A rúnaismeret tanterem voltaképp teljes egészében kitölti a kastély legalacsonyabb tornyát, és a restaurátorok listáján is első helyen állt, így mára már teljes egészében visszanyerte egykori pompáját. Ha belépsz, felnézve látod a kupolát és annak igen érdekes tetőszerkezetét. A falakat magas könyvespolcok borítják, a polcokat pedig rúnák sora.  A padok az órákon kör alakban helyezkednek el. Az egyik falon egy hosszúkás tábla áll.

[- Megbeszéltem Babbling professzorral, miénk a terem.]

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

TW

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, szexuális utalások

Végül igaza volt Lucindának.

Nem kívánt a pofám mindenhová, és nem lehetek hatással mások véleményére. Mindegy, mennyire töröm magam. Nem számít az sem, hogy mindenkinél többet küzdöttem azért, hogy elérjem azt, amit elértem, a vérem és könnyeim nem látják azok, akik nem akarják. A negatív figyelem is figyelem. Nem kaphatja meg a pozitívat mindenki pusztán azért, mert dugható.

Újra meg kell tanulnom felszívni magam a rosszmájúakkal szemben. Nem is velem van a bajuk, hanem azzal, amit szerintük képviselek. Erőtlenségükből fakadóan minden eszközt megragadnak azért, hogy eljussanak hozzám, mert nincs más eszközük ellenem, mint reputációm aláásása. Tudom, hogy jól teljesítettem a próbán; csúnya is lenne, ha nem, ha már egész életemben ezt kívánom csinálni. Az elért helyezés pedig feljogosít arra, hogy invalidáljak minden ezzel ellentétes magánvéleményt.

Az élet úgy hozta, hogy ahol elvesztettem másokat, ott új ajtók nyíltak. Még nem léptem be teljesen rajta; a küszöbén hintázok, testsúlyom egyik lábamról a másikra helyezem, hisz még mindig olyan érzés, mintha újra a szurokkal teli járaton kéne végighaladnom azért, hogy elérjem azokat, akik az ajtó ezen oldalán vannak. A fény a másik irányból pislákol, most már csak pislákol, hisz túl messzire kerültem tőle. Ha tényleg megteszem ezt a lépést, vajon visszatalálok-e oda? Vajon kapaszkodhatok-e belé, nyújt-e nekem útmutatást, vagy magam maradok a sötétben, örökre? Pedig tisztában vagyok a feltételekkel, mellyel az ajtót kitárták előttem. Az eskü örökkön ott ég ereimben, megszeghetetlenül.

- Megbeszéltem Babbling professzorral, miénk a terem. - nyitok ajtót Lucindának. A Rúnatoronyhoz tartozó tanterem ajtaja általában zárva, főleg hétvégén, de a kellően diplomatikus fellépés megoldotta, hogy ne a túlzsúfolt könyvtárban vagy a mindig hangos buszban kelljen tanulnunk. Tudom, hogy Mal nem fog örülni, amiért nem fogadtam el a segítségét a felzárkózásból rúnatanból, de nehezen tudok az anglo-saxon és ogham rúnák kapcsolatára koncentrálni mellette. Ezen egyedül az segít, ha Scrimgeourra gondolok, tőle sikeresen elszáll minden ihletem.

- Mindig úgy gondoltam, hogy ez a legszebb terem a kastélyban. - leteszem a táskám az egyik hátsó padra – épp oda, ahol amúgy is ülni szoktunk - , majd a polcokhoz lépve végigfuttatom az ujjaim a rúnákon. Kár, hogy még mindig nem értem, mi van odaírva. Csak idén kezdtem el velük foglalkozni, a mi iskolánkban nem létezik ez a tantárgy, de szükséges akkor, ha olyan egyetemre adom be a felvételi kérelmem, ahol megkövetelik ezt az átoktörőknek. Attól féltem, hogy hátrányban leszek enélkül másokhoz képest. Most már tudom, hogy nincs így, a bajnoki címem talán még hasznos lesz valami jóra, év elején viszont minden intelem ellenére vállaltam, hogy behozom a hátrányomat a tantárgyból, hogy letehessem a RAVASZ-t. Itt volt azonban nem csak a Tusa, hanem az a nagy szennyáradat is, amivel év eleje óta meg kell küzdenem. Ha nem épp valamelyik morális felsőbbrendűség komplexussal küzdő egyén játszott az idegeimen, hogy kiprovokálja magának a hőn áhított áldozati szerepet, akkor a Halloweenkor történtek taszítottak nyomor tengerárjába, a Mallal történtek kavartak fel, vagy épp Morris tépkedte le az ujjaimról a körmeimet, csak hogy példát statuáljon. Bizarr arra gondolni, hogy a menyasszonyával töltöm az időt; bizarr az is, hogy bármelyikük jegyben jár bárkivel, ám másrészről keresve se találnék ennél tökéletesebb, a nepotizmus gyökeréből hajtott jegyességi szerződést.

- Megfogadtam a tanácsod, Lucinda. Igazad van, fel kell szívnom magam, és nem szabad azzal foglalkoznom, mások mit gondolnak. - ujjaim megállnak egy ponton, hogy kiválasszam azt az alig negyven oldalas füzetet, amit az órákon szoktunk néha használni a szótár mellé. Szimbólumok a rúnatanban Quintontól. Állítólag tanított itt egy évet.

Állítólag propagandát írt a halálfalóknak.

- Nem szabad foglalkoznom vele, a te véleményedre viszont azért mégis adok, Lucinda. - nem akarom tudni, hogy a szenátor mit gondol. Az eredményem magáért beszél. A Yaxley ház következő uralkodója azonban mégis más. Rendszeresen azt érzem, hogy visszafogja magát, félelmetes az, amire képes. Már nincs bajom Bate-tel, sőt, neki kell, hogy legyen problémája velem azok után, amit elkövettem ellene, de akkor sem értem, mit keres a bajnokok sora között, amikor olyanok jöttek a delegációnkkal, mint Eydis, Lucinda, vagy akár Elizabeth.

[Dátum:]

A minore ad maius

Dátum: 2006. március 04.Név: Solace Barbon

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés, káros gondolatok. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Lassan egy hete, hogy a második próba is véget ért. Kifejezetten elégedett voltam az eredménnyel, mert nem csak Barbon első helye volt viszonylag kedvező számunkra, hanem a többieké is. De Saint-Vinanttal nem tudtam mit kezdeni, kiesett, nem az ő napja volt vagy csak tényleg ennyire életképtelen volt, illetve ha O’Hara is kicsit előrébb végzett volna, akkor az még jobb lett volna, de így is megnyugodtam. Bíztam abban, hogy ez az eredmény elégséges mindenféle elégedetlenkedés elcsitításához az elkövetkezendő időben.

Tudtam, hogy Barbon nyerni akar, erre egyébként elég sok esélye is lehetett volna, ha nem lett volna olyan hisztis és sértődékeny. Valahogy meg kellett volna tanítani neki, hogy a körülmények ellenére is hozza ki a legjobbat magából, mert láthatóan kissé szétszórttá vált, ha tudta, hogy a saját céljaival ellentétes vagy legalábbis nem párhuzamos azzal az, amire kérték. Annyira bizonyítani akart, hogy ő több, mint aminek látták… Valahol megértettem, mert én láttam, hogy tényleg több, de nem pazarolhatta el az életét arra, hogy bizonyítson másoknak. Nyilván fontos volt a fejlődés, de nem a mások által állított mérce alapján, mert akkor nem több az ember, mint egy szolga, aki aláveti magát a másik igényeinek. De talán most már kicsit tisztábban látta ezeket és elindulhatott azon az úton, mely megmutatja neki, hogy teljesen felesleges sok esetben ezeken rágódni. Fejben kell tartani, számolni kell vele, de nem szabad, hogy befolyásoljon, pláne nem negatívan. Szerencséjére alapállapotban is meglehetősen erős volt, illetve ez a próba kifejezetten az ő asztala volt, ha már ezzel akart foglalkozni. Ettől függetlenül sok tekintetben nem voltam elégedett a teljesítményével. Olyan hibákat ejtett, amiket nem szabadott volna és ami tőle kifejezetten nevetségesnek hatott. Természetesen ezeket már elmondtam neki nagy vonalakban, és természetesen volt, amivel nem értett egyet, de abban talán megállapodhattunk, hogy nem jár rosszul, ha fejlődni szeretne, én pedig segíteni fogok neki. Barbont amúgy is azon emberek közé soroltam, akikbe érdemes volt energiát fektetni, így reméltem, hogy elgondolkodott azokon, amiket már mondtam neki.

Annak kevésbé örültem, hogy még mindig annak ittuk a levét, hogy Barbon szétcsúszott az ajánlat és a megszeghetetlen eskü miatt. Már sokkal összeszedettebb volt, de a próba előtt felhalmozott lemaradásait még mindig pótolnunk kellett. Ez természetessen csak minimálisan bosszantott, mert legalább az őszinte hajlandóságot láttam rajta, hogy szeretne felzárkózni, így meg egyértelmű volt, hogy szívesen segítettem neki. Tulajdonképpen sosem hajtottam el senkit, ha tanulásban kért volna segítséget, mert fontosnak tartottam, hogy értelmes, gondolkodó emberek kerüljenek ki az iskolapadból. Emiatt is hőböröghettek volna a fejesek. „De hát az ostoba bárányokat egyszerűbb irányítani, mint a tanultakat! Hogy akarod így összefogni az egészet?!” Erre mindig csak csalódottan a fejemet csóváltam. Ha arra volt szükségük, hogy vakon kövessék őket és ne értsék, ne kérdőjelezzék meg a rendszert, akkor rossz rendszert akartak építeni, mert titkolni akarták a valódi problémákat. Az én felfogásomban központi szerepet kapott a kritikus gondolkodás és az, hogy mindenki a legtöbbet hozza ki magából. Az én elképzelésemben a felvilágosult ember is látta, hogy ez hasznos volt és megérte részt venni benne, tehát nem volt értelme titkolni semmit…

Csak bólintottam egyet Barbonnak, ahogy beléptem az ismerős terembe. Gyönyörű volt, mint mindig. Szerettem itt lenni és kétségtelen volt az a hatalmas belefektetett munka, amit ezzel a toronnyal végeztek. Szerettem, ha az erőforrásokat értelmes helyre csoportosították és ennek a toronynak a visszaállítása kifejezetten annak minősült. Egy pillanatra elgondolkodtam, hogy vajon melyik terem a legszebb az összes közül.

-  Úgy érzem, túl sok még a felfedezetlen kincs a kastélyban, hogy ezt ki lehessen jelenteni, de valóban páratlan… - pillantottam fel a tetejére, ahogy táskámat leraktam az egyik asztalra. Barna bőrtáskámból előhalásztam a rúnaismeret felszerelésemet, majd helyet is foglaltam, amíg Barbon az időt húzta. Vagy átszellemült. Vagy nem tudom, miért simogatta a rúnákat, de addig én kinyitottam a könyvemet és olvasni kezdtem azt a részt, amivel ma foglalkozni terveztünk. Alapvetően türelmes embernek tartottam magamat, de ha sokáig tervezte nézegetni azt a termet, amit lassan hét hónapja is minden héten látott, akkor kénytelen leszek szólni érte, mert azt viszont nehezen viseltem, ha az időmet húzták. Mikor azonban végre megszólalt, kissé meglepetten pillantottam fel, nem erre számítottam most tőle. Leraktam a könyvet, kezem a pergamenen pihent, hogy ne csukódjon be.

- Ezt örömmel hallom… Bíztam abban, hogy előbb vagy utóbb belátod ezt. Ez nem jelenti azt, hogy fel kell venned a szemellenzőt, mert mindig tudnod kell, éppen hányadán állsz az emberek szemében, de ettől ennek még nem kell aktívan befolyásolnia téged. Ne hagyd, hogy leszívjanak! Elégedetlenkedők mindig lesznek, hát, én hol tartanék, ha minden véleményt hagytam volna betalálni? – emeltem rá a tekintetem, természetesen csak költői kérdés volt. – Illetve remélem, ez nem azt jelenti, hogy a szokásosnál is jobban teszel arra, hogy a szavaid, cselekedeteid milyen hatást gyakorolnak a körülötted lévőkre és a távolabbiakra is... - figyelmeztettem finoman, mert ezekről hajlamos volt elfeledkezni tapasztalatom szerint. Szavai után finoman megemeltem a szemöldökömet, próbáltam leolvasni róla, hogy most gúnyolódik, hazudik, próbálkozik vagy komolyan gondolja-e. – Valóban? Mivel érdemeltem ki ezt a kegyet? – kérdeztem enyhe cinizmussal a hangomban. Soha nem érdekeltem eddig ezt a fiút, pláne nem a véleményem, meg is vetett, kicsit furcsán csengtek hát a szavai hét év távlatából. – És mégis mivel kapcsolatban adsz éppen a véleményemre, Barbon? – néztem rá érdeklődve, tekintetem nem engedte szabadon az ő sötét szemeit, ahogy figyelmesen hallgattam a válaszát.

[- Így lesz, Lucinda.]

hybrid stigmata

2006. március 4. szombat

Lucinda Yaxley

TW

Szégyenteljes, szégyenítő gondolatok, mild káromkodás

Hét hónapja minden héten láthatom, még se láthattam igazán. Más az, amikor Babbling professzor óráján kell kapkodnom a jegyzeteim között megannyi másik diák között, hogy egyáltalán legyen esélyem bepótolni a több éves lemaradást, és más a jelen nyugalma, amikor békében el tudok időzni a részletekben úgy, ahogy máskor nem. Az egyszerű hétköznapok nem mindig alkalmasak abban, hogy a szépségnek áldozzunk figyelmünkből, és értékelni tudjuk azt. Ugyanez igaz a Kamrára is; ha tehetném, még egyszer lemennék oda, a Tempus bűbáj sürgetése és a palantírok társasága nélkül, pusztán csak azért, hogy újra megnézhessem saját szemeimmel azt a mágikus építészeti csodát, melyet Mardekár Malazár a kastély alá rejtett.

Rohadtul nem lenne okom Lucinda mellett mosolyogni, de mégis odakúszik egy ostoba mosoly az arcomra, ahogy arra gondolok, milyen pocsék átoktörő lesz belőlem. A rúnákat alig ismerem, ehelyett az elátkozott piramisokban és egyéb erődítményekben turistáskodok majd, és hosszasan ámuldozok minden freskó és minden ajtódísz után.

Igaza van. Bassza meg, igaza van! Történetesen tudom, hogy Lucinda a saját buborékján kívül nem annyira szívesen látott vendég, ami részben családi hírnevének, részben pedig káprázatos személyiségének köszönhető. Én legalább a humort értem valamelyest, Lucinda mellett azonban nem mernék egyetlen ostoba viccet sem elsütni. Ugyanakkor oly könnyűnek tűnik a léte így kívülről; oly könnyű lehet az a lét, ahol tényleg semmi sem ér el hozzád, senki nem tud meghatni, és senki nem tud eltántorítani. Bármennyire is igyekeztem úgy tenni, mint akiről a kritikák lepattannak, ez nincs így, és szépen, lassan magányosabbá váltam, mint akkor, amikor még nem volt körülöttem senki.

Irigylem ezt a szabadságát, és áhítom az ismételt felszabadulást. Ez egyszer már megtörtént, akkor, amikor a nevem szólították a Tűz lángjaiból. Mert akkor az egész világ megismerte szégyenem. Nem volt többé hova bújnom, sőt, akár felvehetném a vadászok valódi, eredeti nevét is. Nem lenne jelentősége. Többet már nem kell félnem attól, hogy kiderül.

Ugyanez vár rám azokkal a becsmérlő szavakkal, melyekkel teljesítményem akarják aláásni. Ellenségnek hisznek, ellenséggé képeznek, noha soha egyiküknek sem ártottam. Önbecsülésük fájdalmát hamis szavakkal csillapítják. Az a pillanat, amikor ezt felismertem, megadta a szabadulás kulcsát, meggyengítette a láncokat, amik saját korlátaim között tartanak. A láncok azért még mindig fojtogatnak; ott szorítanak nyakamon és csuklóimon, ám már elgyengült a folyamatos küzdelemtől velem. Csak arra várnak, hogy végleg kitépjem magam belőlük.

És akkor ott van a titkom, mind közül a leggyengédebb, legféltettebb, amit még magamnak sem igazán tudok és merek megvallani. Még nem állok készen arra, hogy szembenézzek saját magamra. Pedig ha egyszer túlesnék rajta, ha mondjuk Vitrol megint a fényre kényszerítene, akkor nem lenne választásom…

Bár egy dolog mégis.

- Így lesz, Lucinda. - biccentek egyet határozottan, majd levetem magam a mellette lévő helyre olyan hirtelen, hogy az is félő, a pad majd összeesik alattam.

Többet nem fog senki se szenvedni miattam, nem. Ez már rég nem arról a kurva esküről szól, amit megtettem neki, hanem arról, hogy kiknek az épségét kockáztatom. Ha a bálon meghúzom magam, és ugyanolyan jelentéktelen maradok, mint a többi bajnok, akiket a saját újságíróik említésre se méltattak, akkor Tavish nem kerül bajba. Akkor Tavishnak nem kell Mallal töltenie a bál utáni napokat a Gyengélkedőn. És még ki tudja, hogy mit indítottam el a Roxforttól sokkal távolabb… Nem kis önuralom az ára, de le kell mondanom arról, hogy egyéniség legyek. Az én személyem nem számít, sőt, az se, hogy mit vetítenek rám. Legyek hát az első számú közellenség a poszttraumás háborús stresszben élő briteknél, és legyek én a szenátor kedvenc bajnoka! Nem fontos, nem érdekes, legyen, ahogy akarják.

Csak abba tudnék belesorvadni, ha azon kevesek is feltételezések alapján ítélnének meg, akiket lassan, de mertem közelebb engedni magamhoz. Illetve az az egy… mindegy.

- Mindig adtam a véleményedre, Lucinda. Nem lehet benne semmi meglepő. - felvonom a szemöldököm a kérdésére. Még a könyvet is elfelejtem felcsapni annál a leckénél, ahol tartottunk.

- Tudod jól, hogy elvisznek a fellángolásaim, és olyankor nehezebben látok tisztán. Nem látom a hibáimat, a valódi gyengepontjaimat, de az erősségeimet se igazán. - pedig szerintem egész hideg fejjel tudok gondolkozni vészhelyzetekben is, és többnyire megfontolt vagyok a döntéseimben. Nagyjából tart ez addig, amíg el nem kap valami érzelem, mert akkor pusztítok, akkor csak rombolok, és nem feltétlen csak a Tusára gondolok itt, hanem az egész életemre. Ismerek olyan elixírt, ami letompítja az érzelemvilágomat, de egész évben hozzá se merek nyúlni a bájitalaimhoz a Serleg figyelmeztetése óta.

- Eskü ide vagy oda, de partner szeretnék lenni, Lucinda. Nyilván nem ígérhetem, hogy megnyerem az Államoknak a bajnokságot, mert ez nem csak rajtam múlik. De mind tudjuk, hogy Vale… ha ő hozza haza a győzelmet, az megint csak konfliktusokat szül. Velem kell beérniük, nekem kell úgy teljesítenem, hogy ne hozzak szégyent az iskolánkra. Belátom, ez már rég nem rólam és az egóm kielégítéséről szól. - azt valószínűleg senki és semmi nem tudná kielégíteni, mert mindig van valami új, amire vágyik, mindig kell neki a nagyobb falat. Ha most azt is gondolnám, a Tusa potenciális megnyerése után elégedett lenne, jól tudom, hogy azt is meg fogja majd emészteni, mint a többit.