Homokvárzóna – Építőkörlet

Egy kijelölt homokos terület, ahol a diákok bűbájjal vagy puszta kézzel építenek mozgó homokvárakat. A legjobb alkotások több órán át is életben maradnak – miniatűr lakók sétálnak bennük, apró tornyok hajolnak meg, ha köszönsz nekik. A szervezők naponta egyszer díjazzák a „legkreatívabb mágikus struktúrát”, de a legtöbben csak a móka miatt vesznek részt. A szabály: nem szabad támadó bűbájt használni – az egyik vár még mindig bosszúra esküdött.

I can hear your call through the seashell
Just like the ocean.

Solace & Roxy
2005.07.15.
Barcelona

Spanyolországban még a nap is ezerszer melegebben tűz, szokatlan nagyon Angliához képest. Én bolond igazán hozhattam volna baseball sapkát, vagy napszemüveget, bár utóbbival nem rendelkezem, hiszen otthon nem igazán volt még rá szükségem. Lényeg a lényeg, ilyen úri huncutságokra nem költöm a pénzem (cserébe másoknak ajándékokra igen, de pszt!), úgyhogy marad a jó öreg hunyorgás, valamint a tenyerem árnyékolás gyanánt. Nem mintha túlzottan bánnám ezeket a suffni-tunning megoldásokat, de valóban, legalább egy baseball sapka igazán jól jött volna, de késő bánat.

A mai késő délutánom Roxy-nak szentelem. Egészen idáig lejártam a lábaimat a világkiállításon, már kicsit szédülök a sok információtól, zsong a fejem a rengeteg látnivalótól, úgyhogy most jobb híján egy olyan programot javasoltam, ahol az agyamat kikapcsolhatom valamennyire. Reggelire ettem utoljára, azt is Eperke vette nekem és nyomta a kezembe azzal a címszóval, hogy úgysem valószínű, hogy táplálkozom, amíg külön vagyunk. Vitatkoztam akkor ezen állításával, bár valóban... minden egyes nap teljesen elfeledkeztem arról, hogy enni-inni is kellene, egészen addig, ameddig valaki szinte az orrom alá nem nyomta ezeket a dolgokat. Most sincs másképp, de amennyit amúgy egész életemben zabálok, most van egy kis tartalékom már, nem ez fog megborítani.

De komolyan, kinek van ideje enni, amikor a tengerparton lehet mágikus homokvárakat építeni??? Természetesen nem vagyok egy nagy építész, de hát a részvétel nem a fontos, úgyhogy természetesen ide rángatom magammal Roxy-t. Innen jó kilátás nyílik a különböző adonisz testű (na meg kevésbé adonisz testű) fürdőzőkre, a víz is közel van, szóval ha megunná a homokvár építést, vagy csak egyszerűen túlhevülne ebben az eszméletlen hőségben, nyugodtan megmártózhat a tenger vízében.

Soha nem építettem még varázslattal homokvárat, sőt, igazából csak a játszótér homokozójában építettem homokvárat, de az egyáltalán nem ugyanez az érzés. Egy kicsit elkalandozik a pillantásom a többiekre, akik szebbnél szebb, érdekesnél érdekesebb, lenyűgözőbbnél lenyűgözőbb mágikus várakat hoznak létre a part homokjából, közben magamban teszem össze, hogyan is kezdjek bele a sajátunkba. Előveszem a pálcámat, de nincs jó elképzelésem... ezért inkább a part felé fordulok, hogy ihletet gyűjthessek. Miért pont az emberekről gyűjtök ihletet? Hát azért, mert rengeteg romantasy könyvet olvasok, ha megvan a románc látszata, a többit fejben hozzáteszem, és hozzá jön fejben a környezet is.
Persze nem olyan részletes, nem olyan lélegzetelállító, mint egyeseké, de az alkotás öröme a lényeg, valamint maga az itt eltöltött idő: friss levegőn, Roxy-val, nevetve, homok a lábujjaim közt, a sós szellő a hajamba kap, a spanyol nap égeti a bőröm és kivételesen valahogy nem érzem a bizonytalanságom azzal kapcsolatban, hogy csak egy szál bikiniben vagyok itt éppen. Egyszerűen csak minden klappol, akárcsak az egymáshoz való puzzle darabkák, és most ennek a képnek én is részese vagyok.

Időnként felhívom Roxy figyelmét egy-egy érdekesebb jelenetre, vagy akár emberre: mint például a piros fürdőnadrágos bomba testű srácra, akit már többször láttam itt a parton tisztes távolságból, de elég jellegzetes, hogy felismerjem. Persze az összes elhozott állatot is észre veszem, sőt...

- Figyelj már, valaki egy Kneazle-t hozott magával! Mennyire menő már! Szerinted ha odamegyek, megengedi, hogy megsimogassam? - bököm oldalba Roxy-t a könyökömmel csillogó szemekkel. A fő kérdés már csak az, hogy oda fogok-e merni menni, vagy csak elméletben vagyok ennyire bátor. Inkább visszafordulok a vár felé, közben pedig egy vízben pózoló lányduóra mutatok, akik nagyon esztétikus képeket igyekszenek csinálni a mágikus fényképezőgépükkel egy harmadik személy által.

- Ezekhez a képekhez jobb lenne, ha várnának egy kicsit. Ellenfényben nagyon epikusan néznének ki még a mozgóképek is, nem gondolod? - mielőtt még válaszolhatna, kiabálásokat hallok abból az irányból, ahol a kneazle is volt. Tömeg hömpölyög, várak omlanak össze, segélykiáltások, sikítások hangzanak onnan. Én nem igazán értem, mit mondhatnak, de azt hamar elkapom, hogy a Kneazle megszökött... vagy legalábbis nagyon üldöz valamit. Reflexesen a táskámhoz nyúlok először, hogy kihalászhassam belőle az ellenállhatatlan illatú macskacsemegémet, amelyet a rokonság miatt a Kneazle-ek is imádnak.

Mire megtalálom, és felegyenesedve fordulnék vissza, pillantásommal a lényt keresve, kiszúrom a piros fürdőgatyás görög isten alkatú srácot, amint próbál segíteni megfogni a macskaszerű lényt.

- Milyen kedves... - épp mondanám Roxy-nak, akár itt van még mellettem, akár nem, amikor azt látom, hogy a Kneazle egy nem éppen kedvesnek nevezhető, egyenesen agresszív mozdulattal először beleharap a srác kezébe, majd jól végig is karmolja a karját. - Auch, ez fájhatott - már hajítom is a táskát a vállamra, de előbb a macskáért lépek, amely pont errefelé kezd szaladni. Próbálok a tömegtől valamelyest eltávolodni, majd leguggolok és megnyugtató hangon kezdek hozzá beszélni, ahogy kinyújtom diszkéréten a kezemet, benne a szagos nasival. Erre még a megzavarodott állat is megáll, beleszagol a sós levegőbe, majd finomkodó léptekkel lassacskán odajön hozzám. Eleinte kissé bizalmatlan, de hamar elfogadja az eleséget, majd meg is tudom simogatni. Mire a gazdája is odaér hozzánk, már a kezemben simogatom a kis meglógóst. A kislány nem győz hálálkodni nekem, mire visszaadom neki a varázsmacskát, és a kezébe nyomom a maradék zacsi jutifalatot.

- Jobban vigyázz rá, nagyon könnyen el tudnak tűnni ekkora tömegben az állatkák. Pár nappal ezelőtt valaki a furkászát veszítette el, Merlin szerelmére az is szerencsésen végződött - mondom a lánynak mosolyogva, majd megpaskolom még búcsúzóul a vállát, mielőtt a sérült baywatch szabadult sráchoz mennék oda.

- Nem igazán néznek ki jól ezek a sebek, esetleg segíthetek ellátni őket? - mosolygok rá is kedvesen. Közben alaposan megnézem az arcát, próbálom megérteni, mi történhetett az előbb, mert... persze ijedt volt ez a Kneazle, de vele szemben kifejezetten agresszívan lépett fel, ami tekintve, hogy milyen intelligens lényekről beszélünk... felettébb különös szájízt hagy maga után. - Egyébként szia, én Anne-Rose vagyok, ő pedig Roxy - közben már a kezemet nyújtom, de nem kézfogás reményében, hanem hogy hagyja-e ellátni a sebeit, vagy legalább azt, hogy valamennyire segítsek benne.

Vredesbyrd
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose @roxanne ·⬧· 2005. július 15. péntek

Csak véletlen rondítok bele a Gardner-Chernov-Bate trió fotójába, ahogyan lassan kisétálok a vízből, magammal hordozva azt a kellemes fáradtságot, amit a testmozgás után érzek. Valószínűleg nem fog sok látszódni belőlem, mégis kellemetlenül érzem magam a tudattól, hogy képmásom örökké ott lehet a fényképük hátterében.
A tűző nap ellenére sem száradt még fel a víz rólam, amikor felfigyelek a megvadult lényre. Nem gondolkozom azon, hogy a kneazle mégis miért is keveredett ide; bár tenyésztik ezeket a bestiákat, a spanyol tengerpart akkor is távol esik az ő komfortzónájuktól és természetes életkörülményeiktől. Valamitől megrémülhetett, ahogyan ezek a dögök általában szoktak. Talán egy váratlan mozdulat, vagy odatévedt varázsfrizbi okozhatta azt a rémületet, aminek az eredménye az esztelen rombolás a homokváraknál.
Nem célom a hősködés, még ha a végeredmény annak is tűnhet. Nem rendelkezem azzal a feltűnési viszketegséggel, amivel a lánytriónak kell megküzdenie. Mégis, amikor a megvadult bestia elég közel merészkedik, késztetést érzek arra, hogy megakadályozzam a további ámokfutását. Nem hagyhatom azt, hogy tovább tomboljon.
Tegnap még Prudence hevert vigyorogva, nyakig beásva a homok alatt ugyanott, ahol a kneazle egy újabb homokvárat tesz tönkre. A mágikus lépcsők, amiken az apró homokfigurák fellebegtek a kastélyuk balkonjára, semmivé foszlanak a macskaszerű-lény érintése nyomán. Éppen a Taj-Mahal miniatűr mását készül tönkretenni, amit két, feltehetően indiai származású diák készített, amikor elkapom a bestiát. Erősen tartom mindkét kezemmel a kritikus pontokon, hogy ne vergődjön annyit. Kénytelen vagyok a pálcám nélkül, fizikai erőt bevetni, azonban arra ügyelek, hogy ténylegesen ne tegyek benne kárt. Gyakorlatilag az én hibám, hogy nem reagáltam elég gyorsan, és nem fogtam be időben a száját. Előbb beleharap a kézfejembe, hátha akkor elengedem. A szorításom nem engedi el teljesen, de annyit éppen lazul, hogy éles karmaival mély nyomot tudjon hagyni a szabadon lévő karomon.
A seb épp elég mély és elég fájdalmas ahhoz, hogy akkor is elengedjem a macskaszerű lényt, ha nem akarom. Ajkaimhoz emelem vérző kézfejem, mintha azzal bármit is segíthetnék rajta. Pár napja egy rája támadt meg a biztonságosnak mondott vizekben. A hullámokat talán megbűvölhették úgy, hogy ne lehessen bennük megfulladni, és távol tarthatják a veszélyes lényeket, azonban azzal a szervezők nem tudnak számolni, hogy a nem veszélyes lények is mennyire nem szeretnek engem.
A gyerek visszakapja a macskáját. Nagyon helyes, vigye is innen, vigye el jó messzire tőlem. Ha a barna hajú lány nem lép közbe, vagy ha a kezem nem adja meg magát, akkor csak a józan gondolkodásom állít meg abban, hogy nagyobb fizikai erőszakot alkalmazzak ellene. Nem, nem érzek élvezetet abban, hogy bántsak egy alantasabb lényt, de néha nehéz észrevenni, hogy hol a határ.
- Volt már rosszabb. De köszönöm, elfogadom. – lepődök meg a váratlan segítség ajánlásban, mialatt sértetlen kezem ujjaival letörlök egy adag vért abból, ami kicsordult másik karomból. Legalább ez egy olyan segítség, aminek tényleg hasznát veszem. Nem úgy, mint az, amikor egy szőke lány megkérdezte, hogy be kell-e kenni a hátam naptejjel, mielőtt megint a vízbe megyek.
- Solace. Roxfort, ugye? – Anne-Rose, illetve a barátnője akcentusából tudok csak tippelni, de azt legalább magabiztosan. Már találkoztam roxfortosokkal a kiállításon, bár nem gondolom, hogy sikerült jó benyomást tennem az egyikükre.

summer in Barcelona
2005. július 15.
< Annie and Solace & Roxanne >

Soha nem gondoltam volna, hogy egyszer tényleg egy tengerparton fogok homokvárat építeni… önszántamból. Mégis itt vagyok, a világ legfényesebb napja alatt, a talpam alatt meleg, szemcsés homokkal, és valami elképesztően ronda kis tornyot próbálok egyben tartani, ami egyre jobban hasonlít egy megolvadt sütőtöktortára, mint egy mágikus várkastélyra.
És ami a legviccesebb: élvezem.
Nem hittem volna, hogy a spanyol nap ilyen brutálisan tud égetni – a legelső órában már sikerült is lepirulnom. Most úgy nézek ki, mint egy rák, amit túl sokáig főztek, de legalább harmonizálok a bikinim színével. Egyáltalán nem bánom. Egész nap csak nevettem, ragadt rám a só, meg a homok, de ki törődik vele? Egyszer az életben végre nem kell mások elvárásai szerint viselkednem. Senki nem figyeli, mikor kések el bájitaltanról, senki nem néz rám úgy, mintha tudná, honnan jövök.
Most csak egy lány vagyok a parton, aki mágikus várat épít. Elképesztő.
A körülöttem lévő zaj sem zavar – mindenfelől nevetés, kiabálás, a hullámok csapódása. Előttem emberek próbálják beállítani a legjobb szöget a mozgóképeikhez, a vízben pedig néhány elszánt fürdőző sikítozva próbál menekülni egy mágikus vízilufi elől, amit valaki túl messzire dobott. A távolban már valaki egy sárkányos homokvárat épít – na, az tényleg menő –, én meg közben próbálok rájönni, hogy egyáltalán minek kezdtem bele egy háromtornyos kastélyba, ha még egy sima falat sem tudok egyenesen megcsinálni.
Kissé homokos kezemmel próbálom megigazítani a napszárító fejpántomat, ami már rég lecsúszott a homlokomról, és egy pillanatra elmerengek azon, hogy talán mégiscsak kellett volna hozni egy napernyőt. Vagy legalább egy flakon hideg vajsört. De túl kényelmes lenne. Így viszont minden korty víz, amit magamhoz veszek, olyan, mint egy díj: „Gratulálunk, még mindig életben vagy a déli hőségben!”
Épp azon agyalok, hogy elvarázsolok egy kis zászlót a homokváram csúcsára, amikor hirtelen felbolydul a part. Először csak morajlást hallok, aztán egyre hangosabb kiabálásokat, és egyértelmű, hogy valami történik. A következő pillanatban pedig már emberek kerülgetik egymást, a víz fröcsög, homokvárak omlanak össze, és valami kis szőrös villanás cikázik a lábak között.
Felszökik bennem az izgalom – nem félelem, hanem az az őszinte „mi a Merlin szakállát látok?” típusú meglepetés. Egy Kneazle? Itt? Komolyan? Ez a nyaralás kezd túl jó lenni, hogy igaz legyen. Felpattanok, és próbálok kihátrálni a zűrzavarból, miközben a lábam majdnem belerúg a saját váramba – szóval ott is vége a mesének. Sebaj. Majd építek újat. Vagy inkább csak figyelek.
A kis lény teljesen megzavarodottnak tűnik, de valahogy mégis egészen fenségesen vágtat keresztül a parton. Az egyik srác – valószínűleg az egyik nyári hős típus – megpróbálja elkapni, de hát… nem jár túl jól. Az állat harap és karmol, és egy pillanatra egészen sajnálom a fiút, főleg mikor meglátom a vért. De nem megyek oda. Már elég ember van körülötte, és láthatóan akad, aki segít rajta.
Én meg inkább csak hátrébb lépek, és próbálom nem elnevetni magam azon, milyen kaotikus fordulatot vett ez az idilli délután. Az egyik szélfútta napágyon ott maradt egy fél könyv, a homokban egy pár elhagyott napszemüveg fekszik, és a háttérben egy mágikus fényképezőgép kattog még mindig, mintha semmit sem érzékelt volna abból, ami történt.
Miután barátnőm úgy dönt, hogy odamegy a sérült fiúhoz, követem én is. Ha jobban belegondolok igazából kiváncsi is vagyok a sérülésére. Mikor Annie bemutat minket, mosolyogva bólintok.
Örülök, hogy megismerhetek egy új embert. Szerintem a Világkiállítás pont ezért izgalmas, mert új embereket ismerhetünk meg és új barátságok köttetnek.

I can hear your call through the seashell
Just like the ocean.

Solace & Roxy
2005.07.15.
Barcelona

A fiú minden mozdulatát, apró rezdülését figyelemmel követem a szemem sarkából is, mikor épp a libsiszütyőmben kutakodok fertőtlenítőért. Más varázsló már talán be is gyógyította a sebet, én jobban szeretem a hagyományosabb megoldásokat, mint például ezt a boszorkányfű alapú kis kenőcsöt, amit én magam kotyvasztottam. Nem egy Nobel-díjas kenőcs, de eddig ezzel minden macskakarmolás hibátlanul begyógyult másnapra. Láttam azért olyat, hogy valaki mágiával begyógyított egy sebet, amibe jutottak jó kis anaerob bacik, aztán pár nap múlva meg ömlött belőle a genny. Szóval jobban szeretem ezeket a hagyományosabb módszereket, még ha mugli szemmel nem is annyira hagyományosak.
De előbb előveszem a jó öreg jódos fertőtlenítőszert. Természetesen hígítva, ugyanolyan jól fejti ki a hatását, de cserébe nem csíp annyira.

Közben pedig a görög szobortestű, baywatch fürdőgatyás srác bemutatkozik. Bólintok egyet arra, hogy Roxfortosak vagyunk.

-Talált süllyedt, kapitány! Csak nem az összetéveszthetetlen királyi brit akcentusunk árult el? - kérdezek vissza játékosan.

- Mielőtt megszólnál, hogy "Ugabuga, varázsló vagy, használd a pálcád!"... - végig gondolom a mondatot, mert a második felét valahogy elfelejtem. - Mindegy, szóval mielőtt bármit szólnál, ne tedd. Bízz bennem, jó lesz! Na meg egy kicsit lehet, hogy csípni fog - vigyorgok rá, majd gyengéden megfogom a karját, és a vattakorongra előzetesen kilöttyintett jódos fertőtlenítővel először lefertőtlenítem a sebeket, majd rákenem a kis krémecskémet vastagon. Ezután veszem csak elő a pálcámat, és egy intéssel a nonverbális Ferula segítségével oda is varázsolódik a karjára egy szép kis fehér kötés. - A karmolásokat egyébként szépen lehet gyógyítani varázslattal is, de a harapás kényesebb téma ilyen szempontból. 10-ből 8-szor szépen gyógyul az is, de talán megszokás, talán rigolya, jobban szeretem a muglisabb megoldásokat. Jó-jó, tudom senki sem kérdezte, mert elvitte amúgy a cica a nyelveteket, vagy nem tudom... - igen, ezt már mindkettejüknek címzem, mert... nos senki sem szól igazán, csak az én szám nem áll be. Saját szóviccemen egy jót nevetek, majd ahogy kicsit realizálom a környezetem lassan és kínosan alábbhagy a nevetés és magyarázkodásba kezdek. - Tudjátok, mert a Kneazle egy varázsmacska... Na? Nem, így sem? Jó mindegy - legyintek felhőtlenül, majd rájövök, hogy akár el is engedhetném Solace karját. - Jajj, szólj rám ilyenkor egyébként! - bocsánatkérően pislogok rá egy párat. - Na és mondd csak Solace, te a Baywatch-al vagy itt, vagy melyik iskolát képviseled? - ment egy utalás a fürdőgatyájára, kíváncsi vagyok, veszi-e a lapot. - Sokat láttalak a parton mostanság, noha igazából alig vagyok itt pár napja, de érted a lényeget. - Nem, nem lehet lelőni engem. Átszakadt a gát, megy a szófosás, hurrá! Tulajdonképpen próbálok kettejük helyett is beszélni. Közben minden egyes eltelt perccel egyre kevésbé érzi a sérülések miatti fájdalmat a karjában. Na de hagyok egy kis teret a többieknek is beszédre, viszont megkordul a gyomrom, úgyhogy kaja után kutatok a kis szütyőmben. Az első szendvicset Roxy-nak kínálom oda, majd Solace felé is nyújtok egyet.

- Szendvicset? Rántotthusis - lebegtetem meg az orra előtt a becsomagolt szendvicset.

Akár kér belőle, akár nem, magamnak is előrántok egyet, majd ott álló helyemben én neki is látok, közben azért figyelek Roxy-ra és Solace-re is.

Vredesbyrd
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose @roxanne ·⬧· 2005. július 15. péntek

Hősködésem felesleges volt, végeredményben pedig senkinek nem lett jobb vele – se a kneazle-nek, se a gazdájának, és én sem találtam meg benne a visszaigazolást, amire vágyom. Hiába emlékeztetem magam arra, hogy a hősök kora lejárt. A hős mítosza csak egy lánc, amit arannyal festenek le, hősnek lenni pedig nem több, mint elhinni, hogy tartozol a világnak. Abban a pillanatban azonban, amikor első lélegzetemet vettem a világban, én valóban tartozni kezdtem, hiszen egész létezésem nem lehetett volna lehetséges anélkül, hogy mások ne szenvedjenek érte.
A seben összegyűlt, kövér vércseppnek még ideje sincs elérni a homokos talajt, ahogyan a barna hajú lány, Anne-Rose hosszas beszédbe nem kezd. Először csak kimérten biccentek egyet, hogy a brit akcentusának feltehetően nagyrészt köze van ahhoz, hogy sikeresen tippeltem meg, melyik iskolába is járnak. Mindig is nagyon szerettem azt az elegáns hangzást, ami a britek királyi angoljában megvan, még ha a királyi családjuk felőlem fel is fordulhatna, sőt, szívességet tennének vele. A legjobb bizonyíték arra, hogy az arisztokrácia nem több, mint egy színjáték, hogy vérvonaluk soha nem termelt ki varázshasználót. Isteni kegynek hazudják trónjukat, de ez se több, mint a kontroll egy eszköze. A brit mágusok pedig még a mai napig őket védik? Hát nem szánalmas?
Az ugabugára kedvem lett átértékelni, amit eddig gondoltam a britek angoljáról. Megfordul a fejemben, hogy talán jobb lett volna az egyik gyógyítói sátrat megkeresni inkább, különösen, amikor a mugli gyógymódokról hadovál, de már lekezelte a sebem, ezen a ponton pedig tökmindegy. Kicsit valóban csíp, amitől hüvelykujjam akaratlanul is megrándul. Csináltam azonban ezzel a testtel ennél sokkal rosszabb dolgokat, amik lényegesen nagyobb fájdalommal járnak, természetes és mágikus módon egyaránt. A szemeim alatt ékeskedő karikák persze nem árulnak el sokat kísérleteim milyenségéről.
- Abból még soha semmi jó nem kerekedett, ha valaki a magnixok módszereit keresztezte a mi gyógymódjainkkal. Persze nem vagyok szakértő. És köszönöm. – valószínűleg mediatikán is megállnám a helyem, de a varázstudomány ezen ága kevésbé csigázza fel kíváncsiságomat. Az a pár bűbáj, amit begyakoroltam, csak arra jó, hogy az edzéseken megsérült csapattagokat valamelyest ellássam, mielőtt a gyógyítók kezére adnám őket.
- A Baywatch, az… nem hallottam róla, melyik ország iskolája? – nem ismerhetem minden ország iskoláját, és valószínűleg egy kisebb lehet. Összeszorítom sérült kezem öklét a kötést szemlélve. Szép, tiszta munkának tűnik, de azért a magnix gyógymóddal kapcsolatos dolog aggasztó. Biztosan megnézetem egy rendes gyógyítóval inkább.
- Ilvermorny. Viharmadarak, WizBurger… Talán hallottatok róla. – vagy talán a pavilonunkat is látták, ami máris provokáció áldozata lett azzal a plakáttal. Élénken él bennem a vitám Siennával, aki történelmünk helyett szívesebben nézett volna valamit a hamburgereinkről, mintha az lenne a kultúra csúcsa. Nehezen tudom ezek után komolyan venni a briteket, különösen az ugabugázás után. Talán rokonok lehetnek Gardnerrel, hasonló a szókincsük. Ijesztő a gondolat, hogy még ez is több, mint amit Roxanne produkál. De legalább szemrevaló vegetáció.
- Elfogadom, köszönöm. – sértetlen kezemmel nyúlok a felkínált szendvics után, éppenséggel tényleg tudnék enni. Hamar megcsap az illata, egyetlen harapással pedig a szendvics negyedét eltüntetem.
- Mit építettetek? – kérdezem két falat között, és ha már így alakult, a szendvics falatozása közben leülök a homokos földre. Még látom, hogy a szomszédnál épp azon tanakodnak, vajon hogyan menthetik a Taj-Mahalt, ami a kneazle rombolásának egyik áldozata lett.

summer in Barcelona
2005. július 15.
< Annie and Solace & Roxanne >

A homok még mindig meleg a talpam alatt, mintha kis napsütötte szeletek maradtak volna ott, ahol korábban a kneazle szaladgált. A kavargó emlékek helyett most a mindennapi jelenre összpontosítok: Annie gyógyítja a karját, én pedig csak figyelek. Meglepően is megnyugtató ez a jelenet – egyszerre szelíd és hétköznapi, de valahogy pont ez benne a varázslat.
– Tudod, mindig is csodáltam, hogy mennyi gyógynövényt ismersz. – mosolygok Annie-ra, miközben ő a jódot és a kenőcsőt helyezi fel a sebre. Hangomban van a meleg elismerés, de annyira finom, hogy talán csak saját magamnak szánom. – Amikor hónapokkal ezelőtt először kaptam tőled egy kis ajakbalzsamot, rögtön tudtam: ezzel akár gyűjthetnél népszerűségi pontokat is. – Nevetve rázom meg a fejem, de a mosoly megmarad.
Amikor Solace bólint a bemutatkozásnál, először csak csendben válaszolok rá:
– Roxy vagyok. – Egyszerűen és őszintén, mintha egy normális emberi bemutatkozást hallanánk. Nincs túlzás, nincs flanc.
Ő rögtön visszakérdez, hogy „melyik iskola, milyen Baywatch?” – és én elmosolyodom. Ez a fajta egyszerű kérdéskezdeményezés épp olyan, amire szükség van egy ilyen helyzetben.
– Szerintem elég beszédes ez a fürdőruhádról...– mosolygok Solace-ra tréfásan, utalva arra, hogy igen, „Baywatch” stilusú. Nem nevetek hangosan, csak finoman, de a tekintetemben ott van a vidámság. - A Baywatch egy amerikai sorozat vízimentőkről, akik hasonló gatyában rohangálnak a tengerparton, mint amilyenben most te is vagy. - magyarázom el neki mosolyogva a Baywatch dolgot amit még legjobb barátnőm említett nemrégiben. Személy szerint én imádom azt a sorozatot, jól kikapcsolja az agyat és megadja a nyári hangulatot.
Kicsit megszólal bennem a kíváncsiság, úgyhogy megkérdezem – halkabban, mint ép korábban –:
Solace válasza halkan szűrődik vissza: köszönés, majd egy egyszerű „köszönöm” a kenésért. Nem erőltetem őt arra, hogy bővebben beszéljen, de látom, hogy a szeme megpillantja a közelben a romokat – a homokvár maradványát, egy fél letört tornyot.
Mosolyogva veszek el egy rántotthusis szendvicset, majd mikor beleharapok jól eső korgás hallatszik a gyomrom irányából. Eddig észre se vettem, hogy mennyire éhes vagyok.
Ahogy falatozunk, megszólalok Solace kérdésére.
- Próbáltunk valami homokvár-szerűséget építeni, de mint látható, nem nagyon megy ez nekünk.
Igazából szerintem a Kneazle jót is tett nekünk azzal, hogy megjelent, mert a várunkat úgy sem tudtuk volna szebbé tenni, hiába ismerünk varázsigéket. Ezt leszámítva mondjuk jó buli, mert jól érzem/éreztem magamat. Jó érzés a tanévkezdés előtt kikapcsolódni, barátokkal és ismerősökkel lenni. Végig nézni a diákokon ahogy jól érzik magukat, új embereke megismerni. Mint például Solace-t is.

I can hear your call through the seashell
Just like the ocean.

Solace & Roxy
2005.07.15.
Barcelona

Talán túl feltűnően, talán túl mustrálóan nem veszem le a pillantásomat Solace-ről, de tüskeként van bennem egy érzés, amit nem tudok megmagyarázni, nem tudok hova tenni. Lehet csak képzelem, lehet csak bebeszélem magamnak a dolgot, de mégis. A Kneazle reakciója, ez a hirtelen jött mugli ellenesség.
De nem, nem lehetek előítéletes. Valljuk be, a varázslók hajlamosak átesni a ló túloldalára és minden élethelyzetben, minden apró-cseprő problémával varázslathoz nyúlni. Nem mondom, hogy nem egy eszméletlenül klassz dolog a mágia, de a muglik boldogulnak nélküle is. Apuék is boldogulnak nélküle.
Talán kicsit elidőzik rajta a pillantásom, talán mások azt hiszik mindez a nyálcsorgató kidolgozott testének köszönhető... Hupsz, véletlenül lecsúszik a tekintetem az előbb említett kockáira, de csak egy szempillantásra, lehet mások nem is vették észre.

- Nos, ha nem igazodnék ki ennyire a gyógynövénytan útvesztőiben, akkor nem igazán lenne értelme megpályázni a Mandragóra Gyógyítóképző Ispotály Varázslények gyógyításával foglalkozó szakát - vonom meg a vállam mosolyogva. Elvégre, mi lehet menőbb egy mugli állatorvosnál? Egy varázslény gyógyító természetesen.

Hagyom kicsit Roxy-t is szóhoz jutni. Kicsit azért meglep, hogy aranyvérűként ismeri ezt a mugli sorozatot, de simán lehet, hogy tőlem hallotta a nevét valamikor, aztán utána nézett valahol. A Baywatch nem igazán az én ízlésem, nagyi szokta mindig nézni a barátnőivel, és úgy kitárgyalni a sportos férfi felsőtesteket, ahogy tinilányokból nézné ki az ember. Az emléken egy kicsit kénytelen vagyok fel is kuncogni. De kétség kívül, ha nagyi itt lenne, biztosan már elkérte volna Solace számát, és egy randit le is szervezett volna vele. Vannak, akik nehezen emésztik meg az örök egyedüllétem gondolatát, de amúgy nem is igazán leszek egyedül, mert a 13 macska ott lesz, meg a rengeteg mentett varázslény is. Ezen viharos gondolatok tengerén hajókázva nyújtok át egy tégelyt Roxy-nak.

- A leégett bőrödre. Nagyon jól hűsít, és másnapra már el is múlik a leégésed, pont mire teljes erősséggel kijöhetne a vele járó borzalmas fájdalom - kacsintok rá mosolyogva. - Ha igényled, szívesen bekenlek vele, ahol nem éred el magadnak.

A viharmadarak említésére felcsillannak a szemeim.
- És akkor Te láttál már élőben Viharmadarat, Solace? - a legfontosabb kérdés, fontosabb még a kajánál is. Azt el is felejtem egy időre...
Békés falatozás közben megkérdezi tőlünk, mit építettünk. A romok felé pillantok, szerintem amúgy jó volt az elképzelés, legalábbis a vízióm, ami a fejemben volt, nagyon is jól nézett ki.

- Éppenséggel, ha tudni szeretnék, kedves Solace, Nobrea hegyeiben élő high-elfek vízesés mentére épült fényűző palotája volt az elgondolás, de sajnos a keleti Ashgard-i területről érkezett megvadult óriás szakállas Brenga-macska a földdel tette egyenlővé ezt az építészeti remeket. De úgy látom a Taj-Mahal még menthető állapotban van - nevetek vidáman, miközben eszem tovább. - Egyébként van még szendvics, ha kértek, illetve van nálam egy kis meggyes sütemény is - a terülj-terülj libsiszütyő csodái. A churrost természetesen önző módon megtartom Eperkének és magamnak estére. Kell valami rágcsa is az iszogatós lelkizős/gondolatelterelős estéinkhez, és magamat ismerve ha nem vigyáznék a churrosok maradandóságára, elosztogatnám őket nagyon gyorsan. - A WizBurger olyan, mint a mugli Meki? - nem teljesen egyedi eset, hogy nem hallok valamiről, ami a varázslóvilágban amúgy köztudott, de azért ha kajáról van szó, elég otthonosan szoktam mozogni a témában. Talán már ezt a nevet itt-ott elvétve mintha hallottam volna már, főleg a híres-neves amerikai pavilon közelében kóvályogva, ahova azóta sem mentem még be. Nem igazán hallottam jókat róla, és griffendéles sztereotípia ide vagy oda, néha azért én is szeretem, ha valaki bizonyos helyzetekben ott áll mellettem, hogy kis lelki-supportért belekapaszkodhassak a kezébe. Sok embernek fura lehet a közvetlenségem mind beszélgetés, mind fizikai kontakt terén, de egyszerűen ilyen vagyok. Nekem kellenek az apró érintések, szoros ölelések, hogy feltöltődhessek, hogy elhiggyem minden rendben, hogy érezzem szeretnek. Hiszen ha kimondatlanul is, de nagyon hiányzott/hiányzik az életemből az anyai ölelés, mindig minden helyzetben erősnek kell mutatnom magam, hogy ne aggódjanak értem...

Vredesbyrd
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose @roxanne ·⬧· 2005. július 15. péntek

Mi a probléma a fürdőruhámmal? Bizonytalanul és kétkedve nézek a szőkére, akit mint megtudom, Roxynak neveznek. A piros a Wampus színe, és ez hasonlított a legjobban arra az árnyalatra. Sajnos fürdőruha kollekciója az iskolánk házainak nincs, csak a szokásos sportmezek. Pedig ha lenne úszócsapat, én inkább úsznék. De nekünk csak a tömegsportok jutottak, mint a kviddics meg a quodpot.
Beszédes lehet azoknak, akik varázstalan kultúrában nőttek fel. TV-nk már nekünk is van, mert Pru kikönyörögte karácsonyra, de csak a varázscsatornákat lehet fogni rajta. Felesleges időtöltésnek tartom Morris anyját nézegetni a televízióban, hasznosabban is ki tudom azt tölteni. Nekem meg az nem szórakozás, hogy azt a fényes dobozt nézegessem. Felháborítónak találom azt is, hogy Ghostpine-on egy ilyen készülék megjelenhet egyáltalán – igaz, ugyanakkor anyám rokonainál biztosan egy sincs, mert ők még a középkorban élnek, és végülis ez elegendő morális felmentést nyújt.
- Nálunk nincsenek magnix csatornák. – gondolataimmal ellentétben ajkaimon félmosoly terül el, de a szemeim nem mosolyognak vele. Nem értem, miért és honnan kellene tudnom, hogy mi az a Baywatch.
De azt hiszem, holnap inkább a feketét veszem fel.
- Varázslény-gyógyítás, huh. – morfondírozok inkább magamnak, miközben a szendvics maradékát is elfogyasztom. Láthatóan tényleg jól ért a lényekhez, hiszen le tudta csillapítani a kneazle-t is, pedig az csak agresszívabb lett, amikor velem találkozott. Épp, mint az a rája a víz alatt. Azóta nem követem el azt a végzetes hibát, hogy ne hordjam magammal a pálcámat a combomra rögzített tartóval.
- Az előbbiekből kiindulva még sikeres is lehetsz benne. Te mit fogsz csinálni a Roxfort után, Roxy? – kérdezem a szőkeségtől. Gondolom, nem lehet könnyű neki, ha magnix háttérből származik. Anyám még gyerek volt, amikor a varázstalan közössége elüldözte, amiért boszorkány, és minden, amit elért, a két kezének és éles elméjének munkája. Nem nézem le azért, mert a szülei varázstalanok, erről igazán nem tehet. A magnix popkulturális utalásokat azonban kíméletlenül a számlájára írom.
Amúgy valóban le van égve – a húgom is rákvörösre pirult már az első itt töltött nap után. Saját kezűleg kísértem a medimágusok sátrához, hogy ellássák. Szép ez a napsütés, kellemes a tenger, de mi egészen északon lakunk, ahol még az aurora borealis is látszik. Nem vagyunk ehhez hozzászokva. A délutáni kánikulában kívánom csak vissza igazán Ghostpine-t, még ha annak vize tele is van dugbogokkal.
- Eléggé északon lakom Minnesota államban, arrafelé nincsenek. De van háztársam, aki biztosan látott már. Meg egy másik, akik sárkányokat tenyésztenek Texasban. –  hogy aztán két puha buciba préseljük őket némi barbeque szósszal, lilahagymával és ketchuppal. Igazi gasztronómiai karrier, és egyben a világ legszomorúbb menekülési útvonala is. De mit lehet tenni, ha egyszer finom?
- Nem ismerem ezeket a tájegységeket. – és a manókról való ismereteim se lehetnek túl alaposak, minek okán össze is ráncolom szemöldökeimet. Nem vagyok olyan katasztrofális földrajzból, mint Gardner, aki a pletykák szerint sírással vegyes dühöngésbe őrjítette Ishidát az ismereteivel. Magabiztosan rá tudnék mutatni a vaktérképen az Egyesült Királyság pár, fontosabb városára, de ezekről a hegyekről fogalmam nincs, hogy hova valóak.
Nem vagyok nagy művész, az efféle tehetség Prudencenek jutott, bár nem tudom, hogy honnan örökölhette, amikor a szüleim is inkább praktikusak. Ettől függetlenül elkezdek formázni lapátkezeimmel valamit a homokból. Idomtalan alakzatok, hosszú hegyek sorakoznak kezem nyomán, pálcám hegyének érintésére pedig megelevenednek az Anne-Rose által említett hegyek – üvegből. Talán nem épp olyan, mint elképzelte, de ezt legalább biztosan nem fogják csak úgy ledönteni. Érzem még a kezem alatt az üveg hőjét. Nem készültem a felszerelésemmel, de valószínűleg ennél is többet ki lehetne hozni belőle, ha meglenne hozzá mindenem.
- A művészet nem annyira az én asztalom. Remélem, nem túl béna a hegyetek. – a még forró, színes üveget formázom tovább, hogy nagyjából, valamelyest dekoratív hegyet kapjanak, ahol pont elfér majd a megálmodott vízesés. Persze mindig csodáltam azokat a magam módján, akik elég kreatívak hozzá.
- Nincs viszonyítási alapom. Láttam már azt az éttermet, de sose voltam. Havonta egyszer viszont a WizBurger állja az iskolai kosztot, annak azért szoktunk örülni. A szendvicsnek és a süteménynek pedig bármikor tudok örülni. – tökéletesen lapos platformot készítek a kastélyuk helyére. Nem vagyok építész, de talán stabilabb lehet a váruk egy sík felületen.

summer in Barcelona
2005. július 15.
< Annie and Solace & Roxanne >

A nap sugarai úgy simogatták a bőrömet, mintha direkt rám akarták volna bizonyítani, hogy teljesen fölösleges volt reggel felvenni a vállamra azt a vékony kendőt. Már érzem, hogy piros vagyok itt-ott, a sós levegő szinte égeti a karomat, de nem törődöm vele. Inkább Annie szavait hallgatom, és próbálok nem túl feltűnően elmosolyodni, amikor belelendül a terveibe. Jó hallgatni, mennyire tisztán látja maga előtt a jövőt. Én sosem tudtam ilyen konkrétan megfogalmazni, hogy merre mennék tovább a Roxfort után.
– Egy varázslény gyógyító? – szólalok meg végül, őszinte elismeréssel a hangomban. – Hát, Annie, ezt nagyon is el tudom képzelni rólad. Amikor te beszélsz a növényekről, állatokról, mindig olyan, mintha egy másik világ nyílna meg körülöttünk.
Közben lopva ránézek Solace-re is. Valamiért úgy érzem, hogy ő és én nem fogunk jól kijönni. Nem tudok feloldódni a társaságában, nem tudok ráállni a rezgéseire. Bennem van a hiba? Pedig próbálok mindenkivel jóban lenni, már csak a rólam alkotott sztereotípiák miatt is.
– A piros szerintem kifejezetten jól áll neked. – vetem közbe könnyedén. Nem bóknak szánom, inkább ténymegállapításnak, de tudom, hogy az ilyesmi sokat jelenthet, ha valaki nem biztos abban, hogyan illeszkedik a többiek közé.
Amikor Annie átadja a tégelyt, ujjammal finoman végighúzok a krém tetején. Az illata gyógynövényes, hűvös és friss. A vállamhoz érintve már érzem is, ahogy csillapítja az égető érzést. Felnevetek, mert valóban működik. Zseni egy barátnőm van az már fix.
– Ez valami csoda! – szólalok meg, majd egy kicsit játékosan hozzátéve: – Ha tényleg orvos leszel, én leszek az első törzspáciensek egyike. Vagy inkább reklámarcod. Látod, a nap megtámadott, de Annie balzsama megmentett! – a színpadias hangsúly végén szélesen mosolygok.
A kérdés, amit Solace nekem szegez, kissé elgondolkodtat. A Roxfort utáni jövőm mindig is homályos volt, és sosem szerettem túl sokat beszélni róla, de most valahogy nincs kedvem elviccelni. Ha belegondolok, sok lehetőség nyitott a számomra, mert az RBF vizsgákon jól teljesítettem, mostmár csak el kell döntenem hogyan tovább.
– Hogy mit kezdek az iskola után? – ismétlem meg halkan, mintha ízlelgetném a szavakat. – Őszintén szólva, nem tudom. Van bennem rengeteg kíváncsiság a világ iránt, és talán ez az egyetlen biztos pont. De ott van az is, hogy vonz az auror szakma, főleg az átoktörői szakma. – A hangom nyugodt, de mélyebb, mint máskor, mintha egy pillanatra felfedném, hogy a bohókás mosolyok mögött komolyabb gondolatok is keringenek bennem.
Amikor Annie hirtelen felcsillanó lelkesedéssel kérdez rá a viharmadarakra, oldalra sandítok, és nem bírom megállni, hogy el ne mosolyodjak. Olyan szenvedélyesen tud lelkesedni mindenért, ami varázslényekkel kapcsolatos, hogy szinte ragadós.
– Téged minden szárnyas, szőrös vagy pikkelyes lény úgy vonz, mintha mágnes lenne benned. – nevetek fel lágyan.
Amikor a homokvár témája kerül elő, szórakozottan húzom végig a lábujjamat a homokban. A romok már félig eltűntek a szélben és a vízben, de a formáik még felismerhetőek. Annie története arról, mit is kellett volna jelképezniük, egyszerre mesés és túlzó, pont úgy, ahogy tőle megszokhattam. A fantáziáját mindig is csodáltam, mert olyan színeket adott a legegyszerűbb helyzeteknek is, amiket én sosem tudtam volna. Majd a tekintetem Solace-re téved, aki közben a pálcájával alkot. Az üvegszerű hegyek lassan kibontakoznak a homokból, és akármennyire is szerénykedik, a látvány lenyűgöző. Egy pillanatra teljesen el is hallgatok, csak figyelem a színeket, ahogy a fény megtörik rajtuk.
– Ez... gyönyörű. – szólalok meg végül. – Lehet, hogy nem vagy művész, de hidd el, én a Roxfortban láttam bőven olyan próbálkozásokat, amik se közel, se távol nem néztek ki ennyire jól. – A szavaim őszinték, és talán meglepően komolyan hangzanak tőlem, de tényleg így érzem.
Amikor Annie felajánlja a sütit, rögtön megcsillannak a szemeim.
– Meggyes süti? Na jó, ezért örök hála. – mondom nevetve, miközben el is veszek egy darabot. – Az a baj, hogy ha mindig nálad lenne valami finomság, felhizlalnál minket. – Teszek egy játékos oldalpillantást rá.
A nap lassan süllyedni kezd a látóhatár felé, és a fény narancsosra festi a homokot. Előrehajolok, könyökömet a térdemre támasztom, és körbenézek a két társamon. Annie lelkes, Solace szűkszavú, én meg ott ülök köztük, mintha valami különös egyensúlyt teremtene ez a hármas, és valamiért úgy érzem, hogy pont ez a nyár ad majd választ arra a kérdésre, amit korábban tettem fel magamnak: merre induljak tovább. Talán nem kell azonnal tudni. Talán elég most csak itt lenni, a homokban, a tenger mellett, két ember társaságában, akik más-más világból jöttek, de mégis valahogy egy pillanatra összekapcsolódtunk.

I can hear your call through the seashell
Just like the ocean.

Solace & Roxy
2005.07.15.
Barcelona

A kedves bókokra csak elpirulok. Minden vágyam ez, hogy varázslény gyógyító lehessek, bár azt nem gondolom, hogy nagyon jó lennék belőle. Ennek ellenére szorgalommal igyekszem pótolni a hiányosságaimat, de ez csak ideig-óráig működőképes.
Csendben fogyasztom a szendvicsemet, ahogy Roxy-t és Solace-t figyelem. Roxy krémes megjegyzésére mosolygok egyet.
- Azért ez nem olyan nagy dolog, bárki megcsinálja neked, aki ott van és figyel gyógynövénytanon és bájitaltanon. De köszönöm, lehet élek majd a felajánlott lehetőséggel a reklám kapcsán! - Az egyetlen fennmaradó kérdés csak az, hogy vajon sikeresen felvételt nyerek-e a kiszemelt felsőoktatási intézménybe. A jövőm terhe egyre inkább nyomja a vállaimat. Nagy a súly, főleg amit az elvárások okoznak. Apuék annyira nem örülnek feltétlenül, hogy nem mugli állatorvosként akarok tovább tanulni, mint ahogy azt kiskoromban megálmodtam. Nekik kívülállóként nehezebb felfogni és elfogadni a varázsvilág rejtelmeit, emiatt aggódnak, ezt pedig konstans rám vetítik. Én pedig amiatt aggódom, hogy merjem-e őket egyedül hagyni. De csak nem élhetek velük örökké, nem? Mármint szeretem őket, de nekem valahogy kell egy kis szabadság, kell, hogy saját életem legyen. Szeretnék utazni, szeretném bejárni a világot. Szeretnék felfedezni, még több izgalmat átélni. Persze jobb lenne egy társsal, de ha ilyen lehetőség nem adatik, veszek vagy mentek magamnak egy Kneazle-t és vele kelek útra.
Közben fél füllel hallgatom Roxy szavait azzal kapcsolatban, hogy neki mik a tervei. Biztató mosollyal végigsimítok a karján. Remélem, hogy sikerül neki is elérni a vágyait, úgy mindenképp egyszerűbb, mintha még most sem tudná, mihez szeretne majd kezdeni a hátralevő életében.
- Milyen tantárgyak kellenek az átoktörő szakmához? Bájitaltanban meg rúnaismeretben tudok segíteni, ha kell, bár a rúnaismeret nehéz, csak várakozáson felülit sikerült szereznem belőle, de idén nyáron többek között arra is igyekszem ráfeküdni...- ... a rengeteg meló mellett. - És veled mi a helyzet Solace, milyen ambícióid vannak? - érdeklődöm felőle is. Nem ismerem eléggé, hogy megtippeljem mi érdekelheti, milyen irányba mozog. Annyi bizonyos, hogy nem varázslényekkel fog foglalkozni, legalábbis nem sok értelme lehet úgy a dolognak, hogy az említett élőlények nem igazán szeretik. Vagy csak ez a Kneazle volt ellenséges vele? Nem ítélkezhetek információk hiányában, ennek ellenére elidőzik rajta a pillantásom. Magamat észrevéve azért lesütöm a pillantásom és magamban fohászkodom, hogy Ő legalább nem vette észre.
A szemeim felcsillannak arra, hogy van olyan ismerőse aki látott már élőben viharmadarat, de arra talán még jobban, hogy van aki sárkányokat tenyészt.
- Ez mennyire menő már! és kézszelídek egyébként? Kíváncsi lennék ez hogyan zajlik... - elképzelem, ahogy kis és nagy sárkányok köröznek a levegőben, de vajon mi tartja őket vissza, hogy messzebbre menjenek? Meg vajon milyen célból tenyészt valaki sárkányokat? Gondolom nem pet-sari értékesítés a cél, de ezt talán nem most kellene megkérdeznem.
Egy jót nevetek a megjegyzésén Solace-nek, miszerint nem ismeri a megnevezett tájegységeket.
- Fura is lenne, ha ismernéd őket, a fejemből pattantak ki. - Érdeklődve figyelem a mozdulatait és őszintén szólva le vagyok nyűgözve. Mellette egyre inkább össze vagyok zavarodva, mert... ez alkímia, nem? Annak kell lennie. Közelebb mászok az üvegnek látszó hegyekhez, és megérintem a kezemmel. Még érzem a meleget, ahogy finoman végig húzom az ujjbegyeim az üveg tapintatú anyagon.
- Alkímia? Tanulsz alkímiát? - nézek fel rá csillogó szemekkel. - De menő! Nekem egyelőre csak a könyvek jutottak, egyedül annyira nem mertem kísérletezni, na meg a hoppanállási vizsgámra is készültem mellette. - Túl sok információ, amit senki sem kérdezett, ugye? A libsiszütyűmért nyúlok, hogy kikutassam belőle Mr. Romanov által ajánlott Smaragdtáblát és megmutassam neki. - Én teljesen kezdő vagyok még a témában, nálunk sajnos nem indult Alkímia kurzus már évek óta, de egy Pályaválasztási előadás során összekötöttek Mr. Romanovval. Ő ajánlotta nyárra ezt a könyvet, mint könnyű bevezető olvasmány. Elvileg majd komolyabb könyveket tanév elkezdése után fog ajánlani, legalábbis remélem. Ezt is Roxy segített beszerezni nekem, tekintve, hogy nekem nyáron nem sok közöm van a varázsvilághoz mugli születésűként. A tanév során ezeket már egyszerűbb lesz abszolválni, de... - csillogó szemekkel és érdeklődő tekintettel fordulok felé. - Te akkor tanulod ezt? Önszorgalomból? Jó, én csak 1 hónapja kezdtem el ezzel foglalkozni hellyel-közzel, de azért ez amit te idevarázsoltál azért nem semmi. Kíváncsi vagyok a tapasztalataidra, természetesen ha nem jelent számodra gondot! - körbe kínálom a sütit és Roxy-ra kacsintok. - Mindig van nálam valami étel egyébként, csak nem mindig olyan minőségű, hogy kínálgassam a portékáimat - jómagam is bekapok egy kockát, utána pedig minden figyelmemet Solace-nek szentelem, ha hajlandó mesélni. Ha megnézegeti a könyvet, akkor megtalálhatja benne a Hohenheim-os csokibéka kártyát, valamint a szinte olvashatatlan jegyzeteimet, amelyeket igazából kevés ismereteim alapján írogattam össze. Igazából valószínűleg nem forradalmi ötletek ezek, csak ezért írogattam össze őket, hogy lássam, magamtól is tudok okos dolgokra következtetni, amelyre már mások esetleg rájöttek, csak én nem tartok még ott.

Vredesbyrd
· · ─────── ·· ─────── · ·

@anne-rose @roxanne ·⬧· 2005. július 15. péntek

Elfog egy kellemetlen érzés, amikor Roxanne azt mondja, a piros jól áll nekem. Tisztában vagyok azzal, hogy milyen aspektusban történt az állítás, mégis önkéntelenül ajkaimhoz emelem a kezem és megérintem hüvelykujjammal az emlékre. Milyen szokatlan asszociáció arról a születésnapról múlt hétről. Még mindig érzem nem csak a fémes ízt, hanem azt is, hogy milyen érzéseket keltett bennem az egész. Talán nem olvasható le arcomról, mert erősen ellenállok neki, hogy végigszaladjon rajtam, milyen undorral gondolok magamra. Leemelem kezem és összefonom karjaim, miközben a beszélgetést hallgatom.
Az ilyen készítmények hasznosak, és szerencsére tényleg egyáltalán nem nehéz elkészíteni őket. Még nálunk, északon is szükség van ilyen keverékekre a nap égetése ellen, és persze Barcelonába sem érkeztem ezek nélkül. Talán csak a megszokott bájitalaimból hoztam kevesebbet. Tartok is tőle, hogy el fog fogyni az oculus bájitalom, amit a szemüveg kiváltására használok.
Aztán Roxanne is közli a terveit, amire szemöldököm magasra szökik. Auror lenne vagy átoktörő. De talán inkább az utóbbi.
Nem tudom, hogy a briteknél miként van, a mi aurorjainknak azonban rengeteg alkalmassági vizsgán kell megfelelniük. Nincs kétségem, hogy a tudásom és erőnlétem több, mint kielégítőek lennének, ha olyanra akarnám adni a fejem, hogy a MACUSA szolgálatába állítom képességeimet, de nincsenek illúzióim sem önmagammal kapcsolatban. A múlt héten történt dolog ékes bizonyítéka annak, hogy egy összetetteb pszichés vizsgán megbuknék. Lehullana rajtam az ember álarcának utolsó maradéka, na nem mintha eleve túl sokat takarna ez az összetákolt maszk. De nem is vonz igazán az, hogy auror legyek.
Azonban régóta lebeg előttem az egészséges egoizmussal telt önkép, ahol kiváló átoktörő vagyok, mert hiszem, hogy valóban kiváló lennék belőle. Lenyűgöz az, hogy a régi időkben hogyan használták a mágiát, és ámulatba ejtenek még a legsötétebb praktikák is, amikről a könyveimben olvastam. Természetesen csak olvastam, gondoljon rólam bárki bármi rosszat, egyelőre még nekem is vannak határaim, amiket nem lépek át. Nincs azzal problémám, ha valami veszélyeset kell művelnem, akár annak az árán is, hogy ezzel kockára teszem a bőrömet. Legalább az elmúlásom értelmes lesz, ha ezáltal gazdagabbá tehetem azt a világot, amit felmenőim aktívan el akartak pusztítani. Mégis, nehezen fűlik hozzá a fogam, hogy ezek után megválaszoljam Anne-Rose kérdését a saját ambícióimról.
- Az előbb hangzott el. – biccentek a fejemmel válaszként Roxanne felé. Állítólag nem szép dolog külső után ítélni, de meg kell hagyni, bár szemrevalónak biztosan szemrevaló, de egyáltalán nem nézném ki belőle, hogy átoktörő szeretne lenni. Kollégák azért talán nem leszünk, garantálom, hogy nem fog elviselni senki ahhoz, hogy partneréül válasszon egy-egy kiküldetésre. Nincs kapacitásom arra, hogy folyamatosan másokra ügyeljek, főleg, ha nem tudják tartani velem az iramot. Ha pedig mégis muszáj összedolgoznom valakivel, annak a legkiválóbbnak kell lennie. Persze az nem azt jelenti, hogy ezek után Roxanne felé nem lesznek elvárásaim.
- Eléggé biztos már, hogy átoktörő leszek, a döntést a szüleim is támogatják. Mondd csak, Roxanne, hol töltenéd szívesebben az átoktörői gyakorlatot? Tudom, hogy Egyiptom népszerű, de én kíváncsi lennék a Meroé piramisokra is Szudánban. Arkamaniqonak állítólag még mindig van több mágikusan védett sírkamrája, és még senki sem élte túl, aki megpróbált belépni oda. Hasonló átkokat csak Qin Shi Huangdi sírjánál találtak Kínában. Hát nem érdekes? – mert szerintem borzasztóan az. Bizonyára már ő is elolvasott több tucat könyvet és folyóiratot ezekről az ősi sírokról, ha komolyan átoktörő szeretne lenni.
Nem tartom épp mesterműnek azt, amit alkottam, de egynek megteszi. Becsülöm az artológiát és művelőit, tőlem viszont távol áll. Jól esett azonban létrehozni ezt az üveget. Nagyon ritkán használom ilyesmire az alkímia órákon tanultakat, én inkább a bájitalfőzési tehetségem kiterjesztéseként használom azt. Biccentek egyet, hogy jól gondolja, valóban alkímiát használtam erre. Romanov neve persze nem a kutatásai miatt ismerős. Nem is tudtam, hogy foglalkozik ezzel (na de melyikük? Elég sok leszármazottjuk van).
- A Smaragdtábla, igen. Eléggé alapkő. – pillantok rá a könyvre. Mi már tavaly foglalkoztunk vele, illetve ez volt az első anyagok egyike, amit vettünk. Kifejezetten az aranycsinálás sosem vonzott, így a kötelezőn túl nem foglalkoztam mélyrehatóbban vele. Azon azért őszintén meglepődök, mikor közli, hogy Roxanne volt az, aki segített a könyv beszerzésében. Az a részletes kultúraismeret, és ahogyan orvosokat említ, inkább arra engedett következtetni, hogy a szőkeség az, akinek varázstalan rokonai vannak. Még jó, hogy nem kérdeztem meg, a szülei mit szólnak ahhoz, hogy ilyen veszélyes foglalkozást választott magának.
- Nálunk hatodévben lehetőség van tálentumot választani. Ha felvesznek, akkor tanulhatsz extra tantárgyat magasabb szinten. Az alkímiát választottam, bár érdekelt volna más is. Ellenben rúnákkal nem foglalkoztam soha, önállóan tervezem elsajátítani az ismereteket. – sajnos csak egy tantárgyat választhattunk. Nincs kétségem felőle, hogy befértem volna Orville mellé fekete mágiára, vagyok olyan jó párbajozó, mint ő.
- Ha a tanárod ezzel kezdte, akkor szerintem tudja, mit csinál. Hoztam magammal a könyveimet és a jegyzeteimet. Szívesen kölcsönadom valamelyiket, ha szeretnél belőlük tanulni. – ajánlom fel neki, miközben kezeimet leengedem, hogy a meggyes süteményért nyúlhassak. Pattanhatna ki a fejéből még több sütemény képzeletbeli hegyek és helyszínek helyett csak úgy mellékesen.

I can hear your call through the seashell
Just like the ocean.

Solace & Roxy
2005.07.15.
Barcelona

A mosolyom halványabbá válik Solace dicséretre adott reakciója kapcsán. Bár nem szólok semmit, de látom az apró jeleket, hogy kellemetlenül érinti... nos nem is tudom pontosan mi, de valami. Talán a bóktól jön ennyire zavarba, vagy... talán Roxy nő mivoltától érzi kényelmetlenül magát? Lehet, hogy... meleg? Az pár dolgot megmagyarázna, de talán nem mindent. Azért egy perc néma csenddel adózom azon nőtársaim előtt, akiket ezen felismerés kellemetlenül érinthet és szomorúsággal tölthet el. Igazán nagy szívfájdalom lehetne nekem is, bár ameddig mindent a szemnek, semmit a kéznek alapelv működőképes, nem panaszkodhatom. Like come on, ennek a görög mitológiába illő remekül kidolgozott testnek már csak a puszta látványa eltelíti a néző érzékszerveit.
Ennek ellenére valami még mindig furcsa vele kapcsolatban, amire nem vagyok képes rátenni a kezem - és nem hiszem, hogy az itt eltöltött rövid idő alatt fogom megoldani ezt a rejtélyt, úgyhogy bármennyire is fáj, de kénytelen vagyok elengedni. Gondolataimmal karöltve a tekintetem is elkalandozik az imént "emlegetett" felsőtestére és elég későn térek magamhoz, úgyhogy simán feltűnhet neki. Ha esetleg találkozom a tekintetével, csak egy apró vállvonással vigyorgok rá, remélem elengedi. Mindegy, ha cringe-nek is könyvel el, elég nagy valószínűséggel nem fogunk soha többet találkozni ahhoz, hogy ez a jövőben problémát jelenthessen.
A beszélgetéshez nem igazán tudok értelmeset hozzátenni, tekintve, hogy én szemellenzősen tudom, hogy mit szeretnék kezdeni az életemmel. Mondjuk ahogy Solace emlegeti ezeket a helyeket, egy vágyakozó sóhajjal azért kicsúszik az ajkaimon: - De szívesen megnézném a Meroé Piramisokat! De igazából bármelyik piramist... vagy... hupsz! Bocsi, folytassátok csak! - annyira hagytam elkalandozni a gondolataimat, hogy fel sem tűnt egy ideig, hogy hangosan beszélve megszakítom a beszélgetésük. A szám elé is kapom a kezem, ahogy bűnbánóan inkább lesütöm a szemeimet és figyelek arra, hogy jó gyerek módján kivárjam a sorom a beszélgetésben. Ez a nagy hátránya annak, ha az ember lánya krónikus szófosásban szenved.
Helyette pótcselekvésként a hűlő üveget kezdem kocogtatni a - nagymamám legnagyobb bánatára - csutkára vágott körmeimmel. Sokkal szebb lenne festve, valóban, de sokkal nagyobb macera is lenne, én pedig nem vagyok ehhez sem elég türelmes, ahogy a sminkeléshez sem. A komplett zone-out állapotában előveszem a pálcám, és megpróbálom leutánozni azt, amit Solace csinált az előbb. Más adalékanyagot nem adott a homokhoz, számomra meg ismert a mugli üvegkészítés menete, illetve az alkímia elméleti alapjainak egy része... így hát mi sem magától értetődőbb, hogy magam is megpróbálkozom vele. Elsőre nincsenek nagy ambícióim, csak egy egyszerű gömböt szeretnék formázni... bár az ismeretek és a kellő gyakorlat hiányában ez is bonyolult feladatnak bizonyul, hiába hevítem fel a homokot, hiába vizualizálom a kívánt végeredményt. Valami azért történik, a hevítés hatására kezd üvegesedni a homok, kezd óvatosan kiválni a többitől. Korai még azonban az öröm, hiába látom formálódni a gömböt, de szét is pattan a kezeim alatt, ráfröccsenve a kézfejem bőrére, amit alaposan meg is éget - tekintve, hogy magas hőfokra melegítettem fel - majd utána szomorúan és szégyenteljesen plöttyed szét a tengerparton. Gúnyosan pillant vissza rám, ahogy lehűlve szépen megszilárdul ez a valami, ami már se nem homok, de még nem is üveg. Idegesen ciccegve rázom meg a kezem, mintha ez segítene az égési sebek okozta fájdalom enyhítésében.
Solace hangja rángat vissza a valóságba.
- Tálentum, huh. Izgalmasan hangzik! Nálunk sajnos évek óta nem indult Alkímia kurzus legnagyobb bánatomra. - inkább kenek én is a napégés elleni kenőcsből a kezemre, noha tudom, hogy erre a fajta égési sérülésre nem igazán hatásos, de legalább pillanatnyi enyhülést ad. Aztán majd visszatérve a dolgaimhoz keresek rá valami hatásosabb bájitalt, kenőcsöt, akármit, vagy kotyvasztok egyet lehetőség szerint. Persze, el is mehetnék a medimágusi sátorba, de minek, ha magam is meg tudom oldani? Ha meg nem, akkor szenvedjek, így jártam. - Mondjuk az szomorú, hogy csak egyet lehet választani. Én biztosan nem tudnék dönteni...! - nem mintha kérdezte volna, mi lenne az én kínom, ha...
Felajánlása azonban váratlanul ér, a meglepettség ki is ül az arcomra.
- Tényleg? Megtennéd? Ez de kedves! - hirtelen nem is tudom, mivel viszonozzam önzetlenségét. Pedig teljesen ismeretlenek vagyunk egymásnak. Igazán kedves személy ez a Solace Barbon! - Mindenképpen élnék ezzel a lehetőséggel akkor! - kapva kapok az alkalmon, hát hülye azért még nem vagyok! Tanulási lehetőség és még akkor kénytelenek leszünk találkozni ittlétem alatt legalább egyszer, hogy visszaadhassam neki a jegyzeteit. - Talán a jegyzeteidet kérném kölcsön, jobban fekszik nekem a vázlatos rendszer, mint a teljes mondatos. A vizuális memóriámhoz is jobban hozzájárul, mint a hosszú egybe szöveget, ahol sok a felesleges kötőszó. Cserébe... - elkezdek kutatni a szütyőben, de feszt se találom a rúnás jegyzeteim, ezért kiborítom a tartalmát a homokba - ezt majd később megbánom - mire végül előkerülnek a keresett jegyzetek. - Mintha említetted volna, hogy önállóan megpróbálsz elmélyedni a rúnatan rejtelmeiben. Nem vagyok a legjobb rúnatanból, de azért elég jól megy, és szerintem a jegyzeteim is jók, az alapok elsajátításában biztosan segíteni fognak - nyújtom neki kedvesen mosolyogva. Azt elfelejtem említeni, hogy ocsortány rondák és sokak számára értelmezhetetlenek a jegyzeteim, a kézírásom pedig kriminálisan szörnyű. Ja, meg azt sem realizálom hirtelen, hogy ami szerintem logikus... más szerint nem feltétlenül az. Mindegy, a szándék a fontos, nem? Na meg ha már kiesett a habos mákos pités doboz is, akkor hirtelen ötlettől vezérelve azt is átadom neki. Hiszen idáig is elfogadott mindennemű ételt, maximum ha nem akarja, akkor odaadja másnak. Vidáman tömök egy meggyes süteményt a számba, ahogyan elkezdem visszadobálni a kiszórt cuccaimat a tértágított libsi szütyőbe.