Csillagvizsgáló

To Hugo & Alfie
 


all stars

Alfie úgy látszik, szereti a kihívásokat. Még én se értem, miért pont mellém ült le, de legalább megvívhatjuk a fensőbbségteljes pillantásokból álló farkasszem-csatákat. Nem maradtam adósa a szúrós visszanézéssel, de nem volt más hely, ahova elüldözhessem, szóval fintorogva beletörődtem a dologba, és onnantól ügyet se vetettem (volna) rá. Biccentettem az előttünk ülőnek, ha már ő is úgy köszönt, aztán kényelmesen felraktam a fél lábam a pad fedőlapja alatt a vázra, és keresztbe fontam a karjaimat magam előtt, úgy pislogtam a szép, fényes képekre a csillagok születéséről. Annyira el voltam foglalva vele, hogy elég lazának látszom-e, hogy az óra első felére igazából nem is emlékszem, nem hogy leírjak bármit a tananyagból. Mindegy, majd elkérem valaki nálam stréberebbnek a jegyzeteit. Mindig, minden osztályban akad egy lány, akinek jót tehetne, ha az eszéből egy keveset smink-technikákra cserélne.
– Te jegyzetelsz?
Felvont szemöldökkel néztem a mellettem ülőre.
- Úgy nézek én ki?
Halkan súgtam vissza, de aztán még elkaptam a tekintetét, ahogy csak a füzetemre néz időről időre. Most abban reménykedik, hogy én majd eljátszom a titkárnőt? Megadónak tűnő sóhajjal kezembe vettem a pennám, mint aki jegyzetelni készül, de közben rajzolni kezdtem a pergamenre. Nem vagyok egy nagy rajztehetség, de egy karikatúrát azért felismerhetően képes vagyok ábrázolni, főleg, ha az alany mellettem ül.
– Vajon milyen szagok lehetnek egy gázfelhőben…
Elfojtottam egy nevetést a kérdés hallatán, és kicsit majdnem elfelejtkeztem róla, hogy ez a gyerek milyen útálatos mindig velem. Mr. Nekifutásbóljobbvagyoknálad vicces is tud lenni, nahát… Szóval halkan prüszköltem, és rávigyorogtam.
- Van trágyagránátom, később megmutathatom.
Majdnem kedvesnek tűnt, ahogy ajánlottam. De hogy egyértelműsítsem, mire gondolok és hogy nem vagyok vesztesen kedves, a nyelvem kinyújtva halkan imitáltam egy bizonyos féle gázfelhő keletkezésének hangját. Ja, hogy mi itt közben egy tanórán vagyunk? Ezt nem árt észben tartani. Mindenki okosan és építően szól hozzá az órához, én meg...  bohóckodás közben még okosabban azt figyelem, kit kellene majd elbűvölnöm az édes pofikámmal a jegyzeteiért.
- ...Ahogy ritkul a gáz…
Csak ez a részlet üti meg a fülem, és halovány, ámde gonosz kis vigyor terül szét az arcomon. Alfie annyira el van foglalva az előttünk ülő stréber piszkálásával, hogy nyilván meglepi, mikor oldalról odahajolok hozzá, és halkan újra szinkronizálom az elhangzott folyamatot, az én értelmezésemben. Mivel lehet, hogy másk is hallanak ebből valamit, gyorsan elhajolok, és fennhangon suttogva nyávogok.
- Na de Alfieee…
Kíváncsi vagyok, a sértődős-mérgelődős, vagy a továbbpoénkodós típus, szóval majdnem kedélyesen vigyorgok rá, ha idenéz.
– Theron, arról beszél, ami az agyad helyén van…
Megint halkan prüszkölök, és hitetlenkedek egy kicsit. Ennek tényleg van humora! Elképesztő. De mivel lehet,hogy a célpontja jegyzeteit kellene elkérnem, nem adom jobban a lovat alá. Ahelyett inkább folytatom a “jegyzetelést”, ami abból áll, hogy a rajzolt emberke mellé egy fenyegető fekete lyukat is firkálok, és az emberkének ijedten gyáva arcot kanyarítok, mintha menekülne a lyuk elől.

Seb, Dominic és mindenki

 


counting stars

– Üdv! Szóval, most hogy szépen csendben megünnepeltük, hogy nem gyújtottam fel az iskolát, el is kezdhetjük a mai órát.
Egy picit késtem, de ezen mondat hallatán megtorpantam az ajtóban, és azt fontolgattam, hogy inkább visszafordulok. Vagy meglépek az egész nyavalyás iskolából. De lehet, hogy Cartwright mérges lenne, ami nem baj, mert olyankor nagyon viccesen vörös a feje, de ami a nagyobb baj, hogy nem hagyna élni az állandó piszkálódásával, szóval… A kezembe vettem a pálcám, és próbáltam a füstből egy aprót sem belélegezni, nehogy attól bevillanjon bármi a tűzesetek kapcsán szokásos rémkép.
- Hurrá… Szia, Seb! Minden oké?
Halk sóhajjal ültem le Bates mellé, és kedvesen suttogva érdeklődtem, mivel úgy tűnt, még kicsit fulladozik a füstől, vagy a hidegtől. Pedig rohadtul nem kéne lebetegedjen, mert akkor mi lenne a csapattal? Nincs kedvem pót-embereket megszokni a kviddics edzéseken. Mostanában minden apró változás is megvisel.
Elővettem a jegyzeteléshez a pennát meg a pergament. Meg a keresztrejtvényt, ami a táskámban lapult. Persze, azt nem a padra raktam, hanem az alatt az ölembe. Muszáj volt folyamatosan csinálnom még valamit, mert simán az órák nem terelték el eléggé a figyelmemet. Az asztronómia különösen nem.
Nekem az égitestek közül csak a Hold igazán kedves. Különösen a latin neve. A képekre nem szívesen néztem, mert ha mégis, a tűz jutott eszembe ezekről az izzó, fényes gömbökről, és egyéb képződményekről. Szóval hallgattam, jegyzeteltem, és ha nem ezt csináltam, akkor a pad alatt töltögettem a sima, mugli skandit.
Magamon éreztem egy pillanatra Seb pillantását, és láttam, hogy nagyon képletesen jegyzetelt - végülis a lényeg itt a csillagok, a többi csak sallang. De azért rákacsintottam, és kicsit megemeltem a jegyzetem, jelezve, hogy majd szívesen odaadom. Mondjuk nem biztos, hogy értelmes lesz, mert csak úgy mellesleg leírok mindent agy nélkül, amit hallok. Például azt is, amit ő mond. Kedvesen mosolyogtam rá, aztán leírtam, amit mondott, és visszafordultam a rejtvény felé.
- Mekkora pöcs ez a Monstro, nem?
Igazából félig címeztem Sebnek, de magamnak is jólesett - ha suttogva is - de hangosan kimondani, az orrom alatt. Az a kajálós magánszám… Remélem, a tanci elkobozza a kajáját. Valahol a teremben pukihangokat imitáltak a “gázos” témakörnél, meg piszkálódtak. Prefektusként ez pedig engem… Totál hidegen hagyott. Hát, nem voltam jó prefektus, na. Azért a tanci miatt kicsit szomorú voltam, látszott, milyen sokat készült, és hogy mekkora nagy a tudása. Olyan szeretettel is beszél a tárgyáról. Jobb életcél és hivatás, mint ami nekem jutott. Abban semmi szeretet nincs.
– Szerinted ez nem halál unalmas?
Erre ez a Monstro gyerek így beszél.  Nálam meg betelt a pohár, szóval lecsaptam a pennát az asztalra.
- Akkor ki lehet menni, Monstro, nehogy belehalj! Nem vagy már tanköteles, ott az ajtó! Van itt, akinek nem unalmas, mert tanulni jött, nem zabálni.
Dühös pillantással kísérem, amit mondok, bár biztos a tanár is megelégelte már ezt a bunkóskodást. Utána kezembe veszem a tollat, és egy kicsit mélyebben vésem a hegyével a pergamenbe a jegyzetem betűit.

[α ︱ e l i z a b e t h , a l f o n z︱ α]

α ︱ e l i z a b e t h , a l f o n z︱ α

β︱I'm breathing in the chemicals︱β


Ω time 20021103beat: donuts Ω

Igazából erősen próbálom ignorélni némi kétségbeesett vörösséggel az arcomon, hogy a hátam mögött ücsörgő Alfonz már megint engem szekál. Igazából nem is tudom miért pont engem szemelt ki, és még szánalmasnak is tartom magam, amiért hagyom, hogy egy első éves tegye ezt, aki ráadásul Mardekáros. Még hosszú-hosszú éveink lesznek együtt, igazán találhatna magának mást. Megköszörülöm a torkomat, és próbálok nem hátrafordulni. Igazából nem is tudom, hogy mit is mondhatnék neki, nem vagyok egy agresszív fajta maximum elatatni tudnám a részecskegyorsulással, vagy valami ilyesmi. Inkább csak sóhajtok egyet Beth felé, és próbálok az órára koncentrálni.
- És Hugo második keresztneve. Orion. - dünnyögi Beth, mire megint csak zavartan megköszörülöm a torkomat. Igazából nem sokat tudjék a nevem, és valahogy furcsán különlegesnek is érzem. Még akkor is, ha a saját szüleim nem tartanak annak. Legaláb... talán másnak az.
- Hát...egyszer talán, csak kérdés mikor. De elmennék egy ilyen űrsétára! - sóhajt fel Beth én meg cska egyetértően hümmögök rá.
- Olyan jó lenne. Megnéznénk azokat az óriási csillagokat, és bolygókat - bólogatok, majd megint érzem Alf motozását a székemen. Közben elértünk a Macskaszem ködhöz, de mielőtt szólhattam volna, már Bates lecsapta a kezemről, mert ő gyorsabban jelentkezett nálam, de nem baj, majd akkor a következő kérdésnél jobban fogok villogni. AMikor befejezte én is felnyújtom a kezem, hogy a Bogár ködről mondjak valamit.
- A Bogár köd, más néven a NGC 6302 egy hatalmas planetáris köd, ami a Skorpió csillagképben található. A csillag külső rétegéből áramlik ki a hidrogén és a nitrogén, emiatt képződnek a szárny alakú formák. A közeoén pedig ott van a haldokló csillag is. A csillagból lassan fehér törpe lesz - okoskodtam, és büszkén ki is húztam magam.
A csillagok halála az egyik kedvenc témám, olyan rejtélyes és gyönyörű, miközben összeomlanak a hatalmas óriások a súlyuk alatt vagy pedig csak halovány képei maradnak önmaguknak. Vajon van máshol is még olyan, mint a Nap? Máshol is így fejlődött ki az élet? Vagy valahol messze egy bolygó a végét járja a haldokló csillaga közelében? Ezek mind olyan dolgok, amiket egyelőre csak a sci-fi történetben elérhetőek.
- Olyan drámaian szép a csillagok halála - suttogtam megint Beth felé, miközben valaki csikizni kezdte a nyakamat, én pedig morcosan Alfonz és a mellette ülő... Lala?...Lola felé fordultam. Ha miattuk von le tőlünk a tanárnő őpontot, nagyon dühös leszek.
- Mi az, mi az? - kérdezem idegesen, majd az üres, vagy éppen telerajzolt pergamenjeikre nézek - Nem adom oda a jegyzetem - húzom fel az orrom és morcos pillantásokkal visszafordulok a helyemre. DE persze ennek köszönhetően lecsúszok a neutron csillagok kérdésről, és már csak Beth-ben reménykedhetem. Ő is okos, biztos tudja is a választ. Viszont morcos pillantást vetek még a két elsős felé.
- A fekete lyukak mai napig izgalmas téma, úgyhogy róluk kicist többet beszélek. Ők olyan maradbányok, amiknek a tömege egy pontban sűrösödött össze, és belőlük semmi sem képes szabadulni. Még a fény sem. A kutatások szerint a fekete lyukak a nap tömegének háromszorosát hordozzák magukban, és ez a tömeg nem tűnik el belőlük. Így a csillagot szinte teljesen felemészti a gravitáció, és fekete lyuk lesz belőle. Ilyen fekete lyuk a jól ismert  Cygnus X-I- magyarázza a tanárnő, mire Alfonz megint megszólal, és én most már a tehetetlen dühömtől leszek piros, mintsem a zavaromtól.
– Theron, arról beszél, ami az agyad helyén van…
- A te agyad helyén még fekete lyuk sincs, Baldron - mormogom morcosan az orom alá, de már nem fordulok meg, csak próbálom összeszedni magam. Csak egy elsős piszkél, miért is számít ennyire a véleménye? Magam sem tudom. - Én legalább elnyelem a tudást, mint a fekete lyukak a közelükben lévő csillagokt - teszem hozzá, ezt már tényleg halkan. Itt van a nővére is, és nem akarom azt se, hogy megverjen, amiért visszaszólok az öccsének.

[Don't worry]

Don't worry

I ____ you too

MMII-XI-III

to;Dominic || zene: ribs || outmood: creme||

Dominic mellettem ül, ami azt jelenti, hogy nem csak az állandó unott dumája miatt, hanem már a puszta jelenléte miatt sem tudok EGYÁLTALÁN FIGYELNI AZ ÓRÁRA!! komolyan modnom megőrüklök, ez a srác teljesen az idegeimre megy, még akkor is, ha olyan szánalmasan bénán lányregényesen epekedem utána. Miért... miért nem tud legalább cska egy kicist is közönséges lenni a szememben? Az egész biztos azért van, mert lesmárolt, amikor gyenge voltam, és sebzett. Utálom a kamaszkort!!
Hiába érdekelt volna egy hangyányit is ez az óra, még a röhejes tanárnő sem vette el a kedvem tőle, csak ha DOm itt van, akkor... Az én naprendszerem közepe lesz én pedig körülötte akarok pörögni, mint egy elcseszett Föld. És még micsoda szánalmas hansolnatokra is kényszerít! Komolyan ha nem órán lennénk, már elkedztem volna csak csápolni a mellkasát feljebb úgysem érek fel, csak mert... idegesít.
– Biztosan csak szivatásból mondta egy felsőbb éves.
- Hülye vagy. Tudom, amit tudok - momrogom felé, jelentősségteljesen bámulva rá, hogy hagyjon már tanulni. legalébb egy picit hagyjon már. Miért ült mellém? miért nincs itt Merel, hogy mellé üljön? Bár akkor meg én akarnék mellé ülni, BAHH! DE persze elveszem a csokiból a kockát mai életem legnagyobb hibája... Még jó, hogy az öcsém most... túlságosan le van foglalva ahhoz, hogy engem bámuljon.
– Azért a következő órán mellőzétek a popcornt és az üdítőt.
– A tanárnőnek is jut, ha kér.
- Dominic, te hülye vagy, komolyan miattad fogok bajba kerülni, inkább tedd el... - magyaráztam neki elfojtott hangon, és már azt se tudom miről is szól ez az óra. Ha miattad szivatnak meg és még büntetőmunkát is kapok, esküszöm a golyóidat a hasadba fogom rúgni - teszem még hozzá. Nem mintha a tanulmányaim miatt aggódnék, csak... szerencéstlen így is szálka volt a tanárok szemében a béna bicskája miatt, tavaly, szóval... AHH, egyszerűen túl idióta.
- A fekete lyukak mai napig izgalmas téma, úgyhogy róluk kicist többet beszélek. Ők olyan maradbányok, amiknek a tömege egy pontban sűrösödött össze, és belőlük semmi sem képes szabadulni. Még a fény sem. A kutatások szerint a fekete lyukak a nap tömegének háromszorosát hordozzák magukban, és ez a tömeg nem tűnik el belőlük. Így a csillagot szinte teljesen felemészti a gravitáció, és fekete lyuk lesz belőle. Ilyen fekete lyuk a jól ismert  Cygnus X-I
Ahogy ide érünk, kezdek abban reménykedni, hogy lassan vége az órának és... tovább sírhatok a sarokban Louise-t hiányolva. Hol van ilynekor, amikor szükségem lenne rá?? Remélem nahgyon gyorsan előszedi az a hugrás csávó...
- Nem, nem unalmas, Monstro, szedd már össze magad! - magyarázom kicsit hangosabban a kelleténél, de közben mögöttünk is megszólal valaki. Harpell az, akivel együtt vagyunk prefektusok, yey... Nagyon yey...
- Akkor ki lehet menni, Monstro, nehogy belehalj! Nem vagy már tanköteles, ott az ajtó! Van itt, akinek nem unalmas, mert tanulni jött, nem zabálni.
Igazából igaza van, tényleg, de... csak én szidhatom össze Dominicet, szóval úgy érzem, hogy meg kell védenem ezt a gyökerek gyöngyét még akkor is, ha... Harpell telejsen jogosan készült ki tőle.
- Te is kimehetsz, ha ennyire zavar! - momorgom fléfordulva a lehető leglátványosabban, és legdrámaibban. Más se hiányzott, csak az, hogy összevesszek Monstro miatt egy csajjal. Ez is a te hibád! - Egyesek nem veszik ennyire véresen komolyan magukat.

to; kölkök
WHOA
look at the stars!


2002. 11. 03.

Az órán kezdtek elszabadulni az idnulatok. Igazából már az erején érezbnem kellett volna, hogy az irányítás nem csak a varázslás közben csúszik ki a kezemből, hanem az órák közben is. Mi sem igazolja ezt, hogy az emberek nagy része elunja magát az órán, a másik része unatkozás és figyelés helyett mondjuk csikizi tollal és zavarja  amásikat a koncentrálésban, vagy gáz hangokat eregetnek, és még sorolhatnám. Természetesen túlségosan is rajongok a téma iránt, hiszen a családom is a csillagászattal foglalkozott, de talán egy másik úton kéne megközelítenem a dolgot, és nem ilyen szárazon?
A válaszokra elmosolyodom, és elégedetten bólintok is.
- Nagyon helyes, Mr. Bates és Mr. Theron, újabb pontokkal gazdagították a házukat! - bólogatok elégedetten, és azért mégis csak jelez ez valamit felé, hogy nem szúrtam el anynira, hogy senki se fogyeljen rám. Azonban az óra utolsó szakaszát már képtelen vagyok rednesen megtartani, így kelletlenül, ám annál morcosabban szólalok meg, és akad meg a tekintetem Mr. Baldronon. Nagyon nem szeretnék kollektíven büntetni snekit, de nagyon érik bennem az, hogy irassak minden jelenlévővel egy öt kérdésből álló tesztet. DE azt talán a következő órára teszem. Most inkább valami más büntetést akarok kiszabni a delikvenseknek.
- Mr. Baldron, bármilyen szórakoztatónak is tűnik a számára, hogy tettel és szavakkal piszkálja a másikat, ha ennyire unatkozik, adok magának tennivalót. Úgyis a jelek szerint túl sok a felesleges energiája. Órák után itt marad teleszkópot takarítani. Úgy bizony, azt ott mögöttem, amit olyan nagyon belep a por. Miss Miller, meg legközelebb ne csak nézze mi történik maga mellett. Levonok négy pontot a házuktól - szólok a mellette ücsörgő kislányra is. Bűnös az is, aki hallgat, nem igaz?
Tekintetem aztán Mr. Monstro és Miss Baldron felé fordul, majd oda lpve elveszem az édességet az unatkozó Mr Monstro kezéből, és sóhajtva az asztalra dobom. A következő pillanatban pedig Miss Harpell is és Miss Baldron is összekapnak. te jó ég, ezek a kamaszok. Mennyivel nyugisabb volt az ovodásokat oktatni a planetáriumban!
Sóhajtok egyet, és megdörzsölöm a halántékomat.
- Elég legyen! - emelem fel egy kicsit tanárnősebbre véve a hangomat. - A nézeteltéréseket nem az órán szokás elintázni Miss Harpell, ez a fegyelmezés az én feladatom, és csak ugyan ha veszekedni óhajt, Miss Baldron, megteheti azt kint is. két-két pontot vonok le a házuktól. Na és, ön, Mr. Monstro. Sajnálom, hogy ennyire unalmas az órám, de hé! Csak a kedvéért úgy döntöttem jobban beleavatom a dolgokba. Három nap múlva kérek egy tíz oldalas beadandót a fekete lyukakról.
Felsóhajtok, majd  atekintetemet végigjáratoma  többi mozgolódó diákon, akik hirtelen elhallgatnak. Sosem szerettem fegyelmezni, de muszáj vagyok, hogy tudják nem engedhetnek meg mindent maguknak. Ha nem az iskolapadban ücsörögve tanuéják meg a fegyelmet a türelmet és a mésik felé való odafigyelést, akkor sehol máshol nem fogják.
- Az órának vége, Mr. Baldron pedig a megbeszéltek alapján maradjon a helyén, míg a többiek távoznak mondom aztán, és kikapcsolom a vetítőt, miközben útjukra engedem a diákokat. Még nekem se esik le, hogy a nagy szogorúskodásom közben senkinek a nevét se rontottam el. DE már alig várom, hogy kipanaszkodjam magam Page-nek, egy kis alkoholozás közben.

KÖSZÖNÖM A JÁTÉKOT!

Az óra véget ért, akinek van kedve még írhat, és reagálhat a többiekre.
Ezt megtehetik november 25-ig.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, március

the smell of night, inhaling stars.

trágárságok

Nyilván ma sem tudok aludni.
Mostanában már nem olyan gyakori egyébként - minél több időt töltök a kastélyban, annál inkább... megnyugszik a szervezetem. Ami persze elég szerencsétlen abból a szempontból, hogy ezek után hazautazni önmagában már-már egy kisebb fajta halál, de ezt a gondolatot igyekszem annyira távolra terelni, amennyire csak lehetséges.
Persze olyankor könnyebb, amikor nem rémálmok vernek fel az éjszaka közepén.
Rendben, annyira nem lehet még késő - éjfél körül, vagy kicsivel utána, igazából annyira nem győződtem meg róla, mielőtt csendben átöltöztem és hátrahagytam a hálókörzetet. A szobatársaim persze meg se rezzentek, azoknak van valami különleges képessége átaludni még egy kibaszott tornádót is, valószínűleg, de ilyen esetekben ezt egyáltalán nem tartom hátránynak. Egyébként nem panaszkodok rájuk - normálisak, annyira nem is horkolnak, bár ha megteszik, az sem zavar különösebben.
Nem zavarnak a hangok magam körül alvás közben, a bőr alá furakodó, veszélyes csend azonban? Már annál inkább.
Szóval fogtam a pálcámat, meg egy doboz cigit az éjjeliszekrényben tárolt tartalékaim közül, és leléptem, Folt pedig ráréősen, néhány méterre lemaradva követett.
Kedvelem egyébként a Griffendél klubhelyiségét. Önmagában az egész tornyot, de mégis. Napközben a nyüzsgés persze felróható a kellemetlenségek számlájára, de annyira azért... mégsem zavar, mint amennyire azt szeretem magamnak bebeszélni. Valójában? Van valami egészen megnyugtató abban a hangulatban, ahol a többség leginkább többszáz fokon ég - mindig történik valami, a hatalmas sakk-és kártyabajnokságoktól elkezdve a kaotikus, teljesen reményvesztett utolsó pillanatos tanulásokig, valaki mindig beszél mindenkihez - akármennyire ne kérjen belőle a másik fél, természetesen -, különös részletességgel meghajtogatott papírcetlik repkednek ide-oda, csak a műsor kedvéért, természetesen, odaseggelni egymás mellé és megbeszélni az aznap esti programokat túl egyszerű és nem elég gyanúsan figyelemfelkeltő volna. Valami önkéntes felfedezőcsapat mindig összeszed mindenféle édességet meg egyéb nassolnivalót, valószínűleg egyenesen a konyhából - prefektusaink legnagyobb örömére valószínűleg? -, csak hogy nehogy éhezzen a banda, mert igen, ez már egyenesen egy csapat, kívülről figyelve legalábbis... annak tűnik.
De az igazság az, hogy akármennyire is érzem azt, és éreztem egész életemben, hogy egyébként nem tartozok ide sem... valami kis kimondatlan, megfoghatatlan módon mégis. Mert van olyan szintű csordaszellem a pirosakban, hogy még a valószínűleg összetaposott egyedeket sem hagyják csak úgy hátra. Ez pedig megengedi, hogy otthonosan érezzem magam. Vagy valami... ahhoz nagyon hasonlóan. Mert a többség már elfogadta a létezésemet azon ízében, ahogy van, és bár persze, nem lenne griffendél, ha nem kérdőjeleznék meg vagy állítanák kihívások elé időről-időre, de mégis. Van benne valami... néma elfogadás, ami valójában egész életemben hiányzott.
Igen, ő kicsit fura, de azért a miénk.
Egészen biztos vagyok benne, hogy ezeket a konkrét szavakat már hallottam többször is, és bár ez lehet, hogy inkább elkeserítő, mint élénkítő, de megmosolyogtatott.
A sötét folyosókon navigálni nem okoz különösebb nehézséget. Sokszor megtettem régebben, ma már valamivel ritkább, de egyébként kedvelem a kastélyt ezen minőségében is. Csendesen, hűvösen várva a reggelt, egy pillanatra megpihenve, mielőtt a diákok feltöltenének minden kis szegletet a falak között. Egy rövid kis lélegzet. Megnyugvás.
Szeretek ebbe belerondítani kicsit, bár ha engem kérdeznek? Szerintem természetes módon illek is bele.
Folt előrerohan egy kicsit, lelkesen veszi a lépcsőfokokat. Ő meglepő módon nem bánja egyébként az esti kiruccanásokat - valószínűleg azért, mert a nap nagyrészét amúgyis a párnáim közé fúrva és aludva tölti. Egy jó ideje már nem kísérel meg a régi (jelenlegi?) gazdája közelébe se menni, bár... annyira nem meglepő. Én etetem, velem alszik, én viselem el a rátörő ötperceket, amikor mindenben is játékot lát. Ezt persze nem bánom, sőt, csupán... Egy kicsit azért néha aggódok, hogy mi lesz akkor, ha az eredeti gazdájának egyébként mégiscsak eszébe jut, és igényt tart majd rá. Az azért kifejezetten fájna - amellett, hogy kurvára igazságtalannak tartanám, tekintve, hogy évek óta le sem szarja ezt a macskát.
Felérek a lépcsőn, és elő is húzom a cigisdobozt zsebemből. Lassulnak a lépteim, ahogy előhúzok egy szálat, közben pedig hallgatózok, már csak úgy reflexből is, de úgy hangzik, hogy csend van és nyugalom - enyém a torony.  Ez pedig elég magabiztosságot ad egyelőre ahhoz, hogy ellazuljak, és rá is gyújtsak arra a cigire, ráérősen és hunyt szemekkel fújjam ki, majd lassan folytassam sétámat az ablakokkal megnyitott, szellős folyosón.
Hagyom, hogy a dohány teljesen kiürítse gondolataimat - legalábbis nagyon igyekszek, hogy megtegye -, és közben kibámulok az ablakon, figyelem az éjszakába burkolózott tájat, egy pillanatra pedig már-már gondtalannak érzem magam... amíg meg nem hallom azt a barátságos, üdvözlő kis nyávogást.
Figyelmem olyan sebesen tér vissza előre, mint akit rajtakaptak - és tekintve, hogy a Csillagvizsgálóban vagyok? Tagadhatatlanul ez is történt.
Nem kell különösebben keresnem a hang forrását, igazából egyből észreveszem a lányt, akivel Folt már lelkesen igyekszik barátkozni - több, mint valószínű, hogy kaját érez, telhetetlen kis pöcs -, de elég egy zavart pillantás, hogy kiszúrjam, hogy ő? Bizony nem prefektus. Ezzel összhangban meg végre kifújom a füstöt, ami eddig a tüdőmet feszítette.
Megállok előtte, mert ezen a ponton már? Igazából nincs sok más választásom.
- Tudtad, hogy ide tanórákon kívül tilos feljönni? - érdeklődök, olyan könnyed hangon, mintha egyébként... én nem ugyanezt csinálnám? Közben visszacsúsztatom ajkam közé a cigit, és lehajolok, hogy magamhoz hívjam Foltot, mielőtt belefúrna magát a lány zsebébe, csak hogy valamit hadd kapjon, hiszen annyira éhezik, nyilvánvalóan, pont látszik is rajta, véletlenül sem napi kétszer van etetve, meg ki tudja, mennyi mindent kap még a szobatársaimtól is.
Felveszem az ölembe a macskát, hátha ott hajlandó lenyugodni, és közben visszanézek a lányra.
Ah. Hát persze, hogy háztársam.

Eperke

2005. március
Éjszaka

"Just like each star is unique yet makes the universe what it is,
the light in you makes you who you are."

A hűvös, metsző tavaszi szellő megállíthatatlanul söpör át a tartóoszlopok között, amelyek nem nyújtanak ellene védelmet. Kicsit összébb kuporodom, a taláromat  megigazítom ahogy ennek hatására egy borzongáshullám fut rajtam végig. Nem szeretem ezt a kettősséget: egyszerre érzem azt, hogy felforr a bensőm, de a bőröm sikít, hogy túl lengén vagyok felöltözve. Az sem segít a helyzeten, hogy a talárom alatt egy rövid  pizsama van csak. Túlságosan meleg, túlságosan fojtogató volt a légkör mind a hálókörletben, mind a klubhelyiségben. Azt sem akartam kockáztatni, hogy valami véletlen folytán mással összefussak, aki szintén nem tud aludni.
Most nem...
Nem most, amikor a gyomrom görcsösen összerándul, a füleim, az arcom, az egész testem szinte lángba borul, ahogy újra és újra lejátszódik lelki szemeim előtt egy közelmúltban történt esemény. Szükségem van arra, hogy kicsit lenyugodhassak, a fejemet kicsit lehűthessem, hogy egy kicsit egyedül legyek. Kíváncsi tekintetektől elrejtőzve.

A könyv az ölemben lapul, már ki tudja mióta nézem ugyanazt az oldalt. Csodaszép tiszta, csillagos éjszakánk van, melyet a hold sápadt fénye nem nyom el ezen az estén. Én azonban ahelyett, hogy a gyönyörű égboltot lesném, erőltetem magam, hogy ugyanazt a mondatot próbáljam meg értően elolvasni, hogy végre az agyam is felfogja, és ne az a fránya csók pörögjön benne folyamatos újra játszáson.
Hajamat felfogtam kontyba még induláskór, de eléggé szétzilálta a szellő játéka. Most is keringőzik a szabadon lógó tincseimmel.
Léptek tompa visszhangjai tompán ütik meg füleimet. Már éppen rávenném magam, hogy feltápászkodjak és elrejtőzzek. Elvégre nem igazán lenne szerencsés lebukni és ezzel házpontokat veszíteni. Az egyéb húzásaim miatt már veszítettünk az évek során így is eleget, noha mostanában már Oph jótékony hatása, valamint az évek és a rutin miatt egyre kevesebbet kerülök bajba (vagy bukok le).

Valami gyengéden, de mégis követelőzően dörgölőzik a kezemnek. Ha Fogykos lenne az, őt egyből megismerném. De ez nem az én csapzott öreg macskám.
Ez Folt.
Akkor a léptek... Skylar?
Kezem önkéntelenül is a kitartó macskabuksira csusszan, aki élvezettel bújik a kényeztetésbe, majd akár egy kígyó csúszik az ölembe és túrja a taláromat, ahonnan érzi az étel szagát. Hozzáférni nem fér hozzá, így hagyom, hogy próbálkozzon. Farkával közben zavarja az amúgy sem túl hatékony olvasásomat, így nem kifejezetten törődöm vele. Az már egy kicsit jobban zavar, hogy már itt sem lehet egyedül az ember, de Skylar amúgy sem az a beszédes típus, sokkal inkább magának való. Lehet elmegy a csillagvizsgáló másik oldalába dohányozni, anélkül, hogy bármit is hozzám szólna...

Árnyék vetül a nem megszokott triónkra.

"- Tudtad, hogy ide tanórákon kívül tilos feljönni? -" Persze, hogy tudtam. A dohányfüst nehéz, számomra kellemetlen, de annál józanítóbb szaga utat tör a tüdőmbe. Lassan felpillantok rá, és felvont szemöldökkel elmosolyodom.

-Onnantól kezdve tilos valami, ha lebuksz. Nem szokásom lebukni - tekintetemmel minden mozdulatát követem: ahogy leguggol, ahogy a macska azzal a lendülettel átpártol hozzá. Egy sóhajjal megadom magam, és becsukom a könyvet. Eddig sem tudtam olvasni... és talán... talán egy értelmetlen csevely egy olyan háztársammal, aki amúgy sem a szavak embere segíthet elterelni a gondolataimat.
Az igazán jó lenne.

Ő is lecsúszik a földre és a macskát cirógatja.

-Tudtad, hogy a dohányzás a környezetedben lévőkre károsabb? - kérdezem, fejemmel a macska felé bökve. Egy rekedtes, szánnivaló, de annál jellegzetesebb nyervogás hangzik fel nem is olyan messze. Fogykos sem maradhat ki a buliból. Szapora léptekkel igyekszik fel a lépcsőkön, hogy ő is berobbanhasson a köztudatba. Egyből a nyakamba ugrik, majd egy az egércincogásra inkább hajazó nyekegéssel üdvözli Foltot. Nem túl sok olyan állatot tudnék mondani itt a Roxfortban, akivel ez a macska ne lenne el legalább semleges szinten. Jobban csinálja a barátkozás témát, mint bárki más. Ha nem tudnám, hogy az állatok nem éreznek szánalmat, azt hinném, hogy minden élőlény ezért tűri meg maga körül. Leugrik a nyakamból, majd tovább nyekegve próbálja Foltot invitálni... valahova? Halkan ezen felnevetek. Egy újabb szélroham felborzolja az amúgy is borzasztóan csapzottnak ható bundáját a macskámnak, valamint az én kósza babahajaimmal játszadozva kellemesen idegesítően csiklandozza az arcomat. Összébb húzom a taláromat egy borzongás közepette.

- Mi szél hozott Téged erre ezen a csodaszép csillagos éjszakán? - kérdésem olyannyira egyszerű és könnyed, hogy a körülöttünk táncoló szellő nélkül is tovaröppenne az éjszaka csendjében. Nem követelőző, nem faggató, csak azzal a céllal született meg, hogy tovább lendítse a beszélgetés fonalát. Beszéd közben kicsit összekoccannak a fogaim. Hűvös van, amire csak tesz egy lapáttal az, hogy a hideg kövön ülök. A macskámról végül visszairányítom rá a tekintetemet. A fekete-fehér cicás zoknim és az attól felfelé mezítelen lában kilátszik a talárom alól. Odanyúlok, hogy kicsit megdörgöljem a kezemmel az érintett területet, hátha attól kevésbé fogok fázni.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, március

the smell of night, inhaling stars.

trágárságok

Általában nem vagyok ennyire szerencsétlen.
Mármint, tilosban belerohanni egy prefektusba? Könyörgöm. Ennél még belém is több griffendéles vér szorult, bár - talán az vitatható, melyik végkimenetel inkább az oroszlánoké, az, hogy diadalittasan megússzak az egyébként jogosan járó büntetést, vagy az, hogy annyira biztosak benne, hogy meg fogjak úszni, hogy végül elégedett vigyorral, mit sem sejtve rohannak a vadász kezeibe? Mindegy is, mióta vagyok ilyen kurva szentimentális háztársaimmal szemben?
De azért mégis frusztrál. Én csak egy cigire vágytam. Vagy lehet, hogy akkor már rögtön inkább háromra, de végülis, részletkérdés. Egyébként meg valahol önmagában is kegyetlenségnek tartom azt, hogy a kastély büntetni próbálja azokat a diákokat, akik egyszerűen csak... nem jó alvók. Az éjszaka hosszú és sötét, csendes, túl csendes, és egészen biztos vagyok benne, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki időről-időre úgy érzi, hogy megfullad benne.
Nyilván nem.
Egy kicsit még mindig idegesítő, de már azért jóval kevésbé, mintha tényleg prefektus volna, és most hallgatnom kellene a lebaszást, meg a "most azonnal visszakísérlek a hálókörletedbe" szöveget. Ellenben? Úgy tűnik, hogy a lányt még kevésbé érdekli a jelenlétem, legalábbis az ő vonásain nem kaptam el a lebuktam színt - igaz, sötét van, meg amúgy is... Hát végeredményben, lehet, hogy a válasz az előbbi kérdésemre? Az az, hogy nem egy típusú griffendéles létezik.
Ránézésre ő az a fajta lehet, akit sosem kapnak el, pontosabban - akit még sosem kaptak el.
Erre ráerősít a szavaival is. Hát persze.
Az az igazság, hogy az átlag griffendélest nem nehéz megismerni a jellezgetes vörös kiegészítők nélkül sem. Ő például? Ha nem ismerném arcról valamennyire, akkor sem valószínű, hogy megkérdőjelezném a házát. Nem igazán lenne lehetséges, így... ránézésre.
Valahol a neve is rémlik, azt hiszem. Ha nagyon sokáig gondolkoznék, akkor lehet, hogy meglenne (valami... Anna?), bár őszintén? Jelen helyzetben még ez is kellemesebb időtöltésnek tűnik, mint visszasétálni az ágyamba, bedőlni a párnák közé, és várni... valamit. Remélve, hogy álmatlan alvás lesz belőle, és rettegve, hogy valószínűleg nem.
Az alvás egyébként is túlértékelt tevékenység, nem? Nincsen annyira nagy szükség rá.
Figyelem inkább, ahogy becsukja a könyvét, próbálom elkapni a borítót és a címet - sikertelenül -, miközben Folt a tenyeremhez simítja magát, halk dorombolással, ami valószínűleg még nem nekem szól, sokkal inkább a lánynak, akitől azért még mindig valami csemegét remél.
Felpillantok a következő szavakra, figyelem az arcát a lágyan gomolygó füstön keresztül és aprót hümmögök, mintha elgondolkodnék - ebben valamiért erősen kételkedek, de inkább nem kötök bele, vagy kérem, hogy magyarázza meg, abból úgy sejtem, hogy kioktatás jönne, és legyen prefektus vagy sem, ahhoz most őszintén tényleg semmi kedvem nincs.
Azért szóra nyitom ajkaimat, hogy válaszoljak, de a felbukkanó... macska? Közbeszól. Rendben, igen, tényleg macska - azt hiszem. Vagy egykor biztosan az volt szerencsétlen, bár az is igaz, hogy nem mindegyik olyan jó sorsú, hogy ennyire öreg kort éljen meg. Ugye.
Még egyszer végigsimítok Folt hátán, majd kicsit visszább húzódok, hagyom, hogy a két állat megközelítse egymást, és visszafordítom a fejemet a lány felé, ezen a ponton már őszintén töprengve, hogy mennyire volna illetlenség megkérdezni a nevét. Végülis csak... hat éve vagyunk háztársak, valószínűleg? Ráadásul ő tényleg nem a csendesebbek közé tartozik - nem ritka, hogy zeng tőle a klubhelyiség, vagy szituációtól függően akár a reggeli, ő az a megtestesült griffendél sztereotípia, aki elsőre eszedbe jut, mint jellem, de ez nem baj - valakinek ilyennek is kell lennie a konkrét ellentétekkel szemben, akikről Merlin se tudja, hogy miért kerültek a griffendélbe, nem, hogy a saját háztársai.
Visszaemelem ajkaimhoz a cigarettát, és figyelem a slukk közben azokat a felborzolt tincseket, az enyhe remegést, a kivillanó bokát, a... mi a fene van a zokniján? Macska?
Rendben van, végülis, miért ne.
- Hogy káros legyek a körülöttem lévőkre, valószínűleg - szólalok meg végül egy apró biccentéssel, mintha csak fizikálisan is rá kívánnék erősíteni előbbi megjegyzésére. Ezután elfordítom kicsit a fejemet, hogy a másik irányba fújjam a füstöt - ez már-már tűnhet figyelmességnek is, de hogy tényleg az-e? Annyi biztos, hogy közben tekintetem megakad az egymásnak dörgölődző macskákon a fal mellett, és ez hirtelen szintén tökéletes ürügynek tűnik, hogy miért fordultam el.
- Ez a te macskád? - Bármelyik is az igazság, utóbbi lehetőségre még rá is játszok, azt hiszem.
Lehet, hogy már Jolie is hasonlóan nézne ki. Igaz, ő még csak hat éves volna, de annyira már az sem... kevés, ugye? Ő is szeretett összehaverkodni az összes többi macskával, sőt, még a baglyokkal is egészen elvolt. Nem szeretem, ha eszembe jut - mert nem tudok nem arra gondolni, hogy még mindig itt lenne, ha inkább nem vittem volna haza negyedév karácsonyán. Vagy ha inkább én se mentem volna haza, ugye.
Visszafordítom a fejemet.
- Nem fázol? - Ritka alkalmak egyike, amikor úgy érzem, hogy beszélnem kell. Általában valami hasonló gondolat okozza, mint most. Vagy valamiféle alkoholos ital vagy párlat, de most, kivételesen, ez utóbbiak nem opciók. A cigarettától meg már nem szédülök annyira, hogy őrültségekre vegyen rá. De ha már... - Kérsz egy szálat? - A zsebembe nyúlok, hogy felé biccentsem a cigarettatartót. - Nem mondom, hogy felmelegít, vagy hogy olyan jó lesz, mint amennyire valószínűleg a könyved az, de...
De? Kicsit megvonom a vállamat, ahogy a válaszát várom. Kissé szánalmasnak érzem magam, nem csak, mert még mindig itt guggolok mellette, hanem mert... próbálok... beszélgetni? És ez kifejezetten nem jellemző - nem józanul, nem egy olyan estén, amikor alapvetően menekülni van kedvem, mindentől és mindenkitől.
De talán - csak talán - ő sem véletlenül seggel egyedül az üres Csillagvizsgáló folyosójának kellős közepén. Betakarózva olvasni a hálókörletben is tudna, ilyenkor valószínűleg már a szobatársai sem zavarnák. Nem feltétlenül szükségesek véres álmok, hogy az embernek? Olykor szintén menekülni támadjon kedve.

Eperke

2005. március
Éjszaka

"Just like each star is unique yet makes the universe what it is,
the light in you makes you who you are."

Nem számítok válaszra, legalábbis valódi válaszra nem. Ennek ellenére amit mond megnevettet. Elég egyértelmű, hogy nem ez a valós indoka, amiért ma itt van, de elég frappáns a válasza. Nagyon tetszik. A kifújt füstöt felkapja a szél és a hátán elviszi a csendes éjszakába.

Újabb csend, de ez már egy fokkal kevésbé kínosabb, mint eddig.

Egy bagoly huhogása szeli ketté a csendet, mielőtt Skylar újra megszólalna.

Szemem a nem túl megnyerő külsejű, de annál inkább egy arany lelkű macskára siklik, és szeretetteljesen elmosolyodom. Bár a Sors nem áldotta meg szépséggel kívülről, de belülről igen. Csak remélni tudom, hogy velem is hasonlóképp bántak az égiek.

-Igen... Az utcáról szedtem össze őket egy 11 évvel ezelőtt a nagymamámmal. Akkor sokkal rosszabbul nézett ki, mint most - merengek el az emléken. Mintha csak kiválasztott volna minket, hasonló, de mégis kétségbeesettebb nyekegéssel futott oda hozzánk, majd mutatta az utat a kicsinyei felé. Sajnos mi már csak egyet tudtunk megmenteni, de Ő azóta is jól van, jól elvan otthon a nagyival. Nekem pedig itt van ez a kis szeretetgombóc. A legalább 13 éves (de valószínűleg van ő több is) macska játékra invitálja Foltot. Annak ellenére, hogy tudom, eredetileg Folt nem Skylar-hoz tartozik, mégis furcsán ironikusnak tartom, hogy a macskáink ilyen jól kijönnek, míg nekünk ennyire nehezünkre esik a beszélgetés. Ezért mindig is csodáltam az állatokat, hogy ők leplezetlen és teljes őszinteséggel tudnak a másik felé fordulni, míg mi emberek, akiknek magasabb az intelligenciája (...elvileg) nem igazán tudunk megbízni fajtársainkban, így helyette folyamatos játszmák zajlanak. Kevés társunkat engedjük közel magunkhoz, de vajon létezik olyan emberi kapcsolat, ahol gátlások nélkül mindent meg tudsz osztani a másikkal? Biztosan, csak eddig én nem találkoztam ilyennel.

"- Nem fázol? -" Egy újabb kérdés szakítja meg gondolataim fonalát. Nagyokat pislogva tekintek fel rá. A válaszom ösztönösen és megállíthatatlanul érkezik.

-De igen... - magamat is meglepem ezzel, nem szoktam ilyen dolgokat csak úgy bevallani, még akkor sem, ha a vak is látja, hogy az ellenkezőjét állítom a valóságnak. Aztán pedig egy doboz cigit nyújt felém. Alap helyzetben a válaszom egyből nemleges lenne, de most a testem teljes ellentmondásban nyúl a cigiért... mintha csak egy felkínált mentőöv felé nyúlna, kétségbeesetten, hogy ne fulladjon meg a tengerben. Végül nem sokkal a doboz előtt megáll a kezem. Nem lenne fair, ha elvennék tőle egyet, aztán be sem tudnám fejezni... Elpocsékolni egy tökéletesen jó cigit...

-Még sosem cigiztem ezelőtt... - kedzem bizonytalanul, a tekintetét fürkészve. - Nem akarok egy szálat elpocsékolni, ha esetleg nem tudnám befejezni... - A kezem és a szavaim is lógnak a levegőben. Megadom neki a lehetőséget, hogy kihátráljon belőle, noha úgy érzem, tényleg szükségem lenne rá. Kell valami, ami elvonja a figyelmemet, más vizekre tereli a gondolataimat. Kell a bűn, hogy emiatt szenvedjek, hogy ne máson rágódjak. Kell a cigaretta nyújtotta bűntudat, a rossz érzés, egy újabb indok, hogy ne akarjak a tükörbe tekinteni, ami miatt haragudhatok magamra, ami miatt talán értelmet nyerhet az amúgy talán értelmetlen önutálat.

És addig is... legalább nem azon tűnődöm, vajon Ő milyen okból kifolyólag érezheti fojtogatónak a barátságos Griffendél hálókörletet. Milyen trauma lehet a kósza sötétbarna tincsek mögé elbújt tengerkék szemtükröt mögött? Miért nem nyílik meg mások felé egykönnyen, miért érzek keserűséget felőle?
A legnagyobb kérdésem pedig, hiszen a 6 év alatt még nem nagyon sikerült beszélgetünk, legalábbis ilyen meghitt körülmények között kettesben (azaz négyesben) még sosem: mi vette rá ezen az estén, hogy maradjon? És ami még érdekesebb: hogy beszélgessen... velem?

Attól függetlenül, hogy mi lesz a cigaretta sorsa, szétnyitom a taláromat, ezzel kitéve a lengén felöltöztetett testemet a hideg március éjszakai szélnek, hogy elővegyek a belső zsebéből egy szütyőt. A kis szütyőbe belenyúlva pedig kihúzok belőle egy régi karácsonyi édességes dobozt, amit feltárva tömény csokiillat ütheti meg az orrát. A dobozt lehelyezem kettőnk közé. A macskák már szerencsére teljesen belemerülnek a közös hancúrozásba, na meg a szélirány is megváltozik, így nem érzik a süteményillatot.

-Kérsz brownie-t? Ma délután csináltam - mosolygok rá kedvesen, ahogy fejemmel a brownie-s doboz felé bökök. Kedvességet kedvességgel illik viszonozni.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, március

the smell of night, inhaling stars.

trágárságok

Figyelem, ahogy a két macska elkezd játszani, megül kicsit ujjaim között a perzselgő cigaretta. Folt sokkal fiatalabb lehet az övénél, bár nyilvánvalóan nem tudom, hogy hány éves. Keserédes dolog minden hazautazás előtt itthagyni, de tudom, hogy ez a jó döntés - persze valószínűleg a hiánya nyáron sem tűnne fel a gazdájának, vagy lehet, csak örülne is, hogy egy gonddal kevesebb, az eddigi hozzáállása alapján, de... a családi kúriába bevinni? Egyszerűen csak nem.
Negédes a március - ahogy kivirul a világ, a nap reggel hamarabb kel, egyre később kúszik le az égről, ahogy elkezd virágillat terjengeni a kissé még fagyos levegőben, ahogy a tó tükrén már nem homályosan, szürkén, hanem karcosan aranyozott fénnyel pislant vissza a hold. De közben ott motoszkál a gondolat, az a sürgető, szorító érzés, hogy a következő hónapok egy pillanat alatt fognak elrebbenni. Hogy mikor legközelebb felnézek, akkor már a vonat vár majd, hogy elvigyen... haza.
A gondolattól is sötét árnyak ülnek meg gyomromban. A tanév elején még könnyű volt. Ott még tényleg annyira elérhetetlenül messzinek tűnt a június. Karácsonykor apám nem problémázott a levelemen, amiben jeleztem, hogy sajnos sikerült csúnyán lebetegednem, nem rontanám az otthoni idilt - elfogadta, valószínűleg még örült is neki, Cryus pedig... valószínűleg még fel fogja hozni a nyáron. Talán neki ezúttal tényleg hiányoztam.
Az a sötét árny már-már átfordul rideggé, jegessé.
Visszafókuszálok inkább a macskára, mint egyetlen biztonságos, ismert pont jelenleg a hűvös folyosón - aranyos, ahogy eljátszanak egymással, nekik valóban annyira kurvára egyszerű, nincsenek szavak, meg nem beszélt kérdések, fenntartások, ítéletek. Megmagyarázni sem kell, önmaguknak sem. Mennyire kurvára megadnék azért bármit, hogy ne kelljen magyarázkodnom - némán, önmagamban, mintha soha nem volna vége, mintha állandóan találnék valami falat, amelybe beleütközve bocsánattal tartozom.
Visszafordulok a lány felé, magam sem tudom, igazából, hogy miért, de tényleg, annyira elképzelhetetlenül fárasztó már megmagyarázni saját magamnak is, hogy egyszerűen miért állok le... beszélgetni vele? Már, ha ez bármilyen értelmező szótárban valaha is annak nevezhető. Valójában valószínűleg nem, de így is több, mint amire általában affinitásom van, vagy amennyit megengedek magamnak, de... van valami az éjszakában, az ablakokon át bevágó hideg levegőben, a csendben, a saját elmém üresen kongó komorságában, a rémálmok által bőrömre csúszott kellemetlen bizsergésben. Merlinre, csak megkérdeztem, hogy nem fázik-e.
Valójában? A valószínű sztereotípiával ellentétben nekem nincsenek nagy igényeim. Ha ilyen egyszerű kérdések könnyűnek érződnének a nyelvemen, akkor számomra? Ez a világ már valójában majdnemhogy tökéletes volna.
De igazából magam sem tudom, hogy mit vártam a válaszától. Mert én is talár nélkül, egyetlen kezembe akadó pulcsit magamra gyűrve indultam ma neki éjszaka, így még esetleg azzal sem tudok szolgálni. Az az egyetlen, amit fel tudok ajánlani, az egy kurva szál cigi. És azért ez valahol... még szerintem is nevetséges.
Kicsit elhúzom a számat a vallomást hallva, de valójában ez ezúttal már majdnem szórakozás, mint más. Már csak az alapvető szituáció miatt is - hat év alatt konkrétan először szólok hozzá önszántamból, és akkor is ezért. Hogy ejtsek egy fekete, hamutól ázó foltot azon a vásznon. Mennyire méltó.
De mégis kinyúl érte, és megáll egy töredékig így a pillanat - ő várja, én adom, de mégis habozik, én pedig... végül visszahúzom a kezemet. Egy lehelet erejéig lemondás. És aztán mégsem az.
A saját csikkem elhal ujjaim közül, de alig éri a földet, egy aprócska pálcasuhintással a hamudarabkák felvesznek egy nyúlánk, sajátos formát... talán mint egy ugrásra kész macska? És már ki is szökkennek az ablakon, mintha itt se lettünk volna soha, nem hagyva maguk után füstöt és bűzt, mintha nem épp egy újabb meggyújtására készülnék. Kiveszek egy szálat és ajkaim közé csúsztatom, néhány másodperc az egész, amíg a fenyő végéből felizzik egy kis láng, a cigaretta pedig életrekel. Ezzel a végszóval pedig kiveszem számból, és átnyújtom a lány felé.
Mennyire... érdemtelenül kezd idegesíteni, hogy nem tudom a nevét.
- Majd segítek. Ha nagyon szar, nem erőltetem.
És valahogy, valamiért ez az a pont, amikor végül leseggelek mellé a hideg kőre. Nem elég közel ahhoz, hogy az már-már közvetlen, barátias legyen, de nem elég távol ahhoz, hogy ne tudja könnyedén visszaadni majd a cigit, hogy ne legyen egy kapcsolódási pont.
Felpillantok a mozdulatra, ahogy a lány talárja alá nyúl, és kicsit összeszalad szemöldököm, ahogy elővesz egy... dobozt? Egy nagyon piros és nagyon díszes dobozt, olyasmit, amikkel anyám tömte meg a tengerparti ház konyháját, mindig gyűjtötte ezeket a dolgokat - a rózsákkal együtt -, de persze soha nem sütemény vagy keksz volt bennük; talán ezért sem számítok ilyesmire most sem. Teafű, kávé, különböző bájital-összetevők, szárított virágok.
A csokoládé illatára kicsit megrezzen a szemöldököm ismét.
- Te csináltad? - Habozok egy pillanatig, de ezúttal... valójában jellemtelenül rövid ideig, mielőtt végül odanyúlnék, hogy vegyek egyet. - Mégis hol?
Mert ugye a konyhába lemenni szigorúan nem megengedett, ha pedig esetleg valahogy a klubhelyiség falai között ütötte össze... hát az inkább csak még több kérdést vet fel.
- Köszönöm - teszem azért hozzá, mielőtt megkóstolnám a süteményt.
Beleharapok a brownieba, és akkor már őszintén nem igazán van több egyéb kérdésem, meg ha kitette a napra sülni, az sem kifejezetten zavar, mert ez valószínűleg a legfinomabb brownie, amit életemben ettem. Halkan hümmögök, bár talán nem kellene - Folt közelebb settenkedik, és már el is képzelem fejben, ahogy beleveti magát a süteményes dobozba (hogy aztán az éjszaka hátralevő részében sikáljam a szőréből a ragacsos csokoládét, mert hogy az Merlin összes mágiája sem fogja tudni kiszedni, az is biztos), de valami félcsodával határos módon nem a kaját szagolja ki magának, hanem a cipőfűzőmet, és meginvitálja magával a lány macskáját is.
Hát jó, rendben.
Halkan sóhajtok a következő falattal, majd visszafordulok az említett felé. A nevét megkérdezni még mindig... bizonyára kellemetlen lenne, ugye? Persze az is lehetne megoldás, hogy egyszerűen csak bemutatkozok - attól, hogy amúgy látásból nyilvánvalóan ismerjük egymást, nem biztos, hogy ő tudja a nevemet.
De ahogy kinyitom a számat következőnek, mégis valami más jön ki.
- Szóval... téged mi szél hozott erre? - Pillantásom levándorol a könyve felé, ami az előbb még a kezében volt. Valahogy képtelen vagyok elhinni, hogy valóban csak egy kis olvasgatás. Lehet, hogy csak szellemeket látok a falon, de az is lehet, hogy túlságosan ismerem azoknak a gondolatoknak az ízét, amelyek képesek hajnalban kikergetni az ágy biztonságából.

Eperke

2005. március
Éjszaka

"Just like each star is unique yet makes the universe what it is,
the light in you makes you who you are."

A helyzet abszurditása, hogy egy olyasvalakivel ücsörgök meghitt, már-már barátinak ható csendben, akivel eddig még nem is beszéltem (nagyon alapnak számító fél mondatok - mondatokon kívül, amit igazából a legjobb indulattal sem lehet beszélgetésnek nevezni), a macskák önfeledt játéka, a tiszta, kellemesen borzongató márciusi időbe hívatlanul, de annál erőteljesebben berobbanó maró cigifüst egészen elfeledtetik velem, miért is ültem ide ki, miért is menekültem el az esetleges kíváncsi szemek elől a hálókörletem fojtogató atmoszférájából. Helyette beköltözött az elmémbe a kíváncsiság: ahogy a csillagfényes éjszaka megvilágítja Skylar hűvös, távolságtartó, de mégis szomorú vonásait, ahogy szenvedés, bánat szorongatja az én bensőmet is. Bármennyire is hajt a kíváncsiság, bármennyire is szeretnék segíteni neki, nem lehet csak úgy a dolgok természetes folyásába beavatkozni. Pedig Merlinre, mennyire érdekel, milyen traumák érhették, mi az, ami miatt egy már-már aggasztóan csendes éjszakán ő is inkább menekül. Mi lehet az oka annak, hogy ennyire magának való, milyen terhet hordozhat, amit nem szívesen oszt meg másokkal?

Tekintetünk ismét találkozik, mikor a sajátját elszakítja a békésen játszadozó macskáktól. Akár érezhetném magam zavarban, hogy lebuktam a bámulással, de ezen a ponton már talán mindegy is.

A kezem menthetetlenül, fájdalmasan gyászos módon hullik vissza a testem mellé, ahogy elhúzza a dobozt tőle. Talán jobb is így. Talán később bántam volna. Helyette csak egy halovány mosollyal követem a mozdulatait. A közénk települő csend talán miattam, talán más miatt, de ismét kezd kínzóvá válni. éppen szólásra nyitnám a számat, mikor felém nyújtja az újonnan megkezdett, füstölő cigit. Egy kérdő tekintet, enyhén oldalra biccentett fej, egy nem várt válasz és már el is veszem tőle a szálat. Sosem cigiztem még, de ez valahogy sokkal bensőségesebb gesztusnak hat, mint mondjuk az üdítős palackon osztozni.

Bizonytalanul az ajkaim közé véve a szálat azon gondolkodom, kívülről mennyire nézhetek ki gázul. A mozdulatot már számtalanszor láttam, számomra mégis oly idegen. Minden mozdulatnál attól tartok, hogy valamit elrontok, de… ezen igazából mit is lehetne elrontani?
Jó mélyen beszívom a levegőt, a füst égeti a torkomat, majd leérve a tüdőmet. Lehetséges, hogy elsőre és egyszerre túl sok volt, az is megeshet, hogy szimplán csak nem bírom. Köhögéssel hősiesen küzdve visszanyújtom neki a cigit, mielőtt még leejteném. Kár lenne érte.

-Te miért kezdtél el cigizni? - kéretlenül és felettébb váratlanul szakad fel belőlem a köhögés helyett. Még mindig kapar egy kicsit a torkom. Érdekel a motivációja. Vajon ez csak pótcselekvés? Vagy remél tőle valamit? Egy biztos, meglepő módon már kevésbé érzem, hogy fáznék.

Újabb kérdés, mire már az egész arcom mosolyog: szemeimen megcsillan a csillagok pajkos fénye, szemem sarkában ott ülnek a mosolyráncok.

- Igen, én voltam. A konyhán. Fogalmazzunk úgy, hogy az ottani házimanókkal már-már bűntársak vagyunk, olyan gyakran járok be hozzájuk. De valakinek a cigizés a rossz szokása, nekem meg az, hogy indokolatlanul sok édességet készítek tilosban természetesen - veszek én is egyet a dobozból, ahogy ismét a macskákra terelődik a figyelmem. Már éppen nyúlnék, hogy lezárjam előttük a dobozt, de mintha nem akarnának megzavarni semmit, csak Skylar cipőfűzőjével kezdenek játszani kettecskén. Semmi negatív érzelem, semmi irigység, csak színtiszta öröm és boldogság.
Utána ismét a fiút kezdem figyelni. Mindig is érdekelt, mit gondolnak mások a süteményeimről. Ha már nem tudok drága ajándékokat vásárolni, vagy más módon örvendeztetni a népeket, szeretek kézzel készült dolgokkal mosolyt csalni az arcokra. Skylar meglágyuló vonásai, halk, de elismerően csengő hümmögése pedig megnyugtatja zsibongó, pozitív visszajelzésért könyörgő lelkemet.
Aztán ismét bizonytalanságot érzek felőle. Nem pontosan tudom ezt hová tenni. Olyan érzés, mintha valamit mondani szeretne, de egyszerűen képtelen rá.
Végül a kérdése meglep egy kicsit. Hamarosan azonban ismét elmosolyodom.
- Az univerzum megsúgta, hogy ma este valakinek brownie-ra lesz szüksége a csillagvizsgáló toronyban! - kacsintok rá játékosan, mielőtt egy picit visszább vennék. Elhúzom a számat, majd megvonom a vállam, mintha semmiség lenne. Az ő problémáihoz képest valószínűleg az, de engem felemészt. - Nem tudtam aludni, elég fojtogatónak éreztem ott a légkört. Magányra vágytam, így eljöttem kiszellőztetni a fejem. Hát… nem igazán volt sikeres. Mióta itt ülök, ugyanazon kattogok, ami miatt kimenekültem ide, a könyv is csak alibiből van az ölemben, órák óta egy szót sem tudtam befogadni. Mióta megérkeztetek, azóta jobb… - Magam sem tudom ezt miért mondtam. Amolyan ki nem mondott hála a jelenlétéért, hogy egy kicsit eltereli a figyelmemet. nem akarom, hogy azt érezze, hogy zavar, mert az igazság? Pont az ellenkezője.
Talán nem is ücsörögnék itt mással ezen az éjjelen, mint vele…

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, március

the smell of night, inhaling stars.

trágárságok

Érzem magamon a tekintetét - megszoktam már.
Olyan, mint mikor a váza leesik a helyéről; eddig ott volt, mostmár nincs, mi történt? Valaki lelökte? Vagy még rosszabb, magától sétált bele a mélybe? Az elején... aggasztó. Nem érted, szeretnéd megérteni, olyan, mintha magyarázattal szolgálna, hiszen neki ott volt a helye, hiszen olyan élesek a szilánkjai, de egy idő után... Kénytelen vagy elfogadni, hogy nem válaszol, ugye? Hogy nem árulja el, mi okozta. Hogy miért jobb a földön. Vagy ha nem is az, de miért nem tud tenni ellene. És van az a pont, amikor a helyzet... frusztrálóvá válik. Amikor már megpróbáltál könyörögni, kiabálni, követelőzni, és még mindig semmi... Egy ideig bosszant. Aztán már nem érdekel. Már csak arrébbsodrod a darabkákat a lábaddal és elfordulsz, mert ugyan mi mást is tehetnél.
Vannak persze dolgok, amiket egy pálcaintés helyrerakni csupán. Meg vannak dolgok, amiket pont ennyire könnyű szétszedni is.
Nem zavar, hogy figyel. Vagy inkább nem olyasmi, amihez ne lennék hozzászokva. Egyébként is joga van hozzá, nem? Ahogy nekem is nem válaszolni, ha kérdez. De nem teszi meg. És ez tulajdonképpen elég.
Van abban valami... már-már szinte bennsőséges, ahogy átnyújtom neki a cigarettát. Nem a mozdulatban, inkább csak magában a... gesztusban. Nem kellene belevinnem a rosszba, elég, ha egyikünk pusztítja a tüdejét ilyen hülyeségekkel, de valamiért megteszem mégis. Talán az éjszaka az oka - ilyenkor az ember egyébként is könnyebben kapható ostobaságokra, ugye. Mi sem példázza jobban, ahogy végül ő elfogadja az általam kínált szálat.
Jobb híján zsebredugom a kezemet, és figyelem, ahogy belekóstol. A reakció nem meglepő, az első slukk mindig egy aprócska kis halál önmagában is, de talán éppen ez a jó benne - azt pedig már végképp nem tudom, hogy miért rándul meg ajkam sarkában egy fakó kis mosoly, teljesen értelmetlen, és egyébként sem kinevetni szeretném, csupán... Van valami, sokkal inkább kedvesen aranyos, mintsem nevetséges, abban, ahogy eltorzul az arca és elkezd köhögni. Vagy talán csak elképesztően rossz ember vagyok. Utóbbi az persze mérföldekkel esélyesebb.
Visszaveszem tőle a szálat, ahogy leülök mellé a hideg kőre, és mélyre szívom a slukkot helyette is, mintha csak szükségem volna rá. A kérdése... váratlanul ér. Nem azért, mert ne tudnék válaszolni. Csupán nem őszintén.
Mert ha az volnék? Ha volna olyan valóság, amiben valaha is, bármikor. A cigizés egy alapvetően közösségépítő tevékenység, mégis, én sosem annak éltem meg. Szünet volt. Egy pillanatnyi csend, amiben mégis történik valami, aminek van értelme - ami a felkavaródó füsttel megfesti annak a látszatát, hogy ez most egy intim pillanat, és nem történhet baj. Senkit nem öltek még meg dohányzás közben, ugye? Az már egy egészen másfajta szánalom volna - azt hiszem azért, ha nagyon belegondolok, nekem sikerülne.
Sosem érdekelt, hogy éget, kapar, hogy fulladok tőle, az egy idő után egyébként is elmúlt. A kellemes kis bizsergés, ami szétolvad fejben? A bőr alatt? Végig a gerincen? Az sokkal inkább érdekelt mindig is. Azt hiszem, képes volnék a végtelenségig pusztítani magam így - csak hogy érezzek valamit, nem számít, mennyire káros, nem számít, mi mindent áldozok fel érte. Nem számított sosem - de, egyszer valamikor, talán mégis. Aztán egy idő után már nem.
- Mondjuk, hogy... hobbi. Vagy valami olyasmi. - Apró, szürke füstcsíkkal távoznak szavaim. - Vagy figyelemelterelés. Valami a kettő között.
Már így is sokkal több valószínűleg, mint amennyit mondanom kellett volna.
- Az elején csak szar, viszont utána... Nem tudom, kitisztítja a fejed, vagy épp ellenkezőleg. Tudsz tőle gondolkozni.
Valószínűleg meg kellene kérnem, hogy inkább ne is figyeljen rám, tényleg, hülyeségeket beszélek, de ezt sem teszem. Túl sok mindent teszek és nem teszek mostanában, aminek nincs értelme.
Talán a brownie-ból sem kellene vennem ilyen alapon, mert ki tudja, ugye, de ha kínálja, és hát amúgyis szeretem. Legalábbis egykor biztosan szerettem, amikor még anyám sütött ilyesmi dolgokat. Nem gyakran, de olykor megtette - én odáig voltam minden alkalommal, a bátyám pedig... nos.
- Hmmm. - Már majdnem ismét elmosolyodok. Majdnem. Mintha eszembejutottak volna már korábban bizonyos griffendéles sztereotípiák? Nos. Ez egészen biztosan ismét az. - Nos, legalább a manók biztosan örülnek neked, ha már a tanárok kevésbé. De nyugi - újabb slukk, ezúttal sokkal rövidebb, kicsit még csokiíze van a számban -, nem foglak beköpni. - És visszanyújtom felé a szálat.
Eléggé igazságtalan éppen nekem válaszokat meg magyarázatot követelni, de mentségemre szóljon; nem számítok őszinte válaszra. Talán ez már valami olyasmi ártalom, amit az évek alatt szedtem fel magamra, hogy visszavetítem másokra, amit egyébként saját magamtól várok el, de akárhogy is, feléfordítom a fejemet, ahogy beszélni kezd. Az eleje persze könnyed, játékos, már-már annyira, hogy még én is érzem, de aztán...
Óvatosan felhúzom térdemet, miközben beszél, hogy rájuk támaszkodhassak, miközben a két macska tovább ostromolja cipőfűzőmet. Tudom, mit mond, ismerem - az érzést, a menekülni vágyást, hogy végül kurvára nem jó seholsem.
Az utolsó mondatára megrezzen kicsit az arcom - muszáj vagyok elpillantani. Tőlem? Éppen tőlem?
Nem számítok felhőtlenségre másoktól, nem. Ha bármi, akkor túlságosan is azt gondolom, hogy... mindenkiben van egy kis sötétség, egy folt, amit időről-időre próbál lesikálni, többnyire sikertelenül. De így is képes... érzékenyen érinteni az, hogy úgy dönt, hogy megosztja velem. Még ha csak körvonalakban is - és őszintén, nem is kell tovább. Nincs szükség részletekre; nincs is jogom hozzájuk.
- Azt hiszem, vannak dolgok, amik elől nem lehet eléggé messzire futni. - Kinyújtom az egyik kezem, hogy megsimítsam Folt fejét, aki egyből a hátára is tekereg, megvillantva fehér hasát, egyből játékosan támadva ujjaimat. - Mindig utólérnek, szóval... minek is rohanni, ugye.
Piszkálom egy kicsit Folt orrát, aki cserébe nagyon kedvesen harapdálja ujjamat.
- Nem tudom, persze, hogy mi történt, de az idő segíteni fog vele. Tudom, hogy nagyon közhelyes, de tényleg igaz. - Visszapillantok az arcára, épp csak futólag, mielőtt inkább kibámulnék az ablakon; arra könnyebb, máshová mindig könnyebb. - Meg persze biztos vannak olyan barátaid, akik szívesen meghallgatnak, az is tud segíteni. Mielőtt kezdeném úgy érezni, hogy az egyetlen reményed egy éjszaka közepén, illegális-cigiszünetekre járkáló lúzer. - Erre már tényleg mosolyra rándul a szám, szavaim éle könnyed, már-már játékos, de őszinte - saját magamon még én is tudok néha mulatni. Néha jobb híján ez is megteszi.

Eperke

2005. március
Éjszaka

"Just like each star is unique yet makes the universe what it is,
the light in you makes you who you are."

Mióta megérkezett Folt és Skylar, azóta nem is gondoltam arra, ami eddig nem hagyott aludni. Tulajdonképpen már szinte el is felejtetem, hogy mi az, ami ilyen kései órán ilyen messzire üldözött mindentől és mindenkitől. Helyette csak figyelem a cigifüstöt, figyelem a tücskök hangos ciripelését, amely elér idáig. Megkísérlem összébb húzni a taláromat a jeges fuvallat miatt a testemen végigrohanó borzongás megszűntetése érdekében, de közepesen hasztalan a próbálkozás. A könyvet elteszem, teljesen felesleges volt a jelenléte eddig is. Helyette veszek egy újabb brownie-t és egy nagyot beleharapva hallgatom a magyarázatát.

- Ahha... - bólintok végül egy nagyot, bár nem vagyok túl meggyőzve a témát illetően. Ennek ellenére elfogadom a visszanyújtott szálat, másik kezemben pedig a megkezdett brownie pihen. Amint lenyelem a falatot normálisan, szívok belőle ismét. Tanulva az előzőből már kisebbet, így a köhögés is enyhébb, ha még ha a torkom és a tüdőm égése ugyanolyan intenzív, mint az elsőnél. Nos, az biztos, hogy nagy dohányos nem leszek.
Már nyúlik is ki a cigit tartó kezem felé, azzal az egyértelmű intencióval, hogy visszaadjam neki. Majd vissza is húzom reflexesen a kezem, amikor azt említi, hogy nem fog köpni. Valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag szívok még egy slukkot (vagy hogy szokás ezt mondani) és végül fel is nevetek.
- De édes... Nem akarlak elkeseríteni, de a tanárok engem egy visszahúzódó ártatlan kislánynak látnak. Nem igazán hinném, hogy elhinnék neked, ha azzal mennél oda egy nap, hogy rosszban sántikálok - kacsintok rá. Persze anno elég sokat végeztem bünti munkát, de azok az időszakok már elmúltak és Ophelia "rossz" hatásának hála leszoktam a Hóborc elleni hadjáratok végzéséről. Ami meg maradt? A rengeteg tilosban járás, éjszakánkénti kilopódzások ide-oda? Nos, amiről nem tudnak, az nem fáj ugyebár. Azért meggyőzésképp ártatlanul rebegtetem rá a szempilláimat, ami hamar átcsap abba, ahogy próbálom elfojtani a vigyorgást. Hamar fel is adom ezen törekvéseimet és immáron tényleg tényleg visszaadom neki a cigit.

Sóhajtok egy hatalmasat. Ezek a dolgok Robert-tel megölnek. Főleg azért, mert haragszom magamra miatta. Ez az egész egy hatalmas hülyeség volt, és az a baj, hogy nem akarom megbántani őt azzal, hogy visszamondom a randit. Ahogy telnek-múlnak a napok, az a sok fura kacsintás, amikor random hozzám ér nap közben, az egész teljesen idegen. És amúgy nem is történt közöttünk semmi olyan, csak az az egy retkes csók, én pedig... nem érzek iránta semmit. Kezem ösztönösen ökölbe szorul a taláromat szorongatva. Össze kellene szednem magam végre, de igazából még én sem tudom pontosan, hogy mi a rák van, mit akarok és mit nem. Mondjuk egy időnyerőt biztosan akarnék, hogy nem is tudom... lelökjem magam a lépcsőn, amikor épp a botanika szoba felé tartok, pont azért, hogy jól összetörjem magam és sose jussak el odáig. Még egy óriási sóhaj, rohadt uncsi lehet ezt hallgatnia szegény Sky-nak. Mintha csak a gyerekorvos kérné tőlem, hogy sóhajtgassak folyamatosan, mert máskülönben nem hall a 80 és a halál közötti bácsi a fonendoszkópjával.

- Remélem igazad van... - mondom halkan, hálásan mosolyogva neki, miközben ránézek. Bár ő ezt nem látja, mert makacsan bámul az ablakon kifelé. - Van persze, akivel megoszthatnám, csak... tudod, valahogy nem találom a szavakat. Nem tudom megfogalmazni a saját érzéseimet, sőt mi több, nem is tudom még hányadán állok a dologgal, addig meg... nem látom értelmét, hogy ezzel nyomasszak másokat... - megvonom a vállam. Majd hirtelen váltok. - Várj, mi? Van itt még egy harmadik ember is rajtunk kívül? - kezdek el nézelődni. - Nna, mondd már? Hol van és ki az a lúzer, aki még itt van? - rávigyorgok. Először nem veszek tudomást a halk beszédfoszlányokról, mert azt hiszem, hogy csak képzelődöm. Majd amikor Fogykos is felfigyel, majd léptek távoli visszhangját kapom el azonnal lehervad az arcomról a mosoly és beszefülök.

- Hinnye a francba! Prefektusok! - sziszegem neki, majd gyakorlott mozdulatokkal becsukom a dobozt magam mellett és elrakom. Neki addig van ideje a cigit eltűntetni, míg én felnyalábolom Fogyit. Utána meg már nyúlok is Skylar keze felé, hogy behúzzam menedékbe, ahonnan a lehető leggyorsabban és legészrevehetetlenebbül tudjunk startolni innen. Nem az első alkalom, hogy menekülnöm kell, így ebből a szempontból szerencsés estén lógott ki egy illegális cigire, mert az biztos, hogy velem nem fogják elkapni. A makulátlan reputációmat nem most fogom lerontani.

[PIROSKA]

PIROSKA

2005, március

the smell of night, inhaling stars.

trágárságok

Van abban valami, ahogy a füst égeti a torkod - valami kellemetlenül megnyugtató. De talán csak menekülni is egyszerűbb valami... rossz dologba, mint valami jóba, ugye? Természetszerűbb, legalábbis.
Volt idő, amikor rosszul éreztem magam az állandó megfutamodástól; amikor még küzdöttem magamban a griffendél aranyszínéért, amikor az a vörös még többet jelentett a megszokásnál. A kötelezőnél, valami elbaszott hagyománynál - amikor még elhittem, hogy talán a Süveg tényleg...
Nem. Elbaszott gondolat, elbaszott reménykedés. Talán már akkor is tudnom kellett volna, és lehet, hogy egy részem tudta is? Csak akkor még kapaszkodott a napfényes francia tengerpartba, a gyerekkori boldogság szürke fátolyába, anyám halványka mosolyaiba, a süteményillatba a konyhában. Akkor még Cryus nem rombolta le elégszer, hogy már egyszerűen ne is létezzen.
Talán ennyi az oka, hogy még itt vagyok most mellette? Akármennyire is elkeserítő a gondolat valahol, akármennyire is szomorkás - a süteményillat, annak feledésbemerült nosztalgiája.
Egyszerűbb legalábbis ezt gondolni, mint hogy egészen jól érzem vele magam. Talán.
Mindig sokkal egyszerűbb.
- Biztos vagy benne? A tanárok általában többet tudnak, mint amit szeretnek is bevallani. Ki tudja, lehet, hogy tele a tanári a posztereddel - meg a késő esti, teljesen legális sétálgatásaiddal.
Mondjuk belegondolva nem ő meg én vagyunk az egyetlenek valószínűleg, akik helyet foglalhatnánk azon a bizonyos listán. Nem kizárt, hogy a kora reggeli köreimet a birtokon sem feltétlen díjaznák. De az ember abból épít, amilyen, hát... lehetőségei vannak, ugye? Van épp nincsenek.
Mindenki menekül valami elől - legalábbis szeretem ezt gondolni. Mindenki máshogy. Talán ő? Éppen ezekkel a sütögetésekkel, az új receptekkel, talán éppen azzal, hogy aztán megoszthatja őket a barátaival... meg velem. Persze már-már természetellenes a gondolat, hogy pont a hozzá hasonló embereknek legyenek problémái. Amikor ennyire ragyog valaki kívülről, amikor mindenki ismeri a mosolyát? Amikor mindenki olyan könnyedén nevezi a barátjának, amikor mindenki biztosan állítja, hogy ismeri. Mégis mi gondja lehetne... éppen neki?
Még én is olyan könnyedén vonom rá a jelzőket - mintha ismerném. Pedig még a nevét sem tudtam megjegyezni; persze erről ő már igazán kevésbé tehet. Talán csak túl erős volt a sztereotípia - azoknak a griffendéleseknek a sztereotípiája, akik a lemaradt társukon inkább csak továbbpillantanak, mintha köztük sem volna.
És egészen biztosan nem... megosztanák vele a brownie-jukat.
Azért egy pillanatig még nekem is átfut a fejemen, hogy szólok neki, lassan kiszárad a torka attól a sóhajtozástól, de nem biztos, hogy nevetne rajta. Nem most - nem hajnalban, nem a Csillagvizsgáló padlóján.
- Tudom - válaszolom halkan. Vannak szavak, amik nincsenek - körülírni lehet őket talán, és olyan, mintha, de mégsem egészen igazi, sosem teljesen őszinte. Talán azért, mert volna egy kis gyengeség vallomásban - szégyen, kellemetlenség, rossz szájíz, segítségkérés. Vagy talán azért, mert tényleg... nem lehet megfogni. Mert túl sok szó kellene hozzá - olyanok, amelyek nem is léteznek.
- De néha talán... el kell hinned, hogy nem nyomasztanál vele másokat. Ha neked úgy könnyebb, ha te azt érzed, hogy szeretnég megosztani. Akkor is, ha nem egészen... találod hozzá a szavakat. Van, aki érteni fogja anélkül is, gondolom. Ha szeretné.
Persze kívülről mindig kurvára könnyű - ha nekem mondana valaki ilyesmit, valószínűleg arconröhögném.
Talán egy másik világban megtenném most is. De helyette csak csendesen mosolygok, amíg ő körbepillant, és kissé elfordítom államat, mintha csak rejtegetni szeretném jókedvem kezdetleges foszlányát - azt, ahogy szélesebbre moccan ajkam széle, ahogy rámvigyorog.
Az ilyesmi szokott... aggasztóan kevés ideig tartani, ugye? Ugye.
Folt előbb kapja fel a fejét, még szájában a cipőfűzőm, de éppen cak egy pillanat az egész - a lány már moccan, és van valami... aggasztóan rutinos abban, ahogy eltűnteti a süteményesdobozt a talár alatt. Meg talán mellé abban is, ahogy én egy rövidke pálcalegyintéssel a cigaretta maradványait és puhán terjengő füstjét a folyosóról. Talán még lenne időm végiggondolni, ha nem ragadja meg a kezemet. Elég gyorsan mozdul, én meg vele, szemem sarkából még figyelem, ahogy Folt gondolkodás nélkül utánunk lohol, és... Tulajdonképpen merre is megyünk?
Rendben - valószínűleg én sem üldögélnék tovább halál nyugodtan, sorsomat elfogadva, hogy akkor jöjjenek csak a prefektusok, meg basszanak meg, ha már, de... biztos ez a legjobb megoldás erre? Nem annyira hatalmas ez a folyosórész, és hát nem mondom, hogy az ablak lett volna a legötletesebb megoldás, de talán... Persze, én aztán igazán nem akarok veszekedni a lopakodás meg a tilosbanjárás(és sütés) királynőjével, így inkább csak némán követem, bármerre is húz végig a kastélyban, a macska a nyomunkban, a prefektusi hangok meg talán egyre halkulnak, de... Eléggé valószerűtlen, hogy nem vettek észre, nem? Vagy talán csak rémeket látok? Meg túlszorongom? Basszameg - egészen biztosan nem fognak utánunk rohanni... ugye? Ennyire egyik prefektus sem lehet elkeseredetten kötelességtudó, meg amúgyis...
- Mégis... - azért még mindig suttogok, miiközben körbepillantok. - Hogyan ismersz te ilyen menekülőútvonalakat?
Megvárom azért, amíg ő ítéli meg, hogy mostmár biztonságos lassítani - akkor várok pár pillanatot, hogy levegőhöz jussak. Egész gyakran járok futni, persze, de... olyankor általában fel vagyok rá készülve? Valamennyire? Meg mondjuk nem tartok tőle, hogy utánamkap egy prefektus - meg nem szorítják közben úgy a kezemet, hogy mindjárt felmondja az érrendszerem a szolgálatot. Esetleg.
- Rendben... tudod mit? - Kifújom magam, közben azért hátrapillantok a vállam felett. - Sajnálom. Kételkedtem benned pár pillanatra -tényleg egy elképesztően griffendéles sztereotípia vagy, Piroska.
Olyannyira, hogy jobb híján már a hirtelen jött becenevet is kiérdemli - talán akkor kevésbé lesz feltűnő, hogy még a nevét sem tudom.

Eperke

2005. március
Éjszaka

"Just like each star is unique yet makes the universe what it is,
the light in you makes you who you are."

Kellemesen jóízűen felnevetek a gondolatra, ahogy a tanári tele van plakátolva a renitens diákok posztereivel, többek között az enyémmel is. Nagyon abszurd, felettébb nevetséges, de ugyanakkor akár még elképzelhető gondolat. Gondolataimban a négy fal a négy házat takarja, egyik falon vannak a Hugrabugosok (ezt egy viszonylag üres falnak képzelem el, vagy pár ember arcképe teríti be az egészet, mert úgy ragasztgatják fel a posztereket, mint strigulákat), velük szemben a Hollóhátasok (talán ez a legüresebb fal), majd a két hosszabb falon egymással szoros versenyben a Griffendél és a Mardekár.
- Nem aggódom, mert akkor sem lennék egyedül. Biztos vagyok benne, hogy a te fekete-fehér profilod is ott leledzik az enyém mellett - mondom felderülve, ahogy sikeresen el is tudom hessegetni Robert újfent beúszó képét azzal, ahogy a Körözött falon Sky és az én képem egymás mellett díszelegnek.
Szerintem Skylar el sem tudja képzelni, mennyire hálás vagyok neki. A jelenlétéért, hogy eltereli a gondolataimat, hogy megnevettet.

Csendben meghallgatom amit mond, és őszintén szólva, be kell lássam, hogy talán igaza van. Legalábbis magamból kiindulva, engem biztosan nem zavarna, ha a barátaim akár a legapróbb, legjelentéktelenebb(nek tűnő) problémáival felkeresnének, sőt, örülnék neki, és boldogan segítenék is. Lehet, ha ezt így nem hallom, és főleg nem tőle, akivel igazából nem is vagyunk jóban, de legalábbis nem ismerjük túl jól egymást, el sem hinném. De így külső szemlélődőként neki muszáj is elhinnem, mi oka lenne rá, hogy valótlant állítson? Annyi bizonyos, hogy ez a beszélgetés nagyban segít abban, hogy elhatározzam: mielőbb beszélni akarok erről Ophi-val, csak... lehetőleg nyugodt körülmények között.
- Köszönöm...Sky - úgy érzem ennél többre nincs szükség, ezzel mindent elmondtam amit csak lehet. Pár pillanatig csend telepszik közénk, de nem az a tipikus nehéz, nyomasztó kínos csend, hanem talán valami sokkal bensőségesebb, ami egy meleg ölelésben tartja a feleket. Legalábbis én így érzem, még arról is megfeledkezem közben, hogy eddig fáztam.

Majd a pillanat megszakad, menekülésre kényszerülünk. Rutinos rókaként ügyesen elslisszolunk mellettük, de azért hallom, hogy követnek, legalábbis megpróbálnak egy ideig. Az évek alatt elég jól megismertem a kastélyt, felfedeztem magamtól nem egy titkos átjárót, rejtett folyosót, titkos szobát, így egy ilyen mások számára ismeretlen útvonalat meg is mutatok neki. 

- Ezt a helyet fáklyás körnek hívják - mondom nem is igazán a kérdésre válaszolva, ahogy az egyik falon lustán pislákoló lángú fáklyát elfordítom egy negyeddel, mire kinyílik egy titkos ajtó a falban. Be is vonszolom magam után, s jelenlétünkre a folyosó fáklyái egymás után sorban kigyulladnak, mutatván az utat. - Tudod, ha valaki túl sokat sétálgat egyedül a kastélyban, esetleg túl sokat szórakozik Hóborccal, előbb utóbb ilyen kincsekre bukkan - kacsintok rá a fáklyák meleg fényében. Elindulunk, közben azért fejben számolok is, majd a tizenhetedik fáklyánál megállok, és ugyanúgy elfordítom, megnyílik egy újabb ajtó és kilépünk a már Sky számára is ismert folyosóra. Hallgatózom kicsit, de se lépteket, se neszeket nem hallok, így kiléphetünk a folyosóra és hagyom kicsit szusszanni. Nekem is kipirultak az orcáim, lihegek is mellé, de valahogy talán kívülről úgy tűnik, jobban bírom mint ő. De lehet csak az adrenalin.

Kell egy kis rövid hatásszünet, amíg a fülemben vadul dübörgő vértől tompábban érzékelhető mondatai eljutnak az agyamig és fel is fogom őket. Griffendéles sztereotípia. Piroska. Ezen akaratlanul is derülök egy jót. Nem tudom, honnan jött neki az ötlet, de valahogy mégis megtetszik egyből, annak ellenére is, hogy a Piroska és a Farkasban mindig a farkasnak szurkoltam. Még ott vannak a mosolyráncok a szemeim sarkában, mikor meghallom azokat a bizonyos összetéveszthetetlen lépteket a sötét folyosón.
 - Ez Friccs lesz! Gyere! - ismét megragadom a karját, majd halványan pislákoló lumos fényével megindulunk a lépcsőkön. Aggódhatna, hogy elfordult a tornyunk felől az orrunk előtt a lépcső, de én halál nyugodtan rángatom egy újabb titkos útvonalra, s előbb-utóbb kilyukadunk a Kövér Dáma előtt. Elmormolom gyorsan a jelszót, s amint bezárul mögöttünk a portré ajtó, nevetek egy jót az egészen. Így jön ki az adrenalin és az elfojtott izgalom belőlem.

- Nos Sky... úgy gondolom erre az estére te is kiérdemelted a tiszteletbeli griffendéles sztereotípia címet! - vigyorogva feltartom a tenyeremet egy pacsira. Mostanra teljesen elfelejtettem, miért is voltam a csillagvizsgáló toronyban, csak a közös tilosban járás és a sikeres menekülés okozta örömöt és izgalmat érzem. Így hát hálám jeléül neki is adom a teljes brownie-s dobozt, amiben még van jó pár sütemény. Végezetül pedig, mivel látom rajta, hogy ő is kellőképp kifáradt, hagyom neki, hogy nyugovóra térjen, s hamarosan egy kis éjjeli snackelés után én is hasonlóképpen teszek. Ma este mosolyogva alszom el, és még álmaimban is Sky-jal menekülök vihogva Friccs bácsi és Mrs. Norris elől.

Köszönöm a játékot!