+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  Felnőtt varázslók
| | | |-+  Mikhail Bertov (Moderátor: Mikhail Bertov)
| | | | |-+  Londoni Orosz Mágikus Operaház
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] 2 3 Le Nyomtatás
Szerző Téma: Londoni Orosz Mágikus Operaház  (Megtekintve 4313 alkalommal)

Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2021. 08. 03. - 08:45:03 »
+1

l o n d o n
Londoni Orosz Mágikus Operaház



20020822
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 08. 03. - 20:15:02 »
0

London, 2002. augusztus


I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Itt voltam Londonban, ide akartam eljutni, és most, hogy tényleg itt voltam, elbizonytalanodtam. Mi van, ha Mikhail ugyanúgy elkerget engem is, mint Petart? Mi lesz akkor, ha minden reményem hiábavalónak bizonyul? Mi lesz, ha Grigori megtalál, és vissza akar vinni Bulgáriába?
Tele voltam kérdésekkel, ugyanakkor a szívem azt súgta, bíznom kell a bátyámban. Hiszen jó ember ő, csak elszakadt a családjától. Apa éppen eleget piszkálta ahhoz, hogy ne akarjon többé a közelünkben élni. És mi sem voltunk jó testvérei. Valójában senki nem támogatta a táncos törekvéseiben. Talán senki nem bízott benne, hogy tényleg összejön neki a művész karrierje.
Most pedig itt álltam egy operaház előtt, ahol ő is táncolt, ahol ő valaki volt, én pedig egy senki, aki egyszerűen nem meri rávenni magát, hogy belépjen ebbe az impozáns épületbe. Még rajtam volt az út pora, éppen csak megérkeztem Londonba. Mominóból Szófiába mentem, onnan pedig kerestem egy olcsó Hop-por kandallót, amivel eljutottam Párizsig. Onnan viszont a muglik által használt hajójáratot kellett használnom, mert nem volt egy olcsó varázs utazási lehetőség sem. Azzal a minimális angol nyelvtudással egészen jól boldogultam, amit az iskolában megtanultam, viszont itt Londonban már nehezebb dolgom volt.
Mindenki hadart, mindenki sietett. Bevallom őszintén, ilyen hatalmas, nyüzsgő városban még sosem jártam. Biztosan viccesen festhettem, ahogy a kis hátizsákomat, amit magammal hoztam, magamhoz öleltem, és úgy mászkáltam a városban.
Mivel itt jobbára muglik élnek, meg kellett keresnem a varázslónegyedet. Hallottam már ezt-azt az Abszol útról, de mivel soha nem jártam még itt, fogalmam sem volt hol keressem. Annyi eszem azért volt, hogy ne kérdezzek meg egy muglit, viszont végül a szerencse rám talált, és belefutottam néhány taláros fickóba. Ők készségesen megmutatták az utat, onnan pedig már egyszerű utam volt a Londoni Orosz Mágikus Operaházig.
Jónéhány percig álltam az épület előtt, amit a muglik nem is láthattak, így biztosan furcsán nézhettek rám, mit is bámulok annyira. Bíztam benne, hogy Mikhail megkönnyíti a dolgomat, és kilép a kapun, de miután ez jópár percig nem történt meg, vettem egy nagy levegőt, és beléptem én.
Az Operaház lenyűgöző volt, mindenhol díszek, arany, szobrok, és az előadóteremből zene szólt. Sosem voltam még színházban, így ámulva forogtam körbe. Aztán megjelent egy elég mogorva portás asszony, aki megkérdezte mi járatban vagyok itt.
-Mikhail Bertovot keresem. - mondtam óvatos szláv akcentusú angolommal.
-Esetleg Mikhail Belot-ra gondol. - javított ki a nő, én pedig meglepetten néztem rá, de végül bólintottam. Elbizonytalanodtam. Mikhail tényleg annyira szégyellt minket, hogy nevet változtatott? Akkor talán semmi esélyem nincs itt.
Óvatosan, hogy a nő ne vegye észre, megsimítottam a hasamat, és arra gondoltam, hogy ezt a gyermeket semmi áron nem vehetik már el tőlem.
-Beszélnem kell vele. - próbálkoztam. Habár a nő elég szúrós szemekkel nézett, végül felsóhajtott, és intett, hogy kövessem. Egy hátsó folyosóra vezetett, egy ajtóhoz, amire ki volt írva a bátyám új neve. Egy pillanatig néztem a kis réz táblácskát, aztán bekopogtam.
Amikor meghallottam Mikhail hangját, megdobbant a szívem. Több, mint tíz éve nem találkoztunk, de a testvéri köteléket nem lehet csak úgy megszakítani. Ő a bátyám volt, sőt a bátyáim közül az egyik legértelmesebb, és most újra találkozhatunk, és talán ő tud segíteni nekem a jövőmet illetően. Nem, nem is az én jövőm számított, hanem a kisbabámé. De nem vele akartam kezdeni, tudnom kellett, Mikhail mennyire képes visszatérni a gyökereihez.
Beléptem az ajtón, láttam az arcán a döbbenetet és az értetlenséget, de ő volt az. A bátyám. Nem voltam biztos benne, hogy elsőre megismert.
-Szia, Mikhail! Jó téged újra látni. - Egy mosollyal próbálkoztam, de nem igazán sikerült. Itt voltam az esély kapujában, rettenetesen izgultam, és egyáltalán nem a legjobb formámban mutatkoztam be. Csak remélni mertem, hogy jól fog elsülni ez a döntésem.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 08. 04. - 15:43:33 »
+1

w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822

to: Yoana

o u t f i t

Az orosz operaháznál dolgoztam egy hónapja. Közel sem teljes állásban, hiszen az akadémia továbbra is igényt tartott rám, mint oktató és szóvivő. Olyan voltam annak az intézménynek, mint egy kétlábon járó hirdetőtábla, amivel azt hitték bármit megtehetnek. A munka persze nem volt könnyű, nem azért, mert Sokolov volt mindennek a fején… valójában egészen keveset találkoztam vele. A legtöbb időt Dimirtivel az unalmas koreográfussal töltöttem, aki rendszerint addig kínzott, míg üvölteni nem kezdtem vele.
– Belot! Szedd már össze magad! – kiáltott rám, mikor a fájdalomtól lüktető lábbal már képtelen voltam meg csinálni egy dupla tour en l’air-t. – Ez egy olyan profinak, mint te, bőven kéne hibátlanul mennie! – Magyarázott erőteljes orosz akcentussal, ám angolul, amitől csak még jobban lüktetni kezdett a halántékom. Egyszerűen elve ki voltam készülve az egész fazontól, a nevetséges kecskeszakállától… és még azzal is piszkált, hogy nem vagyok elég jó.
Nem kötöttem az orrára, hogy a lábsérülésem nem gyógyult meg sosem teljesen. Csak azok tudtak róla, akiknek muszáj volt. Az akadémián a főnökeimnek például elkotyogtam, pedig semmi közük nem volt hozzá. Már azzal is rengeteg pénzt kaszáltak, hogy egyszerűen a nevemet adtam a nevetséges intézményükhöz.
Remegve guggoltam a földön és próbáltam összeszedni magam. Levegőért kapkodtam és a lábszáramat simogattam. Azt már megtanultam, hogyan ne bőgjem el magam a fájdalomtól, vagy nyögjek fej a fájdalomtól.
– Kussolj már Dimitri! Ha nem lesz tökéletes az elcseszett produkciód, akkor is egy valag pénzt kiadnak érte, csak azért, mert én benne leszek! – Kiáltottam rá, ahogy nagy nehezen felkeltem és végig túrtam a hajamat. Persze a többi táncos csak bámult. – Mi a franc van? Te, hozz egy üveg vizet! És most pihenek! – Közöltem, majd dacosan berontottam az öltözőmbe.
Lerángattam magamról a nevetséges balettruhát. Már a ténytől is rosszul voltam, hogy a testemre simul és mindenki azt nézi, hogy hány kilót híztam vagy mennyit fogytam éppen. Vitrolnak ez a kedvenc témája, ha nem az, hogy éppen kivel fekszem le. Felvettem az utcai ruhámat, a sárga felsőt, fekete nadrágot és már éppen a cipőmbe bújtam bele, mikor kiszúrtam egy levelet az asztalomon. Mominoból… honnan máshonnan is? Tudtam, hogy apám küldte vagy anyám, édes mindegy. Ezek mind csak a pénzemet akarják. Csakhogy én mocskosul nem akartam megoldani a nyavalyájukat. Nem voltam milliárdos és amúgy is: mit tett értem az a család? Jóformán semmit. Apám állandóan vert, anyám meg úgy tett, mintha ez nem létezett volna… most meg azért fenyegetett, mert egy férfival boronált össze a Próféta és ez nem fért bele apám elképzelésébe a „férfiasságról.”
Sóhajtottam egyet és a fésűmhöz nyúltam, hogy végig simítsam vele a sötét tincseket. A tőnél már látszott, ahogy felsejlik a szőkésbarna szín. Nem akartam, hogy lenőjjön a fekete. Inkább voltam Mikhail Belot, mint Mikhail Bertov, hiába hozta le a Próféta a igazi nevemet, miután egy közleményben kiállt mellettem az akadémia és közölték, hogy mostantól ezen a néven tevékenykedem.
Telefújtam magam parfümmel. Éppen akkor téve le a kölnis üveget, mikor kopogást hallottam odakintről. Megköszörültem a torkomat: – Remélem a vizem az! – Mondtam hangosan, de amikor kinyílt az ajtó, nem az a fiatalka táncosnő lépett be, akire felemeltem a hangomat. Ismerős volt, de mégsem annyira, hogy azonnal eszembe jusson a neve.  
– Ma nem fogadok vendégeket. – közöltem szigorúan, miután lecsengett a döbbenet első szakasza. Csak ekkor jöttem rá, hogy a nő, akit nézek túl ismerős… túlzottan is… olyan, mint a testvéreim. Ugyanazok az arcvonások, anya barna szempárja és a szokásos, szőkésbarna hajszín.
– Szia, Mikhail! Jó téged újra látni. – Próbált mosolyogni. A hangjából azonnal tudtam, hogy Yoana az. Remek. A szüleim még egy púpot a nyakamra küldtek, hogy adjak neki pénzt… mert majd a kis hugicám arca megváltoztat. Hát nem. Nagyon nem.
– Merlin francos szakállára! Mi van ezzel a családdal? Azt hiszitek, valami cseszett segélyszolgálat vagyok?! – Emeltem fel a hangom, nem is köszöntve a húgomat. – Mégis mit akartok tőlem? Nincs annyi pénzem, hogy kihúzzalak titeket a szarból. Táncos vagyok, nem egy kibaszott milliárdos. – Vitatkoztam, mintha mondott volna valamit. Végül dühösen, a hajamba túrva ültem le, hogy aztán kirángassak egy cigit a zsebemből és nagy nehezen rágyújtsak.
– Mit akarsz? – kérdeztem, mikor az öngyújtó nagy nehezen felvillant és le tudtam szívni a dohányt. Ez persze édeskevés lett volna ahhoz, hogy lenyugodjak.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 08. 04. - 19:49:08 »
+1

London, 2002. augusztus


I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

"Ma nem fogadok vendégeket." Ez volt az első, amit tíz év után hallottam a bátyámtól, mégis jól esett hallani a hangját. Kiskoromban mindig csodáltam, hogy más akar lenni, mint mi. Hogy érezte, több van benne, mint bármelyikünkben. És ki mert állni a szüleink elé, hogy közölje velük, ő a saját útját fogja járni. Vajon megadatik nekem is ez a lehetőség? Vagy elveszek a süllyesztőben, és Londonban is ugyanolyan szegényes életet fogok élni, mint Bulgáriában?
A válaszokat nem tudtam, de reméltem, hogy Mikhail segítségével legalább a lehetőséget megkapom, hogy változtassak az életemen. Tudtam, hogy nem lesz könnyű. Hiszen jogilag még házas voltam, és nem akartam még jó hosszú ideig felkeresni a férjemet, hogy bejelentsem, el akarok válni. Emellett nem volt semmi képzettségem, egyedül a rajztudásom nem kopott meg az évek során. Viszont a gyógynövényekhez továbbra is értettem, bármikor, bármelyikről megmondtam volna, mire kell használni. Tényleg van bennem lehetőség, csak ki kell tudnom használni.
-Merlin francos szakállára! Mi van ezzel a családdal? Azt hiszitek, valami cseszett segélyszolgálat vagyok?! Mégis mit akartok tőlem? Nincs annyi pénzem, hogy kihúzzalak titeket a szarból. Táncos vagyok, nem egy kibaszott milliárdos.
Mikhail mérgesen nézett rám, miközben a hajába túrt, majd egy cigit vett elő. Én úgy éreztem, egyre jobban törpülök előtte, megyek össze, hogy ne is legyek ott. Igen, tudtam, hogy mérges ránk. Tudtam, hogy apa és Petar többször is kért segítséget tőle. Sőt, apa rávett, hogy én is írjak neki, de én sosem kuncsorogtam tőle pénzt. Megvártam, amíg kitombolja magát. Teljes mértékben megértettem, hogy nem akar itt látni sem engem, sem mást a családból. Nekem viszont szükségem volt rá. A kisbabámnak szüksége volt rá. Viszont eldöntöttem, hogy nem fogom érzelmileg zsarolni a kisbabával, így eszemben sem volt őt említeni.
-Mit akarsz? - kérdezte végül rám pillantva.
-Nekem nem a pénzed kell. - mondtam őszintén. - Csak szeretnék új életet kezdeni, ehhez kellene a segítséged. Most érkeztem Londonba, nem ismerek senkit. Arra gondoltam, hogy te talán tudnál segíteni munkát találni. Bármit elvállalok, és tudod, hogy sosem vetettem meg a munkát. Ennyit kérek tőled.
Kérlelve néztem rá, hogy érezze, nekem ez tényleg fontos. Szeretném követni Mikhail példáját, többre szeretném vinni, mint a szüleink, és a testvéreink. De nélküle ez nem fog menni.
Reméltem, hogy ismer valakit, akinek szüksége van egy gyógynövényszakértőre. Vagy akár a rajzolásból is megélhetnék egy ideig. Biztosan ismer olyan művészeket, akiknek szüksége van rajzolókra. De ha nem tud ilyen munkát ajánlani, akkor takarítok, sütök-főzök, mosok, elvégzek én bármilyen munkát, csak ne kelljen visszamennem Bulgáriába. Ne kelljen megint elveszítenem a gyermekemet.
Erősen kellett koncentrálnom arra, hogy ne simítsam meg a hasamat. Még nem látszódott, hogy terhes lennék, de tudtam, ez csak idő kérdése. Előbb-utóbb Mikhailnak is el kell mondanom, és a leendő munkahelyemen sem titkolhattam sokáig. Csak annyi időre volt szükségem, hogy bizonyíthassam, hogy becsülettel tudok dolgozni. Onnantól már mennie kell mindennek.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 08. 05. - 09:27:38 »
0

w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822

to: Yoana

o u t f i t

A cigivel a számban rogytam be a székembe. Elhúztam az ajkaimtól a dohányt, hogy aztán sűrű füstöt fújjak magam elé. Nem értettem Yoanát, mikor jött ide… én már nem vagyok Bertov. Csak a nevem köt hozzájuk, semmi más. Nem tudtam úgy élni, ahogyan ők éltek, nem tudtam úgy létezni, ahogyan ők léteztek. Az már rendkívül messze állt tőlem, mintha nem is az életem része lett volna, csak egy nagyon élénk álom. A hátamon sebek húzódtak, amiket apám adott, de igyekeztem őket mindenféle plaszti-medimágia kezeléssel halványítani.
Ezerszer utasítottam el a családomat, mégsem tanultak belőle. Állandóan a pénzemet akarták, amit én nehezen kerestem meg. Csak azért volt, mert mindent megtettem, hogy kitörjek onnan. Az Akadémia jóformán, mint egy árucikket, úgy adott el öreg pasasoknak, hogy pénzt keressenek belőlem. Én meg megtettem, mert meg kellett. Nem voltam több ennél, főleg mióta a háborúban a halálfalók darabokra törték a lábamban a csontokat.
- Nekem nem a pénzed kell - felhorkantottam a válaszára. Persze, végeredményben mindig az kell, kérjen vagy mondjon akármit. - Csak szeretnék új életet kezdeni, ehhez kellene a segítséged. Most érkeztem Londonba, nem ismerek senkit. Arra gondoltam, hogy te talán tudnál segíteni munkát találni. Bármit elvállalok, és tudod, hogy sosem vetettem meg a munkát. Ennyit kérek tőled.
Megráztam a fejemet és újra a számhoz emeltem a cigarettát, hogy szippantsak belőle. A füst kellemesen töltötte meg a tüdőmet, de nem tudott megnyugtatni. A próbán iszonyatos fájdalmaim voltak, így még remegett a kezem… ezen pedig a családom iránt érzett ellenszenv sem segített sokat. A szívem majd ki szakadt a mellkasomból.
Mielőtt válaszolhattam volna újabb kopogás következett. Meg sem szólaltam, az ajtó máris nyílt és a korábban kiosztott táncoslány sietett be, még a fellépő ruhájában, az öltözőmbe. Letette elém a vizet meg egy csésze kávét.
- Gondoltam, hátha inna egy kávét is, Mr. Belot – dadogta angolul. Nem válaszoltam. Csak egy morcos pillantást vetettem rá, amitől megint megijedt. Így aztán a következő pillanatban sietve távozott. Csak reménykedtem benne, hogy odakint legalább elbőgi magát… jól esett volna, ha legalább rosszul érzi magát, amiért ennyire megváratott.
A cigit megtámasztottam az ujjaim között, aztán kinyitottam az üveg vizet, hogy egy nagy kortyot vegyek magamhoz. Nem akartam üvölteni Yoanával is, egyszerűen csak azt akartam, hogy menjen el. Még az otthonról érkezett levelet sem nyitottam ki, máris Momino problémáit kellett orvosolnom. Egyébként is úgy volt, hogy férjhez ment és boldog.
- Na jó, Yoana. – Sóhajtottam fel és letettem a vizes üveget. Nagyon szokatlanul volt megint bolgárul megszólalni. Nem ehhez voltam szokva, hiszen itt mindenkivel angolul beszélek. Még a társulat tagja is oroszok, a nyelvtudásom pedig azon a téren már alaposan megkopott. A franciával és az angollal elboldogultam, de a keletebbi nyelvekkel kevésbé, pedig a Durmstrangban mindenféle emberrel találkozhat az ember.
 - Mégis milyen munkát szerezzek neked? Én táncos vagyok. Táncosokat ismerek. És egyébként is miért segítsek? Nekem sem volt ott senki, aki fogta a kezemet, hanem fogtam magam és szépen annyi segget nyaltam végig, amennyi kellett ahhoz, hogy itt legyek ebben a székben, ebben az épületben. – Magyaráztam dühösen. Annyira gesztikuláltam, hogy a cigiről a hamu a nadrágomra esett, lyukat hagyott maga után. Most még csak ki sem borultam ezen. - Szerinted én nem a nulláról kezdtem?
Még jobban remegni kezdtem. Egyre jobban elhatalmasodtak rajtam a sötét gondolatok… csak akkor nem voltak meg ezek, mikor még megvolt Holden is. Mellette nyugodt voltam és békés. Csak hozzábújtam és minden a helyén volt. Aztán eltűnt, én pedig kénytelen voltam új életet kezdeni.
Az ajtó újra nyílt, amire persze már végképp kiakadtam. Pattantam is fel, hogy elküldjem a fenébe a pofátlant, aki erről tehetett. Csakhogy ezúttal nem egy táncos volt, hanem apánk. Ugyanaz a magas, vállas alak, ugyanaz a bajusz, rövidre vágott haj és olcsó ruhák. Még az alkohol és a mosdatlanság bűze is azonnal megcsapta az orromat.
- Mi a fasz? Valami kibaszott családlátogatás van ma? – kiáltottam fel.
- Te kis szarházi! - morogta apám. - Egy levélre sem tudsz válaszolni? - Yoanát észre sem vette. Ellépett mellette és már esett volna nekem, de még éppen időben felemeltem a varázspálcámat. Erre megtorpant és felnevetett. - Majd éppen te átkozol el engem?
Láthatta mennyire remegek. Sosem voltam jó harcos, most viszont a düh irányított.
- Miért jöttetek ide?!
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2021. 08. 05. - 18:19:00 »
0

London, 2002. augusztus


I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Rögtön láttam, hogy nem hisz nekem. Megértettem, az elmúlt évek során, annyiszor próbálták megkeresni, annyiszor kértek tőle anyagi segítséget. Tudom, mit érezhet, hiszen velem is ez történt. Jólétben éltünk Grigorival, talán még boldogok is lehettünk volna, de aztán jöttek a kérések. És egyszerűen nem tudtam nemet mondani. És Grigori sem, ő is ugyanolyan jószívű volt, mint én. Ebben mentünk tönkre. Ez volt az oka minden boldogtalanságunknak.
De úgy láttam, Mikhail sem boldog. Nem volt felhőtlen a tekintete, nem volt kisimult a bőre, nem mosolygott, nem tudta félvállról venni az egészet. Valami mégsem volt rendben az életével. Ha rendben lett volna, akkor nem ül itt, nem kiabál, mint egy idegbeteg, és nem taszítja el magától a családját. Lehet, hogy híres volt, lehet, hogy gazdag, de boldog az egészen biztosan nem volt.
Ezt a megérzésemet csak megerősítette az a pillantás, amit szerencsétlen kislányra vetett, amikor az behozta neki a vizét. Ő tényleg nem tehetett erről az egészről, mégis rajta vezette le a feszültségét. Legszívesebben megmondtam volna neki, hogy ne bántsa a lányt, de nem voltam olyan helyzetben, hogy kioktassam a bátyámat.
- Mégis milyen munkát szerezzek neked? - kérdezte. Úgy beszélt velem, mintha bolond lennék. Lehet, hogy szegény voltam, és szánalmas, de nem tetszett ez a stílus. - És egyébként is miért segítsek? Nekem sem volt ott senki, aki fogta a kezemet, hanem fogtam magam és szépen annyi segget nyaltam végig, amennyi kellett ahhoz, hogy itt legyek ebben a székben, ebben az épületben.
Komolyan küzdenem kellett, hogy ne lábadjanak könnybe a szemeim. Ez igazán nem volt szép tőle. Hogy lehettem volna ott, amikor én voltam a legkisebb. Nem tudtam ott lenni, mert fizikailag nem voltam ott. És Mikhail sosem kért segítséget tőlem. Ha kért volna, megpróbáltam volna.
De én soha nem mondtam semmi rosszat a terveire. Soha nem kritizáltam úgy, ahogy apám tette. Sosem néztem hülyének, mert az álmait követi. Viszont amire segíthettem volna, mire elég nagy lettem, addigra már kilépett az életemből.
-Sosem kértél segítséget. És nem voltál ott, amikor már megértettem, mi zajlik a családunkban. De most már értem, tudom, hogy... - Nem tudtam elmondani, hogy mit tudok, mert abban a pillanatban kinyílt az ajtó, és...
Nem hittem a szememnek! Apánk jelent meg ott, és azonnal Mikhailnak rontott. Engem észre sem vett, biztos azt gondolta, hogy Mikhail valamelyik kis kurvája lehetek. Vagy csak egy takarítónő. Vagy akárki, de biztosan nem az ő lánya.
Remegve hátráltam a falig, nem akartam, hogy észrevegyen, hogy meglásson. Próbáltam eltűnni, kővé meredni, hogy még véletlenül se legyek a célpontja. Apámnak még fogalma sem lehetett arról, hogy én eljöttem, ugye? Vajon előttem indult el Londonba? Vagy amiatt jött, mert sejtette, hogy ide menekülhetek?
A helyzet nem állt jól: apám legszívesebben fizikai erőszakot alkalmazott volna a bátyámon, ő viszont csak kecses mozdulattal előkapta a pálcáját, és apánkra szegezte. Egyiket sem akartam látni, de nem is tűnhettem el, mert akkor elszáll minden esélyem, hogy segítséget kapjak Mikhailtól. Azt viszont tudtam, hogy ha kell, kettejük közé ugrok, mert akármennyire is dühös voltam mindkettejükre, ők mégis csak a családom, és nem engedhettem, hogy bántsák egymást.
-Miért jöttetek ide?! - csattant fel Mikhail. Apánk először nem értette, mi ez a többes szám, de a bátyám tekintete apámról rám villant, majd vissza, ezzel pedig el is árult. Apa nagyon lassan fordult felém, és döbbenten nézett rám. Én csak nyeltem egyet, álltam a pillantását, és vártam, mi lesz ennek a folytatása.
-Mit keresel te itt? - nyögte ki végül apa. Én meg a tekintetét állva válaszoltam.
-Eljöttem. És nem megyek többet vissza. - mondtam határozottan, mert egyben teljesen biztos voltam. Én többet nem megyek vissza önszántamból Monimoba.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2021. 08. 07. - 10:20:07 »
+1

w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822

to: Yoana

o u t f i t

A mellkasomban szorítást éreztem, ahogy a szívem egyre erősebben kezdett kalapálni. Yoana jelenléte olyan volt, mintha hirtelen felidézett volna minden gyerekkori emléket. Nem akartam emlékezni az ütésekre, a fájdalomra, ami végig szántott a testemen és apám szavaira sem, amikkel megalázott, csak azért, mert nem illettem bele az elképzeléseibe. Mindig én voltam a feketebárány, mégis én voltam az egyetlen, aki ki tudott törni abból a valamiből.
– Sosem kértél segítséget. És nem voltál ott, amikor már megértettem, mi zajlik a családunkban. De most már értem, tudom, hogy... – mondta volna tovább is, de az ajtó kinyílt. A düh ott lüktetett bennem. Tehetetlen voltam, mert Yoana itt állt és nem tudtam elküldeni, kidobatni meg nem akartam. Semmi kedvem nem volt Sokolov szeme elé kerülni és azt magyarázni neki, hogy a családom miatt én még normális vagyok. Ígérgethettem volna, hogy többé nem jönnek ide jelentet rendezni.
Bizonyára azt mondtam volna neki: csak három évvel voltál fiatalabb, te is abban a házban voltál. Mindenki tudta, hogy apánk veri a fiait, az egész család benne volt. Petart az ütésekkel megtörte, engem viszont csak ellenállóbbá tett. A lányokra nem nagyon emelt kezet, kiváltképpen Yoanára, akiben látott valamit. Azt gondolta, hogy egy megfelelő házassággal majd megmenekül a családunk. Mindig is erre alapozott.
Éppen ő… éppen az apánk lépett be azon az ajtón, mintha csak megidéztük volna, akár egy gonosz szellemet. Csakhogy a bűze, a látványa, a mocsok, amit magával hozott tökéletesen biztosított arról, hogy szósincs itt álomképekről. Ez a valóság volt… és már majdnem biztosan tudtam, hogy ezt kitervelték. Keserűség ült meg a számba, ahogy rám emelte a hangját, ahogy szarházinak nevezett. Yoana meg persze azt csinálta, mint mindig, hátrébb húzódott.
Már felnőtt voltam. Ennyi volt a különbség azokhoz a gyerekkori emlékekhez képest. Remegő kézzel kaptam elő a pálcámat és szegeztem neki. Tudtam, hogy szánalmasnak tart, éppen ezért nem kaphatta meg soha a pénzemet. Fogalma sem volt mennyit dolgoztam, hogy hány emberrel feküdtem le csak azért, hogy ne legyek olyan, mint ők. Eladtak, megaláztak és nekem közben végig mosolyognom kellett. Most pedig, mindenki csak pislog, hogy miért keseredtem meg, miért vagyok kegyetlen… miért zárkózom be.
A tekintetem Yoanára vándorolt, mire apám is megfordult.
– Mit keresel te itt? – kérdezte mérgesen, de a hangja valahogy elcsuklott. Mégsem tudta volna, hogy itt van a húgom? Ez a helyzet egyre érdekesebb fordulatokat vett. Az egész csak egy ócska játéknak tűnt addig a pontig.
– Eljöttem. És nem megyek többet vissza. – A hangja határozottan csendült, én pedig egyenesen beleborzongtam a gondolatba, hogy most azt várja álljak ki mellette. Ő hányszor lépett apám és közém? Hányszor írt olyan levelet, amiben nem kér valamit? Ő is csak a családunk bábja volt, ami nem működött, nem működött sehogyan sem. Éppen csak arra volt elég a nagy összetartásuk, hogy a létminimumon, de megéljenek.
– Nem! – Emelte meg a hangját és közelebb lépett Yoanához. – Nem engedem meg, hogy azt az utat válaszd, amit ez a hülye gyerek – erőszakosan formálta a szavait, aztán visszalépett hozzám és elkaptam a csuklómat. Egy mozdulattal csavarta meg, amire felszisszentem és elejtettem a pálcámat. Mire tehettem volna valami már érkezett is a pofon. – Nem fogod a testvéreidet ellenem fordítani, Mikhail… – Morogta és végül elengedett.
A tekintetem a tükörre vándorolt. Láttam az arcomon a vöröslő tenyér nyomot, a fájdalomtól a szememben megülő könnyeket. Ő azonban visszafordult a húgom felé, így nem láthatta, ahogy megint lehajolok a pálcámért és egyenesen a fejének nyomtam hátulról.
– Takarodj el, vagy idehívom a biztonsági őröket. – A zsebembe túrtam az érméért, amit Sokolov adott, hogyha veszélyben érzem magam hívhassam az izomembereket. Tudta, hogy egy ekkora sztárra milyen veszélyek leselkednek.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2021. 08. 08. - 15:52:59 »
+1

London, 2002. augusztus


I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Nem akarok visszamenni - csak ez dübörgött a fejemben. Mit keres itt apánk? Miért kellett idejönni? Vagy miért pont most kellett idejönnie? És miért utálja ennyire Mikhailt, hogy ő elért valamit. Büszke is lehetne rá.
De persze érthető, vallom be magamnak. Hiszen a bátyám csak eltűnt, híressé és gazdaggá vált, de soha nem segített senkinek a családjából. Soha nem mozdított meg egy követ sem értünk. Pedig annyi mindent tehetett volna. Nem kellett volna közvetlenül pénzzel támogatni minket. De adhatott volna mindenkinek egy esélyt.
Én is ezt tettem - szólal meg egy másik hang a fejemben. Belőlünk lehetett volna valaki, legalább a környéken, de jött a családunk és tönkre tett mindent. Tönkre tett engem, tönkre tette Grigorit, tönkre tette a házasságunkat. Ezért vagyok most itt, én is szakítani szeretnék a múltammal.
Szeretném, ha Mikhail ezt megértené. Tényleg nem a pénzbeli segítsége kell, hanem a támogatása. Való igaz, neki ez nem volt meg, de erről nemcsak mi tehetünk. Kicsik voltunk még, mindannyian féltünk apánk haragjától. Mégis mit várt? Hogy én vagy Katarina odavessük magukat közé és apánk közé?
Egyszerre váltakozott bennem a harag és a kétségbeesés, és amikor apa felpofozta Mikhailt, akkor már én is beleszálltam a vitába.
-Hagyd békén! - szóltam rá apára. - Mikhail már egy felnőtt férfi! Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon. Ahogy nekem sem. Mindannyian túl léptünk már a te hatókörödön. Akárhányszor jössz ide, akárhányszor könyörögsz, Mikhail nem fog segíteni neked. Ezt remekül elintéztétek, amikor ott hagyta a családot. Meg akkor is, amikor zargattátok. Meg amikor mindenkit rávettetek, hogy levelekkel bombázzuk. Miattatok hidegült el a családtól. És miattatok vagyok én is most itt.
Csúnya szavak voltak, láttam apámon a megdöbbenést. Mélyen, magamban tudtam, hogy mindig én voltam a kedvence. De akkor miért nem engedték, hogy legalább egy kisbabával boldog legyek. Hogy egy minimális boldogságot csempésszek az életembe. Azt, hogy azokat a lehetőségeket elvették tőlem, sosem fogom megbocsátani nekik. Sem a szüleimnek, sem Grigorinak.
Közben, amíg apám figyelme újra rám terelődött, Mikhail felvette a pálcáját, és elküldte apánkat. Ő egy pár pillanatig még forgatta a tekintetét köztem és Mikhail között, de végül kicsörtetett a szobából, és hallottam, hogy annyi mond:
-Ennek még nincs vége.
Pedig nagyon is vége volt. A bátyám részéről már régen vége volt, és szerettem volna én is lezárni a dolgot. Apám tudta, hogy hibás abban, hogy így alakult a kapcsolata a gyerekeivel, de azt hitte, jól cselekszik. Hát tévedett.
Miután apa eltűnt, Mikhailra pillantottam.
-Én... én is menjek el? - kérdeztem halkan. - Nem tudtam, hogy apa is ide tart. Sajnálom, hogy így rád törtünk. Talán választhattam volna jobb módon is. - Ez már egyfajta búcsúzkodás volt. Az elmúlt pár perc után nem sok jót ígértem magamnak. De Londonban voltam, most már valahogy meg kellett oldanom. Egyszerűen nem volt más lehetőség.
Naplózva


Mikhail Bertov
[Topiktulaj]
*****


a táncos

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2021. 08. 14. - 12:35:19 »
0

w h a t  t h e  f u c k a r o n i
20020822

to: Yoana

o u t f i t

Undor fogott el, ahogy az apámra néztem. Undor fogott el attól, hogy felidézete a gyerekkoromat az alkoholos, mocskos bűz, ami belőle áradt. Remegve szegeztem rá a pálcámat és közben rettegtem, hogy elhányom magam a gyomromat összerántó görcstől. Nem akartam emlékezni, mert az emlékek belülről emésztettek fel. Az emlékek veszélyesek voltak... veszélyesebbek, mint az ütések, amik minden egyes alkalommal a testembe csapódtak, amikor apám dühe éppen engem ért utól. Csak abban különböztem a többiektől, hogy én nem álmdozotam arról, milyen lenne hatalmas palotákban megjelenni, díszes tányérokból enni és kristálypohárból inni. Nem, én tényleg tettem érte, mert nekem muszáj volt kiszakadnom onnan. Vért izzadtam, hogy magam mögött hagyhassam azt az életet. Ez a lehetőség nekik is meg volt... ahogy én is belebukhattam volna az egészbe.
Hirtelen Sokolov jutott eszembe. Nem akartam kellemetlen helyzetbe kerülni, mert az apám és a húgom idejött parádézni. Ez egy nívós intézmény, ahol látogatónak semmi helye az esti fellépések előtt. Ráadásul még el sem kezdődött a szezon, szóval csak immel-ámmal voltak rendesen előadások.
Ahogy a pálcám a földre került és a csuklómban megéreztem apám ismerős erejének szorítását, még a lélegzetem is elakadt.
- Hagyd békén! - mondta Yoana, mintha tényleg meg akarna védeni. Érdekes, hogy évekig nem állt ki mellettem, most meg hirtelen képes volt magára terelni ilyen módon a figyelmet. Anyánk őt mindig védte, mert ő volt a kishercegnője... a fiúkra sosem tekintett másképp, mint egyszerű munkaerő, ami pénzt hozott a konyhába. Annyiszor kellett gazolnom a mocskos gyógynövény mezőn, hogy a végére a tenyeremet mindenhol vérző sebek borítottak. - Mikhail már egy felnőtt férfi! Nem mondhatod meg neki, hogy mit csináljon. Ahogy nekem sem. Mindannyian túl léptünk már a te hatókörödön. Akárhányszor jössz ide, akárhányszor könyörögsz, Mikhail nem fog segíteni neked. Ezt remekül elintéztétek, amikor ott hagyta a családot. Meg akkor is, amikor zargattátok. Meg amikor mindenkit rávettetek, hogy levelekkel bombázzuk. Miattatok hidegült el a családtól. És miattatok vagyok én is most itt. - A szavaira nagyot nyeltem.
Apám döbbenetét és engedését kihasználva felvettem a pálcámat. Ugynaakkor képtelen voltam állva is maradni... a lábam annyira fájt, hogy kénytelen voltam leülni a székembe és onnan nézni a jelenetet. Beletúrtam a hajamba, hogy elűzzem a démonjaimat... leginkább a keserű gondolatokat.
- Ennek még nincs vége.
- De! De vége! Tűnj el vagy tényleg hívom a biztonságiakat. - Válaszoltam fojtott hangon. Éreztem, hogy menten robbanok, de nem akartam még jobban magunkra hívni a figyelmet... így hát nem szóltam semmi többet, csak ültem ott tovább, remegő gyomorral. Láttam apánkon a megrökönyödést, nekem ez volt a győzelem. Fizikailag még mindig erősebb volt nálam, de nekem hatalmam volt, ezt pedig ő nem tudta semmibe venni.
Felkapta a lehajított táskáját, majd egész egyszerűen megindult kifel.
- Az én fiam nem válhat ezzé a valamivé - mondta.
Valami. Valami. Valami. Visszhangoztak bennem a szavai, de ahogy bevágta az ajtót, a tekntetem Yoanára vándorolt.
- Én... én is menjek el? Nem tudtam, hogy apa is ide tart. Sajnálom, hogy így rád törtünk. Talán választhattam volna jobb módon is.- A hangja halk volt és törékeny. Valamhogy úgy éreztem ő is ennek a hatalmas, családi összeesküvésnek a része. Néha-néha persze én is hittem abba, hogy könnyebb lenne egész egyszerűen engedni, házat venni nekik, pénzt adni... de nem. Túl büszke voltam hozzá.
- Tűnj a szemem elől... - jelentettem ki keserűen és elfordítottam az arcomat. - Ha nem is együtt jöttetek, nagy hiba volt engem keresned. - Folytattam és még a szemeimet is lehunytam, hogy ne kelljen látnom. Azt akartam, hogy tűnjön el, tegye tönkre más életet. A lábam őrülten lüktetett a fájdalomtól, egyedül akartam lenni, hogy sírhassak, hogy ihassak a fiókba rejtett lapos üvegből, míg nem enyhűének a kínok.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2021. 08. 16. - 19:59:27 »
0

London, 2002. augusztus


I know I took the path that you would never want for me
I know I let you down, didn't I?

Nem értettem, apánk miért utasítja el ennyire Mikhail életvitelét. Azt megértettem, miért mérges rá, de hogy ennek köze lenne ahhoz, hogy táncosként futott be karriert, és talán nem hagyományos szerelmi életet élt, nem gondoltam volna. Ez zavart a legkevésbé Mikhail természetében.
Örültem, és kissé büszke is voltam magamra, hogy ki tudtam állni apa ellenében. Szükség volt rá, hogy továbbra is önállóan tudjam élni az életemet. Most valami teljesen új részese lehettem, és nincs helye az apánktól való félelemnek. Habár - és ezt Mikhailon is láttam - nem lehet elfelejteni a gyerekkorunk történéseit, de lassan megértettem, hogy most már felnőtt vagyok, nem kell hallgatnom a szüleimre. Talán nem a legjobb utat választották sem maguknak, nekem pedig főleg nem. Egyáltalán, honnan vették a bátorságot, hogy beleszóljanak az életembe. Az életünkbe Grigorival.
Sokszor elgondolkozom azon, hogy lehettünk-e volna boldogok. Ha nem történnek azok a bizonyos dolgok, ha nem mások döntenek a sorsunk felől. Ha hagyják, hogy családunk lehessen. Máshogy történt volna?
Talán igen, akkor talán fontosabbak lettek volna a gyerekek, mint a testvéreim. Akkor rájuk költöttük volna azt a keveset is, amink volt.
Dea talánok idejének vége. Most végre magam dönthetek, úgy alakítom az életem, ahogy én látom jónak. Most pedig ez volt a legjobb döntés, hogy idejöjjek Mikhailhoz. Még ha nem is hitt nekem. Még ha rosszul is jött ki a lépés. Apánk megjelenése nagyon nem segített a helyzeten, ezt láttam rajta.
Mikhail teljesen szétesett a megjelenésünktől.
- Tűnj a szemem elől... - mondta, és elfordította az arcát. Aztán visszahuppant a székre. Akkor vettem észre, hogy valami nincs rendben a lábával. Egyértelműen fájt neki. Vajon hogy tudott így táncolni? Az agyam elkezdett járni. Ha esetleg tudok neki segíteni, akkor talán kedvesebben viszonyul majd hozzám.
Újra a talánok, de minden lehetőséget meg kellett ragadnom.
-Sajnálom, ha így érzed. - sóhajtottam, de nem adtam még fel. Még volt lehetőségem elnyerni a bizalmát. - Remélem meggondolod magad. - mondtam halkan. - A Foltozott Üst nevű helyen leszek egy pár napig, aztán... majd meglátjuk. De ahogy apának is mondtam, én innen biztosan nem megyek haza.
Határozott voltam, komolyan gondoltam. Nemcsak magam miatt, hanem a leendő gyermekem kedvéért is. Neki itt van a lehetőségek hazája. Neki meg kell adnom mindent, amit én - mi - nem kaphattunk meg.
Még vetettem egy szomorú pillantást Mikhailra, majd elindultam az ajtó felé. Onnan pedig még egyszer visszanéztem.
-Remélem, találkozunk még. - szóltam halkan, és ott hagytam egyedül.

Köszönöm a játékot!
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2021. 08. 18. - 08:23:25 »
+1

London, 2002. augusztus


No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Amíg benn voltam Mikhailnál, tudtam tartani magam. Aztán, amikor kiléptem, dolgom végezetlenül, nem bírtam tovább. Neki kellett támaszkodnom a falnak, előtörtek a könnyeim, és zokogtam. Nem érdekelt, hogy Mikhail hallja-e - sőt, reméltem, hogy hallja, mert akkor talán egykis bűntudatot kelthettem volna benne -, nem érdekelt, ki lát meg. Egyszerűen most tört ki belőlem az elmúlt pár nap idegessége, aggódása, kétségbeesése. Nem tudtam mást tenni, csak idejönni, de ez sem járt semmi sikerrel. Mint ahogy egy próbálkozásom sem az életben.
Magam alatt voltam, közben mégis a megoldáson járt az agyam. Becsületemre legyen mondva, egy valami nem jutott eszembe: hogy hazamenjek, hogy esdekeljek Grigorinak, hogy fogadjon vissza, és bocsásson meg nekem. Nem neki kellett megbocsátania, hanem nekem!
Néhány percet engedhettem csak meg magamnak, mert féltem, hogy Mikhail nemsokára kijön a szobájából. Akkor biztosan még mérgesebb lett volna, ha itt talál, könnyek között. Egy megoldás akkor is ott lebegett a szemem előtt: ha segítek Mikhailnak, talán ő is segít nekem. És előbb-utóbb, ha elmondom neki, hogy kisbabát várok, akkor talán miatta, a pici miatt hajlandó lesz támogatni - nem, továbbra sem pénzbeli támogatást kértem volna, csak azt, hogy bevesse a kapcsolatait. Mert biztos voltam benne, hogy vannak kapcsolatai.
Végül csak összeszedtem magam, habár le nem tagadhattam volna, hogy sírtam, elindultam kifelé a színházból. Nem is figyeltem, merre visza az utam, pedig maga az épület is impozáns volt. Nézhettem volna a festményeket a falon, az építészeti megoldásokat, vagy akár hallgathattam volna a zenét, amit az előadó teremből jött. De most nem tudtam erre koncentrálni. Azon agyaltam, hogyan szerezhetnék mielőbb állást, hogy pénzt tudjak keresni a fennmaradásért. A Abszol úton mindenképpen körbe kell járnom, hátha keres valaki új munkaerőt. Bármilyen munkát elvállaltam volna, amit képes lettem volna elvégezni.
Annyira belemerültem a gondolataimba, hogy észre sem vettem a magas alakot, aki a másik irányból jött. Siettem kifelé, nem vártam, hogy ezen a kora délutáni órán bárki is jönne velem szemben, így lendületből mentem neki. Elejtettem a táskámat, ami eddig a karomon volt, és a tartalma szétszóródott a földön.
-Elnézést. - motyogtam, és gyorsan, szemlesütve elkezdtem a dolgaimat összeszedni a földről.
A férfi hallhatta külföldi tájszólásomat, talán még azt is meg tudta állapítani, hogy valami szláv nyelvterületről érkeztem. Az akcentusom erősen hasonlított egy bizonyos Mikhail Bertovéhoz, akit ő mostanában csak Belot-nak hívott.
Amikor azt hittem, mindent összeszedtem, felálltam, és csak akkor néztem meg jobban a férfit. Magas, sötéthajú alak volt, egy drágának tűmő öltönyben. Első pillantásra igencsak komoly férfiúnak tűnt, egy kicsit össze is húztam magam.
-Remélem nem sérült meg. - mondtam halkan, és már kerültem volna ki a férfit, amikor észrevettem, hogy a szívemnek kedves rajzfüzetem a földön hever, kinyitva.
Majdnem itt hagytam! Nagyon szomorú lettem volna, ha így történik, hiszen ebben van minden tudásom összegyűjtve a gyógynövényekről. Ez pedig még hasznos lehet, ha sikerül olyan munkát találnom, ahol szükségem van a gyógynövényekre. Egy pillanatra a férfira sandítottam, hogy ő is észrevette-e a füzetemet. Mindig is kíváncsi voltam, hogy egy külső szemlélő hogyan látja a rajzaimat. Anya elfogult volt, ő mindig azt mondta szépek. De vajon tényleg így volt?
Naplózva


Eduard Sokolov
Varázsló
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2021. 08. 26. - 09:39:35 »
0

Yoana Bertov & Eduard Sokolov

роза

MMII VIII XXII

zene: Mussorgsky - Pictures at an Exhibition ||  outfit: boss


Sokolov egy átlagos munkanap elé nézett. Békés kis időtöltést tervezett a fényes, nagy irodájában, ahol leginkább fontos dokumentumokat írt alá, vagy színházdarabok forgatókönyvét hagyta jóvá, esetleg elintézett pár hivatalos baglyot, miközben végig szólnak egy kedves kis gramofonból a legjobban szeretett klasszikus zenéi. És mindezt meg is koronázta azzal, hogy finom fekete, frissen őrölt kávét ivott mézzel és tejszínnel, egy ízletes szivar elropogtatása közben. Élvezte ezeket a nyugodalmas napokat, amikor csak elmerülhetet a kis világában. Olyankor nem környékezték meg a múltjának fekete árnyai, sem a kínzó lekiismeret furdalása, és mindennek a tetejében, még Mikhail Bertovot is szemmel tudta tartani, amikor csak úgy körbesétált a legváratlanabb időkben a színházban.
Ezt a szokásos sétáját tette meg most is, a kávé és a szivar után. Egyenes, kihúzott háttal lépdelt a folyosókon, büszke nemesi tartással, kidüllesztett mellel, hűvös, mindent látó kék szeme fürkészően elemzett mindent. Olyan érzést keltett, mintha csak egy nemes oroszlán szemlézné a birtokát, behatoló után. Eduard Sokolov szerette ha minden szépen ment, ha a táncosai táncoltak, a rendezői rendeztek, a forgatókönyv írói írtak. Szóval amikor jelen volt a szeretett színházában, akkor minden tökéletesen haladt a meghatározott útján, úgy ahogy annak lennie kellett. Szerette ezt a fajta megnyugtató szabályosságot.
Éppen Mikhail Bertov szobája felé kanyarodott, nem tervezett semmi egyebet, csak benyitni, hogy hogy van az ő táncosa, esetleg egy kis közhelyes cseverészést akart, hogy meglegyen egy minimális kontaktus a férfival, aztán ment is volna tovább. Ám a terveit széddúlta egy üttközés. Robosztus alakja nem rezdült meg, csupán meglepetten psilogott a szakálla mögöl a fiatal nőre, aki kétségbeesettet szedegetni kezdte a táska széthullott tartalmát a földről. A vonásai kísértetiesen ismerősek voltak Sokolovnak, és miközben ezen morfondírozott magában, segítőkészen lehajolt ő is, a holmit összeszedni.
- Elnézést - motyogta a lány, mire ez még inkább furcsa volt Sokolovnak. Az akcentisa ismerős volt neki, mintha MIkhail is az elején hasonlóan törte volna az agolt.
- Ugyan, kedves hölgyem ez egy színház, tele elvarázsolt, gondolataiba mnélyedt emberekkel, előfordul az ilyen kis baleset - mondja kedves hangon, és megértően bólogat. habár ő nem volt művész attitűddel megáldva tudta, mennyire képesek elveszni a gondolataikban ezek a nagyszerű emberek. Nem mellesleg, amikor ő temetkezik bele egy-egy festménybe, vagy darabba, hajlamos ő is megfeledkezni magáról és  akülvilágról. - Felettéb érdekes tájszólása van, hölgyem... Bulgária? - tezsi fel a kérdést, miközben mind a ketten felálltunk, és jobban alkalmunk nyílt elemezni a másikat. A nő fiatal volt, kecses és bájos, tekintete pedig vörös, mintha most sírt volna.
-Remélem nem sérült meg - mondta a hölgy ő pedig kedvesen megrázta a fejéz, majd tekintete a másikét köbvetve megállapodott egy füzeten, ami magányosan hevert a vöröses, aranyozott, puha szőnyegen.Lehajolt és felvette. Sokolov udvarias ember lévén engedély kérően ránézett a hölgyre, hogy kinyithatja e a füzetet, majd ha megkapta a jóváhagyást, belelpaozott. A rajzok lenyűgözték Eduardot.
- Ezek csodálatosak, mondja... hogy is hívják önt? Meghívom egy teára - mosolyodik el, és terelni kezdi a folyosón a megfelelő iráynba. A büfénél, miután a hölgy kért magának, amit természetesen Sokolov fizetett, ismmét elgondokodva felé fordult.
- Mit is dolgozik pontosan egy ilyne tehetséges művész, mint ön?
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #12 Dátum: 2021. 08. 28. - 18:29:26 »
0

London, 2002. augusztus


No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Annyira lefoglalta a gondolataimat Mikhail csökönyössége, és a lehetséges jövőim végigfuttatása, hogy tényleg nem vettem észre a férfit. De valószínűleg ő is eléggé magába volt mélyedve, ha ennyire nagyra sikerült az ütközés. Persze eszemben sem volt ráfogni a dolgot, de szerencésre ő is csak egy apró balesetnek fogta fel.
Amikor végre volt egy kis lehetőségem végignézni a férfin, rögtön tudtam, hogy valaki fontos alak lehet. Öltöny, peckes kiállás, csakis valami vezető egyéniség lehet. Egy rendező, egy karmester, vagy... arra természetesen gondolni sem mertem, hogy az operaház tulajdonosába botlottam bele.
Bezzeg, amikor rákérdezett a tájszólásomra. Belepirultam a ténybe, hogy ennyire kihallatszik a beszédemen, hogy nem helyi vagyok. Persze ezen kár volt meglepődnöm, hiszen az elmúlt években nem tudtam gyakorolni a nyelvet, legutoljára az iskolába foglalkoztam komolyabban az angollal, és ott is csak a helyi tanároktól tudtam a nyelvet elsajátítani. Innen eredhet a bolgár akcentusom.
-Ennyire... ennyire hallatszik? - kérdem bizonytalanul. Nagyjából sikerült az eddigi csekély önbizalmamat is a padló alá söpörnie. Hogy tudnék boldogulni ebben a nagy városban, ha úton-útfélen kiütközik a kétes nyelvtudásom? Hogy tudnék munkát vállalni, ha nem is teljesen értem, amit mondanak nekem?
Újra kezdtem kétségbeesni. El kellett ismernem, hogy ezen a napon komoly érzelmi hullámvasúton keresztül mentem keresztül. Jó lett volna már csak megpihenni, de erre még várnom kellett egy kicsit.
A férfi pillantása a földön heverő rajzfüzetemre tévedt. Úgy peregtek le a másodpercek, mintha ólomsúllyal lassították volna őket: az öltönyös férfi felvette, majd rám pillantott, szabad-e beletekintenie. Általában nem mutogattam a rajzaimat másnak, azok inkább engem szórakoztattak, kicsit ki tudtam lépni rettenetes életemből. De most egy hang azt súgta, hogy engedjem, hagyjam. Egy férfi, aki ilyen helyen dolgozik, bizonyára érzékeny a művészetekre. Talán értékeli, amit a füzetben lát majd. Így bólintottam, majd kinyitotta a füzetet, végigpörgette a lapokat, majd mosolyogva pillantott rám.
-Ezek csodálatosak - mondta - Hogy is hívják önt? Meghívom egy teára. - És már terelt is a színház büféje felé.
-Köszönöm. - mosolyodtam el hálásan. - Szeretek rajzolni. Ezek a rajzok a szüleim bolgár gyógynövénykertészetének terméseiből származnak.
Elbizonytalanodtam. Akárki is ő, rögtön tudni fogja, hogy ki vagyok. Jogosan használhatom-e fel a bátyám nevét egy esetleges segítség érdekében? Mit fog szólni Mikhail? Ugyanakkor tudtam, hogy ez egy lehetőség, valamiért érdeklődik ez a férfi a rajzaim iránt. Talán amikor az élet elsodort az útból egy segítséget, ilyen módon próbál egy újat adni.
-Yoana Bertov vagyok. - mondtam, és kíváncsian sandítottam a férfira. Egyértelmű volt, hogy összekötött Mikhaillal. - Mikhail Bertov a bátyám.
-Mit is dolgozik pontosan egy ilyen tehetséges művész, mint ön? - kérdezte ezután, én meg elámultam. Még soha senki nem hívott művésznek. Sose gondoltam, hogy esetleg a rajzaim többek is lehetnek egyszerű rajzoknál.
-Éppen munkát keresek. Most érkeztem Londonba, szeretnék én is itt élni, ahogy a bátyám.
Nem akartam egyelőre sok részletet elárulni arról, hogy veszekedtünk, hogy kidobott a bátyám, ehhez a családi drámához senkinek nem volt köze rajtunk kívül. Fogalmam sem volt, mit csinálna fordított helyzetben Mikhail, de nekem továbbra is fontos volt a közöttünk lévő testvéri kötelék, és nem akartam rossz fényben feltüntetni senki előtt sem.
Naplózva


Eduard Sokolov
Varázsló
*****


Чайка

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #13 Dátum: 2021. 09. 03. - 19:41:45 »
0

Yoana Bertov & Eduard Sokolov

роза

MMII VIII XXII

zene: Mussorgsky - Pictures at an Exhibition ||  outfit: boss


Sokolov, bár nem mutatta ki, mérhtettelenül büszke volt azokra az ifjú és felhőtlen évekre, ahol egy időt töltött a művészetben való elmerülásben, így találkozott hát Mikhail Bertovval, és ismerte meg azt a különös ámbár általa igen bájosnak tartott. Így hát könnyűszerrel ismerte fel eme akcentust a lány hangjában is, aki valamiért ettől roppant módón zavarba jött. Eduard perzse haloványa elmosolyodott, amit nem igazán lehetett észrevenni a sűrű növésű szakállbanez szinte teljesen beleveszett.
Sokolov, mivel az Operaház vezetője volt kifejezettet adott magára, és arra, hogy ezzel a ténnyel mindenki tisztában legyen. vezetőént fontosnak tartotta, hogy kiemelkedjen a többiek küzül, magára és atekintélyére hívva fel a figyelmet. Öltözéke rendszerint a legmárkánsabb öltönyökből állt, büszke volt a karóra gyűjteményére is, hiszen minde nap mást húzott a csuklójára. Persze ehhez hozzájárult még az aranyvérű neveltetése is, hogy szinte ösztönösen a társadalom élére akart állni, mind kinézetben, mind pedig természetben is.
-Ennyire... ennyire hallatszik? - kérdei a hölgy, mire Solovol csak kedvesen megingatja a fejét.
- Á, ne is aggódjon ezen, hölgyem! Ismerek néhány Hasonló nyelvterületről érkezett táncost - mondja, majd megértően pislog a fiatal nőre, majd megköszörüli a torkát. - Néha az én oroszom is eléggé kihallatszik.
Közben persze megakad a tekintete a füzeten, amit előzékenyen fel is vesz a földről. Kifejezetten lovagiasan szokott viselekdni, ha az illem megkívánja. Egyébként is jobban megfigyelve a nő vonásai, néhény apróbb gesztusa kifejezetten ismerős volt Sokolovnak. rendkívül jó megfigyelő képességge volt, hiszen egész életét a megfigyelésnak a művészek titkainak megfejtésére szentelte föl, így ezek a közös kis dolgok szinte kiszúrták a szemét.Persze nem igaán akarta ezzel lerohanni az előtte már így is zavartan ácsorgó nőt.
- Szeretek rajzolni. Ezek a rajzok a szüleim bolgár gyógynövénykertészetének terméseiből származnak - hümmögve bólogat, majd a bolgár szónál láthatóan felkapja a fejét.
- A rajzolás egy csodálatos dolog, és ön úgy tűnik tehetséges is benne.
Mielőtt megkérdezné, hogyan is hívják, a nő be is mutatkozik neki. Szinte büszke magára, amiért eltalálta a rokoni kapcoslatot Mikhail és Yoana között.
- Hát ez milyen csodás egybe esés, tudtam ám, hogy ismerős valahonnan. Mikhailt már jó ideje ismerem - köszörülte meg a torkát, ám azért nem óhajtotta azt megemlíteni, mennyire rajongott érte. De őszintén remélte, hogy ez igazából senkinek sem tűnt fel. - Azért remélem nem végződött túl rosszul a családi összejövetel -köszörülte meg a torkát ismét, hiszen azon a folyosón volt nem sokkal meszebb tőlük Mikhail szobája. Nem szeretett volna mélyen belemenni a családi dolgokba, így csak egy empatikus megjegyzés volt a részéről, és rögtön vissza is tért a rajzióos témához.
-Éppen munkát keresek. Most érkeztem Londonba, szeretnék én is itt élni, ahogy a bátyám.
Sokolov előre lépett és egy kedves gezstussal mutatta az irányt Yoana felé is, hogy kövesse.
- Kér egy kávét? Esetleg egy szendvicset? Nagyon kellemes a büfénk. London csodás hely, ahol a feltörekvő művészek nagyon nehezen tudnak csak szárnyra kapni. De tulajdonképpen ajénlahtok önnek egy munkát, ami kicsit közelebb fogja hozni a bátyjához - magyarázza út közben, majd amikor a büféhez érnek, várakozón a nőre pillant, hogy mit is felel erre. Mindig is élvezettel karolta fel a tehetséges embereket, és mindenképpen szeretett volna Yoanának is segíteni.
Naplózva


Yoana Bertov
Boszorkány
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #14 Dátum: 2021. 09. 06. - 19:30:56 »
+1

 
London, 2002. augusztus


No tomorrow without a yesterday
Here's to my future
Goodbye to yesterday

Amikor a férfi megnyugtatott, hogy az akcentusomban semmi kivetni való nem volt, megnyugodtam annyira, hogy halljam az ő hangján, beszédén is, hogy nem tősgyökeres angol varázslóval van dolgom. Sőt, a szavai formálása erősen hasonlított az enyémre, így mindenképpen szláv nyelvterületen kellett keresnem a gyökereit. A választ, maga a férfi adta meg: Oroszországból származott.
Gondolataim csak egy pillanatra, de elvágyódtak Oroszországba, Moszkvába és Szentpétervárra, ahova évente párszor elvittek minket kirándulni. Annyi szép helyen jártunk, és én mindig leragadtam a festményeknél. Lehetett varázslatos vagy varázstalan, a festékek, színek, ábrázolások lenyűgöztek.
A varázsló vette észre először, hogy kiesett a rajzfüzetem a táskámból. Engedélyt kért, majd felvette, és úgy tűnt lenyűgözte, amit látott:
- A rajzolás egy csodálatos dolog, és ön úgy tűnik tehetséges is benne. - Ő az első, aki látta a rajzaimat, és tehetségesnek nevezett. De vajon csak a jómodor mondatta ezt vele, vagy tényleg van bennem némi tehetség a rajzolás irányába? Elbizonytalanodtam.
Kiderült, hogy a férfi ismerte Mikhailt, sőt úgy tűnt, egész komoly kapcsolat volt közöttük, lehetett az baráti vagy aár szeretői. Alapvetően csak az érdekelt, hogy számára fontos volt Mikhail, és akkor talán remélhettem tőle is némi segítséget.
Őszinte akartam vele lenni, ezért tártam elé, hogy munkát keresek Londonban. Nem vártam tőle, hogy azonnal munkát ajánl, de így történt. Emellett a szendvics ígérete is jól hangzott, hiszen az első utam Mikhailhoz veztett, és mi tagadás, eléggé korgott már a gyomrom. Arról ne is beszéljünk, hogy biztosan nem lett volna pénzem a színházi büfében található ételekre.
-Köszönöm a meghívást. - fogadtam el, habár közben a férfi már a büfé felé húzott. - Mondja csak honnan ismeri Mikhailt? - kérdeztem tőle, miközben a büfé felé tartottunk.
Ezernyi kérdés cikázott még a fejemben, de tudtam, hogy óvatosan kell közelednem a férfi felé. Közben rendeltem egy teát és egy szendvicset, majd továbbra is hallgattam azt, honnan ismeri egymást a bátyám és a varázsló.
Abban biztos voltam, hogy a bátyám mindig megtalálta azokat a férfiakat és nőket, akik előrébb vihették a pályáját. Soha nem volt - legalább is a tudomásom szerint - egy tartós kapcsolata sem, ami tovább mélyítette a szakadékot közte és apánk között. Pedig tudtam, hogy Mikhailban több van, mint amit magából mutatott.
Aztán, amikor rátértünk a munkára, amit a férfi ajánlhatott, azon kezdtem el töprengeni, hogy vajon mit fog szólni a bátyám ahhoz, hogy ha én is itt kezdek el dolgozni. Biztosan másképp fogja értelmezni, ami a valódi szándékom. Én csak a saját lábamra akartam állni, és ha tényleg felvesznek ide, akkor ahhoz nagyon minimálisan járult csak hozzá. Legalább is ezzel hitegettem magam, de ott motoszkált a fejemben, hogy mi van akkor, ha tényleg csak azért kerülhetek be, ha Mikhail Bertov húga vagyok.
El kellett engednek ezt a gondolatot, mert munkára volt szükségem. Akármilyenre, és ilyenkor nincs helye a büszkeségnek. Egyszerűen csak el kellett fogadnom az állás, akármit is kínált nekem ez a férfi. A pénz kellett, nem volt kérdés, hogy akármi is lesz az ajánlat, el fogom fogadni.
Naplózva

Oldalak: [1] 2 3 Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 09. 05. - 11:09:35
Az oldal 0.139 másodperc alatt készült el 46 lekéréssel.