életunt, tisztességes     és gyűlöletet sosem érző napnyugtaként.        Elizabeth Rappaport megmarkolta JFR ingének nyakát — szembogarait,     lélegzetét, a megnyugtató utolsó felismerést, mely bőrét érinthette volna.     Azt is akarta — mindent, mindent csak magának: rettegését, elhamvadó     eufóriáját, égig érő gyűlöletét kiszolgáltatottsága iránt. Ahogy a táj —     elmosódott köztük a bordó, a szürke, a holttestek iszamós tekintének     zöldes-kékje.     Elizabeth Rappaport megcsókolta a férfit — szemei fogságában tartotta     életük lepergő másodperceit, azokat, amelyeket birtokolni legnagyobb     önzőségünk idején dajkálunk, ölünkben rejtünk el felettes énünk elől is.          — JFR. — utolsó gondolata, utolsó szikrája     kívánt lenni. A három szótag templomi harag, bibliai harag volt a csendben.     Ajkai az övéhez préselődtek — ezt követték balja, mellkasa, csípője is.     A kettőjük torkában dobogó szíve nem született önzetlenség gyermekének —     sosem volt az, sosem vágyott rá. Egén örökké gyilkos viharok jártak     nesztelen — a szilaj gyönyört nem csendesítette ésszerűség vagy az évek.     Felszögezte magukat a keresztre — és szeme sem rebbent közben.     Önzősége egyidős volt az emberiséggel — ez adta az arca pírját, nevetése     csengését. Árnyéka belőle állt, hozzá tért meg — az önzőségnek pedig     a férfi része, gyöngye, éke, tulajdona lett. Nélküle nem — nélküle nem     akart semmit.     Vagy meghalnak ma — vagy meghalnak máskor. Egyre megy.     Tőle tanult mindent — birtokolni is.     Tőle tanult mindent — tökéletesen.