Tengerparti napágyak és napernyők

A tengerpart mentén szabályosan elhelyezett napágyak lebegőként működnek – követik a napot, és finoman igazodnak a testtartáshoz. Minden harmadik ágy mellett varázsitalos hűtődoboz áll, benne hűsítő levendulavíz, tököskóla vagy dinnyelé. A napernyők napállás szerint mozognak, és néhány külön kérésre zenelejátszással is szolgál. Itt minden a kényelmet szolgálja – kivéve, ha egy kisebb varázslény-csapat épp a hűtőládában ver tanyát.

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

A hullámok lassú, sötét ütemben verdesik a partot. Csak egy pillantás a karórámra, hogy megállapítsam, már elmúlt éjfél; a tenger vize már rég nem olyan kellemes, hogy önfeledten lubickoljanak benne, legalábbis azok nem, akik nem annyira edződtek meg a hűvösebb vizekhez úgy, mint én. Mindig van viszont olyan, aki vagy kellően elszánt, vagy eléggé részeg ahhoz, hogy a vízhőmérsékletet legfeljebb múló problémaként kezelje.
Még ebből a távolságból is látom a tűzkör fényét, amely napnyugta óta világít és mutatja az irányt. A második éjszakán megjelentem ott egy kis időre a csapat kedvéért, de azóta nem látogattam el oda. Fojtott jelenlétem akkor is feszültté teszi a többieket, ha egyébként meg sem szólalok. Nagyon jól tudom, hogy milyen hatással van másokra, még akkor is, ha igyekszem úgy tenni, mint aki ebből semmit sem vesz észre. Ahogyan újra, még egyszer utoljára a víz alá merülök, a távoli zsivaj halk morajlássá tompul.
Nehéz léptekkel, kellemes kifáradtsággal indulok vissza a partra. Kell néhány másodperc, míg szemeim hozzászoknak a fény hiányához, mégis, még a vízben kiszúrom, hogy a napozóágyon, melyet napnyugtakor befoglaltam magamnak, már ül valaki. Nehéz léptekkel közelítem meg a napozóágyat a homokos parton; bőröm még hideg, hajamból pedig csöpög a sós tengervíz.
- Malach, a helyemen ülsz. – először csak a sziluettjét veszem észre, de ahogyan egyre közelebb érkezem, lassan felismerem a rivális csapatkapitányt. Szavai súlyosnak is hathatnának, de a hangsúlyból nem érződik az él. Nincs benne követelés.
Törölközőm és a könyvem a földön, a napozóágy mellett hevernek. Valószínűleg Malach sem vette észre, hogy leestek. Szó nélkül hajolok le a dolgaimért – az egyszerű, sötétkék törölközőért, és az európai uralkodóházakról szóló mágiatörténelem könyvéért, bár ebben a sötétben már aligha fogok olvasni belőle. Majd miután a hátamra terítem a törölközőt, elfoglalom a helyet a másik napozóágyon.
- Elveszett a reflektorfény? Miért nem a többiekkel bulizol? – szegezem neki a kérdést, miután egyik karom a feje alá teszem. Fentről fotózva akár az Akasztott Ember tarot lapja is lehetnék. Nem pillantok rá Malachra, csak csendben hallgatom a tenger zúgását és a bulizók elnyomott zaját. Valaki gitározik – talán Miguel szédít egy európai csajt megint. Amennyire ismeren, Malachira nem jellemző az, hogy kihagyjon bármilyen alkalmat arra, hogy középpontban legyen. Talán körbe is nézhetnék, nem rejtőzködik-e a közelben a szokásos társasága. Bár kötve hiszem, hogy valamelyik homokvár vagy sörösláda mögött rejtőznének, hogy a megfelelő pillanatban boldog születésnapot kívánjanak meglepetésből. Egyrészt, mert a saját csapatommal se vagyok ilyen viszonyban, nemhogy az övékkel. Másrészt meg azért, mert épp senkinek se kötöttem az orrára azt, hogy csak most lettem nagykorú, ami a varázslást illeti. Eredeti terveim szerint az volt, hogy amint betöltöm a tizenhetet, valamit varázsolni fogok – nem kell nagynak lennie. Csak egy gesztus, csak egy szimbólum – egy szemmel érzékelhető határ, ami elválaszt a Barebone-októl. Mindennek azonban nem sok értelme volt úgy, hogy a Világkiállításon az állandó tanári jelenlét miatt minden kiskorú engedélyt kapott a varázshasználatra.
Valószínűbb, hogy Malach inkább csak azt beszélte meg a csapatával, hogy ma este itt, a napozóágyakon fogják jól érezni magukat. Számomra mindig is úgy tűnt, hogy Malach soha nincs egyedül. Jó név, jó vér, és az ezzel járó, önfeledt felelőtlenség – jó érzés lehet. Sosem fogom elmondani neki, de bármit megadnék azért, hogy a helyében lehessek.
Megállíthatatlan volnék.
- Ha már itt vagy, a napozóágy aljára rejtettem valamit. – nevezhetjük születésnapi ajándéknak is saját magamnak. Úgy terveztem, hogy egyedül fogom felhasználni azt, amit gyártottam, távol mindenkitől. Ha Malachi a napozóágy alá nyúl, akkor ki is tapinthat egy apró, tenyérben kényelmesen elférő, pipettával lezárt fiolát. Ritkán készítek hasonlókat, és nem tudom még, hogy mit fog kihozni belőlem a recept, amit véletlenül találtam egy régi füzetben. Nem véletlen, hogy csendesebb, másoktól valamelyest elszigetelt helyet kerestem.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

A szél jótékonyan visszafújja a tábortűztől érkező zsivajt. Senkinek se tűnt fel, hogy eljöttem. Tudod, vannak emberek, akik nélkül nem indulhat be egy parti sem, de pontosan ők azok, akik nélkül nyugodtan folytatódik tovább. Mint a pálca végéből kilövellő szikra, ami belekap a kandalló fahasábjaiba; a szikrára végül senki sem emlékszik, mert a téglákat nyaldosó lángok sokkal szebbek és nagyobbak. Ott voltam a többiek gyűrűjében, mostanra már zsibbadó arcomon töretlen, széles mosollyal, magasba emelt pohárral. Vállamon mintha még mindig érezném a rá nehezedő karok súlyát, illetve a hirtelen utánuk maradt űrt. Mert miután a lángok fellobbantak, a szikra már rég kifakult. Elvesztette jelentőségét.
Meztelen talpamat csiklandozták a puha homokszemek, ahogy lesétáltam a partra. A tenger felől érkező sós permet lehűtötte az arcom és a belém botló szellő a szétgombolt ingemmel lejtett táncot. Jól esett a természet nesze, a hirtelen egyedüllét, mégis mintha minden lépésem bizonytalanabbá vált volna, mint az azelőtti. Olyan régóta teszek úgy, ahogy elvárják tőlem, hogy már szinte nem is tudom, miképp kéne viselkednem, ha nincs körülöttem senki.
Igazából nem tudnám megmondani, hogy mióta ülök a napágyon. Talán csak percekkel, talán órákkal korábban botlottam meg a földön heverő könyvben, aminek címe láttán szinte biztosra mertem volna mondani, hogy kihez is tartozik. Csak egy olyan elvetemült embert ismerek, aki még a világ túlfelére is tankönyvvel közlekedik. Hirtelen ötlettől vezérelve táboroztam le itt, mert igazából csak kíváncsi vagyok, hogy igazam volt-e. Meg talán még magamnak se vallom be, de titkon talán egy csöpp aggodalom is marasztalt; nagy kár lenne, ha megfulladnál.
- Annyi hely van, csak válassz egy másikat. Ez kivételesen nem verseny - felelem széttárt karokkal. Hangodat hamarabb sodorja felém a szél, minthogy kivenném a közelgő alakod a sötétben, kékjeim elvesztek a csillogok hálójában.  Itt még az éjszaka színe is másmilyennek hat, mint otthon. Lejjebb csúszok a napágyban, ujjaim dobolni kezdik a távoli zene ritmusát a karfán, apró neszét azonban elnyomják a hullámok.
- Szívesen kölcsönadom, ha kéred. Biztos értékelnék a többiek, ha végre maga Solace Barbon lépne a pódiumra helyettem - vigyorogva pillantok oldalvást rád, érezhetően cukkollak. Ó, de ha tudnád, hogy mennyire rohadtul komolyan beszélek! Nem vagyok más, mint egy illúzió, amit mindenki más tölt meg tartalommal. Azzal, amit ők szeretnének látni általam, mert az senkit sem igazán érdekel, hogy mi történne, ha nem önmagukat tükrözném vissza, hanem egy hús és vér fiú állna meg előttük. Oda lenne a tökéletesség és nem maradna belőlem semmi különleges. Valójában nincs is bennem semmi különleges. - És amúgy te miért is hagytad ki? A halott arisztokraták keményebben tolják? - Bökök a könyv felé vigyorogva. Nálam kivételesen most egy sincs, hisz most nem szükséges elrejtőznöm mögé, nem kell kínosan kitöltenem az időm csakis azért, hogy ne kerüljek apám szeme elé. Ezt az egy hetet megkaptam ajándékba magamtól.
Felvont szemöldökkel ülök fel és kezdek tapogatni a homokban. Ujjaim végül ráfognak a kis üvegcsére és egyre gyanakvóbban emelem magam elé.
- Akarom tudni egyáltalán, hogy mi ez? - Lehet, inkább azt kellett volna kérdeznem tőled, hogy te akarod-e, hogy tudjam. De őszintén bevallom, nem igazán akarok jelenleg választási lehetőséget adni. Már nem akarok egyedül lenni, a sötétség kellemetlen igazságokat rejt és én pedig legszívesebben csak menekülnék. De hova rohanjak saját magam elől?

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

– Minden verseny. – felelem gondolkodás nélkül. irigylem azt a naiv életszemléletet, amivel mind Prudence, mind Malach rendelkeznek. Az életben minden verseny, és mindig van valami vagy valaki, akit le akarsz győzni – ha mást nem, akkor saját magadat, és ha másért nem, akkor a túlélésért. Nem hiszek az „elég jóban”, mert az csak azok találmánya, akiknek sosem kellett igazán küzdeniük a sikerekért. Azt a mocskot, amit a vérem hordoz, csak a kiválóság képes megtisztítani, ehhez pedig minden reggel úgy kell ébrednem, hogy a tegnapi önmagam gyengébb nálam.
Hallom, ahogy ujjai kopognak a napozóágy karfáján, hogy leutánozzák a ritmust – az én napozóágyamén, amit véletlenül, mégis valahogy sorsszerűen elfoglalt. Csak a gyenge hullámok törik meg a halk neszt a tenger vize felől, melynek felszínére a Hold fénye ezüst csíkot húz. Keserűen nevetek fel a gondolatára, amiben azonban semmi üdítő, semmi kellemes nincs – erre az abszurd, groteszk és igazán szürreális képre, ahol én lehetnék Malach látszólagos helyén. Na nem azon, amit tényleg irigylek tőle – a nevét, a családja sikerét, és azt, hogy ilyen vérrel az ereimben valóban megállíthatatlan lehetnék. Hanem azon, ami arról szól, hogy mindig körbevegye őt a népszerűség lángja. Hogy nem égett még el a tűzben, ami körbeveszi őt? Hogy nem fulladt meg a folyton rajta lógó tekintetekben? Képes-e így egyáltalán tényleg önmaga lenni?
Mikor kezdődik Malach, és mikor az, amit mások látnak belőle?
- Nem mind halottak. – válaszolom, bár tudom, hogy valójában hidegen hagyhat téged a történelem, hiába vizsgáztál kiválóra belőle.
- Anastasia Romanova száz éves is elmúlt már, mégis a kezében van Izland. – éppenséggel Malachnak se válna hátrányára, ha a tudást hajszolná ahelyett, amit valójában csinál. Tudom, hogy sokkal okosabb, mint amit mutat magából – minimum kivételesnek kell lenni ahhoz, hogy megengedjék, két tálentumot is választhasson.
- Hát hogyne akarnád. – még a gyér fényben is látható, ahogyan csillan valami a szememben vizes hajam mögül. Felülök a napágyon, és várom, hogy ideadd az üvegcsét. Sötét mosoly csillan orrom alatt. Árnyékos tekintetem rávetük Malachra, miközben sejtelmes magyarázatba, illetve kérdezésbe kezdek.
- Áruld el nekem, Malach, szerinted mi a boldogság? – A kérdés egyszerű, a válasz még sem tűnik annak.
- Nem, nem az elégedettségre gondolok, és nem is a sárkányfű eufóriájára, hanem arra, ami rávesz arra, hogy kockáztass és megtedd, kerül, amibe kerül. - azt mondják, az alkimisták sajátja, hogy filozofikus hülyeségekbe keverednek. Ez pedig egy olyan alkímiai elixír, ami pont az egyik felvetés megtapasztalásához szükséges.
- Mit gondolsz, Malach, a boldogság, amit hajszolunk, lehet-e döntés, lehet-e nyers akarat? Mert ha az… – pillantásom az üvegre telepszik, ujjammal pedig rámutatok megerősítésként.
- …akkor az a kis fiola válasz erre a kérdésre. – nem kell az álszenteskedése, nem kell, hogy ártatlannak adja ki magát. Tudom, hogy nem a tököskólától és a dinnyevíztől szokták jól érezni magukat.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

Ó Solace, te naiv lélek, ha tudnád…
Az egész életem egy kicseszett versenyfutás, amit egyből jelentős hátránnyal kezdtem. Futnom kell a névért, amit sosem kértem és nem is szívesen adtak. Futnom kell a vérért, ami az ereimben zubog. Ezt sem kértem, nem is érdekel se a színe, se a szaga, amit valamiért mégis oly nagy becsben tartanak és ami mellé lehetetlen elvárások társulnak. Futnom kell, hogy legalább fele olyan jó lehessek, mint a bátyám apám szemében, de túl meredek az út és csúszkálok a sárban. Futnom kell, sőt, fejvesztve rohannom, hogy anyámat megkíméljem az aggodalom legkisebb csírájától is, de ezt a csatát rendszerint el is bukom. És nem utolsó sorban rohannom kell a saját józan eszemért, rohannom kell a halott bátyám bosszúvágya elől, de eltévedtem az útvesztőben, amibe kergetett. A sövény körülöttem minduntalan változik és lassan teljesen elzárja a kiutat. Igazad van, Solace. Minden verseny, csak az én életemben az első hely sem elégséges.
De ezt te sosem fogod látni. Tudom, hogy szerinted nekem könnyű. Irigy vagy, látom rajtad és ha rajtam múlik, ez így is marad. A szemetekben nem leszek más soha, mint az az önfeledt srác, akinek hisztek. Sosem engedem meg, hogy meglássátok a félelmet a szememben, a feszült aggodalmat minden alkalommal, mikor elő kell vennem a pálcám és a pánikot főleg nem, ami minden nap a hátam mögött liheg. A roham okozta görcsös fetrengés is csak a sajátom, ahogy a testemen felbukkanó zúzódások és főleg a hang, az a gyűlölettel teli hang, amitől sosem tudok szabadulni. Most is itt van velünk, Solace, mert én sosem vagyok már egyedül. Hárman ülünk itt, te, én és a végzetem. Szép arca van, sosem tagadtam, de belül mindig is rohadt volt. Most is ott ül az árnyak között, a hullámok zörejével suttog és a szelet használja, hogy egy pillanatra se feledkezzem meg a jelenlétéről. Csakis arra vár, hogy eltűnj a színről.
- Ha akarod, most az egyszer hagylak nyerni – Keserű ízű a nevetésem, de csak én érzem rajta. Már nem is emlékszem, hogy mikor lettünk egymás vetélytársai, de azt hiszem már ez marad az első emlékem is rólad. Olyanok vagyunk, mint egy érme két oldala. Én a fej, te az írás és ha feldobnak, valahogy mindig én kerülök felülre, rajtam csillan szebben a fény. Enyém a felszín, tiéd a tartalom és az érték, kár, hogy árnyék fed és senki sem foglalkozik vele.
- Nahát, mesélj még — vigyorogva pillantok rád, játékos fény villan a szememben. Kedves, hogy ezt megosztod velem, de apám összes vagyonát fel merném tenni a tényre, hogy többet tudok a mai felső osztályról, mint te. A kettőnk közt viszont egy óriási különbség van; engem ez rohadtul nem érdekel. Nincs szükségem hatalomra. Én nem fogom megváltani a világot és nem is akarom. Gyáva vagyok és önző. Csak szabadságra vágyom, amit pedig meg sem érdemlek.
Bevallom, a lelkesedésed kissé megijeszt, de természetesen nem mutatom feléd. Féloldalas mosollyal, megemelkedett szemöldökkel figyellek és visszanyelem a feltörő nevetést. Egyedül anyám és az általa olyannyira szeretett üvegháza tölt el könnyedséggel és nyugalommal, megkockáztatom, talán zongorázás közben is hasonlót érzek. De boldogság… Sajnálom, Solace, de azt hiszem nem csak én kezdek lassan megőrülni.
- Nehezen tudom eldönteni, hogy őrült vagy-e, vagy zseni – mosolyogva csóválom meg a fejem és ujjaim akaratlan végigsimítanak a saját keverékemen, amit a nadrágom zsebébe rejtve hordok. Nesze neked boldogság. - Szóval szerinted a boldogság akkor érhető el, ha ösztönlényekké aljasodunk? – felvonom a szemöldököm és kékjeim hol az arcodat mustrálják, hol a fiola csillogó tartalmára siklanak. Szabadság. Rohadt veszélyes vizekre akarsz vezetni, Solace és a probléma csak az, hogy én nem vagyok olyan jó úszó, mint te. - Mihez akarsz ilyesfajta bátorságot? – Vállam felett pillantok hátra, de rajtunk kívül senkit sem látok. Végülis… miért is ne élhetnénk egy kicsit?

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

Nevetésében ott van az a jól ismert íz. hanghordozásáról néha magam sem tudom, hogy én képzelem oda, vagy valós a mögöttes szándék. Malachnak tudnia kéne már: nincs szükségem a sajnálatára, sem arra, hogy hagyja magát. Nem vagyok rászorulva a szánalomra. Eddig is megküzdöttem a magam sikereiért, ezután is így fogok tenni. Nem kell, hogy nyerni hagyjon.
Lustán vonom fel egyik szemöldököm a kérdésére. Találkoztam már eleget ezzel a vigyorral, és láttam eleget a ravasz fényt a szemében. Volt idő, amikor magabiztosságának látszata elegendő volt arra, hogy kizökkentsen és elbizonytalanítson. Az évek azonban megedzettek annyira, hogy megtanuljak átlátni a mázon, amit magán hordoz. Csak a leggyengébbek olyan ostobák, hogy mindent elhiggyenek, ha az jól van tálalva.
- Valójában egyáltalán nem érdekelnek a Romanovok, ugye? – felfedezés, megállapítás, kérdés, tényközlés? Mindegyik nem lehet egyszerre, abban az egyben viszont biztos vagyok, hogy nem ugyanazért vizsgázott ő is kiválóra mágiatörténelemből, mint én. Érdemtelen vagyok arra a hatalomra, amire születtem, hiszen az én születésemnek a feltétele volt megannyi, nálam érdemesebb boszorkány és varázsló halála felmenőim által. Vérem és vérvonalam sötét terhe olyan árnyékot vet rám, ami megakadályozza, hogy valaha is a fénybe lépjek. Gusztustalan az egész létezésem, mert ilyen áron életet létrehozni önmagában egy bűn. Mégis léteznem kell az életnek nevezett szenvedésben, hiszen a létezést önként nem fogadhattam el, kényszerítve voltam rá. Éppen ezért kötelességem törekedni a kiválóságra, és kötelességem a vezeklés azokért, akik nem kapták meg ugyanazt az esélyt, mint én.
De hát mi fogalma lehet erről az egészről Malachnak?
- Azt mondják, a kettő kéz a kézben jár. – összefonom az ujjaim és az ölemben pihentetem a kezem. Az elixírt egyébként nem én találtam fel. Én csupán követtem egy régi receptet, amit egy ócska könyvben találtam. Nem főztem belőle sokat – a kis fiola egy gyermek kezében is könnyedén elfér. Legfeljebb azért lehetek őrült, amiért hajlandó vagyok arra, hogy tényleg kipróbáljam, milyen lehet.
 - Az őrület még sem abban van, hogy elkészíted, hanem abban, hogy pontosan tudod, mit fog tenni veled, mégis használod. – az őrület nem a tévedésben rejlik, hanem abban, hogy pontosan érted, mi a következmény, mégis leoldod a láncot, mégis eldobod a korlátokat, és elfogadod, hogy minden következmény, minden morális felelősség a tiéd. Az elixír, amit készítettem, feloldja ugyan a gátlásokat, egészen mélyebben és sokkal alattomosabban, mint az alkohol.
- A tartalma nem fog elkábítani, ha minden igaz. Épp ellenkezőleg, a vágyaid kristálytiszták. A gondolatot nyers akarattá formálja, és elhallgattat minden tiltást. Végig önmagad maradsz. És ha így tetszik, miért ne? Miért is ne lehetne a boldogság titka, ha lealacsonyodunk ösztöneink szintjére, legalább ideiglenesen? – tisztában vagyok azzal, hogy meredek lejtő szélén egyensúlyozok, de néha hagyni kell győzni a kíváncsiságot, és nem félni tovább a zuhanástól.
Csak mosolygok a kérdésén a bátorságot illetően. Magam sem tudom, hogy mire számíthatok. Naivan hihetném azt, hogy csak le szeretném választani magamról azokat a dolgokat, amik csak hátráltatnak az utamban, a valóság viszont? Nem tudom.
- Kettő csepp elég lesz mindkét szemedbe. A hatás rövid, tíz percen belül el kell múlnia. Készen állsz rá? – a fiola még mindig Malach kezében. Csak arra vár, hogy átengedjük az egónknak a gyeplőt.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough


☙──────✽──────❧

Mégis ki vagyok én?
Egy félénk kisgyerek, aki minden egyes bizonytalan lépés után, amit megtesz előre, hátrafordul, hogy jól csinálta-e. Aki remegő kezekkel mutatja a saját reszketeg betűkkel írt vágyait, ami alakot adhatna reszkető lelkének, smit mégis ujjai közt égetnek hamuvá és helyettesítik azt mások által támasztott elvárásokkal. Tudod Solace, én nem létezem. Nem lehetnek önálló gondolataim és cselekedeteim, mert az egész jövőbeni életem könyvek lapjain áll, a tinta rég nyomot hagyott a vaskos lapokon, kitörölhetetlenül. Igaz, korábban a borítón nem az én nevem állt, de azóta vérrel írták azt át. Én voltam. Én átkoztam el saját magam, miközben a bátyám vérében fuldokoltam.
Nem vagyok más, csak a fény játéka; nappal hosszú árnyékot vetek, alatta megpihenhet bárki, mert én bírom, mosolyogva bírnom kell, míg a bőröm hólyagosra ég. Nem panaszkodok miatta, sosem hallhattál tőlem egy elégedetlen sóhajt se. Árnyék vagyok, a napon engem keresel, ott osztod meg a titkaid, mintha valami mágikus buborékot húznék körétek és lehet fel se tűnik, de pontosan ezt is várjátok tőlem. És én megteszem, mosolyogva fogadom az újabb terheket. De mi lesz az árnyékból éjszaka? Mert tudod, akkor is ott vagyok, halványan megbújok a sarkokban, élek nélkül. Nem vesztek észre, mert már lehűlt az idő és épp nincs szükségetek segítségre. Én pedig reszketek, némán fuldoklok, mert csakis ilyenkor vehetem le a nehéz zsákokat a vállamról, amit ti pakoltok rá.
Fogalmam sincs, hogy ki vagyok.
- Csak nem úgy, mint téged - felelem egy elnéző mosollyal. Hidd el Solace, nem degradálom le a tudásod. Elismerem, hogy jó vagy, jobb, mint azt az emberek hajlandóak belátni, mert nem bírják elviselni a tekinteted súlyát. A legnagyobb különbség kettőnk között, hogy az én mosolyom komfortot nyújt másoknak, míg a tiéd, nos… pontosan tudod. Feltűnt már, hogy én állom a tekinteted? Hogy nem feszengek körülötted? Egyszerű; ismerem milyen a valódi sötétség, mert minden egyes nap a tükörből vigyorog rám, szellemujjait szorítja a torkomra. Tudom, hogy keményen dolgozol és az egyetlen ok, amiért inkább rám emlékeznek, az a fény, ami a mosolyomból dereng. Én elismerlek, Solace.
- Szóval őrült vagy. Azt hiszem valahol mindig is sejtettem - vigyorodom el és nem  tehetek róla, ahogy beszélsz tovább róla, tényleg eljátszom a gondolattal. Mi lenne, ha kilépnék az árnyék-létből és ha csak tíz percre is, de anélkül sétálhatnék, hogy várnám a rossz lépések utáni büntetést? Tudod, zümmögni kezd a gyomromban némi izgatottság, az ismeretlen iránti vágy. Mennyire elkeserítő és szánalmas, ha azt se tudom, hogy mire vágyom épp? Dédelgetek álmokat, ez igaz, de itt és most, azonnal? Fogalmam sincs, hogy mire lennék képes.
- A következmények ismeretétől vagyunk emberek és nem állatok. - Érződik a hangomon, hogy csak a vita kedvéért fűzöm tovább a gondolatmeneted. Halk pukkanással enged a parafa és fedi fel a fiola tartalmát. Mély lélegzetet veszek és elhajítva minden egyéb kifogást és aggályt emelem az üvegcsét, hogy az utasításaid alapján járjak el.
Gyerünk öcskös, csináld! Mutasd meg, hogy ki is vagy!
A kezem megáll félúton. Alig egy pillanatra fagyok le, a szám megtelik keserű kétségbeeséssel, de hamar sikerül lenyelnem, az utóíze mégis megmarad. Lejjebb engedem a kezem, mosolyt és nyugalmat erőltetek magamra, tudod, könnyen megy, régóta játszom már ezt a játékot.
- Udvariatlan vagyok. Te készítetted, tiéd a dicsőség - feléd nyújtom az üveget, közben felülök és feléd is fordulok. Nem akarok lemaradni az igazi énedről.

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

- Hmpf. – vetem rá lesújtó tekintetem, ahogyan visszakozik az ajándékomtól. Mi ez, ha nem gyávaságának bizonyítéka? Ékes példája egyszerűségének, ahogyan meghátrál, és kudarcot vall már azelőtt, mielőtt egyáltalán bevetné magát az ismeretlenbe, saját maga ismeretébe. Látom lelkének tükreiben, hogyan áhítozik selyemből font kíváncsisága, akarata azonban üres gyöngyházhéj. Mezítelen talppal taposok rá, én pedig érzem és élvezem, ahogy összeroppan súlyom, és alkímiai keverékem súlya alatt, melyet még el se fogyasztott egyikünk sem.
Szánalmas. Bizonyára jól állna rajta a póráz.
Átveszem a keveréket, amit még odahaza, Ghostpineban készítettem. Tisztában vagyok azzal, hogy vannak, akik a bájitalkeverő tehetségüket alantasabb, feleslegesebb dolgokra használják fel. Nem vagyok ártatlan, magam is találkoztam már Fuentes keverékeivel. Szórakoztatóak, de csak arra jók, hogy elüsd vele a felesleges időt, és megfeledkezz arról, aki vagy. Én ennek az ellenkezőjét tervezem. Le akarom vésni magamról a bőrt, a humán bőrt, amivel jelenlétem legalább tűrhető. Mindig is tudtam és mindig is tudni fogom, hogy soha nem fogok azon a fénnyel kikövezett úton járni, mint Maddock. Tartozásom a varázsvilág felé mondhatnánk, kozmikus. Én nem érdemlem meg a fényt.
Lecsavarom a pipettát, fejem pedig egészen hátradöntöm. Hajam még nem száradt meg az éjjeli úszás után. A pipettát megtöltöm az átlátszó folyadékkal, majd mind a két szemembe egy-egy kövér cseppet csepegtetek. Először az egyikbe, aztán a másikba. Nem fáj, nem szúr, nem éget, és nincs semmilyen szaga sem, ettől függetlenül kell pislognom egy keveset utána. Még az üvegcse lezárása előtt fel kell törölnöm az egyik szemem sarkában összegyűlt könnycseppet. Nem érzelmi, csak testi reakció.
- A következmények ismerete csak egy fék a vágyra. De te szereted, ha idomítanak, ugye? – nem vagyok képes megkötni ezt a féket a nyelvemen. Az, ahogyan Maddock elutasította, amit adtam neki, ékes bizonyítéka annak, hogy szereti azt a béklyót, amit a nyakára kötöttek. Testtartásom nem változik, orrom alatt azonban szolid, bár nem kifejezetten bizalomgerjesztő mosoly húzódik. A gyér fény ellenére Malachi talán még épp láthatja azt, ahogyan pupilláim természetellenesen megremegnek. Nem tart sokáig, csak néhány másodperc árulkodik arról, hogy a keverékem működik, ha azt a szavaim nem tették volna egyértelművé.
- Naiv gondolat, hogy az állatok nem ismerik a következményeket. Azt hiszed, nem érzik előre a fájdalmat? Nem menekülnek, csak ha már rájuk vetült a náluk nagyobb ragadozók árnyéka? Ugyan már, Maddock. A vad is pontosan tudja, mikor vágják el a torkát. – az amishok imádják saját magukat az állatok fölé helyezni, az állatokat pedig erkölcsileg semlegesnek tekinteni. Pedig az állatok nem erkölcstelenek, csak hiányzik belőlük az a bűn, aminek félelmében emberek milliói élnek önmegtagadó életet.
- Az való igaz, hogy az állatok ösztöneikben tiszták, de determináltak. Nincs bennük szándék az önmeghaladásra. De az emberekben van. Legalábbis a legtöbb emberben szeretném azt hinni, hogy van. – még mindig gyávának tartom, amiért nem mer belenézni a tükörbe, a saját tükrébe. Mitől fél? Mi az a vágy, amit ennyire el akar nyomni magában? Mi az a félelem, ami csontjaiban meghatározza őt?
Nem a mai nap lesz az, amiben megtudjuk azt. A fiolát nem zárom vissza, helyette beszéd közben kiöntöm a tartalmát a földre.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough
coward


☙──────✽──────❧

Gyáva vagyok, Solace. Ez az egy. ami már zsigeri-módon meghatároz. Zizzen a tincseim között, elbújik a mosolyom keltette gödröcskében, a pórusaimból árad és a szám sarkán gyöngyözik a szavaim között. Minden cselekedetem meghatározzák a velem vagy a nevemmel szemben állított elvárások és a görcsös megfelelési kényszer, mert félek fellépni a saját magam védelméért. Rettegek, hogy csalódást okozok - annak ellenére, hogy szinte mindig sikerül - annak az embernek, aki két évvel ezelőttig a létezésemről is alig vett tudomást, mert tartok tőle, hogy egyszer édesanyámon torolja meg. Mert tudod, a Maddock kúria csak egy gyermek érkezésére volt felkészülve. Thaddeus megkapta a tökéletes fiút, majd pár évvel később kapott még egyet, akire nem volt felkészülve. Pedig Thaddeus Maddock mindig mindenre fel van készülve. Édesanyám kivételével sosem kellettem senkinek. És félek, hogy ez örökre így is marad.
Szóval gyáva vagyok. Gyáva vagyok nem tükörként létezni, mert igazából senki sem kíváncsi mások valódi véleményére, csak az kell nekik, amit hallani akarnak. Gyáva vagyok nemet mondani, mert akkor lehet, hogy legközelebb, már nem is kérnek meg. Gyáva vagyok sebezhetőnek mutatni magam mások előtt, mert igazából senki sem kíváncsi a másik nyomorára. Terhes a figyelem, ami az évek során a bőrömre tapadt, hamuvá égek a rám szegeződő tekintetek tüzében, de gyáva vagyok kilépni a fénykörből teljesen. Mert veled ellentétben, Solace, ha ezt megtenném, soha többé nem venne észre senki. Ha nem lennék az, még a nevemre se emlékeznél.
Mert tudod… ha nem lennék ennyire gyáva, már nem lennék itt.
A gondolataim marják a torkom, miközben téged figyellek, de most mégsem annyira vészjóslóak, mint máskor. Talán a tenger sós illata, a hullámok lágy moraja és a messzebb pattogó tűz nem hagyja, hogy gyökeret verjenek a számukra termékeny talajban. Vagy épp pusztán az, amire épp készülsz. Tudod Solace, a magabiztosságod, a vakmerőséged és a tudásod is rendkívül vonzó és egyben félelmetes. Jelenleg helyetted is izgulok, a térdemen könyökölve támasztom meg az állam és várom a csodát, amit a két kezed alkotott. Hálás vagyok, hogy megosztottad velem, hogy jelen lehetek egy ennyire intim pillanatban, hogy hajlandó vagy megmutatni pont nekem, hogy mit rejt a lelked igazán.
De te szereted, ha idomítanak, ugye?
Megütközök a szavaid hallatán. Szemeim tágra nyílnak és egy hosszú pillanatig nem hallok mást, csak a reszketeg levegővételem. Hamar rendezem a vonásaim, felvértezem magam ellened, holott a kérdésed még mindig a bőröm alatt pattog. Nem tudom biztosan, hogy mit érzek. Megkönnyebbülést? Pánikot? Haragot? Belenyugvást? Igazad van… tudom, hogy így van, Solace, bizonyos nézőpontból, részleteiben, a sarkaiból kifordítva, így van. Undorodom a gondolattól, a bőröm is viszketni kezd, de megállom, hogy véresre vakarjam a bőröm. Majd megteszem, ha nem leszel itt.
Nyugalmat erőltetek magamra és semleges arccal hallgatom mindazt, ami kikívánkozik belőled. Visszafojtok egy elnéző mosolyt, mert tudod, csak egy egyszerű szófordulat volt, ami köré litániát gyártasz. Egy sekély kis tócsa volt, jelentéktelen, te mégis kiástad belőle a Feneketlen tavat.
- És mi van azzal, aki elvágta a torkát? A vágyait követte, azt akarod mondani, hogy helyesen cselekszik? Hogy nem kéne felelősségre vonni, mert csak az ösztönei vezérelték? - kérdem felvont szemöldökkel. Tudod, Solace, direkt forgatom ki a szavaid, de nem tudnám megmondani, hogy miért. Vagy csak nem szeretném megfogalmazni magamnak sem, hogy szánt-szándékkal provokállak. Mert valami elfajzott kíváncsiság hajt, hogy tudjam, meddig mennél el. Mert egyszerre rémiszt meg és ad megnyugvást az, amit most a tekintetedben látok. Ez az, ami halálra rémiszt.
Ujjaim rándulnak, ahogy fejjel lefelé fordítod az üvegcsét. Utána akarok kapni, megadni a lehetőséget saját magamnak is, mert egy részem könyörögve kérlel érte, de végül, ahogy arra gondolom számítasz is, Solace; nem teszek semmit. Gyáva.
- Szerinted bennem nincs? - Kérlek Solace, inkább ne is válaszolj.

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

+18! Bántalmazás, manipulálás, szerhasználat, egyéb bullshitek

Hallom, ahogy az alkotásom, ez az isteni elrendeltetést és akaratnélküliséget eltörlő folyadék koppan a puha homokban. Hosszú napok kutatása, kezeim precíz munkája és fegyelmezett összpontosításom eredménye az a színtelen, szagtalan, víznél alig sűrűbb, de tisztább folyadék, amit a spanyol homok fogyaszt el helyettünk. Illetve csak Maddock helyett, hiszen én köszönöm szépen, jól vagyok. Végig a szemébe nézek a művelet alatt, mintha azt kérdezném, most mi lesz majd, mit fog tenni, mit csinál. De hát mi oka lenne panaszra, ha egyszer ő maga utasított el? A vendégjog őt illette ennél az asztalnál, ő meríthetett először a levesből és ő választhatta volna ki először, hogy a tálcán kínált vadhús mely részét kívánja tányérjára venni. De nem élt ezzel a joggal, sőt, elutasította azt.
Ezzel pedig megsértette a házigazdát.
- Mi lenne vele? – kérdezek vissza. Arcomat féloldalas mosoly árnyékolja. Jól tudom, hogy ettől nem válok szimpatikusabbá. Nem vagyok vak, látom, hogy reagálnak rám az emberek, mindegy, mit teszek, hogyan erőlködök. Akkor meg minek küzdjek, mit nyerek vele? Hogy olyan legyek, mint ő? Ne legyünk nevetségesek. Pontosan tudjuk, hogy ez lehetetlen.
Csalódott vagyok, hogy nem küzdött az ajándékomért. Sajnálom, hogy nem kiáltott fel, nem kapott utána, nem csinált belőle drámát. Szerencsére túlontúl érdekes hozzá, hogy továbbra is akarjak vele foglalkozni ezek után. Élvezem, ahogyan bizsereg az agyam az újabb, talán csak költőinek szánt kérdései után, és azt, ahogyan az agytekervényeim azon dolgozzanak, hogy mondjanak valamit, ami szemben áll az ő állításával, csak azért, hogy mást mondhassak, mint ő. Akár azon az áron is, hogy ellentmondásba kavarodjak önmagammal. Talán épp ez lehet a ketrecének kulcsa?
- Követte a saját akaratát, és az ösztönei határozták meg a törvényét. A saját törvényei alapján helyesen cselekszik. – én pedig épp a saját törvényeim szerint élek. Talán csak a hátramaradt nyolc percben, amíg a készítmény hatása fennmarad. Nem, ahhoz én sem vagyok elég bátor, hogy teljesen önazonos életet éljek. Ő mondta, hogy megőrültem – de ennyire talán még én sem.
Felállok a napozóágyról, mint aki épp eleget pihent, pedig még a hajam sem száradt meg az esti úszás után. Utolsó mondata, mint egy könyörgés – egy fohász, esdeklő sirám. Talán nem így szánta, mégis, mintha megtört volna a láthatatlan oltár előtt, esdeklését pedig egy utolsó hangjegybe sűrítette volna. Fohászát meghallom, engem szólít, akit vigasznak neveznek, mert hát ezt jelenti a nevem. De ezt bizonyára tudja ő is, mert bármennyire nem virágos a viszonyunk, azért nem nézem le. Nem ostoba. Kivéve, ha hagyja, hogy ezek a kezek elhitessék vele, nem kést, hanem megnyugvást tartanak torka elé. Fejét térdén könyököltetett kezeivel támasztja meg. Egészen aprónak tűnik így.
- Miért, szerinted van? – kérdezek vissza, jobbommal a tarkója felé nyúlva. Ujjaim beleakadnak a hajába – azokba a szőke fürtökbe, melyeket mintha a napfény szívott volna aranyra. Arany, arany… Az arany teremtése az alkímia egyik legősibb vágya, az álom, amit Flamel óta senki nem ért el. És most itt van előttem közvetlenül, élő húsban és lüktető ereiben. Hajszálai között keresem a bőrének melegét, ujjaim pedig erősen feszülnek tarkójára, és zárnak össze. A nyomás határozott, érezhető, fejét pedig felfelé irányítom arcom felé, vele együtt pedig irányítom a tekintetét. Tenyerem súlya nem engedi el, mintha nyakának íve hozzám tartozna.
- Meddig fogod még viselni ezt a hülye emberöltönyt? Mi kell még hozzá, hogy elfelejtsd azt az éned, akivé kondicionáltad magad? – kényszerítem a tekintetét az enyémbe.

[D E A R S O L A C E]

D E A R   S O L A C E


not sure I’m brave enough
coward


☙──────✽──────❧

Olyan régóta próbálok tökéletesnek, feddhetetlennek látszani, hogy óvatlan pillanatokban még el is hiszem, hogy így van. Természetesen mindig arcon is vág a valóság, az utóbbi időben egészen közel a padlóhoz, egy csatatér közepén. Olyankor naivan úgy érzem, hogy van értelme a létnek, hogy van értelme önmagában a létezésemnek, hogy nem bábként, madzagon rángatnak. De az esetek többségében pontosan tudom, hogy hol van a helyem. Tudom, hogy mire hogyan kell reagálnom ahhoz, hogy csak egy pillanatra maradjak meg az emlékezetben. Nem vagyok se fekete, se fehér, csak unalmasan szürke. Szürke a mosolyom, szürke a válaszom a nekem szegezett kérdésre, szürke az egész jelenlétem. Mert engem mindenki csak addig lát, míg a nap fénye rámvetül, de amint felhő fedi el, eltűnök a feledésben, az árnyékok között. Tudod Solace, a veled való versenyzés közepette érzem egyedül, hogy nem mosódok el teljesen. A pálya felett szállva, élőnek érzem magam, ahogy az eső a felszerelésünkbe olvad vagy a szél az arcunkba csap. Olyankor én is éles határvonalakkal rendelkezem, hisz olyankor tényleg a saját kvalitásaink számítanak. Azokban a gyorsan tovatűnő pillanatokban elhiszem, hogy önmagamban is érek valamit.
Mindig is értékeltelek, Solace, mert veled szemben mindig nyerni akarok. Mindig kicsit magasabbra helyezem a lécet, amit te könnyedén átugrasz. Te vagy az, aki felkavarja bennem az állóvizet, aki szelet gerjeszt a fülledt semmiben, mert motivációt adsz arra, hogy valamit elérjek egymagam. Sosem fogom kimondani ezt, de köszönöm neked.
Köszönöm az őszinteségedet is, bármennyire is fáj.
A hangod kellemetlenül borzolja a pihéket a tarkómon. Nem veszem le rólad a tekintetem, egyszerűen fogva tartod, mint a vadat a pálca fénye. Lehet, hogy más elhátrálna tőled most. Talán ezt kéne tennem, meghagyni neked a saját pillanatodat, hogy ne fordíthasd ellenem a saját akaratodat. Mégsem moccanok, akkor se tenném, ha tudnék. Kellemetlen érzés szorítja össze a gyomrom, én mégis látszólag türelmesen várok, hogy alávethessem magam az akaratodnak.
- Ezzel igazolod saját magadat is, Barbon? A saját törvényeiddel vonsz szemellenzőt magadra, mikor a sötétben jársz? - A hangom nyugodt, amit nem mondhatok el saját magamról, mégis provokállak tovább. A sötétben tapogatózok, sejtéseket dobálok feléd, mert valahol mindig tudni akartam, hogy mi hajt előre. Talán tudatában se vagyok, hogy a józan eszed hiányát próbálom ellened és saját magam ellen fordítani épp.
Mintha te különb lennél öcskös.
Megreked a levegőm, ahogy a tarkómra csúsztatod a kezed. Ijedten kapom rád a tekintetem, mert egy gyötrelmes pillanatig nem a te arcodat látom magam előtt. A torz vigyor arcul csap, amit a tiéd helyére vizualizálok. Ujjaid a bőrömnek feszülnek, már fájóan tapadnak hozzá, én pedig csak annyira vagyok képes, hogy rendezem az arcvonásaim, bár a félelem a mellkasomat markolássza. Kezeimet magam mellé ejtem, a napágy szélébe kapaszkodok elfehéredő ujjakkal és némán küzdök a torz vigyor ellen, ami már mögüled von satuba.
- Attól, hogy valami nem szembetűnő… - kissé reszelős, halk hangon adom meg a választ neked. Épp eléggé leköt, hogy szabályozni tudjam a lélegzetem és már nem tudom, hogy a szél, ami körülöttünk éledezik, az a tengernek köszönhető vagy kezdem elveszíteni a kontrollt. Tudom, hogy tartanom kéne tőled is, Solace, talán ha nem lennék ennyire elcseszett, megtenném. De mivel az vagyok, bármit is akarsz tenni, csak a kiérdemelt jussomat szolgáltatod. - Mások adták rám. Én csak viselem.
HAZUDSZ!
Hirtelen kapok a karod felé és kapaszodok meg benned a balommal. Erősebben fogok rá, mint szeretném, ujjaim hasonlóan vájnak a bőrödbe, mint a tieid az enyémbe. Tágra nyílt szemekkel nézek rád és legszívesebben ellöknélek, ellökném magam és a vízbe vetném magam vagy a homokba ásnám magam, hogy ne láss. Csak ne most.

Amigo con el corazón roto
2005. július 20. csütörtök
Amigo Tetsuya

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok

Úgy gondolom elég jól teljesítem azért drága jó Javier bácsikám megbízását, mellette pedig jut időm az edzésre is (nehogy meg találjak halni Barbon entrenador edzőtáborában), a mentális felkészülésre az előbbi borzalomra ééés a szórakozásra is. Most pedig csendes magányba vágyódom, remélhetőleg señorita con cara de ángel mámorító hangja és arca fogja rabul ejteni lelki szemeim és füleim. Éppen rágyújtok egy jóféle füves cigarettára - holland amigokkal cseréltem - meglepő módon ütősebb, mint az általam ismert változat. Egy egész dobozzal lapul még a zsebemben, így otthon ki fogom tudni elemezni, hogy mik az összetevői, mitől olyan, amilyen. Vagy ha nem én, akkor a Genio del mal, a El jefe supremo, mi Tio, Tio Javier. Úgyis ő a főmufti, a dolgoknak nagy tudója, én csak egy egyszerű kifutófiú vagyok, semmi több. Egy eldobható paraszt, a feláldozható, ha épp arra kerül sor. Tal cual mi padre. Kifújom a füstöt, és érzem, ahogy a gondok terhe elemelkedik a vállaimról, csak azért, hogy később nagyobb súllyal zuhanhassanak vissza. Addig azonban un poco de alivio.
Kurvára igyekszem kizárni a külvilágot, és kibaszottul igyekszem nem észrevenni azt a szerencsétlen sárga bőrű húzott szemű szerencsétlent, aki egy rakás szerencsétlenség módjára sóhajtozik az egyik napágyon. Me suda la polla lidiar con esto ahora.
Y sin embargo...
Lassítok a lépteimen, hogy egy kicsit befogadjam a kikerázott srác nyomorát. Eléggé "Déjà vu" érzetet kelt bennem. Talán desamor... Igazán nem lehet rám azt mondani, hogy szívtelen lennék, így felé irányítom lépteim.
- ¡Oye! Amigo! Miért lógatod itt az orrod a legszebb naplementében a csodás Spanyolhonban? - ösztönösen nyújtom felé a zsebemből előhalászott füves cigis dobozt. Erre a vendégem, amúgy sem saját termék. - Fogadd csak el Amigo, jót fog tenni. Nőügyek? - kérdem lehuppanva mellé egy szabad napágyra. Még egy meggyújtást is megelőlegezek neki, ha igényli. Arcára nézve jól el van kenődve hapsikám, pedig nem amolyan puhapöcsnek néz ki, de ki tudja. Un exterior duro puede esconder un corazón sensible, ugyebár.
Hosszan kifújom a füstöt a lemenő nap fényében.

Bones they listen
· · ─────── ·· ─────── · ·

@malachi ·⬧· 2005. július 7. csütörtök

+18! Bántalmazás, manipulálás, szerhasználat, erőszak, vallásgyalázás

Orrcimpáim és pupilláim hirtelen haragtól szűkülnek össze kérdésnek álcázott kijelentése nyomán. Mégis ki engedte meg neki, hogy kétségbe vonjon? Honnan veszi a bátorságot arra, hogy megkérdőjelezzen? Hogy merészeli a saját szavaimat ellenem fordítani? Még a gyér fény ellenére is látható a felindultságtól eltorzult tekintetem. Ujjaim erősebben marnának bele bőrébe, mert azt akarom, hogy fájjon neki. Nem tudok gátat szabni akaratomnak, ebben az állapotomban nem. A keverék, amit elkészítettem, legyőzi az elmét, elhallgattatja az összes aggályt, feloldja a gátlást és elveszi a féket. Nincs többé kontroll, és nincsenek többé gondolatok a következményekről. Hát érti már, mennyi energiámba kerül megtartani önuralmam és józan eszem?
Szükségem van pár másodpercre, amíg a szavai leülepednek bennem. Éppen azt teszi, amit én is szoktam. Szívesen rángatnám bele magam abba az illúzióba, hogy tőlem tanulta mindezt, de sajnos a világon nem minden szól rólam, és nem minden az én fájdalmam. Ezt még így, ebben a kifacsart állapotomban is elismerem. Arcomra visszatér a csendes, rendezett mosoly, a mozdulat pedig lassú, mint féreg a húsban. Továbbra sem hívogat, továbbra sem akar a barátod lenni, csak szépen lassan összetörni, kivégezni. Szorításom is enyhül, de épp csak annyira, hogy ne okozzak akkora fájdalmat vele.
Hogy nem lenne szembetűnő? Ugyan, Maddock, ezt te képes vagy elhinni magadról? A hangod is épp olyan torz, mint a mondandód. Tudod, nem küzdenél ezekkel a szavakkal, ha igazak lennének. Most mégis ott akadtak a torkodon. Állítólag az első hazugságot Ádám mondta Istennek, miután megette a tiltott gyümölcsöt a Tudás Fájáról. Évára kente bűnét, Éva pedig azóta is hordozza magával a sarat, amivel Ádám bemocskolta. A jelek mégis ott vannak a torkunkban, melyet ádámcsutkának neveznek.
És most te is nyelsz egyet, ugye? Tekintetem végigköveti torkod ívét, míg kezem továbbra is határozottan feszül rá tarkódra. Talán látom is, hogy megmozdul ott valami, vagy csak a téboly játszik velem? Nem kell mondanod semmit, mert a tested akkor is elárul, ha a szavaid nem. Cserben hagyott téged, egyedül hagyott szégyeneddel, pedig nincs mit szégyellni, hiszen mindannyian hazudunk. Csak nem mindenki tud ilyen szép mesét köríteni hozzá.
- Hazudsz. – jelentem ki számodra olyan biztosan, mintha azt mondanám, holnap felkel majd a nap. Nos, valakinek biztosan. Mielőtt még kifejthetném a remek gondolatmenetemet Ádámról és Éváról, karod az enyém után kap mint aki még mindig harcolni akar. Érzem a bőrömbe markoló, meleg ujjakat, de nem érzem, hogy tovább keresnéd bennem a könyörületet és a vigaszt. Felrúgtad az oltárt, amit nevemnek állítottál azáltal, hogy tiltakozni merészelsz ellenem, én pedig nem tehetek mást, minthogy a tarkódon nyugvó karomat inkább torkodra csúsztatom. Gyorsan csúszik nyakszirtedről torkodra, és pontosan tudom, hol kell megnyomni ahhoz, hogy kellemetlen legyen. Annyira feszítem meg, amennyire tudom még úgy is, hogy baloddal ebbe a kezembe kapaszkodsz. Másik kezemmel válladra nyúlnék, hogy egy újabb, gyors mozdulattal kibillentselek egyensúlyodból, ezzel együtt a napozóágyról. A homok puha, megtart majd, és megtart majd engem is az akaratommal együtt, amíg megpróbálok rád telepedni, hogy súlyom alatt ne tudj megmozdulni. Térdeimmel szorítanálak le a homokba, egyik csípőnél, másik combnál, kezeimmel pedig immáron csuklóidat próbálom leszorítani. Fejemben nincs ésszerű gondolat, ahogy előbb nyakadhoz hajolok, melynek szagából állatiasan szippantok egyet. Majd az egyik leszorított csuklódhoz fordulnék. Szomjazom a véredre, szomjazom arra, ami vagy. Ha csak egyszer megízlelhetném az aranyat, ami megkülönböztet téged tőlem, amitől mindig kiválóbbá válnál, csak egyszer… Talán kimosna az valamennyit őseim átkából? Elég lenne arra, hogy eltüntesse a mocskot és a szennyet, melyet ereimben magammal hordozok? Vagy legalább segítene egy kicsit ezen a terhen?
Szemeim a kék-lila vénákra szegeződnek, melyek íves vonalban húzódnak csuklód belső oldalán. Törékeny és tiszta, ellenben az enyémmel, mely nehéz és évszázadok mocskát hordozza magával. Fogaim épp csak érintik a bőr felszínét, hogy meghasítsák azt, a vér pedig, ami megkülönböztet téged tőlem, gyöngyözve serken elő belőle. Meleg, fémes ízű, épp, ahogyan elképzeltem. Akaratlanul hunyom le a szemem a tisztulási rituálé közben.

You’ll never find another like me
I guess I slipped right through the wire

+? , káromkodás és társai

A visszautasítás úgy szalad rajtam végig, mint a gyász. Eleinte nyilván nem is hiszem, mert hát ott állok az évfolyamtársai előtt virággal, érted…virággal, rózsaszínnel, meg fehérrel szép nagy csokorban. Frissen vagyok fésülve, mosva, vasalva, a legszebb fehér ingem van rajtam, meg egy valag ezüstékszer, szóval kivagyok készítve rendesen, ezek meg többedmagukkal azt bírják nekem mondani, hogy át vagyok baszva, mint az öreg Dumbledore, mikor nem vette észre, hogy Voldemort a tulajdon kollegája tarkója. Ilyen árnyékra én még soha az életben nem vetődtem!
Nem is az volt a legfájdalmasabb, hogy Vivien megbeszélte velem a találkát, aztán úgy elfelejtett, mint apám a hazavezető utat a kocsmából, hanem az, hogy valami idősebb fazonnal lépett le. Ember az, aki ettől nem pszichopatul be legalább egy kicsit? Szerintem nem az. Ami a tagadás és alkudozása fázisa között történt arra nem vagyok büszke, eleve azzal indult, hogy erősen feldühödve földhöz vágtam a virágot és megtapostam, miközben olyan dolgokat mondtam, amiket remélem nem mondanak majd vissza a hölgynek, mert nem feltétlenül fogja őket zsebre tenni, meg én sem, amit utána kapok.

Mikor tragikusan hirtelen, de tényleg, szerintem a lányok azt gondolták, hogy teljesen megbolondultam, elértem az elfogadásig, úgy döntöttem, hogy a legjobb, amit tehetek ezen a királyi módon elbaszott estén, az az, hogy Buddhára iszom magam. Erre a célra magam mellé is készítettem a parton elérhető legnagyobb pohár sangriát, amit inkább ibriknek mondanék és ingemet kigombolva felfeküdtem egy napágyra gyászolni a nőkbe, meg a feminizmusba vetett babiloni bizalmam. Majd egyszercsak visszatér, de ez most eléggé földhöz vert. Nem szokásuk a nőknek ilyen rondán átverni a fejem, pláne, ha ilyen elegáncsos, meg jóindulatú találok lenni. Legközelebb, ha elfog a vágy, hogy így viselkedjek rákötöm egy bagolyra és megküldöm Szibériába, mert maximum ott bánnak így az emberrel, ahol senki se lakik és az is minek.
Amúgy teljesen úgy gondolom, hogy  ha méltóságteljesen nem is, de legalább csendben szenvedek, de rosszul láthatom a helyzetet, mert nagyjából fél óra dögrovás után  megjelenik a lakossági latin lover és még dohányárut is nyújt felém, amit őszintén meglepődve, de elfogadok, sőt a tüzet sem utasítom el hozzá. Nagyon retkül festhetek, ha mindenféle csellengő operett bonvivánok is idejönnek a lelkem simogatni, no mindegy.
-Csak egy nőügy-bólogatok- de most épp ez is sok.
Beleszívok a cigarettába egy hatalmasat, majd úgy küldöm tele a levegőt füsttel, mint valami fürdőbevaló gőzkazán.
-Ennyire látszik?-kérdezem, pedig biztosra vehetem, hogy kilométerekről ordít rólam a lelkifurka.

Amigo con el corazón roto
2005. július 20. csütörtök
Amigo Tetsuya

Figyelmeztetés: itt-ott fellelhető trágárságok, szerhasználat említése, öngyilkosságra utaló gondolatok

Csak a szemem sarkából pillantok amigo asiático con ojos achinados-ra, mintha csak tükörbe néznék. Jómagam is voltam hasonló állapotban, egyetlen egy nő tudott ennyire lehozni az életről, és az sem Mamá vagy Abuela volt. Nem, nem családtag, hanem a legkedvesebb exem a világon. Ameddig nem tudtam magamban, aztán magunk között helyre rakni a dolgokat, akkor minden összeveszés úgy letaglózott, hogy többször szívesen túladagoltam volna magam, hogy szabaduljak az érzéstől. Attól a kibebaszott kurva szar érzéstől, hogy egy haszontalan senkiházi vagyok, aki még álmai nőjét sem képes boldoggá tenni, vagy mi.
Azóta ezek a gondolatok mérséklődtek, legalábbis Barbie vonalán. Hermanita emlékére, vagy Mamá látványára azért rendszeresen elgondolkodom, hogy vajon érdemes vagyok-e az életre. Mindig arra jutok, hogy baszottul nem, de momento por ahora... sigo aquí. Ha másért nem is, annyi célom van még ebben az elbaszott életben, hogy megtaláljam mi Hermanita-t és megbizonyosodjam arról, hogy biztonságban van és egy jó élete van. Barbie-ról tudom, hogy egy erős és életre való Señorita, és sokan kevesebbet néznek ki belőle, mint ami valójában. De honestamente? Ő csinálja jól. Ha alábecsülik, az csak az ő hasznára válhat az életben, Tio Javier is azért olyan veszélyes, mint amilyen.
Biccentek egyet férfi elvtársam felé. Meg tudom érteni, hogy egy nőnek az ügye is milyen demotiváló lehet az életre, vagy legalábbis arra, hogy legközelebb is megpróbálj velük Caballero lenni.
- Hát Amigo, szerintem az óceánon túlról is érzik a bánatodat. Engem is olyan erővel csapott arcon a búval bélésed, hogy majdnem hanyatt vágódtam a strandon. De nem ítélkezem, az én életemben is van egy ilyen Señorita, aki hasonló reakciókat képes kiváltani belőlem - sandítok rá együttérzően. - Ha akarsz ventillálni róla, szívesen meghallgatlak, de ha zavarok, szóljál csak nyugodtan, abban a pillanatban ya no estoy aquí. - Újból hosszan letüdőzöm az édesen egészségkárosító, boldogságot hozó füves cigarettába, majd hátra dőlve elégedetten fújom ki a füstöt. - Vaaagy, ha gondolod be is baszhatunk a picsába. Nekem az összes opció megfelel, rajtad áll... mi Amigo - villantok rá egy cinkos vigyort, mielőtt újra a legutaimba fogadnám a füves füstöt. Ahhh, estoy empezando a relajarme... Por fin.