Kviddicspálya

Az új kviddicspályát a régi pálya maradványaira építették, miután az porig égett az ostrom alatt. Az új pálya mindenben megegyezik elődjével, meglehet a gyep sokkal jobb állapotban van. Mindkét végében három-három karika található. Itt játszódnak a kviddicsmeccsek.

[- Szia! Repülni jöttél? Nálatok milyen a kviddi... óh... te vagy az.]

Fck Solace Barbon!

2005. szeptember 5. - Solace

Tudom, hogy hétfő este nem kellene kint lennem a pályán, de mivel még nem kaptam új feladatokat, úgy döntöttem, hogy levezetem valahogy az energiámat vacsora és pihenés előtt. Bár elsősorban a formációkon és a csapatmunkán fognak eldőlni a meccsek (valamin, amiben véleményem szerint könnyen lehet, hogy a legjobbak vagyunk), nem árt gyakorolnom. A seprűm nem tartozik a legjobbak közé, úgyhogy ki kell hoznom mindent magamból, hogy tartsam a lépést az ellenfeleinkkel- nem tudom, hogy O'hara tehetségéből mennyi maradt a sérülésével együtt, de nem szeretném alábecsülni, és készpénznek venni, hogy már jobb vagyok nála.

 Jó érzés átrepülni a pályán, egyedül, és közben elképzelni a lelátót, elképzelni az utolsó meccsemet itt, amelyet ugyan az ellenfeleink nem a megfelelő komolysággal játszottak, mégis felemelő érzés volt a győzelem, még a sérülésemmel együtt is. A nyár vége nem bővelkedett igazán felemelő érzésekben, ez a mai tanóra pedig megkoronázta ezt; korábban tiszteltem Fawcett professzort, és sajnáltam, mert tudom, hogy mi történt a családjával, ő még többet veszített a halálfalók miatt, mint én, de ez persze nem menti fel azért, amit ma művelt óra címszó alatt. A dolgozata kicsit olyan volt, mint egy segélykiáltás, és eszembe is jut, hogy talán megkeresem valamikor a héten. Nyilvánvaló, hogy nincs jól, mert ennél a dolgozatnál egy nem különösebben tehetséges harmadéves is jobbat rakna össze.

 Egy pillanatra behunyom a szemem, és elkezdek meredeken emelkedni.

 Rossz érzés, hogy idén a tanulmányaim nagyobb részét olyanoktól kell elnyernem, akik velem azonos szinten vannak. Tudom, hogy könyvekből nem fogok tudni ugyanolyan jól megtanulni semmit, és bármilyen jó Amy, Travers és páran még a zártkörű klubunkban, hiányosságaim lesznek azokhoz a generációkhoz képest, akiktől nem annyit várt a tanáruk, hogy ne próbáljanak szennyvizet inni, miután megharapta őket egy baziliszkusz. Talán újra írnom kell Sir Danielnek, miután végeztem a dolgokkal, amiket ajánlott; rossz érzés egy ilyen rangos aurort elrángtani mindig a munkája mellől, vagy elrabolni a kevés szabadidejét, de valakinek, aki talán soha többet nem tér vissza a családjához, és akinek nincs mása egy maroknyi galleonnál és a ruháknál, amik rajta vannak, minden apró segítségre szüksége van. Vajon hallott róla, hogy megszöktem otthonról? Remélhetőleg nem, hivatalos ügy pedig nem lehetett belőle, nem voltam már fiatalkorú. Oda megyek, ahová akarok.

 Elengedem a stressz, a Tusát, a Kviddics bajnokságot, a jövőt és a múltat, csak a testemre fókuszálok, ahogy a seprű abbahagyja a meredek emelkedést, egy pillanatra pedig megáll, mielőtt visszazuhanok a felhők alól. Hihetetlenül kicsinek tűnik a pálya, a villámgyorsan közeledő föld, de nem félek a becsapódástól, elengedem magam, és felkészülök rá, hogy az utolsó pillanatban felhúzzam a seprűt. Aggasztani, ha kicsit sem félnék, de érzem a szándékot, hogy felhúzzam a seprűm orrát. De én irányítok.

 Alig néhány méterrel a föld felett rántom fel a seprű orrát, állítom vízszintesbe magam másfél méterrel a föld felett- kicsit talán alábecsültem a seprűm fordulási képességeit. A hidegtől enyhén fáj a fejem, fájnak a kezeim, de mosolygok, ahogy elképzelem, hogy a föld felett repülők, a hónom alatt a kvaffal, készen rá, hogy megcélozzam a Mardekár egyik karikáját, nyomomban a zöldek új hajtóival.

 Ma nem vagyok ideges- tudom, hogy később az leszek, de ma úgy érzem, hogy megtettem mindent érte, hogy Lutece professzorhoz méltó eredményt érjünk el, hogy egy olyan Griffendélt hagyjak hátra a távozásom után, amelyik nem rosszabb annál, amelyik engem fogadott.

 Ahogy megfordítom a seprűt, észreveszem az alakot a pálya másik felén; távol van, de az egyenruhájából meg tudom mondani, hogy nem roxfortos. Nem is úgy öltözött, mint Lolita évfolyamtársai, úgyhogy biztosan amerikai- ma annyira nem érzem rá a vágyat, hogy ismerkedjek, de felé veszem az irányt. A négy kviddics kapitány egyikeként modortalanság lenne tőlem, ha nem üdvözölném a vendéget a pályán.

 - Szia! Repülni jöttél? Nálatok milyen a kviddi... óh... te vagy az.- nehezen rejtem el a megvetést az arcomról, ahogy meglátom a fiút, akivel nyáron futottam össze, aki annyira odaadóan védelmezte Corbin Yaxley undorító propaganda anyagát, amit azután írt, hogy elárulta az apámat, meggyalázta a hivatalát. Nem tudom ezt igazán megbocsátani neki; minden ember veszített el barátokat, ismerősöket, én a hiányukkal élek együtt, anyámat megmérgezte a rettegés, Amycust pedig folyamatosan megvetik dolgokért, melyekért nem bűnös; felbosszant, hogy itt áll valaki a pályánkon, amit újjá kellett építeni, miután a halálfalók felgyújtották, és az ő elveiket vallja.

 - Úgyis majdnem végeztem. Szóval, jó szórakozást!- leszállok a földre, és egy pillanatra ránézek, olyan tekintettel, mintha megint Barcelonában lennénk, azután, hogy eljöttem onnan. Szinte ott van előttem újra az a sok kép a muglik háborúiról, mintha nem háborúznának a varázslók, a koboldok, az óriások, mintha nem lenne minden gondolkodni képes lény sajátja, hogy megöl másokat a legostobább okokból. Szívesen mondanék valamit, szívesen megkérdezném, hogy miért, de nem számít.

 Tudom, hogy miért. Tudom, hogy az olyan emberek, mint Yaxley, semmire nem vitték volna aranyvérű háttér nélkül az olyanokkal szemben, mint az apám, és miután gyilkossággal, bűnnel és korrupcióval pótolták a tehetségük hiányát, is szükségük van rá, hogy elnyomjanak másokat, hogy elfelejtsék saját középszerűségüket. Ez a fiú is ilyen lehet. Megigazítom a csapatkapitányi kitűzőt a kviddics taláromon, azután leengedem a kezemet a seprűvel.

 - Azért figyelmeztetlek rá, hogy a tavalyi bajnok csapat kapitánya varázstalanok gyereke. Nehogy ugyanazt a levegőt szívd, mint ő!- talán igazságtalan vagyok, és talán nem fejtette ki egyértelműen legutóbb a véleményét a muglikkal kapcsolatban, a gyerekeik pedig talán nem zavarják annyira, mert az anyja is az az elmondása alapján, de már túl késő számára: már hozzákötöttem fejben Yaxleyhoz. Nem akarom, hogy valaki, aki támogatja az undorító propagandáján, otthon érezze magát egy helyen, ahol annyian meghaltak, hogy megvédjék tőle a szabadságunkat.

fck me hard
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. szeptember 5. hétfő

A nevetségesen szánalmas és megalázó Defenzív Mágia szintfelmérő után jó okom volt attól tartani, hogy a többi tantárgy sem  lesz több üres ígéretekként tálalt csalódásoknál. A dolgozatot követő átváltoztatástan a Roxfort igazgatónőjének hideg tekintete alatt azonban hamar visszarántott a tanév valóságába, hogy aztán egy dupla mágiatörténet órával zárjuk a napot. Az utóbbiban a legérdekesebb persze az volt, hogy egy szellem mesélt nekünk a Gringotts helyenként meglepően véres múltjáról, de ezt legalább úgy, mintha nem csak ő, hanem maga a tantárgya is halott volna.
Különös érzés nem képekről és a könyvek illusztrációin keresztül, hanem saját szemeimmel látni a helyszínt. Nem csak a tanév, hanem ezzel együtt a változások és maga a Tusa is kézzelfoghatóvá váltak.
Nem vágyom másra, mint a szélre az arcomban, és a légáramlatokra a seprűm alatt, mielőtt még lemegy a nap. Csak a régi Air Wave Gold-omat hoztam magammal a birtokhoz tartozó pályára. A Tűzvillám a legutolsó mérkőzésemen Maddockék ellen összetört alattam. Amikor meglátogatott a gyengélkedőn, úgy viselkedett, mintha egyenesen ő vette volna el tőlem direkt a versenyseprűmet. Nem is sejtette, hogy hamarosan én veszek majd el tőle valami sokkal fájóbbat.
Nem tudom, mire emlékszik a történtekből, azonban én azóta is szándékosan kerülöm. Reméltem, hogy megszabadulok tőle és otthon marad, így talán van halvány esélye arra, hogy csapatát győzelemre juttassa. Ehelyett ő is felszállt ugyanarra az iskolabuszra, amire én, ugyanazzal a céllal, mint én. Feszélyező jelenlétével mintha egyenesen rám akarna telepedni. Egyik órámon se tudtam megszabadulni tőle, mintha szándékosan követne mindenhova. Azt teszem persze, amit a helyzet érdemel: levegőnek nézem, mintha itt se volna. Látom rajta, hogy ő is kerüli a tekintetem, és látom rajta a zavart, ha egy pillantással mégis emlékeztetem arra, hogy melyikünk az erősebb kettőnk közül. Talán egyszer vállal neki is ütköztem, amikor elállta a kifelé vezető ajtót.
Észre se vettem miatta egy másik, szúrós tekintetet.
Elmondták, hogy ha épp nem óra van, vagy nincs lefoglalva a pálya az iskola valamelyik csapata számára, akkor nyugodtan ki lehet jönni repülni, bár ez már sosem lesz olyan, mint kapitányként a stratégiákon gondolkozni és a formációkat gyakorolni. A sportegyenruhám kékje és bordója erősen elüt a roxfortos diákok fekete talárrengetegétől. A seprűmet a földre téve kezdek bele pár nyújtógyakorlatba a bemelegítés előtt. Karjaimat és nyakamat kezdem átmozgatni, amikor a levegőből megszólít egy hang.
- Ismerjük egymást? – szűkül össze tekintetem, amikor felpillantok a nem annyira magasan lebegő lányra. Talárján piros-arany díszítést látok, nyilván Griffendéles. Nem ugrik be, hogy ő az a lány, aki gondolkozni se volt hajlandó azon, amit mondtam, mert csak a magnix-simogató mantráit hajtogatta újra és újra. Holott én egyáltalán nem negáltam az ő traumáikat. Csak ő a mieinket.
Folytatom a nyújtó gyakorlatokat, ezúttal karjaimat feszítem ki oldalra, először az egyik, aztán a másik irányba. Szemem sarkából látom, hogy megközelít, de egészen addig nem ugrik be, hogy ki is ő, amíg nem vágja hozzám vádaskodását. Csak ezután dereng fel az emlék a pavilonokról, és arról a cigarettázó, roxfortos lányról, aki nekiállt kellemetlenkedni nekem. Mintha egyenesen az én hibám lett volna, hogy neki nem tetszett, amit a mi kiállításunkon látott.
- Gratulálok neki. Kivételes varázsló lehet. Simone, igaz? – rengeteg dolog történt velem a nyáron. Az a pár perces beszélgetés az utolsó, amit a legérdekesebb nyári élményeim közül tudnék felemlegetni. Egészen megtisztelő, hogy ő még emlékszik, ezek szerint sikerült igen mély nyomokat hagynom benne is.
- Anyám varázstalanok gyermeke, és bármikor tűzbe teszem érte a kezem. – akár szó szerint is, úgyhogy ez nem talált. Biztos vagyok abban, hogy ha részletesen nem is meséltem neki róla, azt megemlítettem, hogy a mi családunkban is vannak magnixok. Ahogyan azt is, hogy édesanyámat indokolatlanul üldözték és bántották. Szerintem meg is ölik a képzeletbeli istenük kedvéért, ha ott marad, és ha a nagyanyja, az egyedüli józan ész nem engedi elmenekülni. De persze valahol megértem őket is. Félelmetes lehet a tudat, hogy valaki az ő mércéjükkel isteni hatalommal közöttük járjon.
- Szeretnél még valamit, vagy…? A dohányzás amúgy nem fér össze a sportolói karrierrel, fél tüdővel még kapitányként se kapsz levegőt a magasban. – eközben fél lábra állok, hogy a felemelt lábam hátul megfogjam a következő nyújtó gyakorlatra. Egészen biztos vagyok abban, hogy elszívott egy cigarettát, amikor a pavilonoknál beszéltünk. Undorító szokás.

[- Sienna. És igen, sok kivételes varázsló van itt, aki muglik gyereke.]

Fck Solace Barbon!

2005. szeptember 5. - Solace

  Nem tudom, hogy miért bosszant fel ennyire a kérdése- miért kellene emlékeznie rám? Nekem talán furcsa halálfaló ideológiát követő diákokkal találkozni, alig nyolc évvel a háború után, ő viszont minden nap találkozhat olyanokkal, akik nem értenek egyet Yaxley ostobaságával. Remélhetőleg Amerikában sem támogatják széles tömegek- nem tudom elképzelnie, hogy sokan akarják ezt. Mégis, felbosszant, hogy nem tudja, hogy ki vagyok, ahogy az is, ahogy a barátjának magyarázott az iskolánkról.

 Egy pillanatra elkap a vágy, hogy én legyek a bajnok, hogy győzzek, azután ránézzek majd, ahogy csalódottan ül a nézőtéren, és lássam, hogy kénytelen elfogadni, hogy legyőztük őket. Persze, felesleges erre vágynom; amúgy is, amit én elérek ellenük, az semmi lenne ahhoz képest, ahogy Orin megsemmisíti majd az Ilvermornyt. Az egyetlen külföldi diák, aki talán bármilyen kihívást jelent neki, Lolita lenne- azt nem tudom biztosan, hogy kettejük közül ki kerülne ki győztesen.

 - Sienna. És igen, sok kivételes varázsló van itt, aki muglik gyereke.- felesleges időpocsékolás beszélnem hozzá, és nem is tudom, hogy miért csináltam. Nyáron okos voltam: csak hátrahagytam a pavilont, a bigott ostobaságait, és élveztem a nyarat, Barcelonát. Most is megtehetném ezt: csak elfordulnék, elmennék, és hagynám, hogy egyedül repkedjen a pályánkon; tíz éve még Draco Malfoy járt ide edzeni, nála talán még ő sem lehet rosszabb. De nem állok le- valahogy úgy érzem, hogy az ideológiája megtestesít mindent, ami a problémáimat okozza. Anyám nem rettegne a mágiától, apám pedig élne.

 - Biztos örül neki, hogy ellene hangolják a közvéleményt az adójából.- tudom, hogy nem mugli, emlékszem, hogy a fiú elmondása szerint ő jött mugli családból, de azok számára, akik utáljáka muglikat, a mugliszületésűek és a részben mugli felmenőkkel rendelkezők is gyorsan a menüre kerülnek. A többi félvérnek megengedik, hogy szolgálják az aranyvérűeket.

 Veszek egy mély levegőt- tudom, hogy nem ér az egész ennyit. Tudom, hogy minden barátom azt mondaná most, hogy hagyjam ezt, nem ér ennyit, és én is ezt mondanám bárkinek, aki azt mondaná, hogy politikai vitába kezdett egy idegennel. Akkor is, ha az a politikai vita nem valami apró dologról szól, mint hogy növeljük a Mungó kiadásait az Aurori Kollégium rovására, hanem arról, hogy a másik szerint rendben van elnyomni a muglikat.

 Azután az egész elterelődik a politikai témáról, ahogy éppen elindulnék. Érzem, hogy egy másodperc alatt lesz az irritáltságból harag; hogy mi?! Hogy nem kéne elszívnom egy-egy szál cigarettát hobbiszerűen? Mégis mi a... mi köze hozzá? Annyira dühös vagyok, hogy kevésen múlik, hogy megmondjam neki, hogy meth függőként neki semmi beleszólni valója nincs abba, hogy én mit csinálok, de persze nem tudom, hogy tényleg meth függő-e, és tudom, hogy Amy csak viccnek szánta- szánalmas lenne, ha ezt vágnám hozzá. De mégis... hogy képzeli? Visszafordulok.

  - Köszönöm a kéretlen tanácsot, de tökéletesen megvagyok, nincs semmi probléma a fizikai erőnlétemmel, simán gyorsabb vagyok nálad akkor is, ha repülés közben szívok el egy szállal. Amúgy is...- csak mélyen beszívom a levegőt, haragosan, miközben visszanyelem azt a methről szóló megjegyzést, amiből semmi hasznom nem lenne, csak magamat aláznám meg. Ahogy azzal is, ha beszólnék bármi mást a külsejéért- soha nem volt a stílusom, nem hiszem, hogy idén kell elkezdenem.

  - De ha már beszélgetni akarsz bemelegítés közben, amit egyébként nem kellene tenned, ha nem akarsz megsérülni: mi a véleményed Yaxleyról? Mármint, Yaxley szenátorról. Legutóbb, amikor beszéltünk, észrevettem, hogy direkt elkerülöd, hogy válaszolj erre- a testvére elárulta az aurori kollégiumot, elvette az ap... az auror főparancsnok munkáját, azután arra használta a hivatalát, hogy börtönbe küldje vagy megölje az olyanokat, mint anyád. Függetlenül attól, hogy mit gondoltak a családjukról. Az idióta pavilonotokat az ő emberei tervezték.- nyilván nem tudja senki bizonyítani, hogy Corbin Yaxley Amerikában van, ha nagyon utánanéztem volna, a szenátor biztosan hivatalosan elítélte legalább egyszer a testvérét, de azért rátennék egy nagyobb összeget (jelenlegi anyagi helyzetem mellett négy galleont, hat sarlót és két knútot), hogy tudja, hol van a testvére. Aki nem „csak” egy sima halálfaló volt, lényegében a legrosszabb volt, ő volt a Minisztérium de facto feje.

fck me hard
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. szeptember 5. hétfő

+18! Enyhe káromkodás, fasizmus, káros ideológiák
A leírtak nem tükörzik az író személyes véleményét és nézeteit

Siennának (hát még sem Simone?) nyilvánvalóan fogalma sincs arról, hogy az én családom és az én anyám miket élt át a magnixok miatt, különben nem mondana ilyen buta feltételezéseket. Megfordul a fejemben, hogy Defenzív Tanáruk jó úton halad, ha szándékosan akar ostoba, minden lében kanál csitriket kinevelni, de elvetem azt, hogy még egy megjegyzést tegyek nekik erre – többet, mint ami az órájukon elhangzott. Ezek a diákok nem tehetnek arról, hogy ilyen semmirevaló tanáruk van. Nálunk ez persze elő sem fordulhatna. A szülők, a diákok és a MACUSA oktatásügyi hivatala távolítaná el az ilyen tanárt a pozíciójából. Vannak még helyek, ahol a tanári állás nem a kényelmes nyugdíjba vonulás egy módja.
- Már ne is haragudj, bár nem kifejezetten izgat, ha mégis… – a legutóbb is éreztem, hogy két külön világ vagyunk, de emlékeim szerint, amik lassan kezdenek visszatérni hozzám, nem ütött meg ilyen minősítésre nem érdemes hangnemet velem szemben. Két fiatal voltunk, akik a pavilon előtt váltottak pár szót, nem értettek egyet, aztán mentek a maguk dolgára. Majdnem el is felejtettem az egészet.
Különös, hogy nem Sienna szavai voltak, amik először eszembe jutottak róla, és nem is a neve, hanem az, hogy milyen iramban szívta azt a cigarettát, ezzel engem is arra kényszerítve, hogy passzívan vele szívjam ugyanazt a levegőt.
- De nem tudsz semmit anyámról, és nem tudsz semmit a családomról. – kikérem anyám nevében azt, amit mond. Jogosan tartjuk távol magunkat a magnixoktól. Anyámnak még nálam is több oka van arra, hogy megvesse és gyűlölje a varázstalanokat. Mégis honnan veszi a bátorságot, hogy megkérdőjelezze anyámat? Hogy merészel feltételezésekbe bocsátkozni, hogy szerinte minek örülne anyám és minek nem? Nem tud rólunk semmit, csak amit fél mondatokkal közöltem vele. A Barebone-ok véres örökségéről nem is beszélve.
Megpróbálok inkább a bemelegítésre koncentrálni most, hogy egy pillanatra úgy tűnik, végre elmegy és nyugalmam lehet. De mégsem mozdul a kívánt irányba. Leengedem a lábam, hogy a másikkal is megcsináljam ugyanazt a mozdulatsort.
- Kéretlen ”figyelmeztetésre” kéretlen tanács jár. Bár az enyém talán hasznosabb. – úgyhogy szívesen, baszd meg. Látszólag ő már alkotott rólam egy képet, ahol egy személyben felelős vagyok mindenért, ami nem egyezik azzal a narratívával, ami kedvező neki. De nem fog partnerére találni bennem, mert kicsit sem érdekel, mit gondolnak rólam. Nem fogom a kedvéért megjátszani, hogy hasonlóan gondolkozom, mint ő.
- Hát persze, hogy az vagy. – leülök a földre a seprűm mellé, hogy folytassam a nyújtógyakorlatokat, és széles terpeszt veszek fel. Először a jobb talpam érintem nyújtózás közben tenyeremmel, felsőtestemmel teljesen ráhajolva a lábamra, és pár másodpercig tartom a pózt, amíg hallgatom. Nem érzem azt, hogy szükséges bizonyítanom a Griffendél csapatkapitányának. Azt azért én se hiszem, hogy cukorkaként osztogatják itt a kinevezéseket (a Defenzív Mágia Kiváló minősítésű RBF-eit mondjuk talán), úgyhogy alábecsülni ezen a téren nem fogom. De nem vagyok hajlandó részt venni ebben a gyerekes falloszméregetésben, hogy melyikünk a gyorsabb vagy az erősebb. Nem tartozom neki semmivel. Nem kell bizonyítanom neki semmit. Majd megteszik helyettem az évfolyamtársaim, ha megkérdezi őket. És megteszi majd helyettem a Serleg, amikor október 31-én az én nevemet fogja kiválasztani.
Folytatom a nyújtást a másik lábamon is, amíg a véleményem kérdezi Yaxleyról. Nem kerüli el a figyelmem, ahogyan az apa szót elharapja. Látványosan nem reagálok rá, az információt viszont elraktározom. Még mindig nem tudom a vezetéknevét – ahogyan ő sem az enyémet - , de nyilván a személyes érdekeltségének köze van ahhoz az ellenséges tónushoz, amit megüt velem szemben.
- Kettőnk közül te akarsz mindenáron beszélgetni, pedig nyilvánvalóan feltartasz. – kivárom a tíz másodpercet, mielőtt elengedném a bal talpamat is és felegyenesednék a felsőtestemmel. Igaza van abban, hogy szándékosan kerültem Yaxley szenátor témáját; hallottam azokról a dolgokról, amiket a testvére művelt, azonban Corbin Yaxley hollétével kapcsolatban csak üres feltételezések vannak, valódi bizonyíték nincs. De most nem fogok megfutamodni a kérdései elől.
- Azt ugye tudod, hogy az összes államban csökkent a bűnözés, amióta a szenátor hivatalban van? Ez történik akkor, ha végre van egy erős vezető, aki nem fél rendet rakni. – hirtelen a társadalom is fegyelmezettebb lett. A koboldok is kevésbé dugják ki a képüket, és nem érzik azt, hogy most nekik nagyon lázadozniuk kell. Ez az egész társadalmi evolucionizmus lényege. A gyenge rendetlenséget szül, az erős pedig stabilitást. A briteknél látszik a gyengeség, különben Fawcett nem taníthatna náluk Defenzív Mágiát.
- A gazdaságunk jobban virágzik, mint ezelőtt bármikor. Nem, nekem se tetszik, hogy többször annyi energiát kell beleáldoznom, hogy előrébb jussak, de be kell látnod, hogy nem véletlenül olyan gazdagok ezek a nagy nevű családok. Sokkal jobban tudják, hogyan kell bánni a pénzzel. Több évszázaduk volt megtanulni. Szeretnél még valamit, vagy hagysz végre a dolgomra? – felállok a földről, hogy még egyszer kiropogtassam a vállaimat. Le akarom zavarni az egészet, hogy békén hagyjon végre. Remélem, hogy soha többé nem fog ezután hozzám szólni. Követhetné Maddock példáját és bámulhatná a pad mintázatát, ha ott vagyok.

[- Egy dolgot mégis tudok anyádról, ha muglik a szülei: hogy milyen szerepet szánnak neki azok, akik a muglikat megvetik.]

Fck Solace Barbon!

2005. szeptember 5. - Solace

tw: káromkodás

   Érzem, hogy megrándul a szám széle, ahogy megemlíti, nem érdekli, hogy idegesít-e. Miért gondolja, hogy érdekel, hogy érdekli? Szívesen rámosolyognék, de nem akarom, hogy azt érezze, hogy bátorítom ezt az ostobaságot. Nincs szükségem rá, hogy azt gondolja, hogy bármilyen módon kíváncsi vagyok rá, hogy mi érdekli, és mi nem érdekli. Tényleg nem érdekel- szánalmasnak tartom ezt az egészet.

 - Egy dolgot mégis tudok anyádról, ha muglik a szülei: hogy milyen szerepet szánnak neki azok, akik a muglikat megvetik.- tudom, ő nem élte át azokat az éveket gyerekként, nem veszített el senkit, akit a halálfalók megöltek volna, de mégis hihetetlennek tűnik, hogy nem ismeri a mi történelmünket, még annyira sem, hogy tudja, mindenki sorra kerül végül. Az olyan emberek, mint az ő anyja, vagy az enyém, korán, nem számít, hogy boszorkányok. Az ilyen emberek azt gondolják, hogy lopták a mágiájukat.

 És akkor van képe megmondani, hogy mit csináljak! Annyira... régen nem éreztem, hogy ennyire felbosszant valaki, anélkül, hogy igazán csinált volna ellenem valamit. Kicsit felhúzom az orromat, és megengedem magamnak a gúnyos mosolyt közben.

 - Rendkívül hasznos tanács. Az enyém, hogy a meth rosszabb.- nem kívánom kontextusba helyezni a kiszaladó megjegyzést, amit kicsit megbánok, mert Amy is biztos viccből mondta, és tényleg, semmi bizonyíték nincs rá, hogy drogozna. Kicsit szánalmas is, hogy csak úgy benyomtam ezt a megjegyzést, de elnyomom a feltámadó bűntudatot. Nem érdekel senki bűntudatot, aki támogatja a halálfalókat, vagy bármit, ami kinőtt a hamvaikból.

 Legalább annak a késztetésnek ellenállok, hogy többet csináljak, mint hogy megszorítom a seprűt- az tényleg méltatlan lenne, ha fizikai erőszakot alkalmaznék vele szemben, miközben ennyire kiszolgáltatottá teszi magát. Legalább a nyújtást nem hanyagolja el, mint tavaly Amelia, akivel utána fel kellett sántikálnunk egy áprilisi edzés után a Gyengélkedőre. Vajon kviddicsezik otthon... mondjuk, kit érdekel? Ő biztosan fasiszta kviddicset játszik.

 - Ne legyél nevetséges, senki nem akar veled beszélgetni. Csak nem fogok elmenni, amíg beszélsz hozzám.- bár tudom, hogy így kellene tennem. Ez a fiú egyáltalán nem fontos, ostobaságokat beszél, ostoba nézeteket vall, és akár azért, mert buta, akár azért, mert gonosz, nem jó társaság. Valaki, akit el kellene kerülnöm.

 Legalább beszél Yaxleyról.

 Gúnyosan mosolygok, amíg megtartja a beszédét a csodálatos amerikai álomról, amit a halálfalók csináltak meg náluk otthon. Lement a bűnözés az összes államban? És mi köze van hozzá egy darab szenátornak, aki egy darab állam egyik képviselője? Biztosan a Nap is azért szokott felkelni, mert Yaxley önkielégít egy tükör előtt a rákent vérére, amely hajnalban arany színben csillog... ugyanolyan ostobaság ez, mint azt mondani, hogy bezzeg Caramel és Shacklebolt alatt jobb volt a gazdaság, mint apám alatt. Hát persze, nem próbálta a rendszerüket aktívan megdönteni Voldemort, Caramelnek alig jutott bármi probléma, a név nélküli rend, amit néhány elmebeteg alkothatott, és amit télen megsemmisítettek, pedig közel sem jelentett akkora fenyegetést, mint a halálfalók.

 - Ja, biztosan azért csökkent Kaliforniában meg New Yorkban a bűnözés, mert megválasztották egy halálfaló testvérét Texasban... vagy nem tudom, hol, teljesen mindegy is. A gazdaságot meg hagyjuk, úgy kozmetikázod, ahogy akarod, nálunk is leírta Caramel alatt a Próféta tíz éve, hogy minden tökéletes, aztán közben Voldemort már tervezte a támadását. Azok a családok meg úgy működnek, hogy ha közéjük születsz, akkor is szereznek neked jó állásokat a rokonaid meg a családod szövetségesei, ha nem vagy senki, a többieket pedig kiszorítod. És teljesen mindegy, milyen keményen dolgozol, nem fogsz soha elérni semmit, ha mugli az anyád, és mugligyűlölők kerülnek hatalomra.

 Annak ellenére, hogy ő ostobaságokat beszél, azt el kell ismernem, hogy sok szempontból okosabb nálam. Ő magától lelépne, ha nem végezné a nyújtó gyakorlatait- egy pillanatra felnézek az égre, és gondolkodom, hogy talán így teszek. Csak megfordulok, elsétálok, és amikor iszunk Amyvel vagy a lányokkal, előadom, hogy milyen idegesítő... inkább a lányoknak, Amy rögtön kitalálna valami hülyeséget, hogy miért foglalkozom vele ennyit... arra nincs most szükségem.

 - A szenátorotok rejteget valakit, aki elárulta a mi mágiaügyi miniszterünket, azután ő lett a Varázsbűnüldözési Főosztály feje, és olyan embereket vitt az Azkabanba, dementorok elé, vagy öletett meg, akiknek az egyetlen bűne az volt, hogy muglik a szülei. Olyanokat, mint az anyád. Komolyan elhiszed, hogy nem rejtené el, amikor ugyanazt az ideológiát követi? Mit gondolsz, mi fog történni a családoddal, amikor ő lesz az elnök? Nos, szerencsére nem kell gondolkodnod rajta, kurvára elég csak megnézned, hogy mi történt a miénkkel.- érzem, hogy nagyon belelovaltam magam az egészbe, hogy egyre dühösebb vagyok, de tudom, hogy igazam van. Tíz éve, bármilyen mélyen próbálta volna le... mindegy, szóval bármilyen hűséges Yaxleyhoz, az anyja jobb esetben az Azkabanba kerül, rosszabb esetben meg nyom nélkül eltűnik, és azóta sem tudnák, hogy hol van. Ha anyám nem megy vissza Gibraltárra, vele is ez történt volna- ahogyan ez történt egy csomó mindenki anyjával és apjával.

 Veszek egy mély levegőt, és elfordulok, nem nézem tovább.

 - Vannak faszfejek a muglik között. De ha megnézed az országunk elmúlt harminc évének történelmét, könnyen megnézheted, hogy hová vezet ez.- egy pillanatra eszembe jut, hogy talán megkérem Binns professzort, hogy oktassa ezt le, de gyorsan elvetem, mert az olyan lenne, mintha Fawcettől várnék őszintén segítséget egy párbajversenyre történő felkészülésre. Amúgy is, ez nem valami, amit kötelezően meg lehet tanulni.

 Elindulok, viszonylag lassan, de nem nézek hátra. Ha utánam szól, az ő dolga- én a magam részéről nem akarok több energiát pazarolni egy lyukas üst megtöltésébe.

fck me hard
· · ─────── ·· ─────── · ·

@sienna ·⬧· 2005. szeptember 5. hétfő

+18! Enyhe káromkodás, fasizmus, káros ideológiák
A leírtak nem tükörzik az író személyes véleményét és nézeteit

Felháborító a feltételezése, hogy anyámat csak úgy félresöpörnék a származása miatt. Talán nem pont ezekkel a szavakkal fogalmaz, azonban így is érzem, hogy mire gondol. Látszik, hogy nem ismeri a családom és nem ismeri a helyzetünket. Anyám még fiatalkorú volt, amikor – igaz, kényszerűségből, de – végleg hátat fordított a varázstalanoknak, hogy olyan életet éljen, ami a közössége szerint megvetendő és tűzre való. Tudom, hogy régen voltak ezek, én mégis mindig megpillantom a szemeiben azt a fájdalmat és haragot, amit érez irántuk a történtek miatt. Azóta is a varázsvilág és a MACUSA szolgálatában áll. Keményen dolgozik azért, hogy a tőle telhető legjobb teljesítményt nyújtsa.
Nem szabadulnának meg csak úgy tőle.
Akár ki is kérhetném magamnak a sértegetését. Mindenkiről terjednek pletykák – és van, ami az óceán túlfelére is elkísér. Lesajnálóan pillantok rá, amikor erre van két szabad másodpercem nyújtás közben. Ennyi? Csak ennyit tudsz nyújtani, Sienna? Komolyan azon fogod most élezni a nyelved, hogy szerinted milyen a külsőm? Gratulálok, sikerült önmagadat leírnod vele. Én azonban többre tartom magam annál, mintsem hasonló fegyvert rántsak ellene.
- Úgy lenne végre nyugtom, de te jöttél ide, meg a múltkor is! Ilyen szarral meg sose mérgezném a testem. – többre tartom annál a szervezetem, minthogy ilyen magnix szerekkel tömjem magam. A varázstalanok még kábítószerezni se tudnak normálisan. Van persze más, amit művelek ezzel a testtel és az elmémmel, de ahhoz kurvára köze nincs.
Még egyszer kiropogtatom a vállaim és a nyakam, mialatt az őrjöngését hallgatom. De miért is hallgatom? Nem kötözött ide, nem használt rajtam sóbálvány átkot, sem imperiot, amivel ide kényszerítene. Csak egy ostoba csitri, aki képtelen elfogadni, ha valaki nem úgy gondolkozik, mint ő. Nem több, mint egy érzékeny kis hópihe. Ez az oka annak is, hogy sírt a pavilonunk miatt, és ez az oka annak is, hogy nem bírja ki, hogy ide ne jöjjön, ha meglát, csak hogy belém köthessen. Érzem, ahogyan kezd elönteni a düh, ahogyan megint anyámról beszél. Tudom, hogy csak egy nyelvbotlás volt, hogy lemuglizta, mégis idegesít már szimplán az is, hogy a szájára veszi a nevét.
- Anyám a varázsvilág értékes tagja, nem bántanák soha. – tudom, hogy nem kellene már válaszolnom neki. Hagynom kéne, hogy az öncélú dühöngését követően lelépjen, hogy azután egyszerűen csak ne szóljunk egymáshoz soha többet. Megtehetném, hogy úgy teszek, mint aki érdekesebbnek tartja a levegőben repkedő briteket, sőt, még ezt se kellene tennem. Valós következmények nélkül ignorálhatnám a teljes jelenlétét, mintha csak a falnak beszélne. Mintha nem is létezne. A vér azonban egyre inkább szökik fel az agyamba, hogy arra hergeljen, meggondolatlanul cselekedjek. Pedig már elfordult, akár hagyhatnám is, hogy itt hagyjon. Hiszen ide se kellett volna jönnie.
- Legyen így. – nem engedem elmenni; a seprűmet a földön hagyom, megvár. Utánasietek majd elélépek, hogy egyértelműen útját álljam. Most az egyszer kibírja ő is, hogy én tartom fel őt. Nem fogok nemet mondani egy ilyen kihívásra, abban pedig bármennyire is gyűlölöm bevallani, hogy igaza van, hogy nem tudok eleget az elmúlt pár évtized történelméről Nagy-Britanniában. Az átlag Ilvermornys diákhoz képest jobban tájékozódom az európai történelemben, de a régi dolgok mindig is jobban vonzottak.
- Hajlandó vagyok venni a fáradtságot és beleásom magam a történelmetek elmúlt… mit is mondtál, harminc év? – nem akarom, hogy azt gondolja, győzött, de azt sem akarom, hogy azt higgye, nem hallgatok az észérvekre. Hallottam ezt-azt a Sötét Nagyúrról, és arról, hogy végül még sem sikerült az a világrend, ami a magnixokat a helyükre teszi. Ez kellett volna történjen anyám családjával is, azonban ők továbbra is békésen élnek a hochmutnak megfelelően.
- És igen, kurva nagy faszfejek vannak a varázstalanok között. Nem bízom bennük. Anyámat meg is ölhették volna, mert boszorkány. – jogos a haragom irántuk, és jogos az, hogy nem bízok bennük. Tudom, hogy Pru gyűlöl, de jó okom van arra, hogy távoltartsam őt a magnixoktól. Majd ha idősebb lesz, talán megérti. Az se baj, ha sosem köszöni meg nekem.
- Elolvasom, amit a könyvtáros ajánl, a többit meg meglátjuk. És most, ha nem haragszol… – elállok az útjából, hogy visszamenjek a seprűmhöz és repülhessek pár kört. Muszáj kitisztítanom a fejem, mert Sienna sokkal jobban felidegesített, mint amit megengedhettem volna magamnak. Amúgy is, repülni érkeztem, nem pedig azért, hogy ideológiai vitába keveredjek vele.

[- És? A régi mugliismeret tanárunk is az volt, mégis simán megölték… de ha érdekel, könnyen találsz száz másik olyan embert az archívumainkban, mint ő vagy az anyád, naponta tüntették el és ölték meg a muglik gyerekeit. Mi lehet, hogy értékesnek látjuk őt, a szenátorodnak viszont csak egy sárvérű. Ahogy az én anyám is, hiába dolgozik a Minisztériumban.]

Fck Solace Barbon!

2005. szeptember 5. - Solace

   Örülök neki, hogy már nem csak én vagyok dühös, még ha meglehetősen méltatlan is volt a megszólalásom mindenhez, amit képviselni szoktam. Leszámítva néhány alkalmat, soha nem vesztem össze senkivel, az a néhány ember pedig igazán megérdemelte. Ő… nem igazán. Bár a nézeteiért megérdemli az összes szidalmat, ami eszembe jut.

 Dühös vagyok rá továbbra is, mindenért, amit úgy látom, hogy megtestesít. Tehetetlennek érzem magam tőle, pedig tudom, hogy igazam van. Tudom, hogy mindenki, aki így gondolkodik, ostoba vagy gonosz. Mégis dühít… talán mert ennyire normálisnak, átlagosnak tűnik.

 - És? A régi mugliismeret tanárunk is az volt, mégis simán megölték… de ha érdekel, könnyen találsz száz másik olyan embert az archívumainkban, mint ő vagy az anyád, naponta tüntették el és ölték meg a muglik gyerekeit. Mi lehet, hogy értékesnek látjuk őt, a szenátorodnak viszont csak egy sárvérű. Ahogy az én anyám is, hiába dolgozik a Minisztériumban.- nem hiszem, hogy valaha kimondtam hangosan ezt a szót, most is rossz érzéssel tölt el, kellemesebb hányni is, de úgy gondolom, hogy jobb, ha Solace hozzászokik, mert ezekben a körökben gyakran használják. És ha Yaxley egy kicsit is hasonlít a testvérére, az anyja legkisebb problémája lesz, hogy így szólítják.

 Meglepődöm, hogy nem hagy elmenni.

 Megállok, ahogy elém lép- egy pillanatra készen állok rá, hogy arcon szúrjam a seprűmmel, ha megtámad, de ahogy folytatja a beszédet, egy kicsit elengedem magam. Talán meg is lepődöm, mert nem gondoltam, hogy tényleg érdekli bármi.

  - Voldemort felemelkedése harminc éve kezdődött- de ha ‘95-től nézed, amikor visszatért, vagy akár csak az évet, amikor hatalmon volt… hivatalosan alatta sem volt bűnözés.- persze, ha a bűnözők írják a törvényeket és vezetik a bíróságokat… kíváncsi lennék rá, hogy mi a helyzet Amerikában a valóságban. Persze, azért az nem a voldemorti Anglia- még.

  - A legtöbb varázstalan nem akarna bántani… a legtöbben minket is utálnának, ha például Herpo alapján ítélnének meg minket.- tudom, hogy vannak borzalmas emberek közöttük, sokan talán rosszabbak Voldemortnál is, de arányaiban nem lehetnek többen, mint közöttünk. A muglik olyan emberek, akik lényegesen kevesebb lehetőséggel rendelkeznek nálunk, de emberek ugyanúgy.

 Szeretném elhinni, hogy tényleg nyitott… hogy utánanéz. Persze hiszem, ha látom.

  - Nekem nem tartozol semmivel.- majdnem mondok még valamit, valami bátorítót, de tényleg nem nekem tesz ezzel szívességet. Mi már ismerjük ezt a történetet, Amerikában sem rajta fog múlni semmi. Vagy meglátja időben a hibáit, vagy nem. Azért nem vagyok annyira ellenséges, amikor ránézek, és tovább állok.

 Összezavarodtam.

 A beszélgetés jár a fejemben az öltözőben, a zuhany alatt, a kastély parkján keresztül a visszaúton. Egyfelől bánom, hogy nem bátorítottam jobban, másfelől zavar, hogy hiszek neki. Persze, miért akarna megfelelni nekem?

* * *
Szabad a játéktér.

[- Na mi lesz? Gyertek, bazdmeg!]

Lelket vennék

2006. január 14.

(00:30 körül)

Az alkoholtól egy szenegáli falu dobolt a fülében. Még sosem ivott ennyit. Még sosem volt olyan, aki miatt ennyit ivott volna… Még sosem volt senkije… Most sincs senkije.
A világ elmosódott körülötte. A színek, az illatok, a hangok egyetlen masszába olvadtak, ami aztán gumilabdaként pattogott a homloklebenye mögött. A kezében még mindig ott volt az üres üveg, amit a lány rejtekhelyéről csent el. Nem kellett volna megmutatnia neki.
Majd visszaadom. Amúgy is szar az íze…
Kiosont a nagykapun, majd a bál fényeivel háta mögött átvágott az udvaron, és hazaindult. Neki ez volt az otthona. Hova máshová mehetett volna?
A léptei egyre rendezetlenebbek lettek, ahogy a kerítésszaggató nekiállt lebontani ép elméjének megmaradt darabjait.
A szívem után ezt is kivégzem…
A pályára könnyű volt bejutni. Nem járt erre a kutya se, még Frics se vette a fáradtságot, hogy errefelé járőrözzön az éjszaka közepén. Senki sem volt olyan hülye, hogy a januári hidegben odakint rohangáljon. Ha sikerült elhagyni a kastélyt, onnantól szabad ember voltál.
Csak a fejemben vagyok rab…
Nem kellett átmásznia a kapun. Csapatkapitányként volt kulcsa a pályához, és az öltözőkhöz is. Furcsa volt öltönyben és nyakkendőben belépni a szekrények közé. Mélyen magába szívta a falakba ivódott Gerosan szagát, a meccsek és edzések előtti rituálék maradványát, majd a szertárba lépett és kivett egy nagy faládát onnan. Hóna alatt a friss szerzeménnyel, másik kezében a szinte teljesen üres palackkal aztán a szent gyepre lépett.
Itt haltam meg majdnem…
Haldoklott ma is, csak másképp. Mennyivel könnyebb is volt öntudatlanul feküdni a sárban, mint most, összetört szívvel haldokolni. Hánynia kellett. Visszanyelte. Nem azért ivott ennyit, hogy aztán csak úgy semmissé tegye az egészet. Sosem ivott korábban. Még sosem volt senkije… Most sincs.

Órákig üldögélt a hidegben a láda tetején. Legalább is ő óráknak érezte. Forgott vele a világ, és ha becsukta a szemét, úgy érezte, mintha seprűn ülne. A lelátók ezúttal viszont némák voltak. Most senki sem kiáltotta a nevét. Senki sem tapsolt, mint amikor földbe csapódott. Most egyedül haldokolt. Nem is vágyott nézőközönségre.
Épp eleget látott ma már mindenki…
Nem értette miért kellett pont ott lennie a lánynak. Tavaly óta nem is beszéltek már. Egymásra sem néztek, csak ha tudták, hogy a másik nem figyel. El is felejtette, hogy érezne iránta valamit. És ma megbizonyosodott róla, hogy amit eddig érzett, az nem valódi. A valódi érzések csak úgy rátörnek az emberre. Pont úgy, mint ahogy azt ma is tették valaki mással. Ahogy azt pár héttel korábban ezen a szent helyen is tették vele. A zuhanyzó most üres volt. Az a fülledt pára már rég kiszökött onnét. És kiszökött ma is, amikor a lány elszakította tőle az ajkait.
Mit basztam el?
A kerítésszaggató az ő korlátait is lebontotta. Más ember lett tőle. Már akkor más volt, amikor megpillantotta őt a folyosón. Gyönyörű volt. És vágyott rá, hogy újból lássa, hogy újból csókolja.
Finom volt a csókja…
De félt, hogy már nem teheti többé. Nem értette miért. Csak tudta, hogy ő nem elég jó. Nem kell senkinek. Őt csak elhagyják az emberek, ahogy elhagyta az anyja is. Még sosem volt senkije, aki miatt ennyit ivott volna. Most sincs senkije…

Az elhatározás nem hirtelen jött. Nem azért cipelte ki azt a nehéz ládát, hogy csak úgy ücsörögjön rajta. Az üres üvegre nézett, majd leszállt a dobozról. Nem fázott a zakójában. Fűtötte belülről a szesz. Az öltönykabátnak még mindig olyan illata volt, mint a lánynak.
Mit basztam el, hogy ezt visszaadtad nekem?
Felpattintotta a láda fedelét, majd elővett belőle egy terelőütőt. Megsuhintotta a súlyos eszközt, mintha csak tesztelgetné a súlyát.
Ha nem hajtóként játszanék, tutira terelő lennék…
Felpattintotta a gurkók tartószíjait, amitől aztán vadul a levegőbe röppentek a labdák. Csupán a csillagok és a hold világították meg a pályát, de Connor hallotta a nehéz vasgolyók zúgását, és hitte, hogy mindez elég. Letette az üres üveget a láda tetejére, majd tíz lépésre eltávolodott a céltól.
- Na mi lesz? Gyertek, bazdmeg!
A nehéz golyók csak erre vártak. A januári éjszakában tompán szelték a fagyos levegőt a gurkók, mint a reppenő halál. Connor suhintott, de eltévesztette. A válla belesajdult az első bekapott ütésbe. A második gurkó elől félreugrott, de a talaj bizonytalanul remegett előtte.
Kifújta magát, majd felkészült az újabb körre. Ezúttal nagyot csattant az ütőjén a gurkó, irányt változtatva, és immár a láda felé zúgva. Aztán jött a második, és az újabb bekapott ütés, ezúttal a mellkasába.
Connor elterült a hideg földön, de akár csak a Tarasque ellen, most is egyből talpra ugrott és felkészült az újabb ütésre. És a terelőütő megint beleremegett a gurkó súlyába. A nehéz golyó elzúgott a láda irányába, majd szilánkokra robbantotta a ráhelyezett palackot.
Ha nem hajtóként játszanék, terelő lennék… Kurva jó terelő…
- Állj!
Hangja homályos volt, idegen tőle. Előhúzta a pálcáját és a palack szilánkjaira szegezte.
- Reparo!
Visszatette az ép üveget a ládára, majd újból eltávolodott tíz lépésre. Aztán jelt adott megint, és várta a következő ütést. Annyira úgysem fájhatott, mint amennyire a szíve fájt.

[Connor O'Hara]

 

We're building it up to

burn it down

We can't wait to burn it to the ground

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., 00:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol és drog, szexuális utalások

Megígérted, Gemma... Nem teheted ezt... Nézz rá, nem ezt érdemli... Nem lehetsz gyáva, hallod? Ezer kérdés mart a bőrömbe, ahogy a pálya szélén meghúzódva álltam sok percen keresztül. Néztem őt, néztem, ahogy ott ül a pálya közepén és ki tudja, mire gondol. Szívem hevesebben vert, ahogy megpillantottam őt, pedig alig láttam belőle valamit a csillagos éj alatt. Bűntudat és vágy mardosott, egymást kergették, ahogy csintalanul egyre erősebbé váltak bennem. Magam sem tudtam, mit akarok pontosan mondani neki. Nem volt tervem, nem volt gondolatom. Részeg voltam még. Na, nem annyira, mint amikor Tetsuyával voltam. Ott voltam a legrosszabb állapotban, majdnem hánytam is. Azóta jobb lett, de azért szinten tartottam az alkoholszintemet, bizony. Valószínűleg ezért nem is fáztam most annyira a vékony, zöld ruhámban. Engem állandóan takargatni kell, igaz? Villant eszembe egy pár órával ezelőtti mondata. Hát, most nem kell! Mikor tudtam, hogy hiába keresem a kastélyban, erősen elgondolkodtam, hogy teljesen átöltözöm végre és úgy jövök, de nem akartam ennél is jobban megváratni, így csak a túlméretezett, kopott, valószínűleg egyébként férfi szabású szövetkabátom volt rajtam és egy vastag sál, illetve a kis topánkámat lecseréltem a bakancsomra, hogy ne abban kelljen sétafikálni ilyenkor.

Egyébként meglepően könnyen kijutottam, még ebben a ruhában, részegen is. Azt hittem, ennél jobban fognak figyelni a bál után, de úgy tűnt, senki nem gondolta, hogy van valaki, aki olyan hülye lenne, hogy ilyen hidegben idejön. Hát, volt... Ketten is voltak, bizony. Miután Tetsuyával beszéltem, s egy kicsit összerántottam magamat (meg remélem, egy kicsit én is őt), megpróbáltam megkeresni őt, de sehol nem találtam. Vertem a fejem a falba, hogy hogy nem jutott eszembe elsőre, hol keressem. A napnál is világosabb volt, hogy jelen pillanatban ez az egyetlen olyan hely, ami egyrészt elég messze van mindentől és mindenkitől, másrészt az a hely, ahol komfortban érzi magát. Fülem zúgott kicsit, a háttérben pedig erősen dobolt a vérem is: siettem, ahogy tudtam, egy kicsit kifáradtam és részegen nem volt annyira egyszerű történet ez. Viszont amint megláttam, muszáj volt megtorpannom: hiába volt bennem sok alkohol, a bátorságomat ott hagytam vele a padon. Gyáva voltam, meg akartam futamodni. Úgyysem vett még észre, sokkal jobban már nem tudom összetörni a szívét, nem? Talán még szívességet is teszek, ha most elmegyek innen, könnyebb lesz neki is túllépnie az egé…

Hirtelen felállt a ládáról és elővett egy ütőt, majd szabadjára engedte a fémgolyókat. Ugye, nem? Elkomorultam. Oké, értem, hogy szarul érzi magát, de tényleg akarja ezt most? Úgy tűnt, igen. Üvöltése és káromkodása késszúrás volt a lelkemben. Egyszerre fájt és vágyakozott. Ahogy az első gurkó eltalálta, felszisszentem, gyomrom összezsugorodott és nekem is sajogni kezdett a vállam. Valami nem volt rendben... Ahogy félreugrott, ahogy az ütőt lendítette. Láttam már terelőütőt használni, ennél sokkal, de sokkal pontosabb és összeszedettebb szokott lenni. Aztán eltalálta a gurkót, kicsit megnyugszom... Majd a földre került. Akkor indultam meg, de nagy a pálya, én meg a legszélén voltam. Végignéztem, ahogy az üveget megjavította, majd visszahelyezte a láda tetejére, aztán ismét beállt a pozícióba. Futni kezdtem...

- Connor! Állj! - sikoltottam felé, mert éreztem, hogy nem lesz jó vége, ahogy most mindkét gurkó egyszerre indult útnak felé. Nem hallott engem, talán túlságosan koncentrált vagy csak nem voltam elég hangos, de rám sem hederített. Nem volt elég időm arra, hogy bármit kezdjek, de legalább lendületben voltam. Ahogy a gurkók megindultak, hogy kicsinálják a fiút, akit kedveltem, mert kár volt most már tagadni, a mai este után egyértelmű volt, hogy igenis többet éreztem és az volt a legijesztőbb az egészben, hogy nem úgy tűnt, mint ami holnapra megváltozik vagy elmúlik. Ott sajgott a szívem összetört maradéka, de erősnek kellett lennem, nem hagyhattam, hogy az érzelmeim elködösítsenek annyira. Az alkohol miatt kicsit megszédülök, de elég jó tempót futok így is, bár zihálok, mint a fene. Mivel másra nem volt időm, meg sem álltam, nem kiabáltam többet, csak lendületből letaroltam őt. Persze ez nem úgy működött, ahogy elképzeltem, de nem is értem, mit gondoltam. A magam 158 centijével nem sok esélyem volt az ő 190 centijével és sokkal izmosabb felépítésével szemben. Mégis meglep, mennyire könnyen kibillen az egyensúlyából. Talán nem borulunk fel, de közel vagyunk hozzá. Lehet, megleptem, lehet, túl hirtelen voltam, lehet, erősebb voltam, mint gondoltam. Mindenesetre a két gurkó elsüvített az irányunkba: az egyik így abszolút célt tévesztett, de a másik, amelyik a gyomrát vette célba, fájdalmasan belecsapódott a lapockám környékére. Csak megremegtem és felnyögtem fájdalmamban, ahogy kipréselte a levegőt a tüdőmből, de nem volt időm ezzel foglalkozni.

Ahogy megcsapott az illata és a közelsége, hirtelen megint majdnem elfelejtettem, hogy milyen elhatározásra jutottam. Nem töltöttünk sok időt külön, pár óra volt csupán, most mégis úgy reagált a testem, mintha már napok óta vágyna a közelségére. Az igaz volt, hogy vágytam a közelségére, most pedig ahogy beleütköztem, nehéz lett volna még közelebb kerülni hozzá. Eszembe jutott a zuhanyzós jelenet, ahogy nekem jött, aztán ahogy bekerítettem... Bárcsak most is a zuhanyzóban lennénk, bárcsak nem kéne aggódnunk semmin, hanem csak átölelhetném, újra érezhetném a leheletét az arcomon, gyönyörű, meleg barna szemei az enyémbe mélyednének és elfelejthetnénk a kurva világot végre. Nem kéne a külső tényezőkkel foglalkozni, csak és kizárólag azokkal az érzéseinkkel, amelyek összekötöttek minket és amelyek ilyen erővel emelték fel a pulzusomat, ahogy nagy nehezen, de egyet hátraléptem, hogy ne rajta csüngjek. Aztán bár eddig az érzéseimé volt a főszerep, most megérzek mást is: tömény alkoholszagot. Szar alkoholszagot. Egy pillanatra nézek csak az újonnan megjavított üveg felé és felismerem azt, amiből a bál elején ittunk. Olyan gyorsan önt el a harag és a csalódottság, hogy csak na.

Connor O'Hara részeg volt. Az a Connor O'Hara, aki soha igazán még csak alkoholt sem fogyasztott, mert sportember volt. Az a Connor O'Hara, akit ma nem egyszer kínáltam meg, hogy segítsek oldani a feszültségét, s aki most megivott egy háromnegyed üveggel teljesen egyedül. Hányingerem volt, de nem tőle. Magamtól. Látod, Jenkins, ezt teszed az emberekkel. Elég volt egyetlen este, csak egy! És Connor máris megmutatta nekem, miért is rettegtem attól, hogy közelebb kerüljünk egymáshoz. Ha jó társ lennék, most nem lett volna részeg. Eszébe sem jutott volna. De én mindig is a legrosszabbat hoztam ki a legtöbb emberből, akiket közelebb engedtem magamhoz. És nézzük meg... Rettenetesen mérges voltam, magamra és rá is, remegni kezdtem, ahogy próbáltam a csalódottságomat és utálatomat magammal szemben elnyomni.

- TE TELJESEN HÜLYE VAGY?! - lököm meg mind a két kezemmel, szemeim szikrákat szórtak. - Mégis mi a francot csinálsz itt, hm? Meg akarsz sérülni? Szét akarod veretni magad?! A kurva életbe, Connor! - frusztráltan dobbantottam egyet, mivel semmibe nem tudtam beleverni most, de biztos rettenetesen idiótán nézhettem ki. Belenéztem a szemébe, mely fátyolos volt az alkoholtól. Elfintorodtam arra gondolva, hogy ezt én okoztam. Hogy megint sikerült egy valakit elbasznom. Megint csak bizonyítást nyert, miért akartam távolságot tartani tőle. - Te részeg vagy... - állapítom meg az egyértelműt, hangom és testem is vibrál a feszültségtől, de legalább már nem kiabálok annyira. - Annyira idióta vagy, a picsába már! - csattantam fel megint. - Elég volt ebből a faszságból, nem akarom nézni, ahogy tönkreteszed magad! Részeg vagy és fáradt, bekaptál nem egy gurkót. Visszamegyünk a klubhelyiségbe, megnézem a válladat és a mellkasodat, aztán elviszlek aludni... Gyerünk! - mondtam szigorúan és mérgesen, nem tűrtem ellentmondást. Majd' felrobbantam, hogy így kellett látnom. Haragom most elég volt egyelőre, hogy elnyomja azokat az érzéseket, melyek megpróbáltak előtérbe kerülni: a vágyat arra, hogy magához húzzon, hogy ne engedjen el, hogy együtt töltsük az egész éjszakát egymás karjaiban, átbeszélgetve, átnevetve az éjszakát biztonságban, semmitől sem tartva, vagy éppen hogy újra megcsókoljon, keze bebarangolja a testem minden pontját, hogy forró sóhaját az arcomon érezzem, ahogy én is ugyanezt tettem, hogy levegyem róla a zakóját... Hirtelen inkább a zuhanyzóban voltunk ismét, de ezúttal nem tétovázott: hevesen csókolt meg, ahogy a szűk folyosón nekiszorított a falnak, most azt sem bántam volna, ha a törölközők nincsenek útban... A rohadt életbe, kívántam őt, mint a fene, a libidóm az egekben volt a kurva alkohol miatt is. Próbáltam kizárni, de rettenetesen nehéz volt, ahogy a képek sorra özönlötték el a fejemet, ezt haragommal próbáltam palástolni. Annyira el vagyok azzal foglalva, hogy rávegyem, hogy induljon meg a klubhelyiség felé és hogy még véletlenül se másszak rá, hogy el is felejtem, hogy a gurkók még szabadon mozognak...

[- Connor! Állj!]

Lelket vennék

2006. január 14.

(00:30 körül)

- Connor! Állj!
Hallotta a hangját, de nem volt benne biztos, hogy nem csak a képzelete játszik vele. Megpördült a tengelye körül, de mintha földrengés lett volna a talpa alatt, a talaj bizonytalanul mozdult körülötte. Szövetkabátot viselt, sálat és bakancsot, de alatta ugyanazt a zöld báli ruhát. Még így is gyönyörű volt, pedig a szemei szikrákat szórtak.
Bajban vagyok…
Csak álmodta, vagy tényleg futva közeledett felé a lány? Döbbenten nézte a szürreális jelenetet, majd… Gemma a mellkasának csapódott, ő pedig kibillent az amúgy sem túl stabil egyensúlyából, és majdnem elvágódott a földön. Reflexszerűen magához szorította a lányt, aki így élő pajzsként védte őt a becsapódó gurkóktól.
Önmagamtól nem védhetsz meg…
Hangosan puffant az egyik fémgolyó valahol a lány lapockáján. Connor érezte a testét átfutó lökéshullámot, amit Gemma testével tompított, és érezte a lány tüdejéből kiszökő levegőt, a forró leheletét a mellkasán.
- Mit műv…
Lassult a reakcióideje, és bonyolultnak tűnt egyszerre megtartani az egyensúlyt, a lányt, kikerülni a gurkókat és még beszélni is. De Gemmát nem engedte volna el a világért sem. Nem értette mit keres ott, nem értette, hogy talált rá, nem értette mit akar tőle… Az est folyamán egyszer már világossá tette számára, hogy ő, Connor O’Hara csak egy hiba. Valami, amit nem lett volna szabad megtenni.
Akkor miért vagy itt?
Magába szívta az illatát, a teste melegét.
Vajon érzed, hogy mindjárt kiugrik a szívem?

- TE TELJESEN HÜLYE VAGY?!
A lökés váratlanul érte. Ő csak nevetett. Már csak a méret- és súlybeli különbségek miatt sem tudta komolyan venni a lányt, hiába nézett rá úgy ahogy. Talán csak a részegségtől, de valahogy még vonzóbbnak látta őt ebben a dühös állapotban.
- Mégis mi a francot csinálsz itt, hm? Meg akarsz sérülni? Szét akarod veretni magad?! A kurva életbe, Connor!
Nevetett.
- Szétveretni? Ezek csak gurkók Gemma… Gur-kóók…
Megvonta a vállát, majd eszébe jutottak az említett fémgolyók, és keresni kezdte őket a tekintetével. Az éj függönye sejtelmesen rejtette el a támadókat a csillagok pöttyözte égbolton. Gemma hangja elnyomta a sejtelmes susogásukat, ahogy a fagyott levegőt szelték, prédára lesve.
- Te részeg vagy…
- Lehet…
- Annyira idióta vagy, a picsába már!
Connor megint nevetett.
- Kibaszottul szép vagy, amikor ilyen mérges vagy, Gem… Hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre már szeptemberben. Pedig hogy kiabáltál velem… Majdnem letépted a fejem. Emlékszel? Régi szép idők, mi? Még minden olyan egyszerű volt. Könnyebb utálni, mint kedvelni valakit, nem? És könnyebb utáltnak is lenni, mint… Nem tudom, mi is vagyok most tulajdonképpen?
- Elég volt ebből a faszságból, nem akarom nézni, ahogy tönkreteszed magad! Részeg vagy és fáradt, bekaptál nem egy gurkót. Visszamegyünk a klubhelyiségbe, megnézem a válladat és a mellkasodat, aztán elviszlek aludni... Gyerünk!

Mint mikor a filmszalagra egy rejtett képkockát csempész be a mozigépész. Váratlanul villant be a kép, és csak az igazán éles szeműek szúrhatták ki. Poén akart lenni? Egyszerű tréfa? Aki látta, hát látta. Aki nem… Az így járt. De Connor szeme előtt megint ott volt a párás zuhanyzó, és Gemma a törölközőjében.
Hagyj magamra Gemma, vagy baj lesz…
Közelebb lépett a lányhoz. Bizonyára volt már sokkal vonzóbb állapotban is, mint most, csapzottan, alkoholtól bűzlően. Remekül szabott öltönyén fű és sárfoltok éktelenkedtek az eséstől, a nyakkendője kilazul, az inge gyűrött volt.
- Láttad már a vállamat és a mellkasomat. Nem szép látvány. Tiszta heg minden attól a kurva sárkány-oroszlán-teknős izétől. Most komolyan azoktól a kurva gurkóktól félünk, amikor az a dög sem tudott kicsinálni?
Apropó gurkók…
- Inkább mutasd a hátad! Nagyon fáj, ahol megütött? Hé Gemma, rajtad kabát van!
Az egyik gurkó mellettük csapódott a földbe. Connor megint nevetett.
- Aztán csodálkozunk, hogy ilyenek, mint Ashford terelők lehetnek, amikor ezek a szarok ennyire pontat…
A második gurkó a háta közepén érte. Megbillent, és Gemmával a karjában elterült a földön, maga alá gyűrve a lányt.
Még sosem volt senkim, aki miatt ennyit ittam volna… Most itt vagy te...

[Connor O'Hara]

 

We're building it up to

burn it down

We can't wait to burn it to the ground

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., 00:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol és szexuális utalások

Na, jó, lehet, csak annyira részeg ez az idióta, hogy be van lassulva, mint atom, azért nem reagál rám. Ahogy belecsapódom, ő átkarol és én is így teszek, hogy ne boruljunk fel. Hát, életünk első rendes ölelését sem így képzeltem, de hát, mit lehet tenni? Ez is több, mint a semmi és Merlinre, eszem ágában sincs hirtelen elengedni és úgy tűnt, ő sem tervez. Érzem, milyen hevesen ver a szíve és biztos vagyok benne, hogy ő is érzi az enyémet. Most vagy betudja a futásnak, a haragomnak vagy átlát rajtam és tudja, hogy igazából neki szól ez az egész. Mindegyik megoldás elfogadható volt számomra, valahogy megoldom úgyis, csak ne lennék olyan kicseszett mérges rá, de főleg magamra. És van pofája kinevetni! Hitetlenkedve nézek rá, hogy utána beleüssek egyet a mellkasába.

- Csak gurkók?! Ha nem lennél ilyen állapotban, akkor talán elfogadnám ezt a választ, Connor O'Hara! LÁBADON ALIG ÁLLSZ, EMBER! - próbálom eltolni magamtól. - Eressz el! - sziszegem neki, majd felrobbanok és nem segít a közelsége abban, hogy ne legyek még jobban összezavarodva. Érzem az illatát, teste melegét, a nevetését. Szinte nem is érzem a sajgó hátamat, csak azt, hogy ha nem enged el, rossz vége lesz ennek. És tovább nevet. Megpróbálom kihasználni apró termetemet, hogy akkor lebukjak és úgy szabaduljak ki a kezei közül. Ilyenkor érzem csak azt, mennyire nem előnyös ilyen kicsinek lenni, mert rohadtul nem tudtam mit kezdeni az ilyen helyzetekkel. A monológja megint megdobogtatja a szívemet, amitől megint frusztrált leszek. Hiszen pont ezt akartam elkerülni és egy kicsit sem segít abban, hogy egyszerűen menjenek a dolgok.

- Ajj, hagyjál a hülyeséggel, Connor… - forgattam a szememet, pedig igencsak jól esett a bókja, a becenévről nem is beszélve. Nem volt semmi új benne, de Connor még sosem hívott nem a teljes nevemen. Nagyon jól állt neki a szabadszájúság is egyébként, de hát, ilyeneken nem kellene gondolkodnom, nem? - Részeg vagy, azért mondasz ilyeneket... Hidd el nekem, holnapra kurvára nem így fogod gondolni, mikor az ágyadban fogsz henteregni kurvára másnaposan! Eszedbe sem fogok jutni! Most is nagyon szívesen letépem a fejedet, ha arról van szó! - morgom neki. - Szépnek nem mondanám, kicseszett undorító dolgokat vágtam a fejedhez. Ha a tartalommal egyet is értek, bár azzal sem sok helyen, a stílus hányás volt... - sóhajtottam egy nagyot, már majdnem egészen lenyugszom, mikor folytatja. Ismét meglököm. - HOGY LEHETSZ ENNYIRE ELMEHÁBORODOTT?! Szerinted utállak?! Szerinted tépném a számat, üvöltenék veled, ITT LENNÉK EGYÁLTALÁN, ha utálnálak? Szerinted ennyire nem számítasz semmit?! HOL VOLTÁL EGÉSZ ESTE?! Pofátlan vagy, Connor O'Hara, hogy ennyire semmibe veszed az egészet! - megint majdnem megütöm, de most visszafogom magamat. Halványan dereng a kis agyamban, hogy esetleg nem érezné így magát, ha nem hagytam volna ott, deeee szerencsére elég mérges vagyok ahhoz, hogy ez most ne jöjjön előtérbe.

Mikor közelebb lépett hozzám, csak szikrázó szemekkel néztem vissza rá, nem fogok meghátrálni. Egyébként csapzottan sem volt kevésbé vonzó, sőt... Azt a kilazult nyakkendőt nagyon szívesen levettem volna róla minden mással együtt. DE NEM TERELHETI EL A FIGYELMEMET!

- Láttam. És? Szerintem kurva jól állnak. Egy kicseszett indokod nincs panaszkodni a testedre, Connor O'Hara, úgyhogy ha azt szeretnéd, hogy sajnáljalak, hogy bibis lettél, rossz helyen kopogtatsz: kibaszott jól nézel ki sebek, hegek nélkül, de főleg azokkal! Látszik, hogy csinálsz valamit az életedben! - fontam össze a karomat a mellkasom előtt, most még nem esik le, hogy éppen mekkorát bókoltam neki. - Ó, ne aggódj, ha a sárkány-oroszlán-teknős izé nem tudott kicsinálni, én leszek akkora dög, hogy visszakívánd a kibaszott Tarasqueot, úgy szétszedlek! - kiabáltam még mindig, fenyegetően közelebb is léptem hozzá, majd előrenyúlt, hogy megnézze a hátamat, elsöpörtem a kezét. - Hagyj! Nincsen bajom... Mintha a szaros meccseken nem kapnék be legalább kettőt mindig! Képzeld el, van rajtam, de kurva vicces vagy! - ironizáltam, majd megrezzentem a gurkótól, felpillantottam, hogy hol a másik. Mielőtt kiszúrhattam volna, Connor nekem esett és magával rántott a földre, ráadásul én kerültem alulra.

Szívem hevesen vert, ahogy beterített a teste. Éreztem minden porcikámban, hogy egyébként tényleg lehetnénk összevalók, éreztem, hogy ő is zihál, én meg nem kaptam levegőt alatta. Rettenetesen zavarba jöttem ettől a helyzettől, mert az első gondolatom az volt, hogy akkor most nehogy megálljon itt. Ha már úgyis itt vagyunk, akár befejezhetnénk a félbehagyott zuhanyzós jelenetet is. Kicsit elkalandozik tehát a figyelmem, amíg megpróbálom letolni magamról, hogy ne fulladjak meg.

- Szállj le rólam, Connor… Nem kapok levegőt... - nyögve próbálom legurítani magamról, igyekszem távoltartani arcomat az övétől, nehogy véletlen megtörténjen az, amit szeretnék, hiszen részeg, nem tud gondolkodni tisztán, úgyis csak megbánná. Meg újra megjelenik Zafira könnyáztatta arca is, elhúzom a számat. - MENJ MÁR! - lökdösöm szinte kétségbeesve, hogy észrevegye magát.

[- Csak gurkók?! Ha nem lennél ilyen állapotban, akkor talán elfogadnám ezt a választ, Connor O'Hara! LÁBADON ALIG ÁLLSZ, EMBER!]

Lelket vennék

2006. január 14.

(00:30 körül)

Érezte az ütést a mellkasán, de szeme sem rebbent tőle.
- Csak gurkók?! Ha nem lennél ilyen állapotban, akkor talán elfogadnám ezt a választ, Connor O'Hara! LÁBADON ALIG ÁLLSZ, EMBER!
Arról nem is beszélve, hogy az állapotod miatt az egész fizikumod a béka segge alatt van, alig bírsz járni, ember! - visszhangzott a fejében Gemma szeptemberi mondata.
Megint nevetett, miközben szorosabbra fűzte a kezeit, amik a lányt tartották.
- Eressz el!
- Nem…
A szíve hevesen zakatolt, szinte csoda volt, hogy nem szakadt ki a mellkasából. De ezúttal érezte az övét is. A két ütem disszonanciája feloldást igényelt…
Gemma szabadulni próbált, és kígyó módjára siklott ki a fiú kezei közül, hogy aztán szemforgatva küldje el a srácot melegebb éghajlatra.
- Ajj, hagyjál a hülyeséggel, Connor… Részeg vagy, azért mondasz ilyeneket…
Most Connoron volt, hogy kijöjjön a sodrából. Neki aztán senki ne akarja megmondani, hogy mit miért tesz vagy mond.
- Azért mondom ezt, mert így gondolom.
- Hidd el nekem, holnapra kurvára nem így fogod gondolni, mikor az ágyadban fogsz henteregni kurvára másnaposan! Eszedbe sem fogok jutni!
- Hogy nem fogsz az eszembe jutni!?!?
Ismét felnevetett.
Akkor miért látom éjszaka is azt az igéző tekintetet, amivel a zuhanyzóban néztél rám?
- Te bolond vagy…
Ismét lökést érzett magán, de ezúttal erősen megvetette a lábát.
- HOGY LEHETSZ ENNYIRE ELMEHÁBORODOTT?! Szerinted utállak?! Szerinted tépném a számat, üvöltenék veled, ITT LENNÉK EGYÁLTALÁN, ha utálnálak? Szerinted ennyire nem számítasz semmit?! HOL VOLTÁL EGÉSZ ESTE?! Pofátlan vagy, Connor O'Hara, hogy ennyire semmibe veszed az egészet!
- Félreértettél… - forgatta meg a szemeit - Hiszen pont azt mondtam, hogy már nem utálsz, és ezért ilyen nehéz most. És örülnék, ha végre befejeznéd ezt a Connor O’Hara-zást, mert gecire hivatalosnak tűnsz tőle, amitől kikészülök, Gemma Jenkins.

Közelebb lépett a lányhoz és az összeszabdalt testéről kezdett beszélni. Megdöbbent és kissé zavarba is jött Gemma válaszától.
- Láttam. És? Szerintem kurva jól állnak. Egy kicseszett indokod nincs panaszkodni a testedre, Connor O'Hara, úgyhogy ha azt szeretnéd, hogy sajnáljalak, hogy bibis lettél, rossz helyen kopogtatsz: kibaszott jól nézel ki sebek, hegek nélkül, de főleg azokkal! Látszik, hogy csinálsz valamit az életedben!
- Ugyan mit csinálok?
A hangja valamivel higgadtabb volt. A bók betalált. Az alkohol tompította a zavart. Valahogy könnyebb volt mit kezdenie most ezekkel a szavakkal, mint józanul.
- ...leszek akkora dög, hogy visszakívánd a kibaszott Tarasqueot, úgy szétszedlek!
- Igen? Szétszedsz?
Gemma is közelebb lépett, ő közben kacéran mosolygott. A táv megint fogyott közöttük.
Megfulladok melletted, de ha nem vagy itt szédülök a hiányodtól…
A háta után nyúlt, majd a kabátján kezdett viccelődni.
- Hagyj! Nincsen bajom... Mintha a szaros meccseken nem kapnék be legalább kettőt mindig! Képzeld el, van rajtam, de kurva vicces vagy!
Connor nem tudta rávágni, hogy úgy tűnik többet kell akkor kettesben gyakorolniuk. Egyszerűen nem volt rá ideje. A második gurkó leterítette őt, mire ő maga alá gyűrte estében a lányt. Érezte a teste alatt feszülő izmokat, és élvezte, ahogy minden porcikájuk egymásba simult. Az arcuk szinte összeért, ahogy együtt ziháltak a hideg gyepen. Ha nem olvasztotta volna fel korábban a havat abban a körben, ahol épp feküdtek, hát most bizonyára felolvadt volna magától is, csupán a testükből áradó forróságtól.
- Szállj le rólam, Connor… Nem kapok levegőt… MENJ MÁR!
Kitapogatta a lány kezeit, majd hirtelen legördült róla, hogy Gemma kerüljön felülre.
- Kérésed számomra parancs.
A gurkók ott suhogtak a fejük felett. Az ütő, amit korábban a kezében tartott, most valahol mellettük hevert a földön.
Hirtelen ült fel, de nem engedte el közben a lányt.
- Legalább áruld el, hogy miért! Azt hittem minden a helyén van. Megcsókoltalak, te visszacsókoltál. Azt hittem te is érzed azt, amit én… Aztán felpattantál és elrohantál, össze-vissza beszélve mindenféle hülyeséget. Mondom oké… Gemma okos lány, rájött mekkora baromságot csinált velem, nyilván megbánta, mert olyan vagyok, amilyen. De akkor miért jöttél most utánam?
Gemma háta mögül sebesen közeledett egy gurkó. Connor ismét gurulni kezdett a lánnyal, mire a nehéz fémgolyó elzúgott felettük. Ezúttal is a lány volt felül.
- Ugyan, ne is törődj velük!
Nevetésébe belevegyül az újabb gurkó tompa puffanása a gyepen. Mintha meteorzáporban járták volna héjanászukat. De hát ő volt Connor O’Hara, a Roxfort hullócsilaga...

[Connor O'Hara]

 

We're building it up to

burn it down

We can't wait to burn it to the ground

Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., 00:30 körül

TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, drog és szexuális utalások

Hiába próbáltam menekülni, csak szorosabban fogott, amitől még hevesebben vert a szívem és még frusztráltabb lettem. Van képe nemmel válaszolni arra, hogy megkértem (az enyhe túlzás, hogy kérés lett volna...), hogy engedjen el. Viszont nem akartam azt, hogy az érzelmeim kirobbanjanak teljesen, szóval inkább kreatív módon oldottam meg a szabadulást, bár ezt a kabátom és a sálam bánta, mert az a kezében maradt. Érzem, hogy ő is kezd mérges lenni. Helyes! Inkább utáljon, akkor könnyebb lesz neki a holnap is és utána is. Csak a tetves kviddicset kell majd valahogy megoldanunk, de max visszamondom a pozimat, ha nagyon gázak lennénk.

- Ja, gondolom... - frusztrált sóhaj. - Őszintén nem tudom, mi az, ami megfogott téged... - csóváltam a fejemet, egyébként a felszínt még tudnám is érteni, de valahogy eddig nem reagált így rám, pedig három évvel ezelőtt is hasonló stílusom volt. - Hidd el, örülni fogsz, ha életben maradsz a szar közérzeteddel holnap... Hogy lehettél ekkora vakbarom, hogy megittad az egészet?! TUDOD TE, MENNYI ALKOHOL VAN BENNE? ÉS ARRA GONDOLTÁL-E, MIKÖZBEN IDE KIVÁGTATTÁL, HOGY MI VAN, HA ALKOHOLMÉRGEZÉSED LESZ, BEROSSZULSZ ÉS ITT MARADSZ MEGFAGYNI?! Aztán a nekromágus majd nézegetheti kicsiny tested, hogy az alkohol vagy a hideg ölt-e meg... Senki nem talált volna meg, érted? ESZEDBE JUTOTT, HOGY KICSESZETT FELELŐTLENÜL VISELKEDTÉL?! Mi lett volna, ha bajod esik...? Én... Áhh! - legyintettem egyet frusztráltan, ahogy majdnem kifejtem neki, hogy mennyire is gyomron ütött most az, hogy ezt elképzeltem. Eszembe jut a régi eset, mikor Asher legjobb barátjával iszogattam, mert nem tudtam, hogy már leszokott és amiatt, hogy velem ivott, újra berendelte a drogját is. Csak hogy a szervezete már nem a régi adaghoz volt szokva. Túllőtte magát. Miattam halt meg. És ez a világi idióta, ha nem is szándékosan, de vészesen közel került valami hasonló szituációhoz, azért is vitt meg ennyire az egész. Nem akarom, hogy megismétlődjön... De nem akarom, hogy lássa, hogy milyen sötét lett a tekintetem, még a végén kedvet kap ilyenekkel idegesíteni. A bolondra nem is reagálok igazából. Tudom, hogy így van.

- Én eddig sem utáltalak... Csak tavaly... - javítom ki magamat gyorsan. - Szerintem előtte okésak voltunk. De igazad van, kibebaszott nehéz ez így - frusztráltan kifújom a levegőmet. Aztán végre először, amióta itt vagyok, felnevetek. Csak röviden, de legalább őszintén. - Miért, nem vagyok hivatalos? Igyekszem kurva hivatalos lenni, Connor O'Hara, hogy a te agyadig is eljusson az, amit eddig basztál átgondolni! - mosolyogtam rá gonoszkásan. Értelemszerűen csak szívtam a vérét félig-meddig. Aztán megint frusztráltan megforgatom a szememet, ahogy reagál arra, hogy szerinte semmit nem csinál.

- Hogy mit csinálsz?! MERLIN, KÖNYÖRGÖM TEGYÉL EL ZSEBBE! Ezt most nem kérdezted, UGYE, komolyan?! - néztem rá hitetlenkedve. De úgy látom, komolyan kérdezte. - Megáll az eszem, Connor, hát, mi a fészkes fenére gondolsz te? Itt vagy csapatkapitányként, és még ha nem is értettem egyet veled mindig, az eredmények magukért beszélnek... Mióta ismerlek, tudod, mit szeretnél kezdeni magaddal, és ezért mindent meg is teszel! Tudod te, mennyire irigykedem rád?! A rohadt életbe, komolyan nem látod, milyen ambíciózus és kitartó vagy? Belőlem kettő sem adna ki ennyit, mint ami neked van! Én még azt sem tudom, mi érdekel vagy mit akarok kezdeni... - morgom frusztráltan, mert tényleg egyre jobban nyomasztott, hogy csak tologatom magam előtt ezt is és nem törődöm az üggyel, pedig kéne. Csak egy lusta fasz vagyok, aki kerül minden ilyen helyzetet. Fasza. - Arról nem is beszélve, hogy te lettél a suli fiú bajnoka, Connor! A Serleg nem téved, nem véletlen te lettél, érted? De kurva jó lenne, ha egy nap ez a te agyadba is eljutna... Most az, hogy eddig egy faragatlan tuskó voltál, nem jelenti azt, hogy késő változtatni a megszokotton. Tudom, hogy frusztrál ez... De ha nekem sikerült meglátni a változást, akkor hidd el, más is fogja... Csak ehhez kell egy kezdőenergia, hogy kilépj a komfortzónádból, igen... De ha ez zavar, akkor tegyél ellene! - nézek rá. - A rohadt életbe, már megint szófosásom van, hát, mikor tanulok meg végre normális mennyiséget beszélni?! - mérgelődöm magamon.

- Heh, szeretnéd, hogy szétszedjelek, mi? - léptem még közelebb, ahogy féloldalas mosolyra húztam a számat. Hirtelen felvillan előttem megint a zuhanyzós jelenet, ahogy egy-egy törölközőbe csavarva álltunk egymástól hasonló távolságra. Biztos voltam benne, hogy Connor is ezt látja most, ha magától nem is, a pillantásom elárul, meg a következő szövegem is. - Most sincs több textil rajtam, mint akkor... - bukik ki belőlem duruzsolva és rendkívül csábítóan. - Na, jó, egy bakancs talán... - kuncogtam el magam. Igazából alsónemű is volt rajtam, de erről neki nem kellett tudnia. Remélem, hogy annyira zavarba jön, hogy végre letörlődik a képéről az önelégült mosolya. Igazából tudom, hogy az alkohol beszélt belőlem, el akartam kerülni ezeket a helyzeteket, kicsit meg is bántam, hogy kicsúszott a számon ez, de ez van. Aztán hirtelen a földre kerülünk és az ő érdekében remélem, hogy a gurkó miatt. Persze, imádtam volna, ha itt és most leteper. Nem csak őt hoztam zavarba az előbbi szavaimmal, az én fantáziám is rendesen beindult. De mint mondtam, most nem azért voltam itt, hogy elcsábítsam a fiút, akármennyire is szuper lenne. Hiába fészkelődtem, nem tudtam szabadulni tőle, amíg ő nem akart engedni. Megérzem kezét a kezemen, önkéntelenül fűzöm össze az ujjainkat, de szinte rögtön utána el is húznám, de már nem tudom.

- Woah! - billenek meg, ahogy felülre kerülök. - Ez rendkívül... - majdnem kimondom, hogy érzelmektől túlfűtött is lehetne, de magától is az, szóval nem rontom az amúgy is szar helyzetünket. Ezen az sem segített, hogy Connor felült, és vészesen közel került az arcunk megint. Mit az arcunk? Az egész testünk, még innen is éreztem teste melegét. A kérdései teljesen jogosak, bár sok helyen hibásak. Nem akarom kifejteni neki. Azt akarom, hogy csak tudja... De ha azt akartam, hogy békében megértse, hogy miért nem lehetünk együtt, akkor meg kellett próbálnom. Volt egy olyan érzésem, hogy ha összehordom a hülyeséget kurva idegesen, az nem fogja meghatni VAGY még nagyobb hülyeséget fog csinálni, amire nincs szüksége. Így is elég nagy galibát okoztam már. Ismét forgunk egyet, egy kicsit felkavarodik a gyomrom. - Ha lehánysz a sok forgolódástól, tényleg arcon verlek! - fenyegetem meg mosolyogva. Legalább ez idő alatt össze tudtam kicsit szedni magamat.

- Nehéz... Nehéz beszélnem ilyenekről. Nem szeretek, túl sebezhető leszek... - kezdem egészen higgadtan, egy pillanatra megint olyan érzésem van, mint amikor olyan meghitten beszélgettünk pár órával ezelőtt. Nagy levegőt veszek és csak úgy kiömlenek belőlem a szavak. - Minden a helyén volt, Connor. Persze, hogy éreztem, amit te, szerinted akkor úgy néztem volna rád? Ugyanmár! - fejemet csóválom. - Nem akartalak megcsókolni, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, és meg akartalak ettől kímélni. Rendkívül élveztem az estét, de... Nem vagyok hozzád való! - mosolyogtam rá szomorúan, majd leintem, ha bele akarna szólni. - Pattoghatsz itt nekem, hogy ezt én ne döntsem el előre, de... Ismerem magamat, tudom, milyen vagyok. És a te jövőd... Egy ilyen alak, mint én, csak hátráltatna és annyi mindent megtettél már ezért, érted? És ne gyere a hősszerelmes faszsággal, nem dobhatod el az egészet egy csettintésre! Mellesleg nem akartam Zafirát sem megbántani... Neki kellett volna ott lennie és itt is. Ennyi... - igazából a lényeg benne volt, de ez sokkal, de sokkal sokrétűbb. Nem mentem bele egyáltalán a családi szarokba, nem mentem bele a saját személyiségembe és annak a defektjeibe, nem mentem bele abba, hogy rá milyen hatással lennék én és a családom is. Abba sem mentem bele, hogy tartottam attól, hogy végül nem a varázsvilágban kötök ki, hanem Maurice nagybátyám mellett. Így is túl sokat mondtam, már ettől teljes görcsben volt a hasam, hogy kitártam neki ezeket. Aztán szerencsére megint felbosszant, így az eltereli a figyelmemet. Meglököm ismét, hogy lefeküdjön a földre, én meg föléhajoltam, tenyereimmel a feje két oldalánál támaszkodtam, míg barna fürtjeim kis függönyként takarták arcunkat.

- Megbántam volna miattad? Ezt a hülyeséget... Miért, milyen vagy, hm? Gyerünk, mondd el, mit gondolsz magadról, Connor, halljuk! Ne fogd vissza magad, kérlek! - kértem tőle kihívóan, majd ismét felegyenesedtem, eltávolodva tőle. -  Miért lett volna baromság? Azon kívül, hogy neked hosszútávon ez nem jó... - figyelmesen hallgatom, majd ismét pörgünk egyet, megállunk az ütő mellett. Tényleg aggódom, hogy ne szédüljön be túlságosan, de nevetése engem is mosolyra fakaszt. Egészen addig, amíg le nem hervad, ahogy szemből közelít a fejemhez a gurkó. Szemem tágra nyílik, de mielőtt Connor időben tudna reagálni, biztosan hamarabb ér ide. Ösztönből kapok az ütő után és lendítem meg. Csak a vak szerencse az, ami miatt eltalálom és csattanva ütöm el a francba a gurkót. Remélem, vissza sem jön egy jó ideig. - Heh, terelőnek kellett volna mennem inkább, mi?- viccelődöm saját magammal, pedig csak örülök, hogy nem talált fejbe a gurkó. - Na, jó... Elnézést kérek, hogy leléptem a faszba, de megijedtem és összezavarodtam. Haragudtam magamra, hogy hagytam megtörténni, pedig meg akartalak kímélni. Össze vagyok zavarodva, mert érzem, hogy teljesen felkavartál a szó pozitív értelmében és rohadtul nem tudom, mi van most, de tudom, hogy vagy te látod be, hogy ennek semmi értelme, vagy lecsúszol és mellettem ragadsz. Nincs más opció... És ez itt - mutatok kissé irritáltan rá és az üres üvegre. - Mutatja, hogy nem kellett sok hozzá, hogy abszolút elkezdjem megbontani az értékrendedet. Pedig értékes vagy és csodás álmaid vannak! Csak ezt valaki mással kell megéld, például a Tavish-félékkel és nem a Jenkins-félékkel, mert annak nagyon nem lesz jó vége. Én meg nem fogom azt hagyni, ezt most mondom - a vége nagyon komoly lett, de szeretném, ha érezné a súlyát a szavaimnak. Mielőtt válaszolhatna, ismét jön egy gurkó, jelzek neki a fejemmel és a csípőmet is megmozdítom, hogy akkor mozduljunk meg, mielőtt eltalálna. Én kiadtam magamból, többet nem tudok, így is lecsupaszítottam magamat már előtte.

[- Úgy ennyi…]

Lelket vennék

2006. január 14.

(00:30 körül)

- Úgy ennyi… - hüvelyk és mutatóujját egymáshoz közelítve mutatta a mennyiséget, válaszul Gemma kérdésére, hogy mégis mennyi alkohol volt a palackban, miközben vigyorgott az idétlen válaszon.
Valósággal meglepte Gemma kiakadása és a féltése. Persze, hogy nem gondolta át, hogy mit csinál. De ő volt Connor O’Hara. Előbb ütött és csak utána kérdezett. Gondolkozni meg? Na, az nem az ő terepe volt…
Pimaszul mosolygott a nagy szónoklatra az ájulásról meg halálra fagyásról. Nem vette komolyan. Nagy ívben szart a veszélyre, de nem hősködésből, hanem ostobaságból. Mindig is ő volt az, aki egyre feljebb és feljebb tört, akkor is, ha szakadt az eső és villámlott, akkor is ha a meccs már rég véget ért és elvesztették azt. Nem tanult semmiből, még abból sem, amikor földbe csapódott. Makacs volt és részeg. És ki tudja… Talán szerelmes is?
Fogalma sem volt milyen is az: igazából szeretni valakit. Sosem volt benne része. Csak azt tudta, hogy most rendkívül fáj valami ott belül. Ezért akart idejönni, ezért kellett a fizikai fájdalom is a lelki mellé, mert azzal legalább tudott mit kezdeni. Legalább képes volt felfogni mit is jelent.
- Elég!
Feltartotta a kezét, úgy mutatva, hogy hagyja abba. Nem akarta hallani a további fényezését, meg a piedesztálra emelését, mintha valami hatalmas hős lenne, vagy legalábbis valami értékes személyiség.
- Kérlek ezt ne… Azt hittem a piától majd könnyebb lesz ezt hallgatni, de nem…
- Most az, hogy eddig egy faragatlan tuskó voltál, nem jelenti azt, hogy késő változtatni a megszokotton. Tudom, hogy frusztrál ez... De ha nekem sikerült meglátni a változást, akkor hidd el, más is fogja... Csak ehhez kell egy kezdőenergia, hogy kilépj a komfortzónádból, igen... De ha ez zavar, akkor tegyél ellene!
- De hát pont ezt tettem ma, Gemma… És olyan… felszabadító volt másnak lenni. De ehhez te is kellettél. Ez más mellett nekem nem megy… Mégis… Pofán vágott a valóság, amikor ott hagytál. Hogy hihetném azt, hogy ez a jó irány, ha közben menekülsz előlem, amikor ilyen vagyok?

Közelebb lépett hozzá a lány, arcán pont ugyanaz az eltökéltség ült, mint pár héttel korábban. Connor kezében még mindig ott volt a kabátja és a sálja, amit szokás szerint rá akart volna teríteni a lányra, de közben meg…
- Most sincs több textil rajtam, mint akkor…
Ez is sok…
- Na, jó, egy bakancs talán…
Az maradhat…
Megint zavarba jött attól a nézéstől. Aztán hirtelen a földön kötöttek ki, majd a következő pillanatban már ide-oda gurultak a becsapódó gurkók elől.
- Ha lehánysz a sok forgolódástól, tényleg arcon verlek!
- Pedig egy közös hányástól… - újabb gurulás. - ...igazán elmélyülne a kapcsolatunk.
Felült, ölében a lánnyal. Szinte egymás elől szívták el a levegőt, olyan közel voltak a másikhoz.
- Nehéz... Nehéz beszélnem ilyenekről. Nem szeretek, túl sebezhető leszek…
Olyan vagy, mint én…
- Minden a helyén volt, Connor. Persze, hogy éreztem, amit te, szerinted akkor úgy néztem volna rád? Ugyanmár! Nem akartalak megcsókolni, mert tudtam, hogy ez lesz a vége, és meg akartalak ettől kímélni. Rendkívül élveztem az estét, de... Nem vagyok hozzád való!
Connor ciccegni kezdett.
- Ezt a hülye dumát remélem te sem hiszed el.
- Pattoghatsz itt nekem, hogy ezt én ne döntsem el előre, de... Ismerem magamat, tudom, milyen vagyok. És a te jövőd... Egy ilyen alak, mint én, csak hátráltatna és annyi mindent megtettél már ezért, érted? És ne gyere a hősszerelmes faszsággal, nem dobhatod el az egészet egy csettintésre! Mellesleg nem akartam Zafirát sem megbántani... Neki kellett volna ott lennie és itt is. Ennyi…

A varázs elmúlt. A pillanat megtört. Pont úgy, mint pár órával korábban az udvaron.
Miért kellett már megint felhoznod őt?
Connor izmai elernyedtek, talán Gemma is érezte, hogy gyengébben tartja őt a fiú. Újból meglökte őt. A háta alatt érezte a hideg földet, a puha gyepet.
Talán pont ide csapódtam be tavaly.
Gemma hajfürtjei csiklandozták az orrát, ahogy a lány fölé hajolt. Connor reflexszerűen fogott rá a karcsú csípőjére. A vékony báli ruha alatt minden porcikáját ki tudta volna tapogatni a lánynak. Talán ha nem lett volna olyan hideg, és nem ivott volna annyit, Gemmának is könnyebb dolga lett volna visszafelé. De ez a helyszín nem arra volt kitalálva, ami most a fiú agyában járt. Ahhoz inkább a zuhanyzót kellett volna választaniuk.
- Megbántam volna miattad? Ezt a hülyeséget... Miért, milyen vagy, hm? Gyerünk, mondd el, mit gondolsz magadról, Connor, halljuk! Ne fogd vissza magad, kérlek! Miért lett volna baromság? Azon kívül, hogy neked hosszútávon ez nem jó…
Connor elnevette magát. Felismerésre jutott.
- Kibaszottul szánalmasak vagyunk, és ezt pont nekem kell kimondanom… Atyaég…
Sosem értett semmit, ami az emberi természettel volt kapcsolatos. Vak volt - ahogy azt a Tűz Serlege is megmondta neki - ha érzelmekről volt szó. Most mégis ő volt az, aki észrevette, hogy ugyanazokat a felesleges köröket futják már sokadjára.
Újabb pörgés, majd Gemma lendített és sikeresen elütötte a feléjük érkező gurkót. Connor elismerősen húzta fel a szemöldökét.
- Heh, terelőnek kellett volna mennem inkább, mi?
- Kiraknálak a csapatból, csak hogy jövőre visszahívhassalak egy újabb posztra, csak tudod akkor már nem leszek itt… - vigyorgott rá.
És ekkor Gemmából ömleni kezdtek a szavak. Beszélt magáról, a félelmeiről, a zavartságáról, arról, hogy haragszik magára, és hogy csak kímélni akarta őt, Connort. Aztán az üres, korábban összetört, de azóta ismét ép üvegre mutatott maguk mellett.
- És ez itt mutatja, hogy nem kellett sok hozzá, hogy abszolút elkezdjem megbontani az értékrendedet. Pedig értékes vagy és csodás álmaid vannak! Csak ezt valaki mással kell megéld, például a Tavish-félékkel és nem a Jenkins-félékkel, mert annak nagyon nem lesz jó vége. Én meg nem fogom azt hagyni, ezt most mondom.
Ne emlegesd már őt folyton!
Connor arca elkomorult.
- Nem tudsz te semmit, Gemma Jenkins…
Megragadta a lány kezeit. Érezte, hogy mozdítaná a csípőjét, de ő nem volt hajlandó menekülni.
- Sem rólam…
A gurkó közeledett.
- Sem magadról…
Utolsó pillanatban tértek ki a fémgolyó elől. Az oldalukon hevertek, alattuk Gemma kabátjával. Connor még mindig a kezében tartotta a lány csuklóját.
- És nem kértem az engedélyed…
Azzal megcsókolta a lányt.