Nyugat-déli összekötő híd

Ez az a híd, ahonnan a legkönnyebben megközelíthető a nyugati szárny. A híd zárt és közkedvelt útvonal. A Griffendélesek innen jutnak el legkönnyebben az északi szárnyban lévő kertbe, s a déli szárnyban lévő könyvtárba.
Ha a másik úton mennél, akkor a keleti szárnyon keresztül tudnál csak átjutni.

Alszik, de nem ad békét a párna,
Szíve a csendnek rút akadálya...

Malachi Maddock

2005. október 02.

Figyelmeztetés: káromkodás

Másfél nap. Ennyi telt el azóta, hogy a síp felharsant és kivételesen nem azért, mert a Mardekár csapata szabálytalankodott, hanem azért, mert a cikeszt elkapták. Nem, nem ő volt. Nem sikerült, elrontotta ezt is.

Másfél nap. Ennyi ideje tompultak el az érzékei és az érzelmei is. Akkor ott a pályán is csak annyira tellett, hogy a földről is azt a helyet nézze, ahol elvesztette ezt a meccset a csapatának. Akkor ott nem tudott a többiek szemébe nézni. Egyetlen egy pillantást kapott el: Chikara Tetsuyáét. Látszott rajta az öröm, de mikor ránézett, akkor az aggodalom is. Csak finoman megrázta a fejét, hogy nehogy a legkisebb jelét is adja annak, hogy átlát rajta és látja, mi van benne. Tetsuyával pedig vannak annyira jóban, hogy ennyi elég is volt, egyelőre nem firtatta nála, amiért hálás volt. A tompulás csak vészreakció volt a testétől: nem engedhette meg magának, hogy itt omoljon össze, úgyhogy ezt a megoldást választotta.

Másfél nap. Ennyi ideje tartja ezt az állapotot, pedig belül már legalább négyszer összeomlott. Egyszer, mikor az utolsó síp felharsant, hogy hirdesse: vesztesek voltak. Egyszer, mikor O'Hara komolyan le akarta adni a kapitányi posztot (na, jó, itt azért kicsit kiakadt), egyszer, mikor elkezdődött a buli - utána marha jól érezte magát, be is rúgott, mint a fene -, egyszer pedig a mai nap mikor már bőven takarodó volt, ő pedig az ágyában fetrengett. Érezte, hogy a sötétség, az egyedüllét kiszipolyozza belőle a maradék tompaságot és visszatölti helyette az összes érzelmet, amit elfojtott az elmúlt két nap. Kis híján felrobbant, de tényleg. Az ágya, a szobája, a többiek szuszogása fullasztóan hatott rá és mielőtt meggondolhatta volna magát, már fel is vett egy pulóvert, a cipőjét és egy nadrágot, majd az egyik titkos folyosót igénybe véve kiszökött az épületből. Nem akart nagyon nyílt terepbe menni, az nem szerencsés, ezért választotta az összekötő hidat, az amúgy sem túl népszerű választás ilyenkor. Útközben útbaejtett egy titkos kis helyet, ahol elrejtett még egy üveg italt, azt táskájába rejtve indult meg a híd felé. Talán a kertbe is kinéz, ki tudja...

Ahogy megcsapta a hűvös éjszakai levegő, az érzelmei is úgy törtek a felszínre. Legelőször a harag jött el hozzá. Kibaszott mérges volt: legfőképpen magára, de valahol az egész csapatra. Ennyire szétesve nem tudta, mikor játszottak utoljára. Ő sem teljesített úgy, ahogy szeretett volna. Hogy hagyhatta, hogy Morgenstern kaparintsa meg a cikeszt? Annyira dühítette az, hogy ilyen csúfosan kikaptak és hogy ő is leszerepelt, hogy könnyek gyűlnek a szemébe és lefolynak az arcán. Legszívesebben üvöltene egyet, de nem akar lebukni, idegességében meg nem jut eszébe, hogy akár le is némíthatná magát.

Aztán jött a csalódottság és a letargia. Mit is keres a csapatban? O'Harának igaza volt tavaly, tényleg semmi keresnivalója itt. Pedig mennyire szerette a kviddicset! De úgy tűnt, hogy ez nem elég. Gyenge volt és elbukott. Hagyja, hogy a csalódottság elzsibbassza a testét, majd zokogásban törjön ki. Ki akarta adni minden frusztrációját és most az sem zavarta, ha bőgött, legalább egyben kijön az egész és többet nem kell vele foglalkoznia vagy elég kevéssé.

Ahogy a sírása csillapodott, úgy indult meg most már tényleg a híd közepe felé, közben jó párszor alaposan meghúzta az üveget is. Letörli a maradék könnyeit és lassan eltűnik belőle az a szorongató érzés, ami két napja a tompultsággal együtt telepedett rá. Meglátott pár szentjánosbogarat a szakadék felett repülgetni. Ez akár még jó jel is lehetne, de most még nem volt abban az állapotban, hogy ezt érezze.

Ami viszont sokkal jobban megijeszti, az az, hogy valakit megpillant középen a korlátnak támaszkodva bámulni kifelé. Eddig takarták az árnyékok és az oszlop, azért nem vette észre, meg mert nem számított itt senkire. Nem szoktak itt lenni ilyenkor, hogy lehetséges ez? Vajon végig hallgatta a zokogását is? Egészen biztosan... Most már bánja, hogy nem jutott előbb eszébe a némító bűbáj, és most is talán túl közel van már, úgyhogy megpróbál nagyon csendben hátrálni és reménykedik abban, hogy az illetőt nagyon lekötik a szentjánosbogarak és el tud osonni feltűnés nélkül.

[D E A R G E M M A]

D E A R  G E M M A

can you save me?


☙──────✽──────❧

Versenyt futok az idővel, mégis úgy érzem, hogy csak egy helyben állok. A percek röhögve szaladnak el mellettem, kísért a visszhangjuk, én pedig csak az üres levegőt markolom, ahogy próbálom megragadni őket, magamhoz akarom ölelni mind, fuldokolva esdekelni hozzájuk, hogy lassítsanak. Csak levegőhöz szeretnék jutni, körbenézni úgy, hogy nem mosódik el a táj körülöttem. Mégis kicsúsznak remegő ujjaim közül, elfolynak a lábam körül, végigsimítják az arcom, láthatatlan ráncokat hagyva maguk után és lassan, incselkedve csalogatnak a készülő sírhoz. De engem nem vernek át. Gondosan előkészített sír a jussom, tudom, mert segítettem ásni. Puha a föld, még épp kellemes meleggel fog üdvözölni. Én pedig fáradt vagyok… mégsem lépek felé. Az életet szeretném még, ami elrohan mellettem.
Kinek hazudsz, öcskös? Az életed szart se ér és ezt te is tudod.
A szél belekarmol a fedetlen alkaromba, én pedig válasz gyanánt még mélyebbre húzom a fekete pulóverem kapucniját, mintha ezzel elrejthetném az arcom a világ elől és előled, TJ. Vitába szállhatnék veled, vághatnék hozzád kétségbeesett érveket és reményeket, de még kimondatlanul is keserűnek érzem a szavakat a számban. Apánk levele égeti a tenyerem, miközben elfehéredett ujjakkal szorongatom. Tudom, hogy azzal érkeztél, bagolyháton utaztál idáig, hogy apánk örökös szócsöve légy, a kudarc és a gyengeség arkangyalaként sose tévessz szem elől. A kimért, rideg szavak a húsomba haraptak, emlékeztetve arra, hogy miért is vagyok itt.
Meghalni!
A levegő égeti a légcsövem, a tüdőm fájdalmasan feszül a bordáimnak, majd addig eresztem ki, míg majdnem fuldokolni kezdek. Bevallom, nehezen viseltem az elmúlt napokat. A meccs eddig nem érzett honvágyat ébresztett bennem, a hiány leküzdhetetlen gombócot képzett a torkomban. Hiányzik a kapitányi kitűző, a kvaff a hónom alól és a gólok szerezte mámor. Tekintetem mégis folyamatosan egyetlen emberre vándorolt és úgy éreztem, hogy a szívemet vágja át a karikákon. Nem… ahhoz fel kellett volna vennie a lába elől, ahova tettem, de ő rá se nézve hagyta a porban elrohadni. Majd jöttél te, TJ és hirtelen émelyítően aprónak éreztem a szobát a buszon.
Mindig is gyenge voltál…
Hallom, ahogy fröcsögsz. Hallak téged és érzem, hogy egyre közelebb érsz hozzám. Kezem reszketve nyúl a bársonyzacskóért, mert hiába nem csókolja még a roham az elmém, nem várom meg, míg elérsz. Nem ismerem még eléggé a kastélyt, hogy adózzak a bűntudatnak, ami a halálodkor született és amit a keblemen dédelgetek azóta is. Én nem szeretnék sokat. Csak megállítani kicsit az időt, elrendezni a gondolataim és megbékélni a közelgő halállal. Élni szeretnék, szabadságért suttogok néma fohászt, de míg ott lapulsz a gerendák között, ott ülsz mögöttem a korláton és csak arra vársz, hogy rám vesd magad… beérem kevesebbel is.
A bársony tartalmát a tucatszor összegyűrt papírra szórom, majd ahogy az édes-keserű gyönyör elérne hozzám… megzavar a neszezésed. Akaratlan kapom irányodba a tekintetem és a szél kikapja a kezemből a könnyű gondolatok és a lassú percet ígéretét. Úgy kapok érte, ahogy álmaimban TJ a tető pereme felé és ahogy ő se, én se érem el az áhított menedéket. Pálcámat előkapva suttogok gyászbeszédet és nyomában fellobban a széllel érzéki keringőt lejtő vigasz. Egy pillanatra világítja csak meg az arcunkat, szétrebbentve a szentjánosbogarak arra tekergő hadát.
Nem menekülhetsz!
Én mégis megteszem, feléd indulok és most nem érdekel, hogy ki vagy. Professzor, prefektus vagy csellengő diák, mint jómagam, szükségem van rád és vagyok elég kétségbeesett, hogy utat engedjek az önzőségemnek. Pár lépés és be is érlek, megcsap a szesz illata, majd a felismerés is és éledezni kezd bennem valami furcsa érzés, amit talán a reményhez tudnék leginkább hasonlítani.
- Tudtad, hogy a szentjánosbogarak fénye nem termel hőt egyáltalán? Nem csodálkozom, hogy már most ilyen hideg van nálatok. - Mosolygok le rád, miközben ég az arcom a kíntól a szavaim nyomán. A tiéd mellett elreppen egy bogár, fénye egy pillanatra tükröződik a szemedben, én pedig úgy kapaszkodom a zöld villanásba, mintha ez most nem a halál ígérete, hanem az életé lenne egy befagyasztott percben.

Alszik, de nem ad békét a párna,
Szíve a csendnek rút akadálya...

Malachi Maddock

2005. október 02.

Minden idegszála pattanásig feszül. A levegőt benntartja, mozdulni sem mer pár másodpercig. Mintha egy kifeszített kép lenne vagy mintha megállt volna az idő számára. Egy percig csak nézi a titokzatos alakot. Ilyen sötétben egyáltalán nem tudja kivenni, kivel van dolga, ráadásul az illetőnek kapucni is van a fején. Próbált hunyorogni, hátha maga a pulóver árulkodó lesz, de semmilyen minta nem volt rajta. Konkrétan a sötétben tapogatózott. Figyelte a mozdulatait, hátha attól okosabb lesz, de az sem volt árulkodó számára. Figyelte, ahogy a másik matatott valamivel, de azt nem tudta kivenni, hogy pontosan mit csinált. Itt látta a lehetőséget a távozásra. Anélkül, hogy kifújta volna a levegőt, lassan hátrálni kezdett, az üveget próbálta a lehető legkevésbé lóbálni. S hiába volt egészen ügyes a lopakodásban, most túl nagy volt a csend körülöttük ahhoz, hogy elvegyüljön a ruhájának a susogása. Ekkor kapta felé a fejét az idegen.

Kifújta a levegőt, az izmai készen álltak arra, hogy bármelyik pillanatban kilőjenek. Egy másodpercig csak néztek egymásra, pont mint amikor a préda és a ragadozó pillantása összeakad. Nem látta a szemét a másiknak, de biztos volt benne, hogy ő is a tekintetét kereste. Furcsán intim pillanat volt ez: teljesen védtelen lett hirtelen, a másik leleplezte, volt-e valójában menekülési lehetőség? Mielőtt ezen elgondolkodhatott volna, az ösztönei és lábai megelőzték: sebesen hátrálni kezdett, s ekkor az idegen, mintha csak egy tükörbe nézett volna, lemásolta a mozdulatait. Követni kezdte és hiába volt minden igyekezet, hamar beérte őt. Eszébe jutott, hogy esetleg megfordul és valóban elfut előle, de az gyávaság lett volna, megfutamodni meg nem szeretett. Ha már lebukott, felvállalja magát. Így hát megtorpan és hagyja, hogy az idegen bezárja a közöttük lévő távolságot. Még a fejét is kicsit felszegi, egyrészt hogy mutassa, bátor eléggé ahhoz, hogy vállalja önmagát és nem szégyelli, hogy itt van, nem lehet megfélemlíteni, másrészt bízott abban, hogy így hamarabb megfejti, ki lapul a sötét ruhák alatt.

A szentjánosbogarak fénye egy pillanatra ismerős mosolyt sejtetnek, s már majdnem rá is kérdez, hogy biztos legyen magában, mikor a fiú megszólal előtte. Nem tudta, mire számítson. Leszidhatta volna, hogy megzavarta vagy hogy mit keres is. Érdektelen is lehetett volna, ahogy meglátja, kivel áll szemben. Elfordulhatott volna, mintha mi sem történt volna, mindenki mehet a maga dolgára. Akár örülhetett is volna neki, bár ez egészen képtelennek hatott jelen szituációban. Malachi mégis megszólítja őt. Általában nincs problémája a kommunikációval, de ez a mondat meglepetésként éri, az biztos. Hitetlenkedésében röviden felnevet, majd meghúzza az üveget, hogy időt nyerjen. Mit akart ezzel mondani? Fogalma sem volt, hogy ez most melyik ajtót nyitja meg kommunikációs szempontból. Abban biztos volt, hogy nem közeledett felé ellenségesen, bár ezen meg sem lepődött. Nem sok időt töltött Malachi társaságában eddig, főleg csak Annieval együtt, de nem úgy tűnt a srác, mint aki bármikor is képes lenne ellenségesen vagy kicsit is agresszívan fellépni bárki ellen. Még nem döntötte el, melyik esik neki most jobban: talán ha üvöltene valaki vele, akkor le tudná tenni ezt a letargiát és vissza tudná venni az indulatos oldalát. Megpróbál megkapaszkodni a közvetlen mondatokban és nyitott közeledésben, hátha ennyi is elég lesz ahhoz, hogy véget érjen ez az epizódja és elmúljon a maradék dühe és szomorúsága.

Hirtelen már nem is zavarta, hogy nincs egyedül. Malachiban meglátta a lehetőséget, hogy esetleg segít neki átlendülni ezen a mélyponton és máris sokkal szociálisabbá vált. Ő is elmosolyodott - a fiú mosolyát csak sejtette a kapucni rejteke alatt -, majd végre megmozdult. Végtagjai egy kicsit fájdalmasan felsikítottak, ahogy elgémberedtek a túlfeszített pillanatok miatt, de nem zavartatta magát. Elindult a legközelebbi falhoz, ahol megtámaszkodott az alkarján és kibámult az éjszakai birtokra. Biztos volt abban, hogy Malachi is követni fogja, meg fog állni mellette, így hátra sem pillant. Nem tudta, miért, de ebben majdnem teljesen biztos volt. Az idő valóban kellemesen hűvös volt és most először tényleg megragadják a figyelmét a szentjánosbogarak.

- Gyanítom, hogy se te, se én nem azért vagyunk itt, mert a melegre vagy a hőre vágynánk, nem igaz? Ahhoz be is mehetnénk... Mégis mindketten a józanító hideget választottuk, hátha kiüríti a fejünket, nem igaz? - szólal meg kicsit szarkasztikusan, majd elvigyorodik egy kicsit később és Malachi felé nyújtja az üvegét, amiből egészen sok hiányzik már. - Szegény nyugati, nem hűvösben nevelkedő lelkednek küldöm, hogy felmelegítsen - löki meg a csípőjével a fiút játékosan, hogy oldja az esetleges feszültséget az előző mondatai után. Még épp időben állította le magát, hogy valami rendkívül béna, flörtölésnek ható szöveget mondjon ezután. Egyrészt igazából nem is illik ide, csak megbánná, másrészt habár nem tudta eldönteni, hogy Malachi és Annie között alakul-e valami, sejtette kicsit, ő meg aztán nem fog kedves barátnőjének keresztbetenni, még ha nem is gondolná komolyan a szövegét, amit mondana, mert ezek csak úgy elhagyják a száját. Pár pillanatig csak élvezi ezt a csendet, aztán oldalra pillant a fiúra. Rendkívül zavarta, hogy a kapucni a fején volt és nem látta az arcát, de milyen dolog lett volna megkérni, hogy vegye le, nem igaz? Azzal elárulta volna, hogy jelen helyzetben törékenyebb, mint Mal, azt meg nem szabad, már így is végig hallgatta, hogy bőg, mint egy óvodás, lejjebb nem akart már kerülni.

- Szóval? Mi történt, ami kivezetett erre a hídra így éjnek évadján ebbe a rettenetes hidegbe, hogy kiszellőztesd a fejed? - pillant rá kutatóan. Megadja neki a lehetőséget, hogy elmondja, mi nyomja a szívét, ha szeretné, de ha megfelelő időn belül nem válaszol a kérdésre, akkor megadja számára a feloldozást és kimondatlan visszakozás gyanánt viccesebb irányba próbálja terelni a komoly próbálkozását. Kissé ijedt képet vág. - Ó, remélem, nem egy titkos randit zavartam meg! - kap a szívéhez kissé játékosan, de Mal nem tudja eldönteni teljesen, hogy komolyan mondta-e vagy csak szórakozik. - Még most mondd, még leléphetek csendben! - mondja, majd visszakéri az üveget, hogy igyon belőle. Diszkrét módon ajánlja fel a srácnak, hogy ha szeretné, hogy elhúzzon a vérbe innen, akkor most szóljon. Ő nem fog megsértődni ezen, akár be is kamuzhatja, hogy vár valakit és akkor ő is megy a dolgára. Ha azonban Malachi mégis szeretett volna beszélni, akkor arra is lehetőséget adott, úgyhogy az ő kezében volt a döntés, hogyan tovább.

[- Valóban. Lebuktam]

Dear Gemma

can you save me?

S okszor áltatom magam. Simogatom a saját, meggyötört lelkem, becézgetem, suttogva hitegetem, miközben együtt szomjazzuk a másoktól származó naiv mosolyokat, a csillogó tekinteteket, amik azt ordítják felém, hogy jó úton járok. A helyes irányt taposom, miközben másokat segítek fel, mikor megbotlanak rajta. Vágyom az elismerést, hogy jó ember vagyok, hátha egyszer tényleg az lesz a valóság. De ők nem tudják, amit én. Nem tudják, hogy vér tapad a kezemhez, hogy minden mosolyom hamis és üres, hogy minden kedves szó mögött ott bujkál a sötétség, amiben dagonyázom. Mégsem látja senki, mert a hajam és a vérem arany, tündököl rajta a napfény, elvakít mindenkit, aki máz mögé próbálna lesni. Én is vak vagyok, hisz egyszerre ámítom magam és az egész világot. Tudod melyik a legveszélyesebb bestia, Gemma? Az ember, aki elhiszi magáról, hogy szép a lelke.
Én látlak, öcsém. Látom mennyire rothadt vagy!
Nem menekülök előled, mégis minden apró kiszögellés mögé rejtőzök, hátha megóvhatom tőled azt a falatnyi szépséget, azt az apró kis meleg foltot, ami még maradt bennem. Mert tudom, hogy ott van, ez az egyetlen vigaszom, mégis didereg a lelkem, miközben magamhoz ölelem Talán azért van, mert téged is ott tartalak mellette, TJ, kétségbeesetten szorítalak, hogy valaki mégis emlékeztessen arra, hogy… nem Barbon az egyetlen szörnyeteg. Te készségesen nyújtod felém az igazságot, a megfeketedett vér ott csorog a szád szegletében, abban tapicskolok már két éve, az arcomba köpöd, mikor feléd fordulok, mikor bűnbánó kékekkel keresem a te gyűlölettel teli tekinteted, mielőtt újra és újra a torkomnak esel. Most is ez vár rám, ugye? Mégis gyávaként csak a hátamat mutatom neked.
Sosem volt gerinced, csak egy féreg vagy.
Kihúzom magam, mikor beérlek, Gemma, mintha ezzel bizonyíthatnék bármit is. A csontjaim kemények, csak néha roppannak nyögve a súly alatt, amit a vállamra emeltem. Látod, hogy ott van? Érzed, hogy a bűneim kettőnk közé folyatják a bűzös gennyüket? Nem… biztosan nem. Téged is elvakít a látszat, a mosolyom takarja a sápadt bőröm, a zizegő tekintetem az aranytól csatakos tincs előtte. Nem látod a szörnyeteget, aki előtted áll, mert gondosan rejtette a rothadt húsát emberbőr mögé. Nem is akarom, hogy láss… Vegyél észre.
Valld be! Ismerd el! Engem tartottál kegyetlennek, mégis te vagy a gyilkos!
Ó, Gemma, ha tudnád… - Valóban. Lebuktam - nevetek fel halkan, miközben reszkető kezem a zsebembe rejtem, hogy ne láthasd rajtam, hogy szavaid mennyire elevenen találtak. Hallom TJ kárörvendő nevetését, ahogy felkapja a szél és a szentjánosbogarak berregő szárnya közt reked. Talán van esélyem talpon maradni. Talán te leszel a megoldás, te leszel a tiszta forrás, amire lelkem annyira szomjazik jelenleg. Önző vagyok, épp kihasznállak téged, te mégis még többet adsz. Kékjeim keresik a fókuszt az üvegen, a keserű vigaszon, a hamis bódultság ígéretén és egy szívdobbanással később már az ajkamhoz is emelem, hátha belefullaszthatom az elmém összetört részeit.
Ahogy elindulsz mellőlem, azonnal leutánzom lépteid ritmusát. nem hagyok teret kettőnk között, nem engedem, hogy TJ közénk kerülhessen, mert tudom, hogy akkor végem van. Letámasztom csupasz alkarom a hideg fakorlátra és ujjaim közt lóg az üveg a semmi-mélység felett, felszínén többszörösen csillan az előtte elreppenő bogár fénye. Meglögybölöm ujjaim között a tartalmát, zavaros felszíne rezonál a lelkem tajtékzó hullámaival. Nem lesz semmi csendesebb tőle.
Ne röhögtess, testvér. Tudod, hogy nem szabadulhatsz tőlem ilyen könnyen. Nem csábít a mélység? Ott vagyok lent én is, nézz csak le!
Engedelmesen pillantok a mélybe a korlát felett, de nem látok semmit, TJ, túl sötét van. Tudom, mit kérsz. Azt akarod, hogy nézzem meg közelebbről, egészen közelről. De a bűnös nem vezekelhet halállal. Kiszárad a szám, hiába marja újra végig az ital a torkom. Keresem a szavakat, Gemma, hogy valami hazug-válasszal szolgálhassak, féligazságokkal, ami már annyira kényelmes és kellemes, de jelenleg nem találom a helyet a saját bőrömben, nem jönnek a könnyű szavak, a nehezek pedig a nyelvem alatt gyűlnek, fájdalmasan feszítik a szám belsejét, mégsem találnak hangra. A feltételezésre csupán egy kis mosollyal felelek, majdnem kibuggyan fogaim közül a száraz nevetés. Felsejlik előttem a tejfelszőke tincsek által keretezett arc és most először elismerem, hogy jobb így. Jobb nélküle, hisz kettőnket taszítanám végül a mélybe. Nem akarok több ember életéért felelős lenni. Nem érdemlem meg.
Hallod? Ketten maradunk. Készen állsz? Én igen.
- Ne menj! - Hirtelen kapok a karod után, szememben pillanatnyi félelem villan. Hamar észbe kapok, egy bocsánatkérő mosoly kíséretében engedlek el és ahogy megszabadítasz az üvegtől, visszakönyökölök a korlátra, ujjaimat a tincseim közé fésülöm, a kapucni rejtekében. Rászorítok a szálakra, hátha a fájdalom hátrébb taszítja a bátyám, mert érzem, hogy már egészen közelről suttogja a mérgező szavakat. Végül leejtem a kezem a semmi fölé és az ujjaimat tördelve veszejtem el a tekintetem a zöld fényfoltok között.
- Ne haragudj. Ha nincs ellenedre a társaságom… itt maradnál, kérlek? - halkan, szinte félve gördítem le ajkamról a szavakat, félig feléd fordulva helyezem őket megőrzésre a lábaid elé. Nem veszem zokon, ha keresztülgázolsz rajtuk, Gemma, tudom, hogy nem érdemlem meg jelenleg a társaságot. Mégis kapaszkodok a lehetőségbe, mint fuldokló a mentőövbe, mert ha én magamnak nem is tudok, némán könyörgök azért, hogy valaki más megbocsássa helyettem a tetteim.
- Az elvárások? Kezdődik a Tusa és bármennyire szeretném elhinni, hogy felkészültem… félek. - Megint. Féligazságok. Hányingerem van magamtól, érzem, ahogy a gyomrom felfordul és legszívesebben képen törölném magam miattuk. De nem megy más. Túl régóta bújok mögéjük. De kíváncsi vagyok, hogy átlátsz-e rajtam. Nem szeretném. Szeretném. - Téged az eredmény nem hagy nyugodni? … Ne haragudj, nem állt szándékomban a vájkálni, nincs hozzá közöm - aggódva pillantok rád, érzem a bűntudat újabb hullámát, ami átvágtat az arcom barázdáin. Ilyen közel TJ-hez könnyen meggondolatlanná válok.
Segíts, Gemma.
Nem tud, öcskös. Senki sem segíthet.

Sincerely,

Malachi

[Malachi Maddock]

 

Alszik, de nem ad békét a párna

Szíve a csendnek rút akadálya

Címzett: Malachi Maddock

2005. október 02.

Érdekes érzet rohanja meg. Érzi, hogy a saját, vibráló, folyamatosan pulzáló és valamilyen szinten felemésztő energiái beleütköznek Maddock lassan áramló, gomolygó, kissé tompító, enyhén melankolikus energiáiba. Furcsa kombináció volt ez: a sajátján azt érezte, kissé megbicsaklott, ahogy elérte Malt, aztán átalakult kicsit, nyugodtabbá vált, de az erejét vagy fényét nem veszítette el, az egybeolvadt a fiúéval, akinek pedig a sóhajtozó gomolygása mintha kissé iránymutatásra lelt volna és magabiztosabbá vált volna. Érdekes rezonancia volt ez, nem volt kellemetlen, csak meglepő, mert általában sikerült fenntartania ezt a pulzáló energiát, de most nem zavarta, hogy kissé harmonikusabbá vált az egész légkör, tulajdonképpen rá is fért.

Óvatosan tapogatózott a saját hirtelen, esetenként támadónak vagy elnyomónak ható energiáival a fiú felé, hogy felmérje, mi is lakozik ma benne. Nem érezte úgy, hogy kicsattanna, de annyira nem látott még bele, szóval csak az érzeteire támaszkodott. Mennyivel egyszerűbb volt a mellette álló fiúval foglalkozni, mint saját magával! Pedig lenne mit megoldania, ó, de még mennyire! Egy pillanatra le is taglózta az a rengeteg minden, majdnem fel is nyögött a súlyra, mely hirtelen rászakadt a vállára, de aztán mielőtt bármi materializálódott volna az elméjében vagy a szemei előtt, visszanyerte a fókuszt és ismét Malachi kapucnis alakját látta maga előtt. Az azért végigfutott a fejében, hogy mennyire örült annak, hogy az évek alatt mesteri szintre fejlesztette a hárítás és a háttérbe szorítás művészetét, így egyáltalán nem szoktak látszani rajta a pillanatnyi elmezavarai sem. Szerencsére az ritkán történt, amúgy meg mindig jókedvűnek tűnt és sokszor ő maga is elhitte, hogy így volt. Egészen addig tartott ez, amíg egyedül nem maradt, valami vagy valaki ki nem váltotta belőle a mélyen eltemetett gondolatokat, érzéseket. Emiatt mindig fenntartásokkal kezelte az olyasmi helyzetet, mint amiben most is volt: kiszolgáltatottak voltak egymásnak, menekültek a saját érzéseik, gondolataik elől és abban reménykedtek, hogy egymás társasága megmentheti őket önmaguktól. Ez pedig rettenetesen veszélyes volt, nagy volt az esélye, hogy esetleg olyat érintettek, ami már a felszínes határán túlment volna, az pedig kényelmetlen volt mindig, feszengett volna, menekülni akarna. Egyelőre ettől még távol voltak, illetve valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag Malachi keserédes, de finom, jámbornak ható kisugárzása jó hatással volt az ő háborgó érzelmeire is, bár valahogy érezte, hogy a felszín alatt mindketten zizegnek, ám ezt a zizegést nem tudta volna most definiálni.

A helyzet komolyságát és komorságát a stílusával és mondandójával próbálta enyhíteni, mindenképpen azon volt, hogy a lehető legkevésbé jöjjön előtérbe az, hogy az éjszaka közepén egymásra találtak egy igencsak intim pillanatukban. Még a kapucni mélye alól is érezte, hogy Maddock a játékossága után kapott, ő is menekült. Mindketten gyávák voltak és mindketten pontosan tudták egymásról, csak ahhoz is gyávák voltak, hogy ezt kimondják, sőt fontolóba vegyék, mert azzal saját magukat leplezték volna le és eltűnt volna körülük Malachi sűrűn és nehezen gomolygó ködje, melyet éppen annyira enyhített a saját vibráló aurája, hogy a lomhaságát, a letaglózó élét elvegye és mindkettejüknek könnyebbséget hozzon: Malachi fellélegezhetett kicsit a testére nehezedő súlyok enyhülése után, ő pedig végre ellazíthatta görcsbe feszülő izmait a harag és indulatok béklyójától szabadulva. Hacsak rövid időre is, de talán egy minimálisan megnyugodott háborgó lelke és remélte, Maddocknak is sikerült legalább egy kicsit elterelnie a gondolatait, ha mással nem is, legalább a jelenlétével. Csak viccelődött volna, segíteni, illetve lehetőséget akart adni, hogy magára hagyja a fiút, ha az magányra vágyott. Mégsem számított erre a heves reakcióra. Ahogy Mal karja az övé után nyúlt, megdermedt a mozdulat közben és legnagyobb félelme igazolódott be: mégis nagyobb a baj, mint amit a szánalmas, poénos próbálkozásával áthidalhatott volna. Mégis mit tehetett volna most? Ha elfogadja és belekérdez, félő, hogy Malachi is inkább hárít és visszakérdez. Most már késő volna úgy tenni, mintha nem értette volna meg azonnal a mozdulatából és hangjából a valódi kívánságát. Azt is tudta, hogy ha most úgy tesz, mintha nem látta volna, akkor a köréjük telepedő harmonikusnak éppen csak nevezhető környezet felbomlik és rosszabb lesz minden. Most így érezte, így belement a témába és bízott abban, hogy Malachi szívesebben kiönti a lelkét, minthogy visszakérdezzen. Akkor maximum hárít majd, mint mindig. Mindenesetre ő maga is megkomolyodott.

Mire Maddock visszakönyökölt, ő is megtalálta a félbehagyott mozdulatot és megváltoztatta az irányát: miközben a fiú a hajába túrt, ő kissé félve, lassan emelte kezét a kapucnihoz, hogy lélegzetvisszafojtva húzza le róla azt. Látni akarta a fiú arcát és tekintetét, amit eddig gondosan elrejtett előle. Már a kezdetektől fogva tisztában volt azzal, hogy nem véletlenül esett erre a pulcsira a választása. Most már nem bujkálhatott előle, az előbbi mozdulata, szavai, hangja, reakciója lebuktatta, de érdekes módon ez csak egy rövid pillanatra mozdította ki a körülöttük kavargó buborék harmóniáját, aztán visszaállt minden. Kissé tétován, de kutatóan nézett Malachi szemeibe a sajátjaival, igyekezett minél többet látni belőle, de közben félt attól is, hogy esetleg olyat pillant meg, amit nem tud kezelni vagy ami megrémiszti. Egy végtelennek tűnő pillanatig így nézték egymást, mintha az éjszakai hangok is elhalkultak volna, az idő is megállt, amíg felmérték egymást. Mire a fiú leejtette a kezét a korlátra ismét, addigra ő is mozdult: az üveget kicsúsztatta a korlát egy távolabbi pontjára, többé semmi nem állt fizikailag közöttük, majd magát is meglepve, önkéntelenül döntötte fejét a fiú vállának, miközben alkarjaik is összeértek kissé. Csak egy pillanattal később realizálta ezt, s csak utána tudta megfejteni, miért tette ezt: úgy érezte, a fiúnak segíthet a közelsége, az előbb is a keze után nyúlt, hogy ne hagyja magára. Ha nem tetszik neki, úgyis jelzi majd.

- Természetesen itt maradok... Ameddig szükséged van rá - mondta ki a szavakat, ezzel beismerve, hogy látta, hogy ez egy segítségkérés volt. Bár csak a hülyének nem tűnt volna fel az előbbi jelenetből, ez is igaz volt. Majdnem elétette azt a mondatot, hogy eddig nem volt sosem ellenére a társasága, de idegennek hatott ebben a légkörben most, nem érezte, hogy ez a félig viccelődés segítene, szinte látta maga előtt Malachi fanyar mosolyát erre a kijelentésre, úgyhogy nem mondta, ahogy ahhoz sem volt mersze, hogy hozzátegye, hogy hogyan tudna neki segíteni, mondja meg. Nem mondta ki hangosan, de ott lebegtek a kimondatlan szavak közöttük és a szemében is ez látszódott, ahogy Malachi lenézett rá. Aztán ahogy folytatta, egy percig csak ízlelgette a szavakat, formálta, megpróbálta személyre szabni. Azért feltűnt neki, hogy elég általánosan fogalmazott. Persze, hogy feltűnt, ő ugyanezekkel a technikákkal könnyítette a saját életét, bizony. Gyávák voltak mind a ketten... De ha már belekezdtek a beszélgetésbe és nem róla volt szó, akkor felbátorodott és kimondta a gondolatait, még ha azok esetleg élesek is voltak és esetleg megvágták a másikat. Ha ő egyszer rávette magát, hogy belemegy egy ilyen helyzetbe, akkor rendesen csinálta. Nem szépített, nem ferdített a másikkal kapcsolatban.

- Elvárások... Gyanítom, hogy ha a félelem szót használtad, akkor nem csak a saját magaddal szemben állított elvárások frusztrálnak... - kezdett bele, de most nem tette hozzá, hogy érzi, hogy a Tusa is csak általánosítás, a felszín kapargatását gyanítja mögötte, mert ő is ezt tette volna. Persze, lehet, tévedt, de magából indult ki. Elvette a fejét Malachi válláról és megfordult, továbbra is a korláton könyökölt, alkarja hozzáért a fiúéhoz, miközben derekával megtámasztotta a falat, hogy szembenézhessen vele. - Mitől vagy kitől félsz igazából, Malachi? - szegezte neki a kérdést kertelés nélkül, miközben mélyen a szemébe nézett, nem engedte elszakítani a pillantását, pedig könnyen megtehette volna a fiú, hiszen semmi nem tartotta vissza azon kívül, hogy ő ennyire intenzíven és kutatóan nézett rá. Az előbb hagyta volna elmenni, de most már benne voltak ebben, nem volt menekülés a fiú számára, hiába bánta meg esetleg a döntését most már. A kérdésére csak tétován bólintott egyet, hát mégis visszadobta  labdát, de végülis ez a legerősebb frusztrációja, ami miatt ma kijött ide, miközben ez volt a legkevésbé veszélyes téma is számára. A visszakozására csak legyint egyet némán, nem annyira hatotta meg a kérdése, persze magától nem fog mélyebbre menni ebben, pláne hogy most sokkal jobban érdekelte a fiú válasza és reakciója.

Vajon Malachi megbontja a kettejük között kialakult harmonikus örvénylést vagy rásimul ő is és még nagyobb magasságokba emeli azt?

[- Valóban nem]

Dear Gemma

can you save me?

K öd vagyok, azt mondod. Köd, ami jótékonyan rejti el a botlásokat, homályba taszítja a segítségért fohászkodó tekintetet, nyirkos-meleg ölelésbe vonja a reszkető lelket, hogy ne tudódjon ki a gyengeség. Mert sokkal könnyebb rejtőzködni, a sötétben kucorogva nyüszögni és a takaró alatt fuldokolva zokogni, mint kilépni a fényre. Korábban ott éltem, Gemma. A Nap sugara volt az otthonom, az arcom mindig felé nézett, a mosolyom meleg szikrákat vetett. Most mégis alig emlékszem az érintésére. Honvággyal küszködök, mégis a szívem mélyén tudom, hogy idegenként taposnám újra a napkeltét. Köd vagyok és a köd mindig katasztrófába torkollik. Túl későn kezdi láttatni a veszélyt, túl közel a szakadék, túl közel a vad, ami acsarogva figyeli a lépteid. A köd becsap, a köd óvatlanná tesz. Elpusztít. Tudod, hogy mi öli meg a ködöt? A Nap melege. Vele pusztulok majd én is.
Én akarlak elpusztítani. Ezt az undorító létezést, amit apám neve alatt művelsz. Sose voltál szánalmasabb!
Igazad van, TJ. Szánalmas vagyok. Nem vagyok más, mint hamis hangok elegye. Minden szavam és tettem plágium, mert valaki előttem már élt minddel. Mert bennem nincs semmi eredeti, minden hazugság. A mosoly, a gesztus, az érzés, a szívdobbanás… Tudod mi az irónikus mégis, TJ? Thaddeus Maddock mégis élt már több is előtted. Malachi Munro Maddock viszont egy se. Ez az egy az én javamra írható, bár tudom, mind a ketten azt kívánjuk, bár ne így lenne. Harmóniát emlegetsz, Gemma, de tudod, az igazság az, hogy egyedül a te dallamodat érdemes hallgatni. Tisztán csendülsz, visszhangot versz az egekben és az alattunk feszülő mélységben. Mosolyod pattogó üteme rezeg a szentjánosbogarak szárnyai közt, téged kísér a fényük játéka. Én csak fals hangokkal követlek téged a háttérben, szétcsúszott hangjegyek hevernek utánam a fadeszkákon. Keserűséggel csúfítom az édes dallamod.
Melletted fogsz rohadni! Ott már nem lesz szükséged névre… Malachi Maddock.
Érzem a gyűlöleted, TJ. A szaga bántja az orrom és ahogy lekerül a fejemről a kapucni, már a tarkómon folyik végig az a bűzös-fekete iszap, ami belőled csöpög és azzal fenyeget, hogy végleg betemet. Ragadós tőle a bőröm, levakarhatatlanul ivódik be alá és nem nyugszik, míg a ragacsos massza az elmémig nem jut. És nincs mi megállítsa. Tudom, hogy tudod Tj, kárörvendő nevetésed bántja a fülem és képtelen vagyok száműzni a hangod. Az édes keverékem pora még mindig táncot lejt a széllel valahol messze, vagy a talpam alatt nyugszik, ott, lent a mélyben. Talán tényleg utána kéne vetni magam. Akkor nyugtom lenne tőled, TJ.
Kékjeim emelem lassan rád. Meztelennek érzem magam a menedékem nélkül. Reszketek, ahogy a tincseim között végigszánt a hideg szél, a csontjaim is egymásnak koccannak, mégis a lelkem vacog a legjobban, szomjazza a bódult zümmögést, a lebegő semmit. Vállaim felhúzva hagyom, hogy belémláss, szinte pislogni is elfelejtek, míg vizslatsz, Gemma. Ujjaim meg-megrándulnak bátyám szavai nyomán, olykor megborzongok, ahogy megérzem érintését a tarkómon. Rád nézek, Gemma, mert ha hátrapillantanék, teljesen elvesznék.
Bátor vagy, öcsém. Nem félsz, hogy meglátja, milye-
Csend.
Bennreked a lélegzetem, ahogy hozzám érsz, ahogy fejed a vállamnak döntöd. Egy pillanatra nem hallok semmi mást, csak a bogarak berregését, a szél zongorajátékát a híd oszlopain keresztül és a szívünk dobbanását. Talán erre a harmóniára gondoltál, Gemma? Mert akkor már én is érzem. De tudom, hogy nem tarthat örökké a befagyasztott pillanat, hogy ez nem végleges megoldás, mégis… remélem, hogy ha kell, örökké itt maradsz és a vállamnak döntöd a fejed. Ujjaim a tieid után nyúlnak válasz gyanánt, hogy hálásan szorítsak rájuk. Érezheted az apró remegését.
- Valóban nem - hezitálás nélkül dobom eléd a választ. Mintha elfelejtettem volna óvatosnak lenni melletted. Mintha a pillanatnyi, mézédes csönd erőt adott volna, magabiztosságot csepegtetett volna a nyelvem alá. A meleget viszont te szivárogtatod átfagyott tagjaimban. Most épp mégsem annyira csábító a mélység. Talán ezért vagyok képes a következő kérdésedre is valós választ adni. Ezért merek, torkomban dobogó szívvel ugyan, de a hátamat támasztani a korlátnak és szembenézni a legnagyobb félelmemmel. Azért, mert itt vagy, Gemma. - A bátyámtól. - Rád nézek közben, TJ, nem sütöm le a tekintetem, inkább nagyot nyelve emelem még feljebb. Szabad utat adok neked a torkomhoz, mégis tudom, hogy most nem fogsz érte nyúlni. Látom az izzó tekinteted, amiben a pokol összes bugyra lángol, a csikorgó fogaid, a veszett düh keltette habot a szád szélén. Ne aggódj, tudom, hogy meg kell fizetnem a pimaszságomért és ismersz… némán fogok fejet hajtani előtte. De most egy kicsit kiélvezem ezt az eddig ismeretlen védőbűbájt. Köszönöm, Gemma.
Említettem már, hogy otthon a házam csapatkapitánya voltam? Volt egy meccs tavaly... a Wampus ellen. Jól álltunk, nagyon jól, majd egy felém küldött gurkót úgy sikerült hárítanom, hogy az ellenfél terelőjét helyeztem magam helyett a célpontjává. Olyan szerencsétlenül érte el, hogy széttörte alatta a seprűt és lezuhant. Onnantól kezdve nem tudtam koncentrálni, hiába voltunk emberelőnyben, szétesett a dinamika, miattam. Azért a meccsért teljes mértékben felelős vagyok… - Végre elszakítom a bátyámról a kékjeim és a tieid keresik, Gemma. Pár szívdobbanásnyi ideig tartom fogva őket, hogy végül lágy mosollyal enyhítsem a szavaim okozta feszültséget. - Te mindent megtettél. Nem a te tiszted felelni az egész csapatért. Nem miattad lett ez az eredmény. - Tudom, hogy nem kértél feloldozást, én mégis, kéretlenül nyújtom át neked, remegő kézzel, de meleg mosollyal. Kérlek, fogadd el, vedd el, hogy egy kicsit képes legyek meghálálni azt, hogy itt vagy.
És mégis mit érsz azzal, hogy itt van?
Egy befagyott pillanatot, TJ. Egy befagyasztott pillanatot.

Sincerely,

Malachi

[Malachi Maddock]

 

Alszik, de nem ad békét a párna

Szíve a csendnek rút akadálya

Címzett: Malachi Maddock

2005. október 02.

A lassan hömpölygő harmónia gyorsabb ütemre váltott, ahogy kékjeit az ő zöldjeibe fúrta. Érzi Malachin, hogy azért kicsit védtelennek érzi magát így a kapucnija nélkül, de nem érdekelte. Látni szerette volna az arcát, most pedig így is lett. Hát, most mit fog kezdeni vele? Látja és érzi is a remegést, de azzal is tisztában van most már, hogy ez nem és kizárólag csak a hideg. Valami más is van, valami ijesztő és félelmetes, nem akarja, hogy esetleg ő is így érezze magát, ekkor dönti neki a fejét a vállának.

Ha nem is szignifikáns a változás, legalább minimálisan úgy tűnik, hogy a fiú lelazul. Nem nagyon, de talán tényleg igaza volt és ez segített neki. Ennek jele az is, ahogy ujjaik összefonódnak. Ő is visszaszorítja, érzi, hogy a fiúnak jéghideg a keze, míg az övé kellemes langyos. Hátha megérzi ezt a meleget, hátha segít. Egy rövid időre megint lelassul a kettejük által teremtett burok benne a saját energiáikkal jobb szó híján. Gyengéden, szinte önkéntelenül simít végig a hüvelykujjával Maddock kézfején, amikor az első remegést érzi, s ha megerősítést kap, hogy ez is segít, akkor folytatja lassan, megnyugtatóan.

Csak egy apró mosolyt enged meg válaszul, ahogy Mal megerősíti a gyanúját. Nem szól bele, amíg úgy nem érzi, hogy kijött belőle minden, nem akarja siettetni, se nem erőltetni. Hagy neki időt arra, hogy a maga tempójában bátorságot és erőt gyűjtsön, végiggondolja, mit és mennyit szeretne megosztani, aztán úgy tegyen, ahogy neki a legmegfelelőbb. S habár eredetileg ő maga szeretett volna megfordulni, amikor látja, hogy a fiú tesz így, marad a helyén, hogy lássa szemből az arcát. Finoman hagyja, hogy ujjaik elváljanak egymástól, s a fiú megtalálja az új pozícióját. Az sem zavarja, hogy nem néz rá Malachi. Ha így könnyebb neki, hát, tegyen így. Ő nem ítélkezik, ennél sokkal borzasztóbb dolgok is vannak az életben, nem? A válasz azonban meglepi, nem számít erre. A körülöttük gomolygó kozmosz is ismét felgyorsult, mintha kissé ideges elektromos pattogások is lennének, amolyan kisülések. Érezte hát, hogy ez sokkal komolyabb, mint eddig. Miért pont a bátyjától? Tulajdonképpen semmit nem tudott Malachi Maddockról, így nem volt annyira kiszámíthatatlan, hogy az is meglepte, hogy van bátyja. Fogalma sem volt se a családjáról, se a kapcsolatukról, se semmiről. Így pedig elég nehéz kérdezni, nemhogy segíteni. Szar helyzet. Nem tud tehát semmilyen okosságot hozzátenni, mert semmilyen információja nincs az esettel kapcsolatban. Marad hát a kérdezés, még ha sötétben is tapogatózik.

- Miért? - egyszerű a kérdés, sokkal nehezebb lesz rá a válasz, szóval pár segítő kérdéssel próbál vezetni. Végülis ha Malachi nem akarja elmondani az igazat, nyugodtan kapaszkodhat ebbe és kitalálhat bármit. Ő úgysem fogja tudni se leellenőrizni, se semmi, igazán azt kezd ezzel, amit csak akar. - Nem csinál semmi rosszat, ugye? - pillant rá aggódva kissé, ez meglepően későn jutott eszébe. Valószínűleg azért, mert a saját mintájából nehezen tudja elképzelni, hogy a testvéreitől félne, elvégre ők az egyetlenek ebben a kibaszott világegyetemben (Tetsuyán kívül), akik a bizalmát élvezik és nem játszották el véglegesen. Aztán kevésbé súlyos eset is eszébe jut azért. - Vagy csak túl magasra rakta a lécet és meg akarod ugrani? - néz rá, egyre csendesebben beszél, mintha ez a körülöttük örvénylő feszültséget, hangulatot is megnyugtathatná. Közben továbbra is közel áll, s habár Malachi megfordult, egy kisebb ponton még mindig összeér a kezük. Ismét felpillantott hát a fiú arcába, hogy egy újabb kérdésfélét tegyen fel. Nem tudta, erről van-e szó, ezért inkább rákérdezett. - Remélem, nem arról van szó, hogy meg akarsz felelni mindenkinek, ugye? Mert emiatt aztán tényleg nem éri meg rosszul érezned magadat akár egy pillanatig is - húzta fel a szemöldökét.

Ezek után Malachi veszi át a szót. Úgy tűnt, ő is szeret hárítani, a másikkal foglalkozni. Hát, most kénytelen volt mégis reagálni a saját bajára, pedig nagyon szívesen vette volna, ha nem hozza megint szóba. Értette a szándékot: segíteni szeretett volna neki a fiú, valamit valamiért, nem akarta hát kedvét szegni, rendesen válaszolt, nem söpörte le a kedvességét. Egészen addig tartja is a szemkontaktust, amíg oda nem ér, hogy mindent megtett. Pedig egyébként igaz ez, csak nem segít jelen helyzetben. Most ő pillant el oda, ahol az előbb még Maddock nézett, hiszen most ő is megfordult.

- A-a - rázza a fejét, ahogy felpillantott ismét Malra. Még így a sötétben is ragyogtak a fiú fürtjei és a szemei is valamennyire. - El sem tudom képzelni, micsoda felelősséggel jár ez... - megborzong, mert már a gondolatától is kirázta a hideg. - Nem, nem az én tisztem... Egy fokig. Fogóként azért igenis elvárt, hogy az egész csapatért is feleljek, csak máshogy... Ez nem sikerült, kicsit sem. Olyan szinten volt szar az egész csapat velem együ... - kezdi kissé feldúltan, bele is túr a hajába, de megállítja magát. Nem akar picsogni kicsit sem, hamár sikerült eltüntetni az előtérből az érzelmeit saját maga ellen. Szóval inkább Mal esetére reagál. - Biztos vagyok benne, hogy ettől eltekintve nagyon szerencsés a csapatod... Igen, ez egy nagy hiba volt, de tanultál belőle és a csapat is, amúgy sem lehet mindig kiválóan játszani... De ettől függetlenül ha ugyanúgy vagy kapitány, mint ahogy amúgy másokkal viselkedsz, akkor mindig ők vannak az előtérben és biztos vagyok benne, hogy tudják, hogy mennyit számítanak neked, biztosan hálásak! - mondja komolyan, majd rá is mosolyog kedvesen, sugárzóan, egyébként komolyan gondolta, amit, még ha nem is ismeri Maddockot annyira, ennyit már azért leszűrt. - Egyébként igazad van persze. Nem csak miattam lett ez az eredmény. Lehetett volna sokkal kevesebb is a különbség. Ez van... - rántja meg a vállát nemtörődöm stílusban, mintha az elmúlt fél órában nem emiatt bőgött volna, mint szamár az új kapura. - Azért köszönöm, tényleg jogos, amit mondasz! - mondja mosolyogva megint, ahogy most ő fogja meg a fiú kezét, szorítja meg, s hacsak az el nem engedi, ő nem teszi. Talán mintha egy kicsit megingott volna a harmonikus energiaáramlás, mert a szavai nem voltak teljesen őszinték tőle, de azért nem is hazudott. Tényleg hálás volt Malachinak, valamennyire egyet is értett vele, attól függetlenül szarul teljesített a végén, nem? De, szóval ez alól még ő sem adhatott feloldozást. Viszont ismét megemelkedett a sebessége a körülöttük lévő környezetnek, ahogy megragadta a kezét, mintha erre várt volna, de lehet, csak képzelődött. Mindenesetre most egészen rendben érezte magát, pedig kérdeztek is tőle olyannal kapcsolatban, amiről nem akart volna annyira nyilakozni és még csak meg sem fordult a fejében, hogy elmeneküljön. Elvégre megígérte a fiúnak, hogy vele marad, amíg szüksége van rá, nem igaz? Arról nem is beszélve, hogy szívesen is maradt vele... Malachi kisugárzása lenyugtatta háborgó gondolatait, remélte, ő is tud valamennyit segíteni neki. Úgyhogy nem fogja magára hagyni őt, ameddig Mal azt nem kéri, hogy menjen el.

[- Sosem jöttünk ki jól. De azt hiszem eltaláltad, túl magasra helyezte a lécet.]

Dear Gemma

can you save me?

E gészen megrészegít a csend. A szívem hatalmasat dobban, mintha mázsás súlytól szabadult volna épp, mintha a tüdőmbe áramló levegő egészen felhígítaná az alvadt vért, amivé a halálodkor vált, TJ. Mintha újra szín költözne belém, egy falatnyi élet, tisztábban hallom a szentjánosbogarak nászát körülöttünk és élesebben rajzolódnak ki a hegyek és a Roxfort tornyai a sötétségben. Egy egészen új világ nyílik meg épp előttem, egy olyan, ahol a talaj nem mocsárral egyenlő, ahol könnyűek a léptek és egyenes a gerinc, ahol nem húzza a bűntudat a vállam, ahol a mosoly őszintén bont szárnyat és magabiztosságot hint a mindennapokba. Ahol folyton napsütés ölel, ahol nincs köd, nem siratja az ég a földi poklot, ahol a szivárvány eső nélkül is kikacsint a zsenge bárányfelhők mögül. Ahol minden édes és illatos, ahol egyszerre hangos és csendes az élet, ahol makacsul kitarthatok a saját álmaim és céljaim mellett, ahol a siker őrjítő érzete nem csupán a képzelet silány játéka. Beleborzongok a lehetőségek végtelenjébe, a kemény munka zamatos gyümölcsébe és egy röpke pillanatra, egy egészen múlandó, mégis örökké szívemben reszkető gondolat lesz úrrá rajtam; így szeretnék élni.
A szívem új ütemre kezd, épp vörös zászlót lenget, vérvöröset, jelezvén számomra, hogy mennyire is tévúton járok. Fájdalmasan hasít belém a valóság, szegi szárnyát a hazug képzeletnek és én tehetetlenül zuhanok. Látom elsuhanni mellettem a régi-gyermeki ígéreteket, a merész álmokat és célokat, amik annyira… kézzel foghatónak tűntek régen. Egy karnyújtásnyira voltam, a szemem előtt lebegett élesen a kép saját magamról, medimágusi talárban, a világ legeldugottabb csücskein, hogy én lehessek a legjobb, a legtapasztaltabb, a legügyesebb és legokosabb, hogy én lehessek e kerek világon a legszabadabb mágus. Mindez semmivé foszlott, bekebelezte a sötétség és a halál, elraboltad tőlem, TJ, mindent elvettél tőlem, ahogy a szíved megszűnt működtetni téged. Tudom, arcátlanság tőlem, ha most téged kezdelek hibáztatni a saját bűneimért. Gyilkos vagyok, a tiéd és az enyém és bármennyire édes a csend, bárhogy remeg tőle a térdem, hiába érzem a felszabadító könnycsírákat a szemem sarkában, túlságosan ragaszkodom ehhez a titulushoz. Ragaszkodok hozzád, TJ, én idéztelek meg, én tettelek örök foglyává ennek a kegyetlenül élő világnak, én nem hagylak végre békében nyugodni, mert nem érdemlem meg az önfeledt életet. Kellesz nekem bátyám, hogy a földön tarthass, a föld alá húzhass, ahová igazából tartozom, hogy a keblemen dédelgethessem a bűntudatom, amit halálod óta etetek és oltom szomját, ami mostanra már túlnőtt rajtam és levegőt is alig kapok, úgy fojtogat.
Csak pillanatnyi megoldások után kutatok. Egyperces hűs-tiszta lélegzetekhez jutni csupán, hogy még épp képes legyek tovább cipelni kettőnk egybefonódott sorsát, TJ. Hisz mindketten tudjuk, hogy képes lettem volna jobbat alkotni az édes keveréknél, második függőségem tárgyánál, de valójában sosem kerestem a kiutat. Magam előtt sajnáltatom önmagam, mások felé könnyed mosoly mögé rejtve az agóniám, mert te vagy a legféltetebb titkom, legfőbb bizalmasom és legádázabb ellenségem… az igazság viszont az, hogy mi igazából egyek vagyunk. Egy a vérünk, egy a nevünk és halálod után egy szívként dobbanunk. Hiába nézek épp rád, mégis önmagamat látom, a gyűlöleted irányomban is a sajátom. Én fröcsögöm magamra a gaz szavakat, én kívánom magam melléd a koporsóba, én tartom magam szánalmasnak, én hiszem, hogy undorító a létezésem. Veled mondatom mégis, a te arcodba bámulok, amit épp felsimerhetetlenné torzít a düh és az agresszió. Mert bárhogy csűröm-csavarom a szavakat, a legféltetebb igazságom mégiscsak az, hogy te vagy az első számú drogom.
Nagy szavak, Malachi, de csak egy gyáva féreg vagy. Most mit felelsz a sárvérűnek? Miért rettegsz tőlem? Mondjad, öcskös, vallj színt, halljam! Csak gondolatban nagy a pofád, de a vallomásod csak porhintés, én meg szarok rá!
Ujjaid érintése ráz fel, kezem rándul a nyomán, hirtelen éget, mert szégyenemre a bátyámét képzelem a tiéd helyére. Kékjeim kapom mégis a te apró, kecses ujjaidra, kipislogom a rémképeket és ha engeded, óvatosan, félénken újra ráfogok. Fáradt mosollyal adózok neked, ennyivel tudok szolgálni, ha már kérdéseid újra falakba ütköznek. Őszintén röstellem Gemma, ennél sokkal többet érdemelnél. Őszinteséget, nyitottságot, bizalmat, de mégis csak belém botlottál ma éjjel és én egyik sem vagyok igazán. Színdarab az életem, bábjátékot látsz ott, ahol nekem, mint hús-vér-lélegző Malachinak kéne lennem.
- Sosem jöttünk ki jól. De azt hiszem eltaláltad, túl magasra helyezte a lécet. - Végigszáguld a kín az arcomon, a féligazságok marják a torkom, a nyelvem köpném ki a helyéről, ha képes lennék rá. Tekintetem elfordítom rólad, a szégyen miatt képtelen vagyok tovább állni a tiédet. Nem akarom, hogy belém láss, hogy többet kérdezz, hogy kirakd a kirakót, ami én magam vagyok. Hiányzó darabkákból állok, unalmas-hiányos a kép, vértől mocskos. Kérlek hidd el, Gemma, nem akarod látni. Nem akarom, hogy lásd, nem akarom, hogy elvedd a bűntudatom. - Túl kedves vagy. - Mosollyal hárítom a feloldozásod, zárom le a témát, amiről már így is többet vallottam be, mint eddig bárkinek is szándékomban állt. Kérlek engedj vissza gyötrődni, várom a büntetésem, nem akarok túl sokáig bujkálni előle.
Merész és ostoba gondolat, hogy egyáltalán képes lennél rá.
- A hibákból lehet a legtöbbet tanulni és ez sarkall majd arra, hogy a következő meccsen túlszárnyalhasd önmagad. - Azt hiszem, tényleg hasonlítunk kicsit, Gemma. Mindketten a másikat szeretnénk feloldozni, mi mégis makacsul ragaszkodunk a sérelmeinkhez és a rajtunk kívül álló események ránk mért negatív hatásaihoz. És lám, újra átveszed tőlem a stafétát. Megnyugtatónak szánod, simogatni próbálod a lelkem, mégis akaratlan okozol fájdalmat. Ne érezd rosszul magad miatta, megérdemlem, ahogy te is azt, hogy ezt ne mutassam feléd. - Talán… de ez már a múlt. Az Ilvermorny sem szűnt meg létezni azzal, hogy mi eljöttünk. Az élet halad tovább. - Sajnálom Gemma, mégsem tudom teljesen száműzni teljesen a hangomból a keserűséget, pedig hidd el, nagyon próbálkozom. Mégsincs időm ezen hosszan rágódni, szavaid is alig hallom meg, mert egészen máshová irányítom a figyelmem. Mintha ajtót hallanék csukódni, hunyorgok a híd kastélyba torkolló vége felé, közben közelebb lépek hozzád és rászorítok kissé a kezedre, hogy így fojtsam beléd a szavaid.
Jelentőségteljesen pillantok rád, majd elindulok a tanárnak vélt alakkal ellentétes irányba és pár lépés után már futva húzlak magam után. Szívem a torkomban dobog, TJ gúnyos röhögése kísért a hídon, míg el nem érjük a végét és meg se állok sűrűbb bokornál és gondolkodás nélkül rántalak magammal a fedezékébe. Szinte észre sem veszem, hogy közelebb húzlak magamhoz, fedezéket próbálok nyújtani, hogy ne láss se engem, se a bátyám, se a híd közepén járó professzort.
Őt is magaddal fogod rántani, öcskös. Előled nem menekülhet senki. Fertő vagy.
Majd én megvédelek, Gemma.

Sincerely,

Malachi

[Malachi Maddock]

 

Alszik, de nem ad békét a párna

Szíve a csendnek rút akadálya

Címzett: Malachi Maddock

2005. október 02.

Egy jó ideig gondolatainkba merülünk. Érdekes vagy, Malachi. Nem ismerlek, te sem engem. Engem a szavaim és a mosolyom éltet, az ad rám egy köntöst, egy páncélt, mely megóv minden fájó kérdéstől, minden felelősségtől. Amíg szóval tartom a másikat és magamat is, addig nem jutnak be az apró töréseken azok a gondolatok, melyeket kint szeretnék rejteni. Most mégis némán állunk egymás mellett, kapaszkodunk egymásba, mintha ez a pillanatnyi béke feloldozást adhatna számunkra a megannyi teherre, mely a testünket abba a bizonyos mocsárba húzza. És tudod, mit, Malachi? Ez egyszer nem fáj a csend. Nem fülsértő, nem karmolja véresre a bőrömet, nem fojtogat és nem hántja le rólam a húsomat lassan, fájdalmasan. Ez most egy pillanatig valóban békés, tényleg megáll minden, a gondolataim és önostorozásom csak távoli búgás lesz, helyette marad ez a kellemes csend. Kellemes csend... Évek óta egyszer nem hagyta el még csak gondolatban sem a számat ez a két szó egymás után. Kellemes csend. Pedig erről volt szó. Nem tudom, mit műveltél körülöttünk, nem tudom, mit műveltél velem, most csak így... Jó. Legalább egy hosszabb pillanatig.

Felpillantok az arcodra, ahogy válaszolsz. A körülöttünk lévő buborék megremegni látszik, ahogy arcod megvonaglik. Túl jól ismerem én ezt, Maddock, túl jól. Minden egyes kicseszett napom ezzel telik: féligazságok, hamis mosolyok, csengő nevetések, tématerelés, másikról való érdeklődés. Látom, hogy távolodsz tőlem, Malachi, próbálod takargatni sebeid, melyek a csontodig marták már a húst, de előlem nem tudod. A hasonló felismeri a hasonlót és mindketten tagadjuk a tagadhatatlant. Egyszerűbb így, igaz? Nekem igen. Neked is. Pedig tudom, hogy átlátsz kicsit rajtam, tökéletesen tisztában vagyok vele, de te is rettegsz attól, hogy túl mélyre mennek a kérdéseim, igaz? Maradunk hát a kényelmes felszínen, az kevésbé veszélyes, hiába vágyunk arra, hogy ne egyedül kelljen ezeket a terheket cipelni. Csak egy kis megértés, semmi több, ez igazán nem sok, nem igaz, Mal? Tudod, kettőnket az különböztet meg, hogy a te lelkiismereted még létező fogalom, te még rosszul érzed magad attól, hogy nem vagy teljesen őszinte velem. Én már rég nem. Annyira természetessé vált, hogy folyamatosan valaki más köszön vissza a tükörből, hogy szinte amiatt érezném rosszul magamat, ha nem a betanult forgatókönyv szerint viselkednék. Borzasztóak vagyunk, igaz? Lehet. De így talán esélyünk van arra, hogy elfogadják a kevésbé rossz oldalunkat és mi igazán nem kérünk sokat, igaz, Mal? Vegyetek észre, fogadjatok el... Mentsetek meg! De még ahhoz is gyávák vagyunk, hogy elengedjük azt, ami ilyenné tett minket. Hiszen mi marad nekünk a végén akkor? Talán akkor meg sem érte ez idáig semmi, ha minden elvész? Talán kiderül, hogy nem marad belőlünk semmi, mert valójában ez az egész lényünk és csak egy élettelen csonk vár ránk annak a rettenetesen nehéz és magányos útnak a végén, amelyre kényszeríteni akarnak minket? Mert akárki akármit mond a segítségről, a végén ketten maradunk a démonainkkal és más nem tudja legyőzni őket, csak mi. Ha pedig nem marad semmi, amiből építkezhetnénk, akkor halálra vagyunk ítélve, nem, Maddock? A fájdalmas ismeretlennél akkor már jobb a megszokott fájdalom. Azt ismerjük, azzal tudunk mit kezdeni, vannak praktikák, hát, eddig is valahogy átvészeltük, akkor ezután is menni fog, nem? Mégis szomjazzuk a változást, de közben rettegünk belépni a változás patakjába, ami elvinne minket egy szebb és jobb folyóba: egy valódi életbe.

- Nem hiszem - mondom ki az egyértelműt. Sok mindent lehet rám mondani, a kedves ritkán hozzám párosított tulajdonság. Egy apró él a hangomban, egy apró jel, hogy visszatámadtam: hogy tudom, mit művelsz és bár én is ezt csinálom, rettenetesen zavar valahol, még ha nem is erőltetek semmit. Valószínűleg azért zavar, mert én is ezt csinálom és mélyen magamban már évek óta gyűlölöm azt a lányt, akivé váltam. Persze ezt is csak takargatom, hárítom a felelősséget másra, nem az én hibám, én csak áldozat vagyok... Pedig egy ideje már tudom, hogy ez egy kurva nagy hazugság, csak egyszerűbb így élnek, mint szembenézni gyengeségeimmel és tenni is ellene valamit. A túlszárnyalásra csak fáradtan felsóhajtottam. Sokszor mondták ezt nekem, túl kevésszer történt valami valóban így. Tudod, Maddock, lusta vagyok. Hanyag. Kevés dolog motivál, még kevesebbe fektetek energiát is. A kviddics éppen az egyik ilyen, de úgy tűnt, még ehhez is kevés ez: nem tanultam meg időben megdolgozni az eredményeimért, Williamnek igaza volt: saját életem pazarlom el ezzel a közönnyel és még csak nem is bánom. Már eldöntöttem, hogy úgysem viszem semmire, hogy oda kerülök, ahova Maurice, elfogadtam sorsomat és halvány beletörődéssel várom azt. Néha, egy-egy pillanat erejéig megcsillan bennem a lehetőség: egy kiváló edzés, egy jól megírt beadandó, egy-egy készülés a könyvtárban, van bennem ám potenciál, Malachi! Lett volna bennem potenciál. De én csak egy ígéret vagyok és semmi más. Ahogy te is úgy érzed, hogy zsinóron rángatják az életed, én is, csak több térrel. De a végeredmény ugyanaz: haza leszünk cibálva, meg lesz mondva, mit kell tenni, hogy mi túléljünk és ennyi.

Hallom hangodban a keserűséget, ezúttal nem sikerült megtalálnom a megfelelő szavakat. Előfordul, nézd el nekem. Már fogalmazom fejben a választ neked, amivel menthetném a menthetőt, mikor érzem, hogy tested megfeszül, egy irányba fordul, ekkor én is meghallok valamit. Oda kapom a fejemet én is, s ugyanakkor szorítjuk meg egymás kezét. Ahogy pillantásoddal jelzed, hogy indulni kéne, egy lassú, de kajla vigyor terül szét arcomon. Imádom a kalandokat és imádok tilosban lenni. Majdnem hangosan felnevetek, ahogy futva húzol magad után. Nagyon mókás vagy így, Mal, jó veled lenni. Kuncogni azért kuncogok, főleg akkor, amikor berántasz a bokorba. Majdnem megjegyzem, hogy ejej, Malachi, hát, ez akár pajzán is lehetne, hogy az éjszaka közepén holmi bokrokba löksz be, de közeledik a tanár, úgyhogy inkább csak én is közelebb húzódom, hogy minél inkább egy testnek tűnjünk és ne vegyenek észre. Alig bírom visszafogni a nevetésemet, kezemet a számra tapasztom, ahogy valaki elsuhan előttünk, majd eltűnik az éjszakában. Nem is tud nagyon érdekelni, ahogy közben kicsit neked dőlök, hogy kényelmesebb legyen. Még jó pár percig guggolunk így a sötét bokorban, fülemben dobog a szívem az adrenalintól és vigyorgok, mint egy idióta. Mikor végül valamelyikőnk megmozdul, kitör belőlem a nevetés őszintén, játékosan. Remélem, elég messze van már az, aki itt volt. Ahogy kihátrálnék a bokorból, megbotlom, elterülök és inkább kigördülök onnan, továbbra is nevetve. Zöldjeimmel a te kékjeidet keresem, hadd lássam, hogy te is ugyanannyira viccesnek találtad ezt, mint én, Maddock. Remélem, legalábbis.

- Hát, ez oltári volt! Legközelebb is csináljunk ilyet, imádtam! - vigyorogtam rád, ahogy meglöktem a válladat. - De hát, túl jók voltunk, hogy megtaláljanak minket, viszont nem kéne felhívni magunkra a figyelmet. Mr. Malachi Maddock? Elkísérne egy sétára a buszig? - tartottam ki karomat, hogy belémkarolhasson, de ez persze csak vicc, nem gondolom, hogy komfortos lenne neki végigkísérnie engem így. Amint úgy érzem, elengedem. Az úton pedig könnyebb témákra terelem a beszélgetést: kérdezgetem a többiekről, kérdezem az Ilvermornyról, én is mesélek neki pár sztorit az itteni életemről, ahhoz képest, hogy mennyire búval baszottak voltunk, a végére egészen összehangolódtunk és jókedvűek lettünk. Végül elköszöntem tőle és visszasétáltam a hálókörletemben.

Az összekötő hídnál nem neszelt semmi azon a maréknyi szentjánosbogáron kívül már. Csendesen berregő szárnyuk megtörte a híd magasztos némaságát. S bár már mindketten a saját szobánkban voltunk, a hídnál az az energiahullám, amit alkottunk magunk köré, ott maradt, ott örvénylett békésen, már sokkal vidámabban és élettel telve, mint eredetileg. Feltöltötték egymást az érzelmeink, nem volt többé annyira nehézkes, süppedős, ragadós, hanem könnyedebb lett, vidáman, szinte mosolyogtak. És ott, a sötétben, az egyik oszlop mögött megbújva csendes magányában, elhanyagoltan, elfeledve és lecserélten árválkodott a félig elfogyasztott üveg ital, melyre életemben először nem tartottam igényt többé...

Köszönöm a játékot, egy élmény volt!