Nagyterem

A bejárati csarnokból lehet belépni a Nagyterembe. Négy hosszú asztal található itt, itt étkeznek az egyes házak tanuló. Ezekre merőlegesen látható még egy asztal, melynél az intézmény tanári kara szokott helyet foglalni. Minden tanév elején itt zajlik le a beosztási ceremónia is, mely során az új diákok otthonra lelnek az iskola valamely házában. A tanári asztal mögött található még egy ajtó, ám ezt csupán a tanárok használhatják. A diákok számára mindig a bejárati csarnokba nyíló ajtó a használatos.

ÉVNYITÓ



2005. szeptember 1, csütörtök

Az Igazgatónő régen volt ennyire izgatott a tanévkezdés miatt. Mindig is szerette, ahogy a levelek aranyszínekbe borulnak a fákon a kastély körül, az épület falai között pedig ismét felpezseg az élet. Szerette az ősz és a Tanévnyitó vacsora illatát; az izgatott arcokat ott az első sorban, majd ahogy a Süveghez sétálnak. Tényleg olyan volt, mint hazaérkezni. Vagy újra megfiatalodni; ilyenkor visszaemlékezett az első éveire, arra a rengeteg dologra, ami történt. Igyekezett csak a jókra, persze.
De most valami más volt: a diákok még nem tudhatták, miközben fészkelődtek a helyeiken, ahogy türelmetlenül várták a vacsorát, ahogy igyekeztek bepótolni a nyári pletykákat barátaikkal. Mintha Minerva még a szigorából is vesztett volna valamennyit, halvány mosollyal pillantott végig a diákokon, miközben a pódiumhoz lépett.
A gyertyák halványan megrebbentek a plafonon, ahogy kitárta karjait; mintha a még üres kelyhek csengése-zörgése elhalkult volna, a diákság nagyrésze pedig már rutinból tudta, hogy mi következik. Egy részük már megszokott, de készséges mozdulattal irányba fordította a túlságosan is izgatott elsőévesek fejeit is.
- Kedves Diákok! - McGalagony Igazgatónő hangja feltöltötte a Nagytermet. - Először is, gratulálok minden elsőévesnek! Érezzék magukat jól a házaikban, és ne féljenek szükség esetén segítségért fordulni a prefektusaikhoz, illetve természetesen házvezetőikhez.
Körbepillantott a legfiatalabb arcokon. Csillogó szemek, a még félelemmel vegyült izgatottság, de az Igazgatónő bízott benne, hogy nagyon hamar otthonukká válik majd a Roxfort.
- Ahogy azt már megszokhatták, ismertetném Önökkel a tanórákat érintő változásokat, mielőtt nekiláthatnának a vacsorának. Bimba professzor nyugdíjbavonulása okán egy talán néhányuk számára is ismerős arccal bűvölt a tanári karunk. Kérem, köszöntsék szeretettel Neville Longbottom professzort, aki a Gyógynövénytant fogja Önöknek tartani a tanévben!
Röviden csendben maradt, amíg a diákok megtapsolták a professzort. Minervát mindig öröm töltötte el, amikor a régi tanítványai közül köszönthetett valakit a tanári karban. Nem volt ez másképp, ahogy hátrapillantott Mr. Romanovra sem - a múlt árnyait már régen felülírta a büszkeség. Talán ez méginkább érződött a hangjában, ahogy folytatta.
- Emellett pedig örömmel jelentem be, hogy ismét lehetőségük lesz felvenni az Alkímiát, mégpedig Hagen Romanov professzornak hála. Bátran keressék mindkettejüket a tantárgyakkal kapcsolatos kérdéseikkel!
Az Igazgatónő ezután hosszabban hallgatott. Hagyta, amíg kicsit elcsendesülnek a diákok, finoman végigsimított az aranybagoly szárnyán. Talán a diákság is érezhette, hogy valami még következik: nekik persze még fogalmuk sem lehetett, miféle szervezések folytak az iskolák között, hogy mik forrongtak a nyáron. De valami már érződött a levegőben, valami, amitől végül visszaült a csend. Minerva halkan megköszörülte a torkát.
- Egy kis figyelmüket szeretném még kérni, mielőtt kezdetét venné a lakoma. Megtisztelésem tudatni Önökkel, hogy egy igazán izgalmas esemény fogja megszínesíteni tanévünk mindennapjait, ebben az évben ugyanis ismét megrendezésre kerül a Trimágus Tusa. Iskolánk fog otthont adni eme lenyűgöző eseménynek, ezáltal pedig a Tusára csatlakozó iskolák küldöttségeinek is.
Egyből megváltozott a hangulat a Nagyteremben: asztalra csapó tenyerek, izgatott morajlások, lelkes kiáltások - egészen biztosan a griffendélesek, kik mások?  -, Minerva azonban erőt vett magán, hogy ne csatlakozzon be a diákok örömébe. Az egész nyári szervezkedés után valóban megnyugtató volt a tudat, hogy hamarosan megérkeznek végre a küldöttségek. Persze nem volt kétsége, hogy eseménydús lesz a tanév. Sok pihenésre nem számíthatott sem a tanári kar, sem pedig a diáksereg.
- Idén az Ilvermorny és a Beauxbatons diákjait fogadjuk majd a kastélyban, érkezésükre a holnapi nap folyamán fog sor kerülni. Kérem Önöket, hogy segítsék őket az itt töltött hónapjaik során.
Kis csend következett. Lehetetlenség lett volna nem szótejteni a legutóbbi Trimágus Tusáról, ami a Roxfort falai között zajlott. Tudta, hogy a diákság azóta már jócskán lecserőlödött, de azzal is tisztában volt, hogy bizonyos dolgok... sosem merülnek feledésbe igazán.
- Szeretném kiemelni, hogy az iskolák mindent megtesznek az esemény legbiztonságosabb lebonyolításáért. A Trimágus Tusa egy nemzetek közötti, barátságos mérkőzés, ahol az iskolák legjobbjai mérhetik össze tudásukat. A győztes a kupa és a dicsőség mellett pénzjutalomban részesül, természetesen, ebben az évben pedig, az eddigiektől eltérően, minden iskolából két bajnok fog kikerülni, egy fiú és egy lány, így összesen hat diák fog megvívni a győzelemért. - Minerva hagyta egy kicsit leülepedni az információkat. - Emellett pedig a jelentkezés továbbra is csakis és kizárólag a hetedik évfolyam diákjainak lehetséges.
Gyorsan folytatta is, mielőtt a csalódottság eluralkodott volna a Nagyteremben.
- Bízok benne, hogy valahányuk, ahányan úgy döntenek majd, hogy bedobják a nevüket a serlegbe, tisztában vannak vele, mekkora dicsőség és felelősség a Roxfort bajnokának lenni. Olyan felkészültséget és varázstudást igényel, amellyel eddigi életük során talán még nem találkoztak. Mindannyiuk előtt ott a lehetőség, de végül a Serleg választ. Mindig a legalkalmasabbat.
Kicsit megköszörülte a torkát ismét, ahogy végigpillantott a hosszú asztalokon a gyertyafényben.
- Most azonban egészen biztosan mindannyian éhesek már. Kérem, a mai napot és a hétvégét még használják pihenésre; hétfőtől ugyanis hivatalosan is megkezdődnek a tanórák. Kiemelném, hogy a Trimágus Tusa nem felmentés az iskolai teljesítés alól. - Minerva megemelte a kezét, amíg a diákok morgolódtak egy kicsit. - Sok sikert kívánok Önöknek ehhez a tanévhez is - kiknek az első, kiknek az utolsó. Most pedig jó étvágyat!
Az asztalokon megjelentek a finomabbnál-finomabb fogások, az Igazgatónő pedig lelépett az emelvényről, hogy helyet foglalhassan a tanári asztalnál. Pontosan tudta, hogy izgalmas tanév vár rájuk. Abban viszont csak reménykedni tudott, hogy a múlt nem ismétli meg önmagát. Semmilyen szempontból.

Reagálni szeptember 15-ig van lehetőségetek!
Mindenki egy hozzászólást írhat.
A reagjaitokat 2-2 ponttal díjazzuk!

[Нет такой вечеринки, как...]

Нет такой вечеринки, как...

A tizenöt éves énem legvadabb, legmerészebb álmaiban sem fordult volna elő olyan forgatókönyv, miszerint engem valaha az életben a Roxfort egyik professzoraként mutatnak be. Ki tudja, talán ki is röhögném magam már csak emiatt az abszurd, két komponensű feltételezés miatt is. A hosszú távú céljaim között nem szerepelt a túlélés vagy a tudomány, ez utóbbi úgyis csak keresetlen hobbyként és gyermeteg álomnak volt titulálva. Így jár az, aki szektában nevelkedik, és még azt is leírják, mi okozza majd elmúlását.
A tizenöt éves énem azzal a szándékkal lépett be a Nagyterem kapuján, hogy ártson másoknak. Talán nem nevezte így, mert a szekta szemellenzője elég volt arra, hogy elfedjen minden észérvet, minden logikus gondolatot, de nehéz másnak nevezni azokat a terveket és ambíciókat, amikkel annak idején átlépte a küszöböt. Anastasia Romanov azonban minden igyekezete ellenére kiirtani nem tudta azokat. Azzal az indíttatással érkeztem, hogy majd én megmutatom akkori diáktársaimnak – Edevane-nek, Tillnek, Balmoralnak, Bloodnak és Fawleynak – a helyes utat. De végül ők voltak azok, akik letérítettek a számomra kijelölt, biztos halálba vezető útról, ami után mindent el kellett pusztítanom magamban és önmagam körül, hogy újra építkezni tudjak.
A tizenöt éves énem idegesen, szívében rejtett dühvel ült arra a három lábú székre, mely most is fogadja az elsősöket egymás után. Egyetlen kívánságom volt csupán, hogy ne válasszanak el véremtől és húsomtól, mert azt nem bírtam volna elviselni. Nem a vörös hajam volt az, amivel kilógtam a többi, beosztandó tanuló közül, és nem is az, hogy milyen szorosan fogtam közben Lilinka kezét, hanem az, hogy társaimmal, akikkel hírnököknek neveztük magunkat, kicsit túlkorosak voltunk a beosztási ceremóniához, és a lehető legkevésbé britek. A falak hamarosan új tanulókat fognak fogadni, akik technikailag ezen leírás mindkettőjének megfelelnek majd. Épp csak nem a Durmstrang rideg légköréből érkeznek majd.
A tizenöt éves énem nem produkált volna az igazgatónő bemutatására egy rövid, de tiszteletteljes meghajlást az asztalnál. Tekintetem végigsiklik azért a diákok asztalánál, de kicsi az esélye annak, hogy ismerős arcba botlok. A végzős diákok nem voltak még itt abban az évben, amikor ezek a falak vendégül fogadtak, a lépteim pedig már messze vittek az országból, amikor ők először pillanthatták meg a Nagyterem elvarázsolt mennyezetét. A Hugrabug asztalánál azért megpillantom Holdent, aki a jelek szerint letett az olyan hülyeségekről, amik miatt nyár elején meg kívánt halni. De ugyanúgy keresem Morgensternt is a Mardekárnál. Talán épp ott ül, ahol annak idején mi is helyet foglaltunk Liliyával.
Biccentek egyet Longbottom felé, amikor találkozik tekintetünk. Háborús hős, és úgy tudom, jóban van Potterral. Tekintetem ezután pedig Fawcett professzoréra vándorol, akivel egyszer már kis híján kollégák lettünk, de az ex-aurornak végül más ambíciói voltak. Mind a kettejükkel ildomos lenne megtartanom egy beszélgetést az aggályok kapcsán, ami az óceánon túli helyzetet illeti. Az alkalom most nem megfelelő, de mindenképpen beszélni fogok mindkettejükkel.
Hallottam az amerikaiak pavilonjáról, és nem csak hogy jól ismerem azokat az elveket, melyek alapján azt az installációt létrehozták, de azokban éltem, abban születtem, és az életemnél is jobban hittem benne.
Öntelt és ostoba az, aki azt gondolja, hogy a Roxfort az a hadszíntér, ahol megvívhatja ideológiai csatáit és nyerhet is benne. A Roxfort eddig is megvédte magát. Ezután is meg fogja. Engem is legyőztek.
- Kíváncsi vagyok, a Durmstrangban mit fognak szólni ehhez, professzor. – kérdezem a mellettem ülő Oakleyt, aki már akkor mentorom volt, és tulajdonképpen végigkísért azon az úton, melynek egy kitérője, állomása ez a pozíció. Természetesen ez most se történhetett másként. Amióta McGalagony igazgatónő felajánlotta a helyet, többször találkoztam vele, vagy váltottam baglyokat. Mindig számítani fog nekem Oakley professzor véleménye. Most is szükségem volt a segítségére, hogy átnézze és átbeszélje velem óravázlatok tucatjait és tanácsát kérhessem, hogy kerülhetem el, hogy olyan legyek, mint a legrosszabb volt tanáraim. Vendégelőadóként volt már pár órám a Mandragórán, de az azért még sem nem ugyanaz.

[- Hééééé -]

summer dissolves in my mouth
and i can't even remember what it tasted like
❀ 2005 szeptember 1.

A többséggel ellenben, ha Blaze Florancet kérdezik? Kurvahosszú volt a nyár.
Alapvetően nehéz úgy, ha tulajdonképpen… nem történik semmi? Mert a Világkiállítás után nem történt semmi, ahogy az szokott: Írországban, vagy csak abban a völgyben, ahol augusztus végén már szíve szerint a fűszálakat számolta volna, vagy tényleg megfulladt volna valami teakeverékben. A saját gondolataiban.
Nem szereti a csendet - kellemetlenül hangos, túlságosan… eluralja a teret. Nem nagy a házuk. Egyszerű feltölteni. Anyával hamar kibeszélték a tanévet, persze, meg a jelentéktelen dolgokat, meg azt, hogy milyen volt Barcelona - és bár azt illetően voltak dolgok, amikről nem beszélt - nem tudott beszélni -, kifejezetten sokáig tudta nyomni. Minden másról.
De aztán eljött az augusztus.
Nem gondolta volna, hogy még a napsütést is megunja. Nem sokszor jön, meg gyorsan el is illan, de mégis… annyira. Szörnyen unta magát.
Szóval igen - Blaze várta a tanévet. Úgy, mint a friss levegőt, mert még egy csendben eltöltött nap, és valószínűleg megfullad: dolgoktól, amiket nem mondanak ki, dolgoktól, amiket nem mondhat ki. Levelektől. A kávé illatának emlékétől az orrában. Néha még a cigi íze is ott játszott a nyelvén; néha, éjszakánként.

Rosszul kellene magát éreznie, ugye? Anya mindig annyira… megtörtnek tűnik, amikor visszaindul a Roxfortba, pedig ez már a hetedik év, az utolsó, ami egyébként még mindig kifejezetten furcsa gondolat, pedig volt rá egy nyara - egy nagyon hosszú, nagyon lassú nyara. Ez a gondolat még mindig nem érte utol egészen; talán nehezen tud elengedni dolgokat. Vagy talán fél tőle, hogy túl könnyedén.
Néha valóban rosszul érzi magát - mintha valami rosszat csinálna, amit nem szabadna, pedig valójában? Csak élvezi az életet; kapaszkodik belé, mintha bármelyik pillanatban elcsúszhatna előle, és ezzel semmiféle szabályt nem szeg, ugye? Nem olyanokat, amiért anya tényleg haragudhatna.
Nem beszél arról a találkozóról. Nem is gondol rá - egyenesen rohan előle, mielőtt egyszer utolérné ez is.
Mint a megbűvölt kis futónövény az ablakalatt, a falon; mindig feljebb, mindig tovább; nem elég sosem.

- Hééééé - akkora lendülettel jelenik meg az asztal mellett, hogy az valójában lehetne közveszélyes is - mégis ki szerint volt neki pont a mardekárban a helye? Már olyan sok emberrel megállt idefelé beszélni, hogy lehet, helyet sem hagytak neki a padon - ami egyébként istenkáromlás volna, ha őt kérdezik, valószínűleg háborogna is érte, és azt a legtöbbek szerint jobb is elkerülni -, de ő azért szélesen vigyorog: ki tudja, talán a vacsora közeli gondolata, talán a beosztási ceremónia, amit mindig olyan figyelemmel néz, hangosan és pofátlanul tippelgetve, kit hová oszt majd a süveg; vagy lehet, hogy ő egyszerűen csak  tényleg kurvára szeret itt lenni, és ezt még a közeli tanórák gondolata sem ijeszti el igazán. Vagy a RAVASZ. Rendben. A RAVASZ-ra még nem gondol senki, ugye?
- Hölgyeim és uraim - az utolsó kibaszott év. - Befurakodik Nialennel és Amyvel szemben két random háztárs közé: kifejezetten pofátlan, meg éppannyira észre sem veszi magát, ennél boldogabb is már csak akkor lehetne, ha megjelenne végre a vacsora az asztalon.
A nyitóbeszédet már ismeri - ő is, meg mindenki, inkább az asztalra könyököl közben és az egyik kelyhet babrálja pálcájával. Őszintén? Kifejezetten nem érdeklik a tanári kart érintő változások; azért tapsol, mert tapsolni illik, de fejben már valahol egészen máshol jár. Kint a birtokon, lent a pincében, akár még a könyvtárban is, valójában bárhol - csak mindig valahol messze.
A Trimágus Tusa ellenben olyasmi, ami vonzza a figyelmét - felszegi az állát, átnéz a többiek felett, kicsit össze is vonja a szemöldökét: valami bizsergés szalad végig a gerincén, egészen az ujjaiban érzi.
- Najó - inkább magának mondja, mint a többieknek; pillantása még McGalagonyon, a koncentrációja egészen jellemzőtlen. Csakis a hetedév diákjainak… Felgördül a szája széle - már nem is figyel, nem igazán. Visszafordul Nialenék felé, már megint kurvára vigyorog, most kevésbé ártatlanul, mint legutóbb; kifejezetten van valami a szemében. Valami, amit valószínűleg hidegvízzel kellene kioltani - mindenki más szerint.
- Kurvajó! Halljátok, szerintetek a Beauxbatonosok tudnak egyáltalán angolul? Vagy most minden órán ott fog állni a sarokban valami fordító? Egyáltalán együtt lesznek az órák? Hmmmm. - Visszakönyököl az asztalra - néhány pillanatra még a megjelenő vacsora sem villanyozza fel, annyira elmerül saját gondolatai kavalkádjában. Nem is kell igazából többet hallania - ő egészen biztosan ott lesz. A Serlegnél, a nevével egy cetlin biztosan.
Kis más, ha nem ő, hm?

a binding contract?

Bár az arcomon már nem látszódik, én mégis úgy érzem, mintha még mindig vörös lenne az arcom a vonaton való sírástól. Még átintegetek a Griffendélesek asztalához Annienek, amikor helyet foglalok Holden mellett a borzok asztalánál. Nyáron nem volt időm ezeken gondolkozni, ma azonban folyamatosan arra tudok csak gondolni, hogy ez volt az utolsó. Ez volt az utolsó, hogy a Roxfort Expressz szeptember elsején elrobogott velünk a kastélyba. Ez volt az utolsó, hogy megtapsoltuk a beosztási ceremónián az összes elsőst, és nem csak azokat, akik a lojalitás sárga színét öltik majd magukra. Ez lesz az utolsó, hogy a nyitóvacsorát követően elsősöket kísérhetek az ecetes hordókkal őrzött klubhelyiségünkbe, és biztosíthatom őket arról, hogy nem csak mint prefektushoz, de mint a Diákjóléti Bizottság elnökéhez is forduljanak bizalommal.
Külön tapsot érdemel az új gyógynövénytan professzorunk. Bimba professzor gyönyörű búcsúztatót kapott, és boldogan töltheti nyugdíjas éveit. Az RBF-em ugyan kiváló volt a tantárgyából, de nem ismerem igazán a szaktekintélyeket a témából. Nem is tudtam, hogy Longbottom professzor, mert a neve háborús hősként természetesen fennmaradt, ennyire jó botanikából.
- Romanov, Romanov… Vele levelezett Annie nyáron. – kicsit gondolkoznom kell, mert egészen biztos vagyok benne, hogy nem csak mágiatörténelemből hallottam már ezt a nevet.
- Ti felveszitek? Érdekesnek tűnik, de nem tudom, a bájitalok is olyan rosszul mennek. – kérdezem a mellettem ülő Holdent és a velem szemben lévő Almát. A bájitaltan nagyon praktikus és fontos tudomány, az elméleti részekkel nincs is bajom, de amint fel kell vágni egy aszfodélosz gyökeret vagy fel kell porítanom a bikornis szarvat… Közben persze rendkívül büszke vagyok Anniere is, amiért bele mert fogni egy ilyen komplex és nehéz mágiatudományba. A lénygyógyítás miatt pedig tényleg hasznos lehet majd neki.
Aztán a teremre leülepszik a döbbent, de izgalommal vegyes csend arra a pár másodpercre, amíg feldolgozzuk az igazgatónő által elmondottakat. Ha jól értem, ez egyfajta cserediák program? Jönnek ide a franciák és az amerikaiak? És mi is mehetünk hozzá? És mi az a Trimágus Tusa? Talán csak a nap eddigi izgalmai azok, amik elfeledtetik velem Cedric Diggory nevét, hiába található ott a fotója még mindig a Borzodúban.
- Ti tudjátok, mi ez? Valami párbaj verseny? – kérdezem a tapsolás közben. Az asztalokon megjelenik a temérdek étel, de épp csak egy keveset veszek a tányéromra, azt is inkább illemből, az alkalom miatt. A vonatos ünnepségen eleget ettem ahhoz, hogy most ne legyek egyáltalán éhes.
Még mindig vannak olyan pillanatok, amikor hátrányként érint, hogy mugli kultúrkörből származom, és még annak is egy elszigeteltebb köréből. Logikusnak tűnik, hiszen valami tusáról van szó felsőbbéveseknek. Biztosan jól fog majd jönni az a tapasztalat, amit tavaly szereztünk Nialen és Amy illegális párbajszakkörén. A Mardekárosok asztala felé pillantok, és ki is szúrom őket Florence-szel szemben. Jó lenne, ha ennek fényében lenne megint Bloody Wands gyűlés, csak talán kevésbé házibuli jellegűen.
- Biztosan érdekes lesz, jelentkezem majd, amint lehet. – megsimogatom Holden hátát a Tusával kapcsolatos teljes tudatlanságban. De hát szó nem volt eddig arról, hogy sárkányokkal kéne ott birkózni.

[Évnyitó]

Évnyitó

"Dreams get you into the future and add excitement to the present."

2005. szeptember 1.

hangulat

A felhőtlen égen már fényesen ragyogtak az első őszi nap csillagai, amikor leszálltam a barátaimmal teli kocsiról a Roxfort előtt. Megálltam egy pillanatra és felnéztem a kastélyra, amelynek ablakain kiszűrődött a hívogató, meleg benti fény. Az utolsó évem... - futott át az agyamon a gondolat, ahogy az emberek beszélgetve elhaladtak mellettem a bejárat felé és az arcomra kúszott egy keserédes mosoly. Megráztam a fejem, hogy megszabaduljak a negatív gondolatoktól és a lábaim körül lobogó talárral én is elindultam a roxforti éveim utolsó évnyitójára.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Miután a Teszlek Süveg beosztotta az újdonsült elsősöket, vidám zsivaj lett úrrá a Nagyteremben összegyűlt diákseregen. Mindenki beszélgetett a mellette ülővel - vagy az asztal távolabbi végében lévővel -, megosztották a nyári élményeiket, illetve a legfrissebb hallott pletykákat azokkal, akikkel nem találkoztak a vonaton, Pár pillanat elteltével azonban megrebbentek a fények és a diákok többsége azonnal elhallgatott és a tanári asztal felé, a pódiumnál álló McGalagony professzorral függesztették várakozó tekintetüket.
Amint az igazgatónő beszélni kezdett és végignézett az elsősökön, eszembe jutott a saját élményem, ahogy először pillantottam meg a kastélyt a távolból, majd áthajózva a tavon először léptem be a Roxfortba. 11 éves kis szívemben izgatottság táncolt, a tekintetem ide-oda ugrált és csodálkoztam mindenen. Aztán a fejemre rakták a süveget és pár másodperc múlva beosztottak a Hugrabugba. Boldogan csillogó szemekkel rohantam oda a házam asztalához, ahol barátságosan üdvözöltek és mutatkoztak be, néhányan majdnem átesve az asztalon. Azonnal éreztem, hogy biztonságban vagyok.
A következő amire feleszméltem a mélázásomból, hogy McGalagony bemutatta az iskola két új tanárát, illetve bejelentette, hogy újra felvehetjük az Alkímiát a tárgyaink közé. Mosolyogva csatlakoztam a tapshoz, amivel új tanítóinkat üdvözöltük
- Engem inkább az aggaszt, hogy bírnám-e a strapát a többi tárgy mellett.. Én szerintem még átgondolom a hétvégén.. - felelem a velem szemben ülő Ophelia kérdésére.
Mosolyogva figyelem egy pillanatig, ahogy a Holden mellett szorosan ülő lányt aztán újra a az igazgatónőre függesztettem a tekintetemet, akinek a mondandója hallatán a Nagytermen végigszaladt a lelkesedés és az izgalom, ahogy egyes diákok lelki szemei előtt megjelentek a magukról alkotott hősiesebbnél hősiesebb képek.
- Te jó Merlin..! - ennyit sikerült kinyögnöm, ahogy szemeim kikerekedtek a döbbenettől.
Én nem igazán osztottam a többiek véleményét a Tusán való részvétellel kapcsolatban. Egyébként is kerültem a szükségtelen konfliktusokat és erőszakot, mint a pestist, nemhogy még önszántamból felírjam a nevem a jövőbeni PTSD-sek közé!
Miután első reakciók után már mindenki tűkön ülve várta a folytatást McGalagony még hozzátette, hogy a Roxfortban fogják az eseményt megtartani, a külföldi vendégek pedig az lvermorny és a Beauxbatons diákjai lesznek. Ezután nyilván szóba került az is, hogy mit kap a nyertes, ami biztosan sokaknak hatalmas húzóerő, én viszont továbbra is túlságosan szeretem az életemet ahhoz, hogy némi dicsőségért és galleonért cserébe veszélyek elé vessem magam.
- Emellett pedig a jelentkezés továbbra is csakis és kizárólag a hetedik évfolyam diákjainak lehetséges.
Hallelujah! - kiáltottam fel magamban. Még csak az kéne, hogy önmagukat sérthetetlennek képzelő, a serdülőkorba éppen csak belépett bolondok bedobják a nevüket a serlegbe. Természetesen sajnos vannak ilyen hiú ábrándokat kergető nagykorúak is, de ők már felelősséget tudnak érte vállalni. Mondjuk.
Miután igazgatónőnk végzett a beszédével az asztalokon megjelent végre a várva várt vacsora nekem pedig az étel láttán rögtön kordult egyet a gyomrom. Lerázva magamról az előbbi meglepetést, szedek valamennyit a tányéromra - elvégre elég sok cukor került a szervezetembe utazás közben - és újra vidám hangulatban kezdtem el falatozni. Ophelia szavait hallva azonban ráemelem a tekintetem.
- A Tusa egy nagy múltú és borzasztóan veszélyes verseny. Az utolsót '94-ben rendezték meg, akkor halt meg Cedric Diggory - világosítom fel barátságosan szobatársamat.
Bár a reakcióm láttán sokan azt hihetik, hogy ellene vagyok ennek a roppant veszélyes hagyománynak, ez valójában nincs így. Engem is borzasztó nagy izgalommal tölt el, hogy újra megrendezik a Tusát és három iskola ismét összeméri az erejét, közben pedig új barátságok alakulnak nemzetközi szinten. Én csak szurkoló leszek, de már most bizsereg tőle a bőröm, ha belegondolok, hogy milyen fantasztikus tanévnek nézünk elébe.

[- Ez csalás! Egy hónap múlva leszek tizenhét.]

September of Darkness

Hufflepuff Graveyard Table

Tw: offenzív dolgok, melyek nem a user gondolatai

 Sötétség. Újra itt vagyok a Roxfortban, annál az asztalnál, hol a középszerűség nem karót és napot vonz, hanem valamiféle diadal, ezen hazugsághoz pedig csatlakozott kivétel nélkül mindenki körülöttem. Nem is kellene Süveg, ha valakinek hülyébb feje van az újak közül, szinte biztos, hogy hozzánk kerül.

 Itt is jön a következő.

 Legalább a Zsarnok Csillag merev, ágaskodó sugarai megkímélnek minket nemsokára, és amikor mindenki utálja majd a hideget, amikor a hülye virágaik fagyott csonkokká dermednek, élvezettel fogok mosolyogni egy kupa A+ vérrel a kezemben. Csak azt remélem, hogy szeptember során eléggé lefoglal majd a RAVASZ jelentkezés- ellentétben nyomoronc háztársaimmal, az én RBF-jeim jók lettek. Nem csak abból válogathatok, amiből nem buktam meg.

 Longbottom nem érdekel. Bimbát kedveltem, sok szempontból jobb házvezető volt, mint Miles Fawcett nyomorult nagybátyja, de a tárgya unalmas. A férfi is minden bizonnyal az. A másik dolog viszont érdekel- alkímia. Ezer évem lesz tökéletesíteni a halhatatlanságot, miért ne kezdhetném el már most?

 Azután… Tusa. Felpezsdül holt vérem, mintha fekete szívem ragyogva pumpálná át sötét ereimen. Ki más, ha nem én? Talán ostoba házamnak is megmutatnám, hogy valaki ér valamit, nem előnyökkel kell győznünk. Még ha le is kell írnom azt a nevemet… azután az igazgatónő belebeszél.

 - Ez csalás! Egy hónap múlva leszek tizenhét.- tudom, hiába ég a vérem, hiába voltam potenciálisan hangos, nem lesznek belátással. Hogy is lennének? Még nem vagyok sötét vámpír, és házvezetőnk is híresen töketlen. Duzzogva nézek évfolyamtársaimra- még ha tudom is, ők nagyrészt fiatalabbak. Nem a sötét hónapban születtek.

 Haragomat csak tovább tetézi, amit a hetedéveseink felől hallok. Bezzeg ez indulhat!

 - Ha csak te és egy Taigetosz nevű vak, lobotomizált, pestises troll dobná be a nevét, sem téged választanának, Langley, az sem olyan ostoba, mint te. Amúgy sem kellene a legutóbbi kviddicses szánalom és az ilyen tizenhárom IQ-s megjegyzéseid mellé még egy dolog, amivel megalázod a házunkat.- jelen pillanatban nem érdekel a retorzió, meg hogy ő vagy a többi prefektus mennyi pontot fog levonni. Túlzottan bosszant, hogy ennyire ostoba és életképtelen teremtmények veszik el helyemet, mely nekem járna. Keresztre feszíthetnek, vagy felnégyelhetnek, enyém a vér és az élet.

 - Dobd a második emeleti vécébe a neved… arról tudod, hogy micsoda?- haragomat a lakoma pusztítására fordítom, rá is morgok a nyomorultra, ki elvenné előlem a sajtot. Elegem van ebből az évből…

 Ráadásul, ma még ágyban kell aludnom. A koporsómat nem engedték fel a vonatra. Visszaszító, őrült világ.

  Starts out gold, but never stays

2005.09.01.

Túl  az ajándékozáson, az öröm -ugye? Kérlek, legyenek örömkönnyek!- könnyein, még korántsem ért véget nap. Ophelia öröme kishíján elfeledtette velem, hogy az ezévi évnyitó nem csak boldog és megszokott, de kissé szomorú is. Kényszeresen igyekszem nem arra gondolni, hogy ez az este a kezdete minden utolsónak, ami biztonságot és nyugalmat tudott nekem adni az utóbbi években. Az utolsó, amikor pontosan tudom minek kell történnie és hová kell mennem. Nem ülök többet a Nagyteremben a háztársaimmal a Hugrabug asztalánál, nem kell többet arra figyelnem egy Griffendél-Bármimás meccsen, hogy Annie-t nehogy letarolja valami kapkodó elmebeteg, nem rajzolom tele a pergamenem mindenféle mintákkal az unalmasabb óráim alatt, és az egyenruhámra sem lesz már sokkal több szükségem, tehát meg kell tanulnom elfogadhatóan öltözni. Belenövök, belevállasodom apám ruháiba, pedig én egyáltalán nem akarom őket.

Ezektől a gondolatoktól lelki szempontból teljesen magamba süppedek. Abban a percben, hogy elkezdtem ezzel nyomasztani magam, mintha nem is lenne megállás a lejtőn. Biccentek a bizonytalanságomnak, üdvözlöm a gondolatot, hogy fogalmam sincs hogyan tovább, ahogy azt sem tudom kit kellene erről megkérdeznem. Oda kellene fáradnom valamelyik professzorhoz és odabökni, mint nyilvesszőt a bölény oldalába, hogy egyébként nincsenek karrierötleteim, szóval, ha valakinek esetleg maradt vagy van felesleges, akkor én örömmel elfogadom. És akkor találkozik a tekintetem egy másodpercre Hagenéval, aki, mint közben kiderül immár Romanov professzor, tehát bármi is lesz a jövőmmel, abban biztos lehetek, hogy idén örömmel belepofoz a medrembe, ha újra baromságra adnám a fejem. Romanov, Longbottom, cserélődik itt a tanári kar, eltelik néhány év és a végén még mindenki vadonatúj lesz. Kivéve talán McGalagonyt, nem hiszem, hogy őt érdemes lenne lecserélni.

-Hmm -nyugtázom Ophelia szavait Annie levelézését említve – máris milyen népszerű ez a Ha…, Romanov professzor. Igen, azt hiszem benézek a tárgyára, szerintem érdemes lehet kipróbálni.
Biztos vagyok benne, hogy azt mondta tegezzem továbbra is, ahogy azt Indiában megbeszéltük, de így társaságban nem visz rá az a jámbor lelkem, nem kell mindenkinek azonnal tudnia, hogy én itt parolázom az új professzorunkkal.

Ezután vissza is süppednék a balsejtelmembe, ha nem hallanám meg a szavakat, Trimágus tusa, hetedév, pénzjutalom. Nem ezeket kellene meghallanom, leszámítva az elsőt, de azt jobban járnék, ha a felkészültség és varázstudás követné, de ezek már akadálytalanul úsznak el a fülem mellett. Az meg végképp el sem jut a tudatomig, hogy ez nem a tanulás, meg a vizsgák, meg a jegyek helyett van, hanem így mind egyszerre.
Pénzjutalom.
Itt rekedtem meg. Tudni szeretném, hogy mennyi az annyi, hogy meddig lenne elég a családomnak, hogy mi mindent tudnék megvenni nekik, amit most egyszerűen nem engedhetünk meg magunknak. Merthogy engem nem a dicsőség meg az elismerés foglalkoztat, pedig azok sem érdektelen tényezők, de már az első perctől hátrasorolódnak  a nyereményösszeg mögé. Nem kérdés, azonnal eldöntöm, hogy versenyezni fogok és ebben senki és semmi nem állíthat meg.
Szerencsémre Ophelia közben választ kap a kérdésére Almától, mert én még szinte transzban nézek szét az évfolyamtársaim reakcióit figyelve, mintha ebből ki tudnám találni, hogy kik lesznek azok, akik még bedobják majd a nevüket a Serlegbe. Ez egy esély, lehet, hogy az egyetlen.

Megrázom a fejem, visszatérek a többiek közé, már most is hallok, mint a saját szapora szívverésem, holott az nem juhászodik meg attól sem, hogy Oph megsimogatja a hátam és ekkor fogom fel, hogy mi is hagyta el épp a száját. Őszinte mázli, hogy nem iszom, így csak a saját nyálam nyelem félre és kezdek kisebb köhögőgörcsbe.
-Hogy mit…mit mondtál, mit csinálsz? -fordulok megdöbbent, kissé felháborodott tekintettel Ophelia felé. Ez mégiscsak egy veszélyes verseny, nyilvánvalóan nem szeretném a jelentkezők között látni, sem érzelmi, sem pedig stratégiai szempontból. Mindezt természetesen nem vágom így a szeme közé, a továbbiakban igyekszem megőrizni őseim, ha nem is hideg, de…langyos és átgondolt vérét. Erre azért is szükségem van, mert van olyan háztársam, aki bizony nem szívesen gyakorolja a mértékletességet és a megszólalása engem sem ösztönöz rá különösebben.
-Maisie…-nézek rá felvont szemöldökkel – szóhasználat! Ilyet senkire nem mondunk! Még arra sem, aki tényleg ostoba.
 Szólott a felelőségteljes prefektus, aki momentán azt sem tudja, hogy milyen rendezvényen ül annyi minden jár a fejében.
Érdekes évnek nézünk elébe, az egyszer biztos.

Tanévnyitó

Amikor McGalagony igazgatónő a pódiumhoz lépett, a nagyterem egyszerre vált elcsendesült templommá és izgatott vásártérré. Az ő hangja mindig képes volt mindkettőt létrehozni: rendet teremteni ott, ahol még a gyertyák lángjai is szeszélyesen rebbentek. Ahogy köszöntötte az elsőéveseket, önkéntelenül is a saját első estémet idéztem fel. Az érzést, hogy a szívem olyan erősen vert, mintha a mellkasommal akarná széttörni a Roxfort évszázados köveit. Akkoriban is remegett a gyomrom, és bár igyekeztem bátornak mutatkozni, valójában ugyanúgy fészkelődtem, mint most a hosszú asztalok végében ülő gyerekek.
Neville Longbottom neve apró mosolyt csalt az arcomra. Jó látni, amikor a múltból kinőtt arcok visszatérnek, immár tanárként, példaként. És amikor Hagen neve is szóba került, furcsa, kettős érzés szorította össze a mellkasomat. Egy régi ismeretség visszhangjai keveredtek az újdonság súlyával. Tudtam, hogy lesz dolgom vele, és hogy a diákoknak is különös évet hoz az ő jelenléte.
Minden év új lehetőség; minden ősz olyan, mintha a világ új lapot nyitna előttünk, és a Roxfort falai, a gyertyák fényében, halkan suttognák, hogy itt most bármi megtörténhet. Az új tanév nem csupán feladatok sorozata, hanem ígéret: ígéret új barátságokra, új kihívásokra, új győzelmekre és veszteségekre, amelyek mind formálják az embert. Minden diáknak, tanárnak, még nekem is, ez a pillanat arra emlékeztet, hogy a múlt tapasztalatai mellett mindig ott rejlik a lehetőség, hogy újra próbálkozzunk, újra tanuljunk, és újra felfedezzük, mit jelent bátornak lenni, szeretni, küzdeni és élni – mindezt egyetlen évbe sűrítve, amelynek minden napja új történetet ír.
Amint a Trimágus Tusa szavak elhagyták az igazgatónő száját, szinte robbanásként terjedt végig a teremben az izgatottság. Az asztaloknál diákok csaptak össze tenyerükkel, a griffendélesek hangja messze túlharsogott mindenkit. Én azonban nem csupán az örömöt hallottam meg. A gyomrom mélyén valami hideg, szinte kézzel fogható szorítás jelent meg. Eszembe jutott, hogy milyen sorsokat vitt magával a Serleg. Hogy a verseny dicsősége mögött mindig ott lapult a veszély. Én magam akkoriban kívülről figyeltem, és mégis olyan erősen égett belém a történtek árnya, hogy most is, ennyi év után is éreztem, mintha a Nagyterem falai újra felidéznék a múltat. A diákok csillogó szemeit látva, a fiatalok bátorságát érzékelve, nem tudtam nem elhinni, hogy talán ők képesek lesznek valami mást hozni, mint amit mi ismertünk. Talán képesek lesznek csak játékot, barátságot, valódi próbatételt látni ebben, és nem a veszély árnyékát.
Mikor végül megjelenik az étel az asztalokon, egy pillanatra még McGalagony arcát figyeltem. Nem csupán szigorú igazgatónő volt ő ebben a pillanatban, hanem valaki, aki hitt bennünk. A kastély falai, a gyertyák fényében úszó Nagyterem és az igazgatónő szavai mind emlékeztettek rá, hogy a Roxfort sosem pusztán iskola.

[Annie]

finally, new year
2005. szept. 01.
< everyone >

Az idei reggelem furcsán békésen indult. Talán mert már tudtam, hogy ez lesz az utolsó évem a Roxfortban, és minden apróság hirtelen fontossá vált. A szobám ismerős rendetlensége, az ablakon beszűrődő kora őszi fény. Felvettem a ruhámat, amit előző este gondosan kivasaltam – szokatlanul lelkiismeretesen, de valahogy fontosnak tűnt. Nem is értem mi van velem, sosem készülődtem még ennyire az első napra.
A bőröndöm záródását hallgatva szinte éreztem, ahogy a nyár is bezárul mögöttem. Nem volt különösebben eseménydús, néhány nap Londonban, Világkiállítás Barcelona-ban, és a megszokott levelek barátoktól, amiket mindig mosolyogva olvastam. Annie üzenetei azonban különösen feldobták – tudtam, hogy Ophi születésnapja pont a vonaton lesz, és az egész társaság készült valami apró meglepetéssel.
A peronon szokás szerint káosz uralkodott. A gőzfelhőbe burkolózott Roxfort Expressz látványa mindig megdobogtatta a szívem. Ahogy átsuhantam a kilenc és háromnegyedik vágány oszlopán, újra elfogott az otthonérzet. Nem számított, hanyadszorra éltem át – mindig különleges maradt.
A kupéban hamar megtelt a hely, nevetés, zsivaj, csokoládébékák papírjának zörgése. Ophi születésnapja volt a nap fénypontja: előkerült a csomagolt sütemény, apró ajándékok és sok-sok nevetés. Jó volt látni, hogy még itt is, a vonaton tudunk igazi ünneplést varázsolni. Nem hazudok, ha azt mondom, hogy szerintem a vonat tőlünk és a jó hangulatunktól volt hangos.
A vonatút gyorsabban telt, mint szokott. Egy-egy pillanatra az ablakhoz tapasztottam a homlokom, és bámultam a rohanó tájat: a barnuló fák, a távolban felbukkanó dombok mintha mind ugyanazt suttogták volna – „hazatérsz”.
A kastély látványa, ahogy felértünk a csónakok és kocsik után, most is lélegzetelállító volt. A Nagyterem fényei, a lebegő gyertyák, az új arcok izgatott pillantásai. A hetedik év súlya pedig halkan telepedett rám: utoljára láthattam így, újra, minden ősz elején.
Amikor McGalagony felállt, minden szem rászegeződött. Éreztem, ahogy a társaság elcsendesedik körülöttem. Az igazgatónő mindig is tiszteletet parancsolt, most azonban mintha ő maga is izgatottabb lett volna. Az elsőévesek üdvözlése után, ahogy Neville Longbottom professzort bemutatta, halvány mosoly futott át az arcomon. Egykori hősök, most tanárok – furcsa, de valahogy biztonságot adott.
Az igazi fordulat persze akkor jött, amikor bejelentette: ismét lesz Trimágus Tusa. A teremben azonnal fellángolt a morajlás, az izgatott kiáltások. Én is éreztem a mellkasomban a dobbanást – olyan hír volt ez, amitől a vér is gyorsabban szalad az erekben. Mégis, ahogy a részleteket hallgattam – két bajnok minden iskolából, a Serleg döntése, a felelősség –, egy pillanatra elfogott a józan aggodalom. A Roxfort múltja sosem volt mentes a veszélyektől, és a Trimágus Tusa neve sem csenghetett igazán nyugodtan a falak között. Szerintem nincs olyan ember aki ne emlékezne a legutóbbi Tusánál történtekre. A Sötét Nagyúr, Cedric Diggory... de ezek már csak a múltat képezik, idén minden más lesz. Veszélyes lesz az biztos, de meg lehet majd ugrani.
A mellettem ülők nevetve találgatták, vajon ki fogja bedobni a nevét, én csak próbáltam összerendezni a gondolataim. Valahol mélyen bennem motoszkált a kíváncsiság, de nem hagytam, hogy felszínre törjön. Tudtam, hogy ez több, mint egyszerű játék.
Aztán persze megérkezett Blaze, teljes lendülettel, ahogy mindig. Már a belépésével feldobta a hangulatot: vigyorogva, félig szemtelenül, félig ellenállhatatlanul. Szinte figyelmen kívül hagyta McGalagony szavait – legalábbis úgy tűnt –, míg végül a Trimágus Tusa híre teljesen lekötötte. Láttam rajta, ahogy szinte felvillan a szeme: egyetlen gondolata a Serleg körül forgott.
Amikor ismét megszólalt félmosollyal pillantottam rá. Nem bírtam megállni, hogy ne válaszoljak – Blaze túl harsány volt ahhoz, hogy szó nélkül hagyja az ember.
- Ha nem, te biztosan remekül elmutogatod nekik a termeket meg a klubhelyiséget.. a szavaim mögött volt némi él, de inkább játékosan, mintsem bántóan. Mardekáros voltam, igen – de nem élveztem, ha valakit teljesen a földbe döngölnek. Inkább szerettem kicsit finoman visszaszúrni, aztán figyelni, mit kezd vele a másik.
– Egyébként… – tettem hozzá, miközben a többiek mással voltak elfolgalva – kiváncsi vagyok mennyien fogják kijátszani a rendszert az alsóbb évesek közül és próbálkoznak be valamivel, hogy részt vehessenek. - elgondolkodok a mondaton, majd vállat vonok jelezve, hogy részemről lezártam ezt a gondolatmenetet.
Egy pillanatra elhallgattam, és a gyertyák fényében végignéztem a termen. A diákok arcán lelkesedés és várakozás keveredett. Bennem is. Ez az év más lesz, mint az összes többi. Talán az utolsó nyugodt vacsora, mielőtt minden a feje tetejére áll.
De hát… nem erről szól mindig a Roxfort?

Durva év volt,de egy durvább jön

TW: lakossági trágárság

A vonaton még totális tagadásban vagyok, de a kastélyba belépve már kénytelen vagyok elfogadni, hogy ez az év is el van kezdődve. Így, ahogy kifejezem, passzívan, mert én ugyan nem akartam elkezdeni! Hiányzik a meleg, a tenger, Barcelona, meg a csak úgy a semmibe levés. A hajnali napfelkeltél futások itt azért nem olyan kellemesek a szemerkélő esőbe. Még jó, hogy nem rozsdál be tőle a lábam!
Sokkal jobban vagyok, mint tavaly ilyenkor, mikor még kényszeresen azt lestem, hogy nehogy a szarul járt jobb lábammal nagyon észrevehetően lépjek máshogy, nehogy mindenki észrevegye a nyilvánvalót.
Akkor azon paráztam magamban, hogy lemaradtam a többiek mellett, most meg nézhetem, hogy már senki nincs itt az évfolyamomból és ha csak a koromat nézzük már nekem sem kéne itt lennem. Ezt ennyire erősen szerencsémre csak most érzem, mert amúgy már egészen megszoktam itt a társaságot, mondanám, hogy azért jövök, mert jó a buli és nem sok a köcsög, de ezt még így nem lehet kijelenteni.Igazából a kviddics miatt vagyok itt, meg mert muszáj. Jó, lehet úgy tovább létezni, hogy nem végzed el a Roxfortot, de nem pazarolnám a tehetségem arra, hogy a Kóbor Grimbuszon szedjem-adjam a jegyet egész éjjelente.

Nagyot sóhajtva foglalom el a helyem az asztalnál, ami azt illeti tudnék már zabálni, de előtte még duma van. Remélem McGalagony nem ereszti bő lére, mert hamarosan visszhangzani fog a teremben a gyomrom korgása. Nem szentelek nagy figyelmet a beszédnek, meghallom az alkímiát, mint lehetőséget és hirtelen úgy gondolom, majd felveszem. Hátha nem leszek belőle olyan szar, mint mondjuk Bájitaltanból, bár ahhoz lehet nem hülye vagyok, csak eddig nem nagyon érdekelt, most meg már elég késő lenne hozzá. Kicsit ettől hányás ez a rendszer, mert, ha most nem leszek egy év alatt kiválogatva a többi közül, akkor elég kevés más lehetőségem marad, mert valljuk be, basztam a tanulásra éveken keresztül. Na mindegy, majd lesz valahogy, mert…
Hogy mi van?
-Akurvamindenit!- ez így jön ki egybe, jóval hangosabban, mint szeretném, végtelen lelkesedésemben kicsit fel is emelkedem ültömből, amit akkor veszek észre, mikor már legalább tízen azt nézik, hogy mit fibrillálok itt örömömben.
Trimágus Tusa basszameg! Ha tudnám kinek az ötlete volt, hogy épp itt és pont most, hát esküszöm körbecsókolnám. Ez kell nekem! Ha ettől nem fedeznek fel, akkor aztán semmitől. Amúgy meg…szerintem rohadt jól mutatna a fejem az újságokban, meg ez az egész, úgy rendesen bele tudna tolni a szakma pofájába. Onnantól kezdve meg már csak az nem vesz észre, aki nem akar. De akarnak majd, ebben biztos vagyok. Asszem.
-Na?-nézek a körülöttem lévőkre-Vagytok erre a kis orosz rulettre? Elméletileg volt már egy csomó haláleset.
Így varázsolom én sokkal hívogatóbbá a versenyt, bár a kérdésemet inkább Siennának címzem, mert van egy olyan érzésem, hogy egy kis kihívás neki is jól jönne, meg amúgy elég esélyesnek is tartam a maga mezőnyében.

-Ha engem kérdeztek-teljes tudatában vagyok annak, hogy nem kérdezett senki, mert, amit mondani akarok az többek számára egyértelmű-  én inkább szambázok ki bármilyen varázslény elé egyszál alsóban, minthogy csak gondoljak is a dolgozatokra meg a vizsgákra. Ezek kibaszott szadisták!

Kegyetlen. Az fix, hogyha bajnok leszek, és az leszek, mert nincs más út, szóval akkor a seggemen kell majd vennem a levegőt, hogy ne csesszenek meg semmiből.  Amúgy is, szeretném látni mit tartogat a külföld, mert gondolom lesznek ismerős arcok, mondjuk olyanok, akikkel már Barcelonában egy elegyedgettünk. Azt mondjuk értékelem, hogy nem az oroszok jöttek, pontosabban csak egy és remélhetőleg az majd nem akar annyira pofon verni, mint azok, akiket eddig láttam.
Most aztán van min gondolkodni! Még azt is elfelejtettem, hogy nem sokkal ezelőtt még egy sárkányt is fel tudtam volna zabálni, innentől kezdve meg arra kell készülnöm, hogy lehet fel is kell.

[her:]

A N T I  Ω  F R A G I L E

"i can

                       fix
                                               her"
                                                                                her:

+18! szégyenítés, politikai kritika, valós történelmi traumák, feltételezés, 'öngyilkosság' említése.
        Ahogy minden évben, most sem maradhatott el a jól megszokott liberális szócséplés az egyenlőség éltetéséről, parlamentális demokráciáról, meg arról, hogy mi mind azonosak vagyunk - és ahogy minden évben, most is tudom, hogy értelmetlenül. Nincs olyan alacsony léc, amelyet ebben az iskolának nevezett, középszerűséget támogató szellemi kútmérgezésben ne lehetne leverni akár már szeptember első hetében.
        Annak biztos tudatában foglalok helyet, hogy idén már senki nem várja tőlem a szünidő hasznosságát értéklendő félrebeszélést - az elsőévesek pedig még értenek egy csúnya oldalpillantásból, ha mellém veti őket korán kezdődő elmebajuk. Nincs kétségem afelől, hogy a Roxfort nem változtatott jól bevált kötődő életre-nem-nevelésén, és a korai infarktust csalogató étrend mellett idén is tort ül majd közöttünk, rajtunk a teljesítménynélküliség. Bárhogy reménykedtem is a magam beosztását követően, rá kellett ébrednem a fájdalmas igazságok egyikére: a Mardekár többet ígért, mint a többi csoportosulás, és annál nagyobbat bukott.

        - Ravensong, neked ki adott engedélyt arra, hogy kimássz abból a konyhai hulladéknak használt vödörből, amelyből a lelked született? Csak akkor ülhetsz mellém, ha erre az alkalomra megszűnsz önmagad lenni. - kelletlenül húzódóm arrébb, azzal a kiegészítéssel, hogy még mindig megismétlődhet a tavaly előtti lépcsőkorlátos incidens. Az olyan nyugati ostobaságok, mint az empátia, biztosan nem állítanak meg abban, hogy emlékeztessem, mi történik a farokcsont és a kőkorlát találkozásakor.
        De Ravensong kitartása felmenti az alól, hogy ő legyen a leghitványabb ennél az asztalnál. Mindig azt gondoltam, hogy a Roxfort egy kivétel: az utolsó helyért sokkal élesebb a verseny, mint az elsőért. Itt van valahol például Llewellyn, akivel kapcsolatban mindig joggal merülhet fel az elhárító önvédelem doktrínája. Most sem gondolom, hogy a megelőző csapás egy olyan elv lenne, amelyet az előző században kellett hagynunk..
  
        - És vajon idén a nepotizmus vagy a csalás nyeri meg nekünk a Tusát? - csak azért nem szólok rá Florance ék-hadműveletére, mert ezzel végleg megszabadulok Ravensong kísérleteitől arra, hogy véletlenül átkaroljon. Megannyi év után sem értettem meg az angolok modorosságát, vagy hogy miből fakadhat szociális hátramaradottságuk, melyet a legutóbbi háború közelsége sem magyaráz meg. Valóságos statisztikai anomália, hogy ilyen nupcialitás mellett sem tűntek el a történelemből - az alapigazságot kivéve, hogy a rossz dolgok mindig lehetnek még rosszabbak. Erre kellett volna gondolniuk akkor, amikor alkalmazták Romanov professzort, ennek kimondatlansága szintén az iskola szegénységi bizonyítványa.
        - Montague, sosem okozol csalódást, ha csalódást kell okozni. Lehetne, hogy csak egyetlen estére parancsolsz a hormonjaidnak, mielőtt hamarosan visszatérhetsz szerepedhez a teremtésben, és szégyent hozhatsz ránk egy újabb csapat diák előtt? - leszúrom a villát az épp felvágni készült szelet húsba nyomatékul. Valóságos bőségszaruja vagyunk a szégyennek, elég csak O'Hara tavalyi szégyenteljes szeppukujára gondolnom, de ahhoz sem fér kétség, hogy idén bebizonyítjuk, Dante igencsak gáláns volt a pokol leírásában kapcsolatban. A pokol bizonyára a Roxfort lesz ebben a tanévben.
        
        - Ez kisebb mértékben neked is szól, Traverse! Remélem, a te frissen meglelt hormonjaid sem akadályoznak meg abban, hogy holnap reggel a szokásos helyeden, futásra készen várj a Viadukt kijáratánál. - idén bizonyára népbetegségként terjed majd el a diáktársaim között a romantikára való hajlam. Ahogy a népbetegségek is: az a serleg, ha megtehetné, bizonyára helyettünk is egy külföldi diákot választana. Talán nem franciát, ott még nem tartunk - az Ilvermornyról pedig nem sokat tudok az ismerhető szakirodalmon kívül. Rossz ómen, hogy épp erről a nemzetek hamvedréről vettek példát, amivé a Roxfort vált, de hajlandó vagyok megelőlegezni némi bizalmat azoknak, akik elnyerték az angolok elől a 20. századot.
        - Mindenesetre bárki is lesz a bajnok.. bízom benne, hogy olyan rejtett képességei vannak, amelyekkel még nem találkoztam, ellenkező esetben sajnos az a halálfaló halott, aki megnyerhetné nekünk idén is. Szomorú volna, ha az amerikaiak ebben is jobbnak bizonyulnának, a franciákat pedig nem említem, étkezés közben illetlen lenne, ha nevetnénk. - gyorsan felszelem a maradék húst, mielőtt alaposan végignéznék a diáktársaimon. Nem tudom, szeretnék-e részt venni ebben a versenyben, még azok után sem, hogy nem sok méltó név jut eszembe.. Nem tudom, hányszor tudom elviselni a liberális demokrácia mindenki-pont-ugyanolyan-jó késszúrásait az oldalamban.
        

[- Igeeen… kibaszott fura. Jövő ilyenkor már tudjafasz mi lesz. Ugye?]

We are war

Slytherin Table

Tw: kurva sok káromkodás, rengeteg szégyenítés, general Nialen bullshit

  Kurva éhes vagyok. Nem akarom persze elbaszni szegény kis elsősök beosztási szarját, még ha nem is bánnám, ha felpörgetnék- ilyet többet úgysem látok. Kivéve, ha professzor leszek. Nialen Travers professzor… Kurvára ez az utolsó.

 Ahogy nézem az elsősök érkezését, egy pillanatra eszembe jut, hogy milyen volt nekem itt, milyen volt az első hat év- határozottan jobb, mint előtte az életem. Amyvel előtte is jóban voltunk, de Blazet biztosan nem ismerem meg, ahogy a most is a velünk szemben ülő Orint bámuló Damient sem. És most nem lenne Soff sem úgy… lenyűgöző évek voltak.

 És volt kurva sok más dolog is.

 Meglepő a barátságom Orinnal, még ha nem is merem magam teljesen elengedni magam mellette- biztos módja, hogy falhoz basszanak, vagy a földre. Soha nem hittem, hogy példakép leszek, aztán legalább két fiú azért edz, mert inspirálta őket, hogy úgy széttörtem finnighangecit, hogy visszavonult és Opheliának kellett beállnia a helyére- ami a legbizarrabb dolog, és ellentétben Zafira Soffgambitjával, epic fail lett. Bár a Soffgambithoz kellett Connieboy hisztije is- remélem, hogy idén összekaparja magát végre, mert nagyon gáz lesz az eredmény. Kíváncsi vagyok, hogy az új fogó jobb lesz-e Lolesznél, bár nem számítok rá- Zafira az iskola legjobb kviddicsezője. Igaz, idén már csak 50 pontot ér a Cikesz, szóval ha Connor hajlandó passzolni Blazenek meg Sterling utódjának, bárki lesz az, sínen vagyunk. De ez Connieboy, tudja fasz, szerintem impotens ha nincs kvaff a kezében.

 Kicsit elkerekednek azért a szemeim, ahogy Blaze bekúródik velünk szembe- meglöki Orint. Biztos nem látta, hogy ő az- igyekszem menteni a menthetőt.

 - Igeeen… kibaszott fura. Jövő ilyenkor már tudjafasz mi lesz. Ugye?- aztán, mielőtt kaja és szomorú nosztalgia áldozata lenne az este, meghallom, mit mond az igazgatónő.

 Elsőre nem örömet érzem- Yuria mégis visszatolja azt a tolvaj pofáját! Ne már, baszdmeg, belefojtom valamibe… aztán kiderül, hogy Ilver. Hála a kibaszott égnek! Maradjon ott, kúrjon apámmal, és örüljön magának.

 Ez egy kurva jó lehetőség. Jelentkeznem kell- melyik fiú lenne jobb Nialen fucking Traversnél ebben a kurva iskolában? Mennyire lehet nehéz lenyomni egy hülye amcsit meg egy franciát? Az a pénz segítene… helyrehozhatna mindent. Nem félek a sárkánytól sem. Amúgy is, milyen sérülésem lehetne, ami eddig nem?

 Tudom, hogy régen le is szartam volna, hogy talán meghalok. Idén? Valahogy más…

 Éppen válaszolnék Blazenek, amikor Rosanne megelőz… vagy Rozmerta? Basszanak meg, ha emlékszem, azt tudom, hogy Montague a vezetékneve. Vagy Mortague? Lehet meg kéne jegyeznem lassan, bár Orin simán lehet, hogy kinyírja, mielőtt érdekes lenne. Nem tűnik úgy, hogy kedveli, és Damienen kívül mindenki tudja, hogy mivel jár ez.

  - Igen… le kell nyomnom a franciákat meg amcsikat úgyis… gondolom ti is bedobjátok.- Orinra nézve mondom a kérdést de Blazehez és Amyhez is szól. Kétlem, hogy Orin kérdéses, gondolom mi hárman vagyunk esélyesek a fiú bajnokra- a többi házban lényegesen gyengébb mindenki. Talán pár griffendéles van…

 De Orin biztos. Senki nem jut eszembe, akinek nem tépné le a fejét hátrakötött kézzel a lányok közül- Venus könyvekből jó, a többi mardekáros csaj lófaszban sem, a másik két házban is mindenki alatta van (igen, másik kettő).

  - A női bajnok te leszel, az kurvára biztos. Meg jó eséllyel az egész, a franciák mindig szarabbak voltak nálunk, az amcsik meg most jönnek először. Bárki lesz a másik négy, rá fognak baszni.

┏━━━━༻❁༺━━━━┓
watch it all burn down,
no SPF
┗━━━━༻❁༺━━━━━━━━┛

TW: minimális káromkodás

Csak Viv kedvéért teszek úgy, mintha lekötne az elsősök beosztása. Emlékszem a magaméra, és arra, hogy mennyi tekintet keresztezett. Kínos volt és kellemetlen. Már akkor legszívesebben felhúztam volna a megörökölt gyűrűt. Vagyis fogjuk rá, hogy megörökölt, nem pedig csak kinyilvánítottam rá az igényemet azáltal, hogy pár éve egyszerűen elhoztam otthonról. Negyedévre kezdett érdektelenné válni, hogy melyik elsős hova fog kerülni ebben a közös trauma-bondingban, hiszen még fogadni sem lehet ezekre rendesen. Ötödévre pedig már csak megszokásból tapsolok arra, ha a Süveg valakit legnagyobb szerencsétlenségére épp a mi asztalunkhoz üldöz.
A Roxfort hagyományosan olyan gyorsan cseréli a tanárait, mint más az alsóneműjét, és ez nem csak egyetlen, kiemelt pozícióra vonatkozik, hanem általánosan mindenre a háborút követő időszakban. Bimba nyugdíjazásáról persze még a Holdon is tudni kellett, akkora fesztivált csináltak neki tavaly (amire természetesen eszem ágában sem volt elmenni). Így sokként talán nem ért mindenkit a tanárnő lecserélése valaki fiatalabbra, aki még nem égett ki eléggé, és a tapasztalatlanok sajátjával és naiv lelkesedésével próbálhat rendet tartani az órákon. Sosem lelkesedtem azért, hogy megtanuljam a növények latin neveit, és alig várom, hogy az RBF-ek után megszabaduljak ettől a tantárgytól. De talán ez az egy év is elég arra, hogy lássam szépen, lassan de biztosan összeroppanni az új tanárt, mert ez csak idő kérdése. Bizonyára ez fog történni Romanov professzorral is.
- Hmm, egészen biztos vagyok abban, hogy se Potter, se Diggory nem volt lány. – ennyire elbaszták volna azt a Serleget? Így el tudtak rontani egy ilyen ősi, mágikus tárgyat, hogy most már minden iskolából csak két bajnokot engednek? Nagyon erős lehetett az az összezavaró átok, amit a Serleg kapott, hogy azt se tudta Potterékről, fiúk-e vagy lányok.
- Ezek után nem csodálnám, ha a legjobbat se tudná kiválasztani. Még neked is lenne esélyed, Jenkins. – töltök magamnak egy itallal a vacsorához. Nyugodtan dobja csak be a nevét, reális, hogy ő lesz a Roxfort bajnoka.
- Mondjuk még mindig inkább te, mint bárki a Hugrabugtól. Elég kínos volt az a múltkor is. – állítólag van egy saját szentélyük Diggorynak képekkel, gyertyákkal meg mindennel. Ha Lady Cringeheart tovább feszíti a húrt, akkor teszek arról, hogy neki is emeljenek egyet.
Hogy Montague mit mondott? Jól hallottam, hogy belénk, alsóbb évesekbe állt bele? Pedig direkt nem figyeltem arra, ami az asztalnál a felsősök közt zajlik, nem rám tartozik. Gyilkos pillantásokat vetek felé a feltételezésre, és ha nem lennének ilyen rövid lábaim, akkor minden bizonnyal megpróbálnék belerúgni a bokájába jelzés értékűen. Lehetetlen innen, hogy elérjen odáig a lábam, így ezt most megússza. Egyelőre. Lehet, hogy nem veszítenénk vele sem a Tusán, hiszen megélte a nagykorúságot úgy, hogy Orinnal jár egy házba és egy évfolyamba. Az pedig köztudott tény, hogy ő egy sárkánynál is veszélyesebb. Inkább dobjanak lethifoldok közé, mint a felbőszített Orin mellé. Nyilvánvalóan ő a Roxfort legjobb női bajnoka, még ha a leginkább Scrimgeournak is szurkolnék, ha nem bukott volna már meg ez a rendezvény eléggé.

[- Mindenképpen szurkolok majd neked. Én is szívesen bedobom a nevem… bár engem biztos nem húznak ki.]

The last first day

Gryffindor Table

 

  A Nagyterem látványa segít kiölni belőlem a szorongást, kevésbé érzem valódinek tőle az elmúlt két hetet. Hogy is lehetne bármi baj, amikor itt vagyok- vetettem egy pillantást a tóra, és a szigetünk ott van, Revan itt ül mellettem, és mindenki olyan, mintha csak tegnap lett volna, hogy nyár elején vonatra szálltunk. Mintha tegnap lett volna a végtelen tenger, a barcelonai ragyogás, a verseny, amin egyáltalán nem szerepeltem rosszul. Az elmúlt két hét olyan, mint egy rossz álom. De ébren vagyok.

 Itt van Revan. Nem olyan messze itt van Amy. Itt van Skylar- újra. Itt van Annie. Itt van Chikara- itt van az egész csapatom. Ha kell, itt maradok a Téli Szünetben is majd, azután meg… azután olyan messze van. Csak megszerzem a RAVASZ-aimat, azután úgyis fizetnek majd az aurori képzésen. Családom pedig akkor is van, ha anyám inkább kirak a sajátjából, mint hogy igazat mondjon.

 Nos, a kvaff nem nálam van. Neki kell lépnie.

 Nagyrészt boldog a mosolyom, ahogy a házunkba osztott boszorkányoknak és varázslóknak tapsolok- eszembe jut, hogy amikor én sétáltam az asztalhoz, és megjátszott magabiztossággal, de valódi örömmel leültem Revan mellé, nekünk Minnie Balmoral tapsolt. Vajon rám is emlékezni fog valamelyikük hat év múlva? Ez csak rajtam múlik.

 Tapsolok az új professzoroknak is, a mosolyom csak akkor lesz zavart egy pillanatra, amikor rájövök, hogy Longbottom helyett végig Lutece professzorra ragadt a tekintetem. Egy kicsit a kezemet nézem, miközben igyekszem olyan dolgokra gondolni, amelyek elterelnek- például az Alkímiára. Érdekes lehet, de nem tudom, mennyi energiám lesz- idén minél jobb jegyek kellenek a fontos tárgyakból, idén vissza akarom rakni a Griffendélt a legjobb kviddics csapatok közé- idén be akarok járni minden helyet, annyiszor, ahányszor csak lehet. Természetesnek, mindennaposnak tűnik a hétvégi piknik a szigetünkön Revannal, az enyhén ázott őszi levelek az erdőben, az ezernyi rejtett folyosó a Kastélyunkban- néhány hónap, és csak a faluból nézhetem majd a tornyot, ami az otthonom volt. Szívesen elölről kezdeném, de ez lehetetlen, és kár lenne tönkretenni ezt az estét, ezt az évet.

 A Trimágus Tusa azután megragadja a figyelmemet, már épp mielőtt kitalálnám, mit fogok enni- hiába álmodoztam a legócskább ételekkel a kezemben a roxfortos vacsorákról másfél hete, azt teljesen elfelejtem most. Túl izgatott leszek, anélkül, hogy gondolkodnék.

 Nincsenek kiemelkedő mágikus gyengeségeim. Amy illegális párbaj klubja alapján tudom, amit az órákon is sejthettem: kevesen vannak hasonló szinten, és ők sem hiszem, hogy legyőznének. Emellett rengeteg energiát fordítok edzésre- a háború és Potter miatt mindenki ismeri a Tusát, több diákkal beszélgettem, aki élőben is látta, és mindháromban hatalmas előny, hogy kitartó vagyok.

 De bármilyen jó vagyok, Orin jobb nálam. Talán én vagyok hozzá a legközelebb, de ez nem jelenti, hogy nem erősebb nálam, nem edz többet, és ha párbajozásról van szó, egyetlen találatot sem tudtam a két párbajunk során bevinni ellene. Annak is örülhetek, hogy kibírtam ellene fél percnél tovább.

 Nem én leszek az, még ha kettőt választanak is.

 - Mindenképpen szurkolok majd neked. Én is szívesen bedobom a nevem… bár engem biztos nem húznak ki.- Revannak nem kell kifejtenem, hogy miért nem, és gondolom a többi lány is tudja, hogy Orinnak elég elindulnia, és győzött. Az egyetlen rajtam kívül, aki mágikus képességekben közelebb kerülhet még, a Mardekár prefektusa, és ő sincs közelebb Orinhoz, mint én. Revan kétlem, hogy bedobja a nevét- más pedig nem jut eszembe, aki egyáltalán szóba kerül. Zafira remek kviddicsező, de más területeken szerintem jobb vagyok nála, a többieket pedig vagy nem érdekli, hogy kiemelkedjenek, vagy nem akarnak eléggé.

 Apám biztosan bajnok lenne. Nem akarok ugyanakkor irigykedni Orinra. Nem ingyen kapta azokat a képességeket. Megérdemli, hogy elismerjék őket. Amúgy is: tudom, ki lesz a Beauxbatons női bajnoka, és ha lesz bármi olyasmi, mint a Labirintus tíz éve, ott felmosná velem a padlót.

  - Szerencsére a Kviddics szezont nem fújták le, mint legutóbb. Idén megnyerjük. Szóval ha valaki innen bajnok lesz, ne etesse meg magát egy sá… semmivel…. Lesznek külföldi nézőink.- miközben kicsit zavartan Chikarára nézek, elgondolkodom rajta, hogy vajon tudja-e, hogy legutóbb egy sárkány fészke volt az első próba. Ki tudja, hogy megismétlik-e? Ha igen, Chikara elég bátor, hogy szembenézne eggyel.

 Elkezdem megpakolni a tányéromat- és kicsit mosolyogva, de elengedem a Tusát fejben. Veszíteni nem tudok rajta, de nyerni sem fogok. Fókuszálhatok a barátaimra, a Kastélyra, a vacsorára. Bár egy probléma nézőként is van.

 - Aggódom az amerikaiak miatt… a pavilonjuk nettó halálfaló ideológia, és Vitrol írt róla, hogy Corbin Yaxley testvére lett az egyik legbefolyásosabb politikusuk… nem értem, hogyan. És találkoztam egy diákkal, aki osztja a nézeteiket… kicsit aggasztó.- a legutóbbi iskola persze konkrétan egy halálfalót választott igazgatónak, és ők nem okoztak problémát. Nem hiszem, hogy mind ebben hisznek.

 Remélem, hogy nem.