Üres tanterem

..:: Yvette ::..

A percek lelassulnak, néha-néha meg is állnak, de csak azért, hogy engem idegesítsenek. Tudják jól, hogy ezzel lehet kikergetni a világból. És bár Yvette egyáltalán nem kérte, hogy szórakoztassam őt, vagy csak beszéljek ki a fejemből, mégis zavarban érzem magam. Ez a kínos, mindent körülölelő csend annyira… feszült. Az első és a leghátsó pad között ugyan van vagy tíz méter, mégis a terem akusztikájának köszönhetően úgy érzem, mintha Yv a fülem mellett lapozná a könyvét, vagy csavargatná le precízen a tintatartó kupakját. Ám úgy tűnik, a hallása ma neki is nagyon kiélezett, legalábbis nem kell fölöslegesen szólongatnom. Láthatóan összerezzen már az első alkalommal is, mikor visszapattan a falakról a neve. Mintha egy egészen rövid időre le is fagyna; nem tudom, hogy a kérdést mérlegeli, vagy egyszerűen nem érti, miért is kellhet nekem a tankönyv. Mondjuk az utóbbit még én sem találtam ki, de ez nem számít. Úgyis szeretek improvizálni.
Aztán megfontoltan hátrafordul, és csak úgy mellesleg felméri az aurám kiterjedt mezejét. Vagy nem, ilyen távolságból azt sem látnám, ha rám vicsorogna. Viszont az feltűnik, hogy a könyvei közt kezd el kotorászni, és kisvártatva megindul felém a kiválasztott Bűbájtannal.

- Sejtettem ám – viszonzom a leheletnyi mosolyát egy teliszájas vigyorral, ami nem épp úriemberhez méltó megnyilvánulás, de legalább belepasszírozhatom minden hálámat a kölcsönért cserébe. Gyorsan kiveszem a kezéből a vaskos kötetet, hogy ne kelljen sokáig tétlenül fölém magasodnia, majd az ölembe veszem. Mármint a könyvet. Nem Yvette-tet, jaj, isten ments. Ki is kaparná a szememet. Gondos óvatossággal emelem fel a keményfedeles borítót, amelyen cirkonyás betűk hirdetik, hogy ez már a hatodik kötete a sorozatnak, s az ezt követő lapok is mind arról tesznek bizonyságot, hogy a tananyag már rég meghaladta az alsóbb évfolyamosok szintjét. Ráérősen végigpörgetem az ujjaim között a lapok jobb felső sarkát, és jólesőn beszívom az összefűzött pergamenek friss illatát. Nyilván nem azért friss, mert Yvette nem forgatja eleget a kezében a könyvet… sokkal inkább azért, mert királyi bánásmódban részesülhet. Az enyémen zsíros tenyérpacák, amorf tintafoltok és a nagyteremből kicsempészett étellenyomatok éktelenkednek, míg ezen… semmi. Mintha most szállították volna a nyomdából; ropogós, szinte még meleg.
Most kivételesen a percek nekem kedveznek. Mintha pórázt akasztottam volna a nyakukba, és úgy utasítgatnám őket, hogy merre hány méter. Ezt talán Yv is érezheti, bár egyelőre nem adja jelét annak, hogy unná a helyzetet. Még mindig a padom mellett áll, mintha várna valamire, én pedig ördögi természettel csak lapozgatok-lapozgatok, mint aki ráér. Mert voltaképpen rá is érek. A kiábrándító bűbáj fejezeténél azonban felpislogok rá a kócos bozontom alól.
- Ja igen, köszi – jelzésszerűen megemelem a kötetet a gerincénél alátámasztva, és újfent kérkedek egy kicsit a minőségi fogkrémemmel. Akár meg is kérdezhetném a lánytól, hogy cserébe tehetek-e érte valamit, vagy egyáltalán, a szolgálatára lehetek valamiben, de… nem teszem. Inkább visszadugom az orrom az izgalmaktól mentes, elméleti leírásokba, s angyali csendben színlelem tovább az olvasást. Nem zavartatom magam a múlttal, vagy a csalfa véla génekkel. Ma immúnis vagyok rájuk. Vagyis… nagyon igyekszem.

.::Benim::.

Most, hogy Ben kezében van a könyvem, valahogy hiányzik. Nem, nem vagyok irigy, bár sokan azt hiszik. Pedig mindig csak féltettem az értékeim. Mert engem kicsi koromban megtanítottak, jobb félni mint megijedni és hogy sosem szabad elfogadni az utcán semmit sem, főleg nem a nagy szőrös zsákos bácsitól. Így esett, hogy gyermekként mindig védtem, ami az enyém. Mert megláttam a hasznát, az értékét, főleg ha örömet okozott. Jobbára hát mindenki önzőnek titulált, no meg irigynek, holott csak a jó szándék vezérelt már akkor is.
Ám ez az érzés most nem ugyanaz. Nem féltem Bentől a könyvem, tudom, ha valaki, hát ő odaadó gondossággal vigyáz rá. A sajátjára nem, de máséra, főleg ha tudja, hogy az az enyém, akkor igen. A könyv hiánya más jellegű. Most nincs mit tartanom, fognom, nincs mivel lekötnöm magam és nincs semmi, amit élő pajzsként tudok magam elé emelni. Hát ez a baj. Pontosabban nekem ellenállhatatlan kényszer, mert a megszokás nagy úr.
Egy percig egy helyben toporgok, míg az első collgate mosoly meg nem jelenik. Csak itt, csak most, csak nekem. Ez kicsit megrémiszt, de biztosít is arról, hogy talán, de csak talán rendbe hozható a kapcsolatunk. Mert én szeretném, ha legalább ő, aki nagyjából ismer, a jó ismerőseim közé tartozna és ne azok közé, akik elől inkább menekülök, vagy ők előlem.
Aztán a könyv oldalainak surrogása hallatszik, ahogy a friss lapok elválnak egymástól hogy aztán ismételten egymásra simulhassanak. S ez folytatódik lapról lapra, percről percre, mert az ördögi kör csak a borítóval zárul be. Mert így kell lennie.
De nem záródik be a kötet, megmarad egy helyen, mely a másik számára fontos. Belepillantva felvonom a szemöldököm, bevallom nem épp erre gondoltam, mármint, hogy ez kell a másiknak. Igaz, a kiábrándító bűbáj abszolúte nem könnyű varázs, sokak képtelenek is elvégezni. De feltételeztem, Bennek már megy, elvégre… na igen. Lehet túl sokat hagytam ki és megváltoztak itt a dolgok. De ennyire?
A lényegem azonban ez mit sem változtat. Azaz, hogy ott ácsorgok a fiú mellett és nincs mit tennem. Mivel már neki is feltűnik, még ott vagyok kezdem bajban érezni magam. Nem is tudom igazán mit csinálok.
Újabb mosoly villan fel hogy megnyugtasson, de ez inkább aggasztani kezd. Persze hangot nem adok, inkább biccentek egyet kimérten és elindulok vissza a helyem felé. Még félúton sem járok mikor az egyik székbe kapaszkodva szöget üt a fejemben egy gondolat. A pillanat varázsa vagy valami másé, de megragadom a kósza ötletet. Hátra fordulok, hajam uszályként száll a térben, hogy vállamnak csapódjon és a besütő nap fénye csillanjon meg rajta míg én a kérdésem szögezem neki a másiknak.
- Ugye Yolanda és közted minden rendben… -
Inkább csak félig meddig kérdés, mert hát vakon bízom az igenlő válaszban. Félénken teszek vissza, Bishop felé egy lépést majd inkább megint megtorpanok. Kíváncsian várom a válaszát, noha arcom a merő üresség. Igen, érdekel, vajon miatta akadt-e ki a húgom. Mert együtt vannak, ahogy én tudom, legalábbis a legutóbb együtt láttam őket. Az még a Mungóban volt, mikor meglátogattak… És bár tény, hogy együtt azóta az egy alkalom óta nem láttam őket, de egyikük sem adta hírül, kapcsolatuk véget ért volna. És biztosan nem is, vagy ha igen, akkor én nagyon lemaradtam. Ami komisz dolog mindkettőjüktől. Szívből remélem, nem Ben az oka Yo lehangoltságának, ugyanis nem akarom rajta betartani a fogadalmam, az elégtételem. Azaz hogy kibelezem azt az idiótát, aki miatt a testvérem éli át jelen pillanatban is a kínhalált.

..:: Yvette ::..

Rendben van, belátom, egy kicsit túljátszottam ezt a könyves dolgot. Végtére is, mit érdekel engem mindenféle hülye bűbáj, amit az óra menete alatt is könnyedén elsajátíthatok? Hiába, ez a tantárgy nagyon fekszik nekem, és a segédolvasmányos kötet általában a könyöktartó szerepet tölti be a mindennapokban. De nem valószínű, hogy mindezt Yv is tudja, különben nem adta volna kölcsön egy szó nélkül a holmiját. Ez azért igazán figyelmes volt tőle.
Persze valami nem stimmel. Ezt nem kell látni, hisz egyébként is harsog a lány felől, még ha ő maga ki sem nyitja a száját. Komolyan felcsigáz ezzel a márványszobros beállással; csak néz, mint aki gyűjti magában az erőt ahhoz, hogy végre megszólaljon, de közben erről a belső agóniáról a mimikája mit sem árul el. Akár egy márványszobor arca.
Kérdőn nézek rá, próbálva kicsalogatni belőle a képlékeny mondanivalót, de a lány csak igenlésképp biccent egyet a fejével, és már indul is vissza a saját padjához.

Én is ügyesen el tudom szalasztani a pillanatot. Talán mégis valami fontosat akart, de én eltahóskodtam az egészet. Olyan profin tudok utólag keseregni, de nem vagyok elég merész ahhoz, hogy belekapjak az alkalomba, és hagyjam, hogy gördüljenek az események a maguk tempójában. Ez a szekér elment, Ben, akármekkora szemeket meresztesz a libbenő, szőke tincsek után. De… sebesen el kell kapnom a pillantásomat, ugyanis Yvette megtorpan, s mintha valaki ráült volna a visszajátszás gombra, most úgy közelít megint felém. Csak persze arccal előre. Lesütött szemmel meredek a képekkel illusztrált lapokra, bár igazából nem is azokat nézem. Inkább az ujjaimat, amik eltakarják a képek nagy részét. A görbe körmökre kell koncentrálnom, meg a csontos ujjpercekre.
Mesébe illő, ahogy megcsillan a haján a napfény.
Tisztára alaktalan a kézfejem, kinek van például ilyen csuklója?
Miért, miért kell vélának lennie? Honnan tudhatnám, hogy mi hat rám így? Ő vagy az ereje?
Zongoráznom kellene ilyen hosszú ujjakkal. Három oktávot átérnék egy kézzel…

- Hogy mi?
Na most zuhant pár emeletet a gyomrom. Hirtelen kapom fel a fejemet a név hallatán, amire a legkevésbé számítottam ebben a pillanatban. Mégis mire gondol Yvette? Mert nekem most egy kép kezd el körvonalazódni a személyi kivetítőmön; hűvös alkonyat, pad, viccescigi és Yolanda. Igen, azt hiszem, legutóbb még minden rendben volt köztünk. Talán össze kellett volna vesznem vele? Vagy… vagy…
Hogy a cifraképű jó életbe! Ha költői kedvemben lennék, mondhatnám, hogy Yv hideg szemei a ragyogóra csiszolt márványpadlót idézték fel bennem, bár tény és való, nem valami hízelgő hasonlat. De így van, végre tudom már, mire célozgat ez a lány. Hát az otthonban történt látogatásra, ahol Yo és én egy párnak adtuk ki magunkat. Ó, az istenit, tudtam, hogy ez még visszacsap egyszer!

- Öh, hát igen… vagyis olyan…
Mit mondjak most neki? Az igazat? Hogy az egész csak kamu volt, és nem képzelte komolyan, hogy ilyen szép és jó az élet? Vagy tartsam meg a hitében? Szinte látom, ahogy a gonosz, csúf lekvár akkurátusan befőzi a nagymamát…

- Igen, minden rendben. Mi… barátok vagyunk. Izé… az amolyan fellángolás volt. Hi-hirtelen ötlet – a tankönyv fájdalmasan csattan az asztalon, pedig nem állt szándékomban agresszívkodni, egyszerűen kicsúszott a kezemből. Bocsánatkérőn felnézek Yvre, és megpróbálok összehozni egy egészséges félmosolyt. Ám ugyanilyen mércével most körülbelül úgy festhetek, mintha egy kanyarós mosolyát ragasztották volna az arcomra, azt is csálén.
- De tényleg, mi ketten nagyon… egymásra találtunk… – nem, ez így nem lesz jó – …azaz izé… hehe, hát miért is romlott volna meg a kapcsolatunk, nem?

Fogalmam sincs, mit hordok össze. Az a helyzet, hogy már percek óta nem is hallom a saját hangomat, csak beszélek összefüggéstelenül. Képtelen vagyok normálisan hazudni, ha ennyire zavarba hoznak közben. Yvette lehetetlen helyzetbe hozott, mintha könnyedén kihúzta volna a lábam alól a szőnyeget, és most ott ficánkolnék tehetetlenül a csúszósra polírozott parkettán. Kell valami kapaszkodót találnom, különben keményen szétzúzom magam.
Fájóan hatalmas gombócot lenyelni, könnyed arcot felvenni, a széken hátradőlni, hintázni, nem félni.
- Na és Luc?

.::Benim::.

Nem kell sok ész ahhoz hogy feltűnjön, ez a kérdésem a fiút teljesen letaglózta. Nem számított rá, mi több, mondhatni halálra vált arccal kutatja lázasan a választ az agyában, ami nincs. Aztán mégis megszületik valami, ami inkább kimosakodás a slamasztikából sem mint az igazság felfedése. Valahogy számítottam erre, pontosabban az őszinteség hiányára. Most, ezt látva, joggal korholhatom magam, hogy én még vele, pont vele akartam barátságot, vagy ha nem is azt, akkor egy egészséges viszonyt fenntartani. A semmiből rögvest előfurakszik a kérdés, jó ötlet-e ez…? Már nem vagyok biztos benne, ahogy abban sem, van e értelme ennek az egésznek. És amíg Benjamin mondja a magáét és mereven bámulom őt. Hideg zuhanyként ér a felismerés, fölösleges volt hiú ábrándot táplálni. Ő persze biztosan szívesen kezdené újra, kezdene mindent újra, mert ő a kis kitartó. De ez, hasít belém a felismerés, számomra abszolúte nem kifizetődő.
A szavak értelmetlen összevisszaságában, a kósza rendszertelenségben kiszűröm, Ben maga sem tudja hányadán is áll a testvéremmel. Valahogy érthető, maga Yolanda sem volt hajlandó nyilatkozni erről. Igaz, nem kérdeztem rá nyíltan, nem akartam felzaklatni. Önmagától meg nem mondta, de utalásokat sem igen tett. Viszont én nem vagyok elveszett lélek. Ryan szakítása megviselte. Túltette magát rajta. De vajon Bennel így volt-e? Vagy ez az egész csak…
Eddig biztos voltam, hogy Bishop miatt ütötte ki magát Yo. Viszont kezd elbillenni a mérleg. Mert mi van ha mégsem? Akkor hamisan vádolom meg Benit és próbálom védeni a testvérem. De amondó vagyok, kérdezzünk rá nyíltan, még mielőtt bármit tennénk. Mert először érdemes gondolkodni ugyebár. A nyílt kérdés megvolt. De a nyílt válasz… na igen, az problémás. Ebből szűrjön le valaki valamit. Mármint az utolsó padban gubbasztó egyén megnyilvánulásából. Esélytelen.
A magyarázkodás első felét összeszűkült szemmel hallgatom. Aztán a továbbiakban a szemöldököm felcsúszik a homlokomra, s míg a „fellángolás” szót emésztgetem önmagamban addig a másik is elhallgat egy percre. De csak egy nagyon kis időre, hogy aztán székét hátrabillentve kérdezzen valamit, ami mélyen érint. Túl mélyen.
Csak bámulok rá. Nem tehetek róla, szemeim nagy kerek kugligolyókként ülhetnek az arcomon. Mint egy játékbabának, akinek aránytalanul nagy a lélektükre a fejéhez képest. Csakhogy az enyém tele van könnyel. Mert még mindig eszembe jut az a sötét nap. Pedig… már azt hittem, elfelejtettem. Lehet érdemes lenne az emléktörés. Ami meglepő az egészben, hogy van könnyem. Azt hittem, már nincs több. Tévedtem. Ebben is.
- Luc… ő… ő…. –
Nem akaródzik kimondani az igazságot. Túl szomorú. Túl fájdalmas. És ha kimondom, tudom, elismertem, hogy igaz. Én pedig nem akarom elismerni. Nem, nem és nem.
Egyszerűen lesütöm a szemem, lehajtom a fejem, s míg egy könnycsepp a szempilláimon üldögél, hogy aztán lefelé induljon s lehulljon, átadva magát a gravitáció komor vonzásának, nemet intek a fejemmel. Így a kis csepp leválik addigi otthont adó helyéről, mint az alma a faágról s ezer kis darabra hullva vész el a teremben. Én pedig nem nézek sem Bishopra, sem a könyvre, se semmire. Csak a lábamat fixírozom, miközben megfordulok és az első padhoz sietek. Ott kicsit, de tényleg csak egy kicsit biztonságban érzem magam, ami teljesen hülyeség, de… mégis így van.

[Amynek. ]

Kicsit feszülten álldogálok, valamiért nem nagyon értem, hogy miért volna furcsa az, hogy nekem tulajdonképpen két lakóhelyem is volt. Párizs is és Liverpool is csodálatos hely, még az sem lehet különös, hogy az egyik valami fényűző hely, a másik meg valami kis putri a világ végén. Aztán hamarosan meg is érkezik a meglepő válasz. Hogy a szüleim elváltak volna? Hát... tudomásommal nem.
- Neeem, nehem. Együtt élnek, csak a munka az egyiket ide köti a másikat meg oda. Megesik az ilyen.
Bólogatok fejemmel. Válásról szó sincs. Te jó ég, mi lenne, ha elválnának. Az aztán biztos, hogy kitörne a harmadik világháború, vagy egy kisebb háború, csata biztosan. Hogyha már olyan viszonyban lennének a szüleim, legalább egy asztal röpült volna a másik fejének. Elég tüzesek, ha arról van szó. Például mikor anya majdnem belebökte a nagymamába a villát, mert be nem állt az öregnek a szája... Isten nyugosztalja.
Nincsen elfoglaltága. Ma még kviddicsedzése sincs. Tehát: szabad a délutánja. Ilyenkor szokás szerűen átfut az ember agyán, hogy mennyivel könnyebb dolga lenne, ha a másiknak dolga lenne. Akkor szépen menne a maga útjára, szerény személyemben fel a hálókörletbe. Valamelyik könyvbe vagy házidolgozatba bújnék, ami most mégsem kivitelezhető.
Arra ébredek fel gondolataimból, hogy megfogta a kezemet. Megint. Miért olyan furcsa? Talán mert kevesen ráncigáltak eddig a kezemnél fogva. Talán Mark, amikor valami újat akart mutatni, én pedig csak megszeppenten mentem utána, édesanyám és a húgom. Ezen a három emberen kívül még nem nagyon tapizták a mancsom: egészen idáig. Nincs mit tenni, én is megszorítom az Ő mancsát, nehogy leszakadjak, elsodródjak a nagy diákseregben. Sokáig megyünk, mire találunk egy üres termet. Amy már vagy öt terembe benézett, de mindegyik foglalt volt. Az egyikben, ha jól hallottam éppen egy párocska volt. Nem akarom tudni, nem akarom tudni!
Aztán megtaláltuk a termünket. Mit is mondhatnék róla, üres. Elengedi a kezem. Csak szótlanul állok előtte, Ő az ajtónak támaszkodva mosolyog, én pedig csak állok és nézek ki a fejemből. Szánalmas.

~ Johnny ~

Joy döbbenten figyeli a fiú arcán megjelenő zárkózott fintort, mikor véletlenül épp egy olyan terembe nyit be, ahol nagyban enyelegnek. Tizennégy éves a kölyök és akárhonnan nézem is, nem így kéne reagálnia, ez még tőle is túlzás. Ettől függetlenül nem fogom szóba hozni, mert nem én vagyok a jóságos arcú pszichológus néni, sem a lelki szemetes.
Na ez már túlmegy minden határon, ennyire nem lehet nyúl a gyerek! Elvégre egy szimpla beszélgetésről van szó, Johnny meg úgy néz, mint aki attól fél, hogy felfalom – véli Johnathan megszeppent arcát látva, miközben az ajtónak dőlve ácsingózik.
- Jaj, ne nézz már ilyen ijedten, Nathan! Nem eszlek meg, csak dumálunk – mosolyog rá bátorítóan Amy. – Kezdetnek akár le is ülhetnénk, nem?
Elmotyog néhány varázsigét, int párszor a pálcájával és a használaton kívüli tanteremben előbb világos lesz, azután két papírrepülő kényelmes fotellá alakul át. Amy – jó házigazdához illően – az egyikre karosszékre mutat, míg ő elfoglalja a másikat. Ügyesen úgy intézi, hogy ő kerüljön közelebb az ajtóhoz és ne Nathan, mert a srác, így első ránézésre, képes lenne kimenekülni. Persze ha el szeretne menni, akkor Amy nem tartóztatja fel, hiszen szabad országban vannak és szabad emberkék mindketten.
El sem rakja pálcáját, hanem innivalót varázsol az asztalra, hátha valamelyikük megszomjazik majd. Kényelmesen dől hátra saját foteljában a lány, kinyitja a száját, és közben veszettül töpreng hogyan indíthatná el a beszélgetést. A válasz: sehogy. Nem szájzár és nem téma hiányában, csakhogy mikor igazán szüksége lenne egy jó ötletre… csődöt mond – mit az emberek legtöbbje. Így aztán némi hápogás után lassan be is csukja a száját. Ennyit erről. Hatalmas robajjal engedi ki a levegőt a tüdejéből, amit eddig bent tartott, végül dühödten fúj egyet. Azonban hamarjában rámosolyog Johnathanra, nehogy a fiú azt higgye, rá haragszik Amy.
- Szóval… miért vagy ilyen szótlan? – kezd bele, mert jobb nem jut az eszébe.

..:: Yvette ::..

Kérlek, kedves Yv, ne kérdezősködj, így is elég nagy hülyét csináltam már magamból. Legszívesebben valami ilyesmivel toldanám meg a magyarázkodást, bár tudom, hogy az lenne az utolsó csepp a pohárban. Sajnos a lány arcáról tökéletesen lerí, hogy a szavaim süket fülekre találtak. Meg hogy próbáljak meg mást etetni ezzel az összefüggéstelen hadoválással. Ebben teljesen igazat adok neki.
Viszont mentségemre váljék, igazán nem szándékosan váltam leszerepelt főhősévé ennek a színdarabnak, amit Yolandával előadtunk. Mára már magam sem tudom, miért mentem bele ebbe az egészbe. Persze rettentő kínos volt az otthon társalgójában üldögélni a turbékoló párocska előtt, mint egy ottfelejtett krumpliszsák, viszont amikor Yo hirtelen ötlettel eljátszotta a barátnőmet… hát istenem, patthelyzet volt az is! Mondhatnám, hogy rákényszerített… de azért korántsem volt olyan rossz a színlelés, sőt, egy kicsikét, de csak icipicikét élveztem… fenébe is, nem kenhetem a dolgot Yora, amikor én éppoly hibás vagyok benne.
És attól tartok, hogy akkor sem lenne jobb a helyzetem, ha mindezt ugyanilyen formában adnám elő a dühöngő vélának. Nagy szemétség a részemről, hogy inkább hagyom a találgatások homályában tapogatózni, tudom. Mély levegő.

De ekkor megváltozik valami. Már nem úgy néz rám, ahogy eddig; kis túlzással mondhatnám azt is, hogy engem már nem is lát. Talán csak képzelődöm, vagy a szemei tényleg megteltek könnyel…? Hűha, valami irdatlan baromságot kérdezhettem, amire ezzel reagál. Igen, már biztos vagyok benne, hogy kis híján megríkattam három ártatlan szóval. Ahogy akadozva próbál kicsikarni valami választ nekem, úgy érzem, mintha nagy kövek gördülnének bele a gyomromba. De Yv össze nem állt mondata végül a semmibe vész, és csak egy erőtlen intéssel jelzi, hogy ne is számítsak többre.
Arról fogalmam sincs, mi történhetett, de egy félkegyelmű is rájönne az ordibáló jelekből, hogy a közelmúltban valami szörnyűség történhetett. És én, a szerencse fia fél szemmel becéloztam a tragédia célkeresztjét, és szenvtelenül lőttem. Telitalálat, jackpot! Most pedig felmarkolhatom a nyereményemet és a hajamra kenhetem…
Némán nézem, ahogy a lány összetörten visszarohan a padjához, és hosszú haja megint ráomlik meg-megrázkódó hátára. Elkínzottan a számhoz emelem a kezemet, mintha ezzel visszaterelhetném az elkóborolt szavakat a helyükre, és meg nem történtté tehetnék mindent. Mindent, bár egy hangyányi kíváncsiság még mindig böködi az oldalamat, hogy mégis miért van most bűntudatom. De nem vagyok olyan sötét, hogy ezek után még kifaggassam Yvet a múltról, az ő Lucjéről. Csendben odasétálok a padjához, és csattanó térdreccsenéssel leguggolok mellé. Meg kell kapaszkodnom a közeli szék támlájában, különben hamar egyensúlyomat vesztem ebben a pózban, ráadásul az sem garantált, hogy Yvette nem fogja egy jól irányzott rúgással elhárítani a vigasztalásom. Már ha értenék egyáltalán az ilyesmihez.
- Yvette… sajnálom, hogy kérdezősködtem. Nem fordul elő többet. De figyelj ide – egészen halknak hallom a saját hangom, amolyan nyugtató tónusban, bár szerintem ez csak belülről, nekem tűnik így –, most az iskolában vagy. Itt tanulsz, itt laksz, gyakorlatilag ide vagy kötve. Vannak kötelezettségeid és lehetőségeid is. Foglalkoznod kell velük. A jelennel kell törődnöd. Naa, nézz ide…
Szándékosan fogalmazok úgy, hogy a lány lehetőleg ne sejtse, hogy nem ismerem a lelkét tépdeső sebek eredetét, mert így nem kell megmagyaráznia semmit Luckel kapcsolatban. Most még elküldhet, s ha megteszi, én ellenkezés nélkül összeszedem a holmimat, és magára hagyom a teremben. Viszont ha elfogadja a felé nyújtott puha rongyot (szemüvegtörlő rongyot, úgy bizony. Hogy miért van nálam olyan? Na vajon…?), akkor addig nem fújok visszavonulót én sem, míg látok egyetlen könnycseppet is a szemében.

- Nehogy olvadásnak indulj itt nekem – nevetek félszegen, de a mosoly hamar lehervad az arcomról. Valószínűleg a helyzet komolyabb annál, mint hogy egy sótlan viccel felvidíthatnám legalább egy kicsit a lányt.

.::Benim::.

Talán a rohanás nem a legjobb mód. Mégis… természetes reakció. Emberi. Már már nagyon is az. Túlságosan.
Valahol megvetendő. Vagy nem. Ezért lehet becsmérelni. Bárki lenézhet. Azért, mert sosem voltam bátor. Mondhatni, sosem éreztem annak magam. Hogy ez mekkora baj, milyen nagy bűn, nem igazán tudom. Persze tisztában vagyok vele, nem jó. Közel sem. Mert gondoljunk csak bele… az élet kegyetlen. Jön egy nagy pofon. A földre kerülsz. Kegyetlenül megütöd magad. Fáj. Nagyon fáj. Mégis, felállsz. És odatartod a másik arcod is ha kell, de tovább mész. Na én pont hogy nem vagyok ilyen.
Félreállok ha kell. Bástyát emelek magam köré, elkapom az arcom a csapódó kéz elől. Gyávaság lenne? Inkább elővigyázatosság. Önvédelem, ha úgy tetszik. És ez is emberi reakció. Szerintem.
Az effajta gondolkodásmód miatt tűnhetek ki a tömegből. De nem tehetek róla…ez valahogy genetikailag van belém kódolva. Emiatt lehet, Yolandát jobban elfogadták. Mégis, van, aki törődik velem. Talán. Egy kicsit.
Mert Ben még itt van, igaz a terem túlsó végében, de itt. És hiába ő a probléma felemlegetője mégse haragszom rá. Mert személy szerint véletlen kérdésének sorozata a szenvedésem. A valódi ok már rég eltűnt, oly messze szállt, hogy elérni már sosem fogom. Csak az emlékek kies ösvényére lépve találok lelki békét, de ez sem vigasz, ó mennyire nem! Mert a fájdalom megmarad. Sosincs megállás hát, és egy percnyi szünet. Sosem állhatok meg hogy lehunyjam a szemem, s ne a borzalmak jussanak eszembe. Soha, soha…

Kezem ökölbe szorul, s a papírlap ami ujjaim közt van, csak szebb napjait sirathatja vissza. A zörgés hangja se tompítja Bishop lépteit. Nem kell hátrafordulnom, tudom, egy perc, és jön a bocsánatkérés, a nem-így-akartam-yvette szöveg. És ehhez most abszolúte nincs kedvem. Nem akarok magyarázkodni neki a viselkedésem miatt, ahogy korábban választ sem tudtam adni. Azt sem akarom, hogy ő okozzon lelkiismeretfurdalást nekem azzal, hogy a szánó-bánó szövegek egyikével emlékeztet, miattam neki támad fel a lelkében szunnyadó lovag, aki meg akar menteni. Ugyan mitől? Én már rég elvesztem. És az ő lelkiismeretfurdalásával, az ebből fakadó kényszer hajtotta cselekedete csak azt éri el, hogy én még rosszabbul érezzem magam. Nem mintha most úgy tündökölnék…
És itt van, megszólal, mondja a magáét. Miért nem bírok hát ránézni? Miért nem tudok válaszolni a szavaira? Miért akarom, hogy eltűnjön mindenki az életemből? Jobb lenne egyedül… jobb… kevésbé bonyolutabb…
Fáradt vagyok. Most érzem csak igazán. Az elmúlt hetek, a rengeteg probléma megoldása, a lemaradás pótolása… Olyan, mintha önmagam kergetném egy lasszóval és Merlin szent kegyének könyörögve hiába, nem sikerül utolérnem. Ez látványos. Mégis mindenki elmegy mellette. Megértem. Én is épp ezt tenném, ha nem önmagam lenne, aki gyötrődik.
Lassan feleszmélve látom, Beni már nem áll mellettem, hanem guggol. Egy egyszerű rongy kerül elő a semmiből, ami beúszik a látóterembe. Rám vár. Rám. Benjamin is, és a rongy is. Kell mindez nekem? Nem.
Ujjaim rákulcsolódnak a puha anyagra, s csak bólintok egyet. Köszönetképp, de illetőleg a szavaira. Nem szabad agyalnom, ahogy ő is mondta. El kell fogadnom a történteket, már amennyire lehet… amennyire… de ez nehezen megy… nagyon…
A szék háttámlájának dőlök az oldalammal és mély, reszkető sóhajjal fújom ki a bent tartott levegőt. Közben meg, na igen, a fiú próbál felvidítani. Osotba megjegyzése olyan, amitől a falra mászom legszívesebben, mégis…talán a helyzet miatt…belül elmosolyodom. De Yvette Delacour nem mosolyog! Arcom tehát rezzenéstelen marad, csak talán a homlokom ráncolódik össze. Csöppnyi értetlenség, felháborodás. Bizony. És lendül a kezem. Az összegyűrt papírgalacsin útra kél, hogy Beni fejét vegye célba. Több kevesebb sikerrel.
- Méghogy olvadni, Bishop! Ne keverj engem össze a nyálas barátnőid egyikével! – méltatlankodom, de valahol belül mégis igaza van a másiknak…rég elolvadtam… a kérdés csak, hogy miért…

[Amy. ]

Számat csukva tartva, még mindig kicsit megszeppenve állok, szinte az ajtóban. Mintha valaki rám olvasott volna egy Befogod Pofáduszt. Két szép szemem egyre nagyobbra nyílik, ahogy lassan világosabb lesz,aztán fotelek jelennek meg a terem közepén. Hmm... Nem is olyan rossz. Várható volt tőle a meglepett arc, mert erre sem mindenki képes. Legalábbis én úgy tudom, ezek az átváltoztatások nem elsősöknek való mutatványok. Hányadik évfolyamba is jár? Mondta egyáltalán? Na ennyit a memóriámról.
Ismét körbenézek a termen, aztán mivel más választásom nem igen van... na jó, azért egy-két választási lehetőséget fel tudnék sorolni. Például.. mondhatom azt, hogy jobb szeretnék tovább ácsorogni, vagy esetleg elrohanhatnék, kiugorhatnék az ablakon... de még mindig a negyedik a legvonzóbb: le is ülhetnék. És így is teszek. Helyet foglalok a pihe-puha fotelben. Helyezkedek egy pillanat erejéig, hiszen sosem úgy ül le az ember, ahogyan az kényelmes volna.
- Öhm... Szótlan? Hát.. Miről akarsz beszélgetni?
Kérdezem kicsit meglepetten. Tudom, tudom.. elég szótlan srác vagyok, nem kell többször megemlíteni, de hát mit mondjak? Nem lettem kioktatva társalgásból. Fogalmam sincs, ilyenkor milyen témákat kell felhozni, így azt láttam legjobbnak, ha megkérdezem, Ő miről akar beszélgetni. Ha már annyira beszélgetős kedvében van, amiben nem kételkedem.
Tarkómat vakarva figyelem Amyt és azt veszem észre, hogy egyre jobban zavarban vagyok. Az arcomra egy kis piros kerül, én pedig idegességemben már a tarkómat vakartam. Na elég legyen már.... leeresztem a kezem és a combomra rakom.  Mitől vagyok most tiszta ideg? Pf... továbbra is csöndben ülök előtte a kényelmes fotelben és nem tudom, mihez kezdjek magammal.

~ Johnny ~

Johnathan meglepődik a fotelok létrejöttét látva, de végül leül. Helyes, Amy már kedte azt hinni, hogy a srác az évszázad végéig talpon óhajt maradni. Nathan visszakérdez, hogy Amy miről óhajt beszélgetni, ám a lány hallgat. Valójában folyamatosan, hihetetlen sebességgel jár az agya, mégsem jut eszébe semmilyen értelmes téma, ezért nem szólal meg. Lassan elmélyül a csend. Amy zavartan kezdi fixírozni az egyik vajsörös kupát, majd ezt elunva áttér a másikra. Alig ötpercnyi hallgatás után, kissé rekedten nyög ki egy teljesen általános kérdést:
- Mit szoktál csinálni szabadidődben?
Jobb híján ez is megteszi Amy szerint, hátha ez elindítja a társalgást. Türelmesen meghallgatja a választ, még  ha esetleg olyan szaggatott is, mint az előbbi néhány szó, ami Johnny szájából hangzott el. Hirtelen eszébe jut, hogy még azt sem tudja, Johnathan hanyadikos. Ránézésre 15-16 éves lehet, de Amy még soha nem látta egyetlen órán sem. Nem valószínű, hogy hatodikos lenne, ahhoz kissé fiatal meg nem is viselkedik olyan öntelten, mint egyes hatodévesek. Végül arra jut, hogy kizárásos alapon negyedikes lehet a fiú, mégis megkérdezi - hátha téved.
- Jól sejtem, hogy negyedikes vagy, Johnny?
Azt már tudja, hogy hollóhátas, így ezt értelmetlen lenne megérdeklődni tőle... hiszen a Hollóhát asztalánál ebédeltek meg, mert Johnathan rákérdezett, hogy melyikük asztalánál egyenek. Amy nem tud mit kezdeni kezeivel, mostmár ő is egyre jobban zavarba jön így: beszédtéma nélkül. Előbb zsebrerakja mancsait, majd fészkelődni kezd a fotelban és felhúzza maga mellé a lábait. Pár másodperc múlva előhúzza pálcáját és szórakozottan kezdi forgatni ujjai között, észre sem véve, hogy hóesést bűvöl vele, holott egyenesen a lábára hullik a hó.

Gyerünk Nathan, oldd már azt a feszültséget. Bár ahhoz, hogy azt a naagy, az egész teremben elterjedő feszültséget fel tudd oldani, talán először neked kéne feloldódnod. Óh, csak nem vajsör. Talán segít.
Kényelmesen hátradőlök és egyik lábamat a másikra helyezem, aztán az italért nyúlok. Lassan, először csak kicsit kortyolok belőle, aztán rögtön utána egy nagyobbat. Kis bajszom lett a habtól, de csakazértsem törlöm le. Mulatságos lehet. Én pedig már hozzászoktam ahhoz, hogy a fél világ rajtam röhög, a másik fele meg csak azért nem, mert nincs jó humorérzéke.

- Szabadidőmben?
Kérdezek vissza még mindig egy csöppet zavartan, aztán lassan elsorolom azok a dögunalmas dolgok sorát, amiket oly' kevés szabadidőmben végezni szoktam. Oly' kevés lenne a szabadidőm? Tényleg ilyet mondtam? Hát helyesbítek. Abból túl sok van.
- Olvasok, tanulok...
Kortyolok még egyet a vajsörből. Plusz egy réteg habbajusz.
- Zenét hallgatok, gitározgatok. Már amikor egyedül vagyok a szobában.
Ugyanis nem mindegyik szobatársam örülne annak, hogyha én teljes hangerővel pengetném a húrokat, miközben ő egy fontos házi dolgozatot ír, vagy a következő órára készül fel. Annak még talán az egész házam is csak a kárát látná. Sok-sok mínusz.
- És te?
Csak így lehet elindítani egy egészséges társalgást, ha nem csak minket faggatnak, hanem mi is faggatunk, kérdezgetünk, érdeklődünk a másik félről. legalábbis azt hiszem.
Nagyon tudja a dolgát Amy, máris kitalálta az évfolyamomat is. Vagy csak ráhibázott, mindenesetre helyeslően bólogatok.
- Igen, negyedikes. Te pediig... öt-hat?
Tippelgetek. Nem tudom valami hú de jól megállapítani a többi ember életkorát. Mindenesetre idősebbnek tűnik. Meg aztán már jóval tanultabb is lehet, int én, látva, hogy mit hadonászik a pálcájával. Meg ugye az eredményét.

~ Johnny ~

Egy mosollyal nyugtázza Nathan vajsör alkotta bajuszát, s közben bólint a fiú kérdésére: igen, a szabadidejéről kérdezett. Olvas tanul - hát ezek tényleg nagyon általános dolgok... zenét hallgat - ez is megszokott egy kamasztól... gitározik - hoppá! Tudtam, hogy van valami érdekes a srácban! - kiáltja magában Amy. Csak akkor gitározik, ha egyedül van? Szégyellős. Ismerős érzés, én sem mutogatom senkinek a rajzaimat.
Igyekszik érdektelen arccal válaszolni Johnny kérdésre, bár a mosolyt képtelen letörölni arcáról a vajsör miatt. Nem neveti ki a vajsör-bajusz miatt a fiút, amit talán szándékosan hagyott ott, de képtelen megállni derült vigyorgás nélkül.
- Én... - kezdi, aztán újra nekifut. - Hát én... én többnyire kviddicsedzésre járok ráérő időmben, mert a CsK nagyon bekeményített. Tudod, nemsoká itt a Mardekár elleni meccs. De ha senki nincs a lányhálóban, akkor grafikákat szoktam készíteni. A színesceruzával, ecsettel nem bánok olyan jól, de fekete-fehér képek egész tűrhetőek szoktak lenni. És... gyakran szórakozok az átváltoztatástannal, mivel ez a kedvenc tantárgyam. Ezért változtattam olyan könnyen a papírrepülőket fotellé - magyarázza a bizonyítványt a lány. - Ötödéves vagyok. Hatodikos lehetnék, ha a Roxfort előtt nem fertőzött volna le bárányhimlővel egy azóta sem kedvelt mugli, de így évet vesztettem sajna.
Ártatlan mosollyal tér vissza Nathan gitározási szokásaira.
- Miket szoktál játszani a gitáron? És miért csak ha egyedül vagy? Nem hinném, hogy bárkit is zavarna, sokkal inkább kikapcsolódás az ember számára, ha néha zenét hall.
Ezzel a lány a lábára néz, hogy megállapítsa vajon mitől fázik olyannyira. Hangosan felnevet, s abbhagyja a pálca forgatását, majd néhány egyszerű varázsigével megtisztítja és megszárítja a lábait. Amy a saját vajsöréért nyúl, hogy belekortyoljon s megállapítsa: legalább jól végezte-e el a varázslatot.

..:: Yvette ::..

Hiába beszélek, csitítom, próbálom vigasztalni, egyelőre úgy tűnik, rám sem hederít. Azt értem, miért nem emeli rám az átható kékségű szemeit. Megteltek könnyel, és úgyis csak elhomályosodott foltot látna belőlem. A helyében én is inkább a padlót, a cipőmet vagy bármi mást fixíroznék, csak ne kelljen nyíltan feltálalni a szomorú tekintetemet.
Persze ez mind nem számít, hiszen nem vagyok a helyében, de azért tudom, hogy milyen büszke teremtés ő. Hogy valójában mi kavarta fel, azt sem tőle fogom megtudni, de ebbe már beletörődtem. Csak arra ügyelek, nehogy megint valami olyasmit kérdezzek, ami csak rátesz egy lapáttal a bánatára. Biztos nem hinné el, ha elmondanám, mennyire kínoz a tehetetlenség és a tudatlanság itt és most, előtte térdepelve. Ráadásul úgy, hogy a könnyek az én oktalanságomnak köszönhetően potyognak mind a recsegő padlódeszkák közé.
- Vedd csak el, neked adom – nógatom egy kicsit látva, hogy nem akaródzik neki elfogadni a rongyot. Ha tudom, hogy a szemüvegtörlő ilyen nemes célt szolgálhat egyszer, nyilván kicserélem valami ízlésesebb selyemkendőcskére, amit azért nagyobb lelki nyugalommal nyújtok át, de hát most csak ez volt nálam. S amikor a lány kicsippenti az ujjaim közül az anyagot, leheletnyit megnyugszom. Ez burkoltan valami olyasmit jelent, hogy egyelőre megtűr maga mellett, és tovább igyekezhetek az engeszteléssel.

Pár másodperces néma csönd áll be köztünk, s csak Yvette halk pityergése töri meg a burkot. Gondolhattam volna, hogy a gyenge viccemmel nem érek el valami nagy eredményt, de amikor a homlokomat éri, és onnan lepattan egy formátlan csomóba gyűrt papírdarabka, csak megilletődötten pislogok néhányat. Hoppá, hát erre még én sem számítottam! Meglepett nevetésben törnék ki, ha még az eddigieknél is nagyobb bunkó lennék, de így tudom türtőztetni a feltörő érzelmeimet. Ívbe hajlított szemöldököm alól követem a padlón ide-oda döcögő galacsint, amíg lendületét vesztve le nem csillapodik, és nem mozdul többet. Akkor tekintetemet visszakormányzom Yvette méltatlankodó, könnyáztatta arcára, és mímelt hitetlenkedéssel megcsóválom a fejemet.
- Félreértesz! Nehéz lenne összekeverni téged bárki mással, én csupán félek. Hova lesz a világ, ha olvadásnak indul a mi egyetlen Jéghercegnőnk? De igazán… – most nem nevetek fel, mint az előbb, csak egy aprócska mosoly ül a szám sarkában, mint valami nosztalgikus emlékeztető a régi szép időkre. Amelyek talán nem is voltak olyan régen, és nem is voltak olyan szépek. De az is egyértelmű (legalábbis én így gondolom), hogy Yv széles körben elterjedt becenevét nem rossz szándékból mondtam, sőt, sokkal inkább… nem is tudom. Olyan sok minden történt év eleje óta, s nem csak keserűséggel telve múltak el a hónapok. Talán ha a lány erre gondol… biztos, hogy vannak szép emlékei is. Ne gyötörje magát hiábavalóan.

Lassan felegyenesedek a guggolásból, részben azért, mert már belezsibbadtak a lábaim, részben pedig azért, hogy a padot megkerülve leülhessek Yv mellé a szomszédos székre. Nem tartom valószínűnek, hogy most fogja kirúgni alólam az ülőalkalmatosságot, ha már egyszer elfogadta, hogy nem olyan könnyű lerázni engem.
- Tudod – kezdem egy felületes sóhajjal, s végig a tanári pódium felé nézek – van bennem egyfajta kényszer arra, hogy ha már egyszer elrontottam valamit, akkor ne hagyjam lógva a problémát. Ez idegesítő lehet, persze, de én addig nem megyek innen, amíg vöröslik a szemed.
Jobbra fordulok, hogy tekintetemmel elkapjam Yvét, feltéve, hogy ebben a helyzetben nem csak a tarkóját kívánja mutatni felém. Érzem, ahogy végigjár az elszántság erőt adó energiája; kész vagyok bármire, hogy beváltsam az ígéretemet. Ha kell, hát nekiállok a lány leckéinek, vagy készséggel beszámolok a legutóbbi kviddicsmeccs eseményeiről, holott köztudott, hogy abszolút hidegen hagy a téma. Vagy ha azt akarja, akkor hallgatok akár órákon keresztül, ha tudom, hogy előbb-utóbb lecsillapodik a lelke.

[Amynek]

Még egyet kortyolok az ízletes vajsörből, ami egyáltalán nem lett elrontva, tökéletesen végezte el az átváltoztatás, már ami az enyémet illeti. Mikor az átváltoztatástan kerül terítékre, máris megértem, hogyan sikerült egy pálcaintéssel mindezt elővarázsolni. Nem semmi, meg kell hagyni. Jó sok energiát fektethetett be a mágiaág tanulásába, ha már ennyi idősen ilyen profin űzi.
Lenyalom a kis bajuszt, de feleslegesen. A következő kortynál ugyanúgy ottmarad egy kevés, így felesleges erőfeszítésnek tartom mindig újra és újra megnyalogatni a szám szélét. Amúgy csak nagy bőszen bólogatok Amy válaszaira. Griffendél - Mardekár meccs? Nem vagyok túlinformált a téren.
- A kviddics jó dolog, de a kis tériszonyom nem hagyja, hogy röpködjek.
Öt méteres magasságban már szédülök és nagyon-nagy késztetést érzek arra, hogy leszálljak, vagy legalábbis lejjebb repüljek. Ha ezt nem teszem meg, képes vagyok leszédelegni a seprűről, vagy a seprűvel együtt zuhanásnak indulni. Még egyik sem fordult elő, de félek, egyszer megtörténik.
Kicsit meglepődök a rajztehetségen. kevés diák rajzolgat a kastélyban legalábbis tudomásom szerint. Meg ha jól olvastam nem sok máguscsemete van megáldva művésztehetséggel, bár a Roxfort lehet, ilyen téren is válogat. Mintha elszaporodtak volna a zenész egyedek az iskolában. Vonható ez le abból az egy-két acapella csapatból, akiket olykor látni szoktam itt-ott. Bár lehet, hogy csak egy csoport van és én látom őket túl sokszor. Nah mindegy.
- És miket rajzolsz? Portrék, csendéletek...?
Grafittal készített tájképeket és egyebeket még nem nagyon láttam, de az is megeshet, hogy az absztrakt művészet felé húzza a szíve, ki tudja. Talán ha képeket nézegetek, legszívesebben a karikatúrákat bambulom, azok talán a legérdekesebbek. Megállsz egy előtt és elkezdheted bogozni, mire is gondolt az illető, és persze a karikatúra fedőnév alatt nem csak Mágiaügyi Miniszterek elcsúfított portréira kell gondolni.
Újabb korty a vajsörből. Lassan talán el is fogy. Majd kérek még egy adagot. Különösen jól esik. Késleltetni lehet vele a választ. De most nem ez a célom, csak elgondolkodok, tulajdonképpen miket is szoktam játszani.
- Szeretem a mugli zenekarokat, amikor nincsen varázslattal belebabrálva semmi, csak az, amit a zenészek ki tudnak hozni magukból. Leginkább talán rockot.
Kétlem, hogy ha most elkezdeném felsorolni a banda neveket, ismerné e őket. Maximum egy-kettőt, de, hogy az összes rögtön beugorjon neki: nem hiszem. Ha külön érdekli az is, majd talán a legismertebbeket elmondom. Talán...? Hogyan néznénk ki, ha válasz nélkül hagynám? igen ferdén nézne rám, bár már most is érdekes jelenség lennék.
- Öhm... nem akarom vele zavarni a többieket. Nem mindenki örül neki, ha tanulás közben rázendítek. Nem mindenki ilyen muzikális.
Felelek egyszerűen és még egyet hörpintek az italból, közben megmosolyogva Amyt és a kis havat, amit idézett. Aztán azon megint csak meglepődik, hogy milyen hipp-hopp el is tűnik az a pár, már olvadozó hópehely.

.::Benim::.

Lehet a nógatás az oka, de az a kicsiny rongy mégiscsak a kezembe kerül. Hát igen. Ben mindig is kitartó volt… mindenben. És kezdem lassacskán belátni, jobb tőle elfogadni inkább a dolgokat és ezt a viselkedési stílusát. Ugyanis az ember nem tud igazán mit kezdeni ezzel. Meg vele. Ha ilyen.
És ő ilyen.
Mindig.
Majdnem mindig.
Szerintem akkor is mikor alszik. Még akkor is képes rád tukmálni ezt azt. Lehet pályát tévesztett. Ez viszont az ő baja.
Most az értékelendő, hogy mellettem van. Mellettem! Képes azok után, ami történt velem, velünk, a szemembe nézni. És ez nagy szó. Hisz… még Yolanda is kerül!
Mit akarok én? Mások azt mondanák, isteni szerencsém van. De… valahogy ezt nem érzem. Sőt! Az utolsó vesztesként sínylődök. És persze okkal…
…mert…ha meg tudtam volna akadályozni azt az autót…akkor…
Akkor nem itt lennék.
Nem ilyen állapotban.
De itt vagyok.
És itt van velem Beni.
És bizony ez sokat jelent. Sokat.
A papírgalacsin találata meglepetést okoz, csakúgy a másiknak, mint nekem is. A szavaim viszont ismét dadogást, hebegést-habogást váltanak ki. Hát ilyen nincs! Minek magyarázkodni? Azért…értem én a poént… még ha nem is látszik.
És igen, idegesít ez a kimosakszom mindenből stílus. De Benjamin az ártatlanság mintaszobra… na igen.

Végül már nem látom a fiú arcát, mert lassacskán feláll és leül mellém. Figyelem, de nem szólok bele semmibe. Nem én. Amúgy sincs hangulatom. És inkább csak… mit is tennék legszívesebben? Fogalmam sincs. Csak ülnék valaki mellett… és…és…és… szavak nélkül beszélgetnék. De senki sincs, aki megértene. Még Beni sem olyan… vagy legalábbis nem teljesen.
Várom hát, mikor kell megszólalnom, vagy mikor történik valami.
Semmi.
Semmi.
Semmi.
A csendet viszont nem én töröm meg. Pedig, nem sok kellett volna… nem sok. Tényleg. De ehelyett mégsem én öntöm ki a lelkem. Mert amit hallok nagyon hasonlít erre. Nem az a baj, hogy őszinte a másik, ennek örülök…hanem… tőle ez…szokatlan. Sosem velem vitatta meg, ami a lelkét nyomja… most pedig…épp ezt teszi.
Meglep ez a felismerés. De a szívem mélyén elfogadom. Talán azért, mert őt magát is elfogadtam már valamilyen szinten.
- Kényszer? –
Kérdezek vissza őszintén, s felé fordítom a tekintetem. Letörlöm a könnyeim, gyors mozdulattal, egyel, kettővel. És már nem is tűnik úgy, hogy elpityeredtem…. Nem is tűnik úgy.
- Semmit se tegyél kényszerből. Főleg ne miattam…-
Most nincs él a hangomban. Színtelen, egyszerű, őszinte. Megpróbálok most az egyszer olyan lenni, mint ő. Kimondom, amit gondolok. Amit máskülönben közel sem biztos, hogy megtennék. De megpróbálom. A kedvéért. Önmagamért. És mert megérdemli.
A szavaimat aprócska fejrázás követi. Tényleg nem kell miattam itt maradnia. Tudom, hogy mégsem tesz ez ellen, de nem kell. Én senkit se kényszerítek. Soha nem tenném. Főleg nem őt. Ezt pedig tudnia kell. Tudnia. Ezt akarom csupán.