+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Külföldi diákok
| | | |-+  Elizabeth Rappaport (Moderátor: Elizabeth Rappaport)
| | | | |-+  national anthem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: national anthem  (Megtekintve 1088 alkalommal)

John F. Rappaport
(N)JK
***


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2025. 07. 30. - 03:11:20 »
+2

National Anthem

„Some hearts are made of lightning,
some souls are born from storms.”


18+- utalások incesztusra, incesztus, mentális problémák. A karakter nem tükrözi a user álláspontján semmilyen kérdésben, amin gondolkodik.


   Beszívom a pusztulást, amely ott vibrál a levegőben, amely körbeölel minket. Tudom, hogy bármelyik pillanatban vége lehet, bármelyik pillanatban elpusztíthat minket a vihar, mintha nem is lettünk volna. Talán félnem kellene, ahogy az állatok is félnek, de úgy érzem, hogy a hatalmas, pusztító zúgás emlékeztet rá, hogy még élek. Hogy talán még mindig nem késő.

 Tudom, hogy Elizabeth még az emlékeim között sem láthat talán olyan mértékű igazságot, amelyet megérdemel. Az elmúlt időszakban folyamatosan harcoltam a sérülés ellen, amely elkerülte a testemet, de amely megmérgezte az elmémet. Most mégis bízom benne, hogy az elmémben megóvhatom, ahogy ölelem őt a szekrényben, miközben tombol felettünk a vihar, amelynek minden rezdülése ősi, elemi mágiától szikrázik.

 Érzem az elmémben a tudatát, a gondolatait. Nem akarom elengedni, nem akarom, hogy véget érjen- sem most, sem máskor. Ahogy most fogom, tudom, hogy ő a legfontosabb ember a világon, és nem akarom odaadni, nem akarom, hogy mások megérintsék, mások szeressék. Élvezem a tudatot, hogy rossz ember vagyok, önző, de úgy érzem, hogy engem illet.

 Ahogy megtanítottam az indiánoknak is, akik bemerészkedtek a földjeimre: ez a vidék a farkasoké. A farkasok elragadnak bármit, amit akarnak, amit tudnak. Bármilyen összefüggéstelenek most a gondolataim, bármennyire érzem most a tegnapi kimaradt gyógyital utáni űrt, melyet a viharból származó varázslat és nyomáskülönbség előhoz, tudom, hogy engem farkasok neveltek fel, és farkas vagyok én is. Egy farkas pedig nem moralizál, nem kér bocsánatot vagy engedélyt, egy farkast nem érdekel, hogy mit gondolnak róla mások. Egy farkas elveszi, amit el akar venni.

 A kezem szinte ösztönösen mozdul, hogy megragadja a vékony ujjakat, a fehér bőrt érintse. Tudom, hogy a vihar elvihetne mindent, mindenünk megsemmisülhetne most, ha a szél elkapna. Talán az emlékeink, a gondolataink eléggé összefonódtak hozzá, hogy azok örökre megmaradjanak a viharban, de tudom, hogy a pillanatban élünk. Tudom, hogy a csend nem jelenti az ostrom végét, tudom, hogy nemsokára újult erővel csap le ránk.

 Beszívom az illatát, ahogy a nevemen szólít. Soha nem hallottam ezeket a szavakat a szájából éberen, csak álmomban véltem őket visszaverődni a sötét emlékekről, a delíriumról és a koponyám falairól. Tudom, hogy nem lenne szabad hagynom ezt, még akkor sem, ha meghalunk. Tudom, hogy megvetnék bárki mást érte- és tudom, hogy továbbra is meg fogok vetni bárki mást érte. Magamat? Talán nem vehetek el mindent?

 Talán nem vagyok jobb másoknál?

 Viszonozom a csókot, miközben szorosan ölelem, hagyom, hogy belelásson az emlékeimbe. Hagyom, hogy lássa azokat az álmokat, delíriumos gondolatokat is, amelyekben ő szerepel, amelyekben nem a lányom volt, hanem valaki, aki időben született, hogy ő legyen Yvette helyett. Ő nem kötelességből ölelt át azokban az álmokban, ő beszélt hozzám, ő akarta az összes érintést.

 Csókolom tovább, és hagyom, hogy lássa azokat a  gondolatokat, ölelem, miközben érzem, hogy a vihar újra feltámad. Érzem, hogy eggyé akarok válni vele, és tudom, hogy nem érdekel, hogy mit mondana bárki a társadalomban; John Fitzgerald Rappaport azt tesz, úgy és akkor, ahogyan akarja. Túl sokáig hittem el a hazugságot arról, hogy máshogyan van.

   - Elizabeth.- félig gondolom a nevet, félig úgy sóhajtom bele a csókba, mintha egy szerető lenne. Az egyetlen méltó. Miért is lehetne egy Grant vagy valami hasonló selejt jobb nálam, miért is hagynám, hogy valaki bemocskolja a középszerűségével? Elizabeth tökéletes, nem született olyan ember, aki annyira szereti, amennyire én. Olyan sem, aki annyira vágyik rá.

   - Akarlak... azt akarom, hogy maradj velem.- nyitva hagyom a mondatot, amely oly sokat jelenthetne, mégis tudom, hogy pontosan tudja, hogy mit jelent. Mindig ezt kellett volna tennem és gondolnom, mert így helyes.

 Hogy az enyém legyen- csak az enyém. Bármilyen lehetetlen, bármennyire szembemegy mindennel, amelyre a társadalmunk épült.

 Újra megcsókolom. A tető reccsen egyet, és a csend elhallgat.

 Szorosabban ölellek magamhoz. Újra megcsókollak- természetesn, bármilyen erkölcstelen, ahogy természetesek a kezeim is a testeden. Az én tökéletes lányom- tökéletes a csók, ahogyan az elme is, amely ott simul az enyém határán, talán már azon is túl. Szinte látom a gondolataidat. Hagyom, hogy lásd, hogy mennyire vágyom rád, hogy örökre maradj velem, hogy örökre harcoljunk együtt ez ellen a világ ellen- még akkor is, ha tudom, hogy a te helyed egy másik férfi oldalán lesz.

 Nem érdekel a hely, amit nem szabadna bitorolnom. Most nem zavar a tudat, a saját erkölcseim sem, nem sikolt fel a hang, hogy a lányom ajkait csókolom, az ő haja szorult az ujjaim közé, az ő derekát érzem a vékony ruhán keresztül.

 Szenvedélyesebben csókollak, mintha a csókokba, a testünkbe és az elménkbe el tudnánk bújni annyira, egy emberré válhatnánk hozzá eléggé, hogy ne érinthessen meg a vihar. Sem ez, sem egy másik.

    - Kislányom... azt akarom, hogy itt maradj... akarlak...- a megszólítás egy olyan gyermeket illet, akinek masnit kötöttem a hajába, nem egy nőt, aki felé közvetítem, hogy vágyom az érintéseire, akinek megmutatom fejben, hogy átölelem, hogy együtt vagyunk. Csak halványan, az elmém határán, a ködön túl zavar meg a tudat, hogy még ott van fejben, mint az én tökéletes lányom, gyermek, büszkeség. Mintha láttam volna egy fácskát magként- bármennyire tudom, hogy senki más nem szerethet annyira, hogy más nem tudna annyira rajongani érted, az árnyékban ott van az a halvány gondolat, hogy helytelen, amit teszek.

 De helytelen lenne elengednem is téged.

 Nem formálok igazi képeket vagy szavakat, csak hagyom, hogy a rajongásom, a szeretem érezd: minden aspektusodért rajongok, mindent akarom. A morális gondolatokat elfújja a kint tomboló vihar.

    - Sajnálom, hogy elutasítottalak... mindennél jobban vágyom rád. Mindennél többet jelentesz nekem.- hihetetlennek tűnik a félelem, amely ide zavart minket, a halál szájába. A tető recseg. Csak azért vagyunk itt most, azért így, mert elküldtelek téged, pedig velem kellett volna lenned. Nálad kellene legyen a napló most is.
Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2026. 02. 15. - 00:35:55
Az oldal 0.053 másodperc alatt készült el 29 lekéréssel.