+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  2000/2001-es tanév
| | | |-+  A Királyság egyéb részei
| | | | |-+  Roxmorts
| | | | | |-+  Elhagyatott játszótér
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Elhagyatott játszótér  (Megtekintve 3580 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2019. 05. 18. - 20:01:19 »
0




A Szellemszállás felé menet, az Antikvárium mögötti utcában, sok lakatlan ház mellett elhaladva egy mugli játszótérre hajazó kis lepusztult placc árválkodik, egy hippogriff-formájú fél libikókával és egy sárkány-nyakra formázott, beszakadt, törött csúszdával. Az egyetlen épen maradt (vagy megjavított) elem a levegőben lógó két hinta. Felfüggesztésük nincs, néha magányosan himbálóznak a piros deszkák. A hugrabugos Jenny azt mesélte, hogy múltkor, mikor beleült az egyikbe, az felemelkedett egészen magasra, és körberepülte egész Roxmortsot!
Naplózva

Kashmir Echo
Eltávozott karakter
*****


mirr-murr

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2019. 10. 07. - 22:35:16 »
0

Na mi van, segítsek?
✰✰✰
2000. szeptember 03.


♡a magányos Stella♡




18+, mert csúnyán beszélek, de jól áll



Én lettem az, akit mindig ugráltatnak. Legutóbb a szeszélyes gyilkosság. Aztán a csatornás gyilkosság. Most meg ez. És ez ráadásul nem is gyilkosság. Beszarás.  Egy csajért kell ide kutaznom. Behalok. És megint az van, hogy keressem meg. Na meg persze teli van az egész egy fura vásárral mivel, és bár estefelé jár, nincsan dugig nyomva idegesítő kölykökkel, de annál több bólkászó felnőtt kerül úton útfélen az utamba.Rajtuk igyekszem átvágni, kissé ingerülten morogva.
- Engedjél már el, na, attól még, hogy ilyen tasla nagy alak vagy, szoríthatál utat másnak is - modom egy nagyobb darab fickónak és átnyomakodom rajta. Leselkedek és unatkozom, aztán végül megtalálom a lányt, aki megsebzett. Úgy néz ki, nagyon meg van szeppenve, és valami olyasmit motyog, hogy rátámadtak és nem is tudta, hogy hirtelen mit csináljon, ezért sikított, és ezért még meg is vágták késsel, és hablatyolt valami arról, hogy ő most végzett a suliban és nem igazán volt erre felkészülve, meg ilyen veszélyes ez a varázslóvilág, és a többi, én meg inkább felpofoztam, hogy nyugodjon meg, mert már kezdett idegesíteni. Azt még sikerül kinyomozni, hogy vannak olyanok, akik egy bizonyos sötétlila köpenyes alakot láttak hébe-hóba felbukkanni, hol itt, hol ott. Én pedig nekikezdhetek üldözni ezt az erőszaktevőt. Azért remélem nem szándékozik ez is megerőszakolós-gyilkosságos mészárlásba kezdeni, mint a maszkos társa Heartfordshireben.
Végül csak kikötök a játszótér előtt, ahol egy lány van, aki meglehetősen furán, áll ott. AHogy oda érek, hogy jófejségből megérdeklődjem mi a helyzet, észreveszem, hogy vérzik.
- Na mi van, segítsek? - szalad is ki a számon a kérdés. - Kriminálpszicho-mágus vagyok, a Minisztériumból. Csak lazaság, hadd nézelek - mondom és már vizsgálom is a sebét. Egy hegesítő búbájjal el is tüntetem a sebeket. Nem olyan mély, maximum fájdalmas és véres, de ezt még az én minimális elsősegély tudásommal is el tudom látni.
- Ki támadt meg? csak nem valami sötétlila köpenyes alak? - rohamozom meg a kérdésekkel, aztán rájövök, hogy talán kicsit hagyni kéne, hogy felocsúdjon, és inkább megvárom a reakcióját.
Naplózva


Stella P. Campbell
Eltávozott karakter
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2019. 11. 03. - 11:40:56 »
+1

Miért pont engem?


Kashmir Echo
2000. szeptember 03.

De szeretem az esték. Olyan nyugodtak és kellemesek. Ilyenkor legalább nem rohangál az utcákon annyi ember, mintha valami örültek lennének. A boltok is tele vannak, még csak a kirakatokat megnézni sem lehet. Nem értem mi van manapság a varázsló társadalommal, olyanok, mint valami kisgyerekeke. Mindenki a legújabb dolgokra vágyik és azt akarja megszerezni mindenképpen. Áh. Mindegy is.
Én nagyon örülök, hogy most itt lehetek, még mielőtt vissza kellene térnem a Roxfortba. Jaj a Roxfort, mennyire hiányzik már. Ott legalább önmagam lehetek, és olyan dolgokat tanulhatok meg, amelyek fontosak az életben. Igaz már régóta tanulója vagyok az iskolának. Én mégsem emlékszem mindenre ebből az időszakból. Olyan, mintha kitörölték volna az emlékezetemet. Tudom nagyon szőrnyű, de én már hozzá szoktam, hogy minden és mindenki olyan mintha újdonsült lenne. Szerencsére sikerült felzárkóznom a többiekhez, így hatodévesként folytathatom idén a tanulmányaimat, aminek nagyon örvendek.
Gondolataimba merülve fordulok be az egyik utcán, amikor megpillantok egy ijesztő alakot. Felszisszenek meglepettségemben. Főleg az után, hogy az alak felém szalad. A következő érzetem egy éles fájdalom a karomban. Lepillantok rá és látom, hogy piros vér folyik végig rajta egyenesen le a földig. Még csak időm sem volt felkiáltani, csak odakaptam a karomhoz.
Valaki megjelent és elijesztette az alakot. Fogalmam sincs ki lehetett. Csak az a gondolat kering bennem, hogy miért pont én lettem a célpont. A megmentőm is hamar lelép a színről, nem is értem miért. Így hirtelenjében egyedül állok az utca közepén, véres karral. Tök fura látványt adhatok. Most meg mihez kezdjek.
- Na mi van, segítsek? -figyelek fel egy hangra, épp mellettem - Kriminálpszicho-mágus vagyok, a Minisztériumból. Csak lazaság, hadd nézzelek - na ebből csak annyit értettem, hogy nézzelek.
- Hhhh??? - vágok egy igencsak érthetetlen pofát. Ám ő hirtelen elkapja a karomat és vizsgálgatni kezdi. Majd egy bűbájjal helyre rakja a sebet, már nem is látszik. Kissé megrázom azt, hogy lássam mennyire jött helyre. - Köszönöm. - válaszolom halkan és kedvesen.
- Ki támadt meg? csak nem valami sötétlila köpenyes alak? -  olyan gyorsan tér át a következő kérdésre, hogy még arra sincs időm, hogy jobban megnézem a lányt. Nagyon hiperaktív azt látom. De én még nem tudom tartani vele a tempót. Épp most sebesített meg egy örült alak, még csak fel sem tudtam eszmélni, hogy mi történt. Nagy levegőt veszek aztán kifújom.
- Igen. De te ezt honnan tudod? - teszem fel a kérdést, de aztán rögtön meg is bánom és mielőtt szólhatna újra megszólalok. - Nem. Várjunk csak egy picit. Annyit már tudok, hogy te valami kriminálpsziszi izé kriminálpszichológus vagy micsoda vagy. -  hadarom le - De hogy kerültél ide?   - tudtommal senki nem értesítette őket. - Mi a neved? És ki volt az az alak, aki megtámadott?      
Naplózva

Esther Doyle
Eltávozott karakter
*****


üvegszilánk

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 04. 23. - 21:51:22 »
+2

Aiden

2001. május eleje



nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.

A testemhez nyomódott és rám nehezült. Közel volt. Túl közel és mégsem eléggé. Nagy levegőt vettem, pillantásom az övét kereste, de tekintete minduntalan kitért kékjeim elől, és én összeráncolt szemöldökkel követtem a falut pásztázó pillantást. Kedvem lett volna tenyeremet arcára simítva magam felé fordítani azt, de mozdulatlan bénaságban igyekeztem felfogni a tényt, hogy tényleg itt van.
Velem. Rajtam. Az illata, az a nyugalmasan sötét aurája betöltötte a teret, bekúszott a pólóm alá, végigszaladt a gerincemen és a pihék égnek álltak a nyakamon tőle. Nem tudtam mit magyaráz mögötte a nő a teaházból és nem is érdekelt. Egyszerűen csak érezni akartam őt. Látni a pillantását, és előbbi aurát követő kezet, ami régen szintén lágyan csúszott a fölsőm alá. De ez már mind a múlt volt. Én mégis fürödtem a régi idők gyönyörűségében.
Mélyet haraptam a falu levegőjéből, amint megszűnt a nyomás, de pár pillanatig úgy maradtam, a földön fekve, lentről figyelve az alakját, igyekezve egyszerre befogni minden apró részletét, mégis összerakni a képet egyetlen egyénné. Aztán a kő hidege gerincembe hasított, és megrezzenve ültem fel, hogy egy pillanatnyi tétovázás után elfogadjam a felém nyújtott kezet.
- Jól vagy? - nem hittem volna, hogy a hangja ennyi idő távlatából is ilyen hatással lesz rám. Mégis úgy tűnt, hogy ami az emlékeimben élt, az csak gyenge utánzata volt a valónak. A kezét még mindig nem engedtem el, és közelebb akartam lépni hozzá, mégis mintha a földbe gyökerezett volna a lábam.
- Igen - bólintottam még mindig tétovázva, miközben szemeimmel ismét csak próbáltam elkapni a pillantását.
És te?
Nem mertem megkérdezni. Nem jöttek a szavak, mert egyszerűen nem tudtam megfogalmazni mit is akarok és ez a két szócska olyan… kevés lett volna. Elszállt volna a széllel, mert elvette volna a súlyát valami, amiről talán mi sem tudtunk.
Megrezzentem a hirtelen mozdulatára, és ösztönösen húztam volna magamhoz a kezem, mintegy védekezőn. De mégis ki ellen? Ám nem engedte, mert szorosan tartott és húzott magával, én meg csak mentem gépiesen egyre közelebb és közelebb húzódva. És a kezei rátalálnak a vállamon az ismerős, megszokott helyére, mégis.. mindig is jobban szerettem, mikor a derekamat ölelte, mert akkor azt éreztem, tényleg akar engem. Tényleg akarja, hogy hozzá tartozzak. Szorosan, soha-el-nem-engedőn és birtoklón. Követtem a tekintetét a kastély felé, de kirázott a hideg.
Nem a falak képétől. Hanem attól a kifejezéstelen, rémisztő tekintettől ijedtem meg. Mert egy egészen rövid pillanatig nem ismertem az arcot. Még akkor sem, ha a fejemben egyre azt ismételgettem, hogy minden rendben lesz, hogy minden lehet a régi, mert… mert itt voltak mind a ketten. De meddig hazudhatok magamnak? Nem voltak itt. Már régen nem.
- Szóval, gondolom beszélgetni akarsz… - bizonytalanul bólintottam. Tényleg ezt akarom? - Beülhetünk valahova, ha akarsz, csak ne abba a Puddifoot hülyeségébe... Létezik az még egyáltalán?
Felkacagtam, és egy kicsit azt éreztem, hogy enyhül az a baljós szorítás a mellkasomban.
- Létezik, persze, hogy létezik, és valószínűleg tele is van - el sem tudnám képzelni, hogy Puddifoot megszűnjön.. A világ egy kis túlcsordulóan rózsaszín szelettel lenne kevesebb. És akkor mégis hogyan aggódhatna minden egyes kamasz fiú a randi előtt, hogy a lány akar-e odamenni vagy sem? Megráztam a fejem. Jobb ötletem támadt. Nyugalmat akartam és azt, hogy csak rám figyeljen. Önző módon csak és kizárólag azt akartam, hogy belém kapaszkodjon és engem lásson.
Talán mert mindig is azzal hitegettem magam, én majd jót teszek neki.
Lassan indultam meg magam után húzva. Ha hagyta, akkor nem engedtem el a kezét, azóta kapaszkodtam bele, hogy felsegített a földről. Mert féltem. Féltem, ha engedek az ujjaimon, akkor végül csendesen kisiklik közülük. Köddé válik és csak a füstöt markolom majd, ami csípi a szemem.
Nem értettem, hogy eddig miért nem vettem észre mennyire kellett nekem ahhoz, hogy létezzek. Hogy lélegezzek. Éppúgy, mint Ben. Sosem tudtam dönteni, és mindig is túlzottan akartam mindkettőjüket. Örökké.

Sosem kedveltem igazán a játszóteret. Talán a hátborzongató hangulata miatt, vagy csak a lehangolt magány érzése nem tetszett.. Nem tudom. Mégis úgy éreztem, hogy most ez illik hozzánk a leginkább. Mert éppen olyanok voltunk, mint a semmiben függő két hinta. Bizarrul himbálóztak a szélben, és csak halk nyikorgásuk törte meg olykor-olykor a csendet.
Megálltam és szembefordultam vele. Veled. Mert egy ideig igenis csak nézni akartalak. De az ujjaim még mindig nem engedtek és makacsul fonódtak a kezedre. Mert nem féltem, hogy bemocskolsz, mert talán azt akartam, hogy tedd meg.
Szabadon maradt kezem ujjait felemeltem és végigsimítottam az ujjhegyemmel az arcodon. Végig az állad vonalán, óvatosan, lassan, és közben ha hagytad, belemélyedtem a pillantásodba. Féltem. Megint féltem, de már nem tudtam megmondani, hogy mitől.
Végül az ajkadon állapodott meg a mozdulat. Ott felejtettem a kezem, miközben hosszan fújtam ki a levegőt és csak azon gondolkodtam, hogy szeretném lecsókolni onnan az összes kérdést és összes választ. Lecsókolni addig, míg már csupasz lélekkel állhatunk egymás előtt.
És akkor aztán tudtam.
Tudtam, hogy attól félek: sosem engedsz már újra közel. Nem bújhattam abba az ölelésbe, hogy a köztünk lévő csend többet mondjon minden szónál. Mert a csendjeink most elbeszéltek egymás mellett.
Látod, Ben legalább tombolt.
De mit sem ért ez a tombolás a Te csended nélkül.
Naplózva

Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 04. 24. - 15:28:23 »
+2




Broken boy;
Tell me what it's like to burn



2001. május eleje
style


Esther


Nem nézek rá. Nagyon sokáig nem nézek rá.
Annyi oka lehetne; nem akarom, hogy lássa a szemem? De hisz már látta. Ez olyan dolog, amit nem tudok takargatni. Attól félek, hogy a lelkembe látna? A francba is, nem. Képtelenség... Hiszen sosem tudna olyan mélyre fúrni, hogy megtalálja. Hiszen még én magam sem találom. Talán már nincs is lelkem. Talán kiveszett belőlem, azalatt a sok kegyetlen év alatt... Talán kiveszett belőlem a gyilkosságokkal és a szenvedéssel, talán kiveszett, amikor saját magamnak szaggattam szét félig a csuklómat, de talán már abban a pillanatban kiveszett, amikor ott feküdtem félkábán, saját hányásom és vérem ízével a nyelvemen, és tudtam, akkor már jól tudtam, hogy megtettem. Hogy elvettem... Hogy elvettem az életüket. Hogy nincsenek többé.
Figyelem az iskola épületét, és elképzelem, ahogy Chrissie besétál. Már a vonatúton összebarátkozott volna egy csomó lánnyal és fiúval, az én legnagyobb bosszúságomra, dehát annyira gyönyörű volt... Egy hercegnő, akire várt, hogy valaki királynője legyen. Ott volt előtte. Annyi minden ott volt előtte.
Mindent elvettem. Hogy lehetett volna azután lelkem?
De talán már a születésem pillanatában elveszett. Hiszen nem voltam ostoba, egész gyerekkoromban éreztem, hogy más vagyok, valami nem passzol. Reménykedtem, hogy ez a Roxfortban megjavul. Hogy a süveg úgyis olyanok közé oszt, akik hozzám hasonlóak. De hamar rá kellett döbbennem, hogy közéjük sem illek.
Persze, úgy tettem, mintha... Egész életemben úgy tettem, mintha nem lennék más, mintha nem lennék különc. Mintha minden rendben lenne. Ez máig sem változott, pedig annyi... annyi dolog változott.
Mi maradt vajon belőlem, ha már akkor sem volt lelkem? Mi vagyok én most, ha már akkor sem voltam semmi?
Lepillantanék Estherre, de nem teszem. Talán ő emlékeztetne... De nem akarom, hogy emlékeztessen. Nem akarom, hogy ő.
Nehezen lehetett elérni a dühömet, de ha valaki a büszkeségemre tapintott rá, az könnyedén működött. És én haragtartó voltam. Olyan, akiben sosem alszik ki teljesen a parázs. Nem úgy, mint Benjamin. Őt olyan egyszerű volt kiengesztelni. Hiszen engem sem gyűlölt, pedig kellett volna. Szarrá kellett volna vernie, amikor felbukkantam. Apró, véres darabokra kellett volna szednie...
De nem tette, nem tetted meg, Benjamin, de miért hagysz még te is ebben a bőrben szenvedni?
Mindig is Esther volt az, aki egyszerre összekötött és elválasztott minket Benjaminnal. Emlékeztem minden egyes pillanatra, amikor az ő nevén hívott. Pedig tudta... Mindig is meg tudott minket különböztetni egymástól. Mert talán ő látta, látta, amit mások nem. Látta a már akkor is köztünk húzódó árkokat.
És mégis mindkettőnket akarta. Mert képtelen volt beérni egyikünkkel, mert képtelen volt elfogadni, hogy ami egyikünkből hiányzik, az a másikunkban tökéletesen megvan.
Nem nézek rá Estherre. Mert akármi is történt akkor, akármit is tett velünk... Nem érdemli meg, hogy lássa... hogy lássa, hogy miféle szétszaggatott, feketére száradt vérben fürdő üresség lett belőlem.
Senki sem érdemli meg.

A játszótér sötét képe is annyira ismerős, és talán ez változott a legkevesebbet azóta, hogy eltűntem. Hogy meghaltam a világ számára, és egy kicsit saját magamnak is. De ez a hely még mindig ugyanolyan. Elhagyott, szürke, és kissé talán riasztó. Nem olyan hely, ahol az emberek szívesen engedik játszani a gyerekeiket.
De téged most nem érdekel, te ide akartál engem hozni. Én meg csak jöttem utánad... Nem voltunk fura kép a falu számára. Egy gyerek hátba is veregetett, hogy "Fraser", de tudtam, hogy ő Benjamint akarta hátba veregetni. Én meg nem csodálkoztam volna, ha amint megérint, úgy húzza el a kezét, mint aki megégett.
De valahogy Esther sem ég meg. Pedig már annyi ideje fogja a kezem, hogy szinte fáj az érintése. De nem enged el, én meg azért is felsandítok az ég felé. A szürke felhőket figyelem, amikben mint ha itt még kevesebb élet lakozna, mint a falu épületei felett.
Ne, Esther, ne kérd, ne kérd, hogy rád nézzek. Ne akarj engem nézni. Ne akarj hozzámérni.
De ujjai megtalálják arcomat. Selymes, puha, és az illata... Teljesen körbeleng, szinte érzem, ahogy beszívja a ruhám. Csak az ő ruhája ne szívja be az én sötétemet.  
Elhagyja számat egy apró sóhaj, és lebiccentek feléd. Hagyom, hogy rám nézz... De tudom, hogy nem látsz. Tudom, hogy te csak a régi Aident látod, pedig őt sem ismerted igazán. Senki sem ismert igazán... kivéve egy embert, de őt meg úgy löktem el magamtól, mintha félnék, hogy követ a tűzbe.
A francba is, talán meg is tette volna.
Végigpillantok az arcán, ami három év után is alig változott. Ugyanaz az ártatlan, kék tekintet, mintha csak rám várt volna. De hogy is várt volna? Hiszen én s halott voltam, csak mint a testvérem és az apám.
Újabb sóhajt fogok vissza, ahogy ujja eléri a számat. És azt kívánom, bárcsak menne... Legalább egy picikét. De nem. Nem váltja ki azt, amit ő szeretné, hogy kiváltson. Nem... Éget az érintése, és már fáj.
Pedig szomjazom. Ellenállhatatlanul szomjazom... De nem a csókjára, hanem a cigaretta megnyugtató füstjére.
Elhúzódom tőle, hagyom, hogy keze lehulljon az arcomról. És elhúzom a kezemet is, mert úgy érzem, ketrecben tart az érintésével. Úgy érzem, olyan dolgokat vár el tőlem, amiket nem tehetek meg. Még érted sem, Esther, nem, érted pláne nem. Hol van most Benjamim, hm?
Lépek egyet hátra, és feltámadó kellemes szellő felé fordítom arcomat, miközben előhalászom zsebemből a cigisdobozt meg a mugli öngyújtót. Valahogy az évek során túlzottan hozzászoktam a használatához, és talán egy kicsikét attól féltem, ismerve a pálcámat, hogyha azzal próbáltam volna meggyújtani a szálat, felrobbantam volna.
És újra eszembe jut a bal csuklóm, hogy a szám rándul egy aprót.
Ajkaim közé lököm a szálat, hogy aztán tűzbe mártsam a végét, és figyeljem a pár pillanat múlva ajkaim közül kiszökő füstöt. Talán bűn ezt a finom kókuszillatot beszennyezni a dohányommal, de úgy érzem, fulladozom.
Azért elfordulok tőle, és figyelem a távol képét, legalább néhány pillanatig. Ügyelek rá, hogy ne felé fújjak, még ha már a szelet nem is tudom irányítani.
- Szóval? - Hangom igazából nem is több, mint egy kis morranás. - Biztos baromi sok kérdésed van. Tessék, itt vagyok. Támadj csak le, én jobban bírom a strapát, mint a testvérem.
Vetek rá egy kissé lapos pillantást, aztán ismét fordulok, és lazán egy kis asztalhoz sétálok, hogy felüljek rá, egyik lábamat pedig a hozzá tartozó padokra pakoljam.
- Persze, talán már nincs is szükséged kérdésekre. Gondolom Benjamin már mindent elmondott.

Naplózva

Esther Doyle
Eltávozott karakter
*****


üvegszilánk

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 04. 30. - 16:03:55 »
+2

Aiden

2001. május eleje



nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.

Amikor először megpillantottam a Fraser ikreket még nem sejtettem, hogy ennyire nagy hatással lesznek az életemre. Nem tudtam, hogy nem az fogja a legnagyobb gondot okozni, hogy melyiküket válasszam, hanem az, hogy nem is akarok választani. Hogy egyáltalán el sem jutottam odáig, hogy mérlegeljek.. elképzeljem azt milyen lenne csak az egyikükkel vagy csak a másikukkal. Mert lassan már nem tudtam meghatározni az életet másképp, mint a hármunk kontextusában. Ők értelmüket vesztették egymás nélkül én pedig nélkülük. Ilyen egyszerű volt. És valahol mélyen eltemetve tudtam, hogy ezzel mindhármunkat, de leginkább magamat ítéltem szenvedésre. Márpedig a mártír szerepére még nem álltam készen.
Zavart, hogy kerüli a pillantásomat. Hogy követelőző, átható kék szemeim elől menekül. Mégis mitől félsz Aiden? Mit láthatnék? Mi az, amit ennyire akarok kutatni, hogy ujjaimmal simítok végig a vonásaidon?
Éreztem a sóhajt, ami kiszökött ajkai közül, és megborzongtam. Melegnek kellett volna lennie, mégis a sötét halál illatát hordozta. És amikor végre rám nézett, és tekintete az arcomat figyelte, nem tudtam kiolvasni mögüle semmit. Mert nem láttam bele, nem értettem meg a gondolatait. Ha én nem is változtam sokat, ő igen. Nem tudnám megmondani, hogy pontosan mi tűnt el belőle. Mert nincsenek konkrétumok csak mintha az elmosódott körvonalak lennének homályosabbak és sötétebbek. De mi van, ha ez a sötét végig ott húzódott az orrom előtt? Ha ez volt minden vonzalom oka? Az a sötétség, amit mégis elsőként taszítanék el magamtól. Mert az én elemem a napfény, igaz? Csak jó akarok lenni. Jó másokhoz és magamhoz. Akkor mégis hogyan lehetséges, hogy ez a baljós borongás így húz magához. Úgy vonz, hogy ő talán nem is akarja.
Nyeltem egyet, mikor elhúzódott, már-már fájdalmas volt, ahogy a karom üresen hullt vissza a testem mellé. Mert most céltalan lett. Ujjaim engedtek a kérésnek, és hagytam, hogy kezemből is kihúzd magad. Még akkor is, ha oda, hol bőrünk összeért a hiány fészkelte be magát. Kapkodtam volna az üres levegő után, utánad, a füstöd után, de tudtam hajlékonyan, félelmetes ügyességgel térnél ki előle. Előlem.
De miért Aiden? Miért érdemlem ezt?
Hát nem látod, hogy újra csak szeretnék beléd bújni. Hogy szeretném hallgatni, amint a levegő ki-be jár az orrodon? Csak szeretném érezni azt az izgalmat, mint mikor lopott perceinkben kettesben maradtunk. Ben nélkül.


Belém sajdult a képe. Ahogy ott állt, ajkai közé illesztett cigarettával nézve rám. Elfordult. Mi a baj? Csak nem az, hogy nem tudsz már rám nézni? Hiszen itt állok, ismét itt állok, és ugyanaz vagyok aki régen. Ugyanaz, aki egykor talán fontos lehetett. De mégsem annyira, hogy te magad keress meg. Talán mindig is inkább Benhez kellett tartoznom. De már nem tudtam meghatározni a helyem ezen a hullámvasúton.
- Szóval? - Megint nyeltem egyet. - Biztos baromi sok kérdésed van. Tessék, itt vagyok. Támadj csak le, én jobban bírom a strapát, mint a testvérem.
Megráztam a fejem. Hirtelen egyetlen kérdést sem tudtam kinyögni abból a töménytelen sok szóból, ami a nyelvemre tódult. Karjaimat keresztbe fontam a mellem előtt, és most rajtam volt a sor, hogy az arca helyett minden mást figyeljek. A hintákat, a talpam alatt húzódó föld mintáját. Bármit. Jobb cipőm orrával még egy kavicsot is megrugdostam kicsit. Mikor újra felpillantottam, már az asztalon ült. Olyan elképesztően lazán vetette fel a lábát a padra.
De a szavai eszembe juttatták, hogy miről is beszélünk éppen. Felrémlettek előttem a szörnyű szavak, amiket annak idején Ben ajkai formáltak. Újra és újra lejátszódott előttem a kép. Egy olyan rémes este képe, amit én át sem éltem. Mégis a szavakon keresztül azt éreztem, hogy ott voltam. Pedig semmi jogom sem volt így érezni. És azt is tudtam, ha tényleg… tényleg ott lettem volna, azt nem élem túl. Vagy ott halok meg, vagy csak beleőrülök. Mert nem bírtam.
Lehunytam a szemem, igyekeztem elhessegetni a tényeket, azokat, amiket elsőre fel sem fogtam, azt a történetet, amit talán sosem akartam hallani. Miért nem alakulhatnak jól a dolgok, minek kellett ez az egész rohadt háború, és miért… Pislogtam párat ahogy kinyitottam a kékjeimet, mert érzem, hogy lassan kezdenek megtelni könnyekkel.
- Persze, talán már nincs is szükséged kérdésekre. Gondolom Benjamin már mindent elmondott - megint megráztam a fejem. Nem mertem közelebb lépni, mert az a hamisan csengő szó visszhagzott a fejemben.
Gyilkos, gyilkos, gyilkos.
NEM! Te nem lehetsz… Az nem te… szükségem van a nyugalmadra és az nem lehet, hogy…

- De nem az ő szavaira vagyok kíváncsi Aiden - még magamnak is nevetségesen erőtlennek tűnt a hangom. Megköszörültem a torkom. - Miért? És hogyan? És mi történt, és hogyan lehet, hogy most itt állsz?! - Minden egyes mondat végén egyet léptem felé, hogy végül megálljak előtte, karba font kezekkel, összepréselt ajakkal várva azokat a válaszokat, amik elől legszívesebben elmenekültem volna. De nem értem hozzád. Nem nyúlt ki érted a kezem, nem fúrtam arcomat a válladba, arra várva, hogy kezeid rátaláljanak szőke tincseimre és lágyan simítsák végig azokat.
Mert talán ráébredtem, hogy valami mégis megváltozott. És ez a másság közénk férkőzött, és az újra feltámadó félelmem már nem engedte meg, hogy az az Esther legyek melletted, mint régen.
- Miért jöttél vissza? Mit keresel most itt, és… és mi lesz ezután? És miért, és miért, miért?… - elfordultam tőle, mert a zihálásom egyre erősödött és örültem, hogy a kezeim meg tudtak kapaszkodni egymásban így fékezve a remegést. Hosszan fújtam ki a levegőt, és egyetlen egy könnycseppnek engedtem csak utat. Többnek nem.
Szükségem van rád, Aiden.
- Szükségem van rád - a suttogásom csak elhaló sóhaj volt. Egy olyan sóhaj, amit elvitt a szél. Legalábbis ebben reménykedtem. Mert abban határozottan biztos voltam, hogy ezt nem akartam kimondani. Nem kellett volna kimondanom, mert annyira igaz volt, hogy fájt. Fájt, legfőképpen azért, mert féltem attól, eltaszít magától. És akkor már nem kapaszkodhatok majd belé. És nekem egy nem elég…
Hátravetett fejjel emeltem arcom az égre. Lehunytam a szemeimet. És egy egészen rövid, rémisztő pillanatig átfutott a fejemen, hogy mennyivel könnyebb lenne… ha én lennék halott. Mert akkor nem lenne fájdalom, nem lenne félelem, nem lenne eltaszítottság. Nem lenne semmi.
Naplózva

Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 05. 04. - 12:51:52 »
+2

Broken boy;
Tell me what it's like to burn



2001. május eleje
style


Esther


Olyan naiv vagy, virágszálam... Mindig is az voltál. De mégis... egy kicsit azért csodállak, egy egészen kicsit. Ahogy egész kölyökkorunkat végigszőve játszadoztál, mert neked nem volt elég... Nem volt elég. És most sem az, igaz? A francba is. Pedig meghaltam. Eltűntem. Három éven keresztül... Még a saját testvérem is halottnak hitt,  pedig ő volt az egyetlen, aki érezhetett volna valamit, akiben feltámadhatott volna az a sajgó, sötét keserűség, miután először kinyitottam felemás szemeimet.
Talán az egész nyitja az volt, hogy én is halottnak hittem magam. Még azután is, hogy felkeltem annak a kietlen, üres tájnak a közepén, ahogy ujjaim belemartak az alattam futó véres sárba, hogy üveges tekintetem próbált valami támpontot találni, de minden olyan szürke volt és homályos, minden egybefolyt, mint csak a hányás és a vörös vér keveréke, ami ott volt mindenhol... A hátamból indult, és rátapadt az arcomra, a kezeimre és a ruháimra, az átok által szétszaggatott felsőmre. És ott hevertem. Biztos voltam benne, hogy ez a Pokol. Mert közben hallottam... hallottam Chrissie édes hangját, ahogy azt kérdezi: Aiden, miért jöttünk ide? Aideeeen, mi történik? Ahogy apa figyel engem azzal az átható pillantással, és tudja... A francba is, ő tudta! Hiszen egész életemben tudta. Ő volt az egyetlen, aki tisztán látta bennem azt. És ő nem volt meglepett. Sőt, talán már arra is fel volt készülve, hogy én leszek az, aki elveszi az életét... A saját fia... És nem ellenkezett. Annyiszor hajtogatta kölyökkoromban: a sorson nem lehet változtatni, fiam. De valamiért csak engem etetett ezekkel a mély szövegekkel.
A sors? Hiszen én választottam, apa. De ha te tudtad... Miért nem tettél valamit? Miért nem védtél meg a saját mocskomtól, miért nem védted meg Chrissiet az én sötétségemtől? Legalább őt... Miért nem öltél meg azelőtt, hogy én megtehettem volna veletek?
Zokogtam. A francba is, sosem sírtam még annyira előtte... De igazából nem is vagyok benne biztos, hogy sírtam-e egyáltalán. Talán abban a pillanatban, hogy megöltem őket. Az Imperio akarata alatt előtörtek a könnyek... Már-már emlékeztem az ízükre a számban, hiszen az volt az egyetlen dolog abban a pillanatban, ami hozzám tartozott. És semmi más.
Fogalmad sincs, kivel állsz szemben, Esther. Én nem ő vagyok. És talán akkor sem voltam ő, amikor együtt voltunk, mert egyetlen lételemem az volt, hogy maszkok mögé bújjak, és úgy keverjem a lapjaimat, hogy senkinek meg se forduljon a fejében, hogy ez egy lap.
- De nem az ő szavaira vagyok kíváncsi Aiden. - Felhorkanok. Akkor egy gyilkos szavaira, Esther? - Miért? És hogyan? És mi történt, és hogyan lehet, hogy most itt állsz?!
Egy hosszúra nyúló pillanatig csak figyelem őt a barna és fakó szürke kompozíciójával. De ezúttal nem is töröm magam azért, hogy lássam is... Mert inkább nem akarom tudni, mi játszódik le a kis fejedben, virágszálam, sőt, jobb lett volna, ha sosem tudom.
Azt várja, hogy elmeséljem? Fel se tudnád fogni, Esther... Ezt akarom mondani. Hogy nem értenéd meg, mert képtelen lennél elfogadni egy olyan igazságot, ami nem a jósághoz kötődik. Mit szólna, ha elmondanám neki, hogy Ben igazából szart se tud? Hogy nem csak egy Imperio által kínzott gyilkos vagyok, mert önszántamból is megtettem már. Nem kellett hozzá semmilyen bűbáj, de volt, hogy még csak a pálcám sem. Csak a puszta kezem... Hogy aztán végigcsepegjen rajta annak a vére, aki rávett, hogy feláldozzam a családom.
Bűn és bűnhődés, Esther, hallottál már róla?
Végigpillantok rajta, ahogy megáll előttem, összefont kezekkel válaszokra éhezik. Aztán egyszerűen csak arca felé fújom a füstöt, és hirtelen már az sem érdekel, ha a szürke felleg belegabalyodik tincseibe, mert ez a kókusz szinte megőrjít.
- Miért? És hogyan? Esther... Már megint olyat kérdezel, amire igazából nem akarod hallani a választ. - Mintha ki tudná belőlem szedni a részleteket bárhogyan is. Egy egészen rövid pillanatra mélyedek csak bele ezekbe a jegesen csillogó kékekbe, aztán felsandítok az ég szürkeségére, hogy figyeljem, amint a felhők mintha sebesen igyekeznének valamelyik irányba. És már megint kerülöm a pillantását. Mert tudom, hogy igazából fel kéne állnom, és itthagynom, hiszen Benjamin vár rám valamerre... De mégsem visz rá a lábam. Mégsem mozdulok, csak úgy dohányozgatok ott az asztal tetején, mintha minden a lehető legnagyobb rendben lenne. És várok Esther válaszára... Mert már magam sem tudom, mit akarok hallani. Mit akarsz hallani, Aiden? Hogy ő is fél és undorodik tőled? Az a mocskos önsanyargató éned kétségbeesetten vágyik rá... És a többi? Minden más eltemetsz.
Szeretnék rávigyorogni a fontoskodó kis belsőhangomra, üresen és kegyetlenül. Tudod, valahogy túl kell élni.
- Tanácsolhatok neked valamit? Elégedj meg Benjamin szavaival, mert azok legalább csak az igazság szebbik felét mondják el.
Leugrok az asztalról, hogy tegyek néhány lépést távolabb. Mintha csak ki akarnám nyújtóztatni a lábaimat, de igazából csak megint érzem a kókuszt... És nem bírom elviselni. Muszáj menekülnöm, hogy visszatemetkezzek a füstöm sűrűjébe.
- Azt kérdezed, miért nem jöttem vissza hamarabb? Mi lett volna rá az okom, Esther? - Visszasandítok rá és szinte érzem kevéske emberségem olyan mélyre eltemetett lelkében, hogy ezzel belehasítok. Te? - A kastély sötét falai, az ostrom emléke? Netán ennek az emléke? - lebökök fejemmel a bal csuklóm felé, ahol a szín alatt a sötét jegy lapul, bőrömön pedig, a pulóver biztonságos takarásában a pálcám okozta vágások, amelyek hegei sosem gyógyulnak be igazán, aztán becsukom a számat. Menekülsz, Fraser, folyton csak menekülsz az ostoba démonaid elől, és Esther? Ő az egyik legnagyobb démonod.
- Miért jöttél vissza? Mit keresel most itt, és… és mi lesz ezután? És miért, és miért, miért?…
Miért? Őszintén, Benjamin miatt. Nem volt más oka. És még így is, ennyi év távlatában, akárhányszor a kastély árnyai felé pillantok, elkap a keserű érzés, és elképzelem, ahogy a diákok közé vegyülve sétálok végig a folyosón halálfalóként. Tudod, ugye? Látod, ha rám nézel? Menekülnöd kéne tőlem. Olyan messzire, amíg már nem is látsz...
A föld felé lököm a csikket, és eltaposom cipőm talpával. És megint képtelen vagyok ránézni. Az eldörzsölt, halványan füstölgő kis maradékát figyelem a cigarettának, de igazából bármi jó lenne, csak ne lássam a könnyeket... Mintha nekem szólnának, de ez lehetetlen, hiszen én nem érdemlek ilyesmit.
- Semmi nem lesz, Esther. Felejtkezz el rólam. Már bőven itt az ideje.
- Szükségem van rád. - Nem hagyom leülepedni a szavait, csak ingatni kezdem a fejem. Nem, nem, nem... Nincs szüksége rám, senkinek nincs, mert én csak fájdalmas pusztulást hozok, semmi mást, és ezt te nem érdemled, Esther. Senki sem érdemli.
A lábaim önmaguktól indulnak el, hogy felé lépjek, és hirtelen már az a kókuszfelhő sem érdekel. Olyan közel állok meg, hogy az illata cirógatja az orromat, de még a torkomban is érzem, ahogy pillantásom végigkúszik az arcán, azon a kedves arcon, amely annyi emléket idéz fel bennem... Emlékeket, amiket nem akarok látni. Amik már nem hozzám tartoznak, mert nem én vagyok. Az nem én voltam. És ez sem én vagyok.
- Butaságokat beszélsz, Esther... - mormolok, aztán valami idióta késztetésnek engedve, pár ujjammal megérintem az állát, hogy elfordítsam tekintetét az ég felől, hogy pillantása az enyémbe fúródjon. Látnia kell, hogy milyen butaságokat beszél. - Rohadtul nem én vagyok az, akire szükséged van. Miért, Esther? Én is kérdezhetném ezt. Miért nem elég neked Benjamin? Miért nem volt neked sosem elég Benjamin?
Naplózva

Esther Doyle
Eltávozott karakter
*****


üvegszilánk

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 05. 06. - 21:26:49 »
+2

Aiden

2001. május eleje



nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.


Futkosni, szaladni a fűben. Kitárt ujjak között szűrni a napfényt, ami metsző pontossággal tűz az ember szemébe. Gyerekkori kacagások. És könnyek. Mennyi-mennyi játék, ahol hercegnőnek képzelhettem magam a meséből és a legnagyobb gondom az volt, hogy Greg vagy Michael játssza majd a herceget. El kéne engednem… hagyni, hogy mindez a sok emlék, ez a gyermeki naivitás kiszökjön ujjaim közül, mint a homok apró szemcséi. De mégsem tudom. Mert örökké a mesékbe temetkeznék, és hinném, hogy lehet tőlük jobb a világ. Sosem akarok kilépni a könyvek bűvköréből, mert tudom, ha megteszem, megütöm magam. És fájni fog és a lábam térdig merül majd a sárban, a fekete, mindent elnyelő sárban. Hiába minden… mert már a tündérmesék sem nyújtanak elég biztonságot és ki-kimerészkedve mögülük érzem a fájdalmat. Azt a parázsló tüzet, ami elemészti a gyermeklelket. De az enyémet nem akarom adni, nem, nem, soha! Adjátok vissza az apró léptű tündéreket, az anyák ölelő karjait és a tiszta, romlatlan szerelem csókjait.
Már nem vagyok benne biztos, hogy olyan jól ismerem ezt a kislányt, akihez mindenáron kapaszkodni akarok. Akármennyire is tartok a változástól… az emberek fejlődnek, változnak. Hol erre-hol arra. Te is változol igaz, Aiden? És felhorkantál és közben én még a kezeidet néztem. Mert ésszel fel nem foghattam, hogy ezek a kezek… Nem a te kezeid voltak. Akkor nem. Hiszen ezt mondta a testvéred is!
Pillantásom megtalált, és kékjeim oda-vissza jártak kétszínű szemeid között. Mintha egy részedből kihalt volna a szín, csak fakó árnya lenne korábbi önmagadnak. És eltűnt a tiszta üvegen átszűrt fény belőle. Tartanom kellett volna az arcától, de még mindig csak kerestem benne az ismerős vonalakat, az ajkait figyeltem, a közéjük szorított szálat és egy hosszú pillanatig elfelejtettem levegőt venni. Mert annyi minden történt. Tele voltam kérdésekkel. Kimondottakkal és mélyen elhallgatottakkal is, de a pillantásra amivel végigmért a hideg futkosott a hátamon. De nem akartam beismerni, hogy mást vártam, melegséget és talán.. vágyat.
- Miért? És hogyan? Esther... Már megint olyat kérdezel, amire igazából nem akarod hallani a választ. - A szememet facsarta a füst, és megköszörültem a torkom ahogy elfordítottam az arcomat. Mert igaza volt. Nem akartam hallani a választ. Féltem attól, amit mondhatna, akivé vált. Nem akartam elhinni a benne lakozó rosszat, így tagadtam. Megráztam a fejem.
- És mi van, ha mégis hallani akarom? - erőtlen, gyenge hang volt. És minden szavamból sütött a hazug manír. Megremegtem, de tudtam, hogy nem fogja részletezni. Így inkább nem akartam elképzelni, tudtam úgysem lennék képes rá. És mindent összevetve jobb is volt így. Mert a korábban emlegetett gyermeki lelkem megmenekülhetett. Ez viszont azt mutatta, hogy még ott benned van az az Aiden, akit ismertem. Mert meg akartál kímélni a részletektől.

Kerülgettük egymás pillantását. Balra-jobbra-fel-le… micsoda tánc lehetett volna. Két tekintet tánca, ami ezúttal mást sem tükrözött csupán diszharmóniát. Szerettem volna megérinteni valahogy, bárhogy, csak elérhessek hozzá. De nem tudtam hogyan mondjam ki: itt vagyok. És méginkább féltem attól, hogy mit okozhatnék ezekkel a szavakkal.
- Tanácsolhatok neked valamit? Elégedj meg Benjamin szavaival, mert azok legalább csak az igazság szebbik felét mondják el - megvontam a vállam. Tudod, hogy kérdezek, hogy nem elég semmi, hogy kíváncsi vagyok és utána akarok menni, hogy aztán befogott szemmel, vakon meneküljek vissza a védőfalaim közé, mert realizáltam, hogy nem tudom elviselni az igazságot. Így inkább boldog tagadásban élem az életem. De mégis mennyire boldog ez a tagadás, és meddig?
Talán egyszer pont az igazság csúnyábbik oldalára lenne szükségem.
Nem mondtam ki. Pedig annyira szerettem volna. Bebizonyítani, hogy el tudom viselni. Mert újra és újra csak be akarom bizonyítani, hogy érek valamit. Mert hiába az iskolai eredmények, hiába a szépen formált szavak, a mesék… ha nem szerethet már senki, mert elveszítem az embereket. Erre jönne Marge szónoklata, amivel jól visszaránt az életbe.. de Margaret most nem volt itt, én pedig csak figyeltem Aiden lépéseit és próbáltam úrrá lenni a remegésen, a ziháláson és a rengeteg kettős érzelmen, ami elöntött.
- Azt kérdezed, miért nem jöttem vissza hamarabb? Mi lett volna rá az okom, Esther? - elkaptam a pillantását, ahogy rám nézett. Szerettem volna rávágni, hogy én, de inkább lenyeltem. Újabb apró kis tűszúrás volt ez a lelkemnek. - A kastély sötét falai, az ostrom emléke? Netán ennek az emléke? - tekintetem követte a mozdulatot és elsápadtam. Megráztam a fejem, ajkamba haraptam és csak néztem, néztem egyre gyűlő könnyekkel a szememben.
- Nem, de… legalább tudathattad volna vel..ünk, hogy élsz. Akár hiszed, akár nem… hiányoztál. Mert utánad csak kitépett, fekete hegek maradtak… és.. - ismét sűrűn pislogtam. Talán hiba volt tudatni vele, mennyire megviselt, ami történt, de ismert már annyira, hogy ha érdekeltem egy kicsit is, akkor magától is kikövetkeztesse. Ez a vallomás viszont túl mélyről szakadt fel. Onnan, ahol jobb lett volna eltemetve hagyni és nem bolygatni. Mert láttam Benen is, hogy szenvedett. Mert állandóan az ő képe rémlett fel előttem. És képtelen voltam kettejüket egymás mellé képzelni. Nem akartam elfogadni és kerestem benne Aident. Aztán mikor nem találtam, akkor éreztem meg a leginkább mennyire fáj a hiánya. 

Miértek, megint csak a miértek. Mintha kísértenének az okok és kérdések. Mi értelme maradt a világnak, ha a megkérdőjelezhetőséget is elveszik belőle? A mély gondolatokat a magasröptű szárnyalásokat és éppen úgy a miérteket?
Nem láttam, ahogy elnyomta a csikket. Addigra már rég megadtam magam annak a mélyről feltörő fájdalomnak, amit eddig igyekeztem elnyomni. De ez egyszerűen szétszaggatott..
- Semmi nem lesz, Esther. Felejtkezz el rólam. Már bőven itt az ideje.
Aztán egy sóhajjal felszökött belőlem a vallomás és szerettem volna az egészet az ég felé fújni, hagyni, hogy tincseimet borzoló szellő elvigye a szavakat, ki sem mondani őket, hiszen értelmüket vesztették a te elutasításod tükrében. Mégsem tudtam megállítani, egyszerűen csak legördültek a nyelvemről.
Semmi nem lesz, Esther. Ne mondd ezt Aiden! Ne… valaminek mindig kell lennie, te is tudod!
Felejtkezz el rólam. Hogyan? Hogyan kell elfelejteni? Miként téphetlek ki téged magamból? Akkor elvérzik a seb, nem marad már semmi.
Már bőven itt az ideje. Ugye ezzel csak magadat álltatod, hiszen nem lehet.. nem akarom! Nem akarok változást. Csak át akarom ölelni a sötétséged a fényemmel. Mert hiszem, hogy van még értelme.
Nem érzékeltem, hogy mikor lépett közel, egyszer csak tudtam, hogy ott van előttem. De én még mindig a könnyeimet nyeldekeltem és vártam, hogy majd feloldódik a pillantásom az égben. De nem így történt.
- Butaságokat beszélsz, Esther... - megráztam a fejem gyerekes tagadással és tudtam, hogy ezzel csak felkavarom a körénk sűrűsödött levegőt. Cigifüst és kókusz. El kellett volna húzódnom. Félnem kellett volna tőled, igaz? Mégis ahogy az ujjaid a bőrömhöz értek én csak újra az a tinilány akartam lenni, aki egykor voltam. Belenéztem a szemeidbe és elvesztem. A lelkedig akartam látni, olyan mélyre, amennyire csak lehet.
A kékjeim csillogtak a könnyek fátyolától és lopva próbáltam letörölni őket a szemem sarkából.
- Rohadtul nem én vagyok az, akire szükséged van. Miért, Esther? Én is kérdezhetném ezt. Miért nem elég neked Benjamin? Miért nem volt neked sosem elég Benjamin?
Csak bámultam és nem tudtam mit mondhatnék. Mert rosszul tette fel a kérdést. Miért nem azt kérdezi, ő miért nem volt elég? De ezek ismét olyan kérdések voltak, amik bennem ragadtak.
- Mi van, ha én nem vagyok elég? Ha velem van a gond? - megvontam a vállam, és abban a pillanatban éppen olyan haszontalannak éreztem magam, mint egy tányéron felejtett darab sajt, amit megrágtak, de meg nem ettek, mert már túl sok lett volna. - Mindig is szükségem volt rád - elfordítottam az arcomat és nyelvemmel megnedvesítettem az ajkaimat. - Nem tudom.. nem tudom miért. Ha tudnám, nem lenne mit kérdezni, nem maradna megválaszolatlan semmi...  - Szégyellnem kellett volna magam. Mert minden bizonnyal én tettem rosszat azzal, hogy mindkettejüket akartam és mégis… nem éreztem bűnösnek magam.
Naplózva

Aiden Fraser
Eltávozott karakter.
*****


broken boy

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 05. 08. - 10:45:30 »
+2

Broken boy;
Tell me what it's like to burn



2001. május eleje
style


Esther


- És mi van, ha mégis hallani akarom?
Lehunyom néhány pillanatra a szememet, miközben a füst égeti a szájpadlásom. Esther, Esther... Milyen furcsa érzés kiejteni a nevét. A múltam egy kis töredezett darabja, amelyet nem akartam ismét látni. Benjamint és anyámat sem akartam újra látni, de, hát, mint ez látható, a dolgok nem teljesen tervem szerint alakultak.
Leegyszerűsítve, beszoptam.
- Nem. nem akarod.
Látni akarod a véres részleteket, virágszál? A gőzölgő fájdalmat, a kegyetlenséget és a reménytelenséget? Tán meséljek arról a felfaló bűntudatról, amely három éve csámcsogja a szívemet? Nem akarod. Hidd el nekem. Rohadtul nem.
És már megint nem nézek rá. Nem bírom azokat a könnyeket a fakó kékjei előtt. Az ég felé emelt arccal szívok egy mélyet a szálból, amely ujjaim közt hervad el egyre jobban. Nem engedem be azokat a fekete gondolatokat, amelyek csak lemarják a lelkem. Csak várom, hogy újra megszólaljon... És ugyanakkor mégsem akarom. Talán ebben a pillanatban kellene innen elhoppanálnom, haza... Haza? Mi a jó franc az a haza? Az a hatalmas ház, amelyben ott kuporog anyám a család elsápadt szellemeivel? Hogy nevezhetném otthonomnak azt a mészárszéket, amelyet én öntöttem fel méreggel?
Halk sóhajjal nézek rá megint, hogy végigcsússzon pillantásom az övén. Az arcával egy kis megnyugvást várok, de már semmi ilyet nem okoz. Őszintén? Ez nem is igazán az ő hibája, ez csak egy mellékhatás. Nekem semmi nem okoz megnyugvást.
Látom, hogy mondani szeretne valamit, de a szavak elakadnak, képtelenek feltörni a torkából. Pedig ha mesélni kéne, akkor tudnád, mit kell mondani, igaz? Vajon akkor is elakadnak a szavaid, amikor Benjaminhoz beszélsz?
Elűzöm a keserűséget. Ez nem fair kérdés, Aiden, hiszen te gyilkos vagy... és többé nem várhatod el, hogy akárki is egyenesen szóljon hozzád.
- Nem, de… legalább tudathattad volna vel..ünk, hogy élsz. Akár hiszed, akár nem… hiányoztál. Mert utánad csak kitépett, fekete hegek maradtak… és..
- Tudom. - Beszélnem kellett volna az én fekete hegeimről, felhúzni a pulóveremet és megmutatni a testemet átszövő mély barázdákat? Hogy ettől kíméltelek meg titeket, oké? Mindig is ezt akartam... csak ennyit...
De megkíméltem én valójában? A lelkükbe vert sebhelyek olyan dolgok voltak, amelyeken nem segíthettem. És amelyektől nem megmentettem, inkább csak beletereltem őket. Tudtam én, milyen. Milyen az az el nem múló keserű fájdalom, amely ott örvénylik benned. És mégis, mit hozhatnék fel mentségként? Hogy én csak jót akartam?
Ugyan már, Aiden. Cseszd meg.
- Nekem is hiányoztatok, Esther. Kibaszottul.

És már megint olyan közel állok hozzá. A cigarettát már eldobtam, eltapostam, de a leheletembe még belekeveredik a füstösség. Hát látod, Esther? Én már nem az vagyok. Nem az a fiú, aki ott már téged a kastély ablakai előtt, kifelé bámulva az üvegen, majd lágyan elmosolyodva, ha megjelentél... Az én számra már nem jött őszinte mosoly. Még te sem tudtad előhozni. De ugyan, mit is vársz, Esther? Tudod, hogy megsértetted a büszkeségem a kis játékaiddal, és ez veszélyes dolog volt.
Persze, az az aranyvérű büszkeség, amely mindig ott örvénylett bennem. Amely miatt egy kicsit elégedettséggel töltött el, hogy halálfaló lehetek... Pedig nem volt ez dicsőség, a kegyetlenség sosem az. És mégis úgy éreztem, különlegesnek, amiért tizenöt éves kölyökként oda keveredhettem. Talán egy egészen kevés ideig elkapott az, hogy végre tartoztam valahová... Pedig ez faszság volt. Nem tartoztam én sehova, csak a saját magam körbedeszkázott, véres gödrébe, ahol a bűneim apró szilánkjai addig szurkálhattak, míg már újabb helyeken szakadt fel a bőröm.
Ebben a világban nincsenek már csodák, tudod, Esther? Nem jön el érted a szőke herceg, és te sem vagy hercegnő, akit ki kell menteni a tornyából. Annyit tehetsz csupán, hogy reménykedsz, belőled nem csinál az élet egy ilyen szétdarabolt roncsot, mint belőlem.
Hirtelen máris hiányozni kezd a cigaretta parázsló élvezete ujjaim közül, de csak megállom a kísértést, hogy egy újért nyúljak. Inkább Esther aurájába temetkezek bele egy kicsit, még ha tudom is, hogy csúnya dolog... Abba a finom, ártatlannak tűnő, de olyan kis ravasz, szomorúságtól kékre színeződött aurába... Mi fogott meg benne oly sok évvel ezelőtt? Ez az elbűvölő ártatlanság? Hiszen sosem tetszett az ilyen, igaz...? És visszatekintve, mégis ezt kerestem mindenkiben... Még ha tudatomon kívül is.
- Mi van, ha én nem vagyok elég? Ha velem van a gond? - Elégedetlenül felmordulok a szavaira. - Mindig is szükségem volt rád - Miért, Esther? Nézz már rám. Figyelem a nyelve apró hegyét kibukkanni a dús ajkak közül, tekintetemet pedig engedem is, hogy kicsit rákalandozzon így a szája további szegleteire is.
- Esther...
- Nem tudom.. nem tudom miért. Ha tudnám, nem lenne mit kérdezni, nem maradna megválaszolatlan semmi... - Hirtelen fellángolásból nem engedem, hogy befejezze. Előrelendülök, hogy szám megsúrolja az övét, és táncba hívja azokat a finom, mézédes ajkakat. Mintha hirtelen suta vágnám azokat az elmúlt, hosszú, sáros éveket, mert ezek az ajkak ugyanolyanok, mint akkor... Még akkor is, ha azóta Ben szája koptatja őket. De ez valahogy nem állít meg... Miért is tenné? A nyelvem ráérősen végigsiklik Estherén.
Szétvernél most, tesó? Vagy téged sem érdekelne, mert akkor inkább abba a másik lányba temetkezel? Micsoda dolog... És te erről nem is tudsz semmit, igaz, virágszál?
Nem hagyom sokáig ocsúdni az élvezetet. Elhúzódom, és kifújom azt a kókuszból és füstből összekeveredett egyveleget a számon és orromon, hogy egyenesen a lány hajába érkezzen ismét. Majd egyszerűen csak ellépek. Hátrafelé, talpam alatt ropognak az apró, elszáradt avar és gallydarabok. És olyan egyszerűséggel csúsztatom nadrágom zsebébe a kezeimet, mintha csak nem történt volna semmi. És az arcomon már ott is ül az a rendíthetetlen, rideg nyugalom.
- Engedj el minket, Esther. Komolyan. Tedd meg magadért.
Előhúzom a galagonya pálcát, és rásimítom ujjaimat, hagyom, hogy a hoppanálással járó bizsergés végigfolyjon a hátamon. Aztán még egy pillantást vetek Estherre, mielőtt már csak hűlt helyem maradna. Mielőtt újra felbukkannék a házunk előtt, és néhány csendes pillanatig azt szemlélném csupán... Mintha bármi különleges is volna azokban a fakó, elhűlt falakban.
Bocs, Benjamin, a mai találkozóért... Mindenesetre biztosan hamar túlteszed rajta magad, ügyes fiú vagy te. Én már annál kevésbé. A múltam még egy apró darabja, amely vissza akar illeszkedni a helyére... Arra a helyre, amely már rég nem létezik.
Halk sóhajjal lépek előre, be a kapun, majd a bejárati ajtón. Az előszobába érve valamiféle furcsa sajt szag kering a levegőben... Így csal követem az aromát, be a konyhába. Anya pedig olyan ragyogó mosolyt vet rám, amelybe szó szerint belesajdul a szívem.
- Máris hazaértél? Bennel minden rendben?
Miért, anya? Miért teszel úgy, mintha még mindig ugyanaz a fiad lennék, aki akkor voltam? Halk sóhajjal pillantok ki oldalra az ablak felé, hogy felvillanjon a kripta sötét alakja.
- Persze, minden.
Látom, hogy kérdezni akar még valamit, de végül nem teszi. Így csak megfordulok, és a szobám felé veszem az irányt... A sötét, üres lyuk felé, amelyet annak nevezek.
Sajnálom. Sajnálom... Bárcsak bármikor is el tudnám mondani nektek, mennyire kibaszottul sajnálom.
Naplózva

Esther Doyle
Eltávozott karakter
*****


üvegszilánk

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 05. 08. - 13:37:02 »
+2

Aiden

2001. május eleje



nem próbálok egyensúlyozni,
rád nézek, és befelé.

- Nem. Nem akarod - miért fájt annyira, hogy igazad van? Makacsul ismételgettem, hogy kíváncsi vagyok a részletekre, holott mást sem akartam csak elbújni előlük. Mert nem nekem valók, igaz? Olyan dolgokat tettél, amikről nem szeretnék tudni. Hiszen beárnyékolod vele a lelkemet, engem. Mégis az örökösen kutató, kíváncsi kék lélektükrök az arcodra tapadtak és válaszokat vártak. Ugyanazt az arcot szerettem volna látni mint régen, ugyanazokba a szemekbe nézni, és tudni, hogy minden rendben lesz. De te már rég messze jártál Aiden. És én nem tudtam, hogy ott valaha elérhetlek-e még.
Hosszan fújtam ki a levegőt, mert valami most átszakadt. Valami fájdalom, amit eddig igyekeztem minden erőmmel visszatartani, hogy ne öntsön el. Túl sok érzelem, túl sok kín egyszerre… és mégis semmi másokéhoz képest. Önző vagyok. Saját magammal foglalkoztam és azzal, hogy nekünk milyen volt. Pedig téged kellett volna kérdeznem. Hogy vagy, Aiden? Mi fáj? Mesélj, csak mondd, engedd, hogy…
- Tudom.
Bólintottam. Nem tudtam eldönteni, hogy ezt csak ösztönösen mondtad vagy tényleg tudtad is. Te nem voltál itt, nem neked kellett a hiányod után maradt sebeket foltozgatni… de közben meg tudtam: te mással küzdöttél. Talán valami sokkal nagyobbal és sötétebbel. Azt akartam képzelni, hogy tényleg komolyan ejtetted ki az előbbi szót, mert akkor hihetek még abban, nem tűnt el minden, nem vált az éjszaka és az idő martalékává.
- Nekem is hiányoztatok, Esther. Kibaszottul. - beleborzongtam a kijelentésedbe de a válaszom ismét csak csend volt. Mert mit mondhattam volna? Hogy akkor visszajöhettél volna? És mi tárt karokkal várunk, hogy újrakezdjük a háromszögbe zárt életünk? Mert én ezt akartam. Ragaszkodni és kapaszkodni a múltba, a gyerekkor csillagokkal teleszórt egébe. Az égen rajzolt mintákba és a történetekbe.

Félnem kellett volna, igaz? Meg kellett volna ijednem a közelségedtől… mégsem ment. Mert néztelek, de nem tudtam, hogy tényleg téged látlak-e. Pedig egészen közel jöttél és én hagytam, hogy itt legyél. Velem. De tényleg itt voltál?
Aztán a mi van ha kétségei, a kételyek szavakba öntött formája úgy bukott fel belőlem mint fuldokló a zavaros vízből. És hiába mordultál fel én csak ráztam a fejem, és közben nem csillapodott az a kapkodás, az a kétségbeesett könnyes pillantás. Mert mindig is féltem a veszteségtől, a változástól. Elkaptam a tekintetét, és pontosan láttam, hogy pirosló ajkaimon felejtette őket, mire azok elnyíltak a meglepettségtől.
- Esther… - vajon tudod, hogy egészen másképpen ejted a nevem, mint Ben? Hogy ebbe a hat betűbe mennyi mindent tudtatok és tudtok belesűríteni ma is? Többet mond nekem mint hinnétek. És most is többet mondott.
- …és ha semmi nem maradna, akkor hogyan… - Meglepetten hallgattam el, ahogy ajkaid füstössége megcsapott. Az íz.. annyira más volt és mégis annyira a régi, hogy a gyomrom görcsbe rándult. Még akkor is, ha csak képzeltem a múlt esszenciáját a csókban. Belesóhajtottam, és karom ösztönösen nyúlt fel, hogy a barna tincsekbe túrva húzzam közelebb magamhoz. És igyekeztem ebbe mindent belesűríteni. Tudatni, hogy itt vagyok, akkor is, ha ő azt mondja felejtsem el. Akkor is, ha ellök, akkor is, ha a halál leheletét hordozza.
Én majd segítek. Majd jó leszek kettőnk, (hármunk?) helyett is, csak…
Csak hagyd… hagyd, hogy lecsókoljam rólad a sötétséget.

De hiába is akarnám, hiába is ragaszkodnék hozzá és simulnék úgy oda mellkasához, mint régen… ő már elhúzódott, ott hagyva engem a hajamat megborzoló összekuszált leheletünkkel. Nyeltem egyet és pillantásomat elkaptam róla. Kapkodó lélegzettel álltam, vöröslő ajakkal és az arcomra szökő pírral.
- Engedj el minket, Esther. Komolyan. Tedd meg magadért - pillantásom ismét rátalált, és csak néztem, miközben a fejemben egyetlen szava ragadt meg. Minket. Bent is? Hát nem szeretnéd, hogy boldog legyen a testvéred? Ha te ellöksz, akkor lökjön el ő is? Megráztam a fejem, ahogy figyeltem az eltűnését. És a perc törtrészéig ott, egyedül az elhagyatott játszótéren egy kicsit jobban akartam Aiden. Jobban mindennél.
- Hát nem látod, hogy nem tudlak elengedni? Se téged, se őt? - magam elé motyogtam és tudtam, hogy már nem hallhatta meg. Mert már nem volt ott, és ki tudja hány perc telt el, amíg fel-alá járkálva ösvényt koptattam a földbe. Nem tudtam hova tenni a háborgó gondolataimat, nem tudtam mit akarok… Amióta Ben kiejtette a száján, hogy Aiden életben van… nos, egy részem azóta látni akarta. És érezni.
Felszáradt könnyekkel az arcomon néztem fel a kastélyra, ahogy a lábaim lassan, nagyon lassan léptek egymás után. Karjaimmal átfontam magam, mert fáztam és nem tudtam hirtelen honnan jön ez a hideg.
Nem tudtam kit okolhatnék a rosszért. Nem tudtam, hogy akarok-e egyáltalán valakit okolni, mert harag nem volt bennem csak valami végtelenül fáradt fájdalom.
Az út pedig hosszú volt visszafelé, olyan elképesztően hosszú. És én egyedül voltam. Teljesen egyedül… és lassan minden kezdte elveszíteni az értelmét.


köszönöm ♡

a helyszín szabad
Naplózva
Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2023. 07. 30. - 13:46:04
Az oldal 0.114 másodperc alatt készült el 40 lekéréssel.