A rúnaismeret tanterem voltaképp teljes egészében kitölti a kastély legalacsonyabb tornyát, és a restaurátorok listáján is első helyen állt, így mára már teljes egészében visszanyerte egykori pompáját. Ha belépsz, felnézve látod a kupolát és annak igen érdekes tetőszerkezetét. A falakat magas könyvespolcok borítják, a polcokat pedig rúnák sora.  A padok az órákon kör alakban helyezkednek el. Az egyik falon egy hosszúkás tábla áll.

[- Megbeszéltem Babbling professzorral, miénk a terem.]

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

TW

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, szexuális utalások

Végül igaza volt Lucindának.

Nem kívánt a pofám mindenhová, és nem lehetek hatással mások véleményére. Mindegy, mennyire töröm magam. Nem számít az sem, hogy mindenkinél többet küzdöttem azért, hogy elérjem azt, amit elértem, a vérem és könnyeim nem látják azok, akik nem akarják. A negatív figyelem is figyelem. Nem kaphatja meg a pozitívat mindenki pusztán azért, mert dugható.

Újra meg kell tanulnom felszívni magam a rosszmájúakkal szemben. Nem is velem van a bajuk, hanem azzal, amit szerintük képviselek. Erőtlenségükből fakadóan minden eszközt megragadnak azért, hogy eljussanak hozzám, mert nincs más eszközük ellenem, mint reputációm aláásása. Tudom, hogy jól teljesítettem a próbán; csúnya is lenne, ha nem, ha már egész életemben ezt kívánom csinálni. Az elért helyezés pedig feljogosít arra, hogy invalidáljak minden ezzel ellentétes magánvéleményt.

Az élet úgy hozta, hogy ahol elvesztettem másokat, ott új ajtók nyíltak. Még nem léptem be teljesen rajta; a küszöbén hintázok, testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem, hisz még mindig olyan érzés, mintha újra a szurokkal teli járaton kéne végighaladnom azért, hogy elérjem azokat, akik az ajtó ezen oldalán vannak. A fény a másik irányból pislákol, most már csak pislákol, hisz túl messzire kerültem tőle. Ha tényleg megteszem ezt a lépést, vajon visszatalálok-e oda? Vajon kapaszkodhatok-e belé, nyújt-e nekem útmutatást, vagy magam maradok a sötétben, örökre? Pedig tisztában vagyok a feltételekkel, mellyel az ajtót kitárták előttem. Az eskü örökkön ott ég ereimben, megszeghetetlenül.

- Megbeszéltem Babbling professzorral, miénk a terem. - nyitok ajtót Lucindának. A Rúnatoronyhoz tartozó tanterem ajtaja általában zárva, főleg hétvégén, de a kellően diplomatikus fellépés megoldotta, hogy ne a túlzsúfolt könyvtárban vagy a mindig hangos buszban kelljen tanulnunk. Tudom, hogy Mal nem fog örülni, amiért nem fogadtam el a segítségét a felzárkózásból rúnatanból, de nehezen tudok az anglo-saxon és ogham rúnák kapcsolatára koncentrálni mellette. Ezen egyedül az segít, ha Scrimgeourra gondolok, tőle sikeresen elszáll minden ihletem.

- Mindig úgy gondoltam, hogy ez a legszebb terem a kastélyban. - leteszem a táskám az egyik hátsó padra – épp oda, ahol amúgy is ülni szoktunk - , majd a polcokhoz lépve végigfuttatom az ujjaim a rúnákon. Kár, hogy még mindig nem értem, mi van odaírva. Csak idén kezdtem el velük foglalkozni, a mi iskolánkban nem létezik ez a tantárgy, de szükséges akkor, ha olyan egyetemre adom be a felvételi kérelmem, ahol megkövetelik ezt az átoktörőknek. Attól féltem, hogy hátrányban leszek enélkül másokhoz képest. Most már tudom, hogy nincs így, a bajnoki címem talán még hasznos lesz valami jóra, év elején viszont minden intelem ellenére vállaltam, hogy behozom a hátrányomat a tantárgyból, hogy letehessem a RAVASZ-t. Itt volt azonban nem csak a Tusa, hanem az a nagy szennyáradat is, amivel év eleje óta meg kell küzdenem. Ha nem épp valamelyik morális felsőbbrendűség komplexussal küzdő egyén játszott az idegeimen, hogy kiprovokálja magának a hőn áhított áldozati szerepet, akkor a Halloweenkor történtek taszítottak nyomor tengerárjába, a Mallal történtek kavartak fel, vagy épp Morris tépkedte le az ujjaimról a körmeimet, csak hogy példát statuáljon. Bizarr arra gondolni, hogy a menyasszonyával töltöm az időt; bizarr az is, hogy bármelyikük jegyben jár bárkivel, ám másrészről keresve se találnék ennél tökéletesebb, a nepotizmus gyökeréből hajtott jegyességi szerződést.

- Megfogadtam a tanácsod, Lucinda. Igazad van, fel kell szívnom magam, és nem szabad azzal foglalkoznom, mások mit gondolnak. - ujjaim megállnak egy ponton, hogy kiválasszam azt az alig negyven oldalas füzetet, amit az órákon szoktunk néha használni a szótár mellé. Szimbólumok a rúnatanban Quintontól. Állítólag tanított itt egy évet.

Állítólag propagandát írt a halálfalóknak.

- Nem szabad foglalkoznom vele, a te véleményedre viszont azért mégis adok, Lucinda. - nem akarom tudni, hogy a szenátor mit gondol. Az eredményem magáért beszél. A Yaxley ház következő uralkodója azonban mégis más. Rendszeresen azt érzem, hogy visszafogja magát, félelmetes az, amire képes. Már nincs bajom Bate-tel, sőt, neki kell, hogy legyen problémája velem azok után, amit elkövettem ellene, de akkor sem értem, mit keres a bajnokok sora között, amikor olyanok jöttek a delegációnkkal, mint Eydis, Lucinda, vagy akár Elizabeth.

[Dátum:]

A minore ad maius

Dátum: 2006. március 04.Név: Solace Barbon

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés, káros gondolatok. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Lassan egy hete, hogy a második próba is véget ért. Kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel, mert nem csak Barbon első helye volt viszonylag kedvező számunkra, hanem a többieké is. De Saint-Vinanttal nem tudtam mit kezdeni, kiesett, nem az ő napja volt vagy csak tényleg ennyire életképtelen volt, illetve ha O’Hara is kicsit előrébb végzett volna, akkor az még jobb lett volna, de így is megnyugodtam. Bíztam abban, hogy ez az eredmény elégséges mindenféle elégedetlenkedés elcsitításához az elkövetkezendő időben.

Tudtam, hogy Barbon nyerni akar, erre egyébként elég sok esélye is lehetett volna, ha nem lett volna olyan hisztis és sértődékeny. Valahogy meg kellett volna tanítani neki, hogy a körülmények ellenére is hozza ki a legjobbat magából, mert láthatóan kissé szétszórttá vált, ha tudta, hogy a saját céljaival ellentétes vagy legalábbis nem párhuzamos azzal az, amire kérték. Annyira bizonyítani akart, hogy ő több, mint aminek látták… Valahol megértettem, mert én láttam, hogy tényleg több, de nem pazarolhatta el az életét arra, hogy bizonyítson másoknak. Nyilván fontos volt a fejlődés, de nem a mások által állított mérce alapján, mert akkor nem több az ember, mint egy szolga, aki aláveti magát a másik igényeinek. De talán most már kicsit tisztábban látta ezeket és elindulhatott azon az úton, mely megmutatja neki, hogy teljesen felesleges sok esetben ezeken rágódni. Fejben kell tartani, számolni kell vele, de nem szabad, hogy befolyásoljon, pláne nem negatívan. Szerencséjére alapállapotban is meglehetősen erős volt, illetve ez a próba kifejezetten az ő asztala volt, ha már ezzel akart foglalkozni. Ettől függetlenül sok tekintetben nem voltam elégedett a teljesítményével. Olyan hibákat ejtett, amiket nem szabadott volna és ami tőle kifejezetten nevetségesnek hatott. Természetesen ezeket már elmondtam neki nagy vonalakban, és természetesen volt, amivel nem értett egyet, de abban talán megállapodhattunk, hogy nem jár rosszul, ha fejlődni szeretne, én pedig segíteni fogok neki. Barbont amúgy is azon emberek közé soroltam, akikbe érdemes volt energiát fektetni, így reméltem, hogy elgondolkodott azokon, amiket már mondtam neki.

Annak kevésbé örültem, hogy még mindig annak ittuk a levét, hogy Barbon szétcsúszott az ajánlat és a megszeghetetlen eskü miatt. Már sokkal összeszedettebb volt, de a próba előtt felhalmozott lemaradásait még mindig pótolnunk kellett. Ez természetessen csak minimálisan bosszantott, mert legalább az őszinte hajlandóságot láttam rajta, hogy szeretne felzárkózni, így meg egyértelmű volt, hogy szívesen segítettem neki. Tulajdonképpen sosem hajtottam el senkit, ha tanulásban kért volna segítséget, mert fontosnak tartottam, hogy értelmes, gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadból. Emiatt is hőböröghettek volna a fejesek. „De hát az ostoba bárányokat egyszerűbb irányítani, mint a tanultakat! Hogy akarod így összefogni az egészet?!” Erre mindig csak csalódottan a fejemet csóváltam. Ha arra volt szükségük, hogy vakon kövessék őket és ne értsék, ne kérdőjelezzék meg a rendszert, akkor rossz rendszert akartak építeni, mert titkolni akarták a valódi problémákat. Az én felfogásomban központi szerepet kapott a kritikus gondolkodás és az, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Az én elképzelésemben a felvilágosult ember is látta, hogy ez hasznos volt és megérte részt venni benne, tehát nem volt értelme titkolni semmit…

Csak bólintottam egyet Barbonnak, ahogy beléptem az ismerős terembe. Gyönyörű volt, mint mindig. Szerettem itt lenni és kétségtelen volt az a hatalmas belefektetett munka, amit ezzel a toronnyal végeztek. Szerettem, ha az erőforrásokat értelmes helyre csoportosították és ennek a toronynak a visszaállítása kifejezetten annak minősült. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon melyik terem a legszebb az összes közül.

-  Úgy érzem, túl sok még a felfedezetlen kincs a kastélyban, hogy ezt ki lehessen jelenteni, de valóban páratlan… - pillantottam fel a tetejére, ahogy táskámat leraktam az egyik asztalra. Barna bőrtáskámból előhalásztam a rúnaismeret felszerelésemet, majd helyet is foglaltam, amíg Barbon az időt húzta. Vagy átszellemült. Vagy nem tudom, miért simogatta a rúnákat, de addig én kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem azt a részt, amivel ma foglalkozni terveztünk. Alapvetően türelmes embernek tartottam magamat, de ha sokáig tervezte nézegetni azt a termet, amit lassan hét hónapja is minden héten látott, akkor kénytelen leszek szólni érte, mert azt viszont nehezen viseltem, ha az időmet húzták. Mikor azonban végre megszólalt, kissé meglepetten pillantottam fel, nem erre számítottam most tőle. Leraktam a könyvet, kezem a pergamenen pihent, hogy ne csukódjon be.

- Ezt örömmel hallom… Bíztam abban, hogy előbb vagy utóbb belátod ezt. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell venned a szemellenzőt, mert mindig tudnod kell, éppen hányadán állsz az emberek szemében, de ettől ennek még nem kell aktívan befolyásolnia téged. Ne hagyd, hogy leszívjanak! Elégedetlenkedők mindig lesznek, hát, én hol tartanék, ha minden véleményt hagytam volna betalálni? – emeltem rá a tekintetem, természetesen csak költői kérdés volt. – Illetve remélem, ez nem azt jelenti, hogy a szokásosnál is jobban teszel arra, hogy a szavaid, cselekedeteid milyen hatást gyakorolnak a körülötted lévőkre és a távolabbiakra is... - figyelmeztettem finoman, mert ezekről hajlamos volt elfeledkezni tapasztalatom szerint. Szavai után finoman megemeltem a szemöldökömet, próbáltam leolvasni róla, hogy most gúnyolódik, hazudik, próbálkozik vagy komolyan gondolja-e. – Valóban? Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet? – kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban. Soha nem érdekeltem eddig ezt a fiút, pláne nem a véleményem, meg is vetett, kicsit furcsán csengtek hát a szavai hét év távlatából. – És mégis mivel kapcsolatban adsz éppen a véleményemre, Barbon? – néztem rá érdeklődve, tekintetem nem engedte szabadon az ő sötét szemeit, ahogy figyelmesen hallgattam a válaszát.

[- Így lesz, Lucinda.]

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

TW

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, mild káromkodás

Hét hónapja minden héten láthatom, még se láthattam igazán. Más az, amikor Babbling professzor óráján kell kapkodnom a jegyzeteim között megannyi másik diák között, hogy egyáltalán legyen esélyem bepótolni a több éves lemaradást, és más a jelen nyugalma, amikor békében el tudok időzni a részletekben úgy, ahogy máskor nem. Az egyszerű hétköznapok nem mindig alkalmasak abban, hogy a szépségnek áldozzunk figyelmünkből, és értékelni tudjuk azt. Ugyanez igaz a Kamrára is; ha tehetném, még egyszer lemennék oda, a Tempus bűbáj sürgetése és a palantírok társasága nélkül, pusztán csak azért, hogy újra megnézhessem saját szemeimmel azt a mágikus építészeti csodát, melyet Mardekár Malazár a kastély alá rejtett.

Rohadtul nem lenne okom Lucinda mellett mosolyogni, de mégis odakúszik egy ostoba mosoly az arcomra, ahogy arra gondolok, milyen pocsék átoktörő lesz belőlem. A rúnákat alig ismerem, ehelyett az elátkozott piramisokban és egyéb erődítményekben turistáskodok majd, és hosszasan ámuldozok minden freskó és minden ajtódísz után.

Igaza van. Bassza meg, igaza van! Történetesen tudom, hogy Lucinda a saját buborékján kívül nem annyira szívesen látott vendég, ami részben családi hírnevének, részben pedig káprázatos személyiségének köszönhető. Én legalább a humort értem valamelyest, Lucinda mellett azonban nem mernék egyetlen ostoba viccet sem elsütni. Ugyanakkor oly könnyűnek tűnik a léte így kívülről; oly könnyű lehet az a lét, ahol tényleg semmi sem ér el hozzád, senki nem tud meghatni, és senki nem tud eltántorítani. Bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mint akiről a kritikák lepattannak, ez nincs így, és szépen, lassan magányosabbá váltam, mint akkor, amikor még nem volt körülöttem senki.

Irigylem ezt a szabadságát, és áhítom az ismételt felszabadulást. Ez egyszer már megtörtént, akkor, amikor a nevem szólították a Tűz lángjaiból. Mert akkor az egész világ megismerte szégyenem. Nem volt többé hova bújnom, sőt, akár felvehetném a vadászok valódi, eredeti nevét is. Nem lenne jelentősége. Többet már nem kell félnem attól, hogy kiderül.

Ugyanez vár rám azokkal a becsmérlő szavakkal, melyekkel teljesítményem akarják aláásni. Ellenségnek hisznek, ellenséggé képeznek, noha soha egyiküknek sem ártottam. Önbecsülésük fájdalmát hamis szavakkal csillapítják. Az a pillanat, amikor ezt felismertem, megadta a szabadulás kulcsát, meggyengítette a láncokat, amik saját korlátaim között tartanak. A láncok azért még mindig fojtogatnak; ott szorítanak nyakamon és csuklóimon, ám már elgyengült a folyamatos küzdelemtől velem. Csak arra várnak, hogy végleg kitépjem magam belőlük.

És akkor ott van a titkom, mind közül a leggyengédebb, legféltettebb, amit még magamnak sem igazán tudok és merek megvallani. Még nem állok készen arra, hogy szembenézzek saját magamra. Pedig ha egyszer túlesnék rajta, ha mondjuk Vitrol megint a fényre kényszerítene, akkor nem lenne választásom…

Bár egy dolog mégis.

- Így lesz, Lucinda. - biccentek egyet határozottan, majd levetem magam a mellette lévő helyre olyan hirtelen, hogy az is félő, a pad majd összeesik alattam.

Többet nem fog senki se szenvedni miattam, nem. Ez már rég nem arról a kurva esküről szól, amit megtettem neki, hanem arról, hogy kiknek az épségét kockáztatom. Ha a bálon meghúzom magam, és ugyanolyan jelentéktelen maradok, mint a többi bajnok, akiket a saját újságíróik említésre se méltattak, akkor Tavish nem kerül bajba. Akkor Tavishnak nem kell Mallal töltenie a bál utáni napokat a Gyengélkedőn. És még ki tudja, hogy mit indítottam el a Roxforttól sokkal távolabb… Nem kis önuralom az ára, de le kell mondanom arról, hogy egyéniség legyek. Az én személyem nem számít, sőt, az se, hogy mit vetítenek rám. Legyek hát az első számú közellenség a poszttraumás háborús stresszben élő briteknél, és legyek én a szenátor kedvenc bajnoka! Nem fontos, nem érdekes, legyen, ahogy akarják.

Csak abba tudnék belesorvadni, ha azon kevesek is feltételezések alapján ítélnének meg, akiket lassan, de mertem közelebb engedni magamhoz. Illetve az az egy… mindegy.

- Mindig adtam a véleményedre, Lucinda. Nem lehet benne semmi meglepő. - felvonom a szemöldököm a kérdésére. Még a könyvet is elfelejtem felcsapni annál a leckénél, ahol tartottunk.

- Tudod jól, hogy elvisznek a fellángolásaim, és olyankor nehezebben látok tisztán. Nem látom a hibáimat, a valódi gyengepontjaimat, de az erősségeimet se igazán. - pedig szerintem egész hideg fejjel tudok gondolkozni vészhelyzetekben is, és többnyire megfontolt vagyok a döntéseimben. Nagyjából tart ez addig, amíg el nem kap valami érzelem, mert akkor pusztítok, akkor csak rombolok, és nem feltétlen csak a Tusára gondolok itt, hanem az egész életemre. Ismerek olyan elixírt, ami letompítja az érzelemvilágomat, de egész évben hozzá se merek nyúlni a bájitalaimhoz a Serleg figyelmeztetése óta.

- Eskü ide vagy oda, de partner szeretnék lenni, Lucinda. Nyilván nem ígérhetem, hogy megnyerem az Államoknak a bajnokságot, mert ez nem csak rajtam múlik. De mind tudjuk, hogy Vale… ha ő hozza haza a győzelmet, az megint csak konfliktusokat szül. Velem kell beérniük, nekem kell úgy teljesítenem, hogy ne hozzak szégyent az iskolánkra. Belátom, ez már rég nem rólam és az egóm kielégítéséről szól. - azt valószínűleg senki és semmi nem tudná kielégíteni, mert mindig van valami új, amire vágyik, mindig kell neki a nagyobb falat. Ha most azt is gondolnám, a Tusa potenciális megnyerése után elégedett lenne, jól tudom, hogy azt is meg fogja majd emészteni, mint a többit.

[Dátum:]

A minore ad maius

Dátum: 2006. március 04.Név: Solace Barbon

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés, káros gondolatok. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Láttam rajta, hogy igencsak szerette volna kiélvezni a jelent, a nyugodalmat, a békét, a szépséget. Nem véletlen simogatta a falakat sem: kapaszkodott minden olyan lehetőségbe, ami még itt tartotta, ami elhitette vele, hogy most minden rendben volt, és nem hibáztattam azért, hogy görcsösen ragaszkodott ehhez a látszólagosan átmeneti állapothoz. Volt idő, mikor én is féltem attól, hogy ezt a törékeny helyzetet magam mögött hagyjam, mert kényelmesebb volt ez, mint az a vihar és sötétség, amelyet az előttünk álló időszak tartogatott. De Barbonnal ellentétben én már napok óta azon gondolkodtam, mit és hogyan kéne majd csinálni mostantól, hogyan készüljünk a harmadik próbára. Morrisra bíztam az erőnléti felkészítést és az esetleges átkokat, én cserébe más oldalról közelítettem ezt meg: én mentálisan szerettem volna feltornázni kicsit a fiút, mert szüksége lesz rá. Nagyon sok minden múlott az utolsó próbán és fel kellett szívnia magát hozzá, hogy ha nyerni akart vagy ha esetleg a fejesek máshogy döntenek, akkor ahhoz méltóan cselekedjen. Mindkettő opció volt sajnos. Szüksége volt arra, hogy figyelmen kívül hagyja ezeket a zavaró tényezőket és objektíven, tényszerűen álljon hozzá egy ilyen próbához, mert akkor kiküszöbölhette azokat a hibákat, amelyeket most ejtett egy hete is és az átlagos teljesítménye is sokkal jobb lesz majd valószínűleg. Ha másért nem, a munkaköréhez mindenképpen elengedhetetlen ez a viselkedés majd.

Így hát kivételesen nem néztem szigorúan tanuló partneremre, mikor mosolyogni kezdett, akármennyire is jobbnak láttam előregondolkodni és haladni. Az évek alatt azt már megtanultam, hogy a siettetés és idő előtti terhelés rombolóbb hatású, mintha időt hagyunk az egyénnek arra, hogy maga jusson el arra a pontra, hogy saját döntéséből induljon meg azon az úton, amely előnyére válik majd. Türelmes voltam, tudtam várni, közben pedig finoman lehetett irányba állítani az embert, hogy hamarabb jusson el erre a döntésre, így most én sem méltatlankodtam Barbon viselkedésén. Neki is kijárt egy kis pihenés, biztos voltam benne, hogy nagyon leterhelő volt ez az egész neki, de hát éppen azt szerettem volna, ha ezeket erősítenénk benne, hogy nagyobb legyen a teherbírása is. Mert nem arról volt ám szó, hogy minden lepattant volna rólam ám. Közel sem erről volt szó. Természetesen az ostoba, felesleges és haszontalan kommentek, támadások, kritikák meg sem közelítették azt, hogy befogadjam őket, erre nem volt se időm, se energiám. Hallom őket, felfogom, de nem foglalkozom vele érdemben, mert felesleges. Ellenben a logikus, értelmes, jogos kritikát, észrevételt mindig is figyelembe vettem, még akkor is, ha ez kívülről nem úgy tűnt. Ostobaságnak tartottam becsukni a fülemet a jogos észrevételek elől, hát ebből fejlődik az ember, nem? És én nem terveztem bekorlátolt, beszűkült emberként létezni: amennyire elvártam mindenki mástól is a folyamatos fejlődést, annyira legalább magamtól is. Féltem, hogy ez a része azért nem ment át annyira Barbonnak, de ha erről lenne szó, majd figyelmeztetem. Ettől függetlenül tudni kell követni az embernek az útját és érdemes felhasználni az útközben összeszedett tudást és tapasztalatot, még ha az nem is cukormázba csomagolva érkezett a baráttól, hanem tőrdöfésként az ellenségtől. És ezt a lépést nehéz elsajátítani, illetve azt, hogy ezt is építően fogja fel az ember és erősítse magát vele az útján haladva. Így tehát csak bólintottam neki egyet, ahogy levágta magát mellém.

- Hogy viseled egyébként ezeket? - kérdeztem tőle, szememmel követtem, ahogy előpakolt. Ott lebegett köztünk a ki nem mondott terhek szó, s ebben benne volt minden: tudni akartam hogy áll az egészhez és ha szüksége lett volna rá, akkor további támaszpontokat tudtam adni neki. Az eskü engem is kötött ennyire: a Yaxley ház képviselőjeként támogatnom kellett őt, de az eskütől eltekintve is megtenném egyébként. Túl fontosak lettek a bajnokok politikai szempontból is. Mertem remélni, hogy ő is komolyan vette az eskünk szövegét és őszinte lesz a nehézségeivel kapcsolatban, különben nem tudok érdemben hozzátenni az egészhez. Persze megértettem azt is, hogyha esze ágában sem lett volna semmit kiadni magával kapcsolatban. Végülis ki szeretett volna gyengébbnek mutatkozni vagy érzékeny információkat kiszolgáltatni Lucinda Yaxleynek? Annak a Lucinda Yaxleynek, aki maga sem volt az első ember, akihez a többiek futottak volna tanácsért vagy úgy bármivel kapcsolatban. Annak a Lucinda Yaxleynek, akinek az apja Cassius Yaxley volt, híresen kegyetlen és törtető ember és akire a lánya sok mindenben hasonlított. Annak a Lucinda Yaxleynek, aki nyártól kezdve már a Noctua Tenebrosa tagja volt, ami elsőre félelmetesen és ellenségesen hangzik, de csak azért, mert szinte mindenki félreérti a valódi célokat. Úgyhogy nem hibáztathattam Barbont, ha esze ágában sem lett volna semmit elmondania nekem: könnyen hihette, hogy az első adandó alkalommal kiadom az összes információmat róla, pedig nem ez volt a helyzet. Nyilván nem kötöttem az orrára, de örültem annak, hogy visszatért közénk, mert tehetséges és hasznos tudott lenni, és nem akartam, hogy a vezetők tönkretegyék őt. Ők nem ismerték Barbont, se a határait, se a gyengepontjait – csak párat, amiket persze előszeretettel használtak ki -, és azt sem, hogy a tetteikkel nem hogy közelebb láncolták, hanem egyre hergelték őt maguk ellen. Nem akartam, hogy ellenünk legyen, ahhoz jelenleg túl fontos személy volt és én bíztam abban is, hogy később is hasznos tag tudna lenni, bár ha őszinte akartam lenni, nem voltam annyira sziklaszilárd azzal kapcsolatban, hogy a nyár vége hogyan fog alakulni… De egyszerre csak egy probléma, Lucinda.

- Akkor eddig nagyon visszahúzódós típus lehettél, Barbon… - vágtam rá kissé csípősen, de félig talán csak csipkelődve, bár sosem tudom, hogy ezek mennyire mennek át a többieknek. Majd vetettem egy jelentőségteljes pillantást a könyvére, hogy még mindig csukva volt. – Igen, tudom. De örülök annak, hogy ezt már te is belátod, mert akkor már az első lépésen túl is lennénk. Te is tudod, hogy bízhatsz bennem, megmutatom mind a gyengeségeidet, mind az erősségeidet, ahogy készülünk majd a harmadik próbára. Nagyon fontosnak tartom, hogy kicsit jobban feltornázzuk a mentális képességeidet, mert ahogy mondod, könnyen elvisz a hév, de ez nem jelenti azt, hogy erre ne lehetne tudatosan figyelni. Az egyik fő fókuszunk ezen lesz tehát. Muszáj időben észrevenned ezeket az epizódokat és meg kell előznöd őket. De tudom, hogy menni fog neked, ha elég komolyan veszed az egészet és hajlandó vagy nem átadni magad ezeknek a fellángolásaidnak… - mértem végig. Igazából nem tudtam, hogy tisztában van-e azzal, hogy ez lenne az első lépése arra, hogy a szerinte tisztátalan vérével kapcsolatban békére leljen. A helyes önismeret pedig elengedhetetlen ehhez.

Ahogy folytatta, továbbra is áthatóan néztem rá. Nem tudtam eldönteni, mennyire mondta komolyan a dolgokat. Hirtelen hatalmas késztetést éreztem arra, hogy belemásszak a fejébe, hogy lássam, mi van ott, hogy lássam, mik a valódi szándékai, mik a tervei, hogyan is látja ezt az egészet, hogy én is tisztább képet kaphassak, de legyőztem a viszkető érzést: nem akartam elveszíteni Barbon bizalmát. Ettől függetlenül fogalmam sem volt, hogy csak a kegyeimbe szeretett volna férkőzni ezzel a szöveggel vagy valóban úgy gondolta, hogy partner szeretett volna lenni. Elvégre el tudtam képzelni, hogy ő csak minél több mindent ki szeretett volna szedni belőlem, hogy később felhasználhassa, de azt is kinéztem belőle, hogy tényleg belátta ezeket és valóban szeretne minél békésebb megoldást találni. Ez igen üdvös lenne, mert akkor valóban felül tudott emelkedni a személyes részen és átlátta, hogy ezt sokkal nagyobb léptékben kell nézni, mint a saját részt. Egy ideig csak méregettem, latolgattam, mit és hogyan válaszoljak neki. Végül arra jutottam, hogy az előbbi, kissé burkolt kérdésem talán kevés lesz ide. Most a nyíltság volt előrevezető, ha hatékonyak és alaposak szerettünk volna lenni, úgyhogy végül ügy döntöttem, hogy jobban kifejtem az egészet neki, érezze a súlyát rendesen.

- Ez így van… - kezdtem végül megfontoltan. – Barbon, a képességeid azok a helyén vannak nagyrészt, ha koncentrálsz, akkor meg pláne. Képes vagy jól teljesíteni és akarsz is. Ez bőven elég lesz ahhoz, hogy ne hozz szégyent ránk, persze ha valóban odateszed magadat a próbán. Úgyhogy legyél szíves kicsit több kreditet adni magadnak. Tudod, önismeret, saját képességek tisztán látása… Hadd ne ismételjem magam feleslegesen… - csóváltam a fejemet. – El kell szomorítsalak, ez már akkor nem az egyénről vagy a személyes teljesítményről szólt, mikor elkezdődött. Szerinted miért nem akartam, hogy Orville vagy én legyünk a bajnokok? Nem tettem volna ki magunkat egy ekkora rizikófaktornak még. Bár belátom én is, hogy lehet, több konfliktust megelőzhettünk volna, ha nem Bate lesz a bajnok, ezzel kell dolgoznunk, megyünk előre – mondtam tárgyilagosan. Egyébként kifejezetten nagy problémám nem volt a lánnyal, bár a stílusa nem állt közel hozzám. – Kíváncsi vagyok, te hogy látod ezt az egészet és magadat pontosan. Csak akkor tudok segíteni érdemben, ha tisztában vagyok a korlátaiddal és képességeiddel, gondolataiddal, érzéseiddel, helyzeteddel. Nyilván sok mindent látok én is, de csak akkor tudunk partnerként együtt dolgozni, ha elárulsz mindent, amivel érdemes számolnom. Én sem szeretném, ha neked vagy bárkinek baja esne vagy hasonló… Pontosan tudod, mit gondolok a felesleges erőszakról. Minél több mindent elmondasz, annál jobban fel tudunk készülni a próbára és az azt követő időszakra is. Én legalábbis a képességeimhez és lehetőségeimhez mérten mindent meg fogok tenni. De Barbon… - néztem rá megint csak nagyon komolyan és áthatóan. Éreznie kellett a súlyát ennek a döntésnek: valahol ez egy újabb teszt volt, hányadán is állunk. – Nem vagyok ostoba, pontosan tudom, hogy nem azért csinálod ezt nagyrészt, mert kedved lenne hozzá. Nem áltatom magamat, tudom, hogy nem én lennék az első, de a második sem, akihez jönnél, hogy beavass ezekbe. Úgyhogy most teljes mértékben a józan ítélőképességedre bízom, hogy átgondold, mennyit vagy hajlandó elárulni azért, hogy a lehető legjobban felkészüljünk a jövőre…

[- Nehezebben, mint azt hittem.]

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

TW

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, mild káromkodás

Még mindig látom magam előtt Ishida megrökönyödését, amiért annak a menyasszonyával töltöm időm, aki olyan állapotban hagyott, ahogyan megtalált. Csak azért sikerült kizárnom a kritikákat, hogy Lucinda „csatlósa” lettem, egyszerű „ölebkutyája”, mert aligha beszélek most másokkal. Szép volt ez a pár hónap, amikor majdnem megnyílt előttem a világ, és kellemes volt abban a képzetben élni, hogy normális vagyok, átlagos, csakúgy, mint bárki más, de már tudom, ez csak naiv fantázia volt.

Solace Barbon egy freak, nem való ő emberek közé. Pláne nem olyanok közé, akik…

És most, most ebben a pillanatban, a csukott rúnatan könyvvel a kezemben, Yaxley szenátor lánya mellett, akiről októberben még Siennát figyelmeztettem, ismét irigységet érzek Connor O’Harára, aki képes lehet középszerű képességei mellett bajnok lenni, és kiélvezni az összes előnyét ennek az egésznek, a hátrányok nélkül. Mert győzzön hiába Solace Barbon, akkor is a nála képzetlenebb, de a hősiesebb és daliásabb O’Hara lesz az, aki könnyeket csal a közönség szemeibe.

Én csak az undort keltem, még akkor is, ha én vagyok a legjobb.

- Nehezebben, mint azt hittem. - egyenes választ adok a kérdésre, nem volt benne semmi hezitáció.

- Ne érts félre, tudtam, hogy lesznek nehéz pillanatok. Azt is tudtam, hogy megosztó leszek, pedig nem akartam mást, mint tisztességgel és becsülettel bizonyítani a Próbákon. Soha nem is támasztottam olyan elvárást, hogy ne így legyen, de hogy ennyire… - amiben nem kis szerepe van annak a segítségnek gyalázott manipulációnak, amit a Szárnyak intéztek a kedvünkért. Mindent elbasztak vele. De belefáradtam már a haragba is. Mint egy gyásznál, végijártam helyzetemet illetően az összes fázison. Tagadás, harag, alku, depresszió… Vége kell, hogy legyen ennek. Nem maradt más hátra, mint az elfogadás. Persze azt mondani könnyű.

- De hiszen mindig az voltam, Lucinda. Csak a szemüvegem cseréltem le bájitalra, de semmi se változott. Amit a sajtósunknak meséltem magamról a bálon, abból minden szóról szóra igaz volt. - a mi iskolánk sokkal nagyobb, mint a Roxfort, lényegesen több diákunk is van, érthető, ha Lucinda szemében nem kerültem fókuszba. Én se tettem könnyűvé az ismerkedést, és aki közel is került ahhoz, hogy átjusson a páncélomon, ellöktem magamtól általam vélt árulása után. Legfeljebb a kviddics győzelmek megünneplése volt az egyetlen össznépi esemény, amin hajlandó voltam megjelenni, részben mert kötelesség, részben pedig valóban megérdemeltük azokat a pillanatokat Orville-lel, Miguellel és a többiekkel. De hisz a Második Próba eredménye is csak azt igazolja, hogy egyedül többre jutsz, mert csak magadra támaszkodhatsz. Nélkülem Vale ott ragadt volna a kamrában. Nélkülem a gömböt se fejtette volna meg.

Ujjaim a csukott könyv fedlapján kopognak. Ötletem sincs, miként tudok jobban figyelni arra, hogy ne vigyen el a hév. Muszáj ilyenkor az igazamat erőltetni, muszáj erőt demonstrálnom, és muszáj győztesen kikerülnöm az ilyen helyzetekből. Egészen tisztában vagyok ezzel, van időm önreflexióra, jobban mondva vannak olyan személyek, akik belekényszerítenek, és ha már benne vagyok, akkor már úgyis mindegy. De bármennyit is foglalkozzak vele, a mai napig úgy érzem, hogy nem vagyok eléggé képben önmagam kapcsán. Továbbra is csak találgatásaim vannak arról, hogy a Tűz Serlege mit is mondott nekem a Pálcák Próbáján.

Menj haza, Solace Barbon. Menj haza, mikor kétségeid vannak, menj haza, mikor nem emlékszel, honnan indultál el.

- Még mindig nem értem. Miért is ne akartatok volna bajnokok lenni? Hiszen mindenki ezt akarta. - mert Solace Barbon valóságában olyan nem, vagy csak nagyon nehezen létezik, hogy valaki ne az ő értékítélete szerint lássa a világot. Már akkor folyamatosan erre gondoltam, amikor Barcelonából hazafelé Madrigal professzor bejelentette, hogy ott leszünk a rendezvényen. Mindent félresöpörtem, hogy minél hamarabb teljesítsem a különbözeti vizsgáimat, ami feltétele volt a részvételnek. Orville-lel edzettünk, Eydissel akromantulákra vadásztunk, Miguelt is vendégül láttam szívélyesen Ghostpine-on, Varvara pedig engem, mert az is egy lehetősége volt annak, hogy értékes tudást szerezzek. Égett bennem a láng, az akarás lángja, és egyértelműnek vettem, hogy mindenkiben ugyanaz a tűz lobog. Tudom, hogy Lucindáék elképesztően gazdagok, de ezt nem láttatja úgy igazán, így nem tudom felfogni sem, hogy mit is jelent az, hogy olyan helyzetben vagy, hogy mindent megkaphatsz. Nekem Prudence mellett még a figyelemért is meg kellett küzdenem, így hát ez vált számomra természetessé.

- Bate jobban veszi az akadályokat, mint azt hittem. El kell ismernem, bőven tanult kreativitást a magnixoktól, akik felnevelték. - anyám maga is mesélt arról, hogy mi mindent nem találtak fel azért, hogy helyettesítsék a mágiát, és akkor ő még egy olyan családból származik, ahol nem használnak elektromosságot. Lovakkal és lovas kocsikkal utaznak, kézzel és természet által hajtott gépekkel működtetnek mindent. Egyetlen jó strigula a számlájukon, hogy legalább nem károsítják vele a környezetüket, ettől – és az újságok narratívájától - függetlenül azonban sokkal megátalkodottabbak, mint azok, akik autókat használnak meg gyárakat.

- Bár ugyanez a kreativitás hiányzott, amikor megpróbálta megfejteni a gömböt. - ezzel mentegetem magam? Hogy Isten vagyok? Amit adok, azt el is veszem?

Nem, mert tudom, hogy amit a próbán tettem, az nem volt helyes. És tudom azt is, hogy akkor és ott az őszinte jóindulat vezetett arra, hogy segítséget nyújtsak a gömb megfejtésében.

- Legyen. Figyelmeztetnélek, hogy nehéz velem, azonban ezt konszenzusnak veszem azt illetően, hogy végighallgatod a picsogásom. - félre is tolom a rúnatankönyvet csukott állapotában, és kifordulok derekammal, hogy jobban szemben lehessek vele. Nincsenek illúzióim magamról, tudom, hogy hisztis és túlontúl dramatikus tudok lenni. Nehéz nem elkapnom olykor Lucinda lapos pillantásait egy-egy teátrálisabb pillanatomban. Malachi is nehezen viseli a terhet, amit ráróttam, még ha nem is beszél erről. De elméletileg nagykorúak mindketten, és eleget tudnak rólam ahhoz, hogy tudják, mit vállaltam.

- Rettenetesen megterhelő az, hogy tudatosan a hibáimra fókuszálnak, és úgy értem ezt, hogy csak a hibáimra. Tisztában vagyok azzal, a tökéletességet még alkímiában is csak a Romanov-féle idealisták hajkurásszák. Mégis bosszant a tudat, Lucinda, hogy mindegy, milyen jó vagyok, és mindegy az is, hogy mennyi energiám van benne, soha nem leszek elég jó. Hallottad, miket mondanak rólam. Hallottad, hogy a pártállam „segít” nekem, pedig valójában nem kapok több segítséget, mint bármelyik más bajnok. - Chai egyetlen, öncélú, ostoba botlása után én vagyok az, akin az ostor csattan, nekem kell elviselnem döntésének következményeit. Nem kaptam azonban könnyítést a próbákon, nem tudtam, hogy mivel kell majd szemben állnom, és fogalmam sincs arról sem, mi lesz a harmadik próbán. Ha bármi előnyöm is származik, az nem azért lesz, mert a Próféta lehozta, hogy én vagyok Lucinda apjának kedvenc bajnoka.

- Frusztrálnak a kinézetemet illető megjegyzések. De most komolyan, ki a faszt érdekel? Meg nem mintha tehetek valamit arról, hogy ilyen az orrom vagy ilyenek a szemeim. - az utóbbi nem teljesen igaz, az önmagamon végzett dolgok tettek róla, hogy kiemeljék negatívabb arcomat, a lényeg azonban nem ez. Ha csak néző lennék, engem kurvára nem érdekelne, hogy melyik bajnok baszható és melyik nem.

- Csak ezekre a dolgokra tudtam gondolni, amikor a Kamrában elintéztem a kakasokat. Pálcával a kezemben legalább módom van arra, hogy kontrolláljam ezeket a dolgokat, amik bennem vannak. Orville maga tanította, hogyan használjam fel a haragot. De az egy egyedi helyzet volt, nem átkozhatom le a környezetem minden alkalommal, amikor elönt az érzés. - főleg, ha olyan píszínek kell tettetnem magam, mert jaj, szegény állatkák, szegény varázslények… ezen a Tusán eredetileg alig volt bajnok, aki túlélte, a nagy részüket bestiák végezték ki, szóval hagyjuk már. Az első próbán is biztosan jobban szerepeltem volna, ha nem bohóckodni kell a dögökkel, csak elintézni őket.

- Azt ki kell mondanom, hogy az előző megmérettetést rettenetesen élveztem, még a marások ellenére is. Talán látszott is, ezt nem tudhatom. De az egy mesterséges környezet, ahol megtehetek olyan dolgokat, amiket máskor nem. Nincs sok barátom, Lucinda. Rettegek, hogy azt a keveset is elmarom magam mellől azzal, amilyen vagyok. - kiteregettem lapjaim, épp csak a legbelsőbb, legféltettebb az, amit kezemben, mellkasomhoz szorítva tartogatok, nehogy véletlenül beleleshessen, mert arról nem tudhat sem ő, sem más. Mert Solace Barbon még nem áll készen önmagára. Mert Solace Barbon igent mond éjszaka, nemet hajnalhasadtakor – és Solace Barbon elindul, hazamegy, oda jut, ahonnan érkezik.

A Tűz Serlegének igaza van.

[Dátum:]

A minore ad maius

Dátum: 2006. március 04.Név: Solace Barbon

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés, káros gondolatok. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Csak bólintottam egyet a szavaira. Nem lepett meg a válasza, de azt megadtam neki, hogy derekasan tartotta magát és erre utalt az is, hogy a bólintáson kívül semmi olyan jelet nem közvetítettem felé, ami arra adott volna okot, hogy úgy gondolja, hogy szánalmasan teljesített volna ilyen téren.

- Irigyelem ezt a tisztaságon és egy enyhe naivitáson nyugvó bizonyítási vágyadat, Barbon… - mosolyodtam el halványan egy pillanatra. Olyan gyönyörű volt nézni, ahogy buzgott benne az a fiatalos tűz, ami minden férfiben égett: a bizonyítás, hogy megmutassák, többek ők, mint amit kinéztek belőlük. Ez is egyfajta lázadás volt tulajdonképpen. Nem is lázadás… Ez is egyfajta jel volt arra, ahogy a fiúk maguk mögött igyekezték hagyni gyermeki oldalukat. Levedlették a kisfiús bőrüket, hogy alóla magukra öltsék az egy ideje már felszín alatt nevelgetett felnőttesebb énjüket. Ilyenkor kicsit tudtam irigyelni azokat az embereket, akik ilyen egyszerű érzéseknek tudtak teret adni: nem volt ebben semmi kacskaringós, s bár én is képes lettem volna erre. Bárcsak néha el tudtam volna vonatkoztatni attól a sok apróságtól, attól a sok háttérinformációtól, ami minden egyes döntésemet, gondolatomat, cselekedetemet befolyásolta. Persze nem lehetett és valójában csak gyengébb pillanataimban szerettem volna átlagos tinédzser lenni átlagos problémákkal. Pár pillanattal később tova is szállt ez az érzés, s maradt a szokásos hideg, számító énem. E nélkül sehol nem tartanék, sőt! Büszke voltam hát arra, hogy ilyen szintre fejlődtem az évek alatt.

Csak egy sóhajjal reagáltam le Barbon következő mondanivalóját. Talán nem ma fogunk abba belemenni, mit is jelent az, hogy így gondolkodott magáról… Vagy talán mégiscsak. Mindenesetre nem ebben a pillanatban és nem ezzel a témával szerettem volna kezdeni az egészet. Szemem lassan követte a fiú ujjait a könyvön, nem tudtam hovatenni a hirtelen ideges reakcióját. Azt hittem, már túlvoltunk azon a fázison, amikor idegeskedik miattam, de lehet, túl sokat képzeltem. Vagy csak éppen számításba vette saját magát és a változatosság kedvéért nem volt elégedett…

- Barbon, Barbon… - csóváltam a fejemet mosolyogva. – Már akkor tisztában voltunk azzal, hogy sokkal több faktoros ez az egész helyzet, mikor jelentkeztünk, hogy jönnénk. Gondolom, mondanom sem kell, hogy lehetőségem sem volt nemet mondani, de nem is akartam volna természetesen. Tudtuk, hogy a választás éve lesz, tudtuk, hogy mekkora presztízs ez az egész esemény. Egyértelmű volt, hogy a politika valamilyen szinten szeretett volna beszállni az egészbe. Te is tudod, milyen helyzetben vagyunk Orvillelel… Ha akár csak egyikünk is bajnok lett volna, az hatalmas teher és elvárás lett volna és túl sok volt az ismeretlen, véletlenszerű tényező ahhoz, hogy biztosra mondhattam volna azt, hogy pozitívan jövünk ki a végén. Ezt pedig nem kockáztattam volna meg így… - magyaráztam türelmesen. Azt nem tettem már hozzá, hogy nem szerettem volna már azonnal a legelején esetleg presztízst, megbecsülést és támogatókat veszíteni, mikor még el sem indultunk azon az úton, ahol szükségünk lesz ezekre. Jobbnak ítéltem a háttérben maradni és onnan intézkedni feltűnésmentesen. Bate értékelésére csak féloldalasan elmosolyodtam. Valóban sokkal életrevalóbb, mint azt igyekeztek beállítani, de ezt eddig is tudtuk ugyebár nagyrészt, azért tényleg egészen összekapta magát így a Tusára és a végzős évre. Aztán felhúzott szemöldökkel néztem Barbonra.

- Ezzel most a saját hiányosságaidat és önbizalomhiányodat próbálod takargatni, Barbon, vagy mi célja volt ennek a mondatnak? – kérdeztem rá élesen. Nem voltam rest arcon vágni a saját gyengeségeivel, ha a helyzet megkívánta, mert pontosan ezek miatt hajlamos elbukni. Aztán csak biccentettem és hátradőltem, ahogy bevezette, hogy végig fogom hallgatni. Tényleg így lesz, tettem is egy pennát a rúnatankönyv megfelelő oldalára, összefontam a kezemet a mellkasomon, átvetettem a lábamat a másikon és teljes figyelmemet a fiúnak szenteltem: egyszer sem szóltam bele és egyszer sem adtam reakciót, nehogy kizökkentsem, mint máskor, mikor például túlságosan drámai, s egy-egy sóhajjal vagy szemforgatással vagy szemem sarkából egy lesújtó pillantással értékeltem azt. Amint végzett, egy percig még csak fürkésztem, majd előrehajoltam, kicsit keresgéltem a táskámban, végül elővettem két nagyon hasonló termoszt. Mindkettő fekete, kőre emlékeztető külsővel rendelkezett, mintája pedig arany indákra hajazott. Hozzájuk illő, nagyjából egy-két deciliteres poharak is előkerültek.

- Kávét vagy fekete teát? – ajánlottam fel neki, s kívánságához mérten töltöttem is neki az egyik pohárba, a másikba pedig egy adag kávé került, s bele is kortyoltam, miközben továbbra is őt méregettem. – Először is köszönöm, hogy megosztottad ezeket velem… - mondtam neki. – Az első részére már számtalanszor reagáltam: soha nem fognak nem a hibáidra fókuszálni, ha nép szeme előtt vagy, lesznek, akik le akarnak majd húzni. Ez van. Nyilván amíg csak az osztályteremben volt öt ember, aki ígyis-úgyis utált, az nem fájt a lelkednek annyira, mint amikor már a nagy közönség előtt megy a nyílt negatív ítélkezés, de ez is hasonló. Igen, itt nagyobb a tét és mások is sérülhetnek, ráadásul sokkal fájdalmasabb minden, mert sokkal több embert érint. Mindig lesz, aki utálni fog és megpróbálnak tönkretenni, hogy azon felkapaszkodhassanak ők, mert így működik ez az undorító rendszer. Annyit tehetsz ellene, hogy legalább nem adsz nekik bizonyítékot, hogy igazuk van, de nem lesheted folyton az ő szavukat, mert akkor villámgyorsan ki fogsz égni ebben. Te meg különösen hajlamos vagy arra, hogy csak azon csámcsogj, mi rosszat mondtak vagy tettek, ez pedig legalább annyira romboló, mint amit eddig magaddal műveltél… - vetettem rá egy jelentőségteljes pillantást a kísérleteire értve, majd áttértem a külsejéről mondott részre. – Ez is ugyanaz a problémakör, mint amit az előbb boncolgattunk: mindig fognak találni valamit rajtad, amibe beleköthetnek. Egész egyszerűen rá kell jönnöd, hogy a saját haladásod és fejlődésed érdekében csak azzal érdemes foglalkozni, aminek tartalma, alapja van és át kell fordítanod a saját előnyödre. Ezért jó, hogy ha az embernek vannak ellenségei vagy olyanok, akik megmutatják a gyengepontokat: lehet belőle fejlődni - sóhajtottam egy nagyot, majd megint kortyoltam egy kis kávét. Igazából elgondolkodtatott olyan szempontból, hogy szerintem évek óta nem látta az arcomat smink nélkül szinte senki. Egy-két szobatársam talán, ha annyira későn feküdtek le, mint én vagy annyira korán keltek, mint én, talán Orville, ha nálam aludt Manhattanben. Biztosan ez is valamilyen öntakargatás volt részemről, biztosan nem akartam, hogy lássák a valódi arcomat? Egy hozzáértő ember hatalmas következtetéseket tudott volna levonni ebből a magvas gondolatmenetből sok pénzért… Az utolsó két részre először nem is reagáltam semmit, befejeztem a kávét, hogy utána töltsek magamnak teát is. Először azon gondolkodtam, hogy tálalok neki egy beszédet arról, hogy igazán bízhatna abban a kevés emberben, aki kitartott mellette, hogy ők látják, miért érdemes támogatniuk, de teljesen felesleges volna. Addig nem, amíg a lényegét el nem kapjuk ennek az egésznek. Félretoltam hát a poharat, hogy előredőlhessek kicsit, érezhetően változott is az egész kisugárzásom: sokkal komolyabb, kicsit feszültebb, talán fullasztóbb is lett az egész, ahogy érződött, hogy most olyan rész következik, amiben vagy elvérzik vagy újjá tud születni. Rajta múlott.

- Tudod, az előbbi egész monológomnak semmi értelme sincsen, amíg meg nem találjuk a gyökeret. Mert ez az egész gondolatmenet egyetlen egy központi elemre spirálozódik vissza ám, amelyekre felsoroltad ezt a rakat tünetet… A rosszmájú kommentek, mikor annyira igyekszel, de mélyen valójában csak próbálod elhitetni magaddal, de még nem vagy elégedett. A külsőd, amelynek változása reflexió arra, amelyet magaddal műveltél eddig… Rettegsz attól, ami magadban van és az érzelmeiddel és kirohanásaiddal próbálod azt leplezni. De ezek mind-mind csak pánik reakciók, nem igaz, Solace Barbon? Reakciók arra, hogy kezedben tudod tartani az egészet, hogy uralod, mint a pálcádat, pedig mélyen félsz, hogy egyszer teljesen elszabadul minden és amit annyira takargatsz, mindenki számára világos lesz. Mert erre megy ki az egész, nem? Görcsösen próbálod igazolni magadat, bizonyítani, hogy nem vagy az a szörnyeteg, miközben mindig ott van ez az érzés veled, hiába próbálod annyira elhessegetni. Mielőtt azonnal védekezni kezdenél, gondold végig ezeket rendesen. Igen, látom, hogy tudsz elégedett is lenni. De mivel is? Magaddal? Szerintem sokkal inkább a képességeiddel és a teljesítményeddel, amivel kompenzálni próbálsz, hogy megmutasd igazából önmagadnak, hogy érsz valamit. De mi a helyzet az odabent lévő Solace Barbonnal? – dőltem előre, hogy mutatóujjammal megbökjem a mellkasát, egy pillanatra sem eresztve a tekintetét. Egy leheletnyi melankólia költözött a hangomba. - Miért gyűlölöd magadat ennyire, Solace?