+  Roxfort RPG
|-+  2005/2006-os tanév
| |-+  Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola
| | |-+  Főépület
| | | |-+  Nagyterem
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 [2] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Nagyterem  (Megtekintve 2387 alkalommal)

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #15 Dátum: 2025. 09. 10. - 00:15:17 »
+4


Van időm, még van erőm
Magamat hitеgetem
Hogy ennek nem ez a befejezése

Figyelmeztetés: káromkodás

Nos, nem mondanám, hogy az én nyaraim annyira eseménydúsak: nem szoktam sokfelé menni, ellenben otthon ilyenkor tevékenykedni kell. Nem adják ám olyan könnyen a hierachián belül a helyeket a környéken, meg kell érte küzdeni. Sőt, nem elég megküzdeni érte, meg is kell tartani utána, ami valljuk be, úgy, hogy az év háromnegyedében nem vagyok itthon, meglehetősen nehéz. Hiába verekszem meg a meglehetősen előkelő helyemért, ha a sok hónap kimaradás után vagy elfelejtenek vagy letaszítanak.

Úgyhogy ilyenkor bizony komoly erőfeszítéseket kell tennem annak érdekében, hogy egyrészt a nyár alatt ne kelljen túl sok problémás egyénnel számolnom a környéken, másrészt évközben a család maradék tagja ne miattam kerüljön bajba. Sok módszer lehet a tarsolyban, akár lehet kapcsolatot is építeni, ami mindig veszélyes, hogy mikor árulnak el, de ettől függetlenül én szeretem és jó is vagyok benne, főleg ha van közös ellenség. Lehet zsarolni a másikat, ami igencsak erős és hasznos lehet. Lehet szívességeket, megbízásokat teljesíteni, ami egyenértékű azzal, hogy sokan tartoznak neked. Ez is igencsak feljebb rak a ranglétrán, de ha valaki szarik arra, hogy ezt illik viszonozni, akkor nem ér sokat. Na, és persze van a varázslás: a muglik világában ez hatalmas előnyt jelentett, én meg betöltöttem már a tizenhetet. Fair volt? Marhára nem... Érdekelt? Kicsit sem! Senki nem tudott ezzel versenyezni, szignifikáns előnyt jelentett számomra, még akkor is, ha titokban kellett csinálnom. Eddig nem buktam le végülis...

Egy szó, mint száz, a nyár első egyharmadában vissza kellett szereznem a helyemet a ranglétra felső egyharmadában. Azért messze nem a legtetején, de elég magasan vagyok ahhoz, hogy utána hátra lehessen dőlni és menjenek a dolgok a maguk medrében. Utána elmentem egy rövid nyaralásra ugye a kiállításra, ahol ismerkedtem, kiengedtem kicsit a stresszt, aztán hazamentem és folytattam a mindenféle ügyleteket, kicsit kapcsolatot építettem - otthonit és varázsvilágosat is. Kis családomban érzékelhető volt a változás: már az elmúlt egy-két évben kezdődött, amikor Ash elvégezte a Roxfortot, de most, hogy Ash már tényleg beilleszkedett az egyetemen, Jack valóban felnőttesen, családfőként dolgozott és lassan a saját családját alapította, én is lassan kiröppentem, érezhetően megtört a családi idill, ha ezt lehet egyáltalán annak nevezni. Furcsa érzés volt: ez tartott minket életben, viszonylag épen. Ha az ember jobban belegondol, akkor minket is egy közös ellenség rántott össze, de erre jobb volt nem gondolni. Inkább azzal kellett volna kezdeni valamit, hogy vége a gyerekkornak és felnövünk mindannyian.

Az, hogy ez az utolsó év, nem annyira hozott lázba, bár valami minimálisan azért más volt, nem tudtam volna megnevezni, az biztos. A Nagyterem zsibongása mindig megtölt élettel, ez most sincs máshogy. A vonatút alatt is sikerült már majdnem teljesen magam mögött hagyni a mugli életem által generált feszültséget, itt pedig az utolsó maradványok is eltűnnek a süllyesztőben, én pedig felveszem a végzős, "nagyon tapasztalt" mardekáros identitást. Az ebédlőben kihasználom ezt és könnyen szerzek helyet magamnak. Körülöttem a kedves év- és háztársaim foglalnak helyet. Mikor Blaze megjelenik, csak nevetve megyek odébb.

- Jól van, jól van, nem kell tolakodni, van hely! - mondom neki vidáman, mert tetszett a belépő szövege. A ceremónia alatt néha vele együtt tippelgetek és engem sem zavar, ha pofátlanok vagyunk. A tanári kar nagyon nem tud meghatni, annyira nem is figyelek, szóval ha vissza kéne mondani a neveket, ott már bajok lennének. Minimálisan hangosan szenvedek, amíg ez a rész megy, de abba is marad azonnal, ahogy meghallom a Tusát. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor annyira sok tudásom nincs erről az egészről, szóval a következő percekben hallgatozó módba váltok, hogy annyi mindent összeszedjek a Tusával kapcsolatban, amennyit csak tudok. Azt értem, hogy ez valami sportesemény? Szerű? Kalandos, nehéz, veszélyes... Nagyon megbecsült szerep, iskolánként eddig egy, most két bajnok, hm... Volt valami baleset is? Ez nem teljesen tiszta, de nem lehet sokkal veszélyesebb, mint a kviddics, nem? Jóóó lesz ez, vicces és izgi! Mondjuk, vizsgák mellett nem tudom, hogyan...

Blaze és Roxy szövegén csak nevetek, egyébként teljesen jogos kérdés, bár csak tudnak angolul, nem? Igazából fogalmam sem volt, mennyien is tudnak vagy nem tudnak. Majdnem félrenyelem a falatot, ahogy látom, hogy Hera hogy kiakad Roxy megjegyzésén. Nagyon mókás.
- Nem hiszem, hogy nagyon hagynák a dolgot, ha már ennyire biztonságos a dolog... Biztos odafigyelnek erre - gondolkodom hangosan Roxyra reagálva. Orin mondataira szolidan nevetgélek, még mindig imádom a stílusát. Egészen addig, amíg nem én vagyok a célpont, bár szerencsére legtöbbször sikerül kikerülnöm.

Mikor Hera megpróbál beszólni, csak prüszkölve felnevetek.
- Fú, hallod, ha engem választana a serleg, az egy dolgot jelentene: kurva nagy a baj a Roxfortban és marhára rábaszott ez a suli... Ebben egyetérthetünk... - mondom nevetve, mert egyszerűen lehetetlen, hogy engem válasszon. Ahogy eszem tovább, azért gondolkodom, ki lenne a legalkalmasabb bajnok nálunk. Nialennek csak igazat tudok adni, Orin nagyon is esélyes, sőt! Aztán a témát hamar megunom és inkább azon gondolkodom, milyen lesz az, hogy két másik suli diákjai is itt lesznek. Vajon együtt lesznek az órák? Milyenek lesznek? Milyen extra programjaink lesznek? Még a végén Ashnek igaza lesz és tényleg sokkal élvezhetőbb lesz ez az év, mint az előzőek...
Naplózva

Soffi Lowe
Hollóhát
*


lowechild

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #16 Dátum: 2025. 09. 15. - 23:03:22 »
+7



A L M O N D
C H O C O L A T E
౨ৎ 2005. szeptember 01.


    •    •     •    •     •     •  

Soffi immár második harmadik alkalommal kísérte az elsősöket - és csak kicsit volt szomorú amiatt, mert ez volt az utolsó is. Mikor segített az egyik lánynak, akinek beakadt a talárja, és ezért majdnem elsírta magát a hangulat és élmények hatására, akkor ő is majdnem rákezdett - szerencsére elég gyorsan történt minden, és megpróbált csak arra figyelni, ami épp történik velük.
Ez lesz az év, amikor Nialen már nem haragszik rá, és nem gondolja róla titokban, hogy Soffkém - még ha ennek jelentésében most sem egészen biztos, ahogy a cipője sarkával halkan és izgatottan kopog az asztal alatt. Tudja, hogy ez nagyon hölgyietlen, és erre a nyáron Deckard külön emlékeztette is - amellett, hogy az arca tényleg egy vidám paradicsomra emlékezteti, mikor izgalmában kipirul, amitől Soffi titokban eddig is tartott - de nehéz volt megállni, talán lehetetlen is. Az ölében egy apró kis játékot forgatott az ujjai között, de mint mindenki más, ő is érezte, hogy valami készül. Sajnos nem a kedvenc almáspitéje.

– Szerintetek.. valami rossz dolog történt? - suttogta Envernek és Zafirának, és lesimította párszor az egyenruhája szoknyáját. Még most is kicsit félt a mardekárosok csapatától, ők viselték talán a legrosszabbul, hogy veszítettek, és bár Soffi biztos volt benne, hogy ő egy életerős naphal, úgy tűnik, mintha még mindig haragudnának rá.
Nyáron nagyon könnyű volt úgy tenni, mintha semmi nem történt volna - még ha Nialen le is beszélte róla, hogy írjon egy képeslapot O'Harának, bár amúgy sem kedvelte a fiút azokért a csúnya megjegyzésekért és pillantásokért, amelyeket a barátnőjére vetett.
Princess Soffility persze nem lehet haragtartó, és el is határozta párszor, hogy kedves lesz, bármi is történik, de ahogy a nyakát nyújtogatva szemlézte a mardekárosok asztalát, már nem volt benne biztos, hogy elé magabiztos hozzá. Miután a vonaton Orin Morgenstern figyelmeztette Nialent, hogy nehogy miatta elhanyagolja a kviddicset.. Soffi inkább nyelt egyet, és megpróbálta elképzelni az almáspitét. Vajon tényleg visszafogja a barátait? Vajon Orin Morgenstern is rájött, hogy mennyire leplezni próbálja, hogy naphal?

A bejelentésre kicsit nyitva is maradt a szája - gyorsan becsukta, amikor észrevette, de a szemeiben kis fények pislogtak. Ijesztő volt az egész - a Tusa, kicsit a külföldi diákok is, mert pontosan emlékezett azokra a dolgokra, amiket még a bátyja mesélt. Az apukája hetek óta nem árult el semmit abból, mit intéznek éppen a Minisztériumban, talán erről lehetett szó - és mikor előre is leszidta Soffit, hogy nehogy bajba keveredjen, talán erre utalhatott.
Megpróbált úgy tenni, mint aki nem fél ettől - mint aki nagyon bátor, pont annyira bátor, hogy az elsősök összes kérdésére tud válaszolni, és mikor néhányuknak az ilyenkor néha szokásos rémálma és honvágya lesz, akkor megölelheti őket, és azt mondhatja, minden rendben lesz. Soffi csak most vette észre, hogy a pulóvere ujja belelóg a töklevébe, és még körbenézni sem mert, hogy észrevette-e valaki. Hogy fogja így cozyvá tenni az elsősök számára a szeptembert?

– Egy.. kicsit ijesztő, és izgalmas, ugye? Ti jelentkeztek? Szerintetek ki fog, és ki lesz a bajnok? - kihúzta magát és mosolyogni igyekezett. Senki sem szereti a síró-pityogókat, legalábbis akkor nem, ha hivatalosan már felnőttek és prefektusok is - ha itt lenne Deckard, most biztosan belecsípne az arcába, hogy ne vágjon már ilyen fancsali képet.
– És szerintetek.. milyenek lesznek a külföldi diákok? Van néhány levelezős barátom, remélem, közülük is érkeznek páran! William, te jelentkezel? És te, Zaffi? Enver? Én még.. nem tudom. Talán. Úgy illene, ugye? - de csak az járt az eszében - majdnem elmulasztotta az almáspitét is! - hogy Nialen biztosan jelentkezik majd, és nem tudja lebeszélni a fiút. Ezen a versenyen néhányan meg is haltak korábban, és Soffinak összeszorult a szíve a kicsit oversize pulóvere alatt arra, hogy talán kedves barátainak, ismerőseinek is baja esik majd..
A biztonság kedvéért vett még egy szelettel. A süti még akkor is sok mindenen segít, ha ő történetesen egy szorongó naphal.
Naplózva

Anne-Rose Tuffin
Griffendél
*


AnniPanni

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #17 Dátum: 2025. 09. 15. - 23:56:35 »
+3

Beginning of the End?

2005.09.01

A nagytermes vacsora előtt kénytelen vagyok megjárni a mosdót, hogy egy kicsit rendbe szedjem magam. Ophi utolsó vonatos szülinapozása tiszteletére végig bőgtem szinte az egész utat kisebb-nagyobb megszakításokkal. Itt szedve a lábaimat a folyosón, minden sokkal valóságosabbnak, sokkal szomorúbbnak tűnik. Az utolsó év... vajon utána mi lesz? Vajon igaza lesz Siennának, és megmaradnak az itt köttetett barátságok? Legalábbis a szorosabbak? Vagy mind a múlté lesznek? Bele sem akarok gondolni, vagy inkább... nem merek?
Amúgy is könnyen elpityeredem, de most azért kifejezetten tartanom kell magam, amikor belépek a nyüzsgő nagyterembe. Tekintetemet végig futtatva a Griffendél asztalon, hamar kiszúrom a megszokott kis társaságom: Sienna, Revan és Tetsu. Kedvenc kócos barna buksimat még nem látom, de ő szeret stílusosan késve érkezni, ugye? Azért természetesen intek a további barátaimnak a többi asztalnál, különös tekintettel a születésnapos Opheliára, valamint társaságára, Almára és Holdenre, illetve Gemmának, Roxynak, Amynek... de mindezt a teljesség igénye nélkül. Végül pedig levágom magam Battle Angel Tetsuya mellé, a magam melletti helyet fenntartva a legepresebb griffendélesnek.
Mosolyt erőltetek az arcomra, és kitörő lelkesedéssel, nagy füttyögésekkel igyekszem fogadni az elsősöket... mint minden eddigi évben. Mintha nekem nem ez lenne az utolsó, mintha...
Nem, erre nem most kell gondolni.
Minden búmat és bánatomat elfelejtem az Alkímia említésére. Szemeimmel a tanári asztalt pásztázom, kiszúrván ott egy ismeretlenebb vörös buksit. Hagen Romanov... váltottam vele pár levelet a nyár folyamán, de nem gondoltam volna, hogy ennyire... fiatal? Ennyire... vörös? Nem is igazán tudom, mire számítottam, de talán nem erre.
Majd a Tusa... Az a bizonyos Trimágus Tusa. Engem jobban izgat a külföldi diákok érkezése, mint a pénzjutalom és a dicsőség, mely a Tusa megnyerésével jár. Noha előbbi nem jönne rosszul számomra, hiszen a seprűvétellel, a grandiózus szülinappal azért eléggé megcsappantak a tartalékaim. Viszont... talán... tekintettel a Tusára... előrébb lehetne hozni... talán megengedné McGalagony professzor... Hmm, miért is ne?
Hevenyészetten figyelek Tetsu szavaira, pillantásom kicsit elidőzik Siennán. A nyári buli óta egy kicsit nehezebb. Nehéz, ha az ember realizálja, hogy az egyik barátját túlságosan idealizálja, nem?
- Szerintem teljesen reális esélyed van arra, hogy kiválasszon a Serleg, sőt...!
- Orin Morgenstern ide vagy oda, szerintem Sienna ugyanolyan esélyes, mint ő. Nem minden az erő és a párbajtudás. Orin valóban a Roxfort egyik legerősebb jelentkezője, de Sienna is. Én pedig neki szurkolok, teljes szívemből. - Bedobhatnánk együtt is a nevünket - mosolygok rá, miközben egy kicsit talán hangosabban dobban a szívem, mintha egy kicsit kipirulnék. Remélhetőleg nem látszik.
- Hát nem tudom, nem sok külföldivel volt alkalmam megismerkedni a Világkiállítás alatt, de mind kedvesek voltak. Emiatt szerintem nem kell igazán aggódnod Cserkó... - Ha már Ilvermorny... illenék visszaadjam Solace Barbon könyvét. Remélem eljön, ahogy remélem Mal-t is láthatom újra. Tekintetem a csuklómon lévő karkötőre siklik, és ösztönösen elmosolyodom.
Mégis, talán leginkább azt várom, hogy McGalagony elé állhassak az ötletemmel, hogy a Tusára való tekintettel elvégezhetném-e gyorsított eljárásban az animágus lét lépéseit. Így talán... engedékenyebb lesz. Viszont nekem sem szabad elszúrnom... Innentől kezdve amikor csak lehet, mentalevéllel a számban fogok közlekedni!
Naplózva

Minerva McGalagony
(N)JK-Tanár
***


Az Igazgatónő

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #18 Dátum: 2025. 09. 16. - 19:01:57 »
+3

A TANÉVNYITÓ LEZÁRVA.

Köszönjük a megjelenést!
A pontok hamarosan kiosztásra kerülnek.
Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #19 Dátum: 2026. 02. 09. - 17:06:05 »
+1

oHaraImage
Másnap
2006. január 14.

A hálókörlet félhomályban úszott. Csupán egyetlen, makacs fénysugár volt képes áttörni a függöny rései között, ám az az egy hősiesen utat talált magának, és egyenesen az ő, Connor szemébe világított. A fiú az arca elé húzta a párnáját. A mozdulattól belenyilallt a vállába a tegnap este emléke, és homályosan felidézte benne a gurkóval való találkozását.
Nagyot nyögött, miközben hasáról a hátára fordult. A szája cserepes volt, a torka száraz, a feje pedig zúgott. Ő mégis mosolygott, ha az előző éjszakára gondolt. Letornázta magáról a takaróját, majd nagy nehezen felküzdötte magát az ágyában. Forgott vele a szoba, és úgy érezte, mintha átment volna rajta egy rinocérosz csorda.
A háló üres volt. Társai minden bizonnyal már rég magukhoz tértek és talán már a közös reggelin is túl voltak. Connor örült neki, hogy egyedül van, és hogy nem nézi végig senki a haláltusáját a macskajajjal.
Köhögött egyet.
Remek… - gondolta magában. - Talán mégsem volt jó ötlet kabát nélkül császkálni az éjjel.
Aztán ismét cinkos mosoly bukkant fel szája szegletében. Talán nem is lenge öltözet, hanem a hideg füvön való hempergés volt a köhögése kiváltó oka.
De megérte…
Oldalra pillantott. Az éjjeli szekrényén egy palack víz és egy levél gyógyszer várta őt. Kezébe vette a műanyagba és alufóliába csomagolt tablettákat, és kíváncsian a szeme elé emelte a tasakot. Járt mugliismeretre, és az édesanyja révén amúgy is tudott ezt-azt a varázstalanokról, így hát azt is pontosan jól tudta, hogy mit tart a kezében. Csak hát… Még sosem látott ilyet közelről. Eddig, ha valami baja volt, kapott rá egy főzetet, vagy egy ráolvasást, és viszlát. Ily módon, ha kellett, még a törött gerincét is képesek voltak újból összeforrasztani neki. De efféle tablettákat még sosem szedett be.
Fogalma sem volt róla, hogy vajon mikor csempészte a lány az éjjeliszekrényére a gyógyszert, de nagyot dobbant tőle a szíve, és egyszerre sajdult is bele a gondolatba, hogy olyan közel járt hozzá, ám ő mégsem láthatta, mégsem érinthette őt. Miután visszajöttek a kastélyba és egy szenvedélyes csók közepette elváltak egymástól a klubszobában, ő bedőlt az ágyába, majd miután hajnalig álmatlanul forgolódott, azon töprengve, hogy vajon a lány is épp rá gondol-e, vagy vajon már alszik, végül ő magát is elnyomta az álom. Csak azt remélte, hogy nem horkolt éppen, amikor Gemma ott járt.
Kipattintott két szem tablettát a csomagolásából, amiket aztán a szájába tömött, majd magához vette a palack vizet is és egy ültő helyében megivott vagy fél litert belőle. Ezután kikászálódott az ágyából, és elindult a fürdőszoba irányába. Még mindig a tegnapi ing volt rajta. Éjszaka fel sem tűnt neki, de az egykor makulátlan, fekete textil fű és sárfoltos lett az esti kaland során. Kibújt hát belőle, majd egy szál alsógatyában kibotorkált a zuhanyzóba, hogy aztán megszabaduljon a maradék ruhájától is és beálljon a jéghideg víz alá.

Percekkel később, mikor már a fogmosáson is túl volt, visszatért a hálókörletbe, és nekilátott, hogy felöltözzön. A tegnap esti öltönynek már nyoma sem volt. Ezúttal egy fehér pólóból, egy olajzöld kapucnis pulóverből, egy térdénél szakadt, fekete farmerből, és egy fekete, magas szárú tornacipőből állt az öltözéke. A haja kócos volt, borotválkozni ismét elfelejtett. Varázspálcáját a pulóver kenguruzsebébe rejtette, majd magához vette a maradék gyógyszert és vizet, és elindult a nagyterem irányába.
A kastély folyosói zsongtak a diákoktól, akik egytől egyig a tegnapi bál hatása alatt álltak még. Connor továbbra is idegennek, kívülállónak érezte magát közöttük, de egy apró különbséggel: tegnap óta már nem volt egyedül. De hogy merre van a másik fele… Azt egyelőre nem tudta. Csupán remélte, hogy a nagyteremben találja őt.
Odabent még nagy volt az élet. Érezhetően a legtöbb diák sokáig aludt ezen a szombaton, és későn érkezett reggelizni. A házak asztalai tömve voltak mind roxfortos, mind amerikai és francia diákokkal. Connor a Mardekár asztala felé vette az irányt, majd le is dobta magát annak egy kihaltabb részén. Körbepillantott, de még mindig nem látta Gemmát.
Talán visszaaludt… Vagy lehet már járt itt, és most kiment az udvarra.
Furcsa érzés volt várni valakire egy olyan embernek, aki egészen addig, mindig egymaga volt. Persze olykor-olykor mellé szegődött Roxanne, vagy nagy ritkán leült hozzá Blaze, esetleg Travers, amikor épp nem akarták egymás fejét pépesre verni egy terelőütővel, de az esetek többségében magányos farkas volt. És szeretett is az lenni, ám most… Hiányzott neki a lány.
Maga elé húzott egy kancsó narancslevet, majd töltött magának belőle egy pohárral és belekortyolt. A feje még mindig hasogatott, a fény bántóan éles volt, a tömeg pedig fájóan hangos. Nem igazán volt étvágya, pedig tudta jól, hogy muszáj lenne leküzdenie pár falatot a torkán. Egykedvűen majszolgatni kezdett hát egy száraz pirítóst, miközben bal kézzel az asztalra könyökölt, és megtámasztotta az egyre nehezebbnek érződő fejét.
Tompának érezte az agyát, melyben most egymást kergették az éjszaka emlékképei. Látta magát megérkezni a bálba, oldalán Gemmával. Látta, ahogy együtt isznak egy szobor mögé rejtett flaskából. Látta magukat a tánctéren, majd az udvaron. Látta az első csókjukat a csillagok alatt, és látta az elrohanó lányt. Látta a kviddicspálya fölött repkedő gurkókat, és látta a nagykabátban felé futó Gemmát. Látta a zöld báli ruhát és a bakancsot, és szinte magán érezte a teste melegét. Hol a fenében lehet?

Naplózva

♡ ♔

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #20 Dátum: 2026. 02. 10. - 02:18:33 »
+1

 
Arra kérlek, mint szeptemberben is:
Adj nekem egy esélyt!
Szóval? Most hogyan tovább?
Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., reggel
kép 1
kép 2
kép 3
TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, és enyhe szexuális utalások

Képtelen voltam elaludni. Ezt már akkor tudtam, mikor elindultunk visszafelé a kastélyba. Bár az alkoholszintem jelentősen megcsappant a hidegben való üvöltözés és egyéb mozgásformák miatt, azért még nem józanodtam ki teljesen, ami indikálta volna, hogy akkor egy jót tudjak szuszizni, csak az a nagy büdös helyzet, hogy túlságosan zsongott a fejem a sok gondolattól és élménytől, hogy ez sikerüljön. Meglepően nehezen ment az elválás, pedig nem vagyok egy nyálas figura, mégis azt éreztem, hogy nem akarok egyedül maradni az egész este után. Féltem, hogy ha elválunk, akkor megtörik a varázs, megint szürke lesz minden és kiderül, hogy nem is volt valóságos – vagy még rosszabb: valóságos volt, de csak a pillanat heve miatt történt minden.

Kínzó volt a közelség és a távolság. Tudtam, hogy ott van nem sokkal odébb, reméltem, hogy ő is gondol rám éppen vagy legalábbis sikerült elaludnia, ha már nekem nem, de ez így… Szörnyű volt. Gyomrom megremegett a gondolatra, hogy milyen jó lehetne most az ő ágyában feküdni, az ő karjaiban elaludni… Nagyon-nagyon régen aludtam el valakivel úgy, hogy teljesen nyugodt voltam és biztonságban éreztem magamat, márpedig ma este többször is ezt éreztem Connorral. Nem áltattam magamat, tudtam, hogy sokkal több férfivel aludtam már együtt, mint illett volna, de azokkal mindig a bűntudat és az undor környékezett meg. Ez sokkal… Őszintébb és tisztább volt.

Képtelen voltam kiverni őt a fejemből. Ahogy először ivott bele a fos háziba, ahogy először ugratott vissza a folyosón, ahogy zavarba jött a kommentjeimtől, ahogy láttam rajta, hogyan lazul le teljesen végre, ahogy segített a vacsinál, ahogy életében először megosztott magáról pár információt, ahogy először érintettem meg a kezét a beszédnél vagy a lábát a négyes beszélgetésnél, ahogy táncoltunk és ahogy támogatott, mikor majdnem szétestem. Ahogy megsimította a hátaman, az arcomat, ahogy megfogta a kezemet finoman, előzékenyen, hogy kihúzzon a tömegből, ahogy láttam az arcán a viaskodást, hogy elengedjen-e egyedül, ahogy a hajába túrt frusztráltan a padon, ahogy elvette az italt, hogy megint igyon. Ahogy bevallotta, hogy jól érzi magát velem, ahogy felnevetett, hogy nem akarta veszni hagyni a lehetőséget, pedig mindkettőnkben ugyanazok a kételyek viaskodtak, s ahogy végül mégis megcsókolt. Ahogy a hajamba túrt, ahogy közelebb húzott, ahogy lágyan megcsókolt, ahogy végül mégis majdnem egymás ölében kötöttünk ki. Ahogy szétrebbentünk, ahogy én elfutottam előle, mint egy idióta, pedig csak maradnom kellett volna. Ahogy később a pályán szívbemarkolóan üvöltött és a fizikai fájdalmat választotta. Ahogy átölelt, ahogy még részegen is kurva aranyos volt. Ahogy őszintére és játékosra itta magát és a haragomon túl is rendkívül jól éreztem magamat vele. Ahogy a földre estünk, ahogy megcsókolt, ahogy felültünk, ahogy homlokon csókolt…

Kibaszottul szép vagy, amikor ilyen mérges vagy, Gem… Hülye vagyok, hogy ezt nem vettem észre már szeptemberben. Pedig hogy kiabáltál velem…

Dehogynem tudod, hogy mit szeretnék, Gemma… Téged…

Arra kérlek, mint szeptemberben is: adj nekem egy esélyt!

Most, itt a szoba jótékony sötétjében és takaróm mélyén hagytam, hogy mélyen elpiruljak az emlékekre és szélesen vigyorogjak és kivételesen nem zavart, hogy úgy éreztem magamat, mint egy átlagos fruska, aki nagyon közel került ahhoz, hogy belehabarodjon Connor O’Harába. Ebben a pillanatban teljesen figyelmen kívül hagytam a figyelmeztető, akár rossz érzéseimet is és megengedtem magamnak egy falatnyi lubickolást az érzésben: egy átlagos tinédzserlányként valószínűleg ilyen érzés lehetett, ha megtetszett egy fiú. Csodálatosan felszabadító érzés volt az egészet újra átélni, még a rossz részekkel együtt is.

Ez persze nem segített a helyzeten, hogy végre elaludjak. Már három óra is elmúlt, mikor meguntam a forgolódást és hirtelen ötlettől vezérelve – és még enyhén becsiccsentett állapotban – eszembe jutott, hogy Connor tényleg elég fosul lesz holnap és hátha segítene neki, ha készítenék be neki előre egy kis vizet és valami főzetet… A probléma ott kezdődött, hogy nem volt nálam főzet, aztán hajnal háromkor nekiállni valamit összeütni sem kedves a szobatársaimra nézve. Aztán az is bevillant, hogy mintha még lenne egy kis fájdalomcsillapító nálam, oldalra is gurultam – a lapockám persze tiltakozott a mozdulat ellen, kurvára fekete lesz az egész hátam holnapra, fasza – és pár percnyi nem túl halk kutatás után kezembe akadt az utolsó levél gyógyszer. Kikeltem az ágyból és mezítláb osontam át a fiúk részlegére egy üveg vízzel és a gyógyszerrel. Nos, ilyenkor örültem, hogy mi be tudtunk menni hozzájuk.

Ez egészen addig rendkívül jó ötletnek tűnt, amíg be nem értem a szobába, de aztán rettenetesen zavarba jöttem, ahogy realizáltam, hogy itt van például Travers is, a többiekről nem is beszélve. A józanságom visszatért kissé, ahogy felfogtam, hogy kurvára creepy és fura lehetek most itt, majdnem vissza is fordultam az ajtóból, hogy azért ez már túlzás, de aztán úgy voltam vele, hogy ha már itt voltam, akkor már igazán lerakhattam neki a cuccost. Elég hamar megtaláltam az ágyát, szerencsére nem kellett végignéznem mindenkit. Óvatosan leraktam az éjjeli szekrényére a kis csomagot, aztán közelebb léptem hozzá.

Szeretetteljesen elmosolyodtam, ahogy megláttam békésen alvó arcát. Ilyenkor nem volt rajta se pimasz mosoly, se nem ráncolta a szemöldökét: kisimult és nyugodt volt és hirtelen tényleg sokkal könnyebb volt elképzelnem, ahogy otthon náluk kisgyerekként repked egy réten. Elemi erővel vágott gyomron az, hogy igenis akartam azért tenni, hogy többször lehessen ilyen vagy olyan lelazult és sokkal kedvelhetőbb, mint a bálon. Megérdemelte a törődést és a szeretet, nemcsak tőlem természetesen. Ahogy ott néztem egy percig, nagyon nehezen fogtam vissza magamat, hogy ne feküdjek be mellé és bújjak hozzá. Semmi mást nem kívántam most jobban, mint hogy a mellkasába fúrhassam a fejemet és az illatát beszívva aludjak el, ahogy óvón átkarolt. Mikor lettem ennyire nyálasan szentimentális? Fúj, biztos az alkohol… Mindenesetre ha bebújni nem is tudtam mellé, azért az arcát finoman megsimogattam és egy végtelenül puha csókot leheltem a homlokára, mielőtt kiosontam volna a szobából vissza az enyémbe.

Utána sem ment könnyen az alvás, volt az öt óra is, mikor végre sikerült álomba szenderülnöm. Ennek értelmében kurvára elaludtam reggel, konkrétan a reggeli vége előtt fél órával sikerült kinyitni a szememet, azt is csak azért, mert olyan száraz volt a szám, mint a sivatag és nyelni sem tudtam. Aztán rögtön tüsszentettem egyet. Fasza, meg is fáztam tegnap! Mondjuk, nem tudom, mit lepődtem meg ezen. Ahogy ki akartam kászálódni, hangosan felszisszentem a hátam miatt: jól beállt és kurvára lüktetett. Biztos voltam benne, hogy tiszta foltos a hátam, de a fejem is lüktetett mellé, szóval inkább csak szartam mindkettőre. Sajnos, Connornak adtam az utolsó adag gyógyszerem, más meg hirtelen nem volt nálam, szóval csak vizet ittam. Büszke voltam magamra, annyira nem voltam másnapos, mint számítottam rá: csak a fejem hasogatott, de egyelőre egy kis szédülésen kívül nem volt semmi bajom, csak kibaszott fáradt voltam.

Nagyjából öt perc alatt zuhanyoztam le – még az enyhe szédülés-hányinger kombóval is – és nagyon büszke voltam magamra, hogy tíz perccel kelés után már elindultam reggelizni. Hát, az öltözködést nem vittem túlzásba, magamra kaptam pár cuccot, ami a kezem ügyébe került, így sikerült egy krémszínű, kissé elhasznált melegítőalsót felvenni, a pólóra nem is emlékszem, melyiket vettem magamra, és apukám egyik régi, több helyen már lyukas, túlméretezett (vagy csak kinyúlt?) egyébként elég ronda színekben (halványzöld, sötétlila, téglavörös és valami sárga?) pompázó, csíkos pulóvere került rám. Észre sem vettem, ahogy a szénaboglyát a fejemen csak kézzel kifésülöm - biztos kócos maradtam, de az amúgy sem idegen tőlem -, de cipőt is elfelejtek húzni, szóval a kék-barna mintás zoknimra csak a papucsom került, így indultam meg, eléggé szétesve a gyors kelés, kevés alvás és másnap miatt. Ettől függetlenül nagyon izgatott voltam: féltem, hogy mára elmúlik minden és csak a bűntudat marad megint, de szerencsére ugyanannyira szorongatta az izgatott görcs a gyomromat, mint tegnap. Vártam, hogy lássam, bár gyanítottam, hogy már nem lesz ott, mire odaérek, azért a remény hal meg utoljára vagy mi a fasz. Azért fostam rendesen attól, hogy mi van, ha rám sem tud nézni, de erre igyekeztem kurvára nem gondolni. Na, jól van, éreztem, hogy a sima Gemma kezd visszatérni: ha az érzéseim nem is változtak, legalább a kurva nyálas és szentimentális énem takarodott vissza valahova fasz tudja hova, ha már eltűnt belőlem az alkohol. Maradt a tróger, rendkívül csövesbánat (jelenleg kívül-belül) és ocsortány mód viselkedő Jenkins. Majd kiderül, hogy a szép ruha és a folytonos bókok nélkül is ugyanúgy mosolyog-e rám, ugye? De hát, jobb ezeket előbb kideríteni, mielőtt bármi is lenne.

- A büdös picsába! – káromkodtam hangosan, ahogy észrevettem a férfi papucsot a lábamon (Asher régi lábbeije volt, csak mikor az enyém szétszakadt, megkaptam a régijét). Most már határozottan tudatosan éreztem magam egyre szakadtabb és vállalhatatlanabb embernek. Hát, igen, a tegnapi szetthez képest ez biztosan kultúrsokk lehet majd, a stílusomról nem is beszélve, amire a másnap csak rátett egy lapáttal. Feltéve, ha észrevett egyáltalán. Na, mindegy… Sietős léptekkel haladtam a Nagyterem felé, azért még volt negyedóra-húsz perc a kajából, és ahogy láttam, másnak sem akaródzott előbb felkelni.

- Eeeeeeeeh – nyöszörögtem hangosan, ahogy meghallottam, milyen sokan vannak még odabent. Nem lehetne nem zsibongani így mondjuk… Egy fél napot? Ehhez én fáradt voltam. Majdnem vissza is fordultam, hogy akkor hagyjuk a francba a kaját, hiába voltam kurva éhes, de egyből kiszúrtam a tömegben Connort. Gyomrom akaratlanul is boldog és izgatott bukfencet vetett a látványától és az emlékektől. Vajon ő is így érzi magát, ha majd meglát? Összeszedtem minden bátorságomat és lassan megindultam felé. Oké, van ideje észrevennie engem, ha bármi jelet ad arra, hogy nem kívánatos személy vagyok, azzal a lendülettel ülök le ott, ahol éppen vagyok, tök mindegy, kikhez. Ha mégis eljutottam hozzá, akkor levágom magamat vele szemben. Kicsit zavarban voltam, hogy most akkor hogyan is kéne viselkednem vele a tegnap után. Mások előtt megcsókolni – még ha örültem is volna neki – talán egy kicsit sok lenne, de még egy ölelést is annak éreztem hirtelen. Valahogy ez olyan… Kettőnkre tartozós dolog volt, már ha egyáltalán szeretné, hogy valaha hozzáérjek még. Elvégre a bálon sem hirdettük ki, mi történt az udvaron és elvileg csak Tavish látott minket, szóóóóval. Ez a kettőnk ügye volt. Úgyhogy egyelőre semmi olyat nem tettem, ami esetleg kényelmetlenséget szült volna, azt se tudtam, ő mit gondol vagy szeretne.

- Csókoltatlak! Hát, nem csalódtam, te is úgy nézel ki, mint a mosott szar! – vigyorogtam rá jókedvűen, nyilván kedvesen és játékosan mondtam, csak ezzel is fedném az egyébként egyre erősödő izgulásomat. Próbáltam lazának tűnni, egyébként elég jól is ment, kár, hogy a fél hátam be volt állva, de gyanítottam, ő sincs sokkal jobban. Pedig nagyon jól állt neki ez a pulcsi és továbbra is örültem, hogy nem jutott el odáig, hogy megborotválkozzon. Szedtem magamnak egy hasonló adag kaját, mint tegnap vacsinál, csak most a reggeli választéknak a maradékát kotortam magam elé, mintha csak egy kis konyhamalac lennék, töltöttem narancslevet is, amiből megittam két pohárral azonnal. Kibaszott hangosan kordult meg a gyomrom, jelezve, hogy jó lenne, ha ennék végre. Aztán ki is bújtam a papucsomból, hogy felhúzzam a lábamat a padra, azon pihentettem az államat és úgy néztem rá, miközben elkezdtem zabálni. Nyilván nem hajoltam közelebb a tányéromhoz, és kicsit sem meglepő módon a második falat máris a lábfejemen landolt. – Hupszi… - röhögtem fel, ahogy gyorsan felszedtem és megettem a falatot. – Na, milyen kibaszott másnaposnak lenni? Sikerült aludni valamennyit vagy forgott a szoba? – kérdeztem csevegő hangon, de szemem pajkosan csillant, direkt nem említem, hogy voltam nála, majdnem biztos vagyok benne, hogy tudja. Elemembe kerültem hirtelen, pedig eddig morcos voltam. Most úgy tűnik, goofy Gemma is in action. Vagy mi.

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #21 Dátum: 2026. 02. 10. - 16:48:13 »
+1

oHaraImage
Másnap
2006. január 14.

Felpillantott a pirítósból, és akkor meglátta őt… Szeme egy pillanatra kikerekedni látszott, aztán csak összefutottak körülötte a ráncok, ahogy mosolyra húzta a száját a lányt látva. Sóvárogva figyelte minden lépését, ahogy egyre közelebb és közelebb ért hozzá, túlméretezett papucsában végigklaffogva a nagytermen át. Nem szólt, csupán őrizte azt a sejtelmes, féloldalas mosolyt az arcán és úgy figyelte még pár másodpercig őt, a kócos tincseket, a hatalmas, egyébként rendkívül csúnya pulóvert, a karikás szemeket, és hirtelen elöntötte őt a megkönnyebbülés. Merthogy Connor rettegett a reggeltől, hogy vajon milyen lesz újból látni őt. Hogy vajon nem csak az alkohol és a felfokozott, báli hangulat okozta mindazt benne, ami tegnap arra késztette, hogy megcsókolja őt? Hogy vajon nem csak egy átmeneti üzemzavar volt mindez, míg valósággal kifordult önmagából? De ahogy ránézett, gyomrában érezte azt a szorító érzést, és szinte kedve támadt volna átvágtatni a köztük feszülő asztalon, és ott helyben leteperni őt. Tudta, hogy minden rendben van. Kár volt félni ettől a reggeltől.
- Vagány a szett…
Szeme játékosan csillant a pohár fölött, miközben nagyot kortyolt a narancsléből.
- Hát, nem csalódtam, te is úgy nézel ki, mint a mosott szar!
Grimaszba rándultak az arcizmai, ami egyszerre állt szemöldök-felvonásból, összeszorított ajkakból, és egy önfeledt mosolyból, aztán lerakta a narancslevét, és nem is nézve Gemmára, egy kosár pirítós után nyúlt, hogy a lány elé emelhesse azt.
- Micsoda bók…
Egy pillanatig gyönyörködött a látványban, ahogy Gemma nekiállt felfalni a teljes menüsort, hogy aztán újra csak elvigyorodjon. Nem mondott semmit, sikeresen lenyelte a kitörni vágyó, ugratásnak szánt kérdését, miszerint „az asztalt megeszed még, vagy elcsomagoltassam?”, és erre nagyon büszke is volt.

- Na, milyen kibaszott másnaposnak lenni? - kérdezte a lány, miután kihalászta az öléből az elejtett pirítós falatot. - Sikerült aludni valamennyit vagy forgott a szoba?
- Azt akarod mondani, hogy nem győződtél meg erről a saját szemeddel? Eszerint Travers vált volna hirtelen ennyire gondoskodóvá, hogy orvosságot hozzon nekem?
Még mindig vigyorgott.
Ha így folytatom, megfájdul a pofám…
Beletúrt a pulóver zsebébe, és zörögve előhalászta belőle a gyógyszeres levelet, melyből két szem tabletta hiányzott.
- Életmentő volt, köszönöm. De…
Azt akarta mondani, hogy „de legközelebb, ha már ott vagy, maradj éjszakára is”, ám inkább elharapta a mondat végét. Igyekezett rendezni az arcvonásait, de jól tudta, hogy Gemma előtt nem maradhatott titokban semmi, főként nem az, ha zavarban volt.
Ehelyett csak fogta és a lány elé tolta a gyógyszereket.
- És te? Te tudtál aludni? Tényleg… nem fáj a hátad?
Végül mégsem mutattad meg az éjjel…
Töltött még egy pohár narancslevet mindkettejüknek, majd ráfanyalodott egy almára. Bal kezét keresztbe fektette az asztalon, jobbal felkönyökölt rá, miközben nagyot harapott a benne tartott gyümölcsből.
- És… Mit terveztél mára? Csak mert, ha nincs programod, gondoltam sétál…

Szavait elnyomta a Nagyterembe beözönlő bagolysereg zaja. A szárnyas kis lények csomagokat és leveleket potyogtattak gazdáik ölébe, és jobb esetben tényleg csak azt.
Connor ismét grimaszolt, ezúttal a ricsajtól. Még mindig lüktetett a feje a fájdalomtól.
- Kurva madarak…
Ő maga nem várt levelet, éppen ezért lepődött meg, amikor egy vaskos borítékot kapott maga elé egy sötétbarna kuviktól. Kíváncsian vette kézbe és forgatta ujjai között a borítékot, majd mikor rádöbbent mit is tart a kezében, gyorsan a pulóvere zsebébe rejtette azt. Nem akart a jövőjéről beszélni most, nem akart próbajátékokon, szerződéstervezeteken agyalni. Gemmával akarta tölteni a napot. Nevetni akart, és újból meg akarta csókolni őt.
- Szóval arra gondoltam, hogy sétálhatnánk egyet ma - próbált úgy tenni, mintha mi sem történt volna. - Nekem jót tenne egy kis friss levegő, és…
Ismét elharapta a mondatot, ugyanis hirtelen megakadt a szeme egy újságcikken, amit a Gemma mögött ülő, hugrabugos srác tartott a kezében. A szöveget ugyan nem tudta elolvasni ilyen távolságból, de az alatta lévő fotó szereplői és helyszíne ismerősnek tűnt számára.
- Mi a fasz…

Naplózva

♡ ♔

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #22 Dátum: 2026. 02. 11. - 07:46:00 »
+1

 
Arra kérlek, mint szeptemberben is:
Adj nekem egy esélyt!
Szóval? Most hogyan tovább?
Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., reggel
kép 1
kép 2
kép 3
TW: nyers nyelvezet, káromkodás, alkohol, és enyhe szexuális utalások

Valahogy a szokásosnál is hosszabbnak tűnt ez az út az ajtótól az asztalok mentén hozzá. Kellett neki olyan messzire ülnie, de komolyan! Jogosan fel is háborodhatnék, hogy miért ült olyan messze tőlem, de inkább csak mosolygok a hülye kommentemen. Rá is villantok egy széles mosolyt, azért valami csak megmaradt a bál után is, ha szép külsőm valahol a pályán feküdt a hóban. Ő is visszamosolygott rám, szóval akkor nagy baj nem lehetett, ugye?

- Ugye? - pillantottam végig magamon, majd rávigyorogtam. - A te tiszteletedre öltöztem ilyen szépen! - nevettem rá. - De ne aggódj, a szép papucsom... - kihúztam az asztal alól és felemeltem a lábamat, hogy lássa, rendkívül mókásan undorító pozícióba kerülve így, mert a hátam kurvára fájt. - … nem arra akar utalni, hogy te is az lennél - nyújtottam rá a nyelvemet gonoszkásan. A mondandómra grimaszolt egyet, mire még szélesebben vigyorogtam, elvettem a piritóst. - Bizony, bizony, nehogy valaki beböfögjön nekem, hogy nem mondok szép dolgokat neked! Meg hát... - bizalmasan közelebb hajoltam hozzá. - … A tegnapi napból kiindulva más taktikákhoz kell folyamodjak, hogy ne offolj ki, ha egy pozitív szó elhagyja a számat veled kapcsolatban! - nevettem rá, remélem, ő is közelebb hajolt, mert akkor mutatóujjammal megnyomtam az orrát, ahogy hátradőltem és egyéb ételeket kezdtem magam elé halmozni. Nem vettem észre, hogy engem nézett vagy hogy éppen visszanyelt volna egy megjegyzést, peidg nagyon jól szórakoztam volna rajta, de annyira azzal vagyok elfoglalva, hogy mindent is magam elé tegyek, majd étkezni kezdjek, hogy nem látom. Az első falat után lehunytam a szememet, olyan jól esett. - Azt a rohadt, kibebaszott éhes vagyok! - mondtam félig teliszájjal, majd eszembe jutott, hogy nem festek éppen túl jó képet magamról. De hát, a bálnak vége volt, többé nem kellett odafigyelnem ezekre, nem? Akkor miért is érzem kínosnak magamat kicsit? Le kéne fosnom, mi? Mégsem akarom teljesen lejáratni magamat, hát, mégiscsak szeretném, ha kedvelne vagy mi. Inkább felteszem a kérdésemet. Nagyon, nagyon tetszik ez a játékos és csipkelődős oldala, teljesen felspannol vele.

- Hm, hogy ez a Travers mekkora egy angyal! Ne felejtsd el megköszönni neki, meg nyomj egy cuppanós nagy puszit a pofijára, hogy ilyen jó fej veled! - húztam az agyát, kissé kihívóan néztem rá. Ahogy elővette a gyógyszert, le is csaptam rá és egyet be is vettem. A köszönetre biccentek. - Hm, lebuktam, valóban meggyőződtem rólad. Tudtad, hogy horkolsz és nyáladzol álmodban? - kérdeztem elgondolkodva és ha eléggé lesápadt, akkor horkantva felnevettem. - Látnod kéne magadat... Olyan hülye vagy, nyilván nem horkolsz és nyáladzol, te! - csóváltam a fejemet nevetve. Elkezdtem lóbálni azt a lábamat az asztal alatt, amelyiket nem húztam fel, mert persze nem ért le a földig a nagy pad miatt. - De...? - néztem rá kérdőn, de nem kerülte el a figyelmemet zavara. Lassan mosolyodtam el, megint közelebb hajoltam. - Hm, mégis mit szeretnél, legközelebb mit csináljak, ha az ágyadnál leszek, hm? - incselkedtem vele. - Gondolj azért a szobatársaidra is! Meg aztán... Nem volt elég az arcsimi és a homlokpuszi? Telhetetlen! - ciccegtem mókázva, pedig bizony én is nagyon szívesen maradtam volna nála éjszakára. Lehet, legközelebb már több bátorságom lesz, ki tudja.

- Úgy nézek ki, mint aki élete legpihentetőbb alvásán van túl? - néztem rá felhúzott szemöldökkel. - Szerintem kurvára hajnalodott már, mikor elaludtam. Milyen szerencse, hogy téged elaltatott az alkohol - húztam tovább az agyát. Megráztam a fejemet. - De, fáj. Mondhatni kurvára be van állva az egész hátam. Nem néztem meg, mert siettem, de biztos vagyok benne, hogy tiszta fekete-kék-lila. Gondolom, te sem vagy jobban, hm? - néztem rá, lepillantottam a mellkasára, mintha ruhán keresztül láthattam volna, mi van vele, aztán az almát néztem a kezében, közben bőszen zabáltam, már a felét elpusztítottam. - Ugye, azért ettél valamit ezen kívül is, hm? Jobb lesz tőle, hidd el, sajnos, tapasztalatból mondom!- néztem rá két és fél falat között. A következő mondatára lelkesen felcsillant a szemem, már majdnem izomból vissza is böfögtem neki, hogy még szép, hogy szívesen csinálnék vele konkrétan bármit, de megjöttek a madarak. Felkacagtam rajta.

- Úgy látom, nem hatott mégsem a gyógyszer? - kérdeztem, ahogy megjelenik AFJ, az öreg baglyunk, bele is evett a kajámba, miután szépen lerakta az asztalra a levelet. A borítéknak nem nevezhető papírfecnin (egyébként konkrétan papírfecni volt, szerintem Ryan egyik füzetéből tépték ki és még arra sem vették a fáradtságot, hogy a széle ne legyen össze-vissza, hát, igen, fiúk és Jekinsek…) undorító írással díszelgett Sammy, Ryan és Jack neve is. A heti hírmondó! Aha, nekem meg majd be kell számolnom a tegnapról, igen, igen... A fiúknak. Arról, hogy tegnap nem keveset smároltam egy sráccal, akiről eddig azt hitték, utálom. Biztos kurva jól fogják fogadni, annyi tapasztalatuk van, hogy a kishúguk vagy nővérük fiúzik… Ha van is, az is elég szar tapasztalat, szóval fingom sincs, hogyan fogják fogadni... Legnagyobb meglepetésemre még egy bagoly jött, az Ashertől. Nem ilyenkor szokott írni... Összeráncolom a szemöldökömet, de nem nyitom ki most. Jól akartam érezni magamat és a legutóbbi, nem szokásosan érkező levelében arról írt, hogy Ryant bevitték kihallgatásra, úgyhogy nem számítottam sok jóra. Lerakom a leveleket a tányérom mellé, majd AFJel együtt eszek tovább. Látom a vaskos levelet Connornál, kérdőn pillantok rá. - A fanjaid írnak neked ilyen hosszú szerelmes levelet? - kérdeztem félig viccelődve, de elég hamar elrejti, szóval nem folytatom, nem az én dolgom, bár megölt a kíváncsiság. Csak egy hosszú pillantást vetettem rá, aztán megsimogattam AFJt, aki örült a szeretetnek, bújt is, szóval nevetve simogattam tovább, most már egyik kezemmel ölelve a madarat, a másik kezemmel simogatva. Kicsit halkan mondtam is neki pár kedves szót, mire valami furcsa, rekedt hangot adott ki. Felpillantottam Connorra, ahogy újra próbálkozott az üzenetének átadásával.

- Nagyon jó ötlet! - mondtam, de nem tudtam folytatni, mert megint megakadt, ezúttal követtem a pillantását. Ahogy megláttam a képet, úgy pattantam fel, AFJ dúlva-fúlva keresett új helyet, ezúttal Connornál próbálkozott, mivel látta, hogy jóban voltunk. Kikaptam a harmadéves srác kezéből az újságot. - Bocs, egy pillanat és visszaadom... - mondtam, majd leterítettem középre, miután félretoltam a tányéromat, hogy lássuk mindketten. Szemem gyorsan falta a sorokat és nagyon változatos reakciókat adtam az egészre. Először Anniékat olvastam el, arra is a fejemet csóváltam, majd mindenképpen beszélnem kellett vele, hogy meggyőződjek, minden rendben vele, aztán a mi részünket. Az első felére csak a szememet forgattam. - Elképesztő, miket ki nem talál ez a nő, nem? - kérdeztem Connortól kissé dünnyögve. Aztán ahogy a képet megláttam és a rólam írt részt, először elsötétült a tekintetem. Mégis mikor fotózott le minket, de tényleg? Rettenetesen zavarba jöttem a tudattól, hogy az egész iskola nézte most a mi kettőnk intim pillanatát. A kurva életbe, ez a MI pillanatunk volt! Csalódott voltam, úgy éreztem, ez a nő elvette egy kicsit a varázsát annak, ami tegnap történt, pedig életem egyik legjobb estéje volt. Haragudtam rá, hogy képes volt ilyen szinten beletaposni valaki magánéletébe, pedig már ismertem. De könyörgöm, ez tényleg senkire nem tartozott már! Aztán csak a szememet forgattam szintén, ne látszódjon rajtam frusztrációm.

- Legalább néztek volna utána jól... Csak két varázstalan öcsém van... - morogtam, oda a jókedvem. Próbáltam nem mutatni, de rettenetesen megijesztett, hogy ilyen sok mindent megtalált egy éjszaka leforgása alatt. Baromi gyorsan kellett cselekednem, ha be akartam védeni a családomat. Az sem kifejezetten tetszett, hogy ennyi részlet kiderült a családi hátteremről, de talán még nem veszett fejsze nyele. Az viszont sokkal jobban aggasztott, hogy a velem szemben ülő fiú mit is fog szólni az egészhez. Nemcsak a saját részéhez, bár aggódtam amiatt is, hogy nagyon mélyre megy, bár tegnap úgy tűnt, nem zavarták vagy hatották meg a pletykák. De ami az én részemet illeti... Nem így akartam, hogy megtudja ezeket... Bár szerencsére tegnap már több információt átadtam neki, azért a rossz hátteremet nem most, nem így és végképp nem mástól szerettem volna, ha hallja. Vagy hogy egyáltalán hallja... Bár tudtam, hogy ha ebből tényleg lesz valami, akkor nem titkolhatom örökké származásomat. Igyekeztem nem mutatni, hogy mennyire ideges és aggódó voltam, hogy mennyire bizsergett a testem, hogy meneküljek el, ne is lássanak, főleg ő ne, de nem tettem. Szívem hevesebben vert, gondolataim százfelé cikáztak, miket kellett elintéznem, hogy az otthoniak biztonságban legyenek mindentől, közben másodjára is végigolvastam a cikket. Próbáltam leplezni érzelemvilágomat, szóval felhorkantottam és igyekeztem úgy tenni, mint akit nem hatott meg ez az egész. Inkább Connorra néztem.

- Remélem, nem gondolod, hogy bárki is elhiszi azt, hogy nőcsábász vagy... - próbáltam nyugtatni. Nem kerülte el a figyelmemet az utolsó bekezdés sem. Beharaptam az ajkamat, ahogy rájöttem, valószínűleg ő sem így szerette volna, ha megtudom, mi a helyzet otthon. Akkor már ketten voltunk. Gyanúm beigazolódott, az édesanyja valóban nem képezte részét már az életének és legszívesebben magamhoz öleltem volna, hogy mennyire sajnálom, hiába volt klisés. Helyette inkább csak röviden megszorítottam a kezét, ha hagyja, ezzel fejezve ki támogatásomat. Arra nem számítottam, amit az apjáról írtak és őszintén? Nem is tudtam, hogy igaz-e, elvégre Connorról is akkora faszságokat írtak, hogy csoda, hogy a plafon még a helyén volt. De erre mégsem illik csak úgy rákérdezni, nem? - Ezek szerint neked sincs túl egyszerű családi helyzeted, mi? - kérdeztem tőle csendesen, végtelenül óvatosan, kutatóan néztem rá, mivel fogalmam sem volt, most bezár-e azzal, hogy olyat kérdeztem, amire még nem állt készen vagy rendben leszünk. Tényleg érdekelt, hogyan élte meg ezt, és közben megkönnyebbültem, hogy addig sem rólam volt szó, bár tisztában voltam vele, hogy nem kerülhettem el azt sem: rá fog kérdezni vagy legalább kommentálja majd a cikket. Nekem meg fogalmam sem volt, mit fogok neki mondani vagy hogyan. Én éreztem, hogy ez a cikk azért megijesztett és felvillant előttem, hogy azzal, hogy Connort választottam, lesznek következményei a döntésemnek. Nem bántam ettől függetlenül, úgy éreztem, az extra munka, melyet a családomba és a helyzetünkbe kellett ölnöm, továbbra is fényévekkel megérte, ha vele lehettem, így bár elbizonytalanodtam kicsit, egyelőre úgy éreztem, ezen simán túllendülünk még. És reméltem, ezzel nem voltam egyedül...

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #23 Dátum: 2026. 02. 12. - 13:16:08 »
+1

oHaraImage
Másnap
2006. január 14.

Könnyűnek, szinte súlytalannak érezte magát a lány mellett. Jót mosolygott Gemma kiöltött nyelvén, majd behunyta a szemeit, amikor orrán érezte az apró ujjbegyét. Imádta, hogy ennyire közvetlen, és imádta a pozitív energiáit, amik napfényként melengették a lelkét. Tegnap este nem hazudott: valóban jól érezte magát Gemma társaságában. Az arcizmai kiengedtek a görcsös, márványszerű maszkból, a vonásai finomodtak, és új részletek jelentek meg a szemei, a szája, és az orra körül. Egy-egy apró rándulás, egy halvány mosoly, egy piciny ránc… Ezek mind üdítően új dolgok voltak. Mintha egy merőben más ember ült volna most a Mardekár asztalánál, mint egy nappal korábban.
- A tegnapi napból kiindulva más taktikákhoz kell folyamodjak, hogy ne offolj ki, ha egy pozitív szó elhagyja a számat veled kapcsolatban!
Connor somolyogva beleivott a narancslevébe. Valóban nem volt könnyű bókolni neki. Utálta, ha szépeket mondanak róla, és rendkívül zavarba tudott jönni a helyzettől. Mégis, valahogy éhezte ezeket a szavakat, visszacsatolásait annak, hogy valamit jól csinál kettejük kapcsán, és hogy a vele szemben ülő lány kedveli őt.
- Azt a rohadt, kibebaszott éhes vagyok!
- Nem sírod vissza a főtt homárt meg a kaviárt? - ugratta a lányt, visszautalva a báli menüsorra, melyek elfogyasztásához az ő, Connor segítségére volt szüksége.
Nem érdekelte, hogy teli szájjal beszél-e, nem érdekelte, hogy milyen pózban ül az asztalnál, sem hogy milyen ruha van rajta, az sem érdekelte, hogy kócos-e a haja, vagy sem, hogy van-e rajta smink, vagy sem. Csak az számított, hogy ott ült vele szemben, hogy együtt reggeliztek, mint két normális ember, és hogy volt egy közös titkuk az előző éjszakáról…

- Hm, hogy ez a Travers mekkora egy angyal! Ne felejtsd el megköszönni neki, meg nyomj egy cuppanós nagy puszit a pofijára, hogy ilyen jó fej veled!
Elképzelte a srácot, hogy milyen képet vágna erre, és nevethetnékje támadt tőle. Az igazság viszont az volt, hogy tavaly óta nem igazán volt felhőtlen a kapcsolatuk, és Nialen még mindig neheztelt rá, amiért válaszra sem méltatta őt a nyár folyamán. Hogy is érthetné meg, hogy Connornak nem vele, hanem az egész világgal volt baja, és hogy képtelen volt mit kezdeni a sajnálatukkal, és a szánalmukkal. Nem véletlenül nem utazott el Barcelonába sem, holott addigra az egészségügyi állapota bőven megengedte volna. Igaz, bottal járt még, amit ugyancsak takargatnivaló gyengeségnek érzett. Nem tudta, hogy azóta sikerült-e némiképp visszaépítenie a tekintélyét és a bizalmát Travers-szel szemben, de remélte, hogy a kőkemény edzések, amiket tartott, némiképp javítottak a megítélésén.
- Tudtad, hogy horkolsz és nyáladzol álmodban?
Ismét ivott, ezúttal viszont félrenyelt.
- Khm… Hogy… Khm… Mi?
- Látnod kéne magadat... Olyan hülye vagy, nyilván nem horkolsz és nyáladzol, te!
Rendezte a légzését, majd vigyorogva megcsóválta a fejét. Dehogynem horkolt…
- De...? Hm, mégis mit szeretnél, legközelebb mit csináljak, ha az ágyadnál leszek, hm?
- Lennének ötleteim… - felelte csendesen, csak úgy elmélázva, miközben a poharával játszott.
- Gondolj azért a szobatársaidra is! Meg aztán... Nem volt elég az arcsimi és a homlokpuszi? Telhetetlen!
- Volt arcsimi és homlokpuszi is? El vagyok kényeztetve.

- De, fáj - válaszolta Gemma a kérdésére. - Mondhatni kurvára be van állva az egész hátam. Nem néztem meg, mert siettem, de biztos vagyok benne, hogy tiszta fekete-kék-lila. Gondolom, te sem vagy jobban, hm?
Megvonta a vállát a kérdésre, majd harapott egy nagyot az almájából. Nem számított, hogy ő hogy van.
- Van egy jó cuccom az ilyen zúzódásokra - fogai alatt ropogott az alma. - A profik is ezt használják. Ha visszamentünk a klubszobába, kikeresem neked a ládámból.
- Ugye, azért ettél valamit ezen kívül is, hm? Jobb lesz tőle, hidd el, sajnos, tapasztalatból mondom!
Fáradt mosoly suhant át az arcán.
- Igyekeztem…
Az az egy-két pirítós nem volt éppen tartalmas reggeli, és tudta jól, hogy pár óra múlva bánni fogja majd, hogy kihagyta ezt a lehetőséget, amikor korgó gyomorral fogja várni az ebédet. Azonban mégsem csúszott le semmi egyéb a torkán. A hányingere erősebb volt az éhségnél.
Ebben a pillanatban baglyok tucatja röppent be a terembe, szárnyaik suhogásával és csőreik csattogásával elnyomva Connor gyenge próbálkozását a napi program lefixálására. Halántékához emelte a kezét, mintha két ujjának erős nyomásával megszüntethetné a kínzó fejfájást, amit a madarak érkezése okozott.
- Úgy látom, nem hatott mégsem a gyógyszer?
Megrázta a fejét, majd a Gemma előtt pihenő öreg bagolyra pillantott, mielőtt egy másik példány az ölébe nem ejtett egy vaskos borítékot.
- A fanjaid írnak neked ilyen hosszú szerelmes levelet? - kérdezte Gemma, mielőtt Connor pulóvere zsebébe rejthette volna a küldeményt.
- Hogy kik? - kérdezett vissza szórakozottan, mielőtt újra belekezdett volna a napi program témába.
Aztán…

A szomszéd asztalnál ülő, hugrabugos srác meglepődött, amikor Gemma kikapta a kezéből az újságot. Connor fél kézzel AFJ-t simogatta, fél kézzel pedig az asztalra támaszkodott, hogy közelebb tudjon hajolni a lányhoz, és el tudja olvasni a kezében tartott cikket.
A fiú arca hirtelen ismét márványmaszk volt, érzelmek nélkül.
- Legalább néztek volna utána jól... Csak két varázstalan öcsém van…
Gemma szavai, mintha távolról szóltak volna, azokat elnyomta a Connor fülében zengő, harci dobok zenéje. A vére forrni kezdett, a bőre égett, a pulzusa felszaladt, mintha csak egy meccs kellős közepébe csöppent volna. Iszonyú haragot érzett…
Meredten bámult a képre. Megalázottnak érezte magát. Olyan volt, mintha meztelenül kiállították volna őt egy tér közepére, hogy tessék csak, tessék csak, nézzék a bolondot! Az a csók az ő kettejük pillanata volt. Az ő első csókja. Az ő első olyan pillanata az édesanyja halála óta, amit tényleg teljes szívvel képes volt átélni. És ezt a pillanatot most elvették tőle és odadobták fűnek-fának, rátapostak, kiforgatták, és bulvárszennyet csináltak belőle.
És akkor ott volt a cikk utolsó pár sora, amiben az apját és az elhunyt édesanyjának emlékét emlegették. Felfordult a gyomra, de ezúttal már nem az alkohol tréfálkozott vele. Legszívesebben megkereste és képen ütötte volna Rita Vitrolt.
Aztán észbe kapott. Hiszen ez a cikk nem csak róla szólt.
- Remélem, nem gondolod, hogy bárki is elhiszi azt, hogy nőcsábász vagy… - mondta Gemma.
Ez érdekelte a legkevésbé. Már hozzászokott, hogy mindenfélének elhordták őt. Pár hónappal korábban idegbetegként hivatkoztak rá a lapok, az is lepergett róla, mint ahogy az éveken át tartó, iskolai megbélyegzés is - amiről egyébként igen sokat tehetett. De ez most más volt. Ez a cikk nem csak őt bántotta, hanem minden egyes lányt, akivel hírbe hozták őt.
Zafirát…
Összeszorult a gyomra, ha rá gondolt. Tegnap este sírva szaladt el, amikor meglátta őket Gemmával. Connor nem egészen értette ezt az egészet, lévén egyetlen szót sem szóltak egymáshoz, a tavalyi Tavaszi Zsongás óta, és akkor is ez volt a lány utolsó hozzá intézett mondata: „Veszíteni fogsz.” Egyelőre nem tudta milyen lesz majd ismét összefutni vele a folyosón, ahogy azt sem teljesen tudta, hogy ő maga mit is érez pontosan ettől az egész helyzettől. Sokáig azt hitte, hogy utálja a lányt, aztán nyár óta egészen decemberig abban a hitben élt, hogy szerelmes belé, mígnem az érzés egyik pillanatról a másikra elmúlt. Olyan volt, mint egy hirtelen kipukkadó lufi. És Connor nem értette, hogyan hihette szerelemnek azt, ami egyértelműen nem az volt, csupán csak egy… Vágyálom? Egy menekülőút? Kapaszkodó? Talán csak ő maga akart változni, és ehhez Zafira volt a kulcs. Nem tudta igazán...
Hazelt…
Istenem, ha tudnák mi történt valójában a Rengetegben azon a napon… Bár abból is igen szép cikket kanyaríthatna az a szipirtyó. „Connor O’Hara a gyilkos…”
Anne-Roset…
Szegény lány csak próbált kedves lenni vele, erre behúzzák őt egy ilyen aljas mocskolódásba. Connornak összeszorult az ökle a gondolattól. Anne túl kedves és túl tiszta volt ehhez. Nem érdemelte meg, hogy ilyeneket írjanak róla.
És persze Gemmát…

Rápillantott a lányra. Biztosan nem így szerette volna az ő tudtára adni, hogy milyen helyről is jön. Nem is kellett volna beszámolnia róla, ha nem akarta volna. De ezzel megfosztották őt egy döntésétől. „A gyerekkorom... Okés volt.” Connor szíve összefacsarodott, ahogy felidézte a lány előző esti szavait. „Maradjunk annyiban, hogy nem igazán volt ideális gyerekek számára a környezetváltozás és akkor finom és nőies voltam. Onnantól kezdve elég szar volt, de ahogy növünk fel, egyre jobb.” Ha a cikk igazat állított - bár ebben a fiú még kételkedett -, akkor Gemma korábban nagyon finoman fogalmazott. Talán éppen azért tett így, mert el akarta kerülni azt a sajnálatot, amit akkor és ott, az asztalnál ülve Connor érzett iránta. Meg akarta menteni őt, segíteni akart neki, ugyanakkor szeretett volna úgy tenni, mintha mit sem tudna az egészről, mintha ez a cikk meg se született volna, mintha most kezdenének csak ismerkedni egymással újfent.
- Jól vagy?
Érezte, hogy nagyon béna a kérdés. Hogyan is lehetett volna jól, amikor éppen most vetkőztették őt is meztelenre a nagy nyilvánosság előtt?
- Ezek szerint neked sincs túl egyszerű családi helyzeted, mi? - kérdezett vissza csendesen a lány.
Connor megrázta a fejét.
- Összefújta a szemetet a szél, mi?
Halvány mosoly ült ki az arcára, de a szemeiben fájdalom csücsült.
- Viszont egy jó dolog is van ebben… - elvette a kezét AFJ-ről, és a képre bökött, amin a csillagok alatt ülve csókolóztak. - Innentől még csak titkolni sem tudjuk…
Előrehajolt, ballal megtámaszkodva az asztal lapján, jobbal pedig Gemma pulóverébe kapaszkodva.
- …ezt.
És ott, mindenki szeme láttára, a Nagyterem kellős közepén, Rita Vitrol lejárató cikke fölött, Connor O’Hara megcsókolta Gemma Jenkinst.

Naplózva

♡ ♔

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #24 Dátum: 2026. 02. 13. - 08:17:21 »
+1

 
Arra kérlek, mint szeptemberben is:
Adj nekem egy esélyt!
Szóval? Most hogyan tovább?
Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., reggel
kép 1
kép 2
kép 3
TW: nyers nyelvezet, káromkodás, enyhe szexuális utalások

Csodálatos volt látni, milyen kis vidám így a másnap ellenére is. Szerettem volna hinni, hogy ennek egy része az én kiváló társaságom miatt volt és ez is jó érzéssel töltött el. Mármint valljuk be, azért kurva jól esett a kicsiny lelkemnek, hogy még így is jól érzi magát velem. És engem is feltöltött az ő lénye. Azt hiszem, ez jót jelentett akkor. Apró siker minden egyes mosoly, minden egyes nevetés, a szeme játékos csillanása, de még a fintorok is. Minden egyes aprósággal még emberibb, még megközelíthetőbb és ami a legfontosabb volt: még kedvelhetőbb lett. Minden mosolyával, minden viccével, mind érintésével és minden pillantásával, mely azt üzente, fontos vagyok, egyre jobban adtam meg magamat, bár még nem álltam készen arra, hogy ezt be is valljam vagy realizáljam. Pedig szépen-lassan került egyre beljebb és beljebb azon a retkes falon, amit évekig erősítettem. És a rohadt életbe, nem is bántam! Nem kapcsolt be a vészjelző, nem menekültem. Legalábbis nem mindig és ez nálam fél siker volt. Az ilyen pillanatokban nem menekültem, de nem áltattam magamat, tudtam, hogy lesz még olyan, hogy be fogok zárni vagy legalább megpróbálom. És tudom, hogy nála is, ebben kurvára hasonlítottunk ám. Tudtam, hogy célt érnek a bókolásról mondott szavaim, szóval csak jelentőségteljesen néztem rá, hogy készüljön, mert nem fogom annyiban hagyni. Aztán enni kezdtem és már vártam, mikor szól be, hogy mennyit eszem. Mivel tele volt a szám, nem kezdtem el nevetni, mert tuti, kiesik minden (ugyebár nem vagyok egy úrihölgy ÉS még éhes is vagyok, szóval nem meglepő módon körülbelül egy pocokra emlékeztethetek a két teli pofazacskómmal, ahogy rágni próbáltam közben.)

- Hát, kicsit sajnálom, hogy most nincs lehetőségem téged bámulni büntetlenül, hogy megmutass valamit... Elé jól állt!- mosolygok féloldalasan. Akkor kaptam tőle az egyik legelső őszinte, kedves mosolyt. Hülye lennék elfelejteni. - De igazából szarok bele, így is bámulhatlak! - nevettem fel, ahogy tovább néztem. Azt hiszem, lehet, hogy Travers bácsival viccelődni még korai volt, bár ő hozta fel. Inkább nem tettem rá megjegyzést, csak elengedtem.

Vigyorogtam, mint egy kis hülye, ahogy félrenyelt a mondatomtól. Annyira aranyos, amikor zavarba jön! Nagyon jó kontrasztban van azzal a szigorú, céltudatos, kemény maszkjával, amit általában hordani szokott. Nem nagyon láttam még embert, akinek sikerült megtörnie Connor O'Hara kifelé tanúsított személyét. Nem mondom, hogy én hoztam ezt el, de szerepem az biztos volt benne. Ahogy csendesen és elgondolkodva válaszolt csintalan kérdésemre, csak még jobban előrehajoltam, szinte el is emelkedtem a padtól.

- Ó, ne kímélj, halljuk! - mondtam rendkívül csábítóan és kíváncsian. Tényleg érdekelt, mikről szokott fantáziálni. Bevallom, kissé elveszettnek éreztem magam vele ilyen téren. Mármint... Nekem ösztönösen szexuális töltöttségű jelenetek jutottak eszembe a hanghordozásából, de lehet, hogy ő csak arra gondolt, hogy... Párna csatázunk. Jó, azért ennyire szende szűz léleknek nem gondoltam, pláne a tegnap után. Eszembe jutott a tegnap este a pályán a hóban... Örültem, hogy nem mentünk tovább, mert nem így akartam volna neki az első alkalmát, de rájöttem, hogy egyébként fingom sincs, hogy ő hogyan vélekedik erről, mik a gondolatai, hogy képzeli ezt egyáltalán. Gyanítottam, hogy sok tapasztalata nem volt az egésszel kapcsolatban, hogy finoman fogalmazzak, szóval tényleg nem tudtam, mi van benne. Nem ehhez voltam szokva: eddig ha szóba került a szexualitás, egyszerű volt: mindkét fél tapasztalt volt, lényegre törően kiélveztük egymás testét, aztán jó napot kívánok. Nem igen volt arra alkalom, hogy bárkivel fontos lett volna az érzelmi oldala is. Itt ez teljesen más volt, ráadásul én voltam a tapasztalt, de ugyanolyan elveszett voltam, mint Connor: fogalmam sem volt, hogyan kell gyengédnek és törődőnek lenni vagy hogyan tudnék segíteni neki. És ez ijesztő volt, baszki, nagyon is. Nem szerettem bizonytalan lenni, márpedig sok része a kapcsolatunknak Connorral bizonytalanságba burkolózott, ami tök érthető volt, de zavart valahol a jóleső izgatottság mellett. Egyáltalán az, hogy most akkor mi is ez a kapcsolat. Vagy merre tartunk? Mi a terv? Nincs is terv, mi? De akkor mi van, ha félreértjük egymást? Túl sok volt az alapoknál is a bizonytalanság, hát még a többinél! Mégis imádtam minden pillanatát.

- Szerintem is el vagy kényeztetve, ne szokj hozzá! - húztam fel a szemöldökömet. - Arcsimi, puszi, gyógyszer, víz, itt a kiváló személyem és társaságom... Azért van felhozatal, egy rossz szavad nem lehet! - vigyorogtam játékosan. Azt persze nem vallanám be a világért sem, hogy képtelen voltam megállni, hogy ne érjek hozzá tegnap este, meg hogy mennyire nehezemre esett otthagyni.

Felhúztam a szemöldökömet, amikor kerüli a kérdésemet. A vállvonás kifejezetten arra akart utalni, hogy "szarok bele, nem érdekel", ezt meg nem szerettem, szóval hátradőltem, összefontam a karomat és nagyon csúnyán néztem rá. Amíg nem vette a lapot, addig nem is folytattam. Ha hajlandó válaszolni, akkor megdobtam egy kis falat pirítóssal, jelezve, hogy legyen oly kedves és hanyagolja azt, hogy fosik magára. Belegondolva, azért ő hajlamos volt erre, szóval kurva gyorsan a tudtára kellett adni, hogy annyira nem okés ennyire semmibe vennie magát, pláne ha itt a másik meg aggódik érte. Nyilván fordítva már fel lett volna háborodva, hogy hogy lehetek ilyen óvatlan és hogy nem veszem magamat eléggé komolyan, mikor nagyon fontos az egészségem. Erre csak a szememet forgattam, hát, azért csak látja a probléma forrását, nem?

- Eee, a profik is ezt használják! - játszottam el, ahogy mondja. - Te kis felvágós! - nevettem rá, aztán kijöttem a komoly testtartásból és visszahajoltam hozzá közel. - Remélem, valami krém lesz az és kénytelen leszel segíteni, mert sajnos, nem érem el a hátamat rendesen, pláne hogy fáj is... - néztem rá ártatlanul, még a kiskutya szemeimet is bevetettem, de nem sokáig bírtam, mielőtt megint szétterülne a mosoly az arcomon. - És remélem, hogy szolgáltatásaidért az a minimum, hogy én is segíthetek neked - forgattam játékosan a szememet, majd rákacsintottam. - Ja, és persze nem fáj annyira... Igazán meg tudom várni, hogy esetleg ne a klubhelyiségben legyünk - csillant pajkosan a szemem, ahogy kuncogtam arra utalva, hogy nem bánom, ha véletlen kettesben lennénk.

Csak a fejemet csóváltam a válaszára, biztos voltam benne, hogy nem evett semmi tartalmasan. Ejej, meg fogja bánni, ebben biztos voltam, de hát nem vagyok az anyja, hogy utasítgassam vagy megmondjam neki, mit csináljon. Nagy fiú volt, el tudta dönteni ezeket. Mondjuk, attól még zavarhatott, hogy ennyire semmibe vette magát. Tudja ő egyáltalán, milyen értékes?! Nem dobálózunk ám saját magunkkal ilyen könnyen! Túl sokszor találkoztam azzal a jelenséggel, hogy valódi aggodalom. A testvéreim sokszor kerültek olyan helyzetbe, hogy nem volt mindig biztos az, hogy megérik a holnapot. Szerencsére eddig mindig jól jöttünk ki a helyzetekből, de ezek az események mélyen megráztak ahhoz, hogy ne szórakozzak csak úgy ezeken vagy hogy a számomra fontos emberek miatt talán idegesítő módon tudok aggódni. Igyekeztem ezt nem annyira mutatni, de azért eléggé ahhoz, hogy érezze a másik, hogy fontos nekem és nem szeretném, ha baja lenne.

- Hm, milyen kár, pedig az Algopyrin eskü, jó gyógyszer... Persze fene tudja, Ashnek sem szokott hatni - rántottam meg a vállamat. - Mondjuk, akkor kár volt beléd, ez az utolsó levelem - nyújtottam rá a nyelvemet viccelődve, természetesen nem gondoltam komolyan, hogy kár lenne belé. Valamennyit biztos segített azért. Szórakozott válaszára csak hosszan néztem rá. - Hmm... - hümmögtem értelmesen, de nem ismételtem el, valahogy úgy éreztem, hogy ez a helyzet most komolyabb, mint hogy hülyeséget pofázzak neki. Meg közben pörgött az agyam, hogy mégis ki küldhetett neki ilyen levelet ilyen szép borítékban. Megölt a kíváncsiság, de rendes gyerek voltam és inkább nem erőltettem. Ha nem akart beszélni róla, nem kellett. Kicsit sem akartam a nyomulós típus lenni, aki mellett megfullad az ember, amúgy sem voltam az az ember, meg aztán és is kurva gyorsan baszódtam fel azon, ha valaki túl rövid pórázon tartott vagy ha nem volt terem arra, hogy a saját ütememben osszam meg a dolgaimat a másikkal. Úgyhogy ennek megfelelően én is nagy teret hagytam a másiknak.

Kicsit sem hatott meg, hogy meglepődött a hugrabugos fiú, igazából észre sem vettem, rá sem néztem. Csak a képet tudtam nézni, amin ketten ültünk a padon, a csillagok alatt és éppen megléptük azt, amire mindketten vágytunk, de rettegtünk is tőle. Vajon hogyan néztünk ki ketten? Próbáltam elképzelni, hogy mások mit látnak ebbe az egészbe bele, hátha akkor könnyebb lesz elviselni a végtelen mennyiségű pillantást, kommentet, basztatást. De nem tudtam elvonatkoztatni az érzéseimtől, így hamar feladtam. Még mindig kellemes görcsbe rándult a gyomrom, ahogy eszembe jutott, milyen jó is volt az első csókunk, de közben most már a megalázottság is dolgozott bennem: nem voltam szégyellős vagy takargatós ember, de ez más volt. Ez a kettőnk pillanata volt, az első csókunk, Connor első csókja. Hát, hogy fog így boldogan visszaemlékezni később erre?! Sehogy... Mindig ott lesz benne a keserűség ezzel kapcsolatban és ez rendkívül csalódottá tett. Kissé el is kenődtem, mert pont, hogy ezt akartam elkerülni. Annyira figyeltem, hogy jó legyen neki! Hogy élvezze, hogy ki tudjon benne teljesedni és azt hiszem, sikerült is, egészen ma reggelig, amíg is ország-világ előtt ki nem teregették ezt az egészet. És amitől a legjobban féltem, hogy Connor ettől teljesen visszazár majd. Nem tudtam volna érte hibáztatni, hirtelen én is sokkal óvatosabbnak éreztem magamat, megint egy játszmában találtam magamat, ahol körbe kellett nézni, fel kellett mérni a környezetet, óvatosan kellett lépkedni... Mikor felpillantottam és láttam, hogy a jól ismert, érzelmek nélküli maszkja volt rajta, úgy éreztem, mintha gyomorszájon vágtak volna és hirtelen minden maradék étvágyam is elmúlt. Ha másért nem is (pedig de), ezért az egyért most nagyon pofán basztam volna Rita Vitrolt: elvette tőlem a fiút, aki éppen kinyílni készült és visszahányt minket a start mezőre.

Miközben Connor is az asztalra támaszkodva nézte a cikket, AFJ kedvesen bújt hozzá még több simogatásért, ha esetleg olvasás közben megállt volna a keze, egy-egy finom csípéssel, ami nem volt fájdalmas, csak figyelmeztető, jelezte, hogy ne hanyagolja már el. Connor továbbra is a szokásos maszkjával olvasta a cikket, de elég közel volt ahhoz, hogy érezzem, valami megváltozott: kibaszott mérges volt, szinte vibrált a levegő körülötte. Ezért sem tudtam hibáztatni. Rettenetes dolgokat írtak róla és a legfursztálóbb az volt benne, hogy a háromnegyede kamu volt, mégis mindenki el fogja hinni. Abban biztos voltam, hogy se engem, se a lányokat nem fogja zavarni kifejezetten az ő részük. Na, jó, Zafirát talán, és az tök érthető is. De Hazel és Annie sem az a típus volt, aki ezeket nagyon magára vette volna, bár ettől függetlenül biztosan amiatt is kurva szarul érzi magát és magát fogja hibáztatni. Mellesleg a Hazeles eset felkorbácsolta ám a kíváncsiságomat, úgy tűnik, sokkal többen járnak a retkes erdőbe, mint szerettem volna. Milyen szerencse, hogy Vivien gondoskodott arról, hogy a cuccaimat ne találják meg... Hálás is lehetettem volna érte, meh... Asszem, új helyeket kell keresni a jövőben.

Első kommentem óvatos tapogatózás volt, hogy éppen hogyan fog reagálni az egészre. Mivel a cikk legnevetségesebb része mégiscsak ez volt, hiszen mindenki tisztában lehetett azzal, hogy ha valami, akkor ez nem volt jellemző a fiúra, bátorkodtam ezzel megtörni a pattanásig feszülő csendet. De semmit nem reagált rá, én meg éreztem, hogy egyre hevesebben vert a szívem és kezdtem pánikolni, hogy teljes mértékben kicsúszott a kezem közül és nem hogy a start mezőre, de a pályára sem kerültünk fel többé és ennyi volt. Aztán végre felpillantott. Automatikusan kaptam el a pillantásomat, mintha csak rajtakapott volna, hogy őt nézem. Ostobaság volt, vissza is néztem rá szinte azonnal, de továbbra sem láttam sokkal több mindent rajta. Elgondolkodva nézett rám és hirtelen megütött, hogy mi van, ha éppen azon gondolkodik, hogy valójában mennyire gáz háttérrel rendelkezem és hogy ebbe ő nem akarja beleártani magát. Meg tudtam volna érteni, ezt próbáltam neki tegnap is számtalanszor elmakogni, rohadt kevés sikerrel. Hátha ez a cikk kicsit segít neki is tisztábban látni velem kapcsolatban és nem lesz zsákbamacska az egész. Aztán a maszk alatt megláttam valamit halványan csillogni a szemében: részvétet? Sajnálatot? Valamiféle empátiát?

- Ne! - bukott ki belőlem hevesen, ahogy elhúztam a számat és feltettem a szabad kezemet, hogy megállítsam. Gyűlöltem, ha megsajnáltak. - Bármit, csak ne sajnálj. Utálom... - mondtam halkan neki, bár lehet, tökre nem is sajnált. A kérdésére összevontam a szemöldökömet. Végülis jó volt, hogy nem gyűlölt meg, szóval kicsit kevésbé voltam feszült. Megrántottam a vállamat, aminek a hátam annyira nem örült. - Lehetne sokkal rosszabb... Nem feltétlen kezdtem volna be ezzel így az ismerkedésünk második napján, de figyelj, legalább tisztábban látsz. Hátha végre átment az információ, amit tegnap olyan jótékony módon söpörtél mindig el - néztem rá jelentőségteljesen. Igyekeztem lazának tűnni, mintha annyira nem hatott volna meg, pedig ez kicsit sem volt így. Egyébként az igaz volt, hogy egy konkrét családi esetünkről sem írt. Nem lehetett tudni, miket is műveltünk, így a legnagyobb titkaim még velem maradtak. Még. A nőből kinéztem, hogy holnapra a sitten lesznek a tesóim is és én is. Megérdemeltük volna egyébként, mármint törvényileg, mert az már senkit nem fog meghatni, hogy mi csak túlélni szerettünk volna. Azt mindenki leszarja, mert az hirtelen senkit nem érdekel, hogy ők tettek minket ilyenné, csak a reakció fáj nekik, amit kapnak tőlünk arra ezekért. Kibaszott gáz volt, gyűlöltem ezt és azt is, hogy ez alapján fognak megítélni. Pedig hét évig nagyon jól titkoltam ám ezeket, igazán kibírhatta volna már az a ribanc ezt a félévet. Na, mindegy... Nézzük a jó oldalát, tényleg lehetett volna sokkal rosszabb is ez a cikk. Majd kicsit meghúzom magamat és akkor hátha leszáll rólunk. Bár a bajnoki cím nem azzal kecsegtetett Connor számára, hogy leszállnak róla... Nem akartam visszakérdezni, átlátszónak és jelentéktelennek éreztem volna, hogy megkérdezzem, ő hogyan volt. Láttam rajta, hogy forrt a vére, pedig nagyon jól takarta, csak túl közel volt, így a kisugárzása elárulta. Kérdéseim óvatos próbálkozások voltak. Nem mertem egyelőre telibe rákérdezni, nem itt, nem mindenki előtt, nem akkor, amikor az érzelmei még nagy mértékben befolyásolták. Mégis tudni szerettem volna, mit gondolt, de nem volt túl közlékeny, a fene ette volna meg. Csak felhorkantam arra, hogy szemétnek nevezett minket. Rám ez még találó is volt, de azért rá nem mondtam volna. Most mit tehetett arról, hogy az apja mit csinált?

- Ugye, tudod, hogy nem tartozol felelősséggel azért, hogy a családod mit dönt és hogyan viselkedik, hm? - kérdeztem rá. Féligazság megint, csak komfortot akartam nyújtani, bár esetében a mondatommal egyetértettem. Magam részéről meg nem nyilatkoztam, mert nálunk nagyon egyedi helyzet volt: mindenkinek a döntése befolyásoló tényező volt arra nézve, hogy vajon a holnapi napon is nyugodt, átmeneti békében élhetünk-e együtt, vagy az ellenségeink megunnak minket és nekünk jönnek így vagy úgy. Szóval valahol felelősséggel tartoztam a többiek döntéseiért is, pláne ha én is benne voltam, lásd a nyári esetet Ryannel. Rettenetesen hálás voltam, hogy egy szó sem esett a gyilkossággal kapcsolatos nyomozásról, se arról, hogy nincs meg a holttest. Nem tudtam, hogyan reagáltam volna, ha a Reggeli Prófétában a mugli életem ilyen mértékű szennyét kellett volna olvasnom. Viszont ahogy ezt így végiggondoltam, megint elbizonytalanodtam, ahogy felpillantottam. Nem akartam belerántani ebbe. Nem akartam, hogy lásson, nem akartam, hogy az undor, a gyűlölet, a szánalom, a csalódottság csillogjon a szemében. Azt akartam, hogy megint nevessem rám és ott folytassuk, ahol abbahagytuk, hogy ne kelljen soha a mugli életem mocsadékát idehoznom, megfertőzve ezzel azt az éppen szárbaszökkent valamit, ami köztünk volt. - Tudom, hogy befolyásol, de felelősséggel nem tartozol értük és téged sem kell, hogy megbélyegezzen a családod. Szabad ember vagy és tehetsz azért, hogy más, hogy jobb legyél és bebizonyítsd, hogy lehet máshogy is! - néztem rá komolyan. Heh, bárcsak olykor-olykor a saját tanácsomat is megfogadnám! De nem tudtam és ezért éreztem, hogy a mocsár és a láncaim is napról-napra húznak visszább a fertőbe. De hátha neki még tudok segíteni. Ahogy folytatta, kíváncsian néztem rá.

- Hm, van róla kép, szóval el tudjuk rakni későbbre, hogy nehezebb időszakokban megnézegessük? - szúrtam közbe viccelődve, hátha kicsit oldottam a feszkót. - Nem mindenkinek fotózzák ám le az első csókját! - vittem tovább, de aztán egy pillanatra kikerekedtek a szemeim, ahogy hirtelen előrehajolt és megfogta a pulcsimat. Nem kellett sokat találgatnom, mit szeretett volna, és ahogy bezárta a köztünk lévő távolságot, én vigyorogva fogadtam. Szabad kezemmel az arcához nyúltam és visszacsókoltam, de csak röviden, mert képtelen voltam visszafogni nevetésemet. Nevettem, hogy felszabaduljon belőlem a feszültség, nevettem a megkönnyebbüléstől, hogy ez a cikk akkor mégsem jelentette azt, hogy ennek vége. Nevettem, mert úgy éreztem, ez a fiú az egész világgal képes lenne szembe menni, ha eldöntött valamit és nem nagyon volt még dolgom ilyen fajta áldozattal. Tetsuya volt még olyan, aki fejjel ment a falnak: ha ő úgy ítélte meg, érdemes küzdeni valamiért, akkor addig küzdött, amíg már nem tudott vagy elérte, amit akart. Úgy éreztem, Connor is hasonlóan működött és ez kérem szépen, kurva imponáló és szexi volt. Pár másodperc múlva elhúzódtam, mert tényleg nevettem és csóknak nem lehetett már nevezni azt, ami volt. Eltoltam magamtól és csillogó szemmel néztem rá.

- Mondtam már, hogy mennyire imádom, hogy ilyen makacsul lobbanékony és lázadó vagy? - kérdeztem tőle lazán és vidáman. Már nem is zavart az a hülye cikk annyira. Annyira. Összeborzoltam a haját, másik kezemmel előrébb támaszkodtam. Volna. Ha nem tenyereltem volna bele telibe a maradék tányéromba, ha nem csúszott volna el a kezem és fejeltem volna le az asztalt majdnem. Szerencsére a reflexeim jók voltak, gyorsan korrigáltam és megtámaszkodtam Connor mellkasán. - Hoppá, bocs, remélem, nem nyomtalak meg nagyon! - szabadkoztam, majd lenéztem a kezemre, ami csuklóig retkes volt a kajától. - Ajj, ne már, faszom! - panaszkodtam. Idegesen levágtam magamat a padra és nekiálltam letörölni a kezemet. Közben hevesen megragadtam az újságot és visszanyújtottam a srácnak, aki meglehetősen zavarban volt és úgy méregetett minket. - Mi van, kishaver, a bajnok úrtól jöttél zavarba vagy csak nem láttál még csókolózó párt? - néztem rá felhúzott szemöldökkel, mire összekapta magát és inkább elfordult. Elégedetten bólintottam, kezem is nagyjából tiszta volt. - NA! Nekem elment a maradék étvágyam, neked nem is volt, mehetünk? - csaptam össze a kezemet, a cikk előtti energiáim kezdtek visszatérni. Ez nem jelentette azt, hogy nem fogunk erről még beszélni, de nem itt és nem most. - AFJ, a tied lehet a reggelim maradéka, utána pihengess, jó? - simítottam végig rajta, aztán Connorra néztem. - Akkor klubhelyiség, ládában fancy cucc keresés, öltözés, séta? - foglaltam össze a nagy tervet. Nem akartam itt lenni már. Fullasztónak hatott a Nagyterem zsivaja, a tömeg, a tekintetek, amiket lehet, csak beképzeltem, de zavartak. Kint akartam lenni a hidegben, ketten, hogy tudjunk normálisan beszélni. - Remélem, egy hosszabb túrára gondoltál - mosolyodtam el féloldalasan utalva arra, hogy nem bánnám, ha sok időt töltenénk együtt. Ismertem pár helyet és tényleg nagyon szívesen töltöttem volna a napomat kettesben vele, addig sem kellett másokkal foglalkozni. Bár Anniet tényleg meg fogom keresni, hogy hogy van. Kérdőn néztem rá, hogy készen áll-e a mai kalandozásra. Talán ez a séta lesz majd a még remélhetőleg sok és izgalmas kalandjainknak a bevezetése, úgyhogy izgatottsággal vegyes várakozással néztem rá, hogy ő is készen áll-e arra, hogy akkor ketten induljunk meg ezen az úton szarva minden pillantásra, minden szóra, ami azt hitte, képes leírni ezt itt, és szarva mindenki más véleményére...

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #25 Dátum: 2026. 02. 16. - 16:40:21 »
+1

oHaraImage
Másnap
2006. január 14.

- Hát, kicsit sajnálom, hogy most nincs lehetőségem téged bámulni büntetlenül, hogy megmutass valamit... Elé jól állt! - felelte Gemma a főtt homár és osztriga említésére.
A fiú érezte, hogy elvörösödik a füle. Szemei megcsillantak a narancsleves pohár fölött, ahogy szégyenlősen Gemmára somolygott.
- Te élvezed, amikor zavarba hozol, igaz?
Bár utálta, amikor nem volt ura a teste rezzenéseinek, amikor egy pír elárulta őt másoknak, valahogy mégis szomjazta ezeket játékos pillanatokat a lánytól. Úgy érezte, mintha egymás ugratása egy közös szeretetnyelv lenne Gemmával.
- De igazából szarok bele, így is bámulhatlak!
Együtt nevettek.
- Óvatosan azért! Nehogy elmenjen az étvágyad! - forgatta a szemeit.

Aztán szóba került a hálószobai látogatás, és a homlokpuszi. Gemma pedig ismét úgy nézett rá, mint tavaly decemberben az utolsó edzésük végén, amikor egymásnak ütköztek a zuhanyzó folyosóján. Az az egymásnak ütközés volt a nagy bumm. Akkor kezdett el minden megváltozni…
Connor érezte, ahogy a vére más hőfokon kezdett pezsegni.
- Ó, ne kímélj, halljuk!
Hagyott egy nagy hatásszünetet, ahogy beleivott a dzsúzába, majd jelentőségteljesen Gemmára pillantott.
- Nem is tudom… Lehet inkább mutatnám.
Komolynak szánt arcán lassított felvételként jelent meg a kacér mosoly, mintha csak visszatartott volna egy kitörő nevetést. Játékosan megemelte a szemöldökét is, mintha csak azt kérdezné: na, most mi lesz?

- Eee, a profik is ezt használják!
Ijesztően jól utánozta őt a lány, ő pedig hálásan kacagott a remekbe szabott paródián. Persze már hozzászokott az efféle műsorokhoz, elvégre az edzéseken gyakran kapott hasonló produkciókat tőle, amikor kicsit túltolta a szekeret és előbújt belőle a hajcsár. Ez azonban most más volt, mert ezúttal a műsorszám nem a többieknek, hanem egyes egyedül neki, Connornak szólt.
- Te kis felvágós! Remélem, valami krém lesz az és kénytelen leszel segíteni, mert sajnos, nem érem el a hátamat rendesen, pláne hogy fáj is…
A korábbi szájhősből most ismét zavart ministránsfiú lett, miközben elméje csordultig telt mindenféle fantáziaképekkel kettejükről. Nem akarta tudni, hogy mennyire idiótán is festhetett mindeközben.
-És remélem, hogy szolgáltatásaidért az a minimum, hogy én is segíthetek neked. Ja, és persze nem fáj annyira... Igazán meg tudom várni, hogy esetleg ne a klubhelyiségben legyünk.
Gemma izzásig ütötte a vasat, Connor pedig lelkes tinédzserfiúhoz méltón már le is pörgette fejben a lehetséges helyszíneket, ahová kettesben félrehúzódhattak volna. Válaszolni azonban már nem válaszolt, mert időközben megjött a napi posta, és benne az az ominózus cikk…

- Ne!
Gemma olyan hevesen vágta a képébe a szót, feltartott kezével, hogy Connor összerezzent tőle.
- Bármit, csak ne sajnálj. Utálom… - mondta.
A fiú megértően bólogatott. Hát ebben is hasonlítottak a lánnyal. Akkor hát nincs sajnálkozás - véste fel az alapszabályok közé. Az azért érdekelte, hogy mégis hogy érzi magát Gemma a cikktől. Minden bizonnyal neki ez volt az első alkalom, hogy szembejött vele saját maga a sajtó hasábjain.
- Lehetne sokkal rosszabb... Nem feltétlen kezdtem volna be ezzel így az ismerkedésünk második napján, de figyelj, legalább tisztábban látsz. Hátha végre átment az információ, amit tegnap olyan jótékony módon söpörtél mindig el.
Connor szelíden elmosolyodott, és úgy csóválta a fejét, mintha csak azt mondaná: ezt nem hiszem el, már megint kezdi...
Aztán Gemma olyat kérdezett, hogy Connornak szinte kedve lett volna hangosan felnevetni a hallatán.
- Ugye, tudod, hogy nem tartozol felelősséggel azért, hogy a családod mit dönt és hogyan viselkedik, hm?
- Hmm… És te? Te tudod?
Mosolygott, de ezúttal volt benne némi harciasság is, éppen csak annyira, hogy Gemma ne támadásnak, csak apró játéknak vegye azt. Sosem volt az érzelmek és az emberi lélek nagy tudója, de percről percre kezdett rádöbbenni, hogy Gemmának is komoly elmaradásai vannak e téren, már ami a saját érzelmi világának a szabályozását és dekódolását illette.

- Hm, van róla kép, szóval el tudjuk rakni későbbre, hogy nehezebb időszakokban megnézegessük? Nem mindenkinek fotózzák ám le az első csókját!
Mosolygott a tréfán, de valahol azért idegesítette is a dolog. A kép egyébként egészen jól sikerült, és Connornak feltett szándéka is volt eltenni azt, ha nem is a hugrabugos srác példányát megcsonkítva, hanem valaki mástól elkérve.
- Első? Hát miről beszélsz? Talán nem olvastad, hogy mekkora Casanova vagyok? - mondta, mikor végül elhúzódott a lánytól, és visszaült a helyére, mintha mi sem történt volna, mintha nem épp most csókolta volna meg őt ország-világ szeme láttára.
- Mondtam már, hogy mennyire imádom, hogy ilyen makacsul lobbanékony és lázadó vagy?
Felnevetett. Mélyről jövő, jól eső hahotázásban tört ki.
- Emlékezz majd erre a mondatodra, Gem! Hányszor fogod majd fogni emiatt a fejedet, hahaha!
Engedte, hogy a lány összeborzolja a haját, majd újból nevetett, amikor az majdnem lefejelte az asztallapot.
- Azért csak óvatosan, nehogy lesérülj! Nincs kedvem új fogót keresni, és… Nem is találnék ilyen jót.
Somolyogva nézte, ahogy Gemma megtisztogatta a kezét az ételtől, amibe beletenyerelt, majd jóízűt kortyolt a narancslevébe, miközben hallgatta a lányt, amint épp kiosztotta a bámészkodó, hugrabugos srácot.

- NA! Nekem elment a maradék étvágyam, neked nem is volt, mehetünk?
- Mehetünk - felelte csendesen, majd végigsimított még egyszer AFJ hátán, és felállt ő is az asztaltól.
- Akkor klubhelyiség, ládában fancy cucc keresés, öltözés, séta? Remélem, egy hosszabb túrára gondoltál.
Remekül hangzott a terv, és alig várta, hogy együtt töltse a napját Gemmával, ám még annál is jobban, hogy bekenegesse a véraláfutásos lapockáját. Az izgalom, amit ettől a gondolattól érzett, hasonló volt a tegnap esti nyitótánchoz. Elvégre, ha minden jól megy, ma is ellejthet egy nyitótáncot…
- Egyébként mit rövidít az AFJ? - kérdezte szórakozottan, miközben a hosszú, mardekáros asztal két oldalán sétáltak a kijárat irányába.
Közöttük beszélgető, reggeliző diákok ücsörögtek, akik fel-felpillantottak rájuk, míg ők elhaladtak mellettük. Sokan a Reggeli Próféta ominózus cikkét olvasták, és kajánul vigyorogtak a párosukra, sőt volt, aki füttyentett is nekik. Connor nem foglalkozott velük. Az évek során megtanulta már kizárni az efféle dolgokat. Ám mindenképpen sokat segített a helyzeten, hogy ezúttal büszkeséget érzett amiatt a dolog miatt, amiért a többiek piszkálni próbálták. Semmi szégyellnivalót nem látott abban a fotóban, sem a csókban, sem pedig az alakulófélben lévő kapcsolatukban. Ami pedig a cikk többi részét illette… Bár bántotta őt, sőt dühítette is, amit a többi lányról hordtak össze, és amit az apjáról írtak, tudta jól, hogy ezek csak később, valószínűleg este csapódnak majd le benne igazán, amikor egyedül lesz. Gemma mellett valahogy minden apróságnak tűnt, és nem akarta hagyni, hogy bárki, vagy bármi elrontsa ezt a szép napot.
Csakhogy…

- Ja, és Tavish most kómában fekszik…
- Én azt hallottam, hogy kék-zöldre verték a csajt.
- Alaposan megruházták, ja. A saját vérében feküdt, amikor rátaláltak.
- Jó, hogy nem fagyott meg az éjjel…
Connor megtorpant, de a szeme sarkából látta, hogy Gemma is ugyanígy tesz az asztal túloldalán.
- Mi a francról beszéltek? - fordult a negyedéves fiúkból álló kis társasághoz.
- Hééé srácok, itt a szívtipró! Mi van O’Hara, talán te nem is tudod?
- Kurvára vigyázz a szádra kispajtás, vagy beverem! - morogta, és hirtelen visszavedlett azzá az eszement, agresszív barommá, aki pár hónappal korábban farkasszemet nézett a Tarasque-kal is. - Mit mondtál Tavish-ről?
- Hát hogy az éjjel valaki elintézte őt - fújt visszavonulót a srác, megijedve Connor lángoló tekintetétől. - Megátkozták, meg össze is verték. Kint a parkban… Most meg bent fekszik a gyengélkedőn, nincs is magánál.
- Kik tették ezt vele?
- Én… Én nem tudom, Connor. Nekem Cooper mesélte, hogy látta, amikor behozták őt, neki meg Clearwater mondta, hogy hallotta, amikor Flitwick és McGalagony beszéltek. Egyébként gratulálok nektek, Jenkins-szel!
Connor már nem foglalkozott az utolsó mondattal. Gemmára nézett, majd sebes léptekkel elindult a Nagyterem kijárata felé. A Mardekár asztalának végénél azért bevárta a lányt. Tudta, hogy ha igaz, amit a srác mondott, akkor arról ők ketten is tehetnek. Ugyanis, ha Tavish nem látta volna meg őket előző éjjel csókolózni, akkor nem indult volna éjnek éjjelén a parkba egyedül.
De mégis kinek szúrhatja a szemét Zafira?
Connor ökle önkéntelenül is megfeszült a gondolatra. Volt egy erős tippje...

Naplózva

♡ ♔

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #26 Dátum: 2026. 02. 17. - 12:16:50 »
+1

 
Arra kérlek, mint szeptemberben is:
Adj nekem egy esélyt!
Szóval? Most hogyan tovább?
Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., reggel
kép 1
kép 2
kép 3
TW: nyers nyelvezet, káromkodás, erős szexuális utalások

Rettenetesen élveztem azt a kettősséget, amit okoztam benne. Imádtam a határon táncolni: még játékos maradt és láttam rajta, hogy jól szórakozik ő is, de kurvára zavarba jött minden második mondatomtól. Nem baj, legalább edződik a drága. Itt inkább az a szomorú, hogy nagyon hamar fog hozzászokni ezekhez és már zavarba sem fog jönni, de nem baj, ekkor szoktam bevetni a lesből támadást: ha már nem számít rá, mert nem tolom az arcába ezeket a kommenteket minden pillanatban, csak néha, mikor nem számítana rá, na, az az igazán meglepő.

- Hm, úgy gondolod, élvezem? Nem tudom, miből szűrted ezt le? - pislogtam rá ártatlanul szintén a poharam felett, mint egy ma született bárányka, jó, hogy nem lát játékos felháborodást rajtam a kijelentése után, hogy hogy nézne ki ilyet belőlem. Szóval bár ártatlan volt az arcom, szemem nekem is megcsillant, abban látszott a játékosság. Felhúztam a szemöldökömet a kijelentésére, miszerint elmenne az étvágyam, ismét elengedtem egy meglehetősen zavarbaejtő mondatot. - Ó, Connor, még sosem voltam ennyire éhes... - súgtam neki sokat ígérve, ahogy lassan végigmértem, konkrétan felfaltam a pillantásommal, szemembem megint azt a csillogást láthatta és kortyoltam egyet a narancsléből. Nem, nem a reggelimre gondoltam kivételesen. Felvillanyozott, hogy ennyire sok magas labdát adott nekem, szinte kicsattantam az energiától, nagyon kíváncsi voltam, meddig mehettem el, amíg már azt mondta, hogy ez túl sok volt. Vagy éppen fordítva: kurvára vártam a pillanatot, mikor ő lep meg annyira egy kommenttel, hogy úgy zavarba hozzon, hogy köpni-nyelvi ne tudjak. Ez egy kihívás volt és biztos voltam benne, hogy már ő is rég elfogadta a meghívást erre. Hát, bocsika, kisebb-nagyobb előnnyel indultam itt, de hát, egyből a mély vízbe kerülni sem volt annyira rossz. Meg úgyis leállok majd, ha úgy érzem, már nem okés, de egyelőre úgy tűnt, bár zavarban volt, azért még élvezi a kis drága, szóval nem álltam le, mentem tovább, hogy megtaláljam azt a határt.

- Óóó, milyen kis pimasz lett itt valaki, kérem szépen! - vigyorodtam el vele én is, még a villámat is leraktam erre a kijelentésre, ahogy közelebb dőltem. - Most rögtön itt szeretnéd elkezdeni, vagy tanúsítsak kis türelmet és megvárjuk, amíg kettesben leszünk? - súgtam neki halkan, szemeim igézően sokat ígértek, lepillantottam az ajkára, vissza a szemébe, lassan elmosolyodtam féloldalasan. Egyébként nem tudtam, hogy csak nagy volt a szája vagy valóban ilyen bátor lett volna, ha kettesben vagyunk. Bevallom, szerintem kicseszett izgató lenne, ha átvenné az irányítást, nagyon kíváncsi voltam, mit kezdene velem, ha nem fogná vissza magát. Egy pillanatra elkalandoztam, ahogy a zuhanyzós jelenet eszembe jutott és elfantáziáltam egy pillanatra, hogy zavara mellett mégis lép. Vagy a kviddics pályán nem állítom le magunkat, bár őszintén gondoltam, hogy minden szempontból jó döntés volt ott megállni, azért elképzelni még lehetett dolgokat...

NAGYON szimpatikus az, hogy nem vette magára a beszólásaimat, hanem velem nevetett, sőt, rákontrázott. Régen azért hajlamos volt kurva köcsög módon visszaszólni, amíg nem tudta helyén kezelni, de annak örültem, hogy most már érezte, hogy ez nem személyes bántás, hanem inkább közös szórakozás. Ja, és persze ő is ugyanúgy tolhatott ilyeneket, én is élveztem, ha engem piszkáltak. Én pedig még tovább feszítettem a húrt, nem voltam hajlandó engedni a feszültségből, éreztem, hogy ezzel most már tényleg nagyon határvonalon mozogtam, de még mindig nem úgy tűnt, mintha túl sok lett volna, így meg aztán csak még jobban felhergelt, hogy folytassam. Nem mondom, előttem is jelentek meg képek, de mindig is élénk fantáziával voltam megáldva, szóval én tudtam kezelni. Jót somolygok, ahogy látom, mennyire elvörösödött és hogy ezzel most igazán betaláltam. Az volt az igazság, hogy bár tényleg egyre erősebb és erősebb megszólalásaim voltak, ettől függetlenül valóságtartalma is volt: tényleg kurva kíváncsi voltam, mit csinálna velem, ha ketten maradnánk, tényleg szerettem volna, ha bekeni a hátamat és utána el sem engedne, az, hogy meddig szeretett volna elmenni, azt már rábíztam, nekem aztán egyáltalán semmilyen része nem volt zavarbaejtő a dolgoknak. Túl sokat tapasztaltam az elmúlt egy-másfél évben ahhoz, hogy feszélyezve érezzem magamat, pláne egy Connor féle cukifiútól. Azt a gondolatot jótékonyan temettem, hogy ezek mind-mind a heves, érzelmektől felfűtött jelenetekre vonatkoztak és valamiért nem akart eszembe jutni az, hogy ebben a helyzetben kicseszettül magas volt az esély, hogy valami meghitt, bensőségesen közös pillanatra vágyott vagy volt szüksége inkább. Tudtam, hogy meg fogom adni neki, amire szüksége volt, de azt is tudtam, hogy ez az oldalam nagyon... Egyrészt nem létező fogalom volt, az oké, de ha volt is valami, az pont ekkor vált szégyellőssé és visszahúzódóvá. Fingom nem volt, hogy kell úgy igazán gyengédnek lenni, nekem ezt soha, senki nem mutatta meg. Engem fiúk neveltek és a nem létező kapcsolataim során is, hm... A durvább, nyers típussal volt dolgom. Lehet, ők voltak az eseteim, nem tudom... Inkább csak egyszerűbb volt így futó kalandokra adni a fejemet és valószínűleg nekik is egyszerűbb volt kihasználni a testemet és a sajátjukat. Connorból nem néztem ki ezt, de közben kurvára féltem attól, hogy kihozza belőlem a félős kislányt, aki azt sem tudta, mit csináljon egy ilyen helyzetben. Már láttam előre, hogy ez fog történni pedig: akármennyire is volt nagy a szám és tettem úgy, mintha semmilyen szinten nem lehetne már zavarba hozni, attól függetlenül, hogy a szexualitást, az ugratást és ilyesfajta viselkedést száz százalékban tudtam kezelni, az ilyen bensőséges, romantikus és szeretetteljes légkör és bánásmód volt az, amivel nem tudtam mit kezdeni és egy pillanat alatt lehetett kirántani a lábam alól a talajt. Heh, nem mintha ezt elmondtam volna. Nem mintha, ezzel tisztában lettem volna valójában, csak halvány sejtéseim voltak... Elbaszott voltam, mi? Fordítva kellett volna lennie, nem túl egészséges ez így, deee… Ez van, ezzel kell dolgozni, durva irányba még úgysem mentem szerintem.

Örültem, hogy vette a lapot, és azonnal visszakozott a sajnálatát illetően. Kicseszett hálás voltam, ezt a szememből is kiolvashatta, ha mondani éppen nem is tudtam. Ahogy folytattam, láttam, hogy ha az információ át is ment, bár nem úgy tűnt, továbbra is kurva makacs volt. Na, baszki, emberemre találtam benne, nálam már csak ő volt hajthatatlanabb és konokabb. Ez a büntetésem, mi? A sok faszságom miatt megáldott az ég az egyik legmakacsabb sráccal? És hogy én mennyire undorítóan kibaszottul élveztem, hogy ilyen volt. Szerintem ez vonzóvá tette, felforrt tőle a vérem, esetenként a harag miatt, más esetben meg amiatt, hogy ez mennyire jól is állt neki. Heh, pedig tudtam, hogy lesz abból még baj, hogy fejjel ment a falnak és hiába magyarázott valamit az ember, ha ő már eldöntött valamit, akkor nagyon nehezen lehetett megváltoztatni. Bááár… Azért kérem szépen, tegnap a végén csak beismerte, hogy fasz volt, hogy részegen kiment a hóba szétveretni magát, szóval nem vagyok teljesen esélytelen a feladatra, nem? Igaz, nem éppen a legjámborabb bárány módjára magyaráztam neki a dolgot... A következő kérdése váratlanul ért, pedig számíthattam volna rá, a kurva életbe. Éreztem a harciasságot, a játékosságot, de sajnálom, ezektől még instant óvatos leszek. Hátradőltem, megrágtam egy falatot, ahogy elgondolkodtam rajta, sok minden felkavarodott ám bennem most és kurvára nem a másnap miatt.

- Nem gondolom összehasonlíthatónak az esetünket, Connor… Ilyen szempontból biztosan nem - válaszoltam végül meglehetősen védekezően és kicsit durván talán. A kurva életbe, nem így akartam, de annyira ösztönös volt az egész. Tényleg automatikusan jött ki belőlem, így vagyok programozva. Felsóhajtottam, nehezen ment a lelazulás hirtelen és tudom, hogy nem volt szép az előbbi, mégsem tudtam reflektálni rá vagy visszakozni. Már nem, már kimondtam és hirtelen nagyon nehéz lett minden szó, ahogy úgy éreztem, megint a falaimon belül szeretne matatni. Csak reméltem, hogy nem bántottam meg, bár nem az a típus volt, kemény fából faragták, ennél sokkal undorítóbb dolgokat is elviselt már, tőlem is amúgy. Arról nem is beszélve, hogy ha ezt most komolyabban gondolta, mint egymás szórakoztatása, de igazából még akkor is, akkor fel kellett szívnia magát mellettem. Nem tudtam, mi a faszról beszéltem, hat és fél éve basztattam így vagy úgy, pontosan tudta, mire számíthatott tőlem, sőt, ez most már a kedvesebb típus volt és lesz is. - A tesóim,  nagybátyám és az én döntéseim és viselkedésünk elég erősen befolyásolta, mi történt otthon. Nemcsak hangulatilag, hanem biztonsági szempontból is. Muszáj volt a nagy csapatjátékra és együttműködésre támaszkodnunk öten, hogy megmaradjunk - megrántottam a vállamat, megint felsikított a hátam. Ezzel nagy információt azért nem árultam el asszem. - Szóval nem jogos a kérdésed, bocs. Kurvára számított és továbbra is számít, ki hogyan dönt és viselkedik - emeltem fel a szemöldökömet kihívóan, ezzel próbáltam leplezni azt, mennyire szerettem volna menekülőre fogni már csak attól is, hogy ilyen jelentéktelen információkat osztottam meg vele. Azért a cikkből nem volt nehéz ezt összetenni szerintem, de nem szerettem hangosan nyilatkozni ezekről, mert akkor valósággá váltak. És a valóság ijesztő volt...

Tudtam, hogy veszélyes vizekre eveztem azzal, hogy a képpel próbáltam viccelődni, de hirtelen nem jutott eszembe jobb és szerencsére annyira rosszul nem sült el a dolog. Annyira. Azért nem folytattam. Említettem már, mennyire kurva szexi volt, amikor ilyen laza volt és... Sármos? A rohadt életbe, hogy tudta ilyen könnyen megdobogtatni a kicseszett szívemet, hm?! Egyszerre volt csodálatos és frusztrált is kicsit. Szerettem irányítani a testemet, gondolataimat, mellette meg túl sokszor ért meglepetés. Mindegy, igazából élveztem, csak megint az a kurva félelem...

- Elnézést, igazad van! Hogy is gondolhattam! - kaptam a szívemhez. - Nem is értem, hogy nem esett le tegnap, hogy azért csókolsz ilyen veszett profin... - somolyogtam csábítóan, szememben megint láthatja a szokásos csillogást, megint végig mértem, megint megállapodott a szemem az ajkán, csak utána néztem vissza rá. Egyébként tényleg jól csókolt, viccet félretéve. Még ha ezt most megint egyébként azért mondtam főleg, hogy zavarba hozzam, tökre nem érződött rajta, hogy nem az a levezetése minden második edzés végén, hogy nyújtás közben random lányokkal smárolt. Az meg fontos információ volt rólam, hogy viccelődök és zavarbahozok, de nem szoktam olyannal, ami ne lenne igaz valamilyen szinten. Azzal ritkán szórakoztam, hogy olyat kommentáltam, ami kurva nagy kamu volt, csak hogy beégessek valakit. Maximum akit utáltam, abból meg kevés volt. Mármint oké, sok mindenki idegesített, de az utálat szintre nehezen lehetett eljutni. Hehe, neki, mondjuk, sikerült, de ki is jött. Nézzenek oda, még a végén Smithetal is öribarik leszünk a végén? Bleee… Őszinte hahotázása belőlem is előcsal egy szeretetteljes, őszinte mosolyt. Nincs ott most az ugratás, se a somolygás, se valami kettős értelmezés, mint eddig. Csak őszinte... Még magamban sem tudtam kimondani azt a szót, hogy csak őszinte szeretet. Ez túl sok volt még, túl erős, túl valódi és túlságosan egyértelmű. Mindenki tudta, mit jelent: elköteleződést. Nem szerettem hangosan vagy egyértelműen elköteleződni. Gyűlöltem az elköteleződést, túl sok felelősséggel járt. Úgyhogy egyelőre maradok abban, hogy a tetteim teljesen lelepleznek, még ha a fejemben nem is hagyok ilyeneket megfogalmazódni. Biztos eljön majd a nap, de egyelőre nem... És Connor is a tettek embere volt, így nem éreztem ezt problémának.

- Nagy a szád, Connor, de kenterbe verlek ilyen szempontból - mosolyogtam rá felhúzott szemöldökkel, még mindig megdobbant a szívem, ha becézett, pedig nem gondoltam magamat egy romantikus léleknek, az ő szájából nagyon bensőségesen hangzott. - Te leszel az, aki állandóan a fejét fogja fogni a faszságaim miatt - néztem rá kihívóan, egyébként szerencsére játékosan sikerült elmondani, nem volt benne keserűség, de biztos voltam benne, hogy nem egyszer lesz olyan, mikor azt kívánja majd, bárcsak hallgatott volna rám és nem ment volna bele ebben. De értelmes és egyenes fiú volt, ha eljut idáig, szólni fog és én egy szó nélkül fogok hátralépni, hogy végre teljes életet élhessen. - Heh, már most is a fejemet fogom miattad, te! - csóváltam a fejemet mosolyogva azért, ami enyhe fintorba torkollott, ahogy felhozta, hogy nem találna nálam jobb fogót. Valódi érzéseimet csak egy frusztrált szemforgatás mögé rejtettem. Nem vallottam volna be neki soha, de mikor kiválasztott, már akkor volt bennem egy erős megfelelési kényszer, és az első meccs után ez erősen párosult egy kurva nagy kisebbségi komplexussal és önbizalomhiánnyal. Nem éreztem magaménak a posztot... Nem, ez helytelen volt, inkább nem éreztem úgy, hogy jó lennék. Hogy elég jó lennék erre a posztra. Én hajtóként éreztem magamat jól, ott úgy éreztem, ki tudtam teljesedni mellettük. Ezt a kurva erős és felemésztő bizonytalanságot és kétséget a vehemenciámmal igyekeztem palástolni és az extra edzésekkel. De biztos Connornak is feltűnt, milyen türelmetlen voltam magammal, soha nem voltam elégedett valójában (na, jó, szökőévente egyszer de). És utáltam, hogy a következő meccs pont a Hollóhát ellen volt, mert nem akartam úgy odamenni, hogy automatikusan lemondtam arról, hogy érek valamit Zafirával szemben, de a valóság a pofámba ordított: se nem volt elég tapasztalatom ellene, se nem volt elég jó seprűm és a képességeim sem ütötték meg az ő szintjét. Tudtam, hogy mindent meg fogok majd tenni a csapatért, most már erősen Connor miatt is, de valójában rettegtem attól, hogy megint csalódást okozok a csapatomnak, de legfőképpen a csapatkapitány úrnak. A többiekre szartam, mármint a háztársakra. A csapatom fontos volt ellenben és egy vereség után még eggyel jobban féltem, hogy teljesen leírom magamat és belátják majd, hogy hiba volt engem választani fogónak. Ha még egyszer megkaptam volna, hogy nem vagyok elég jó abban az egy dologban, amit tényleg nagyon élveztem, akkor az már... Nem tudom, az már túl sok lett volna még nekem is.

Szerencsére Connor sem érzett késztetést, hogy maradjunk, szóval ruganyosan felpattantam, már amennyire tőlem tellett és viszonylag sebes léptekkel indultam kifelé a teremből. A köztünk lévő asztal végtelen távolságra szakított minket, de legalább volt egy kis időm végiggondolni mindent anélkül, hogy elterelte volna a figyelmemet. Ez most akkor... Egy randevú lett volna? Szükség volt egyáltalán arra, hogy ezeket így explicit kimondjuk? Fingom nem volt, a rohadt életbe, soha nem voltam még hasonló helyzetben sem, nem tudtam, mi is van most köztünk, de talán még nem is volt baj, hogy nem nevesítettük, biztosan csak megijedtem volna a komolyságától. Jesszusom, hát, nekem most esett le, hogy komolyan Jacktől fogok tanácsot kérni ilyen témából?! TE JÓ ÉG! Mondjuk, még ő volt a legjobb opció... Asht is megkérdezhettem volna, nyef, vagy Tetsuyát, de valahogy... Oké, mindent megosztottam vele, de valahogy mégis volt egy kényelmetlen vergődésem, ha arra gondoltam, hogy Connorral kapcsolatban kérek tanácsot tőle. Pedig biztos segített volna, de nem tudom, mennyire lett volna komfortos neki. Ehh, akkor marad Jack? Vagy Annie? Vajon ő tudna segíteni? Vagy Jack menyasszonya? Baszki, ilyenkor sajnálom, hogy szinte csak fiúk vettek körül egész életemben...

- Hm? - pillantottam fel rá, ahogy a kérdése visszarántott. Ó, leesett, mit akar tudni. Szerintem Tetsuyán kívül még soha senki nem kérdezett rá erre. Egyetlen pillanattal hosszabb ideig haboztam, a kurva életbe, hát nem lebuktam, hogy kényes a téma? Faszom... De nem volt jó előjel, ha már az elején hárítottam és tereltem, ez még nem volt akkora dolog, és a kisebbekkel kellett kezdeni, nem igaz? - Hm... Abigail és Frank Jenkins… - válaszoltam egyszerűen és halkan, gyomrom liftezni kezdett, hogy megint egy apró betekintést hagytam neki egy olyan oldalamra, amire nem szoktam. A kurva életbe, hozzá lehetett ehhez vajon szokni? Olyan nehéz volt és a menekülési kényszerem automatikusan jött, rendesen küzdenem kellett ellene minden egyes kibaszott alkalommal. Nem fűzök válaszomhoz magyarázatot, tegnap elmondtam neki a tesóim nevét, tud a szüleim helyzetéről is, biztos voltam benne, hogy összerakja a képet, hogy miről is volt szó. Bár arra nem emlékeztem, hogy Maurice nevét említettem-e, elég egyértelművé tettem, hogy gyűlölöm a fazont, szóval csak nem nevezzük el a családi baglyot róla. Szegény AFJ-nek azért nehéz volt megszoknia az új nevét, de elég intelligens volt és szerintem értette is az egészet, nekem ez volt a teóriám. Jobb családtagot nem is kaphattunk volna személyében egyébként.

Én észre sem vettem valójában a sok kommentet, csak fél füllel hallgattam és csak az extrán parasztoknak vagy vicceseknek reagáltam az arcommal. Egyébként arra mindig is kíváncsi voltam, hogy vajon a sors így vigyorogva ült és bámult rám minden egyes kurva alkalommal, mikor végre elkezdtem jól érezni magamat, hogy abban a pillanatban basszon el mindent?! Mármint rohadjon meg, de tényleg, egy retkes napot akartam, egyet! Annyira nagy kérés lett volna, hogy ne legyen probléma?! De persze volt és olyan egyszerre álltunk meg Connorral, mintha gyakoroltunk volna. Ahogy az információk eljutottak az agyamig, ezúttal képtelen voltam megálljt parancsolni menekülési ösztönömnek: lefagytam, a gondolataim cikázni kezdtek és minden erőmmel azon voltam, hogy ne rohanjak ki a teremből, hogy elbújjak jó messze. Még az sem érdekelt, hogy papucs volt rajtam. Nem akartam hallani, nem akartam itt lenni, nem akartam megérteni... Kicsit sem tudott meghatni Connor kommentje, bár ha egy perccel ezelőtt mondta volna, azért még retkes mód szexi lett volna, de most fel sem fogom szinte. Szédülni és émelyegni kezdtem, forgott a nagyterem, a képek megjelentek a szemeim előtt a tegnap estét illetően. Gyomrom olyan kicsire zsugorodott, hogy féltem, egy percen belül viszontlátom a reggelimet.

Nem lehetett... Nem történhetett ez vele. Vele nem, hát, nem tehetett semmiről, ő volt az elszenvedője az egésznek... És még ennek is. Pedig senkinek nem ártott... És... A mi hibánk volt. Miattunk ment oda. Miattunk találtak rá. Miattunk halt majdnem meg. Miattam történt az egész... Élesen beszívtam a levegőt, ahogy arra gondoltam, hogy kioktattam Connort, hogy ha félholt állapotban a hidegben fekszik, annak milyen következménye lehetett volna és tessék... Itt az élő példa. A felelősség olyan erővel vágott arcon és nyakon, hogy zsibbadni kezdett mindkét karom, majd egész testem is. Nem kellett volna hagyni, hogy megcsókoljon. Nem szabadott volna, hát, mi lett a vége?! Én nem akartam ezt! Nem akartam, hogy baja essen. Nem akartam, hogy szomorú legyen, nem akartam, hogy Connor őrlődjön rajta. És ahogy automatikusan megindult a kijárat felé, éreztem, hogy a távolság is egyre csak nőtt köztünk. Zsibbadt voltam, képtelen voltam megmozdulni, észre sem vettem, hogy bevárt volna, az én olvasatomban ő most itt hagyott, ő most döntött. És jól döntött, a rohadt életbe is... Mellettem mindig ilyenek történtek, most Connor is testközelből láthatta. Akármennyire is szeretném, hogy jó legyen, magammal vonzottam a fájdalmat, a bántást, az agressziót... Még ha nem is közvetlenül. Nem akartam se neki, se Zafirának ezt. És... Végülis tegnap ezt szerettem volna még, nem? Hogy ők ketten... Reszketeg sóhajt eresztettem ki, ahogy realizáltam, hogy ez a megfelelő pillanat arra, hogy még elengedjem. Fájt? Kurvára. Így lesz jó mindenkinek? Nyilván. Már amennyire Zafinak ez jó lehetett ezek után... A büdös picsába, olyan bűntudatom volt az egész miatt, hogy kis híján letaglózott itt mindenki előtt. Ahogy megfogalmazódott bennem, hogy ez volt a helyes döntés és nekem is el kellett engednem Connort, kiszabadultam a bénultságból. És még fojtogatóbb lett a terem, a tömeg, a hangok, a pillantások. Bizonytalan léptekkel indultam meg, fejemben ezer meg egy gondolat cikázott, zavarodott és tompa voltam az egésztől, túl sok érzelem, túl sok gondolat kavargott bennem ahhoz, teljesen lefárasztott, nem tudtam többé tisztán gondolkodni.

Azt tudtam, hogy innen el kellett tűnnöm. Képtelen lettem volna Zafira szemébe nézni, de még Connoréba sem. Nem is volt baj, hogy elment, így lesz mindenkinek a legjobb, ezzel nyugtattam magamat. Jó lesz az, ha ő támogatja ezen végig, én nem fogok zavarni, én hátralépek és ezzel megoldódik minden. Connor döntött és jól döntött. Agyam egy gonosz szeglete úgyis biztos volt benne, hogy egyszer rájön, Tavish kell neki, valójában csak a hirtelen és új érzelmek miatt hitte azt, hogy velem akarna lenni. Nem haragudtam érte, hogy haragudtam volna érte? Mindannyian tapasztaltunk és tanultunk, csak abban reménykedtem, hogy egyenesen megmondja ezeket. Minden lépéssel nyertem vissza az uralmat a lábaim felett, hamar elértem az asztal végét, de észre sem vettem, hogy Connor ott várt rám: elmentem mellette, az ajtó felé siettem, ahol a kijárat felé mentem volna. Kellett a friss levegő, papucs és kurva hideg ide vagy oda. Egyedül is lehet menni kirándulni, legalább végiggondolok mindent és értelmes gondolatokkal jövök majd vissza, hogy a lehető legkevesebb további kárt okozzam bármelyiküknek is és hogy esetleg valahogy a háttérben tudjak majd vezekelni Zafira felé azzal, hogy segítek neki. Valahogy majd... Ha egyáltalán van mit és nem csak rontom tovább az egészet. Talán csak láthatatlanná kellett volna válnom, hagyni, hogy Connor elintézze, hogy ketten megoldják és akkor... Megoldódik minden. Így lesz a legjobb... Igaz...?

Menekülj csak, Jenkins… Az mindig ment, abban jó vagy. Segítő szándék vezérel, de valójában csak hárítod a felelősséget most is, ugye? Menekülsz a helyzet elől, menekülsz a következményektől és még van pofád azt hazudni, hogy ezt azért teszed, hogy teret adj nekik... Jenkins, Jenkins… Olyan szánalmasan apró vagy, de rá fogsz jönni, ha végre tudsz tisztán gondolkodni.

Naplózva

Connor O'Hara
Mardekár
*


♡ ♔

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #27 Dátum: 2026. 02. 23. - 11:46:53 »
+1

oHaraImage
Másnap
2006. január 14.

Mintha egy gurkó egyenesen a gyomrába csapódott volna, olyan volt hallania ahogy a lány a nevükön nevezte az elvesztett szüleit. Connor lesütötte a szemét és elszégyellte magát. Nem szeretett volna ilyen fájdalmas témáról beszélni, és sejtése sem volt arról, hogy a bagoly neve ilyen szomorú jelentéssel bír. Úgy érezte magát, mintha egy ajtón próbált volna benyitni, ám a kilincshez érve hirtelen kellett volna elrántani a kezét a forró fémről. De ebben az esetben a terelés ugyanolyan kínos lett volna, mint csak azért is benyitni azon az ajtón. Ezért hát azt tette, amiben a legjobb volt: hallgatott. És abban a néma pillanatban benne volt minden együttérzése, ami Gemma szüleit illette.
Végül felálltak az asztaltól és elindultak a kijárat felé. Végtelennek tűnt az a pár méteres táv, ami közöttük feszült, míg az asztal két oldalán haladtak. És végtelennek tűnt az a pár másodperc, míg Connor elméje felfogta a hallottakat: Zafira Tavish-t megátkozták és összeverték, és most kómában fekszik a gyengélkedőn.
Szaladni akart, egyenesen a gyengélkedőre rohanni. Meg akarta fogni a lány vállait és addig rázni őt, míg magához nem tér, míg rá nem néz újból az aranybarna szemeivel, és míg ki nem mondja azt, amit Connor a leginkább hallani akart tőle: nem a te hibád. Merthogy a fiú önző mód rettegett attól, hogy mint oly sok mindenért, ezért is ő lesz a felelős, csak mert egyszer az életben végre mert élni, és azt tette, amit ő akart, nem pedig azt, amit elvártak tőle. Hiszen az a tegnapi csók egy döntés volt, és egyáltalán nem puszta lázadás. És Connor nem akarta, hogy ilyen sötét árnyék vetüljön arra a csodálatos emlékre.

Csupán az asztal végéig jutott. Megtorpant, majd oldalra tekintett, ahová Gemmát várta volna. A lány azonban sehol sem volt. Connor megfordult, és ekkor pillantotta meg őt, amint az asztal háromnegyedénél toporgott. Aztán egyszer csak megindult felé a lány, de a léptei bizonytalanok voltak, mintha nem teljesen lett volna ura a testének. Aztán… Nemes egyszerűséggel elhaladt mellette. Mintha a fiú ott sem lett volna.
- Gem?
A hangja idegenként csendült, és messziről szólt. Keze ösztönösen lendült a lány csuklója után, hogy aztán egy finom mozdulattal visszahúzza őt.
- Hé!
Gemma ridegsége megrémítette őt, és egy pillanatra elfeledtette vele azt, hogy mi történt Zafirával, és hogy ő maga hova is indult épp.
- Jól vagy?
Próbálta őt magához húzni, kisöpörni a szeméből a kósza tincseket, és megnyugtatni, hogy nincs semmi baj, hogy ami történt, arról nem ők tehetnek. De képtelen volt kimondani ezeket a szavakat, mert ő maga sem hitt azok igazában.

- Egy kicsit napoljuk azt a sétát! - mondta végül kelletlenül.
A szíve szakadt meg, és úgy érezte, mintha hirtelen még a Nap is elbújt volna. Nem így képzelte ezt a szombatot. És álmaiban sem hitte volna, hogy a meg nem történt múltja ilyen hamar közéjük áll majd. Sejtelme sem volt arról, hogy Gemma mit fog gondolni róla… róluk… Hiába győzködte őt arról az éjszaka folyamán, hogy nincs köztük semmi Zafirával, és hogy neki nem ő kell, tudta: ez a mai nap mindent felborít majd.
- Oda kell mennem…
Érezte az ujjai között a lány apró kezét. Szinte ki tudta volna tapintani minden seprűnyél-edzette bőrkeményedését a tenyerén. Másra sem vágyott volna, csupán az ő érintésére, hogy azok a finom kezek végigjárják az ő testét, hogy a lány magához szorítsa őt és megnyugtassa, hogy meggyőzze őt arról: nem ők tehetnek a történtekről.
De Connor nem ilyen volt. Képtelen volt kiengedni a kezei közül a gyeplőt, és most is, mint mindig, fejjel szaladt a falnak.
- Megkereslek…
Csókot lehelt a lány homlokára, majd végigsimított a derekán, ahogy keze finoman elvált az övétől. Aztán Connor O’Hara kilépett a Nagyterem ajtaján és futni kezdett.

Köszönöm a játékot!
Naplózva

♡ ♔

Gemma Jenkins
Mardekár
*


csövesbánat

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #28 Dátum: 2026. 02. 24. - 15:06:43 »
+1

 
Arra kérlek, mint szeptemberben is:
Adj nekem egy esélyt!
Szóval? Most hogyan tovább?
Címzett: Connor O'Hara

2006. január 14., reggel
kép 1
kép 2
kép 3
TW: 18+: nyers nyelvezet, káromkodás, meztelen test, alkohol és falcolás említése

Furcsa módon az agyam előhozakodott azzal a nappal, mikor Jack és Ash először vittek be apához a baleset után. Akkor is hasonlóan tompa voltam, akkor sem érzékeltem a környezetemet, csak a fiúkat és apát. Alig hallottam a gépeket, csak háttérzaj volt a fejemben üvöltő hangok mellett. Most is valami hasonlót éreztem: a nagyterem nyüzsgése csak tovább bántotta a fejemben kavargó gondolatokat, amelyek nem hagytak nyugtot nekem, de nem is akartam: meg is érdemeltem mindet. Képtelen voltam felfogni, mi van körülöttem, pont mint apánál. Hét évvel ezelőtt én voltam az oka annak, hogy Jack és Ash is úgy döntött, hogy Ryan és Sammy tizenhárom éves korukig nem mehettek be apához. Nem viselkedtem szépen és a nővérek beárultak. Lehet, most sem fogok szépen viselkedni, lehet, most is beindulnak a védekezési ösztöneim és olyan fogok tenni, amit megbánok egy fél óra múlva. És tudtam, hogy semmit nem fogok tudni tenni ellene. Megint.

Miért vont párhuzamot a tudatalattim az apám és Tavish között? Féltem volna, hogy ő sem fog többé felkelni? Hogy ő is megannyi embernek fog olyan fájdalmat okozni, mint apa elvesztése nekünk? Pedig apáért nem hibáztattam magamat, nem bizony, arról nem tehettem. Erről igen. Erről csak én tehettem, senki más. Ha nem viselkedtem volna úgy, hogy Connor meg akarjon csókolni… Pedig nem kértem sokat, azt hiszem. Egy estére tényleg felszabadultan boldog tudtam lenni valakivel. Jól éreztem magamat. Nem felületesen, nem kéjsóvár módon, hanem kivételesen úgy, mint egy átlagos tinédzser, aki éppen felfedezi, milyen valaki mással megosztani egy estét úgy igazán. Végigpörgött a fejemen, hogy vajon miért kell ennyit vezekelnem? Mit tettem, amiért minden apró jó után egy hatalmas szar szakadt a nyakamba? Nem gondoltam volna, hogy az elmúlt hét év borzalmai úgy igazán az én hibám vagy döntéseim lettek volna. Elszenvedőnek éreztem magamat, azért meg igazán nem lehetett büntetni. Néha olyan volt, mintha a puszta létezésem lett volna bűn és ilyenkor olyan fájdalmasan gyengének éreztem magamat, hogy muszáj volt átkarolnom magamat.

De persze megint magamon gondolkodtam, mert egy önző picsa voltam. Ahelyett, hogy az töltötte volna ki a gondolataimat, hogy Zafira vajon egyáltalán felkel-e, milyen állapotban lehet, mire emlékszik majd, mit tudok tenni érte, én megint magammal voltam elfoglalva. És csodálkoztam, hogy az élet büntet engem… Egészen addig fel sem tűnt semmi, amíg valaki meg nem ragadta a csuklómat és meg nem rántott. Védekezési ösztönöm magasabb fokra kapcsolt, ahogy veszélyt éreztem a hirtelen értintésben, majdnem automatikusan rántottam el a kezemet, de az ismerős hang miatt csak zavartan fordultam vissza, hogy szemben találjam magamat Connor aggódó tekintetével.

- Mit csinálsz még itt? – szakadt ki belőlem őszinte meglepettséggel. Azt hittem, már régen elment innen, hát, ez lett volna a dolga, nem? Nem velem kéne foglalkoznia, nem engem vertek meg, nem engem átkoztak meg, nem nekem volt bajom. Nem velem foglalkozott az elmúlt hét évben. Bénán hagytam, hogy közelebb húzzon magához, hogy félresöpörje a hajamat az útból, de nem tudtam a szemébe nézni. Majdnem ösztönösen rávágtam, hogy nem, nem vagyok jól, de az érintése kicsit összeszedett annyira, hogy még egy pár percig ment a tisztán gondolkodás. – Ja… - bólintottam röviden, képtelen voltam visszakérdezni, hogy ő is-e. Nem tudtam volna befogadni most a válaszát és nem akartam hallani, hogy aggódott. Elég volt ránézni, az is elég fájdalmas volt.

- Jó! – válaszoltam megint egy bólintással az elnapolásra. Ez természetes volt, nem is értettem, miért mondta ki. Habár az én elnapolásom nem egy napra értődött… Végül egy hatalmasat sóhajtottam, és meglepő módon ezzel sikerült kicsit könnyítenem magamon. Ráemeltem a tekintetemet és megnyugtatónak szánt mosolyt küldtem neki, amivel magamat is megleptem, mert fingom nem volt, hogy most még ez is ment. De hát, nem először adom elő magamat szorult helyzetben, nem igaz…? – Tudom, Connor… - válaszoltam egyszerűen, továbbra is mosolyogtam rá, ahogy arról beszélt, hogy oda kell mennie. Ez természetes volt, nem értettem, miért magyarázkodik. Nem értettem, miért volt még itt egyáltalán. Szerettem volna hátrébb lépni utána, elhúzódni, de ő gyorsabb volt: megkereslek

Örültem, hogy nem látta az arcomat megvonaglani, majdnem kiszakadt belőlem, hogy nem szükséges. Tényleg így éreztem. Minek fáradna? Foglalkozzon csak Zafival, én megoldom majd. Nem tudtam ellépni, ahogy finoman hozzáérintette az ajkát a homlokomhoz. Tényleg örültem, hogy nem látott, ahogy elsietett, mert odabent sikítottam. Sikítottam, mert tegnap még teljesen megnyugtatott ezzel a gesztussal, békés voltam mellette, biztonságot nyújtott. Most a bűntudat mardosott, mintha… Mintha tiltott dolgot tett volna ezzel, mintha nem szabadott volna. És rá kellett döbbennem, hogy tényleg így éreztem: azzal, hogy elindult, úgy éreztem, hogy az a fonál, amelytől tegnap annyira rettegtem, hogy körénk tekeredett, hogy összekössön minket és amely a tánc óta összeláncolt minket, mintha elszakadt volna. Azzal az erővel szakította el, ahogy futni kezdett távolabb és távolabb. Szerettem volna, ha megint békét adna nekem, de ehelyett, csak görcsbe rándult a gyomrom az egésztől és gyűlöltem, hogy két könnycsepp utat talált magának az arcomon. Idegesen dörzsöltem meg a fejemet, mintha csak frusztrált lettem volna, ezzel igyekeztem leplezni, hogy letöröltem a bizonyítékot. Hát, kurvára senkinek nem fogok indokot adni arra, hogy ezen csámcsogjon. Fog a franc sírni amiatt, hogy az történik éppen, amit tegnap még szerettem volna. Örülnöm kellett volna inkább, nem? Dühös voltam, hogy hagytam tegnap meggyőzni magamat, pedig csak kicsit kellett volna kitartóbbnak lennem. A rohadt életbe, nem kellett volna reménykednem…

Megkereslek… Eszembe jutott, hogy én is ezekkel a szavakkal illettem tegnap kétszer is. Ha tudtam volna, hogy ennyire kurva szar érzés egy pillanattal később teljesen egyedül maradni, nem tettem volna. Nem is fogom soha többé, senki nem érdemli meg ezt az űrt, ami keletkezett. Borzasztó volt. Várok egy fél percet, nem akartam látni már, mire kifordultam a nagyteremből, mintha csak… Nem is létezett volna. Tényleg kellett egy perc levegőzés a kijáratnál, hogy kicsit összeszedjem magamat és visszavarázsoljam az arcomra a derűs mosolyt, ami mindig az ajkamon ült. Legalább addig, amíg el nem húztam innen. Utána visszamentem a hálókörletbe, gyorsan pakoltam össze magamnak vizet, egy fél üveg töményet, egy kis kaját – bár tudtam, hogy enni nagyon nem tudok majd, meg amúgy is jól bekajáltam -, felvettem a bakancsomat, a sálamat és egy vastag, kapucnis pulcsit, zsebembe rejtettem a pálcámat, így indultam neki a téli tájnak a szombati napon. Végül egyedül, pedig eszembe jutott, hogy összeszedek valakit magam mellé, hogy ne legyek egyedül, de annyira szégyelltem magamat az egész miatt és olyan kínosnak éreztem magamat, hogy mekkora egy idióta voltam, hogy végül csak menekültem minden szem elől. Nem kívántam se azt, hogy sajnáljanak, se azt, hogy megvetően nézzenek rám, se azt, hogy kárörvendően, esetleg mindentudóan szóljanak hozzám. Igazából semmilyen reakciót nem tudtam jelen helyzetben elviselni és ez ritka volt. Még a saját szavaim is felbasztak, pedig meg sem szólaltam, csak a fejemben pörgettem mindent.

Először eszembe jutott, hogy valami olyan helyre megyek, ami kifejezetten veszélyes, hátha a körülöttem lévő állandó stressz visszarántott volna a valóságba, de aztán megadóan letettem róla. A kurva életbe, most is fontos volt az, hogy eszembe jutott, hogy tegnap lebasztam, amiért egyedül ment ki felelőtlenül, nem tudtam megtenni ugyanezt vele, pláne úgy, hogy közben ott gubbasztott valószínűleg Zafira mellett, aki önhibáján kívül került a gyengélkedőre. Szánalmas lett volna tőlem a próbálkozás is. Úgyhogy inkább fogtam magam és egy jó kimerítő kirándulást terveztem magamnak. Nem nagyon zavart, hogy nem kellett volna elhagynom az iskola területét, nem először és nem utoljára tettem, megvoltak a módszereim. Mellesleg kivételesen tényleg csak kirándulni mentem az egyik nagyobb domb tetejére, ahol egy kisebb, kevésbé ismert tó volt található. Jól esett a testemnek a fizikai munka, tudtam mire koncentrálni és kevésbé vágott taccsra az egész, legalább testileg nem. Eszembe jutott a cikk is, meg minden más is időről-időre, hiába próbáltam távolítani magamtól. "A bajnok urat „viharos”, se veled-se nélküled viszony fűzi évfolyamtársához, egy bizonyos Zafira Tavish kisasszonyhoz." Felpillantottam az égre. Igazából csak most fogalmazódott meg először a fejemben az, hogy mi van, ha Connor igazából csak nem tudja értelmezni az érzéseit? Mi van, ha tényleg hét éve tart ez már, csak ő maga sem érti ezt? Én pedig csak… Hogy is mondta Tetsu? Hogy bekerültem harmadiknak egy rövid időre. Tulajdonképpen csak egy lépcsőfok voltam, igaz? Kellettem hozzá, hogy egymásra találjanak, bár örültem volna, ha nem ilyen barbár módszerrel kellett volna meglépniük ezt. Meg azt sem bántam volna, ha ez a másfél nap nem történik meg, ha ez azzal járt, hogy most így éreztem magamat. De közben nem akartam elfelejteni a tegnapot. És bassza meg, minden után is volt a szívemnek egy apró sarka, ami nem tudta elengedi azt a kurva fonalat, ami kettőnk között volt és amit úgy éreztem, csonkán húztam magam után. Még egy bilincs? Nem hiányzott a másik negyven mellé, ha őszinte akartam lenni. Talán még le tudom vetni, mielőtt tényleg csuklóm köré zárul. Talán…

Megkereslek…

Hát, nem keresett meg. Nem is lett volna könnyű dolga, de utólag láttam azt is, hogy nem is akart. Nem volt baj. Így volt a legjobb végülis, igaz? Ezt szerettem volna még tegnapelőtt. Sőt, még tegnap is, amíg meg nem ittuk az első közös kortyokat. Haragudtam magamra, hogy ilyen könnyen adtam magamat, pedig küzdöttem ellene egy ideig, de túlságosan hamar feladtam. Még nálam is vehemensebb és konokabb volt és baszki, túlságosan imponált, hogy így küzdött ellenem… Értem. Vagy legalábbis azt hittem, de úgy tűnik, őt is csak elragadták az érzelmei, mint engem. Utáltam, hogy még csak mérges sem tudtam lenni rá, így nem volt ki ellen irányítanom a feszültségemet, mint magam ellen. Egy ponton annyira beütött hirtelen a fájdalom, hogy meg kellett állnom egy fánál, és egy percig kellett koncentrálnom, hogy ne bőgjem el magamat. Annyira elegem lett a az egészből, hogy évek óta először komolyan elgondolkodtam azon, hogy a falcoláshoz nyúljak. A fizikai fájdalmat legalább mindketten értettük… Visszaemlékeztem arra az időszakra, amikor aktívabban csináltam, de csak nagyon ritkán voltam olyan állapotban, mikor komolyan is gondoltam és nem csak a kíváncsiság hajtott. Úgyhogy most is elvetettem az ötletet, ennyire én sem voltam gyenge.

Végül elértem a dombnak a tetejére, ahol kissé megbújva várt a tó. Nem volt nagy, de jó mély volt, ami jelen pillanatban hasznosabb volt, hiszen be volt fagyva az egész, szóval úszni nehezemre esett volna, maradt hát a merülés. Pálcámmal egy nagyobb lyukat vágtam a jégbe, hogy legyen hol lemerülni. Imádtam úszni, imádtam minden vízzel kapcsolatos sportot és tevékenységet. Megnyugtatott, összeszedett, fókuszált. Most is ebben bíztam. Lassan vettem le a ruháimat, meg volt a saját szeánszom. Nem volt nálam fürdőruha, de nem jöttem zavarba attól sem, hogy meztelenül álltam a hóban. Ez úgysem volt hivatalos túraútvonal, kevesen jártak ide, szóval nem féltem attól, hogy valaki idekeveredik ezen a napon. Ha meg igen, hát, egészségére, lesz öt jó perce, amíg nézhet, mielőtt leátkoznám a faszba. Ruháimat azért száraz helyen hagytam, majd miközben a hó szétmarta a lábamat hidegével, lassan közelítettem meg a még hidegebb vizet. Szívem hevesen vert, ahogy próbált melegen tartani, majd mikor úgy éreztem, eléggé lehűltem a téli levegőben, vettem egy nagy levegőt és belecsúsztam a jéghideg vízbe.

Minden porcikám összerándult, de azzal a lendülettel tisztult ki minden gondolatom is, pedig az ideúton elfogyott a töményem is. Micsoda pazarlás… Felúsztam a felszínre és zihálva-vacogva kapkodtam levegő után. Ez még hidegebbnek hatott, mint a kastély melletti tó. De nem érdekelt, akkor is merülni fogok. Tudtam, hogy körülbelül öt-tíz percem van maximum, mielőtt elfáradok vagy megjelennek a hipotermia jelei, szóval gyorsan varázsoltam magamra egy buborékfej bűbájt, majd merülni kezdtem a tó alja felé. Nem bírtam jól. Körülbelül három perc múlva muszáj volt kijönnöm a vízből, ha nem akartam begörcsölni és megfagyni a víz alatt. Hát, mégiscsak sikerült faszságot csinálni, mi? Pedig pár órája még én üvöltöttem vele, hogy ne legyen hülye. Mondjuk, vele ellentétben én ismertem a határaimat és még bőven az előtt jöttem ki. Remegve és vizesen terültem el a hóban. Életemben nem voltam ilyen közel ahhoz, hogy a pálcámat használjam, hogy felmelegedjek, de ez is a szeánsz része volt. Csak megtörölköztem, de nem melegítettem fel magamat, egyedül a hajamat szárítottam meg. Ahogy vacogva vártam, hogy teljesen megszáradjak, így, tiszta fejjel minden sokkal élesebben végigpörgött a fejemen és most, hogy az alkohol is kiment belőlem és a tompultság is, megrohamozott a fájdalom és zokogásban törtem ki. Nem akartam sírni emiatt. Nem akartam semmi miatt sem sírni. "Hogy hihetném azt, hogy ez a jó irány, ha közben menekülsz előlem, amikor ilyen vagyok?" Ezt mondta nekem tegnap, ma meg ő volt az, aki faképnél hagyott. Kurvára remélem, hogy eszébe jutnak a saját szavai… Nem, nem kívántam neki ezt. Azt akartam, hogy felejtsen el örökre, mintha semmi nem történt volna és térjen vissza oda, ami lehetett volna. Én legalábbis igyekszem majd így tenni. És ez valahol mélyen egyfajta békét is hozott: egy perc után felszáradtak a könnyeim, megnyugodtam, sőt, még örülni is tudtam nekik. Végülis ha én kellettem ahhoz, hogy a se veled, se nélküled fázisból kilépjenek, akkor még örülhetnék is, hogy micsoda nemes feladat hárult rám, nem? Majd egy nap biztos így fogom érezni, egyelőre csak kurvára fájt, mellette meg az édes beletörődés, örökös társam szegődött mellém. De ez jó vezeklés lehetett végülis azért, ami Zafirával történt, nem? Talán így megbűnhödtem az egészért. Talán így kevésbé érzem majd magam rosszul, hogy képtelen leszek szembenézni vele és azzal, amiért felelős voltam. Pedig megérdemelte volna, ahogy azt is, hogy ez az egész elkerülte volna. De végülis ha a végén jól kijönnek a dolgaik, akkor már megérte, nem? Akkor én is sokkal jobban fogom viselni ezt az egészet, azt hiszem.

Bőven vacsoraidő után értem haza. Fingom sem volt, hogy így eltelt az idő, de nem is akartam a klubhelyiségbe menni, nem akartam se vele találkozni, se senkivel. Végül mégis beosontam egy nagyobb tömeggel és hála az égnek, sikeresen bejutottam a hálókörletbe. Ki sem dugtam a fejemet onnan az este további részében, minden házimat magam megírtam figyelemelterelés gyanánt (ez is ritka volt, évente nagyjából két alkalommal írtam magam a házimat...), majd korán lefeküdtem, de persze aludni nem tudtam, ahogy a leveleim is bontatlanul álltak az éjjeli szekrényemen. Tegnap éjjel izgatottan és boldogan gondoltam az egészre, ma már kevésbé, de a csendes kesernyés öröm valaki más boldogsága miatt ott volt bennem. Megérdemelték. Tényleg szerettem volna így gondolni. Csak azt nem tudtam, miért nem éreztem diadalt attól, hogy beigazolódott, amire gondoltam, hogy az lett, amit szerettem volna. De azt is tudtam, hogy holnapra jobb lesz. A mai nap kellett, hogy kicsit kiadjam, holnapra teljesen funkcionális leszek, sőt, szinte a régi. Az nem érdekelt, ha Tetsuya észrevette a dolgokat, ő volt az egyetlen, akinek lehetett és most neki is sok szarja volt, biztos, nem fogom baszogatni a sajátommal. Sőt, holnap mindenképpen megkeresem őt is, hogy megtudjam, hogy van, meg Anniet is, hogy ő hogy van és máris sokkal jobban fogom érezni magamat, hogy hasznos mozdony lehetek és segíthetek a barátaimnak, ha már magamon egyelőre nem tudok jobban. Csak egy kis idő kellett nekem, ennyi és jobban leszek. És én leszek a legboldogabb, ha látom, hogy az a kettő egymásra talál végre és minden megoldódik. Akkor megérte ez az egész. Akkor volt értelmem...

Én is nagyon köszönöm!

Naplózva
Oldalak: 1 [2] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2026. 02. 23. - 00:55:28
Az oldal 1.301 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.