Roxfort RPG

Egy tanterem, mely ugyanolyan, mint az összes többi, tele padokkal és egy tanári asztallal.
A helyiség végében egy kopott tábla található. A falakon különféle varázsláshoz kapcsolódó képek lógnak.

~Mike :-*~

A mai napja is szokásosan telt el, legalábbis egy ideig. Reggel felkelt, letusolt, felöltözött, és lement a nagyterembe reggelizni. Reggeli után beült az órákra. Gyógynövénytanon azonban elég különös dolog történt. Mike, akit tulajdonképpen már jó régóta nem látott, hirtelen felbukkant az óra előtt, amikor már mindenki bent volt a terembe. Nicole hirtelen se köpni, se nyelni nem tudott. A tanárnőt kereste valamiért, aki még akkor nem volt a teremben. A fiú közelsége persze ugyanúgy hatott rá, mint máskor. A lába egy kicsit megremegett, a szíve is gyorsabban dobogott… és csak remélni merte, hogy a körülötte állók mindebből semmit nem vetek észre.

Miután az összes óra véget ért a lány egy üres tanteremben találkozott Mike-kal. Míg a tanterem felé igyekezett, azon gondolkozott, hogy mit is mondjon majd a fiúnak vagy mit kérdezzen tőle. Aztán úgy határozott, hogy majd, ha bent lesznek a terembe, kettesbe, akkor majd ráér ezen gondolkozni.
Egy kicsit hamarabb ért oda a terembe, mint ahogy azt megbeszélték, de sebaj… Nem sokkal később lépteket hallott a folyosó irányából, majd belépett az ajtón Mike. Nicole le se tudta venni róla a szemét. Ugyanaz a jóképű pasas állt előtte, mint akibe annak idején beleszeretett.
- Szia! – köszönt a lány, szinte elfúló hangon.
Titkon nagyon örült annak, hogy újra itt van a Roxfortban, ugyanakkor haragudott is rá, mert teljesen nyomtalanul eltűnt. Még csak egy levelet se küldött neki.
Mikor belépett az ajtón a lány azon gondolkodott, hogy most rögtön a nyakába ugrik és úgy tesz, mint ha mi se történt volna, de aztán meggondolta magát. *Ilyen könnyen azért nem fogja megúszni.* -gondolta a lány. Ő nem egy játékbaba, akit el lehet hajítani, aztán újra felvenni.
Mivel még mindig nagyon szerette a srácot, ezért haragját nem árasztotta rá, hiszen ki tudja, miért volt olyan sokáig távol. Ezek persze csak üres kifogások voltak, de hát ha valaki szeret valakit…
- Öhmmm… örülök, hogy újra látlak. – váltott hangnemet.
Itt már semmi nyoma nem volt annak az elfúló hangnak, habár nem is volt hűvös. Inkább olyan barátságosnak nevezhető.
- Hol jártál egész eddig? Miért nem írtál legalább egy levelet, amiben tudatod, hogy jól vagy. Nem hallottam felőled év vége óta. – kérdezte már szinte sírva.
Aztán kitörölte szeméből a gyülekező könnyeket, és várta, hogy a szeretett pasas választ adjon kérdéseire.

[Nicole Joy  :-* ]

*Csak egy feketés-kékes foltot látni elsuhanni a folyosókon. A folt igazság szerint egy hugrabugos fiú, mely láthatóan eléggé fel van zaklatva. Ki tudja mi a baja? Végigvágtat a kastély falai között, azt sem figyeli kinek megy neki. Nem érdekli. Ha bajuk van, majd kikerülik. Nehogy még neki kelljen vigyáznia. Szépen a fal mellett rohan, tehát aki neki megy, az bűnhődhet, hiszen eléggé zömög egy srác. Több évnyi kemény munka a konditeremben, plusz a küzdőkörben is volt már tapasztalata… tehát, arasson magára aki ütközni kíván.

Hogy mi a gond? Áhh, semmi különös. Szokványos tinédzser élet. Meg hát, anyja halálával rájuk szállt testvére gondozása is, és emiatt apjuk nem tud rendesen dolgozni. Persze ott van apja barátnője, ki szintén boszorkány, ő rengeteget segít neki. De az iménti levélből megtudhatta, hogy eléggé sok gond van a sráccal. Cigizik, részegen esik be éjnek évadján, plusz úgy beszél apjával, mintha arról a bizonyos helyről rángatta volna ki. Nem hogy hálás lenne, még visszaél a segítségükkel. Vér szerinti testvére, de akkor is. Ez a kis szemétláda úgy felzaklatta, hogy szívesen hoppanálna haza és átkozná meg úgy, hogy többé ne bírja azt a rohadt csikket bekapni a hatalmas szájába.

Végigküzdi magát az egész folyosón. Sőt, még fel is öklel egy mardekáros srácot, aki jobbnak érzi nem visszapofázni, így még balhé sem lesz belőle. És mire átverekedte magát az utolsó hollóhátas lányokból álló csoporton magát, eléri azt a helyet, melyet eddig bőszen kutatott. Egy csendes, használaton kívüli termet, melyben egyedül lehet. Berúgja annak ajtaját, de úgy, hogy az nyikordul egy hatalmasat. Szíve szerint még addig rúgdosná, míg az ki nem esik a falból. Hihetetlenül dühös, és ezt képes lenne kitölteni akárkin, akármin… Kivétel… kivétel rajta. Őt túlságosan is szereti, nem lenne képes bántani. Egy év… borzasztó hosszú idő.

Óhh, hogy mennyit gondolt rá, míg a Durmstrang falai között járt. Mennyit gondolt rá, míg abban a hálóban aludt, melyben soha többé nem szeretne. Ott, a rengeteg fiú között tényleg hiányzott neki Nicole. És ma, mikor összefutottak, mikor a kezébe nyomta a pergament, hogy itt akar vele találkozni…. Óhh, szíve dobott egy szaltót.
Ám később kapta a második levelét, mely minden kitörölt a fejéből. A kellemes forróság helyébe hideg gyűlölet lépett, s az elméje elborult, mint eső előtt az égbolt.
Aztán most, mikor a dühének még parancsolni sem képes, s rátöri az ajtót arra a lányra, kit úgy szeret… Komolyan, elszégyelli magát.*
- Ne haragudj, én csak…
*Pillant vissza az ajtóra, majd lágyan behajtja azt. A zár kattan egyet, s ez a jel arra, hogy be is csukódott.
Aztán ránéz a lányra. Ajkai rándulnak egyet, s szája szélén egy szinte láthatatlan mosoly jelenik meg. A szemei csillogva merednek a lányra, mintha csak lehetséges sérülések után keresgélne. Félti, természetes. Aztán a szíve… Triplaszaltókat dobál, de úgy, hogy Mike kénytelen rátapasztani a jobb kezét. Egy vakarásnak álcázza, úgy nem hat olyan hülyén.*
- Szia!

*Fel sem merüld Michael-ben, hogy Nicole egy játék baba lenne. Ilyen sosem jutna az eszébe.*
- Én nem különben…
*Aztán a szívéről a tarkójára tapad a jobbik keze, a bal pedig zavarában a zsebébe bújik. Nem is tudja mit válaszoljon. Szégyelli magát. Tökéletesen igaza van a griffendéles lánynak. Egy nyomorult levelet azért írhatott volna. Nincs mentsége.*
- A Durmstrang-ban voltam… és, őő… Sajnálom, erre nincs mentségem, igazad van. Eszemben volt, hogy írok, de aztán jött a hír, hogy anyu… Ne, kérlek, ne sírj. Itt vagyok, nincsen semmi baj. Gyere ide!
*Lép egyet előre, közben mind a két keze ölelésre tárul szét. Ha Nicky is úgy dönt, akkor a következő percben már némán, egymást ölelve állnak a terem közepén, és… és talán még az a csók is elcsattan, mely már nem égett ajkaikon több mint egy éve.*

~Mike :-*~

*A Durmstrangban volt???????? Mit keresett ott??? És mi van az anyukájával???* Nicole most nagyon rosszul érezte magát. Lehet, hogy nem kellett volna feltennie ilye gyorsan a kérdéseit. *Most már mindegy. Az időt nem lehet visszafordítani.*
A következő percben Mike észrevette, hogy a lány az éppen kitörni készülő könnyeket letörli az arcáról, ezért átölelte. Nicole ez ellen egyáltalán nem tiltakozott, hiszen már nagyon rég várta ezt a pillanatot. Szorosan átölelte a fiút és közben azt kívánta, hogy bár csak örökké így maradhatnának. Szinte minden dühe elszállt az ölelés és az azt követő csók alatt.
Már tulajdonképpen csak egy, vagyis két dologra volt kíváncsi. Egyrészt arra, hogy mi történt Mike édesanyjával, másrészt arra, hogy miért jött be úgy a terembe, hogy szinte rátörte Nicolra az ajtót.
Ezt azonban már csak akkor merte megkérdezni, amikor a csókot követően leültek egy székre, és Mike az ölébe vonta Nicole-t.
- Te mond csak… mit is kezdtél el mondani az édesanyáddal kapcsolatban? – érdeklődött Nicole, és próbált nem túl tolakodó lenni.
Sejtette, hogy nem valami jó dolog történhetett, mert különben nem tűnt volna el nyomtalanul Mike. Azonban arra se számított, amit aztán hallott.
- Őszinte részvétem. – mondta a lány, és nem tudta, hogy mivel tehetné jóvá előbbi tapintatlanságát.
Kérdéseit akkor jogosnak gondolta, de most egy kicsit elbizonytalanodott.
Egy ideig nem tudott semmi mást tenni csak nézte a fiú meleg barna szemeit. Szinte teljesen elveszett bennük. Aztán adott egy csókot Mike-nak, majd feltette másik kérdését is:
- Lenne egy másik kérdésem is. – mondta – Miért törted szinte rám az ajtót, amikor bejöttél?
Miután minden kérdésére választ kapott szorosan átölelte a fiút, akit szeret, és remélte, hogy soha többé nem fogja elveszíteni.

[Nicole Joy   :-* ]

*Mint a régi szép időkben, a bagolyházban. Amikor még csak-csak ismerték egymást… Amikor ajkaik egymáshoz értek, majd nyelvük forró táncba kezd, bizonyára nem csak Mike mellkasa kezdett libabőrössé válni. Ahogyan keze a lány derekára kulcsolódott, ismét felelevenedett benne a karácsonyi bál. Amint lassú táncot lejtettek a halovány fény alatt, és ugyan ilyen pózban, átkarolva egymást… gondtalanul suttogtak egymás fülébe.
Aztán a csóknak vége, az ölelésből is kibújnak. Ám nem sokáig. Felkarolja a lányt, és mivel erős karjainak semmit sem jelent Nicole karcsú teste, simán az ölébe tudja emelni. Aztán ismét átöleli, fejét pedig a vállára hajtja.*

- Édesanyám… meghalt. Rákos volt.
*Suttogja, és közben mély levegőt vesz. Nem egy kellemes téma ez, de hát mit mondhatna. Valakinek el kell hogy mondja. De azt nem kéri, hogy sajnálják. Azt mindig is utálta, ha valaki csak azért van vele, mert sajnálja. Ennél undorítóbbat soha nem tudott volna felhozni. Ám abban biztos, hogy Nicole nem ezért van most mellette… És abban is, hogy a következő csókot nem azért kapja, mert…*
- Köszönöm, de… nem lényeges.
*Már túltette magát rajta. Nem éltek együtt, szinte nem is ismerte. *

- Na, mondjad!
*Közben még szorosabban öleli, de nem úgy, hogy kiszorítsa a belét. Egyáltalán nem fájdalmasan, csak úgy, hogy érezhesse, hogy ott van. Mindeközben a lány nyakát veszi célba, azt kezdi el puszilgatni.*
- Kissé mérges voltam… az öcsémre. Meg… nem vagyok tisztában fizikai adottságaimmal.
*És erre Nicole ugyan olyan szorosan átölelte, mint ahogyan ő az előbb. Mindeközben Mike kissé rendezkedik. Fogja és úgy pakolja Nicky lábait, hogy teljes mértékben szembe legyenek egymással, ám mindeközben még mindig a combjain üljön.
Csendben, békésen ülnek egy üres teremben, élvezve kettejük társaságát.*

~Mike :-*~

Sajnálja Mike-ot, amiatt hogy meghalt az anyukája. *Biztos nehéz lehet neki még mindig, annak ellenére, hogy nem ismerte.* De nem sajnálatból van vele a lány, hanem azért mert szereti. Az azt követő csókot sem sajnálatból adja, hanem csak úgy, mert jól esik neki olyan sok idő után újra éreznie a srác ajkait a sajátjain.

Azt tudta a lány, hogy Mike-nak van egy öccse, de ő nem tud varázsolni. Ennek ellenére még is magához vette a fiú apja. Nem ismerte Nicki a fiú szüleit, de minden elismerése az övé volt, hiszen a legtöbb családban, ha ilyen előfordulna, mint Mikenál, biztos, hogy valami árvaházba dugnák el a „család szégyenét”. Hiszen a legtöbb helyen a varázstalan gyermekeket szégyellték a szülők. Igazság szerint Nicole-nak semmi baja nincs a muglikkal, sőt… még szereti is őket. Biztos ez a szülői tanítás hatása.
*Szóval mérges az öccsére. Még alig fél éve költözött hozzájuk és már rossz fát tett a tűzre.*

Aztán nem foglalkozik Mike öccsével többet. Lesz majd rá ideje máskor.
Míg átölelte a srácot addig ő úgy rendezte a lábait, hogy egymással szembe kerüljenek. Aztán csak ott ülnek kettesben a terembe és élvezik egymás társaságát. Egy kis idő elteltével rámosolyog Mike-ra, és a fülébe súgja:
- Hiányoztál!
Majd újra megcsókolja a srácot, és közben szíve hevesebben ver, mint valaha.
Valóban nagyon hiányzott neki a srác közelsége. Eltűnését követően sok álmatlan éjszakája volt. Vagy amikor bírt is aludni, olyankor is csak úgy, hogy sírás közben elaludt, de ilyenkor se tudta magát úgy kipihenni, mint ha nyugodtan aludt volna. Ezekről az esti/éjszakai sírásokról még legjobb barátnője, Amy sem tudott, vagy ha hallotta is, nem említette Nicol-nak.
De most ott ül a szeretett fiú ölében, és egymást ölelik. Ez minden rossz emlékét feledtet a lánnyal… legalábbis egyelőre.

[Nicole Joy  :-* ]

*Nem, valóban nem kell miatta sajnálni. Soha nem is ismerte. Négy éves volt amikor lelépett, nem nagyon emlékszik rá. Csak képekről látta, semmi több. Apja legnagyobb baklövése volt életében. És csak az jött ki belőle, hogy Mike itt van. Egyébként elcseszte az életét.*
- Egyébként édesapámmal mindig is utálták egymást. Már mint azután, hogy anya lekorcsozott minket.
*Ez a szomorú igazság. Akkor teljesen józan volt az anyja, a saját gondolatait mondta. És csak miután elválltak, csak miután törölték a memóriájukat, csak azután szűnt meg ez az egész. Mármint, hogy a varázslói ismeretei miatt kiabál vele. Utána már azt hitte, hogy egy teljesen normális fia és egy exférje van. De ekkor már kinn voltak Bulgáriában, ahol eredetileg is éltek.*

- Te is nekem Nicole! Tudod… tudod hányszor gondoltam rád?
*Eközben kezeit a lány derekára erősíti, úgy hogy most már ha szeretné sem bújhatna ki. De remélhetőleg nem töri szabaduláson a fejét. Azt majd Mike megteszi, ha szükséges. Egyelőre még öleli őt.*
- A legszebb az egészben, hogy az érzéseink egy év múlva sem változtak semmit sem.
*Mosolyog, majd egy lágy csókot nyom a másik ajkaira.*
- Na, és most mesélj! Mik történtek az idő alatt, míg nem voltak. Annyit tudok, hogy Abbey lett a kapitány, miután leadtam a szalagot. Utána filmszakadás.
*Várja a történetet. Várja, hogy vajon mi is történt Nicole-lal az elmúlt évben. Milyenek a jegyei, mik a legnagyobb pletykák, milyen tanárok vannak… stb.*

~Mike :-*~

A lány nem töri szabaduláson a fejét. Miért is tenné ezt, amikor végre Mike-kal lehet. És valóban az érzései nem változtak az elmúlt év alatt a fiú iránt. Aztán viszonozza a csókot.
*Meséljek? Hát… akkor lehet, hogy holnap reggelig vagy még tovább itt fogunk ülni. Nem mintha baj lenne*
- Nos… rengeteg minden történt. A csapatkapitány valóban Abbey lett. Ezt jól tudod. Aztán volt egy meccs a Hollóhát és a Griffendél között, amelyet a Griffendél nyert 210-20-ra.

-A jegyeim elég jók, kivétel a bájitaltant. Az valamiért nem megy olyan jól, mint a többi.
Itt egy kis szünetet tart, és azon gondolkozik, hogy elmondja-e neki Quintint. Végül úgy dönt, hogy nagyjából elmeséli a történteket, mert ha nem mondja el, akkor máshonnan fogja megtudni, és az csak rontana a helyzeten. Egy szóval jobban jár, ha ő maga meséli el neki a történteket, akkor nem gondolhatja úgy Mike, hogy titkolózni akar előtte.
- Az egyik este nem bírtam aludni és Amyvel kijöttem csavarogni a kastélyba. A leányzó útközben valahol elment mellőlem. Én még beszéltem neki, és egyszer azt vettem észre, hogy senki se válaszol. Mikor hátrafordultam megnézni, hogy miért nem kapok választ a kérdésemre, láttam, hogy Amy nincs mellettem. Így elindultam vissza a klubhelységhez. Mikor oda értem egy alakot pillantottam meg. Aztán kiderült, hogy griffendéles, Quintinnek hívják, és hogy most jött vissza a kastélyba. Először egy kicsit gyanakodtam, de aztán végül is beengedtem a klubhelységbe. Az éjszaka nagy részét átbeszélgettük. Tudod jó volt olyan valakivel beszélgetni, aki meghallgatta a bajaimat, és nem kezdett el rögtön tanácsokat osztogatni. Egyszerűen csak meghallgatott, és ennyi.

- Később meghívott az Ostara bálra, amit a tavasz köszöntésére rendeztek, és lehívott az egyik roxmortsi hétvégére, de nem történt semmi. Csak sétáltunk az utcákon illetve megmutatott egy tisztást, a falutól nem messze lévő hegyek egyikében. Ennyi volt. Mint már mondtam a bálra is ő kísért el. Elég jól táncolt, de nem úgy, mint te a karácsonyi bálon. A táncolásra is nekem kellett megtanítanom, mert nem tudott. A roxmortsi kirándulás óta nem nagyon beszéltem még vele. Lehet, hogy haragszik rám, mert nem hagytam magam megcsókolni, de egyszerűen nem esett volna jól.

- A többit már tudod. Visszajöttél az iskolába, találkoztunk, és most itt vagyunk.

Most őszintén bevallott mindent Quintinnel kapcsolatban, és remélte, hogy Mike nem fogja otthagyni. Azt valószínűleg nem élné túl.
Ha marad továbbra is, és megengedi, akkor a lány ad neki egy csókot.

[Nicole Joy  :-* ]

*A tekintete elsötétedik. Aztán kibújik az ölelésből és felkel. Mármint előbb lepakolja magáról Nicole-t és úgy indul meg a terem hátsó végén lévő kopott tábla elé. Onnét hallgatja végig az egész kis mesét, mely eleinte elég fura, mert nem gondolta volna, hogy ez a kis infómorzsa ennyire érdekes lenne. Mármint, tényleg nem is érdekes. Mit érdekli őt az, hogy Nicole az egész estét valami Quintin-nel beszéli át? Meg hát… ha annyira jó fej, meg annyira szuper, hogy meghallgatja, de nem próbál segíteni, akkor aztán már meg is érti miért van ez az egész.
Mike sem érti miért érintette ez őt annyira rosszul. Olyan kellemetlen és feszessé vált a helyzet, hogy akár hasítani lehetne a levegőt, mondjuk egy késsel. Vagy egy pálcával, ahogy tetszik.

Aztán jön a vallomás további része. Még valami idétlen nevű bálra is vele ment el. Sőt, még táncolni is tanította. Nagyra értékeli, hogy Nicole ennyire őszinte, de ez így már egy kicsit sok. Féltékeny lenne? Áhh, nem az… Csupán dühös. És miért? Mert nem lehetett itt… Ha itt van, akkor mindez meg sem történik. Lehet, hogy csak egy héttel később kellett volna jönnie, csak egy hét… és akkor már Quintin és Nicole együtt vannak. És, lehet, hogy az könnyebb lett volna, mint így ez. Egy másik srác van a képben, és még csak próbálkozik… Ami annyit tesz, hogy soha nem érezheti magát nyeregben, mert bármelyik percben jöhet ez az akárki és kitaszíthatja onnét.
Márványsima arca még csak nem is változik a Karácsonyi bál említésére sem. Tökéletesen profi, bérgyilkos maszkot vesz fel tekintete. Szemei vészjóslóan parázslanak. *

- Ez minden?
*Amint választ kap folytatja.*
- Ne értsd félre, nem ez miatt mondom *óh dehogy is nem* de úgy gondoltam, hogy kicsit még szünetelnünk kellene. Mármint, csak addig, míg nem rendeződik ez az egész… Érted? Nem vagyok itthon egy hete, ez így túl sok nekem. Egy kicsit pihennem kell, míg belefogunk ilyesmibe. Kérlek, értsd meg!
*Ekkor már ott áll a lány mellett és mindkét kezét annak vállaira helyezte, azokat simogatja. A csókra nem reagál teljesen, nem szeretné, hogy tényleg azt higgye róla Nicole, hogy valami szemét alak, aki csak a pillanatokért él.*
- Csak pár hetet kérek, míg rendeződik körülöttem minden. Addig amúgy sem leszek elérhető állapotban. Ne haragudj!

~Mike :-*~

*Óh, féltékeny. Hogy meg ne sajnáljam.* - gondolja magába gúnyos hangsúllyal. Aztán csak kavarognak benne a gondolatok, és a düh.* Már majdnem egy éve nem jelentkezett. Még egy árva levelet sem küldött, hogy tudassa, hogy él. Csak egy bő hónapja ismeri Quintint, és nem is akart tőle semmit. Akkor mi a jó fenére féltékeny? Arra vár, hogy fogadalmat tegyek neki, hogy soha senki mást nem fogok szeretni?*

- Tudod az azért nagyon rosszul esett, hogy még csak egy levelet se tudtál küldeni, hogy élsz vagy halsz... Igazán nem lett volna nehéz egy papírra ráfirkantani… És még én vagyok a hibás.- fakad ki a lány - Ha féltékeny vagy megnyugodhatsz nem történt köztünk még egy baráti puszi sem Quintinnel.
Ekkor egy kicsit abbahagyja a beszédet, de csak annyi időre, hogy levegőt vegyen, és már folytatja is. Mikenak még csak annyi időt sem ad, hogy esetleg válaszoljon.
- De tudod Te semmit nem meséltél a Durmstrangról, meg az ottani életedről. Ennyi erővel lehetett addig egy másik barátnőd. Tudod nem csak Te lehetsz féltékeny. Én is lehetek, és különben is… Ha már itt tartunk. A bálon nem éreztem magam valami jól. De mivel Te nem voltál ott, ezért táncoltam Quintinnel, nélküled ugyanis nehéz lenne veled táncolni… de szólj ha rosszul gondolom. Vagy ez is az én hibám lenne? Jah, apropó, ha azért vagy féltékeny, mert megtanítottam táncolni, akkor elárulom, hogy azért tettem, mert nem volt kedvem egész este egy asztalnál ülni, és bájcsevegni vele. De ha nem engem hívott volna el arra a bálra, hanem valamelyik másik lányt, de éppen valamiért nekem panaszolta volna el, hogy nem tud táncolni, akkor is segítettem volna neki. Csupán baráti szívességből, hangsúlyozom, baráti szívességből, és nem másért. Úgy hogy semmi okod féltékenynek lenni, vagy ilyesmi. És még had mondjak valamit, Quintinnek megmondtam, hogy nem akarok tőle semmit, csak szeretném, ha barátok lennénk, semmi több.  De ha nekem nem hiszed el, akkor kérdezd meg őt.
Mire befejezi a mondatot már áll. Miközben ezt felfedezi, vesz egy nagy levegőt és folytatja:
- Magyarán mondva nincs miért féltékenynek lenned. De persze minden az én hibám. Hogy is gondolhatnám, hogy Te valamiben is hibás vagy. Szerettelek addig, amíg nem voltál itt velem, és nem tudtam, hogy mi van veled, és most is szeretlek. - ezt nem ezért mondja, mert megszeretné meghatni Mikeot. Neeeeem. Esze ágában sincs ilyesmi. De jobbnak találta, ha kiadja most minden dühét, mert így talán egy kicsit könnyebb lesz feldolgoznia. Legalábbis most így gondolja. Ami azt illeti, nem válogatta meg szavait. Minden, ami eszébe jutott Mike fejéhez vágta. Ha jobban visszagondol lehet, hogy most nagyon megsértette Mikeot, és az is lehet már nem lesz nála soha több esélye, de majd valahogy túléli, vagy nem.
Egy újabb levegővétel, majd folytatja:
- De majd ha rendeződtek körülötted a dolgok, akkor… - a mondatot elharapja, és csak áll szemben azzal a fiúval, akit szeretett, szeret, és talán mindörökké szeretni fog.
Aztán nem mond semmi mást csak áll, és várja, hogy mit válaszol Mike.

[Nicole Joy]

*Féltékeny… Az, hát hogyne. Meg rühelli, ha félreértik. Mint most is. Egyáltalán nem a féltékenység beszél belőle, hanem a fáradság és a harag. Kényelmetlenül érezte magát már akkor, amikor visszajött. És miért? Csak mert semmit sem tudott. Ott, a Durmstrang-ban mást is tanítanak, nem csak ezt, amit itt. Ott beavatják a fiúkat a fekete mágia mélységeibe is. Ott férfi lehet mindenki… Ám itt, mikor visszatért senki sem köszönt neki. Megfeledkeztek róla. Vagy csak szimplán nem érdekelték. Pedig annyit azért kívánt, hogy köszönjenek neki. Semmi mást… De nem. Csupán az igazán közeli barátai vették a fáradságot.

- És szerinted melyik madár élte volna túl, ha onnét írogatok neked? Meg amúgy is… Mit számított volna, ha meghalok? Semmit sem ért volna.
*Lép olyan közel Nicole-hoz, amilyen közel csak lehet. Mélyen annak meleg szemeibe néz, és olyan hideget áraszt belé, melyet egy dementor is megirigyelhetne. Ám végül ellép onnét, háttal a lánynak.
Hallgatja amit mond, és közben arcán sátáni mosoly bukkan fel. De olyan, amilyet még soha nem láthatott senki. Mike nem szokott bosszús, vagy szomorú lenni. Ő mindig kedves, ám most… Most nagyon ideges lett.*
- Hahaha! Csak nem képzeled, hogy a Durmstrang-ban annyi lány lenne? Megnyugtatlak, a közelébe sem mentem egynek sem, kivétel az anyámat, ám ő már meghalt.
*Kezei ökölbe szorulnak, nyakán megfeszül egy ér.

Nem érti mi van vele. De ezt már nem bírja tovább. Menekülnie kell. Mintha egy álomból ébredne fel. Fejét megrázza, nagyokat lélegzik. Megfordul még egyszer utoljára rápillant arra a lányra, akit mindig is szeretett… s hirtelen olyan kellemetlen, epés gondolat bújik fejébe, melyet soha nem is mondana ki. Itt hirtelen valami elszakadt…
S Mike olyan lendülettel rontott ki a teremből, ahogyan bejött azon. És hogy hová ment… azt senki sem tudhatja, csak is ő maga.*

Talán nem most kellett volna elvállalnom annak a taknyosnak a korrepetálását Bűbájtanból. Az én szívem is olyan, mint a vaj, komolyan. Habár a kis Tyler nem boldogulna nélkülem. És hála a jó lelkemnek meg a hozzáértésemnek, most állíthatok össze valami feladatsort neki, plusz ha már így benne vagyok a munkában, a saját leckéimet is elkezdhetem. Ami jó lesz, ha minél hamarább kész lesz, ugyanis szorít a határidő. Flitwick tudja, hogy erős K vagyok nála, ezért engedékenyen eltolta a legutóbbi dolgozata leadási határidejét. Én pedig gátlástalanul elodáztam az időjárás-bűbájokról szóló másfél méteres tekercs megírását.
Na igen, arról nem is beszélve, hogy Átváltoztatástanból is úgy el vagyok maradva, mint a borravaló. Ahhoz a tárgyhoz viszont egyszerűen nincs képességem. Már egy hete azzal szenvedek, hogy denevérszárnyakon megtegyen pár centit a tér bármely irányába a cukortartóm, de az mintha betonból lenne… Még normális szárnyakat sem hajlandó növeszteni. A többiek bezzeg a terem összes elmozdítható tárgyát röpködő állatseregletté változtatták már.
Kezdem belátni, hogy McGalagonynak igaza van: segítségre szorulok. Vagy azt mondta, hogy reménytelen eset vagyok? Nem tudom, nem emlékszem már.
Hogy a csodás listám hosszát növeljem, még a Bájitaltan házit is beleveszem a mai programba. Foley is csak addig volt szimpatikus tanár, amíg fel nem adta tanulnivalónak a bugysipkás gomba-mérgezés összes kezelési módját. A végletekig leegyszerűsítve a dolgokat, kijelenthetem, hogy közel harmincféle bájitalt lehet kikeverni a mérgezés megakadályozására, durván kilencszáz különböző alapanyaggal. Erre csak azt mondom, aki volt olyan balga, hogy belegázolt a gombatelepbe, az pusztuljon meg ott, ahol van.
És hogy miért pont ezerjófűvel kell etetni a csámpos lápkórót? Vagy miért épp telihold idején szaporodik a botsárka? Fogalmam sincs, és nem megy bele a fejembe, hogy miért fontos mindezt tudnom. Köszönöm szépen, de nem igazán hoz lázba mindenféle nyavalyás bogárka párzási szokása. Sem pedig a kannibál növények étkezési rendje.

Nyugalom, mély levegő, Benjamin, nem szabad kétségbeesned. Inkább arra kell gondolnom, milyen kínokat kellett kiállnom az RBF évben. Ahhoz képest a hatodik egy vicc.
Csupán azt bánom, hogy nem adtam le a Jóslástant. Valami sűrű homály ülhetett az agyamra, hogy nem passzoltam le minden idők legértelmetlenebb tantárgyát, amíg lehetett. Most szívhatom a levét a saját hülyeségemnek; ki kell olvasnom hétfőre Tudor van Deminec – Az álomfejtés ideológiája, valamint Vanessa Vakshy – Szeressük az álmainkat című, alig négyszáz oldalas remekművét.
De hogy legyen egy kis izgalom is a dologban, az olvasás után 60 centis értékelést kell fűzni, saját tapasztalatokon nyugvó megjegyzéssel kiegészítve. Hipp-hipp-hurrá.

Valahogy így néz ki, amikor az ember azt se tudja, hol áll a feje. Persze nem szó szerint. És ha netalán kissé zaklatottabban reagál az elsősök idegesítő kérdéseire, még tűrnie is kell, hogy büntetőmunkával fenyegesse a közelben álló tanár. Aki természetesen fültanúja volt az esetnek. Klassz. Akkor most szépen eldönthetem, melyik ujjamat harapjam meg.

Legjobb lesz, ha körbebástyázom magam a könyveimmel, és a hétvégémet remeteként vészeljem át. Addig meg sem állok a tanulással, míg össze nem hozok magamnak egy 90 fokos gerincferdülést…
Kellene egy hatalmas sötétítőfüggöny az ablakok elé. Legalább ne lássam, milyen szívfájdítóan ragyogó napról maradok le.

 



Elegem van. Talán nem meglepő. Nem kellene annak lennie. Elegem van. Egyszerűen csak elegem. Unom a sok elsőst, akik folyton nyafognak, hogy fel kell löknöm őket, mert nem képesek egy fél méterrel odébb állni. Unom a Mardekárosokat, akik feszt egrecíroztatnak csak azért mert véla vagyok. Unom a fiúktól kapott szerelmesleveleket vagy más efféle sületlenségeket. Unom, hogy folyton mindenki engem piszkál. Még a tanárokat is unom, akik direkt szúrnak ki velem, és adnak plusz házit, csak mert hogy Miss Delacour mivel lemaradt, pótoljon. Mintha nem azt tenném mindig!!! Arról nem is beszélve, hogy el kell viselnem Yolandát, aki mint egy pincsikutya lohol a nyakamba és… a megbocsátásért könyörög. Pedig ő szúrta el. Nem én. Ő. Csakis önmagát okolhatja. De tényleg. Mégis én kapok emiatt is. Rám aggatják rám a Jéghercegnő titulust és sajnos keserű tapasztalat, még mindig túlontúl közkedvelt.
Most, hogy magányosan rovom köreimet épp ideje egy nyugis hely után nézni. A könyvtárban épp áll a bál, Malfoyék újfajta Zonko Csodabazárjából szerzett ketyerét próbáltak ki, így Cvikker és Frics felváltva őrködnek no meg takarítanak a boszorkány kicsiny szentélyében. A klubhelység is zajos, a sok elsős ha nem a napsütést élvezi, akkor ott lézeng. Kint meg, na igen ott nem lehet koncentrálni, nagy a zsivaj. Más ötlet híján tehát elindultam a könyvekkel kezemben, hogy keressek egy félreeső helyet vagy egy üres termet, ahol magányomban letelepedhetek és talán behozhatom a lemaradásom. Mert sajnos tényleg van mit.
Nemhogy a bájitaltan nem megy, de se a mágiatöri se a rúnatan. A mágiatörténetbe rengeteg a lemaradásom, a legtöbb évszámot nem tudom, vagy legalábbis fogalmam sincs. A sok koboldfelkelésben keverem a neveket és ami még rosszabb, hogy nem tudom, melyik hol volt na meg hogy mikor. És hogy hogy is jöttek sorba. Aztán ott van a bájitaltan is. Mindig utáltam, de most… most pláne. Egy méreg, készíts hozzá ellenszert, állapítsd meg a hozzávalókat, keverd ki, ja és nem árt ha hat is. Remek. Néha azt hiszem, nem boszorkányokat és varázslókat képeznek itt, hanem félisteneket. A rúnatan meg… hát igen. A sok új jel miatt hozzákezdeni sem tudok a kétoldalas szöveg fordításához, nemhogy még véleményezni annak tartalmát és leírást adni a szöveg értelméről. Persze ez senkit nem zavar.
A kihalt folyosóra érve benyitok a legelső tanterembe. Senki sincs bent, így nyugodtan lépek be. Aztán rájövök egy pillanat alatt, tévedtem. Mégis van valaki, ott hátul. Összeszűkülő szemmel mérem fel az illetőt. Lehet ki tudom üldözni innen a stílusommal. Csalódnom kell, mert akit látok, az tuti biztos nem fog egyhamar engedni nekem. Benjamin sosem erről volt híres. De a múlt múlt marad, mindössze arra jó hogy emlékezünk belőle egyes dolgokra. És én emlékszem. Túl elevenen.
Kezeim a kilincsre fonódnak, és halkan zárom be az ajtót. Több pad is van, majd letelepedem előre. Végül is, ő is csendben van és sem szándékszom ezt megtörni, így mi ellenvetés lenne a jelenlétem miatt? Igazán semmi. Ám mégis illene rákérdezni. Én jöttem be később… ő volt itt előbb. Halkan köszörülöm meg a torkom, csak hogy felfigyeljen az illető.
- Khm… zavarok ha csatlakozok? – érdeklődöm, és hangom teljesen normális. Nem fagyos, de nem is mutat semmilyen érzelmet. Tudom, most meglepet, hogy kiutasít innen. Megteheti, Prefektus. És nem kérked vele, mint az a Malfoy gyerek, de megtehetné. A hatalmát pedig bárkin használhatja. És én sem képezek kivételt. Valahogy tudom, hogy nem is fogok. Legalábbis önszántamból nem. 

Ugyan még csak alig egy órája gubbasztok itt a bántóan csöndes teremben, mégis úgy érzem, mintha már két napja próbálnám beleerőszakolni a fejembe ezt a sok értelmetlenséget. Nem voltam valami eredményes, ezt belátom. Tíz percenként cserélgettem magam előtt a témákat; a mérgek bemagolásával kezdtem, de hamar rájöttem, hogy az elmélet nekem kizárólag éjfél után, lehetőleg kevéssel pirkadat előtt ragad meg. Ez valami defekt nálam, de sajnos nem tehetek ellene. Így a Bájitaltan rövid úton a táskámban végezte összecsapva, mintha elő sem vettem volna. Ezek után megpróbálkoztam az időjárás-bűbájok leírásával, de ettől is hamar elment a kedvem, mert valahányszor belekezdtem volna az első mondatba, a szemem az ablak felé kalandozott. Nesze nekem időjárás. Kint hétágra süt a nap, idén még egyszer sem volt ilyen szépséges idő, de én mindezzel csak papíron érintkezhetek. Nem, ezt nem bírhattam sokáig idegekkel – a Bűbájtant is majd este írom meg.
Nekiállhattam volna még a Jóslástannak, hisz azt úgyse állt szándékomban komolyan kidolgozni. Hülye leszek elolvasni azt a két böhöm könyvet, amiben keresve se találnék legalább egy fél értelmes gondolatot. Majd megírom a kritikát hasból, az úgyis jól bevált módszer arra az órára.
Nem maradt más választásom, mint hogy elővegyem Tomy Tyler problémáját. Összeállítok egy gyakorlópéldát, némi elmélettel kiegészítve, majd megmutatom neki személyesen is a szükséges pálcamozdulatokat, és a végére ő lesz a legjobb Bűbájtanból az évfolyamában. Már csak egy tiszta pergamen kell és…

… annyi a teremben uralkodó hullacsendnek. Az ajtó lassan és nyikorogva nyílik, ezzel együtt távolodik az orrom hegye a sárgás pergamen felszínéről. Egy örökkévalóságnak tűnik, míg a látogató végre átlépi a küszöböt, felfedve a kilétét. Ó, bár ne tette volna… Amint megpillantom a hosszú, ragyogóan fehér hajkoronát, rögtön tudom, kivel hozott össze a Sors. Vagy az udvari bolondja, a nagybetűs Irónia. Már előre látom, hogy a péntek délután sem a tanulásról fog szólni.
Egyelőre nem szólok semmit, töretlen pillantásommal igyekszem valamiféle üdvözlésben részesíteni őt, aki a tőle megszokott hideg stílusával viszonozza ugyanezt. Kétség sem fér hozzá, hogy Yvette-hez van szerencsém. Már egyébként sem vagyok olyan bohó, hogy egy egyszerű öltözék vagy más hajviselet összezavarjon. Nem mintha olyan nehéz lenne megkülönböztetni a két lányt, a tökéletes hasonlóságuk ellenére is.
Még mindig némán figyelem, ahogy kimért léptekkel előreindul, hogy birtokába vegye a tanári asztalhoz legközelebbi padot. Az nem kérdés, hogy mi vezérelte arra, hogy benyisson a vélhetően üresnek hitt tanterembe. Tanulás. Mert ez Yvette mozgatórugója. Biztos vagyok benne, hogy semmi más nem marasztalná itt, az évezredes kőfalak között, ha nem érezné kötelességének a tanulást. Persze igaza van ebben, a tudás a legfontosabb, amit a Roxfort adhat, de azért nem sosem szabad túlzásba vinni. Mondom ezt én, a halom lecke közepén ülve. Viszont az még homályos a számomra, hogy a lány miért maradt mégis bent, amikor látta, hogy osztoznia kell húsz négyzetméter levegőjén. Yvette nem a bűbájos modoráról híres, bár a sok pofára ejtett csodálója között még mindig egész szerencsésen jártam. De talán pont a szerencsémnek hitt helyzetem fogja most a vesztemet okozni. Csak óvatosan, semmi meggondolatlanság, hisz Bishopék jól tudják már; a Delacour lányok igen veszélyesek.

- Nem, nem zavar – felelek őszintén, hisz miben is tudna zavarni? Úgysem jön az ihlet. A tekintetemet lassan visszafordítom az előttem heverő pergamenre, de csak üresen bámulom azt. Mit is akartam az előbb írni? Már azt sem tudom, hol jártak a gondolataim utoljára.
Ismét az ujjaim közé fogom a megszáradt tintától csomós pennát, de a tintatartó felé félúton megállok a mozdulattal. Leszegett fejjel látatlanban felpillantok, egyenest a tanári asztal felé. Aztán megint le. Hát akkor kezdjük a… a feladatsort Tylernek.

- Yvette… – szólítom meg rekedt hangon a tarkóját – nincs nálad egész véletlenül egy Bűbájtan tankönyv? – a kérdés hangsúlya igazán könnyed, szinte már csevegő. Tisztán emlékszem, hogy a saját könyvem most ott hever az ágyam mellett, a padlón. Ha igazán őszinte lennék magamhoz, és főleg Yvhez, akkor bevallanám, hogy az egész feladatot elintézhetném simán kötet nélkül is. De nem vagyok igazán őszinte.

A terem csendjében felhangzó válasz az egyetlen bent tartózkodó embertől nemleges, vagyis szabad bebocsátást nyerek. Ennek valahol mélyen a szívemben külön örülök, mivel ezek szerint Benjamin csak nem utál annyira a múltban történtek miatt. Igaz, lehet a jólneveltség és a kedves természetből adódó szívélyesség, de kétlem. Ben, ha kell, kimondja a gondolatait. Vagy legalábbis nagyon szeretném ezt hinni. Most viszont hogy visszajöttem a Roxfort falai közé elkerülhetetlen volt ez a találkozás. Nem mintha eddig elkerültem volna, csak pusztán ügyeltem magamra, és nyitott szemmel jártam. Semmi kedvem ne volt felhánytorgatni a múltat, és igazság szerint most sincs, de ott van a másik fél is, aki megteheti. És jogosan. És ki vagyok én, hogy megakadályozzam? Ha lehord, hát lehord. Nemesen viselem a vereséget, mert vele szemben én vétkeztem. Ha persze szabad így fogalmazni.
Mivel Ben a terem végébe fészkelte be magát én elöl maradok. Eszemben sincs megzavarni, s nem is az volt a célom. Mellesleg amúgy is világéletemben az első pad volt a helyem, ott éreztem és érzem is magam jól, így evidens hogy azt pályázom meg rögtön. Csend telepszik ránk, a háztársam is beletemetkezik a munkába és én is csendesen teszek-veszek. Könyvek ki, penna, pergamenkupac magam elé, persze minden szépen elhelyezve precízen, rendben, átláthatóan. Yolanda szokta mondani, hogy a zseni átlátja a káoszt, de valahogy ha mindennek van pontos helye nem kell semmit sem keresgélni. Na igen, ő persze mindig mindent jobban tud. Azért tűnt el az életemből már megint. Ennyit arról kire mennyire lehet számítani.
Kezem az első könyv felé siklik, és taláromra ütöm fel valahol. Az egész zsákbamacska, teljesen mindegy melyikkel kezdem, úgyis mindet be kell pótolni. Hangulatom amúgy sincs most a magoláshoz, de mivel muszáj megadom magam a felsőbb hatalmaknak.
A pad tetejéről a bájitaltan kilencedik fejezete vigyorog rám, én pedig unottan lapozok a fejezet legelejére, amely két lappal előrébb kezdődik. Remek, most jön a mérgek kikeverésének sorrendje, hogy aztán a tizenkettedik résznél elkezdjük elemezni a hatásukat és aztán öt fejezettem odébb az ellenmérgekkel kezdjünk foglalatoskodni. Hipp hipp…
A nevem hallatára lefagyok. Igen, nem süketültem meg, valaki az én nevemet szólította. Jól tudom ki, hát persze, mivel ismerem jól a hangot meg a személyt, de amúgy sincs itt senki más. Eddig lehajtott fejem felemelem és a szemközti fal egy pontját kezdem el fürkészni. Szóval a Bűbájtan könyvem kell. Hát, ám legyen. Miért ne? Ő is rendes volt velem, bejöhettem, nem olyan nehéz dolog az, hogy én is segítsek a másikon. Aprót biccentek, ami voltaképpen inkább önmagam megerősítésére szolgál, nem Beninek válaszadásra, de ez mit sem számít.
Két kézzel nyúlok a könyvhalmazért, amit magam elé húzva böngészek át. Alulról a második könyv, igen , meg is van. Vaskos könyv, bár lehetne több információ is benne, mégsem nehéz. Én azért, biztos ami biztos alapon két kézzel fogom. A megszokás. Könnyeden állok fel és indulok a hátsó padsor felé. A Bishop fészekhez érve megtorpanok és elé tartom a könyvet. Arcomon semmi jel, pedig egy mosolyt igazán megengedhetnék, de… de nem megy. Nem azért, mert haragszom a másikra, hanem… hanem mert az nem én vagyok.
- Nálam mindig van. – válaszolom és valami egészen halovány mosolyféleség villan meg az ajkaim szegletébe, de ez édes kis semmiség, ahhoz képest, amit mások látni szeretnének tőlem és amit én várok el önmagamtól. De talán még ez is értékelhető. Remélhetőleg legalábbis.
A könyv a sráchoz kerül, persze ha csak el nem veszi, de ebben az esetben is, mert akkor leteszem elé az asztalra, oda, ahova tudom, a cuccai közé. De miért ne fogadná el? Hisz ő kérte? Bár igaz, ezt már Jordana Bidroow is megmondta a Legjobb Nők Férfi Nélkül Is Teljes Életet Élnek című könyvében, hogy a hímnemű egyedek sokszor ok nélkül csinálnak dolgokat, olyanokat, melyeket ők maguk sem értenek. Mit szóljunk akkor mi, egyszerű halandó nők?

A percek lelassulnak, néha-néha meg is állnak, de csak azért, hogy engem idegesítsenek. Tudják jól, hogy ezzel lehet kikergetni a világból. És bár Yvette egyáltalán nem kérte, hogy szórakoztassam őt, vagy csak beszéljek ki a fejemből, mégis zavarban érzem magam. Ez a kínos, mindent körülölelő csend annyira… feszült. Az első és a leghátsó pad között ugyan van vagy tíz méter, mégis a terem akusztikájának köszönhetően úgy érzem, mintha Yv a fülem mellett lapozná a könyvét, vagy csavargatná le precízen a tintatartó kupakját. Ám úgy tűnik, a hallása ma neki is nagyon kiélezett, legalábbis nem kell fölöslegesen szólongatnom. Láthatóan összerezzen már az első alkalommal is, mikor visszapattan a falakról a neve. Mintha egy egészen rövid időre le is fagyna; nem tudom, hogy a kérdést mérlegeli, vagy egyszerűen nem érti, miért is kellhet nekem a tankönyv. Mondjuk az utóbbit még én sem találtam ki, de ez nem számít. Úgyis szeretek improvizálni.
Aztán megfontoltan hátrafordul, és csak úgy mellesleg felméri az aurám kiterjedt mezejét. Vagy nem, ilyen távolságból azt sem látnám, ha rám vicsorogna. Viszont az feltűnik, hogy a könyvei közt kezd el kotorászni, és kisvártatva megindul felém a kiválasztott Bűbájtannal.

- Sejtettem ám – viszonzom a leheletnyi mosolyát egy teliszájas vigyorral, ami nem épp úriemberhez méltó megnyilvánulás, de legalább belepasszírozhatom minden hálámat a kölcsönért cserébe. Gyorsan kiveszem a kezéből a vaskos kötetet, hogy ne kelljen sokáig tétlenül fölém magasodnia, majd az ölembe veszem. Mármint a könyvet. Nem Yvette-tet, jaj, isten ments. Ki is kaparná a szememet. Gondos óvatossággal emelem fel a keményfedeles borítót, amelyen cirkonyás betűk hirdetik, hogy ez már a hatodik kötete a sorozatnak, s az ezt követő lapok is mind arról tesznek bizonyságot, hogy a tananyag már rég meghaladta az alsóbb évfolyamosok szintjét. Ráérősen végigpörgetem az ujjaim között a lapok jobb felső sarkát, és jólesőn beszívom az összefűzött pergamenek friss illatát. Nyilván nem azért friss, mert Yvette nem forgatja eleget a kezében a könyvet… sokkal inkább azért, mert királyi bánásmódban részesülhet. Az enyémen zsíros tenyérpacák, amorf tintafoltok és a nagyteremből kicsempészett étellenyomatok éktelenkednek, míg ezen… semmi. Mintha most szállították volna a nyomdából; ropogós, szinte még meleg.
Most kivételesen a percek nekem kedveznek. Mintha pórázt akasztottam volna a nyakukba, és úgy utasítgatnám őket, hogy merre hány méter. Ezt talán Yv is érezheti, bár egyelőre nem adja jelét annak, hogy unná a helyzetet. Még mindig a padom mellett áll, mintha várna valamire, én pedig ördögi természettel csak lapozgatok-lapozgatok, mint aki ráér. Mert voltaképpen rá is érek. A kiábrándító bűbáj fejezeténél azonban felpislogok rá a kócos bozontom alól.
- Ja igen, köszi – jelzésszerűen megemelem a kötetet a gerincénél alátámasztva, és újfent kérkedek egy kicsit a minőségi fogkrémemmel. Akár meg is kérdezhetném a lánytól, hogy cserébe tehetek-e érte valamit, vagy egyáltalán, a szolgálatára lehetek valamiben, de… nem teszem. Inkább visszadugom az orrom az izgalmaktól mentes, elméleti leírásokba, s angyali csendben színlelem tovább az olvasást. Nem zavartatom magam a múlttal, vagy a csalfa véla génekkel. Ma immúnis vagyok rájuk. Vagyis… nagyon igyekszem.

Most, hogy Ben kezében van a könyvem, valahogy hiányzik. Nem, nem vagyok irigy, bár sokan azt hiszik. Pedig mindig csak féltettem az értékeim. Mert engem kicsi koromban megtanítottak, jobb félni mint megijedni és hogy sosem szabad elfogadni az utcán semmit sem, főleg nem a nagy szőrös zsákos bácsitól. Így esett, hogy gyermekként mindig védtem, ami az enyém. Mert megláttam a hasznát, az értékét, főleg ha örömet okozott. Jobbára hát mindenki önzőnek titulált, no meg irigynek, holott csak a jó szándék vezérelt már akkor is.
Ám ez az érzés most nem ugyanaz. Nem féltem Bentől a könyvem, tudom, ha valaki, hát ő odaadó gondossággal vigyáz rá. A sajátjára nem, de máséra, főleg ha tudja, hogy az az enyém, akkor igen. A könyv hiánya más jellegű. Most nincs mit tartanom, fognom, nincs mivel lekötnöm magam és nincs semmi, amit élő pajzsként tudok magam elé emelni. Hát ez a baj. Pontosabban nekem ellenállhatatlan kényszer, mert a megszokás nagy úr.
Egy percig egy helyben toporgok, míg az első collgate mosoly meg nem jelenik. Csak itt, csak most, csak nekem. Ez kicsit megrémiszt, de biztosít is arról, hogy talán, de csak talán rendbe hozható a kapcsolatunk. Mert én szeretném, ha legalább ő, aki nagyjából ismer, a jó ismerőseim közé tartozna és ne azok közé, akik elől inkább menekülök, vagy ők előlem.
Aztán a könyv oldalainak surrogása hallatszik, ahogy a friss lapok elválnak egymástól hogy aztán ismételten egymásra simulhassanak. S ez folytatódik lapról lapra, percről percre, mert az ördögi kör csak a borítóval zárul be. Mert így kell lennie.
De nem záródik be a kötet, megmarad egy helyen, mely a másik számára fontos. Belepillantva felvonom a szemöldököm, bevallom nem épp erre gondoltam, mármint, hogy ez kell a másiknak. Igaz, a kiábrándító bűbáj abszolúte nem könnyű varázs, sokak képtelenek is elvégezni. De feltételeztem, Bennek már megy, elvégre… na igen. Lehet túl sokat hagytam ki és megváltoztak itt a dolgok. De ennyire?
A lényegem azonban ez mit sem változtat. Azaz, hogy ott ácsorgok a fiú mellett és nincs mit tennem. Mivel már neki is feltűnik, még ott vagyok kezdem bajban érezni magam. Nem is tudom igazán mit csinálok.
Újabb mosoly villan fel hogy megnyugtasson, de ez inkább aggasztani kezd. Persze hangot nem adok, inkább biccentek egyet kimérten és elindulok vissza a helyem felé. Még félúton sem járok mikor az egyik székbe kapaszkodva szöget üt a fejemben egy gondolat. A pillanat varázsa vagy valami másé, de megragadom a kósza ötletet. Hátra fordulok, hajam uszályként száll a térben, hogy vállamnak csapódjon és a besütő nap fénye csillanjon meg rajta míg én a kérdésem szögezem neki a másiknak.
- Ugye Yolanda és közted minden rendben… -
Inkább csak félig meddig kérdés, mert hát vakon bízom az igenlő válaszban. Félénken teszek vissza, Bishop felé egy lépést majd inkább megint megtorpanok. Kíváncsian várom a válaszát, noha arcom a merő üresség. Igen, érdekel, vajon miatta akadt-e ki a húgom. Mert együtt vannak, ahogy én tudom, legalábbis a legutóbb együtt láttam őket. Az még a Mungóban volt, mikor meglátogattak… És bár tény, hogy együtt azóta az egy alkalom óta nem láttam őket, de egyikük sem adta hírül, kapcsolatuk véget ért volna. És biztosan nem is, vagy ha igen, akkor én nagyon lemaradtam. Ami komisz dolog mindkettőjüktől. Szívből remélem, nem Ben az oka Yo lehangoltságának, ugyanis nem akarom rajta betartani a fogadalmam, az elégtételem. Azaz hogy kibelezem azt az idiótát, aki miatt a testvérem éli át jelen pillanatban is a kínhalált.

Rendben van, belátom, egy kicsit túljátszottam ezt a könyves dolgot. Végtére is, mit érdekel engem mindenféle hülye bűbáj, amit az óra menete alatt is könnyedén elsajátíthatok? Hiába, ez a tantárgy nagyon fekszik nekem, és a segédolvasmányos kötet általában a könyöktartó szerepet tölti be a mindennapokban. De nem valószínű, hogy mindezt Yv is tudja, különben nem adta volna kölcsön egy szó nélkül a holmiját. Ez azért igazán figyelmes volt tőle.
Persze valami nem stimmel. Ezt nem kell látni, hisz egyébként is harsog a lány felől, még ha ő maga ki sem nyitja a száját. Komolyan felcsigáz ezzel a márványszobros beállással; csak néz, mint aki gyűjti magában az erőt ahhoz, hogy végre megszólaljon, de közben erről a belső agóniáról a mimikája mit sem árul el. Akár egy márványszobor arca.
Kérdőn nézek rá, próbálva kicsalogatni belőle a képlékeny mondanivalót, de a lány csak igenlésképp biccent egyet a fejével, és már indul is vissza a saját padjához.

Én is ügyesen el tudom szalasztani a pillanatot. Talán mégis valami fontosat akart, de én eltahóskodtam az egészet. Olyan profin tudok utólag keseregni, de nem vagyok elég merész ahhoz, hogy belekapjak az alkalomba, és hagyjam, hogy gördüljenek az események a maguk tempójában. Ez a szekér elment, Ben, akármekkora szemeket meresztesz a libbenő, szőke tincsek után. De… sebesen el kell kapnom a pillantásomat, ugyanis Yvette megtorpan, s mintha valaki ráült volna a visszajátszás gombra, most úgy közelít megint felém. Csak persze arccal előre. Lesütött szemmel meredek a képekkel illusztrált lapokra, bár igazából nem is azokat nézem. Inkább az ujjaimat, amik eltakarják a képek nagy részét. A görbe körmökre kell koncentrálnom, meg a csontos ujjpercekre.
Mesébe illő, ahogy megcsillan a haján a napfény.
Tisztára alaktalan a kézfejem, kinek van például ilyen csuklója?
Miért, miért kell vélának lennie? Honnan tudhatnám, hogy mi hat rám így? Ő vagy az ereje?
Zongoráznom kellene ilyen hosszú ujjakkal. Három oktávot átérnék egy kézzel…

- Hogy mi?
Na most zuhant pár emeletet a gyomrom. Hirtelen kapom fel a fejemet a név hallatán, amire a legkevésbé számítottam ebben a pillanatban. Mégis mire gondol Yvette? Mert nekem most egy kép kezd el körvonalazódni a személyi kivetítőmön; hűvös alkonyat, pad, viccescigi és Yolanda. Igen, azt hiszem, legutóbb még minden rendben volt köztünk. Talán össze kellett volna vesznem vele? Vagy… vagy…
Hogy a cifraképű jó életbe! Ha költői kedvemben lennék, mondhatnám, hogy Yv hideg szemei a ragyogóra csiszolt márványpadlót idézték fel bennem, bár tény és való, nem valami hízelgő hasonlat. De így van, végre tudom már, mire célozgat ez a lány. Hát az otthonban történt látogatásra, ahol Yo és én egy párnak adtuk ki magunkat. Ó, az istenit, tudtam, hogy ez még visszacsap egyszer!

- Öh, hát igen… vagyis olyan…
Mit mondjak most neki? Az igazat? Hogy az egész csak kamu volt, és nem képzelte komolyan, hogy ilyen szép és jó az élet? Vagy tartsam meg a hitében? Szinte látom, ahogy a gonosz, csúf lekvár akkurátusan befőzi a nagymamát…

- Igen, minden rendben. Mi… barátok vagyunk. Izé… az amolyan fellángolás volt. Hi-hirtelen ötlet – a tankönyv fájdalmasan csattan az asztalon, pedig nem állt szándékomban agresszívkodni, egyszerűen kicsúszott a kezemből. Bocsánatkérőn felnézek Yvre, és megpróbálok összehozni egy egészséges félmosolyt. Ám ugyanilyen mércével most körülbelül úgy festhetek, mintha egy kanyarós mosolyát ragasztották volna az arcomra, azt is csálén.
- De tényleg, mi ketten nagyon… egymásra találtunk… – nem, ez így nem lesz jó – …azaz izé… hehe, hát miért is romlott volna meg a kapcsolatunk, nem?

Fogalmam sincs, mit hordok össze. Az a helyzet, hogy már percek óta nem is hallom a saját hangomat, csak beszélek összefüggéstelenül. Képtelen vagyok normálisan hazudni, ha ennyire zavarba hoznak közben. Yvette lehetetlen helyzetbe hozott, mintha könnyedén kihúzta volna a lábam alól a szőnyeget, és most ott ficánkolnék tehetetlenül a csúszósra polírozott parkettán. Kell valami kapaszkodót találnom, különben keményen szétzúzom magam.
Fájóan hatalmas gombócot lenyelni, könnyed arcot felvenni, a széken hátradőlni, hintázni, nem félni.
- Na és Luc?

Nem kell sok ész ahhoz hogy feltűnjön, ez a kérdésem a fiút teljesen letaglózta. Nem számított rá, mi több, mondhatni halálra vált arccal kutatja lázasan a választ az agyában, ami nincs. Aztán mégis megszületik valami, ami inkább kimosakodás a slamasztikából sem mint az igazság felfedése. Valahogy számítottam erre, pontosabban az őszinteség hiányára. Most, ezt látva, joggal korholhatom magam, hogy én még vele, pont vele akartam barátságot, vagy ha nem is azt, akkor egy egészséges viszonyt fenntartani. A semmiből rögvest előfurakszik a kérdés, jó ötlet-e ez…? Már nem vagyok biztos benne, ahogy abban sem, van e értelme ennek az egésznek. És amíg Benjamin mondja a magáét és mereven bámulom őt. Hideg zuhanyként ér a felismerés, fölösleges volt hiú ábrándot táplálni. Ő persze biztosan szívesen kezdené újra, kezdene mindent újra, mert ő a kis kitartó. De ez, hasít belém a felismerés, számomra abszolúte nem kifizetődő.
A szavak értelmetlen összevisszaságában, a kósza rendszertelenségben kiszűröm, Ben maga sem tudja hányadán is áll a testvéremmel. Valahogy érthető, maga Yolanda sem volt hajlandó nyilatkozni erről. Igaz, nem kérdeztem rá nyíltan, nem akartam felzaklatni. Önmagától meg nem mondta, de utalásokat sem igen tett. Viszont én nem vagyok elveszett lélek. Ryan szakítása megviselte. Túltette magát rajta. De vajon Bennel így volt-e? Vagy ez az egész csak…
Eddig biztos voltam, hogy Bishop miatt ütötte ki magát Yo. Viszont kezd elbillenni a mérleg. Mert mi van ha mégsem? Akkor hamisan vádolom meg Benit és próbálom védeni a testvérem. De amondó vagyok, kérdezzünk rá nyíltan, még mielőtt bármit tennénk. Mert először érdemes gondolkodni ugyebár. A nyílt kérdés megvolt. De a nyílt válasz… na igen, az problémás. Ebből szűrjön le valaki valamit. Mármint az utolsó padban gubbasztó egyén megnyilvánulásából. Esélytelen.
A magyarázkodás első felét összeszűkült szemmel hallgatom. Aztán a továbbiakban a szemöldököm felcsúszik a homlokomra, s míg a „fellángolás” szót emésztgetem önmagamban addig a másik is elhallgat egy percre. De csak egy nagyon kis időre, hogy aztán székét hátrabillentve kérdezzen valamit, ami mélyen érint. Túl mélyen.
Csak bámulok rá. Nem tehetek róla, szemeim nagy kerek kugligolyókként ülhetnek az arcomon. Mint egy játékbabának, akinek aránytalanul nagy a lélektükre a fejéhez képest. Csakhogy az enyém tele van könnyel. Mert még mindig eszembe jut az a sötét nap. Pedig… már azt hittem, elfelejtettem. Lehet érdemes lenne az emléktörés. Ami meglepő az egészben, hogy van könnyem. Azt hittem, már nincs több. Tévedtem. Ebben is.
- Luc… ő… ő…. –
Nem akaródzik kimondani az igazságot. Túl szomorú. Túl fájdalmas. És ha kimondom, tudom, elismertem, hogy igaz. Én pedig nem akarom elismerni. Nem, nem és nem.
Egyszerűen lesütöm a szemem, lehajtom a fejem, s míg egy könnycsepp a szempilláimon üldögél, hogy aztán lefelé induljon s lehulljon, átadva magát a gravitáció komor vonzásának, nemet intek a fejemmel. Így a kis csepp leválik addigi otthont adó helyéről, mint az alma a faágról s ezer kis darabra hullva vész el a teremben. Én pedig nem nézek sem Bishopra, sem a könyvre, se semmire. Csak a lábamat fixírozom, miközben megfordulok és az első padhoz sietek. Ott kicsit, de tényleg csak egy kicsit biztonságban érzem magam, ami teljesen hülyeség, de… mégis így van.

[Amynek. :)]

Kicsit feszülten álldogálok, valamiért nem nagyon értem, hogy miért volna furcsa az, hogy nekem tulajdonképpen két lakóhelyem is volt. Párizs is és Liverpool is csodálatos hely, még az sem lehet különös, hogy az egyik valami fényűző hely, a másik meg valami kis putri a világ végén. Aztán hamarosan meg is érkezik a meglepő válasz. Hogy a szüleim elváltak volna? Hát... tudomásommal nem.
- Neeem, nehem. Együtt élnek, csak a munka az egyiket ide köti a másikat meg oda. Megesik az ilyen.
Bólogatok fejemmel. Válásról szó sincs. Te jó ég, mi lenne, ha elválnának. Az aztán biztos, hogy kitörne a harmadik világháború, vagy egy kisebb háború, csata biztosan. Hogyha már olyan viszonyban lennének a szüleim, legalább egy asztal röpült volna a másik fejének. Elég tüzesek, ha arról van szó. Például mikor anya majdnem belebökte a nagymamába a villát, mert be nem állt az öregnek a szája... Isten nyugosztalja.
Nincsen elfoglaltága. Ma még kviddicsedzése sincs. Tehát: szabad a délutánja. Ilyenkor szokás szerűen átfut az ember agyán, hogy mennyivel könnyebb dolga lenne, ha a másiknak dolga lenne. Akkor szépen menne a maga útjára, szerény személyemben fel a hálókörletbe. Valamelyik könyvbe vagy házidolgozatba bújnék, ami most mégsem kivitelezhető.
Arra ébredek fel gondolataimból, hogy megfogta a kezemet. Megint. Miért olyan furcsa? Talán mert kevesen ráncigáltak eddig a kezemnél fogva. Talán Mark, amikor valami újat akart mutatni, én pedig csak megszeppenten mentem utána, édesanyám és a húgom. Ezen a három emberen kívül még nem nagyon tapizták a mancsom: egészen idáig. Nincs mit tenni, én is megszorítom az Ő mancsát, nehogy leszakadjak, elsodródjak a nagy diákseregben. Sokáig megyünk, mire találunk egy üres termet. Amy már vagy öt terembe benézett, de mindegyik foglalt volt. Az egyikben, ha jól hallottam éppen egy párocska volt. Nem akarom tudni, nem akarom tudni!
Aztán megtaláltuk a termünket. Mit is mondhatnék róla, üres. Elengedi a kezem. Csak szótlanul állok előtte, Ő az ajtónak támaszkodva mosolyog, én pedig csak állok és nézek ki a fejemből. Szánalmas.

~ Johnny :) ~

Joy döbbenten figyeli a fiú arcán megjelenő zárkózott fintort, mikor véletlenül épp egy olyan terembe nyit be, ahol nagyban enyelegnek. Tizennégy éves a kölyök és akárhonnan nézem is, nem így kéne reagálnia, ez még tőle is túlzás. Ettől függetlenül nem fogom szóba hozni, mert nem én vagyok a jóságos arcú pszichológus néni, sem a lelki szemetes.
Na ez már túlmegy minden határon, ennyire nem lehet nyúl a gyerek! Elvégre egy szimpla beszélgetésről van szó, Johnny meg úgy néz, mint aki attól fél, hogy felfalom – véli Johnathan megszeppent arcát látva, miközben az ajtónak dőlve ácsingózik.
- Jaj, ne nézz már ilyen ijedten, Nathan! Nem eszlek meg, csak dumálunk – mosolyog rá bátorítóan Amy. – Kezdetnek akár le is ülhetnénk, nem?
Elmotyog néhány varázsigét, int párszor a pálcájával és a használaton kívüli tanteremben előbb világos lesz, azután két papírrepülő kényelmes fotellá alakul át. Amy – jó házigazdához illően – az egyikre karosszékre mutat, míg ő elfoglalja a másikat. Ügyesen úgy intézi, hogy ő kerüljön közelebb az ajtóhoz és ne Nathan, mert a srác, így első ránézésre, képes lenne kimenekülni. Persze ha el szeretne menni, akkor Amy nem tartóztatja fel, hiszen szabad országban vannak és szabad emberkék mindketten.
El sem rakja pálcáját, hanem innivalót varázsol az asztalra, hátha valamelyikük megszomjazik majd. Kényelmesen dől hátra saját foteljában a lány, kinyitja a száját, és közben veszettül töpreng hogyan indíthatná el a beszélgetést. A válasz: sehogy. Nem szájzár és nem téma hiányában, csakhogy mikor igazán szüksége lenne egy jó ötletre… csődöt mond – mit az emberek legtöbbje. Így aztán némi hápogás után lassan be is csukja a száját. Ennyit erről. Hatalmas robajjal engedi ki a levegőt a tüdejéből, amit eddig bent tartott, végül dühödten fúj egyet. Azonban hamarjában rámosolyog Johnathanra, nehogy a fiú azt higgye, rá haragszik Amy.
- Szóval… miért vagy ilyen szótlan? – kezd bele, mert jobb nem jut az eszébe.

Kérlek, kedves Yv, ne kérdezősködj, így is elég nagy hülyét csináltam már magamból. Legszívesebben valami ilyesmivel toldanám meg a magyarázkodást, bár tudom, hogy az lenne az utolsó csepp a pohárban. Sajnos a lány arcáról tökéletesen lerí, hogy a szavaim süket fülekre találtak. Meg hogy próbáljak meg mást etetni ezzel az összefüggéstelen hadoválással. Ebben teljesen igazat adok neki.
Viszont mentségemre váljék, igazán nem szándékosan váltam leszerepelt főhősévé ennek a színdarabnak, amit Yolandával előadtunk. Mára már magam sem tudom, miért mentem bele ebbe az egészbe. Persze rettentő kínos volt az otthon társalgójában üldögélni a turbékoló párocska előtt, mint egy ottfelejtett krumpliszsák, viszont amikor Yo hirtelen ötlettel eljátszotta a barátnőmet… hát istenem, patthelyzet volt az is! Mondhatnám, hogy rákényszerített… de azért korántsem volt olyan rossz a színlelés, sőt, egy kicsikét, de csak icipicikét élveztem… fenébe is, nem kenhetem a dolgot Yora, amikor én éppoly hibás vagyok benne.
És attól tartok, hogy akkor sem lenne jobb a helyzetem, ha mindezt ugyanilyen formában adnám elő a dühöngő vélának. Nagy szemétség a részemről, hogy inkább hagyom a találgatások homályában tapogatózni, tudom. Mély levegő.

De ekkor megváltozik valami. Már nem úgy néz rám, ahogy eddig; kis túlzással mondhatnám azt is, hogy engem már nem is lát. Talán csak képzelődöm, vagy a szemei tényleg megteltek könnyel…? Hűha, valami irdatlan baromságot kérdezhettem, amire ezzel reagál. Igen, már biztos vagyok benne, hogy kis híján megríkattam három ártatlan szóval. Ahogy akadozva próbál kicsikarni valami választ nekem, úgy érzem, mintha nagy kövek gördülnének bele a gyomromba. De Yv össze nem állt mondata végül a semmibe vész, és csak egy erőtlen intéssel jelzi, hogy ne is számítsak többre.
Arról fogalmam sincs, mi történhetett, de egy félkegyelmű is rájönne az ordibáló jelekből, hogy a közelmúltban valami szörnyűség történhetett. És én, a szerencse fia fél szemmel becéloztam a tragédia célkeresztjét, és szenvtelenül lőttem. Telitalálat, jackpot! Most pedig felmarkolhatom a nyereményemet és a hajamra kenhetem…
Némán nézem, ahogy a lány összetörten visszarohan a padjához, és hosszú haja megint ráomlik meg-megrázkódó hátára. Elkínzottan a számhoz emelem a kezemet, mintha ezzel visszaterelhetném az elkóborolt szavakat a helyükre, és meg nem történtté tehetnék mindent. Mindent, bár egy hangyányi kíváncsiság még mindig böködi az oldalamat, hogy mégis miért van most bűntudatom. De nem vagyok olyan sötét, hogy ezek után még kifaggassam Yvet a múltról, az ő Lucjéről. Csendben odasétálok a padjához, és csattanó térdreccsenéssel leguggolok mellé. Meg kell kapaszkodnom a közeli szék támlájában, különben hamar egyensúlyomat vesztem ebben a pózban, ráadásul az sem garantált, hogy Yvette nem fogja egy jól irányzott rúgással elhárítani a vigasztalásom. Már ha értenék egyáltalán az ilyesmihez.
- Yvette… sajnálom, hogy kérdezősködtem. Nem fordul elő többet. De figyelj ide – egészen halknak hallom a saját hangom, amolyan nyugtató tónusban, bár szerintem ez csak belülről, nekem tűnik így –, most az iskolában vagy. Itt tanulsz, itt laksz, gyakorlatilag ide vagy kötve. Vannak kötelezettségeid és lehetőségeid is. Foglalkoznod kell velük. A jelennel kell törődnöd. Naa, nézz ide…
Szándékosan fogalmazok úgy, hogy a lány lehetőleg ne sejtse, hogy nem ismerem a lelkét tépdeső sebek eredetét, mert így nem kell megmagyaráznia semmit Luckel kapcsolatban. Most még elküldhet, s ha megteszi, én ellenkezés nélkül összeszedem a holmimat, és magára hagyom a teremben. Viszont ha elfogadja a felé nyújtott puha rongyot (szemüvegtörlő rongyot, úgy bizony. Hogy miért van nálam olyan? Na vajon…?), akkor addig nem fújok visszavonulót én sem, míg látok egyetlen könnycseppet is a szemében.

- Nehogy olvadásnak indulj itt nekem – nevetek félszegen, de a mosoly hamar lehervad az arcomról. Valószínűleg a helyzet komolyabb annál, mint hogy egy sótlan viccel felvidíthatnám legalább egy kicsit a lányt.

Talán a rohanás nem a legjobb mód. Mégis… természetes reakció. Emberi. Már már nagyon is az. Túlságosan.
Valahol megvetendő. Vagy nem. Ezért lehet becsmérelni. Bárki lenézhet. Azért, mert sosem voltam bátor. Mondhatni, sosem éreztem annak magam. Hogy ez mekkora baj, milyen nagy bűn, nem igazán tudom. Persze tisztában vagyok vele, nem jó. Közel sem. Mert gondoljunk csak bele… az élet kegyetlen. Jön egy nagy pofon. A földre kerülsz. Kegyetlenül megütöd magad. Fáj. Nagyon fáj. Mégis, felállsz. És odatartod a másik arcod is ha kell, de tovább mész. Na én pont hogy nem vagyok ilyen.
Félreállok ha kell. Bástyát emelek magam köré, elkapom az arcom a csapódó kéz elől. Gyávaság lenne? Inkább elővigyázatosság. Önvédelem, ha úgy tetszik. És ez is emberi reakció. Szerintem.
Az effajta gondolkodásmód miatt tűnhetek ki a tömegből. De nem tehetek róla…ez valahogy genetikailag van belém kódolva. Emiatt lehet, Yolandát jobban elfogadták. Mégis, van, aki törődik velem. Talán. Egy kicsit.
Mert Ben még itt van, igaz a terem túlsó végében, de itt. És hiába ő a probléma felemlegetője mégse haragszom rá. Mert személy szerint véletlen kérdésének sorozata a szenvedésem. A valódi ok már rég eltűnt, oly messze szállt, hogy elérni már sosem fogom. Csak az emlékek kies ösvényére lépve találok lelki békét, de ez sem vigasz, ó mennyire nem! Mert a fájdalom megmarad. Sosincs megállás hát, és egy percnyi szünet. Sosem állhatok meg hogy lehunyjam a szemem, s ne a borzalmak jussanak eszembe. Soha, soha…

Kezem ökölbe szorul, s a papírlap ami ujjaim közt van, csak szebb napjait sirathatja vissza. A zörgés hangja se tompítja Bishop lépteit. Nem kell hátrafordulnom, tudom, egy perc, és jön a bocsánatkérés, a nem-így-akartam-yvette szöveg. És ehhez most abszolúte nincs kedvem. Nem akarok magyarázkodni neki a viselkedésem miatt, ahogy korábban választ sem tudtam adni. Azt sem akarom, hogy ő okozzon lelkiismeretfurdalást nekem azzal, hogy a szánó-bánó szövegek egyikével emlékeztet, miattam neki támad fel a lelkében szunnyadó lovag, aki meg akar menteni. Ugyan mitől? Én már rég elvesztem. És az ő lelkiismeretfurdalásával, az ebből fakadó kényszer hajtotta cselekedete csak azt éri el, hogy én még rosszabbul érezzem magam. Nem mintha most úgy tündökölnék…
És itt van, megszólal, mondja a magáét. Miért nem bírok hát ránézni? Miért nem tudok válaszolni a szavaira? Miért akarom, hogy eltűnjön mindenki az életemből? Jobb lenne egyedül… jobb… kevésbé bonyolutabb…
Fáradt vagyok. Most érzem csak igazán. Az elmúlt hetek, a rengeteg probléma megoldása, a lemaradás pótolása… Olyan, mintha önmagam kergetném egy lasszóval és Merlin szent kegyének könyörögve hiába, nem sikerül utolérnem. Ez látványos. Mégis mindenki elmegy mellette. Megértem. Én is épp ezt tenném, ha nem önmagam lenne, aki gyötrődik.
Lassan feleszmélve látom, Beni már nem áll mellettem, hanem guggol. Egy egyszerű rongy kerül elő a semmiből, ami beúszik a látóterembe. Rám vár. Rám. Benjamin is, és a rongy is. Kell mindez nekem? Nem.
Ujjaim rákulcsolódnak a puha anyagra, s csak bólintok egyet. Köszönetképp, de illetőleg a szavaira. Nem szabad agyalnom, ahogy ő is mondta. El kell fogadnom a történteket, már amennyire lehet… amennyire… de ez nehezen megy… nagyon…
A szék háttámlájának dőlök az oldalammal és mély, reszkető sóhajjal fújom ki a bent tartott levegőt. Közben meg, na igen, a fiú próbál felvidítani. Osotba megjegyzése olyan, amitől a falra mászom legszívesebben, mégis…talán a helyzet miatt…belül elmosolyodom. De Yvette Delacour nem mosolyog! Arcom tehát rezzenéstelen marad, csak talán a homlokom ráncolódik össze. Csöppnyi értetlenség, felháborodás. Bizony. És lendül a kezem. Az összegyűrt papírgalacsin útra kél, hogy Beni fejét vegye célba. Több kevesebb sikerrel.
- Méghogy olvadni, Bishop! Ne keverj engem össze a nyálas barátnőid egyikével! – méltatlankodom, de valahol belül mégis igaza van a másiknak…rég elolvadtam… a kérdés csak, hogy miért…

[Amy. :)]

Számat csukva tartva, még mindig kicsit megszeppenve állok, szinte az ajtóban. Mintha valaki rám olvasott volna egy Befogod Pofáduszt. Két szép szemem egyre nagyobbra nyílik, ahogy lassan világosabb lesz,aztán fotelek jelennek meg a terem közepén. Hmm... Nem is olyan rossz. Várható volt tőle a meglepett arc, mert erre sem mindenki képes. Legalábbis én úgy tudom, ezek az átváltoztatások nem elsősöknek való mutatványok. Hányadik évfolyamba is jár? Mondta egyáltalán? Na ennyit a memóriámról.
Ismét körbenézek a termen, aztán mivel más választásom nem igen van... na jó, azért egy-két választási lehetőséget fel tudnék sorolni. Például.. mondhatom azt, hogy jobb szeretnék tovább ácsorogni, vagy esetleg elrohanhatnék, kiugorhatnék az ablakon... de még mindig a negyedik a legvonzóbb: le is ülhetnék. És így is teszek. Helyet foglalok a pihe-puha fotelben. Helyezkedek egy pillanat erejéig, hiszen sosem úgy ül le az ember, ahogyan az kényelmes volna.
- Öhm... Szótlan? Hát.. Miről akarsz beszélgetni?
Kérdezem kicsit meglepetten. Tudom, tudom.. elég szótlan srác vagyok, nem kell többször megemlíteni, de hát mit mondjak? Nem lettem kioktatva társalgásból. Fogalmam sincs, ilyenkor milyen témákat kell felhozni, így azt láttam legjobbnak, ha megkérdezem, Ő miről akar beszélgetni. Ha már annyira beszélgetős kedvében van, amiben nem kételkedem.
Tarkómat vakarva figyelem Amyt és azt veszem észre, hogy egyre jobban zavarban vagyok. Az arcomra egy kis piros kerül, én pedig idegességemben már a tarkómat vakartam. Na elég legyen már.... leeresztem a kezem és a combomra rakom.  Mitől vagyok most tiszta ideg? Pf... továbbra is csöndben ülök előtte a kényelmes fotelben és nem tudom, mihez kezdjek magammal.

~ Johnny :) ~

Johnathan meglepődik a fotelok létrejöttét látva, de végül leül. Helyes, Amy már kedte azt hinni, hogy a srác az évszázad végéig talpon óhajt maradni. Nathan visszakérdez, hogy Amy miről óhajt beszélgetni, ám a lány hallgat. Valójában folyamatosan, hihetetlen sebességgel jár az agya, mégsem jut eszébe semmilyen értelmes téma, ezért nem szólal meg. Lassan elmélyül a csend. Amy zavartan kezdi fixírozni az egyik vajsörös kupát, majd ezt elunva áttér a másikra. Alig ötpercnyi hallgatás után, kissé rekedten nyög ki egy teljesen általános kérdést:
- Mit szoktál csinálni szabadidődben?
Jobb híján ez is megteszi Amy szerint, hátha ez elindítja a társalgást. Türelmesen meghallgatja a választ, még  ha esetleg olyan szaggatott is, mint az előbbi néhány szó, ami Johnny szájából hangzott el. Hirtelen eszébe jut, hogy még azt sem tudja, Johnathan hanyadikos. Ránézésre 15-16 éves lehet, de Amy még soha nem látta egyetlen órán sem. Nem valószínű, hogy hatodikos lenne, ahhoz kissé fiatal meg nem is viselkedik olyan öntelten, mint egyes hatodévesek. Végül arra jut, hogy kizárásos alapon negyedikes lehet a fiú, mégis megkérdezi - hátha téved.
- Jól sejtem, hogy negyedikes vagy, Johnny?
Azt már tudja, hogy hollóhátas, így ezt értelmetlen lenne megérdeklődni tőle... hiszen a Hollóhát asztalánál ebédeltek meg, mert Johnathan rákérdezett, hogy melyikük asztalánál egyenek. Amy nem tud mit kezdeni kezeivel, mostmár ő is egyre jobban zavarba jön így: beszédtéma nélkül. Előbb zsebrerakja mancsait, majd fészkelődni kezd a fotelban és felhúzza maga mellé a lábait. Pár másodperc múlva előhúzza pálcáját és szórakozottan kezdi forgatni ujjai között, észre sem véve, hogy hóesést bűvöl vele, holott egyenesen a lábára hullik a hó.

Gyerünk Nathan, oldd már azt a feszültséget. Bár ahhoz, hogy azt a naagy, az egész teremben elterjedő feszültséget fel tudd oldani, talán először neked kéne feloldódnod. Óh, csak nem vajsör. Talán segít.
Kényelmesen hátradőlök és egyik lábamat a másikra helyezem, aztán az italért nyúlok. Lassan, először csak kicsit kortyolok belőle, aztán rögtön utána egy nagyobbat. Kis bajszom lett a habtól, de csakazértsem törlöm le. Mulatságos lehet. Én pedig már hozzászoktam ahhoz, hogy a fél világ rajtam röhög, a másik fele meg csak azért nem, mert nincs jó humorérzéke.

- Szabadidőmben?
Kérdezek vissza még mindig egy csöppet zavartan, aztán lassan elsorolom azok a dögunalmas dolgok sorát, amiket oly' kevés szabadidőmben végezni szoktam. Oly' kevés lenne a szabadidőm? Tényleg ilyet mondtam? Hát helyesbítek. Abból túl sok van.
- Olvasok, tanulok...
Kortyolok még egyet a vajsörből. Plusz egy réteg habbajusz.
- Zenét hallgatok, gitározgatok. Már amikor egyedül vagyok a szobában.
Ugyanis nem mindegyik szobatársam örülne annak, hogyha én teljes hangerővel pengetném a húrokat, miközben ő egy fontos házi dolgozatot ír, vagy a következő órára készül fel. Annak még talán az egész házam is csak a kárát látná. Sok-sok mínusz.
- És te?
Csak így lehet elindítani egy egészséges társalgást, ha nem csak minket faggatnak, hanem mi is faggatunk, kérdezgetünk, érdeklődünk a másik félről. legalábbis azt hiszem.
Nagyon tudja a dolgát Amy, máris kitalálta az évfolyamomat is. Vagy csak ráhibázott, mindenesetre helyeslően bólogatok.
- Igen, negyedikes. Te pediig... öt-hat?
Tippelgetek. Nem tudom valami hú de jól megállapítani a többi ember életkorát. Mindenesetre idősebbnek tűnik. Meg aztán már jóval tanultabb is lehet, int én, látva, hogy mit hadonászik a pálcájával. Meg ugye az eredményét.

~ Johnny :) ~

Egy mosollyal nyugtázza Nathan vajsör alkotta bajuszát, s közben bólint a fiú kérdésére: igen, a szabadidejéről kérdezett. Olvas tanul - hát ezek tényleg nagyon általános dolgok... zenét hallgat - ez is megszokott egy kamasztól... gitározik - hoppá! Tudtam, hogy van valami érdekes a srácban! - kiáltja magában Amy. Csak akkor gitározik, ha egyedül van? Szégyellős. Ismerős érzés, én sem mutogatom senkinek a rajzaimat.
Igyekszik érdektelen arccal válaszolni Johnny kérdésre, bár a mosolyt képtelen letörölni arcáról a vajsör miatt. Nem neveti ki a vajsör-bajusz miatt a fiút, amit talán szándékosan hagyott ott, de képtelen megállni derült vigyorgás nélkül.
- Én... - kezdi, aztán újra nekifut. - Hát én... én többnyire kviddicsedzésre járok ráérő időmben, mert a CsK nagyon bekeményített. Tudod, nemsoká itt a Mardekár elleni meccs. De ha senki nincs a lányhálóban, akkor grafikákat szoktam készíteni. A színesceruzával, ecsettel nem bánok olyan jól, de fekete-fehér képek egész tűrhetőek szoktak lenni. És... gyakran szórakozok az átváltoztatástannal, mivel ez a kedvenc tantárgyam. Ezért változtattam olyan könnyen a papírrepülőket fotellé - magyarázza a bizonyítványt a lány. - Ötödéves vagyok. Hatodikos lehetnék, ha a Roxfort előtt nem fertőzött volna le bárányhimlővel egy azóta sem kedvelt mugli, de így évet vesztettem sajna.
Ártatlan mosollyal tér vissza Nathan gitározási szokásaira.
- Miket szoktál játszani a gitáron? És miért csak ha egyedül vagy? Nem hinném, hogy bárkit is zavarna, sokkal inkább kikapcsolódás az ember számára, ha néha zenét hall.
Ezzel a lány a lábára néz, hogy megállapítsa vajon mitől fázik olyannyira. Hangosan felnevet, s abbhagyja a pálca forgatását, majd néhány egyszerű varázsigével megtisztítja és megszárítja a lábait. Amy a saját vajsöréért nyúl, hogy belekortyoljon s megállapítsa: legalább jól végezte-e el a varázslatot.

Hiába beszélek, csitítom, próbálom vigasztalni, egyelőre úgy tűnik, rám sem hederít. Azt értem, miért nem emeli rám az átható kékségű szemeit. Megteltek könnyel, és úgyis csak elhomályosodott foltot látna belőlem. A helyében én is inkább a padlót, a cipőmet vagy bármi mást fixíroznék, csak ne kelljen nyíltan feltálalni a szomorú tekintetemet.
Persze ez mind nem számít, hiszen nem vagyok a helyében, de azért tudom, hogy milyen büszke teremtés ő. Hogy valójában mi kavarta fel, azt sem tőle fogom megtudni, de ebbe már beletörődtem. Csak arra ügyelek, nehogy megint valami olyasmit kérdezzek, ami csak rátesz egy lapáttal a bánatára. Biztos nem hinné el, ha elmondanám, mennyire kínoz a tehetetlenség és a tudatlanság itt és most, előtte térdepelve. Ráadásul úgy, hogy a könnyek az én oktalanságomnak köszönhetően potyognak mind a recsegő padlódeszkák közé.
- Vedd csak el, neked adom – nógatom egy kicsit látva, hogy nem akaródzik neki elfogadni a rongyot. Ha tudom, hogy a szemüvegtörlő ilyen nemes célt szolgálhat egyszer, nyilván kicserélem valami ízlésesebb selyemkendőcskére, amit azért nagyobb lelki nyugalommal nyújtok át, de hát most csak ez volt nálam. S amikor a lány kicsippenti az ujjaim közül az anyagot, leheletnyit megnyugszom. Ez burkoltan valami olyasmit jelent, hogy egyelőre megtűr maga mellett, és tovább igyekezhetek az engeszteléssel.

Pár másodperces néma csönd áll be köztünk, s csak Yvette halk pityergése töri meg a burkot. Gondolhattam volna, hogy a gyenge viccemmel nem érek el valami nagy eredményt, de amikor a homlokomat éri, és onnan lepattan egy formátlan csomóba gyűrt papírdarabka, csak megilletődötten pislogok néhányat. Hoppá, hát erre még én sem számítottam! Meglepett nevetésben törnék ki, ha még az eddigieknél is nagyobb bunkó lennék, de így tudom türtőztetni a feltörő érzelmeimet. Ívbe hajlított szemöldököm alól követem a padlón ide-oda döcögő galacsint, amíg lendületét vesztve le nem csillapodik, és nem mozdul többet. Akkor tekintetemet visszakormányzom Yvette méltatlankodó, könnyáztatta arcára, és mímelt hitetlenkedéssel megcsóválom a fejemet.
- Félreértesz! Nehéz lenne összekeverni téged bárki mással, én csupán félek. Hova lesz a világ, ha olvadásnak indul a mi egyetlen Jéghercegnőnk? De igazán… – most nem nevetek fel, mint az előbb, csak egy aprócska mosoly ül a szám sarkában, mint valami nosztalgikus emlékeztető a régi szép időkre. Amelyek talán nem is voltak olyan régen, és nem is voltak olyan szépek. De az is egyértelmű (legalábbis én így gondolom), hogy Yv széles körben elterjedt becenevét nem rossz szándékból mondtam, sőt, sokkal inkább… nem is tudom. Olyan sok minden történt év eleje óta, s nem csak keserűséggel telve múltak el a hónapok. Talán ha a lány erre gondol… biztos, hogy vannak szép emlékei is. Ne gyötörje magát hiábavalóan.

Lassan felegyenesedek a guggolásból, részben azért, mert már belezsibbadtak a lábaim, részben pedig azért, hogy a padot megkerülve leülhessek Yv mellé a szomszédos székre. Nem tartom valószínűnek, hogy most fogja kirúgni alólam az ülőalkalmatosságot, ha már egyszer elfogadta, hogy nem olyan könnyű lerázni engem.
- Tudod – kezdem egy felületes sóhajjal, s végig a tanári pódium felé nézek – van bennem egyfajta kényszer arra, hogy ha már egyszer elrontottam valamit, akkor ne hagyjam lógva a problémát. Ez idegesítő lehet, persze, de én addig nem megyek innen, amíg vöröslik a szemed.
Jobbra fordulok, hogy tekintetemmel elkapjam Yvét, feltéve, hogy ebben a helyzetben nem csak a tarkóját kívánja mutatni felém. Érzem, ahogy végigjár az elszántság erőt adó energiája; kész vagyok bármire, hogy beváltsam az ígéretemet. Ha kell, hát nekiállok a lány leckéinek, vagy készséggel beszámolok a legutóbbi kviddicsmeccs eseményeiről, holott köztudott, hogy abszolút hidegen hagy a téma. Vagy ha azt akarja, akkor hallgatok akár órákon keresztül, ha tudom, hogy előbb-utóbb lecsillapodik a lelke.

Még egyet kortyolok az ízletes vajsörből, ami egyáltalán nem lett elrontva, tökéletesen végezte el az átváltoztatás, már ami az enyémet illeti. Mikor az átváltoztatástan kerül terítékre, máris megértem, hogyan sikerült egy pálcaintéssel mindezt elővarázsolni. Nem semmi, meg kell hagyni. Jó sok energiát fektethetett be a mágiaág tanulásába, ha már ennyi idősen ilyen profin űzi.
Lenyalom a kis bajuszt, de feleslegesen. A következő kortynál ugyanúgy ottmarad egy kevés, így felesleges erőfeszítésnek tartom mindig újra és újra megnyalogatni a szám szélét. Amúgy csak nagy bőszen bólogatok Amy válaszaira. Griffendél - Mardekár meccs? Nem vagyok túlinformált a téren.
- A kviddics jó dolog, de a kis tériszonyom nem hagyja, hogy röpködjek.
Öt méteres magasságban már szédülök és nagyon-nagy késztetést érzek arra, hogy leszálljak, vagy legalábbis lejjebb repüljek. Ha ezt nem teszem meg, képes vagyok leszédelegni a seprűről, vagy a seprűvel együtt zuhanásnak indulni. Még egyik sem fordult elő, de félek, egyszer megtörténik.
Kicsit meglepődök a rajztehetségen. kevés diák rajzolgat a kastélyban legalábbis tudomásom szerint. Meg ha jól olvastam nem sok máguscsemete van megáldva művésztehetséggel, bár a Roxfort lehet, ilyen téren is válogat. Mintha elszaporodtak volna a zenész egyedek az iskolában. Vonható ez le abból az egy-két acapella csapatból, akiket olykor látni szoktam itt-ott. Bár lehet, hogy csak egy csoport van és én látom őket túl sokszor. Nah mindegy.
- És miket rajzolsz? Portrék, csendéletek...?
Grafittal készített tájképeket és egyebeket még nem nagyon láttam, de az is megeshet, hogy az absztrakt művészet felé húzza a szíve, ki tudja. Talán ha képeket nézegetek, legszívesebben a karikatúrákat bambulom, azok talán a legérdekesebbek. Megállsz egy előtt és elkezdheted bogozni, mire is gondolt az illető, és persze a karikatúra fedőnév alatt nem csak Mágiaügyi Miniszterek elcsúfított portréira kell gondolni.
Újabb korty a vajsörből. Lassan talán el is fogy. Majd kérek még egy adagot. Különösen jól esik. Késleltetni lehet vele a választ. De most nem ez a célom, csak elgondolkodok, tulajdonképpen miket is szoktam játszani.
- Szeretem a mugli zenekarokat, amikor nincsen varázslattal belebabrálva semmi, csak az, amit a zenészek ki tudnak hozni magukból. Leginkább talán rockot.
Kétlem, hogy ha most elkezdeném felsorolni a banda neveket, ismerné e őket. Maximum egy-kettőt, de, hogy az összes rögtön beugorjon neki: nem hiszem. Ha külön érdekli az is, majd talán a legismertebbeket elmondom. Talán...? Hogyan néznénk ki, ha válasz nélkül hagynám? igen ferdén nézne rám, bár már most is érdekes jelenség lennék.
- Öhm... nem akarom vele zavarni a többieket. Nem mindenki örül neki, ha tanulás közben rázendítek. Nem mindenki ilyen muzikális.
Felelek egyszerűen és még egyet hörpintek az italból, közben megmosolyogva Amyt és a kis havat, amit idézett. Aztán azon megint csak meglepődik, hogy milyen hipp-hopp el is tűnik az a pár, már olvadozó hópehely.

Lehet a nógatás az oka, de az a kicsiny rongy mégiscsak a kezembe kerül. Hát igen. Ben mindig is kitartó volt… mindenben. És kezdem lassacskán belátni, jobb tőle elfogadni inkább a dolgokat és ezt a viselkedési stílusát. Ugyanis az ember nem tud igazán mit kezdeni ezzel. Meg vele. Ha ilyen.
És ő ilyen.
Mindig.
Majdnem mindig.
Szerintem akkor is mikor alszik. Még akkor is képes rád tukmálni ezt azt. Lehet pályát tévesztett. Ez viszont az ő baja.
Most az értékelendő, hogy mellettem van. Mellettem! Képes azok után, ami történt velem, velünk, a szemembe nézni. És ez nagy szó. Hisz… még Yolanda is kerül!
Mit akarok én? Mások azt mondanák, isteni szerencsém van. De… valahogy ezt nem érzem. Sőt! Az utolsó vesztesként sínylődök. És persze okkal…
…mert…ha meg tudtam volna akadályozni azt az autót…akkor…
Akkor nem itt lennék.
Nem ilyen állapotban.
De itt vagyok.
És itt van velem Beni.
És bizony ez sokat jelent. Sokat.
A papírgalacsin találata meglepetést okoz, csakúgy a másiknak, mint nekem is. A szavaim viszont ismét dadogást, hebegést-habogást váltanak ki. Hát ilyen nincs! Minek magyarázkodni? Azért…értem én a poént… még ha nem is látszik.
És igen, idegesít ez a kimosakszom mindenből stílus. De Benjamin az ártatlanság mintaszobra… na igen.

Végül már nem látom a fiú arcát, mert lassacskán feláll és leül mellém. Figyelem, de nem szólok bele semmibe. Nem én. Amúgy sincs hangulatom. És inkább csak… mit is tennék legszívesebben? Fogalmam sincs. Csak ülnék valaki mellett… és…és…és… szavak nélkül beszélgetnék. De senki sincs, aki megértene. Még Beni sem olyan… vagy legalábbis nem teljesen.
Várom hát, mikor kell megszólalnom, vagy mikor történik valami.
Semmi.
Semmi.
Semmi.
A csendet viszont nem én töröm meg. Pedig, nem sok kellett volna… nem sok. Tényleg. De ehelyett mégsem én öntöm ki a lelkem. Mert amit hallok nagyon hasonlít erre. Nem az a baj, hogy őszinte a másik, ennek örülök…hanem… tőle ez…szokatlan. Sosem velem vitatta meg, ami a lelkét nyomja… most pedig…épp ezt teszi.
Meglep ez a felismerés. De a szívem mélyén elfogadom. Talán azért, mert őt magát is elfogadtam már valamilyen szinten.
- Kényszer? –
Kérdezek vissza őszintén, s felé fordítom a tekintetem. Letörlöm a könnyeim, gyors mozdulattal, egyel, kettővel. És már nem is tűnik úgy, hogy elpityeredtem…. Nem is tűnik úgy.
- Semmit se tegyél kényszerből. Főleg ne miattam…-
Most nincs él a hangomban. Színtelen, egyszerű, őszinte. Megpróbálok most az egyszer olyan lenni, mint ő. Kimondom, amit gondolok. Amit máskülönben közel sem biztos, hogy megtennék. De megpróbálom. A kedvéért. Önmagamért. És mert megérdemli.
A szavaimat aprócska fejrázás követi. Tényleg nem kell miattam itt maradnia. Tudom, hogy mégsem tesz ez ellen, de nem kell. Én senkit se kényszerítek. Soha nem tenném. Főleg nem őt. Ezt pedig tudnia kell. Tudnia. Ezt akarom csupán.

~ Johnny :D ~

Amy már leplezetlenül vigyorog a fiúhoz makacsul ragaszkodó bajuszutánzaton, de képtelen lenne hangosan kinevetni. Mulatságos a kép, mégsem kell belőle gúnyt űzni, mert az nem lenne tisztességes. Elvégre Johnathan sem viháncolt az akaratlanul bűvölt hó láttán, pedig megtehette volna.
Hm, tériszonyos volna? Nem néztem ki belőle, hogy bármitől is tartana, inkább olyan haláli bátor kölyöknek látszik. Hangosan azonban csak ennyit mond:
- Azért egyszer majd lemehetnénk a kviddicspályára, mikor nincs arrafelé senki és repülhetnél néhány kört a seprűmmel. Meglátod, irtó klassz, nem feltétlen kell hozzá magasra emelkedni.
Már bánja, hogy elregélte rajzmániáját, de nincs visszaút, pláne, hogy Johnny rákérdezett a témára. Hosszas töprengés után megállapítja, hogy nincs egy konkrét téma vagy irányzat, ami lázba hozná, csak úgy a maga kedvére firkálgat, mikor mihez van kedve.
- Egyiket sem és mindkettőt - feleli végül. - Mindig azt rajzolom le, amihez éppen kedvem van. Nem követek semmilyen létező divatot, irányzatot, stílust. Csak és kizárólag a saját jókedvem és ép eszem megóvása végett rajzolgatok. Bár ritkák a tájképek, többnyire embereket szoktam rajzolni... háttér nélkül. Valahogy olyan befejezetlen minden rajz, ritka az olyan képem, amire bátran azt merem mondani, hogy kész, ezen nincs mit javítanom. Ezért is kedvelem a grafitot, mert könnyedén radírozható és utólag kedvemre változtathatok. Készíthetném éppen zsírkrétával vagy festékkel a képeket, de azokat csak mágikus úton tudnám rendesen eltüntetni, viszont ebbe nem akarom belekeverni a mágiát. Vannak dolgok, amiket vétek lenne elrontani vele, amiken tényleg csak rontana...
Tulajdonképpen befejezte a mondanivalóját, mégis úgy tűnhet, mintha félbehagyta volna. Közben lassan elkortyolja vajsörét, s újratölti a kupát pálcájával. Nem karja félbeszakítani Johnathant, ezért csak kérdőn int kezével az ő kupája felé, hogy újratöltse-e. Ha igenlő választ kap, akkor a kupára szegezi pálcáját és egy elmormolt varázsigével újratölti, ha nemet felel Nathan, akkor pedig maga mellé teszi a pálcát.
- Rock? Majdnem kedvenc műfaj. Egész jó rockzenék vannak, bár van néhány elvetemült, aki még ezt is képes elszúrni - nevet fel Amy. - Szóval azért ebben is megválogatom a zenéket. Ha meg valakit zavar a játékod, akkor az leköltözik a klubhelységbe tanulni. Tudom, tudom, ez nem így van, de én nem hiszem, hogy te olyan rosszul játszanál. Az emberek legtöbbjének akkor is tetszik egy-egy dallam, ha az éppen nem az ő kedvenc stílusából való, de néha az utált műfajok között is találhatnak néhány jobb zenét. Kizárt hogy olyan betonfejűekkel lakj, akik ezt nem értik meg. De elbírálás céljából szívesen meghallgatok tőled néhány dallamot, ha van kedved most gitározni.
Az elbírálást csak tréfából mondja Amy, de kihallatszik a szövegéből, hogy igenis kíváncsi arra, hogyan gitározik Johnathan.

- Nem, nem úgy értem. Ez a kényszer akkor is megvan bennem, bármit teszek ellene –, megvonom a vállam, ezzel is csak megerősítve, hogy mennyire nem zavar a dolog – nem tenném, ha a terhemre lenne.
Óvatos, a legkevésbé sem pásztázó tekintettel figyelem, ahogy felitatja az arcáról a könnyeket. Bár ne érezném úgy, hogy azok a kövér cseppek mind miattam gördültek ki a pillák takarásából, de sajnos ez mégis így van. Ha visszatekerhetném az időt, kétszer is meggondolnám, milyen ostobaságokat kérdezek a naiv könnyedségemmel. Jó-jó, persze nem tudhattam, hogy ez a Luc téma igencsak veszélyes a lelkiállapotát tekintve, de akkor sem kéne olyan tolakodónak lennem. Viszont… ha egybevetjük a történteket, talán nem is olyan nagy baj, hogy idáig jutottunk. Lehet, hogy csak beképzelem, de mintha Yvette egy lépéssel közelebb engedett volna magához. Ami nagyon sokat jelent, tényleg.
Amióta évfolyamtársak vagyunk, mindig is ámulattal és leplezetlen vágyakozással néztem rá. Már nem is emlékszem, mit gondoltam, amikor elsőben találkoztunk… hol is? Azt hiszem, az Átváltoztatástan volt, ahol először összeeresztettek bennünket. Igen-igen, és már ott is csorgott a nyálam, hisz Yv elbűvölő kislány volt – sőt, akkoriban kedves és barátságos is –, így nem csoda, hogy akaratlanul is csatlakoztam a rajongói táborába. Ez az évek multával nem is változott, egészen mostanáig. Mármint a mostani tanévig. Csak vissza kell pörgetnem, milyen keserű-édes helyzeteket éltünk meg, és tulajdonképpen… igen, akárhogy is veszem, egy szerencsés bolond vagyok. Ha mára már ki is égtek belőlem az ábrándkép, az bizonyosan jól esik, hogy azért nem néz levegőnek. Talán még barátok is lehetünk.

- Gondolom, nem valami megnyugtató, hogy itt süketelek melletted, de tudod mit? Tegyünk most az egyszer kivételt – ültömben szembefordulok vele, úgyhogy fel kell húznom az egyik lábamat, és oldalvást a széken pihentetem, hogy kényelmesen elférjünk egymás mellett – Mesélj nekem valamit. Én meghallgatlak, talán még eszembe is jut valami értelmes, amit hozzáfűzhetek, de azért mindezt megtartom titokban. Nem kell különleges történetnek lennie, csak valami… mindegy, ami épp eszedbe jut.
Felhúzott szemöldökkel, bíztatva nézek a még mindig enyhén kipirosodott arcra, várva, hogy megszólaljon. Ez az utóbbi ötletem nagy melléfogás, úgy érzem, de muszáj tennem valamit. Tulajdonképpen nem tudom pontosan, mit akarok ezzel. Talán csak el akarom feledtetni vele a történteket, a könnyeit, meg mindent. Ha nosztalgiázik, abból csak nem lehet baj.

- Persze több választásod van. Lássuk csak. Elővehetjük aaa... – a padon heverő tankönyvre pillantok, abban is a recepteket felsorakoztató lapokra – Bájitaltant. Időtöltésnek nem rossz, és a profnak leesne az álla, ha tudná, hogy szabadidőnkben is a tantárgyával foglalkozunk.
Egy szusszanásnyit befogom, mert úgy sejtem, a megállás nélküli dumálással lassan, de biztosan Yvette idegeire mászok. Alig hallhatóan megköszörülöm a torkom, és leheletnyit halkabban folytatom.
- Vagy ha úgy szeretnéd, nem zavarok tovább. Csak egy szavadba kerül.

Magyarázkodás.
Minek?
Le kell szoktatni erről Benit, de sürgősen. Ezt hosszú távon biztos nem bírom majd.
Értem én, mire gondol. Nem vagyok egy ostoba szőke liba. Hiába néznek rengetegen annak bárhol is járjak. És ő ezt igazán tudhatná. Legalább neki kellene… Legalább neki….
De nem így történik.
A szavak csak ömlenek a másikból. Nekem így tűnik, s már ne is értem, amit mond. Hogy mi az értelme, azt meg végkép nem.
Ben végül megmozdul, felém fordul.
Közel vagyunk egymáshoz, de még mindig marad elég hely, hogy biztonságba érezzem magam. Ilyen közel ritkán engedek magamhoz bárkit is. Kivéve pár embert.
Már Mr.Bishop is kezd ezek közé tartozni.
Vajon tudja ez mivel is jár?
Ha nem, akkor lehet így is jó. Mellesleg…önszántából vállalta.
Úgyhogy nem lehet okom az aggodalomra.

Újabb felvetés. Újabb ötlet.
Nem rossz. Lényegében az egész arra megy ki, hogy kibeszéljek magamból mindent.
De a Luccal kapcsolatos dolgokat úgysem fogom. És ha ez Beni szándéka, akkor elnézte. Nem kicsit, nagyon.
Mégsem hiszem, hogy csak emiatt mondta, vagy hogy az ötlet csak ezt a célt szolgálta. Megérzés…lehet ostoba… de mintha tényleg miattam akarná.

Hogy jobban legyek.
Hogy beszéljek.
Hogy megnyíljak.

Már válaszolnék, mikor ismét szavak hagyják el a fiú száját.
Tanulás.
Na az a másik lehetőség.
De mi a jó? Egyik se.
Az idő meg pereg. Egy másodpercig eltűnődöm. Nem lenne lelki erőm megnyílni. Valahogy… nem megy.
Talán Luc emléke miatt, meg amiatt, amilyen hirtelenséggel hasított belém. Vagy… nem tudom…
Azt viszont igen, hogy most nem menne ez a kibeszélek magamból mindent játék.
Sajnálom, tényleg, de a kisebbik rosszat választom. Ami hasznosabb is.
Magam elé húzom a könyvet.
Aztán a fiú halk suttogása magára vonja a tekintetem.
Valami megvillanhat benne, mert ez a kijelentése meglep. Tudhatná, hogy simán elküldöm, ha zavarna. De nem tettem eddig. És nem is fogom. Mert… még most nagyobb szükségem van rá, mint valaha. Nem fogok elkezdeni most sem hálálkodni neki, sem ezt kifejteni. Túl sok büszkeség szorult belém. Tényleg túl sok.
Közelebb hajolok hozzá.
Nem nagy a távolság. A fiú arca tölti be a látóterem. A tekintetem elveszik a másik sötét pillantásában. Halkan suttogom a szavakat. Halkan, mert őszinték. De mikor nem azok?
- Te nem zavarsz… -
Hátrébb húzódom.
Magam elé veszem a könyvet.
A bájitaltant.
Igen, igaza van Beninek, tényleg jó időtöltés lesz az összes méreg ellenszerét megalkotni.
Titkon remélem, azért segít.
- Hát… nem lesz könnyű munka… -
Jegyzem meg ahogy belepillantok a jegyzetekbe. Nem is kellett hozzá nagy ész, hogy ezt bárki megállapítsa. Főleg, mert én nem is vagyok egy nagy géniusz ebből a tárgyból. És Benjamin sem.
De csak sikerül alkotnunk valamit. Ketten mégis többre megyünk, mint egyedül.
Talán.
Kezembe kapom a fekete pennám, hogy elkezdjem a munkát. Még véletlen se nézek a mellettem ülőre. A kezeim finoman kulcsolódnak rá az írószerszámra, amely végül a tintába kerül, hogy színt kapjon, s szépen fogjon. Ekkor fújom ki az eddig bent tartott levegőt.

Én és a seprű... három méternél magasabban. Na az már nem nagyon jönne össze. Akkor nincs igazából tériszonyom, mikor a korlát mögött állok és szétnézek és nem le. De ha a lábam nem éri a szilárd talajt és úgy nézek lefelé. És látom, hogy nem állok hanem repülök vagy lebegek. Az már nekem sok. Így hát lemondóan bólogatok Amynek.
- Áh, nem hiszem. A kviddicshez pedig szerintem igenis magasra kell szállni. Bármilyen poszton vagy, nem csinálhatod azt, hogy egy magasságban repkedsz körbe-körbe miközben a többiek és a labdák is egy-két szinttel magasabban vannak.
Vonok vállat. Áááh, nem mondom el, hogy mekkora nálam a maximum magasság. Csak kiröhögne, arra meg nincs szükség.

Nagy bőszen bólogatok, vagy úgy. Ha én nekiállnék rajzolgatni és véletlen kijönne belőle valami, igazi kép biztos nem lesz. Bár... ma már mindenre rá lehet mondani, hogy absztrakt.
Kicsit meglepődök, amikor azt mondja, jobban szereti a grafitot, mert azt könnyebben lehet radírozni. A rajzban semmit nem lehet elrontani. Ha valaki szépen tud rajzolni, és tényleg átéli már-már azt amit csinál, a radírt el is felejti, legalábbis én ezt így gondolom. Semmit nem lehet elrontani. A festményekbe is bele lehet javítani, esetleg időigényes és persze az sem árt, ha a festéked jó minőségű. Megvárod míg megszárad és ráfestesz. Vagy nem megy ez ilyen könnyen? Bár a zsírkréta is más tészta...Mindegy, ez magánvélemény. Becsomagolva.

- Igen, kérek szépen.
Nyújtom közelebb az idő közben kiürült korsót, hogy aztán újra meg legyen töltve és tovább iszogathassak.
Hmm.. nincs ellene a rocknak, ez kifejezetten jó hír. Az meg igaz, hogy van aki ezt is jól el tudja rontani. Ki nem állhatom, mikor valaki műanyag-rockot játszik és azt már lehet hallani az első pár másodpercből. A hamis gitár meg a másik. Ha valaki azt nem hallja... az ne akarjon itt nekem zenélni.
- A szobatársaim eddig még csak a könyveket bújva láttak, szerintem meglepődnének, ha elkezdenék játszani az orruk előtt. Meg nem megy az még olyan jól, hogy közönség előtt tegyem.
Nem megy? Megy az! Lassan kész profi leszek ám, de ezt inkább hagyjuk. Mi lenne például, ha elkezdenék játszani és annyira izgulnék, hogy elszakítok egy húrt? vagy annyira izzadna a kezem, hogy kicsúszna a pengető. Te jó ég, bele sem merek gondolni.
Lassan ismét elpirul az arcom, de tényleg csak egy hangyányit. Hogy játsszak előtte?
- Hát... nem hiszem, hogy összejönne. Még be kell szereznem egy új húrt, mert az előző szépen elpattant. A legvékonyabb sosem bírja sokáig.
És ez így igaz. Az minden második hónapban vagy nagyon elhasználódik vagy elpattan hipp-hopp. És most is éppen arra várok, hogy küldjék a következő húrt, így most egy híján kéne gyakorolnom, ami sosem egyszerű. És így kiállni Amy elé. Égés.

~ Johnny :D ~

Amy félhangosan elkuncogja magát a fiú szövegén.
- Hát a kviddicshez tényleg elég magasra kell szállni néha, de a próbakörök során ez nem feltétel. Habár próbálkozhatsz tízméteres magassággal is a kviddicsmeccseknél, azonban akkor jó erős karok kellenek, hogy messzire és magasra dobhasd a labdát. A mélyrepülés is lehet néha előnyös. Előfordult már, hogy a pálya füvét súrolta a térdem játék közben, viszont másképp nem tudtam megszabadulni az üldözőmtől, és így passzolni sem volt lehetőségem.
Amy nem sokáig hagyja maga mellett pihenni pálcáját, hanem felkapja, s újra játszadozni kezd vele; ujjai között pörgeti, egyik tenyeréből a másikba dobálja, forgatja. Most azonban nem bűvöl vele semmit, mert legtöbbször időben észbekap, és változtat a forgatási-, dobálási módszeren. Ugyanis nem szeretné például véletlenül felrobbantani magukat, vagy újabb hóesést bűvölni.
Kifogás - mosolyodik el Amy. - Mintha nem is varázslók között élne... persze, tudom, nem szeret varázslattal belenyúlni a zenébe, de én tényleg szeretném hallani hogyan tud játszani. Egy próbát megér. Félszegen kérdezi meg a fiútól:
- Gitárt még nem tudok varázsolni, de majd megtanulom... egyszer. Miért nem javítod meg? Nem úgy, mint egy hangszerkereskedő vagy ilyesmi, hanem... végülis varázsló vagy. Megpróbálhatnád a Reparo!-t. Elszúrni nem tudod vele sem a gitárt, sem a húrt, viszont esetleg kevesebbet kéne költened rá, mert nem kéne havonta újat venned. Nem? A szobatársaid pedig talán nem is lepődnének meg, talán már tudják valahonnan, hogy tudsz és szeretsz gitározni. Meglehet, hogy kiszúrták a tartóját a szobátokban; már ha tartóban hordod és nem a ládádba zsúfolod be. Van olyan diák is, aki tudja használni a tértágító bűbájt és ezt alkalmazza a sulis ládáján, hogy több cucc férjen bele.
Amy biztatón néz Johnathanra. Ha idehívná a gitárt, akkor Amy szívesen megjavítaná neki, hogy meghallgathassa. Először csak poénból mondta a meghallgatást, de mostmár kezd tényleg kíváncsi lenni Nathan gitározására. Talán azért, mert a fiú olyannyira titkolni szeretné a tehetségét? Vagy mert nem nézte ki belőle a gitározást? Nem lehet tudni, és valószínűleg Amy sohasem fog rájönni. Sok minden belejátszik a kíváncsiságába, kezdve attól, hogy így született: veszettül kíváncsi természet, de ezt néha igyekszik titkolni.

Kortyolok egyet a  vajsörből de a habot rögtön el is tüntetem, nem vagyok én olyan öreg, hogy bajszom legyen, nem igaz? Meg nem is áll jól az efféle vajszín bajusz nekem. Leteszem a korsót az asztalra és így hallgatom tovább Amyt. Igaz, amit mond. Nem kell olyan magasra szállni. De azt az üldözőt is biztosan fent szedte össze és utána ment a földszintre lerázni. A karjaim pedig... bár nem látszik annyira, egész erősek, hála az állandó testmozgásnak, de mindegy is. Lehet, hogy tíz méterről is elérné a kvaff a karikákat, de, hogy még pontos is legyen.. és, hogy közben ne szédüljek le a seprűről... az már mutatvány lenne.
- Ne szépítsük, a kviddics nem az én sportom.
Engedek egy kósza mosolyt az arcomra. Meg aztán ha egyszer a Griffendél ellen játszana a csapat, hát én nem tudnék mit csinálni Amy ellen. A magamfajta úriemberek nem tudnának mit kezdeni azzal, ha egy csinos hölgy jön felé a pályán és neki el kéne tennie láb alól. Ha megsérülne, az egész életében a szívén száradna. De azért ne túlozzunk, szóval a kviddics nálam kizárva és erre nem igazán tudna már rászedni senki.
Az a szerencsém, hogy egyik szülőm sem volt nagy kviddicsező. A tériszonyom köszönhető anyukámnak, apukám meg sosem rajongott ezekért a varázslósportokért.

Úgy tűnik, a gitározást nem tudom elkerülni. Igaza van. Nagy hülye vagyok, hogy a Reparoval még nem próbálkoztam, de hát  az a húr már nagyon ramaty és nem hiszem, hogy rendbe lehetne hozni, de hát próba szerencse, egye fene és társaik, előveszem a pálcámat talárom belső zsebéből és betájolom, merre pihenhet a gitárom.
- Invito!
Kiáltom, aztán leengedem a kezemet és várom, hogy megérkezzen a szépség. Kérdőn pillantok Amy felé, mégis hol lehet ennyi ideig? remélem azért kikerüli a folyosón a szobrokat meg a diákokat mert akkor nem csak a húrnak lesz szüksége Reparora, hanem magának a gitárnak is.
Mély levegő és halkan szusszanok, amikor az ajtó kinyílik és beröppen a kis csodám. Ahogy mondtam, a legvékonyabb húr lefelé löttyen.
Kezembe veszem, aztán rögtön át is nyújtom Amynek, próbálkozzon inkább Ő vele.
- Nem olyan nehéz, mint amilyennek tűnik.
Kíváncsian várom, hogyan boldogul vele. Aztán a további programot is tudom már. Én játszok, Ő pedig kitalálja, mi is az, amit játszok.

~ Johnny ;D ~

Amy félmosollyal honorálja a "speciális borotválkozást", azaz hogy a fiú lenyalja a felső ajkáról a vajsör habját. Látja, ahogy a srác töpreng a mondottakon, mintha mérlegelné azokat, azonban nem lepi meg, hogy végül ezt hallja:
- Ne szépítsünk, a kviddics nem az én sportom.
A leányzó rámosolyog a láthatóan elgondolkozó Johnathanre, és nem erőlteti tovább a dolgot. Sejti, hogy nem vajszívű a fiú alapbeállítottsága, csak éppen a régimódi pacákok közé tartozik; akik szerint a sport férfiaknak való, ezért már-már halálra sértődnek, ha egy nőnemű lény teszi a lábát a pályára, mert pontosan tudják, képtelenek lennének ártani neki. Mintha a genetikájuk, a józan eszük vagy éppen a lelkiismeretük tiltaná meg, hogy bármekkora fájdalmat okozzanak egy nőnek. Nah, pont az ilyen alakok után bomlik a csajok legtöbbje, Amyt kivéve. Joy ugyanis egész eddigi élete során képtelen volt megérteni ezt a hímsoviniszta, félmacsó logikát.
Helyeslően bólint, mikor Johnny végre elszánja magát, és odahívja a gitárt. Amy az ablak felől várja a hangszert, így kissé meglepetten pillant hátra, ahogy kinyílik az ajtó. Egy pillanatig azt hiszi, valaki be akart jönni a terembe, hiszen olyan gyorsan csukódik be a nyílászáró, mintha éppen csak benézett volna valaki érdeklődvén, hogy üres-e a terem. Alig fél másodperccel később Amy mozgást vesz észre a szeme sarkából, és arra fordul. Jah, a gitár! - kiált fel magában örömködve, hiszen nem egy zavaró tényező, egy ember jött be, csak azért, hogy ő ne hallhassa a fiút gitározni.
Amy egy pillanatig döbbenten néz az ölében pihenő gitárra, aztán Johnathanre. Hát arra nem számított, hogy a srác ennyire bízik benne, vagy ennyire kevéssé bízik önmagában, hogy neki adja oda javításra a hangszert.  Végül Joy tétován igazít a gitáron, hogy könnyebben hozzáférjen az elszakadt húrhoz. Rászegezi pálcáját, azután becsukja a szemét egy kicsit. Neeem, nem csukott szemmel akar varázsolni, mert annak katasztrófális következménye lehetne, hanem úgy érzi, mintha Johnny most vizsgáztatná, és ettől kissé ideges. Nem akarja tönkretenni a gitárt.
- Tényleg?! - nyehegi kétkedve a fiú nyugtatási kísérletére.
Nagy sóhajjal nyitja ki a szemét, igazít a pálcán, hogy jó irányba mutasson, aztán a tanult mozdulattal lendíti meg pálcáját, s ekként szól:
- Reparo! - és láss csodát: a húrok összeforrnak, mintha soha nem is lettek volna elszakadva.
Amy hatalmas robajjal engedi ki tüdejéből az eddig visszatartott levegőt, közben vigyorogva adja vissza a hangszert a tulajdonosnak. Csipkelődő, gonoszkás mosollyal jegyzi meg:
- Mostmár tudsz játszani vele, ugye, Johnny?

Egy újabb korty a vajsörből most viszont igyekszem nem elpoénkodni azzal a bajuszkával. Lusta vagyok ilyen intenzíven edzeni a nyelvemet, hogy folyton törölgessem le a habját. Ami amúgy koránt sem olyan ízletes mint maga a vajsör.
Csöndben figyelem, ahogy a gitárral bajlódik. Bajlódik? Dehogy is, szépen fogja és még azt a fránya húrt is sikerül szépen megcsinálnia. Meglepne? Hát... őszintén szólva meglep, mert ez nekem nem lenne egy olyan nagyon egyszerű mutatvány. Meg mondjuk felettem is jár meg ha egyszer az átváltoztatások ilyen jól mennek neki, nem is csodálom, hogy ilyen sec-perc alatt meg is van.

Leteszem a vajsört és két kezembe kapom a gitárt. Hónom alá vágom, aztán kérdőn pillantok Amyre, a kis zsenire.
- És... mit szeretnél hallani?
Érdeklődöm, hiszen előbb bemelegítésnek menjen valami olyan, amit ő is ismer és én is és esetleg a hangulatot megalapozhatnánk vele. Ohh, majdnem elfelejtettem. Előkapok a zsebemből egy pengetőt. Most már tényleg mondhatja.
Aztán ha az ujjaim már tényleg ügyesen bemelegedtek, jöhet az, amit én fundáltam ki. Elkezdek játszani egy dallamot. Ő meg majd ügyesen kitalálja. De ehhez... kéne egy kis tájékozottság is a hallgatott előadók közül, nehogy aztán olyat játsszak, amit még világéletében nem hallott.
- Miket hallgatsz? Mármint.. előadókat.
Javítgatom magam. Jajj, Nathan ne legyél már ennyire idióta. Mégis miket hallgatna, mi? Valószínűleg zenét. Aztán meg már úgyis mondta, hogy milyen műfajt kedvel.

Szabad kezemmel - amelyikkel nem is a gitárt tartom és nem is fogom a pengetőt - újra a vajsörért nyúlok a kis asztalka felé. Kortyolok egyet és a bögre halkan koppan az asztal lapján. Újra. Na most mondj valami okosat, most legyél legény a gáton! Kölcsön kenyér visszajár.
- Aztán... egy-két művedet én is... khm....meglesném. Már ha... szabad...
Ha már én hajlandó vagyok ennyi kitérés és egyéb után belecsapni a húrokba az ő kedvéért. Az Ő kedvéért, akit most ismertem meg, de máris a kezemnél fogva rángatott be ide. És még csak most ismertem meg, de ennyi mindenre rá tudott venni, akkor. Akkor azért kérnék én is valamit cserébe. Pár szép rajz megtekintése tökéletesen megfelelne.

~ Johnny, a nagy gitáros :D ~

Kissé zavarba jön attól, hogy a srác nézi a javítási műveletet. Miután visszaadja a gitárt, megint pörgetni kezdi pálcáját, végül egy gyors mozdulattal a zsebébe csúsztatja. Kevés híján félrenyeli a vajsört, amint Johnathan megkéri, hogy regélje el neki, mégis mit szeretne hallani. A lány agya leblokkol, egyetlen előadó vagy szám sem jut eszébe. Na igen, ilyenkor mindig százfelé járnak a gondolatai, de hogy bármi témábavágó dolog eszébe jusson?! Hát ez az, amiben abszolút nem kell reménykednie. Ajkába harapva töpreng, s közben az asztalt bámulja kettőjük között, azután fintorhoz hasonló mosollyal, szabadkozva néz fel.
- Ne haragudj, ilyenkor én mindig hülye vagyok és semmi nem jut eszembe. Akár úgy is mondhatjuk, hogy vegyes zenéket hallgatok; ugyanis soha nem figyelem az előadót vagy a számok címét, csak a zene érdekel. Tudom, ez így most elég zizzentnek tűnik, ha először hallod... de tényleg csak a zenék érdekelnek, nem sztárolok különféle együtteseket, embereket. De te biztosan tudsz egy párat, ugye?
Még egy bocsántkérő mosoly követi Joy szövegét, azután várakozón tekint Johnny szemébe. Hirtelen bevillan valami Amy fejében, mire a lány:
- Ja, várj! Lehet, a Noir nem totál rockos zenekar, mivel csupa lány alkotja, de esetleg tőlük is játszhatnál valamit, ha tudsz. Őket tényleg ismerem, mármint a zenéiket, mivel fel szoktak lépni itt a suliban is.
A leányzó ezúttal sikeresen félrenyel, mivel nem gondolt rá, hogy Johnathan majd kíváncsi lesz a rajzaira. Míg diszkréten fuldoklik, valami kibúvót keres, mégse kelljen megmutatnia a képeket. Mostmár tényleg bánja, hogy elmondta a fiúnak, azonban nincs visszaút: Nathan tisztességes volt vele, hajlandó zenélni neki, akkor bizony Amy tartozik neki ennyivel. Reménykedve néz fel, hátha mégis vicc volt az egész, hátha mégsem kell előszednie a képeket, de csupán komolyságot lát a srác szemében.
Végre abbahagyja a krahácsolást, hatalmas - már-már vértanúi - sóhajjal néz fel a makacs kamaszra. Pár pillanattal később felveszi a fotel mellé dobott hátizsákját, és előbányász néhány képet bájitaltan könyve lapjai közül. Szégyellős, bátortalan grimasszal nyújtja át.
- Ezek volnának - közli, majd rátámad a fiúra. - Tudnod kell, hogy soha senkinek nem szoktam megmutatni a rajzokat!
A legjobb védekezés a támadás, ezért van az, hogy Amy majdhogynem kiabál Nathannel, félvén a várható kritikáktól. Mivel eddig senki nem látta a rajzokat rajta kívül, fogalma sincs mire számítson. Ennek köszönhető a röpke hangulatingadozás, aminek a végén békítően jegyzi meg:
- Ne haragudj, nem akartalak megbántani. De azt sem szeretném, ha azt mondanád, hogy jók, közben meg nem is tetszenek. Jó lenne, ha őszinte lennél függetlenül attól, hogy pozitívan vagy negatívan ítéled meg a firkálmányaimat. Érted?

A pillanat tört részéig komolyan azt hiszem, hogy most valami kiábrándító dolog fog történni. Nem is tudom, mondjuk hirtelen meggondolja magát, megtöri a hangulat monotonságát, és olyasmivel rukkol elő, amire biztosan nem számíthatok. Például azt mondja nekem, hogy fején találtad a szöget, Bishop, zavarsz. Utálatos, hogy ilyen gondolatok átsuhannak egyáltalán az agyamon, de sajnos ezen már nem változtathatok. Annyi különös, és valljuk be, kiszámíthatatlan esemény ért az elmúlt évben, hogy már zsigerből mindig a legrosszabbra számítok.
Talán ezért ér dupla akkora örömmel az a kis halk megnyugtatás Yv részéről, amivel gyakorlatilag a teremben marasztal. A mellkasomból feltörő megkönnyebbült sóhaj alig hallhatóan kúszik ki az orromon, igyekszem leplezni a csekély örömömet.
- Akkor jó. – szívesen hozzátennék még valamit, de félő, egy csapással hazavágnám a lassan felépített bizalmát, így most az egyszer, kivételesen csöndben maradok. Legalábbis amíg ilyen zavarba ejtően közel vagyunk egymáshoz.

Nem is kell olyan soká várnom a némasági fogadalmam határidejét, ugyanis a lány kisvártatva hátrébb húzódik, viszonylag egészséges távolságba, s még a könyvét is maga elé emeli, mintha valami hevenyész barikádot állítana az illem megőrzése végett.
Elég egyértelmű a célzás arra, hogy momentán nem kívánja feltárni a lelke titkait. Bumm neki. Én is marhára okos vagyok, miért feltételeztem, hogy egy ócska kis kérésre majd félreteszi a hűvös tartózkodását, és kedélyesen elcseverészik velem mindenféléről? De várjunk csak.. hát pont ez az! Mindenféléről akartam én beszélni, nem a féltett titkairól. Az apró információkból megtudhatnám, hogy egyáltalán hogy érzi magát (persze az iménti kínos helyzetet leszámítva), hogy telnek a mindennapjai, meg ilyenek.
Te nem zavarsz. Ez azért sokat jelent.

- Öö.. nem, ugyanisss aaa.. aaa Bájitaltan nem könnyű.. munka – kissé bódultam kapom el a tekintetem a lány törékeny ujjai közt sercegő pennáról, és a szavak is némi nehézséggel állnak össze igazi mondattá. Elcsigázott mozdulattal lököm fel magam a székről, és ráérősen elballagok az asztalhoz, ahol percekkel ezelőtt próbáltam összehozni valami használhatót legalább az egyik tantárgyra. Esetlenül a kezeim közé fogok egy-két könyvet, de csak visszafele menet döbbenek rá, hogy nincs is köztük a Bájitaltan kötet.
- Biztos, hogy tanulni akarsz? – hamarabb bukik ki belőlem a kérdés, minthogy végiggondolhatnám az értelmét – Persze fontos dolog, de sosem annyira, hogy elfelejts miatta kikapcsolódni. Le kéne lépnünk egy kicsit..
Ez az új terv, ami aljas betörőként osont a tudatom mélyére, hogy aztán onnan kiskirályként terjessze ki minden sejtemre az akaratát. Nekem is jót tenne, neki meg pláne, hát miért ne ruccannánk ki egy kicsit mondjuk..
- Roxmortsba! De most komolyan, Yvette, szedjük a cókmókot, és hagyjuk a fenébe a kötelességeket! Péntek van, szabadok vagyunk. Nemsokára nagykorúak is, úgyhogy semmi sem állhat az utunkba. Gyere le levem.. kérlek.

A hatalmas, kérlelő szemeket egyelőre az asztal sarkára szegezem, de kész vagyok bevetni a meggyőzés eme mesteri fegyverét is, ha kell. Olyan jó lenne, ha legalább egy kicsit hasonlítana a jelen a szép elmékké vált múltra. Reménykedem benne, hogy Yv bevállalós lesz, és igent mond a javaslatomra, ezért már egy laza mozdulattal hajítom is bele a haszontalanná vált holmikat az amúgy is túlterhelt táskámba. Nem csoda, hogy amikor fellendítem a vállamra az elkopott bőrszíjat, az egy utolsó nyösszenéssel kileheli a lelkét, és kiokádja állati bensője egész tartalmát. Az imént belecsúsztatott könyvek, tekercsek, jegyzetek és tintásüvegek vízesésként zuhannak alá, s terülnek szét körülöttem.
- Hoppá.. – na igen, egy Bishop-féle őszinte megnyilvánulás. Egy tökös férfi erre nyilván valami kacifántosat káromkodott volna, vagy minimum belerúg egy nagyot a cuccokba.. ezzel szemben én megadóan leguggolok a papírokért, és próbálom valahogy összegereblyézni őket. Ilyen hosszú karokkal ez nem tart sokáig.
Természetesen az én sajátos mázlimhoz tartozik, hogy a nagy becsben tartott és féltett jegyzetfüzetem tárva nyitva a halom tetején henyél, a lapjai nem is kicsit meggyűrve. Ez még nem lenne gond, hisz egyébként nem vagyok én olyan igényes, de ez.. ez a füzet a terveimért indíttatott, ez az én megmentőm az unalmas órákon, vagy semmittevéssel elütött délutánokon! Ebbe szoktam rajzolni. És a rajzok egyelőre nem kértek a nyilvánosságból, inkább csendesen meghúzták magukat egymásra simulva, a két félkemény borító között szendvicsként. Ezeket a rajzokat.. (http://www.kepfeltoltes.hu/081028/veelas_www.kepfeltoltes.hu_.jpg) ezeket már rég el kellett volna tüzelnem egy hideg, téli napon!

Oda sem figyelek Ben megszólalására. Eddig is tudtam, hogy a bájitaltan nehéz. Eddig is mindig bajam voltak vele, hát még csak ezután? Jövőre még érdekesebb lesz az egész, hiszen akkor már komoly a tét. A RAVASZ-nak ugyanis jól kell sikerülnie. Egyszerűen muszáj.
Hogy mások mit gondolnak és mit vallanak erről, az hidegen hagy. Csupán nem hagyom senkinek, hogy beleszóljon az én elképzeléseimbe. Próbáljon csak megakadályozni, hogy ne ássam be magam a könyvtár egyik kényelmes zugába magam? Lehetetlen.
S már tudom az előre vetített jövőképet, melyben én és Cvikker öljük egymást a Könyvbirodalom Úrnője nemes címért. Na igen, azt is el kell még intézni. Ilyenkor persze könnyebb a fiúknak. Egyszerűen csak bókolnak, köszönnek, illedelmesebbek a megszokottnál, és virágot meg csokit vesznek. Máris a nők szívébe férkőznek. Ám nekem talán más taktikát kellene választanom. Kicsit elgondolkodtató, ha egy csokor margarétát nyomok a könyvtárosnő kezébe. Csak egy kicsit?

Biztos, hogy tanulni akarsz?
Hogy kérdezhet ilyet bárki is? Azt hittem egyértelmű a válasz erre. Mármint arra, hogy miért jöttem ide. Nem valószínű, hogy kötöttem volna meg hobbiból a legújabb manósapkát ahogy az a koszos Potter-imádó Granger teszi? Én kicsit jobban el vagyok havazva, mint bárki más. És eddig azt hittem Benjamin is hasonlóképp áll a dolgokkal. Tévedtem volna?
A kezemben a penna mindenesetre megáll a levegőben. A fejem pedig már fordul is a fiú felé, hogy a tekintetem ismét őt fókuszálja be a papíros és a jegyzetek betűtömege helyett.
- Roxmortsba? ?
Visszhangzom a perccel ezelőtt kimondott falu nevét, s a szavam egyszerre kételkedő, meglepett, s fagyos? Talán nem tetszik az ötlet. Talán nevethetnékem támad ezen az ostobaságon, talán? nem is tudom.
Kedves Ben próbálkozása, meg minden, de? de? miért ne? Most tényleg, miért ne?
A felsorakozó ellenérvek listáján nagy piros betűkkel áll a bájitaltan tankönyv neve. De az meg tud várni? S ez? talán a Mr.Bishoppal való barátságom első lépcsőfoka. Nem adhatom fel most, mikor már? Mikor már mi is?
Hát? mikor már nem egymás arcába üvöltjük a sérelmeinket. Ez a változás megérte az áldozatot. A Roxmortsi kirándulást nem tudom? de ha meg se próbálom akkor nem is fogom. A kérdés az, akarom-e egyáltalán tudni?

Gyere le levem.. kérlek.
Talán a kérlek szó volt rám ekkora hatással. Talán. Végül magamban hajlottam az ötletre. Menni akartam. Igen, Benivel. Fura nem?
Levegőt vettem hát, s nyitottam volna a szám, hogy választ adjak, egy igent vagy egy jó rendben, menjünk-öt, ám minderre nem volt lehetőségem. Egyikre sem.
Mert egy hangos puffanás, és szanaszét guruló lapok és pennák tömege vonta el nemcsak Benjamin figyelmét, hanem az enyémet is.
Mindössze egy hoppá, amely megnyilvánulásként hangzik el, semmi több. Én pedig visszhangzom megint, amit hallottam.
- Hoppá. ?
Na igen, hoppá.
Egy pillanatig csak nézem a jelenséget, aztán végül felállok, hogy leguggolva segítsek felszedni a széthullott cuccokat.
Papír, papír, penna, tankönyv és halom egyéb teljesen felesleges dolog. Mind egy feneketlen táskára emlékeztet, amely mindent elnyel. Lehet a tértágító bűbáj alkalmazása, mely megkönnyíti a másik életét? Áh, kizárt.

Az egyik fehér füzetet szintén megragadom a többivel együtt, hogy az ölembe véve tegyem szabaddá a kezem, s újabb adagért nyúljak a földön heverő Benjamin Bishop táskatartalom kiállításból. Ám megdermedve szemlélem a nyitott füzet legfelső lapját.
Alakok, egyszerűen szépek, amelyeket nyilvánvalóan a tulajdonosuk rajzolt. A tulajdonos, aki minden valószínűség szerint a velem szemben lévő kapkodó mozdulattokkal bíró Beni.
- Ezek? -
Kezdeném, de nem tudom hogy fejezzem be. Szépek? gyönyörűek? egyediek? Áhh! Hülyén hangzanak és semmi értelmük. Meg aztán? mindek mondanék ilyeneket? Talán mert ez egy új oldala a háztársamnak, amelyet most fedeztem fel. És amit ő kegyetlenül titkolt mindenki elől.
- Nagyon tehetséges vagy? -
Na ezzel se lettem kisegítve, de legalább valami. Igen, tényleg tetszenek, mert tényleg jók. Mondom én, aki semmit se konyít az alkotóművészethez. Lehet többet kellett volna odafigyelnem a rajzmániás Gabrielle húgomra?

Rendben, ezen a ponton elbizonytalanodom. Ha mondjuk a tettrekész, kalandéhes szobatársaimat kérdezem meg az illegális kilógás lehetőségéről, nagy valószínűséggel egy hatalmas IGEN választ kaptam volna. Persze csak akkor, ha én inkább a klubhelyiségben maradok keresztrejtvényt fejteni vagy zoknit stoppolni. Na de most itt van előttem Yvette Delacour, a köztudottan tanulásmániás, nem is kicsit ingerlékeny, de annál pusztítóbb természetű ifjú hölgy, és én még fel sem fogtam a kérdésem lényegét. Yvette Delacour tekintetéből ítélve talán még ő sem.
Ám természetesen a Sors megint gáncsot vet nekem, hogy a retkes életbe semmi se süljön el jól, amibe belefogok, ezért nem marad más hátra, mint a lesújtott pakolás a saját szerencsém romba dőlt halmai után.

Csak pár percig bírom tartani azt az eszeveszett súlyomat guggolva, így kénytelen vagyok bebiztosítani az egyensúlyomat két térdem és a bal tenyerem segítségével. Fél kézzel ugyan nem vagyok olyan hatékony a papírrendezésben, de nagy meglepetésemre Yv lehajol mellém, és szedegetni kezdi a szétszóródott iratokat. Milyen kedves.. a földig omló ezüst haján felejtem a pillantásomat (még a kiismerhetetlen érzésekkel tarkított visszakérdezése is úgy reppen el a fülem mellett, mintha csak valami lanyha légáramlat kacskaringózott volna keresztül a termen), s gondolatban próbálok elbúcsúzni a titkos kis kirándulás ötletétől. Nem tűnik valószínűnek, hogy Yv hajlandó lenne túl közel merészkedni a becsületesség határához és szelíd szándékkal átcsusszanni alatta. Pláne nem velem. De mint tudjuk, a remény hal meg utoljára. Miért ne bízhatnék abban, hogy a vélaságot ? múló ideggyengeség, vagy csupán a kimerültség előszele miatt ? megkörnyékezi a szabályszegés és a kikapcsolódás fogalma, és félredobja a már jól megszokott jegeces hercegnői méltóságát, és kedvére garázdálkodik. Szép remények.

Aztán kénytelen vagyok visszasüppedni a valóság betonkemény talajára, hogy ott magzati pózban reszketve szembesüljek az egyik legrosszabb rémálmommal. Mindezt persze csak elméleti síkon. Na de a rémálom! Szóval túl későn ocsúdok föl, amikor már Yvette az ujjai közt forgatja a rosszul titkolt vázlatfüzetem rám nézve igen kényes témájú lapjait. Kerekre tágult szemekkel figyelem, amint tekintete elidőzik az unalmas óráimban alkotott firkákon, majd egy nagy és hangos nyeléssel válaszolok a kijelentésére, miszerint tehetséges vagyok. Ó, te jóóó ég!
- Hát öö.. hehe.. öö, köszi ? nyögöm ki kislányos zavaromban, és a mágiatöri jegyzeteimmel vakargatom meg a fülcimpámat. Érzem, hogy már megint vörösödik, de a pergamen száraz-karistos érintése cseppet sem emel az állapotán.
- Nem nagy szám, igazából csak úgy rajzolgattam ? igyekszem lazán vállat vonni, de ez ilyen féltérdelő-féltámaszkodó pózban elég esetlenre sikerül ? Nem szoktam túl gyakran firkálni ? naagy, zsíros hazugság ?, azt sem értem, hogy miért volt ez a füzet a táskámban ? kamu, kamu, kamu ?, de igazából.. nem is olyan fontos. Tiéd lehet az a lap, ha kéred.

Hát most aztán tényleg nagyon megzavarodtam. Mivel Yv még mindig úgy néz ki, mint egy földre szállt véla, tehát semmi hajborzolás, villámokkal sújtó pillantás vagy a támadás előtti fogvicsorgatás, talán joggal hihetem, hogy a füzet ? ugyan lelepleződött, a titka mégis megvan. Ezeket a rajzokat mind-mind Yvette Delacour ihlette, ha szépen fejezném ki magam, mondhatnám, hogy a múzsám volt. Na és persze nem csak ezeket a skicceket készítettem a delíriumos állapotomban. Na de psszt.

- Szóval nagy hülyeségnek tartod a roxmortsi kitérőt.. Sejtettem ám, de nem baj, tőlem is messze áll ez a dolog. Öhm.. azt hiszem. -
Nem csak hiszem, de tudom is. Nem vagyok én ilyen hirtelen és merész, viszont annál viccesebb lenne a helyzet, ha.. Ha. Ha-ha-ha.

Csak kimondtam amire gondolok és nem érzem, hogy ez hiba lenne. Meglehet mégis az. De? de? de. Kár már ezen rágódni. S úgyis mire számíthatok? Csak a szokásos Bishop-féle köszönetre, amely nem áll másból, mint a hebegés meg a habogás. Ami pont illik is hozzá. Mert amennyire engem idegesít néha, az épp annyira Benjamin jelleme. Tudom én magam milyen kellemetlen élmény lehetek másoknak. Nem kell sok ész, hogy rájöjjek minderre a szúrós pillantásokból. De senki sem tud az alapvető szokásain hirtelen és gyökeresen változtatni, mert van, ami berögződött az évek során. Úgy tűnik a háztársamnak ez. És ha tetszik ha nem, ez meg is marad. Nem is tudom, bánom-e? Ugyanis Ben csakis ezzel együtt Ben-es. Teljesen logikus is meg nem is. Azt hiszem?

Az én ujjaim közt még mindig ott a lap, a rajzok, azok a kis irkafirkák, amelyek női arcokat ábrázolnak, de igazából bárkik lehetnek. Bárkik az iskolából, sőt akár ha nagyobb távlatra vetítjük ki a dolgot, a világból. Meglehet, egy nem létező személy néz vissza rám a képekről. Elvégre ez is egyfajta alternatíva a sok közül.
Rögvest belém is hasít a gondolat, miszerint Benjamin bizonyára a ?szerelméről? skiccelte fel a szép vonásokat. Ó, milyen romantikus!
Korábban én voltam Beni mániája. Engem követett irtózatosan idegesítő szokásként mindenhová, engem keresett idióta ürügyekkel és folyton folyvást belé botlottam a folyosókon. De az rég volt, s sokminden változott. Meglehet elfelejtett. De előfordulhat-e ez?
Érzem vagy tudom, vagy mind a kettő egyszerre elönt, hogy a válasz egyértelműen nem.
Tehát én lennék, akit most szemlélek újfent? Kizárt dolog.
Mégis elbizonytalanodom, s ezt csak megerősíti a zavart válasz, és Benjamin arckifejezései. Már teljesen világos a dolog.

- Á, köszönöm. Kellenek is képek magamról a háló falára. Olyan üres ott, Yolanda még lusta volt teleposzterezni az egészet. ?
Gonosz megnyilvánulás, gonosz, túl gonosz. Pedig nem akartam ilyen lenni. Én barátságot ajánlottam, tiszta lapot mindkettőnknek, erre fel mit kapok? Koszos kis rajzokat, amik ráadásul pont rólam készültek.
Én senki alanya nem akarok lenni. Nem vagyok egy olcsó kis modell, akit bárki a kedvére bámulhat. Nekem is vannak érzéseim sőt jogaim is. És erről senki sem kérdezett meg. Maholnap majd óriásposzter virít mindenhol a suliban rólam Benjamin Bishop művészúr részéről. Remek.
Megpróbálom visszanyelni a dühöm, de ez nehezebb mint gondoltam. Sokkalta nehezebb. Így fel is hagyok a próbálkozással. Inkább kitépem a lapot és közben felállok. A többi papír kihullik az ölemből le a földre, oda ahonnan nemrég felszedtem. Minek is az én segítségem?

Ott a rajz az ujjaim közt s azt tehetek vele, amit akarok. Széttépném a legszívesebben, apró pici cafatokra, de nem ér ennyit ez az egész. Inkább hűvösen pillantok le a lent guggoló Benre. Az ujjaim megrándulnak, de egy perccel később elernyednek. Mégsem gyűröm össze a lapot. Mégse. Pedig, azt kellene tennem.
Végül a kezem élettelenül hull az oldalam mellé, s a papír lassacskán szépen szállva hullik a kupac tetejére.
Hagy legyen Benjaminnak is öröme. Nem teszem tökre a művét. Hisz élni és élni hagyni?
- Igen, nagy hülyeségnek tartom. Ahogy az ostoba irkafirkákat is. ?
Ismét jeges a hangszín, de most a sértett nő bújt elő. Mert mégiscsak a lelkembe tiportak.
- És jobb lenne ha te is inkább az engedélyezett hétvégén sétálgatnál Roxmotsba azzal akivel akarsz, nem pedig akkor, mikor tilos. Még a végén megütöd a bokád. ?
Már szóvá se teszem, hogy engem hogyan akart belerángatni mindebbe. Szörnyű! Még szörnyűbb, hogy majdnem igent mondtam egy pillanat alatt? csak a sors közbeszólt? szerencsémre. 

Szórakozottan térdepelek a kupac fölött, közben próbálom nem megérezni a lábaimba ezer hangyaként belemaró zsibbadást, de ez egyenesen nevetséges vállalkozás. Annyira szúr, muszáj felállnom és..
Még a gondolataimat is megakasztja Yvette kijelentése. Talán csak rosszul értettem.. zavartan, hunyorogva felnézek az arcára, de amit ott látok, az minden kétséget elűz belőlem. A-aa, Yv tényleg kimondta ezeket a szavakat, ráadásul azon az érces hangján, amit én, nem is tudom, talán év elején hallottam utoljára. Ez most komoly menet lesz, semmi vicc, semmi félrebeszélés. Nem fogom túlélni ezt a beszélgetést. Felkoncolnak, ez már biztos.
- Ezek.. ezek.. eeh ? hajszál híja volt, hogy azt mondtam, ezek a rajzok nem téged ábrázolnak, de ez ordas nagy hazugság lett volna. Hát persze, hogy őt ábrázolják. De a dátum! Miért nem pillant rá még egyszer a lapra, és keresi meg, hogy mikor firkáltam ezeket? Oh, mégsem. Még ültemből is tökéletesen látom, hogy az íven semmiféle szám, vagy keltezés nincs. Ez mondjuk annyira jellemző, én sosem voltam olyan precíz, mint amilyennek egy hollóhátasnak lennie kéne, ennek köszönhetően semmivel sem bizonyíthatom a lánynak, hogy nem a múlt héten pattant ki a fejemből a skicc.
Tekintetemmel követem a földre zuhanó újabb papírköteget, aztán csüggedten lefelé is hajtom a fejemet. Mint egy leharcolt oroszlán (na persze, oroszlán..). Nincs is értelme tovább tépnem a szám, ha eddig bármit is elértem Yvnél, most egy csapásra felrúgtam mindent.

Nem látom, mit csinál, hogy néz rám, ha egyáltalán rám néz, vagy mit szándékozik most tenni. Csak annak a bizonyos papírnak a halkan surranó hangjára leszek figyelmes, de körbetekintés nélkül is tudom, mi történt most. Milyen ironikus, az előbb még nem tudta szavakba önteni a csodálatát, most meg minden további nélkül lesajnál. Hát ez fáj egy picit. Na mindegy, majd kiheverem, Ben Bishop mindig kiheveri..
- Sajnálom ? emelem fel végre a fejemet, és ha belevakulok, akkor is mélyen a szemébe nézek most ?, sajnálom, hogy nem tudod értékelni az érzelmeket. Ezek a rajzok már régiek. A tartalmuk rég elsikkadt már.

Hosszabb lélegzetvételnyi szünetet tartok. Amit mondtam, és amit még mondani fogok, sokkal komolyabb témák, mint amit eddig bármikor felhoztam. Tudom, hogy Yvette megszenvedett az életében.. vagyis nem. Nem tudom, hisz nem mondta el nekem soha, hogy valójában mitől változott meg ilyen gyökeresen, de én nem fogom se furfanggal, se erőszakkal kicsikarni belőle a magyarázatot. Nem is kell elmondania. De meg kell neki mutatnom, hogy a lelkében dúló borzalmakon kívül más is van a világon, észre kell vennie, ahogyan azt is, hogy vannak, akik segíteni szeretnének rajta.
- Meddig akarod ezt csinálni? ? kérdezem anélkül, hogy figyelembe venném a Roxmortsra irányuló gunyoros odabökését ? Meddig akarsz mindenkit eltaszítani magad mellől? Addig, amíg már nem lesz körülötted senki? Térj már észhez.

El is felejtettem, hogy mennyire zsibbadnak a lábaim, szinte nem is érzem. Ám így lényegesen könnyebb magam alá gyűrni őket, s rájuk támaszkodva felegyenesedni. Míg két mozdulattal leseprem a térdemre tapadt általános mocskot, szorosan összepréselem az ajkaimat, mintha maga a beszéd is fájna. Ezt persze Yvette nem láthatja, ugyanis mire ismét a szemébe nézek, az arcom izmai rendeződnek.
- Yvette.. ? nagy levegőt veszek, mintha rákészülnék valamire, de igazán nem akaródzik tovább rontani a helyzetemen ? mindegy, nem számít.

- Invito, papírok ? legyintem meg a pálcámat, amit idő közben kikaptam a zsebemből, s a bűbáj hatására az összes pergamen katonásan a meghajlított bal karom mögé sorakozik. A bűbájokhoz legalább tényleg értek.

Elmosolyodva figyelem, ahogy mélyen gondolkodóba esik. Talán rosszat kérdeztem volna? Vagy ennyire mégse volna jártas a témában? Türelmem viszont végtelen, így csak nyugodtan forgatom kezemben az apró kis lila pengetőt, míg ő gondolkodik.
A válaszon pedig... mondhatom, hogy meglepődök. Én mondjuk szeretem tudni, hogy mit hallgatok éppen, van olyan, hogy egy számból elég egy fél másodpercnyit elcsípnem, hogy tudjam az előadót és a címet. Előfordul ugyan, hogy idő kell a felismeréshez, de ez mellékes, ide nem illő töltelékszöveg. Szóval nem jut eszébe olyan. Sóhajtok egy aprót.
- Akkor so...
Mondanám én tovább, hogy esetleg soroljak e előadókat, akiktől tudok játszani és esetleg ismerné, de aztán mégiscsak előrukkol valamivel.
Noir. Khm...
- Hát.. az igazság, hogy...
Nem igazán tudom, hogyan fogjak bele, hogyan magyarázzam el, hogy nem nagyon ismerem a zenéjüket. Ezekre az iskolai izékra sem szoktam eljárni, ahol fellépnek. Tudom, hogy vannak, hogy virulnak és virítják a közönséget, de még egyszer sem hallottam őket. Vagy... ők voltak azok esetleg, akiket a folyosón hallottam? Lehet, hogy eljöttem a próbatermük mellett. A dallam még a fülemben van.. talán... egy pár apró foszlány, de nem merem megkockáztatni, hogy eljátsszam, így marad az, amit először gondoltam. Mondjuk el finoman, hogy nem nagyon ismerjük a bandát.
- Még egyszer nem hallottam őket és... szóval mást biztosan... nem tudnál mondani?
Húzom el kelletlenül a számat, az arcom is egy csöppet elpirul. Ez olyan gáz, hogy a suli egyetlen bandáját még nem is hallottam, én a nagy zenész. Első dolgom lesz, hogy meghallgatom őket.
- Esetleg.. mást tényleg nem tudsz mondani? Mert.. akkor... khm.. tudok sorolni párat.

Megijedek, ahogy köhögni kezd, rendesen félrenyelhetett. Átfut az agyamon, hogy esetleg megveregessem e a hátát vagy rákérdezzek e, hogy minden oké, de csak megszeppenve ülök abban a fotelben, mint valami szánalmas idióta.
Aztán tekintetemmel végig figyelem, ahogy kissé zavartan előhalássza a táskájából a képeket, amiket ő maga készített.
Leteszem addig magam mellé a gitárt és a kezembe veszem a lapokat. Komoly tekintettel fürkészem végig, közben meg sem hallom, amit mond, egyszerűen egyik fülemen be, másikon ki. Még a kiabálás sem kelti fel a figyelmemet, mintha körül lennék véve egy üveglappal, ami nem engedi át a hangokat. Mikor néha felpillantok, látom, hogy beszél, de az agyamig nem jutnak el.
Vázlatok, grafit firkálgatások, de minden vonalnak megvan a maga bájos íve.
~ Érted? ~
Pillantok fel. Egy szó átjutott az üvegfalon, amire hirtelen kapom fel a fejemet és megrázom a barna fürtöket. Értetlenül pillogok Amyre.
- Tessék?
Kérdezek vissza és leteszem az asztalra a rajzokat. Még nem mondok semmit, véleményt vagy akármit, előbb válaszoljon, mégis mit kéne értenem.

Gondolhattam volna, hogy ez lesz a vége. Annyiszor eljátszotta már Benjamin. Ó, nem se tudom számolni hányszor. És hányszor kellett kijelentenem, hol ilyen, hol olyan módon, hogy nem. Mert egyszerűen nem.
Ő a barátom. Csak a barátom. De reményeim szerint örökre az marad.
Más lány biztosan értékelte volna a kitartását. És valójában meg is érdemelne ennyi szenvedés után egy kis jutalmat, de nem tőlem. Tudta jól milyen vagyok. Tudta azt is, hogy nem éri meg a vesződség. Ő mégis kitartott. Lázasan igyekezett, amely már-már kínossá válik. Mint most is. Ugyanakkor ez segített rájönnöm arra, hogy bizony ezzel érdemli ki leginkább a barátságom. Történetesen azzal, hogy bárhogyan is viselkedtem vele az évek során, mégis mellettem állt. Na persze én nem tudom olyan szemmel szemlélni a világot, mint ő. De mit tehetnék? Inkább élem a csendes életem a szabályos mederben. Nem akarok mindent megváltani és a feje tetejére állítani a világot? nem úgy, mint ezek a rajzok.

Tény, hogy nem kellett volna ennyire felkapnom a vizet. Hiszen ezek csak firkák, melyek lehet most lehet réges-rég születtek egy unalmasnak vélt óra keretében. Ami, máris mínusz pont. Na de azt eltekintve, hogy pont én vigyorgok a képeken, még egész jók. Bishop tényleg tehetséges, ez nemcsak első felindultságból mondtam. Ennek ellenére mégsem érzem azt, amit talán más érezne, mint egy ?múzsa?. Számomra ez nem hízelgő, vagyis, nem olyan mértékben mint kellene, sokkal inkább felvilágosít arról, bizony Mr. Bishop még mindig nem mondott le rólam. Én pedig azt hittem ostobán, hogy minden rendben van?
Nem csoda ha kissé feldúlt arccal pillantok le a másikra. Mi több, már-már kegyetlen arckifejezéssel. Ha ezt le meri rajzolni? csak egy bárd kellene a kezembe és átvenném a Véres Báró helyét hús-vér emberként. Nem jó ez így?tudom?
És gondoskodik Ben, hogy ez ne is maradjon így sokáig.

A bocsánatán meglepődök. Erre tényleg nem számítottam. Nem ilyen egyszerű formában. Úgy látszik, még Ben is tartogat néha meglepetéseket. Elvégre a Sajnálom szó nem olyan közkedvelt a legtöbb ember számára, mint kellene. És ez? ez jó pont, bizony. Ám ez a halovány öröm szintén hamar illan el. Főleg, mikor nekem szegezik egy rövid mondatban az összes eddig elkövetett bűnöm.
Sosem voltam egy Szentlélek, ez igaz. Mégis mindig a maximumot hoztam ki magamból. Az, hogy az emberi kapcsolatok terén volt némi hiányosság az a jellememből adódik. Ezt pont neki kellene tudnia a legjobban. Így abszolúte nem értem az egészet, mert mit is vár?? Mindenki nyakába borulok majd egyszer csak? Én nem Yolanda vagyok aki feltétel nélkül bízik meg mindenkiben, vagy kevés feltétellel. Nem kell semmilyen jóslás ahhoz, hogy ezt már most borítékoljam. És erre még józan paraszti ésszel Ben is beláthatja.

Döbbenten pislogok hát, hogy aztán végül lehajtsam a fejem. Töröm az agyam, mert csak kellene valami válasz, ha nem is visszavágás, de mégis valami kézzelfogható dolog, ám semmi sem ötlik fel bennem. Nem is ez fáj leginkább és nem is az, hogy Ben ezt mondta, hanem maga a tudat, hogy igaza van. Nekem mégis jó volt így éveken keresztül? mindig is ez volt a rám jellemző? a fagyosság, a kegyetlenség? hiba volt a részemről, hogy ilyen ostoba módon sértődtem meg, de? tényleg nem ez lett volna a módja, hogy jelezzem neki. Mégis megtörtént. Mit tegyek? Nem fogok térden állva könyörögni. Azt hiszem ez is egyértelmű.
- Én? -
Kezdenék bele, de elakadok, és csak nézem a gyors pálcamozdulatot, mire az összes földön heverő papírlap Benjamin kezébe kerül.
- Soha senki nem állt mellettem. Kivéve Yolandát, de neki sem tettem ezt kötelezővé? ?
Egy lélegzetvételnyi szünet erejéig állok csak meg. Mindössze ennyi, miközben Beni szemeibe nézek. Hogy végtére is kimondjam, a döntés rajta áll.
- És neked sem muszáj? sosem kértelek? -
De ha kérném megtenné? Valószínűleg. És ha nem kérném? Lehet még akkor is. Ennek ellenére mégis jó lenne mindez. Mert az utóbbi időben sok szükségem lett volna Yo-n kívül valaki másra, főleg így Luc halála után. Vajon Beni vállalja mindazt, amit egy barát jelent nekem? Ez tényleg csak rajta áll?

~ Johnny... semmi gond :) *saját csúszásaira mutat* ~

- Bocsi, de tényleg ők az egyetlen zenekar, akiknek tudom a nevét - utal Amy arcán halvány mosollyal szabadkozva a Noirra. - De ha nem nevetsz ki, akkor hajlandó vagyok eldúdolni neked egy részletet az egyik dalukból. Nem tudom a címet, viszont talán már hallottad és tudod folytatni a gitárral. Azt ne is várd, hogy énekeljek, mert bűnrossz hangom van, szerintem kábé a falat kaparnád, maint meghallod. Mondjuk kínzási eszköznek tökéletes.
A lány néhány másodpercig nevet, azután némileg hamiskásan kezdi el dúdolni a Noir egyik legtöbbet játszott számát. Az első pár sor után reménykedve néz fel Johnathanra, csupán tekintetével kérdezvén, hogy ismeri-e a zenét.
Ha Johnny gitározni kezd, akkor türelmesen végighallgatja, és csak utána kezd bele a mondókájába; ha azonban reménytelenül néz vissza Amyre, azon esetben a lány rögtön belevág:
- Mást sajnos tényleg nem tudok, soha nem figyelem az előadókat, címeket... szóval nyugodtan sorolhatsz egy párat, úgyis lesz közte néhány ismerősen csengő.
Nathan nem segít Joynak, míg fuldoklik, nem veregeti hátba, azonban a leányzó cseppet sem haragszik emiatt, így legalább nem harapta el a nyelvét. Végül csak nézi a rajzait átszellemülten bámuló fiút, aki jóval azután szólal meg, hogy ő befejezte a szövegelést, mely a hegyibeszéd és szabadkozás furcsa keveréke lehetne, ha rangsorolni akarnánk. Centire pontosan ismeri ezt a nézést, ezt a fajta elmélyedést. Ilyenkor van az például, hogy az ember teljes lelki nyugalommal elindul át a zebrán, nem zavartatván magát a tülkölő, vészfékező autóktól és a piros lámpától sem, mivel a kezében lévő könyvre (vagy más egyébre) koncentrál: egyszerűen megszűnik számára a külvilág.
Elnéző mosolyt csillant a srácra, azonban nem adja le újfent az imént összehablatyolt tengernyi marhaságot, hanem teljesen másfelől közelít a témához:
- Felébredtél, Johnny? - kacag halkan a lány. - Annyit kértem csupán, hogy őszintén mondj véleményt, ha már azon elenyészően kevés emberkék közé tartozol, akik láthatják a rajzokat. Ne legyél emiatt elfogult, a valódi nézetedet szeretném hallani. És nem kell aggódnod, nem kínvallatás folyik. Ha negatív kritikát mondasz, azt is el tudom fogadni, elég erős a lelkem.
Ezzel - immár utoljára - újratölti a korsókat. Saját italát felmelegíti, mielőtt nekilátna, bár pusztán azért teszi mindezt, hogy a vajsörös kupa mögé rejtőzhessen és Johnatha ne láthassa vonásait a kritika elhangzásakor.

Vékonyra préselt ajkakkal indulok meg ma már nem tudom hanyadszorra a padom felé, hogy a maradék holmimat is összeszedjem. Legjobb lenne, ha most azonnal távoznék, de a táskámért így is, úgy is vissza kellene jönnöm, és akkor már eleve nem lehet olyan hatásos a vitazáró elvonulásom. Mert hogy én ezt nem vagyok hajlandó folytatni. Csak egyre rosszabbul érzem magam, szüntelen attól félek, hogy a kelleténél valami durvábbat mondok, de tessék, amit eddig mondtam, az is csak falra hányt borsó!
Sosem jutok egyről a kettőre, így nincs is értelme itt tépnem a számat. Mindennek tetejében még legszívesebben seggbe is rúgnám magamat az előbbiekért. Nem vagyok normális.
Az összegyűrt szám szélét harapdálom, ezzel is megakadályozva, hogy meggondolatlan fecsegésbe kezdjek, ahogy az tőlem olyan megszokott. Yv sokáig szóhoz sem jut, ám ezt a kis kiharcolt csendet most örömmel fogadom. Kínos-nem kínos, de jó így teljes némaságban, a másiknak hátat fordítva dobálni a papírjaimat az elnyűtt táskám mélyére. Kíváncsi vagyok, milyen hatást értem el a lánynál, ha egyáltalán elgondolkodik a hirtelen kifakadásomon. A szótlanságból ítélve igen, de én már semmiben sem vagyok biztos.
Ahogy próbálok némi rendszert felállítani a táskámon belül, észreveszem, hogy annak oldalán hatalmas feketeség terjed minden irányba, mintha valami vírus szemléletes pusztítását látnám felgyorsítva. Remek, nagyon remek! Még a tintás findzsa is bemondta az unalmast.
Rezignáltam vállat vonok, mintegy válaszként a sors iróniájára, és meg sem próbálom eltűntetni a tintapacát. Tíz perc, és úgy beleszárad a szövetbe, hogy nem is lesz szükséges eltávolítani onnan.

Felgyorsult szívverésem figyelmeztet arra, amit a fülem elmulasztott megtenni ? indul a második menet, Yvette végre megszólalt. Még nem fordulok meg, így sokkal inkább olyan a helyzet, mint egy mugli film legdrámaibb jelenetében. Bár nem hiszem, hogy Yv sok mugli filmet látott volna életében.
Hülyeség, de valamiért máris úgy érzem azt az árválkodó ?Én?-t hallva, hogy megenyhültem, s elérkezett az idő a mély bocsánatkérésekhez. De óriási szerencsém, hogy az ajkamat rágcsáltam, különben elhamarkodott sajnálkozásba kezdtem volna. A folytatással viszont úgy ráharapok a számra, hogy csodálnám, ha nem serkenne ki a vérem.

- Mi az, hogy soha senki nem állt melletted?! ? ezt tényleg nem akartam hangosan kimondani, de egyszerűen kicsúszott. A számhoz kapom az ujjaimat, hátha mégis vérzik a görcsös hirtelenséggel rázáródó fogaim miatt, de nem. Pedig mégis azt a jellegzetes vasas ízt érzem.
- Senki nem állt melletted? ? ismétlem hitetlenkedve, meg se hallva, hogy Yolandát a szerencsés kivételek osztályába sorolja. Szédülni kezdek, ellazítom az ujjaimat, s a táskám majdnem megint a földön landol. Nem izgat. Csak az utolsó mondata pörög újra és újra a fülemben, mint egy bolond ringlispíl. Nem muszáj mellette állnom, hiszen sosem kérte, tényleg. Ennek ellenére, én hülye, mindig ott koslattam a nyomában, számtalanszor idiótát csináltam magamból, bevertem egy tag képét is, amikor úgy éreztem, Yvette büszkeségén ejtett csorbát. Éjszakákat virrasztottam át, hogy kitaláljam, mivel vidíthatnám fel őt. Nem is érdekelt volna az animágia annyira, ha nem ő lett volna a tanárom. Leégettem magam az egész iskola előtt, csak hogy igent mondjon a meghívásomra a karácsonyi bálba. És akkor is megvédtem őt, amikor nem volt a közelemben. Tényleg elszédültem.

- Hiba volt itt maradnom ? mondom rekedten inkább csak magamnak. ? Tiéd az üres terem, hagylak tanulni.

Nem fogom a szemére vetni a sok felhajtást, amit körülötte csaptam, mert abban igaza van, hogy ő sohasem kérte egy kiskutya lelkes csaholását. Nincs jogom visszavágni neki, de nem is akarok már ilyet tenni. Igaza van, igaza van, igaza van; mindig is egy senki voltam a szemében, miért számítana az erőlködésem? Akkor sem számított. Végül is.. oly mindegy.
A nyelvemmel még mindig a szám belső szélét piszkálom, ha vérzik, ha nem. Rámarkolok a táskám elvékonyodott pántjára, a vállamra vetem, majd megint hátat fordítok Yvette-nek anélkül, hogy még utoljára rávetnék egy elkeseredett-vádló pillantást. Csak jussak végre egy kis levegőhöz, esküszöm, úgy szédülök. De máris érzem a megkönnyebbülést, amint kitárom az ajtót, és átlépek a küszöbön.

Az egy dolog, hogy az egész iskola a Niortól zeng, de... de ez nem jelenti azt, hogy nekem is feltétlen kívülről kéne fújnom a számaikat, nem? Ugye ez nem ilyen alapkövetelmény a Roxfortban? lehet, hogy ha nem tanulom meg rögtön az egyiket, Dumbledore behív az irodájába és mehetek is haza rögvest.Persze az eddigi bulik elejére néha-néha benéztem, de... nem vártam meg azt, amíg a Noir kerül a színpadra, addigra én már elhagytam a terepet és felvonultam a hálóba. Kihasználtam, hogy senki nincs a környéken és inkább gyakoroltam meg ilyenek. Mondjuk azt valóban nem értem, hogy miért nem megy nagyközönség előtt, de mindegy is.

Intek a fejemmel, hogy neeem, dehogy is fogom én kinevetni, próbálja csak mg eldúdolni azt az egy kis részletet, hátha valamit a fülembe csempészett a Noir a tudatom nélkül, de sajnos abszolút nem ismerős a dallam.
- Sajnálom...
Húzom el egy kicsit a számat. Valóban kár, hogy nem ugrik be semmi, ilyenkor átkozom magamat, hogy iért nem hallgattam eddig meg őket. Első dolgom lesz, hogy felkutatom a próbatermüket és hallgatózni fogok vagy nem tudom. A következő produkciójukon biztosan ott leszek. Jah és persze nagyon is remélem, hogy jól játszanak és, hogy tetszeni fog, mert különben... ehh...

Megszeppenve nézek Amyre. Nagyon mulatságos lehettem, bár minden erőfeszítés nélkül is röhögnek rajtam, most még tettem is valamit. Biztos az, ahogy felkaptam a fejemet, vagy ahogy elmerültem a képek nézegetésében. Egy apró mosoly csúszik az arcomra, közben kezemmel továbbra is a képeket piszkálom, rendezgetem az asztalon. Még végignézem őket, mielőtt véleményt mondanék. Nem mintha nagyon vacillálnék azon, hogy mit is mondjak... Időhöz is jutok, hogy rendesen meg tudjam fogalmazni a mondanivalómat. Sosem árt, ha az ember nem csak hablatyol összevissza.
nah az alapvető válasz megvan, csak egy kicsit rövid. Nem kéne valami hosszabb? Ki kéne fejtenem a véleményem? Hát lássuk, csak sikerül. Ezt viszont már nem tudom megfogalmazni. Nem akarom Amyt tovább húzni.
- Ügyes vagy, tényleg tetszenek. Ahogy.. nézegetem... látszik, hogy fejlődtél is.
Pillantok fel rá mosolyogva, valóban, talán még sorrendbe is tudnám rakni a képeket, mert látszik, hogy egy-kettő már egyre kidolgozottabb és részletesebb. Olvastam valamit a múltkor, hogy bárki meg tud tanulni rajzolni. És, hogy ez valójában nem kézügyesség, hanem meg kell tanulni látni a dolgokat. Az tény, hogy gyakran jó fantázia kell, főleg ha csak úgy magadtól rajzolgatsz és nincsen előtted az, amit lerajzolsz.

Újra magamhoz kapom a gitárt, támadt egy ötletem. Hiszen... végülis nem feltétlen kell valami ismert számot játszanom, főleg olyat, amilyet mindketten ismerünk, félő, hogy olyan nem is nagyon lenne.
- Mi lenne, ha.. ha csak simán játszanék valamit?
Kérdezem, közben kitárva az egyik karomat, a másikkal a gitárt tartom. Mutatni így is tudok pár akkordot, meg így még szemezgethetek is dalokból. Nem feltétlen kell ismernie, hiszen azt akarta, hogy játsszak, nem volt konkrét kérés, hogy mit, nem igaz?
Persze azért még megvárom, hogy Ő erről milyen véleményen van. Ha esetleg nem tetszik neki az ötlet vagy ilyesmi... Isten ments, hogy én egyedül hozzak döntést. Meg aztán.. kérdés volt ez, nem?

Amy vállat a srác tanácstalan pillantása láttán, aztán az ő arcán is megjelenik egy halvány mosolyféle.
- Azért ha legközelebb játszanak valahol, érdemes lenne meghallgatnod. Tudod, mert ők végül is az iskola részei... most indulnak innen és egyszer talán híresek lesznek - kacag fel a lány. - Meglehet, kell vagy száz év, míg felnőnek és befutnak, de ki tudhatja azt most?! Talán már holnap vagy jövőre felkapják őket, elvégre van néhány jó számuk.
Lassan hal el a hitetlenkedő-komolytalan, egyúttal tréfás nevetés az üres teremben.
Joy az ablakra pislog korsója füle mellett, de a néhány röpke mondatnyi vélemény kifejtése alatt a világért nem nézne a rajzaira avagy Johnathan szemébe. Nem azért teszi, hogy ezzel megnehezítse a fiú dolgát, mégis lassacskán álmodozóra vált a tekintete és megszűnik körülötte létezni a világ. Egy kép jelenik meg a fejében, s Amy legszívesebben azonnal nekifogna, hogy lerajzolja még mielőtt elfelejthetné. Rutinosan nyúl táskájába, ceruzát, radírt ránt elő, aztán egyre bőszülőn egerészik rajzlapok után. Mivel per pillanat csak a fantáziájában kivetített kép lebeg a szeme előtt, eszébe sem jut, hogy az imént nyújtotta át az összeset Nathannek - egyszerűen nem lát túl a rajzolhatnékon, akár egy rossz szenvedélybeteg. Hát igen: nem mindig kellemes, ha az ember ihletett állapotba kerül. Ilyenkor a hang sem hatol el a lányka füléig, mindössze egy (minimum) közepes erősségű oldalbabökés segíthet rajta, arra talán felébredne.
Dermedten bámulja az ablakon keresztül látható szeletkéjét az égnek, és egy árva szót sem hall a vele szemben ülő krapek szövegeléséből vagy legalábbis nem fogja fel.
Hirtelen mozdul meg, de nem azért, hogy válaszoljon a kérdésre; az asztallap fölé hajol és követhetetlen gyorsasággal ró fel rá valamit. Ha közelebbről megnézed, egy kamaszfiú körvonalai bontakoznak ki, méghozzá egy Johnathanhoz gyanúsan hasonló fiúé. A lány jobb híján választotta csak az asztalt a skicchez, később valószínűleg majd papírra viszi az alkotást, most azonban nem akadt semmi jobb a keze ügyébe.
A főbb vonalak befejezése után egy atlétát és hosszúnadrágot viselő tizenéves kölyök "ül" az asztal szélén, s hogy jobban kihozza az anyagokat, Amy jellegzetesen farmermintázatúra satírozza a nadrágot. A fiú akár a néhány évvel fiatalabb Johnathan is lehetne, de Amy nem nevezi meg konkrétan az alakot, hiszen sohasem szokta. Így bárki azt képzelhet a helyére, akit akar.
Joy szinte kijózanodva néz fel a rajzból, de látszik rajta, hogy félig-meddig másfelé jár még. Tétován szólal meg:
- Ne haragudj... mondtál valamit az előbb? Egy kicsit elbambultam.

Újonnan a rajzokat kémlelem, közben pedig Amyre figyelek. Megpróbálom sorrendbe rakni a képeket. Természetesen egy nagyon aprólékos és sok munka árán készített rajz után simán jöhet egy csak körvonalaiban odavágott kis képecske. De... ilyet nem is nagyon látok, kevés közötte a kontúr. Lehetetlen sorrendbe tenni őket így inkább hagyom. Összeszedem őket, szépen egymásra rakom és visszanyújtom Amynek.
Bólintok egyet, valóban meg kell hallgatnom azt a bandát, ha már ennyire jónak mondják őket, valóban szégyen és gyalázat, hogy még nem hallottam őket játszani.
- Ígérem, a következőre elmegyek.
Mosolyodom el hirtelen, sőt inkább már vigyornak is mondható. Mondjuk hamarosan el is tűnik az arcomról, látva, hogy a lány már egy teljesen más világban jár. Bámul ki az ablakon és nem jutnak el hozzá a szavaim. Akár csak engem az előbb, most őt is körbevette egy üvegfal vagy egy buborék, vagy hasonló.

Megijedek, ahogy hirtelen kotorászni kezd a táskájában. Mit keres? Biztos egy kést, amivel leszúr. Tudhattam volna, hogy egy tündérarcú gyilkos ül velem szemben. Arcomra kiül az ijedtség, el sem hiszem, hogy így próbálta elvonni a figyelmemet arról, mégis mire készül.  Habár... ha a pálcájával ilyen dolgokat tud, hiszen... jó bűbájtanból vagy... vagy átváltoztatástanból, Óh, igen, abból... Szóval ha egy bűnöző lenne, nem a táskájában matatna a fegyver után, hiszen ott van mellette a pálcája. Vagy elfelejtette és azt keresi? Figyelmetlen, nem is jó gyi...
Hatalmas kő esik le a szívemről. Csak ceruza és radír kerül elő. Nagyot sóhajtok és félresöpröm az arcomba hulló göndör tincseket. Nyugalomra semmi okom, ceruzával is lehet embert ölni, csak még fájdalmasabb és hosszabb az a bizonyos alagút. Node az igazat megvallva, nem néznék ki ilyen csújnya dolgokat Amyből. A látszat csalhat, de nem kell mindig csalnia, így csak tovább figyelem.

Az asztal fölé hajol és rajzolni kezd. Az asztalra. Átfut az agyamon, hogy esetleg odatoljak neki egy papírt, aminek ugyan egyik oldalára már rajzolt, de a másik még felhasználható. Áh, semmit nem érnék vele, félresöpörné, biztos transzba esett, vagy ihletet kapott, igen, inkább az utóbbi. Csak nem bájolt valamit a vajsörébe. nem lepődnék meg, ilyen rajzokat ép szellemmel nehéz készíteni. Már nem úgy értem... áhh, én nyomorult.
Felkapja a fejét. Hogy.. hogy mondtam e valamit? Hát tulajdonképpen igen, mondtam, de annyira nem lényeg, így csak zavartan legyintek.
- Nem, nem mondtam semmi... különöset.
Azzal a gitár ismét mellém, a fotelnek támasztva a földre kerül. Azt hiszem, nem ma fogok gitározni. Azért kíváncsi lennék, mit rajzolhatott oda az asztalra.

~ Johnny ~

A lány összevont szemöldökkel, töprengőn néz Johnathanra.
- Semmi különös? Akkor biztosan egy kisebb vagy nagyobb monológ volt. Netán kérdés. Megismételnéd? Légyszi - aranyos, kérges férfiszíveket lágyító tekintettel pislog fel a fiúra.
Egy utolsó pillantást vet az asztalra rajzolt Johnny-hasonmásra, jóváhagyóan bólint, azután összegömbölyödik a fotelban. Mostmár bárki megnézheti a skiccet, hiszen úgysem fogja tudni senki, hogy ki rajzolta - a hollóhátas srácon és rajta, Amyn kívül. Akár Nathan is odahajolhat vagy odaléphet megszemlélni bátran, s bár Joy nem szereti mutogatni a műveit, mégsem fogja leharapni érte fiú a fejét. Talán csak azért, mert éppen ő van a képen... De azt igazán nem várhatja el az alkotótól Johnny, hogy elé fordítva az ábrát, Amy elkezdje mutogatni a képmást, mert az mégiscsak ciki lenne; legalábbis a leányzó felfogása szerint.
Célzatos pillantást vet a fiú ülőhelye mellé kerülő hangszerre, majd Johnny szemébe nézve újfent megszólal.
- Szerintem ne nagyon tedd le azt a gitárt, hiszen még alig játszottál valamit... várj csak! Ismered a Roxette-et? Ugyan nem rockzenekar, de most hirtelen beugrott a neve. Van egy számuk, Sleeping in my car, vagy valami hasonló a címe. Azt ismered? El tudnád játszani?
A látszat ellenére a kölyöklány nem akarja próbára tenni a fél iskolán végigvonszolt hollóhátast, csakcsupán kíváncsi a zenéjére. Érdekli, hogy mit tud kihozni különösebb gyakorlás nélkül egy olyan dalból, amit nem ő írt vagy talált ki, amit talán csak egyszer-kétszer hallott. Spontán előadást vár(na).
A ceruzát és a radírt vaktában csúsztatja vissza táskájába, miközben szinte hipnotizálón bámul a srácra. Elvégre ő is megmutatott néhány rajzot, ezért igazán megérdemel pár percnyi zenélést.

/ne haragudj az irtó nagy késésért és a rövidke reagért :-[ *user bocsánatért esedezik a gitáros fiú lábai előtt*/

Vajon készen van? Minden bizonnyal, hiszen a ceruzáját már el is tette. Úgy megnézném de félek, nem örülne neki. Lövésem sincs mit rajzolhatott és már-már rosszul vagyok a kíváncsiságtól. Addig még a gitárra se tudnék koncentrálni, így felállok és Amy mellé sietek, hogy meglessem mégis mi került az asztalra pár perc alatt.
Hát.. egy kicsit meg is vagyok lepve. Egy csokor virágra, valami kis csendéletre vagy a vajsörös bögrére gondoltam, de nem magamra! Mert ez... úgy tűnik, én vagyok. Legalábbis a göndör hajról, a tincsek alól félig-meddig látszó arcról és a testtartásról erre merek következtetni. Mert így ültem ott a fotelemben még egy perccel ezelőtt. Ha pár pillanat alatt egy ilyet vázol fel, mit alkothat ha TÉNYLEG sokáig foglalkozik egy művel és minden kis apró dolgon átrágja magát és ügyel a legapróbb képkockákra is. Bele se merek gondolni.
- Ez...
Túlságosan leesett az állam ahhoz, hogy bármi értelmeset is ki tudjak nyögni. Megrázom a fejem és felegyenesedek. Azt hiszem éppen eléggé megszemléltem már a kis művet. És most kettő Johnathan is visszavigyorog Amyre. Az egyik az asztalról a másik meg élőben a fotelből.
Visszaülök a helyemre, felveszem a lerajzolt pózt és vállat vonok. Apró mosoly jelenik meg az arcomon.
- Csak ismételni tudnám magam. Nagyon tehetséges vagy.

Zavartan helyezkedek - újonnan. Remek, szóval mégiscsak gitároznom kell. Csak legyintek. Most már édes mindegy, hogy mit mondtam az imént, főleg, hogy Amynek eszébe jutott egy banda neve. És még én is ismerem!
- Ismerem. Bár még csak párszor hallottam de a refrént... talán, hát... nem is tudom...Gondolkodok el egy kicsit és felkapom az ölembe a gitáromat. Valahonnan egy pengető is előkerül és ott ülök... kezemben a gitárral és látszik az arcomon, hogy 100%-kal agyalok az akkordokon. Vagy a dallamon, vagy azon, hogy azt hogyan lehetne eljátszani.
Közben pedig nagyon-nagyon örülök, hogy van végre valami amit mind a ketten ismerünk és talán még ügyeskedhetek is valamit. Remélem, hogy ügyeskedek és nem bénázok. Elég gáz lenne ha ezek után elcseszném az egészet és nem tudnám lejátszani még a refrént sem. Ha az nem jön össze.. akkor az ének dallamát próbálom majd meg beleerőszakolni a gitárba, mert abban legalább biztos vagyok.
- Lássuk...
Suttogom magamnak miután összeszedtem magam és rázendítek. Csak könyörgök, ne csesszem el rögtön...

~ Johnny ~

Amy a fotelba gömbölyödve széles mosollyal szemléli Johnathan leesett állát. Mintha csodálkozna egy pöttyet - véli a lányka kuncogva, míg Johnny a rajzot szemléli. Szerény bóintással reagál a dicséretre, de szavak nélkül. Ugyanis nem akar szabadkozni, hogy jaj ő  dehogyis jó, viszont nem akarja leszólni sem a saját munkáját, így nincs értelme kinyitni a száját és bármi mást mondani.
Fészkelődni kezd helyen, hogy oldja lányos zavarát, azonban amint a fiú a gitárért nyúl, Joy megnyugszik: nem kell megmutatnia több rajzát, és most nem is ő fog szerepelni - akár pozitívan, akár negatívan - a másik előtt, Johnnyn van a sor. A lány biztató mosolyt csillant fel, bátorítón néz a hollóhátasra, hiszen ő sem halt bele abba, hogy megmutatta a skicceket, akkor Johnathan is biztosan túlél néhány akkordot. Amy csodálkozva néz a pengetőre, valahogy neki sem tűnt fel mikor és hogy került a fiú kezébe, mivel a leányzó csak a lényegre koncentrált. Mármint arra, ami szerinte a lényeg, azaz a gitárra.
És végre felcsendül a várva várt dallam, a Roxette zenéje. Joy oldalra billentett fejjel, egyetértő hunyorgással hallgatja a zenét, ami Nathan tehetségét dicsérve szinte tökéletesnek mondható, egyáltalán nem hamis, nincs vagy legalábbis Amy nem vesz észre tévesztést. Ehhez már csak egy énekhang hiányozna, ám mivel a lány tudja, bízvást halálosnak nevezhető éneklése, főként annak piszkosul hamis volta miatt, így inkább nem kezd rá a jól ismert nótára. Hiszen ki tudja, még talán az őrületbe kergetné vele ezt a kedves, mégis félénk srácot, az pedig nem áll szándékában. Jobb híján halk tapssal kíséri a dallamot, majd minden szándéka ellenére dúdolni kezdi a dalt, miközben üres korsóját forgatja két tenyerével.
- Ez nagyon klassz, Johnny! - kiált fel elragadtatással - Már csak a tomboló tömeg hiányzik, meg néhány klassz hangú énekes, akik végig tudják a szöveget. Részemről nem énekelnék, ha nem bánod, egyrészt mert nem ismerem végig a dalszöveget, másrészt pedig azért, mert veszettül hamisan énekelek, amikor néhanapján dalra fakadok pff... - fúj nagyot hirtelen -, na hát azzal akár ölni is lehetne. Ha valakinek lett volna annyi esze anno, hogy ezt kihasználja, akkor biztosan nem marad faarcú egyetlen indián sem Amerikában, és még kínzócölöp sem kell hozzá. Visszatérve a zenédre: fantasztikusan játszol. Jártál valaha zenesuliba? Csak mert a zeneiskolások vannak kábé ilyen szinten, miután lehúztak három-négy évet a modernkori, de megkövesedett Mozartok és Beethovenek kezei alatt. Játszol még nekem egy kicsit? Akár improvizálhatsz is, teljesen mindegy, mert a minőség tökéletes.

A résnyire nyitott ajtó mögül óvatosan bekukkantottam a terembe, de az üres volt... pont olyan üres, mint az esetek többségében, amikor ide jövök. Hozzá kell tenni, ez azért elég gyakran előfordult. Igaz, mostanra már nagyrészt túltettem magam a szakitáson, hiszen hónapok teltek el azóta, de a magány iránti igényem még mindig gyakran rámtört s ilyenkor nem tehettem mást, mint hogy felkeresem törzshelyeim egyikét, például ezt a termet. Itt meghúzódva, a magányba burkolózva kibámulni az ablakon... páratlanul gyönyörű érzés, ha valaki tudja értékelni az ilyesmiket. Ráadásul a csendes gondolkodásra is alkalmas, ami pedig különösen jól jött az elmúlt hetekben. Az Amandával való szakitás jégre tett egy időre, még ha korábban nem is tűnt valószinűnek, hogy ez megtörténhet. De már vége: Greg és Any közreműködésével sikerült túlélnem ezt az időszakot. Voltak ugyan mellékhatásai a dolognak, de legalább élek... és ez valami olyasmi, ami koránt sem volt biztos eleinte.

Beléptem a terembe s magamra zártam az ajtót. Egy pillanatra megtorpantam... majd elindultam a hátsó sarokban lévő ablak, illetve az oda már beállitott szék felé. Volt az ajtó mellett egy nehezebb fiókos szekrény, régebben azt mindig odébbtoltam, hogy ne senki ne tudjon bejönni... de eddig még soha nem próbálta meg senki, szóval feleslegesnek tűnt az erőfeszités. Ha pedig most nyit rám valaki... hát, akkor igy jártam. Manapság már elviselhetőbb társaság vagyok, mint régebben. Az önbecsülésem volt az, amire a bukott szerelem a legnagyobb csapást mérte. Korábban azt gondoltam, hogy én vagyok a szép, a jó, a különleges, aki mindenki fölött áll... de immár kiderült, hogy ez mind nem igaz, sőt. Jelenleg ha ki kellett volna választanom a Világ Legszarabb Emberét, akkor egyértelműen magamat jelöltem volna erre a cimre. És ez nem túl jó, hiszen önbecsülés és önbizalom nélkül nem jut sokra az ember. Az egyetlen szerencsém, hogy képes vagyok ezt nem kimutatni. Rengeteget változtam mások számára is láthatóan, amikor összejött Amandával: egyfajta önkéntelen megfelelni akarás lépett életbe bennem és valószinűleg ezért sikerült azt a néhány hónapot együtt eltölteni. Aztán... aztán vége lett. Önhibámon kivül, de mégis magamra vettem a terhet és cipelem azóta is... és fogom még nagyon sokáig, ha egyáltalán meg tudok tőle szabadulni valamikor. De ez még a jövő zenéje: kár ennyire előreszaladni.

Miután kényelembe helyeztem magamat a székben (már amennyire kényelembe lehet ezy ilyen egyszerű darabon), egy cigarettát toltam komótos mozdulatokkal az ajkaim közé, majd az öngyújtó halk kattanása után mélyet szippantottam az éltető aromából s fújtam ki a füstöt a levegőbe, majd követtem tekintetemmel mig el nem oszlott. Tudtam, hogy le kellene szoknom róla, de egyszerűen nem ment. Megpróbáltam, hiszen Amanda is gyűlölte, de még az ő kedvéért sem sikerült letennem, most pedig már semmi igazi motiváció nincs rá. Pedig már haszna sem volt, nem tudott feloldani, nem tudott javitani a hangulatomon... egyszerűen elvesztette minden értékét, de mégsem tudtam lemondani róla. Pedig jó lett volna. Egy új élet kezdete lehetett volna, egy lépés az ösvényen, ami végre igazán megváltoztat és kiragad ebből a lelki nyomorból, amiben tengetem a napjaimat. Egy úk élet...
Pont olyan távolinak tűnik, amilyen mindig is volt.
De talán majd egyszer nekem is összejön...

Nem gondoltam volna, hogy így a nyár közeledtével mindenki elfoglalttá válik , főleg a vizsgák miatt, olyannyira, hogy nem is marad idejük egy kis csevegésre, vagy egy sétára a parkban, zenehallgatásra a klubhelyiségben. Természetesen megértem a barátnőimet, most mindegyikük a saját feladataira koncentrál, kinek mi megy rosszabbul, arra készül. Nekem is ezt kellene tennem, de sosem voltam az a magolós fajta, hogy órákon át bújjam a tankönyvet. Szerencsére, nekem elég elolvasnom kétszer-háromszor, s máris megragadnak a fejemben az olvasottak. Egyedül a számmisztikával vannak problémáim, lehet, hogy gyakorolnom kellene...
Ezt csak jobban erősíti bennem a tankönyv látványa, melyet a kezeim között szorongatok. Igen, már a szobámban elhatároztam, hogy a mai napot a gyakorlásnak szentelem, mert szeretnék viszonylag jól teljesíteni ebből a tárgyból is. Éppen ezért vettem magamhoz a könyvet, egy tollat, s jegyzetpapírokat. A szobában azonban nem maradhattam, mivel a lányok hangosan tanulnak, s össze-vissza repkednek a különböző szavak, évszámok, gyökérelnevezések, seprűtípusok és más hasonló dolgok.
Talán ezért is jó az, hogy van néhány üres tanterem, ahol nekiveselkedhetek a tananyagnak. Már vagy negyed órája járom az épület folyosóit, a nap sugarai elárasztják a teret, érzem a bőrömön a meleg érintését, s legszívesebben kimennék az udvarra. Annyira csábító a természet, mégis nemet kell parancsolnom önmagamnak, mert a végén ma sem lesz tanulás. Hjaj, nagyon unatkozom...
Végre, meglátom azt az üres tantermet, amely ilyenkor valóban mindig üres, legalább is nagyon remélem. Egy kicsit beülök, tanulgatok, majd , ha végeztem, talán még teszek egy sétát odakint. Könnyedén lépkedek a terem felé, egy egyrészes, barna ruhát viselek, melyet egy sárga öv dob fel. Mondhatni egész visszafogottan öltöztem fel, bár a V nyakrész most sem hiányozhat. Hajam lágyan pihen a vállaimon, s csak apró hullámok tarkítják. Alóla néha kivillan a nagy, ezüstös karika fülbevalóm, kezemen egy sárga , széles karkötő virít. Még pár lépés és el is érem a terem ajtaját. Jobb kezem a kilincsre fonódik, kitárom az ajtót, nyugodtan belépnék, amikor észreveszem, hogy a teremben már van valaki.
- Hello - Köszönök csengő hangomon, egy apró mosoly keretei között. Egy fiú az, cigarettázik. Nem ismerem, bár talán már láttam őt a folyosókon. Mindegy, ha már itt vagyok, csak megkérdezem, hogy van-e még egy hely, nem szívesen indulnék újabb keresőhadjáratra.
- Ne haragudj, de volna itt egy hely számomra? Tudod, most mindenki ezerrel tanul, a legtöbb terem foglalt, a szobában pedig lehetetlen tanulni a többiektől. - Kezdek csacsogásba, közben egy újabb mosoly kúszik az arcomra. Nagyon remélem, hogy nem zavar el, mert akkor marad a természet, s az újabb semmittevés...
-

A percek lassan, vontatottan teltek s csend volt, tökéletes némaság... de ez igy volt jó, a gondolatok ilyenkor tudtak hábirotatlanul folyni, egyedül ebben az állapotban tudtam tisztán látni. Márpedig erre szükség volt, legalább időnként. Átgondolni az előző ehhez hasonló alkalom óta eltelt időt, utólag mérlegelni a döntéseket, megbánni ezt-azt... szerintem egy jellem - legalábbis egy annyira elkorcsult jellem, mint az enyém - csak igy fejlődhetett és válhatott esetleg jobbá. Az ember csak a saját hibáiból tanul: ezzel én sem voltam másként. Márpedig hibáim azok voltak bőven... és nem javultak, vagy maximum nagyon lassan. Ezen is változtatnom kéne, csak éppen eddigre már elfogyott a tudomány és ötletem sem volt miként lehetne felgyorsitani a folyamatot. Hiába, a csődtömeg-effektus mostanra sem hagyott el... s vélhetően soha nem is fog.

A csend hirtelen tört meg: lépések zaja hallatszott a folyosóról. Odakaptam a fejem a hang forrásának irányába, majd megállapitottam, amit úgyis tudtam: az ajtó ugyan zárva van, de ha valaki be akar jönni, azt semmi nem akadályozza meg a cselekedet végrehajtásában. Tudtam, hogy már nem érek oda az ajtóhoz, ezért a zsebemhez kaptam, amiben a pálcámat tartottam nagy ritkán... s sok más esethez hasonlóan most éppen nem. A legritkább esetben folyamodtam a varázseszköz használatához, de amikor éppen szükségem lett volna rá, akkor nem volt nálam. Annyira jellemző. Nem tehettem hát mást, minthogy elmormolok egy imát az égiekhez, akikben tulajdonképpen nem is hittem, s teljes erőből kivánjam, hogy az illető elbattyogjon az ajtó előtt s eszébe se jusson bekukkantani.
Természetesen ez sem jött be.

A lépések elhaltak, majd egy pillanattal később kitárult az ajtó s egy szőke hajkorona tulajdonosa toppan be a terembe. Feltűnő jelenség, azt meg kell hagyni: csupa szin és élet, egy üde folt az én talpig fekete megjelenésemhez képest. Lehet, hogy már összefutottunk valamerre: ebben az iskolának nevezett labirintusban nehezebb kikerülni egymást, mint nem, szóval szinte bizonyos, hogy ismerem látásból... más kérdés, hogy visszaemlékezni nem tudok rá, ahogy a kastélylakó populáció másik kilencven százalékára sem. Tehát egyfelől vadidegen, másfelől meg nem. De ez csak a kisebbik baj volt: a nagyobbik az volt, hogy első ránézésre látszott: a csöndes pihenésnek és gondolkodásnak ezzel vége, feltéve ha ittmarad. És lám, még egy pillanat sem telt el, már meg is fogalmazta ebbéli szándékát méghozzá oly módon, ami csak elmélyitette korábbi aggályaimat.

- Hello - köszöntem vissza nem túl lelkesen, s hagytam, hogy az arcomra is kiüljenek az érzelmeim. El tudtam volna rejteni őket, ha akarom... de nem akartam. Miért tettem volna? Nem ismerem ezt a lányt és nagy valószinűség szerint semmi előnyöm nem fog származni abból, ha ittmarad, hátrányom viszont annál inkább. De... bunkó mégsem akartam lenni. - Ha nem zavar a füst és csendben birsz maradni... akkor nyugodtan, hely van elég. - Hát... legalábbis nem annyira.
De ha nem tetszenek a feltételek... akkor fel is út, le is út.

Bevallom, hogy először egy magoló diákra számítottam, vagy kettőre, háromra, de arra nem gondoltam volna, hogy amikor belépek, egy önmagát dohánnyal károsító sráccal találom szemben magam. Én magam már régóta nem dohányzom, de nem szoktam ezért szólni másoknak, ha nagyon zavar a füst, olyankor inkább távol maradok. Bár talán a füst csak egy indok, lehet, hogy a valódi okom az, hogy ne szokjak rá újra a dohányzásra. Még anno, Franciaországban kaptam rá, akkor kezdtem el fogyni is. Talán van összefüggés a kettő között? Hmm...Inkább most nem kezdek el ezen gondolkodni, mert ismét annál a pontnál kötök ki, hogy nem tanulok.
Mosolyom továbbra sem lankad, annak ellenére, hogy a srác nem tárt karokkal fogadott. Elvártam volna egy füttyentést, vagy kocsányon lógó szemeket, netán tátva maradt ajkakat. Na jó, most csak viccelek, nem vagyok ennyire beképzelt, tisztában vagyok azzal, hogy az ilyen gömbölyded lányokat mostanában kevésbé kedvelik. Ahogy észrevettem, inkább a nádpálcák jönnek be a srácoknak. Persze, akad kivétel, mert azért akadnak "rajongóim", de csak módjával.
Tekintetem gyorsan végig futtatom a "sötét" alakon. Elsőre kicsit bizarr és olyan kis búval bélelt. Nem értem, hogy ha ilyen szép az idő, akkor hogy lehet valaki ennyire letörve. Még csak mondania sem kell, hisz az arcára van írva. Bár az is igaz, hogy ez nem rám tartozik, de nem szeretem az embereket szomorúnak látni. Biztos vagyok abban, hogy jobb kedvre lehetne deríteni, már csak az a kérdés, hogyan. Vagy lehet, hogy ismét túl naiv vagyok? Nem, nem hiszem...
Behúzom magam mögött az ajtót, miközben egy apró mosoly kúszik az arcomra, s igenlően biccentek felé.
- Nem zavar és esküszöm, hogy csöndben maradok.- Továbbra is mosoly, miközben megközelítem az egyik padot. Oké, nehogy azt higgye, hogy egy vigyorgép vagyok , vagy bármit is szeretnék tőle, legutóbb is megbántam azt, hogy arra a mardekárosra mosolyogtam. Éppen ezért elfordítom a fejemet, s leülök a választott pad mellé, majd a számmisztika tankönyvet a padra helyezem. Kicsit megigazgatom a ruhámat, ezután a hajamat is hátra dobom, s nagy nehezen hozzálátok a könyv fellapozásához. Negyedik lecke, a kilences szám és ami mögötte áll. Hjaj, hogy én mennyire utálom a számokat. Semmi értelme sincs szerintem. Ha bármit elintézhetek egy két bűbájjal, vagy bájitallal, akkor minek foglalkozzak én a számokkal? Muszáj lesz, hisz ez a feladat, ebből fogok vizsgázni. Na jó, kezdjünk neki. Lassan elkezdem olvasni a sorokat, de a nap sugarai éppen az asztalomra sütnek, s annyira csalógatóak. Ráadásul itt ül mögöttem egy srác is, ha már itt van, miért ne beszélgethetnék vele? Úgyis egész nap ez volt a bajom, hogy nem tudtam kihez szólni, mert mindenki tanult. Ő pedig nem tanul, hanem dohányzik és ez igen nagy különbség. Egyik kezem a szék támlájára siklik, majd lassan kifordulok, s tekintetemet a fiúra emelem.
-  Amúgy Scarlette Lena Storme vagyok, számmisztika vizsgára készülök, de nem igazán megy a tanulás, valahogy nincs kedvem hozzá. És te? Mire készülsz? - Teszem fel a kérdést egy kis mosollyal, barátkozva. Persze, hülye kérdés, de nem mindegy? Legalább próbálok vele kommunikálni. Nahát, csak most látom, milyen szép barnák a szemei. Kár, hogy a haja az arcába lóg...

A legnagyobb bánatomra elfogadta a feltételeket és nem habozott, azonnal be is slisszolt a terembe. A szemem sarkából figyeltem, ahogy célba veszi az egyik padot majd leül mellé. Szemrevaló volt, azt kár lett volna tagadni, de... volt valami a megjelenésében, ami elnyomta bennem a vonzalom minden csiráját. Túl szines, túl pozitiv, túl vidám... a legkevésbé sem illik hozzám. Viselkedésében egy kicsit talán hajazott Amandára, de első blikkre a komolyság mindenféle jele nélkül ténykedett, ami alapból kizárta a lehetőségeket. Semmi szükségem nincs egy vigyorgépre: akkor inkább szerzek egy bohócot, az még kevesebbe is kerül...
Már az is meglepő volt, hogy egyáltalán megjelentek ezek a gondolatok a fejemben... s szinte azon nyomban el is hessegettem őket. Túl korai lett volna, túl friss még a szakitás és a porba hullt boldogság emléke. Visszavágytam életem azon időszakát, amikor még nem hittem abban, hogy a szerelem megváltoztathatja az életet és új fénybe helyezheti annak értelmét... de az már régen volt. Időben nem is annyira, hiszen alig egy év telt el azóta, de... ezalatt az idő alatt többet tapasztaltam a nagybetűs Életből, mint előtte összesen. Először Yvette és a zátony, a szenvedés, a magány; aztán Amanda, az időszakos boldogság, majd az ismétlődő magány érzése... ez igy túl sok volt. Yvette-en viszonylag könnyen túlléptem, belerohanva egy kapcsolatba Amandával, de az is zátonyra futott... és nem fogom elkövetni ugyanazt a hibát még egyszer, hogy egy másik nő karjaiban keresem a vigaszt, mert előbb-utóbb belekerülnék egy végtelen körforgásba, amiből csak a halál a kiút.
Persze... a halál sem lenne akkora baj.

Egész más lenne a helyzet, ha...
Gondolataimat hirtelen szétzilálta egy csicsergő hang, ahogy a lány, aki elméletileg csöndes tanulásra vágyva kereste fel ezt a helyet, beszélni kezdett. Egy pillanatra elgondolkodtam. Az látszott, hogy szószátyár, de vajon mit tenne, ha nem lennék itt? Elkezdene a fallal társalogni? Még az sem kizárt... de talán annyira nem flúgos. Mindenesetre biztos nem vagyok benne: eddigi működése alapján simán kinéztem volna belőle. Felé forditottam a fejemet s a szék támlájának támasztottam, majd néhány másodpercig tanulmányoztam az immár felém forduló arcot, majd kimért lassúsággal végigmértem tetőtől talpig, miközben azon gondolkoztam, hogy most vajon szórakozni próbál velem, vagy szimplán nem tudja feldolgozni a ''csönd'' szót a maga teljes valójában.
Végül arra jutottam, hogy szórakozni próbál... márpedig velem ezt nem túl tanácsos eljátszani. Kevesen mondhatják el magukról, hogy csatát nyertek velem szemben ezen a hadszintéren.
- Tudod... egy pillanatra felmerült bennem, hogy lehet-e a ''csend'' szónak egy olyan jelentése, amit nem ismerek, de végül arra jutottam, hogy nincs. Amúgy meg... - folytattam, immár ismét az ablak felé fordulva s kényelmesen szippantva egy slukkot a cigiből - éppen kalandot keresek. - fújtam ki a füstöt. A mondat vége elég kétértelmű lett s a kaján hangsúly azt is elárulta, hogy inkább céloztam a modern értelemben vett kalandra, mint másegyébre. Márpedig a fiatal boszorkányok nem nagyon rajongtak a modern kaland ötletéért.
De pont ez volt a szép az egészben.

Hoppá, talán nem kellett volna megszólalnom? Nem tudom, hogy miért, de ahogy ránézek, úgy látom, mintha kicsit morcosnak tűnne, sőt, mikor beléptem, akkor is határozott "utasítást" kaptam a terem használatára. Csöndben tanulás. Valljuk be, ez nekem nem fog menni, nem bírom ki, hogy csöndben ücsörögjek a könyv fölött, főleg most nem, hogy az egész napom így telik el. Annyira unalmas. Tekintetemmel őt kémlelem, közben ujjaim a szék támláján játszadoznak. Ahogy sejtettem, az a baj, hogy megszólaltam, a válaszából így érzem. Nem lesz könnyű dolgom, ha beszélgetni szeretnék vele. Már éppen megszólalnék, mikor még hozzáfűz valamit a mondandójához. Jól hallottam? Az előbb még olyan mufurcnak tűnt, most pedig már kalandot keres? Igazán meglepő, mert bármit gondoltam volna, de ezt nem. Nem úgy néz ki, mint akinek társaságra fáj a foga...
- Oké, vettem a lapot, csöndet szeretnél. - Fűzöm hozzá a korábbi gondolatához, s az utóbbival egyelőre nem foglalkozom. Egy apró, beleegyező mosoly, majd újra előre fordulok, s ujjaim ismét a könyv lapjaira siklanak. Csak a szemeim nem, azokat még mindig a nap fényei vonzzák és valahogy nem tudok nyugton maradni, érdekel, hogy milyen kalandról is beszélt. Lehet, hogy én vagyok túl naiv, hogy nem értem, de egy dolog a hangszín, s egy dolog az, amit az ember tekintete sugároz. Kalandozni pedig én is szeretek, de csak bizonyos keretek között, ami nálam pár mosolyt, egy kis csevegést, s flörtöt jelent, már, ha az illető vevő rá. Természetesen az is elég, ha már jól érezzük magunkat és nevetünk egy jót. Ennél tovább sosem merészkednék...
- Milyen kalandot keresel? - Fordulok ismét felé, miközben felemelkedem a székről, s lassú léptekkel elindulok felé.
- Olyat, amiben olyan lehetsz, mint Indiana Jones, vagy olyat, amilyenbe Potter szokott keveredni? - Teszem fel a kérdéseimet, előbbit talán nem ismerheti, csak akkor, ha tudja, hogy a mugli világban ki volt Indiana Jones, utóbbi, ha jól tudom, ház és évfolyamtársa. Lehet, hogy fárasztó lehetek számára, vagy talán ostoba tyúknak gondol, de én szeretek beszélgetni, s amíg nem ismerem, muszáj feltérképeznem, hogy mi az , amiről szeret csevegni, s mi az, amiről nem. Talán nagy hiba, hogy így közelítek felé, sokan ezt rossz néven veszik, nem mindenki szeret barátkozni. Én mégis megpróbálom, hisz jó dolog, ha az embernek sok-sok barátja van, ugyanis minden újabb barátság színesíti az életet, s feldobja a napunkat. Eközben odaérek az ablakhoz, s vele szemben, a másik oldalról támasztom meg a párkányt, majd egy pillanatig figyelem, ahogy a füstöt kifújja az ablakon. Cigarettafüst, milyen érdekes, hogy egyáltalán nem jó, sőt, büdös, de ha az ember beleszív, valahogy mégis olyan jó. Olykor nehéz, hogy az ember ne gyújtson rá, annak ellenére, hogy csak rövid ideig dohányzott, de mégis, muszáj megállni, hisz egyáltalán nem jó. Sárgítja a fogakat, büdösíti a ruhát, károsítja a tüdőt és...úgy elszívnék egy szálat...Kell néhány pillanat, mire kiverem a fejemből ezt az ostobaságot, s tekintetem ismét a másik íriszeire összpontosul.
- Nézd, tényleg nem szeretném megzavarni a nyugalmadat, de ma egész nap senki sem szólt hozzám, mert mindenki tanul, te pedig éppen nem és gondoltam, hogy te biztosan szívesen beszélgetnél. Vagy talán rosszul gondolom? - Pillantok rá bájosan, egy kis szempillarebegtetés, egy ártatlan mosoly, remélem, hogy valahogy sikerül elérnem, hogy jobb kedvre derüljön, mert bár nem mutatja, érzem, hogy olyan kis búval bélelt, csak tudnám, hogy miért, mikor ilyen szép az idő...

Nem kommentáltam a konklúzióját: igaza volt ugyan, de kijelentése már akkor nyilvánvaló kellett volna legyen, mikor az első szavak elhagyták ajkaimat. Örülök, hogy végre eljutott erre a következtetésre... ugyanakkor biztos voltam benne, hogy figyelmen kivül fogja hagyni az egészet. Elég önfejűnek tűnt ahhoz, hogy kerülgesse a forró kását... egészen addig, mig meg nem égeti magát. Aztán majd meglátjuk mennyire fog neki izleni a főstje... de a végeredmény elég könnyen megtippelhető. De sebaj, engem igazán hidegen hagy. Sosem tudott meghatni az, hogy beletiporok mások lelkivilágába... na jó, néhány alkalommal igen, de ez nem fog ezek közé tartozni.
Ahogy sejtettem: fogalma sincs az emlitett kaland mibenlétéről. Nem is tudom, hogy volt-e már a Roxfortban akár csak egy lány is, aki elsőre levágta... nem valószinű, de még ha tévedek, akkor is csak egy-két kivétel adódhatott a hosszú évek során. Persze, a 12-13 éves korosztálytól nem is várná el az ember ezt, de mostanra talán már illene mindenkinék kilépni a buborékból és belekezdeni abba a játékba, amit Életnek hivnak. Aztán kitudja, lehet hogy csak én gondolom igy... elvégre mindenki akkor vág bele, amikor akar, vagy amikor arra kényszerül. Lehet, hogy tényleg jobb minél tovább gyereknek lenni, megtartani az ártatlanság jótékony fátylát a szemek előtt, fenntartani egy olyan világ képzeletét, amiben minden szép és jó és becsületes. De minél tovább tart a homály, annál nehezebb lesz rádöbbenni a rideg valóságra... Ördögi kör és nem én leszek az, aki megoldja ezt a problémát.

Meglepett, ahogy elindult felém, a kérdés további része pedig egy apró félmosolyt csalt ajkaimra. Persze... Indiana Jones vagy Potter. Még az öreg Indy csak-csak jó srác volt a maga módján, de Potter? Egy rakás szerencsétlenség, akit mindig a Veszély elé sodor az Élet csak azért, hogy borsot törhessen annak orra alá azzal, hogy mindig kimenti a karmai közül. Egy senkiházi, aki paripaként üli meg szerencséjének az utolsó morzsáját is, de csak idő kérdése, hogy elfogyjon alóla... és akkor kiméletlenül utoléri a vég és apró darabokra szaggatja. Azt mondják: különleges, pedig leginkább csak szerencsés... az pedig, mint tudjuk, forgandó.
Némileg elgondolkodva pillantottam a távolba, egy olyan személyt keresve, akiéhez hasonló kalandokat keresnék...
- Raszputyin. - Szinte kizárt, hogy hallott rála... de nem is ez a lényeg. - Valami olyasmit keresek, mint amit ő űzött a maga idejében. - egy pillanatra felnéztem az arcára, rávillantottam egy rüpke félmosolyt és egy gyors kacsintást, majd tekintetem ismét a távolba révedt... volna, ha nem kezd ismét egy véget nem érőnek tűnő monológba, aminek a témája is ismerős volt: jajj-szegény-elhagyatott-én.
Egy újabb szippantás a cigarettából: a szál a végéig leégett. Elemeltem a számtól, magam mellé s hagytam, hogy kicsússzon az ujjaim közül, majd a következő pillanatban már rajta landolt az egyik, bakancsba bújtatott lábam s egy bokamozdulattal elnyomta a csikket. Ismét kényelembe helyeztem magam, kifújtam a füstöt s csak ezután válaszoltam.
- Figyelj rám, kiscsillag, elhiszem, hogy most éppen a tiéd a világfájdalma, elhiszem hogy elhagyatott vagy meg magányos meg akármi: elhiszek én mindent... de őszintén, ha végignézel rajtam, akkor egy olyasvalaki látsz, aki értékelni tudja a céltalan csacsogást, nevezzük azt akárhogy? - felnéztem rá, a tekintetét keresve: hagytam, hogy az enyémből komolyság sugározzon. Igaz, csak álkomolyság, de attól még nagyon is valósnak tűnt. - Valószinűleg véletlenül voltam itt, valószinűleg véletlenül voltam egyedül. Valószinűleg azért nem reagáltam túl lelkesen a kezdeményezésedre, mert minden vágyam az volt, hogy beszélgessek veled. - Egy pillanatnyi szünet, lemondó sóhaj, fejcsóválás. - Csak szerintem sántit ez igy? - néztem ismét a szemébe, ugyanazzal az álkomolysággal...
... de valójában nagyon jól szórakoztam.

Damien

Raszputyin, hm, miért van az, hogy ennyire ismerős ez a név, mégsem tudom hová tenni? Pedig biztos vagyok benne, hogy ha máshol nem, egy filmben már hallottam ezt a nevet. Ennek majd utánajárok, nem lehet az. hogy csak Humprey az, akire emlékszem. Sokan ebből a suliból el sem tudják képzelni, hogy milyen sok érdekesség van a mugli világban, s milyen hangulatosak azok a fekete-fehér filmek. Erről is szívesen beszélgetnék valakivel, már ha akadna olyan személy, aki érdeklődne az efféle dolgok iránt. Gondolataimban csak egy pillanatra mélyülök el, majd ismét erre a srácra pillantok, aki éppen rám kacsint. Ez hétköznapi dolog, hetente legalább háromszor rám kacsintanak. Általában egy mosoly a válaszom, de most már tudom, hogy miért kacsingat, s ugyan nem tudom, hogy ki az a Raszputyin, de le merném fogadni, hogy valakinek a szeretője volt. Csak egy mosoly kúszik az arcomra, majd tovább folytatom az eszmefuttatásomat, s tulajdonképp eljutok addig a pontig, hogy felkérem őt egy beszélgetésre. Mindez hiba lenne? Itt van két ember, egy csodálatos délután, egy üres terem, s rettentő nagy unalom és csönd. Ez a kettő az, ami engem képes földhöz vágni, persze azért jól titkolom, mert ha nagyon muszáj, tudok magamnak kitalálni programot, úgy mint éneklés, vagy tánc. Tekintetemmel fürkészem a másikat, aki hanyagul pöcköli el a cigarettáját, majd elég érdekesen válaszol a kérdésemre. Megdöbbenve hallgatom, nem azért, mert kiakaszt, inkább csak nem vagyok benne biztos, hogy jól értelmezem a szavait. Világfájdalom és magányosság? Nekem ez  sántít, ugyanis teljes mértékben boldog vagyok, s csak beszélgetni akartam. Várjunk csak, lehet, hogy így akar segítséget kérni? Oké, nézhettek flúgosnak, de egy, a hangsúlya, s már a válasza is elég elutasító. Na most, én lány vagyok, ő pasi. Szerintem egész tűrhetően nézek ki és ha másra nem is , egy kis flörtre számítana az ember lánya. Nem kell félreérteni, nem mintha olyan lennék, aki állandóan ezzel múlatná az idejét, ez pusztán csak egy megfigyelés. Szóval, ha már csak minimálisan sem tetszem neki - erre az elutasító szavaiból következtetek- akkor itt már valami baj van a sráccal.  Avagy, csupán csak ő szenved világfájdalomban, s a saját bánatát próbálja rám ruházni a szavaival. Lehet, hogy úgy jobban elviselné a saját problémáját, ha azt hiszi, hogy én is szenvedek valami miatt? És most megint filozofálásba kezdtem, nem kellene annyi konyakosmeggyet ennem, attól mindig bepörgök...Miután befejezte a szurkálódását, én csak rámosolygok, bármilyen meglepő is, még akkor is, ha kicsit bántónak találom a szavait. Ha durcásan elvonulnék, azzal nekem sem lenne jó és neki sem. Szerintem egy mosoly mindent megold, ha nem egy, kettő, ha nem kettő, száz, de nem hiszem el, hogy a századik után  még mindig ilyen lenne.
- Édesem - Becézem kedvesen, ha már ő is így indított. - Elnézést, hogy megzavartalak a füstölésben, ígérem, többet hozzád sem szólok, ha ez így jó neked. - Mondom, majd újabb mosoly. Kész, vége. Nem fogom törni magam egy olyan beszélgetőpartnerért, aki nem hajlandó egyről a kettőre lépni. Bár sajnálom őt , biztosan bánthatja valami, ha ilyen mufurc, mégsem tudok vele mit kezdeni. Elfordulok tőle, majd elsétálok a terem túlsó végébe, s ott pillantok ki az ablakon. A csudába is, ha nem beszélget velem, akkor majd elszórakoztatom magamat. Mondjuk hallgathatnék egy kis zenét is. Csöndesen sétálok vissza  az asztalomhoz, s csak egy pillantást vetek rá, ezután felveszem a könyvet az asztalról, s visszasétálok a távoli ablakhoz, majd a párkányba ülök. Aztán kezembe csúsztatom a pálcámat, s a sarokban álló vázára intek, majd kimondom a megfelelő varázsigét, s így halkan mugli dallamok csendülnek fel a tárgyból. Bár halk, azért talán elhallani oda is, ahol ő ücsörög. Mégsem nézek rá, fejemet lassan ingatni kezdem a zenére, akárcsak a lábfejemet, miközben kezeim között lapozgatom a könyvet. Az a helyzet, hogy a szavai sem tudtak lelombozni, s nem tehetek róla, de nem tudok szürke kisegér lenni...

Úgy tűnt, mintha felfogná a mondanivalóm lényegét... legalábbis az arcán mintha átvillant volna a megvilágosulás egy pillanatra. Utána visszaszúrt, természetesen, de nem voltam kezdő ezen a terepen, tudtam: ez már csak vergődés. Visszavág, mert vissza kell vágnia, de ő is tudja, hogy ezzel már semmit nem fog elérni. Csendben figyeltem, hátha még hozzátesz valamit, hiszen a mondanivalója nem tűnt túl teljesnek, de végül ennyi maradt: megfordult és elment.
- Látom végül megértettük egymást. - vetettem még utána, mikor nyilvánvalóvá vált, hogy már nem fog hozzátenni semmit. Azért csak legyen már enyém az utolsó szó, mert másképp nem járja... de ezzel részemről le is zártam a dolgokat. Jó bulinak indult: olyannak, amire mindig kapható vagyok, hiszen nincs is jobb, mint egymást ugratni: de ő hamar megfutamodott, nem vette fel a kesztyűt... és valószinűleg igaza is volt. Az utolsó megnyilvánulása alapján nem tűnt olyasvalakinek, aki jártas ebben a tudományban, márpedig úgy nincs sok értelme a játéknak. Egyfelől okos volt, hogy megfutamodott, másfelől... ünneprontó.
De kár erre az egészre ennyi gondolatot vesztegetni.
Újra az ablak felé fordultam, tekintetem ismét a távolba révedt. Vajon miért jó ez? Miért teszem ezt minden, de legalábbis majdnem minden emberrel? Elzárkózom előlük, ez kétségtelen, mint ahogy az is, hogy ez a dolog már nem új. Mikor ide kerültem, akkor alakult ki... arra a kérdésre pedig nem nehéz válaszolni, hogy miért tartom meg a három lépést köztem és a varázslók között. Egy rövid időtől eltekintve egész végig biztos voltam benne, hogy amint végzek a Roxfortban, egyúttal végzek a varázsvilággal is: semmi nem volt, ami itt tartson. Egyedül Greggel és Anyvel ápoltam baráti kapcsolatot, de az volt olyan mély, hogy megmaradjon még akkor is, ha visszaavanzsálok muglivá... ha pedig nem, akkor nem is éri meg bánkódni miatta. Amanda volt az egyetlen dolog, ami a varázslók között maradásom mellett szólt, de ő.. elveszett számomra, igy kikerült a képletből: ezzel a mérleg ismét a mugli világ felé billent, ezúttal talán véglegesen. Soha nem vetettem meg a nőket, de nem is kerestem komoly kapcsolatot... eddig kétszer voltam szerelmes, de ebből is az egyik plátóinak bizonyult: tulajdonképpen Amanda volt az első barátnőm és ha csak be nem üt valami csoda, nem valószinű, hogy újabbat fogok találni a kastély falai között. Ha pedig igy lesz, akkor ég veled, mágia.
Talán könnyebb megtartani a távolságot, mint az esetleges veszteséget feldolgozni.
Halk hangfoszlányok rángattak vissza a valóságba: kényszerű társaságom valamit bűvölt ott a sarokba, minek nyomán az egyik váza zörögni kezdett. Talán zene lehetett, de nehéz volt megállapitani, hiszen csak részletek jutottak el a fülemig. Ismét végigmértem, ezúttal nem őt magát, hanem a ruháit, karkőtőit, miegyebet megfigyelve, majd gondolatban megcsóváltam a fejemet. Még ha zene is, akkor sem valószinű, hogy megegyezne az izlésünk, az pedig kár lenne, ha valami förtelemmel törné össze nyugalmamat.
Benyúltam a zsebembe és előhúztam egy újabb szál cigarettát az ott pihenő dobozból s ajkaim közé toltam majd előhúztam az öngyújtót is... de a kattanás nyomán épp csak egy szikra pattant ki belőle, semmi több. Újabb és újabb kattanás, de továbbra sem történt semmi.
- Jellemző... - morogtam, miközben visszatettem a zsebembe a pillanatnyilag használhatatlan tárgyat. Szemem körbefutott a teremben, de hasztalan, hiszen tudtam, hogy semmi tűzgyújtásra alkalmas dolog nincs a teremben... hacsak... a tekintetem megakadt az ablakpárkányon üldögélő lányon, aki szemmel láthatóan belemerült a zenéjébe... akinek az ölében ott hevert egy pálca.
- Hé, kislány! - szólaltam meg kicsit hangosabban, hogy biztos legyek benne: eljut odáig a hangom. - Van tüzed? - erre a kérdésre biztosan igen a válasz, hiszen ott a pálca az ölébe.
Más kérdés, hogy mit fog felelni...

A puha anyag, amiből talárja készült lágyan körbefonja alkatát, néha ugyan redőkbe gyűrődik, mikor a kecses derék fordul egyet, de így is tökéletes hatást nyújt. Ahogy megcsillan, akár selyem is lehetne. A nemes anyag milyen jól illene Tyanahoz, ehhez az ördögi külsőhöz, ehhez az ómen szempárhoz, és mégsem az. Csak valami hasonló.
Megfeledkezve magáról futatja végig ujjait, a lágy szöveten. Gondolataiba merül, egészen elzárkózik a külvilágtól, ül a tanári asztalon és előre néz homályos tekintettel. Már vagy fél órája vár a kedves tanár úrra, hogy átvegyék az alapokat…külön mugliismeretórára jár, persze nem azért, hogy ezekről a nyomorult kis senkikről tanuljon, hanem a professzor két szép szeméért.
Ahogy ezen gondolkozik, sok minden jut eszébe.
Nem minden ember egyforma, különbözünk egymástól, mint a tűz és a víz. De vannak, akik hasonlítanak egymásra, és megértő társra lelnek a másikban. Némelyeknek megadatott ez a lehetőség, némelyeknek nem.
Valakinek egyszerűen nem szabad szeretni, mert csak halált hozna…hát mégsem végzet? Akkor miért pecsételné meg az emberek sorsát? Mi ez a kegyetlen játék, amiben ő a főszereplő?
Annyi pillanat múlt már el. És annyi fog még.
Különbözik mindenkitől. Egyedi démon. Elgondolkozik újból és újból, valami mindig magával rántja az ideák világába. Kint vakítóan tűz a Nap, a fénynyalábok lágyan melegítik a hátát, ami az üvegnél van. Egyenesen az ajtó felé pillant, oda, ahol láthatja, ha a tanár úr .. belép.
Ahogy megcsillan szépen kidolgozott felsőtestén az ing, mely oly szexisen tapad rá. XDD
Egyre jobban unja magát.
Frissen manikűrözött körmeivel türelmetlenül dobol a mahagóni asztalon, miközben csodás íriszeit le se venné az ajtóról. Nehogy lemaradjon nagy a belépőről. Unalmában a nyakában lógó kis gyöngysorokat kezdi el birizgálni, miközben épp azon mosolyog, hogy múltkor mekkorát estek előtte a folyosón….hát igen. Imádja ha valaki más bénázik. És neki azt mindig látnia kell, elvégre miben lelné örömét, ha nem ebben?
Számolja a másodperceket…
Egy…
Kettő…
Három…
Sóhajt.
Hol a fenében lehet már a tanár? Ha már képes különórát venni, akkor ne sértse már meg azzal, hogy késik…mert eléggé felpaprikázott hangulatban fog eltelni az egy óra…
Ölébe vesz a pergament, és a pennát a tintába mártja, majd rajzolgatni kezd.

Miscreant kisasszony

*A talár lobogna körülöttem, ha rajtam lenne, de így, bele a nyárba nem vagyok elég öngyilkos típus hozzá. Így csak a cipőm koppan végig a rideg falak között, ahogy felrohanok egy lépcsősort, meg utána még kettőt, becsavarodik egy csigalépcsőn és kibukkanok egy kárpit mögül. Mint a régi szép időkben, akkor is azért választottam a nyaktörőbb, de hosszabb utakat, mert siettem és ez most sincs másképp. Rohanok, hogy még a nyakkendőm is löbög, sötétszürke, mert nem volt kedvem a feketéhez, az ingem meg persze vastag, nehéz, sűrű szövésű anyag, csak hogy megkeserítse az életem, de már közel a cél! Na nem a vetkőzés édes örömét tartogató cél, hanem egyéb örömöket. Most éppen egy odaadóan szkeptikus, a muglik iránt cseppet sem toleráns diáklány okításának örömét tartogatja a nap, amit ugye nem hagyhatok ki az alacsony komfortérzetem miatt. Sanyarú az élet.
Ez lesz az, lassítok, így mire az üres terem ajtajához érek, már csak lendületesen sétálok, nem, nem rohangáltam, mint egy éretlen tizenéves, nem is én voltam, aki nagy titokban lecsúsztam a lépcső korlátján, szerencsére senki nem látta. Megigazítom a csuklóm fojtogató ingujjat, a hátamon keresztben átvetett táska szíját, manapság kényes a fiatalság arra, hogy a tanárnak jó megjelenése legyen. Az én időmben még csüngtünk az előadó szavain, de ahogy a muglik között, úgy a varázsnépeknél se a tudás a mérték már. És még mondják, hogy milyen alávaló népség! Ah, a francot fogok ezen gondolkozni, annyira jó lenne inkább a szobámba zárkózva lazábbra öltözve elnyúlni az ágyon. Vagy akárhol. Leugrani a faluba egy sörre. Egy körre. Bármire.*
-Jó napot kisasszony, elnézést a késésért, de...-*benyitok lendületesen, az ajtó ki is vágódna a kezemből, ha nem fognám a kilincsét, őkisasszonysága az asztalomon széplik, illetve a mindenkori tanár asztalán, esetemben az enyémen. Sóhajtok. Honnan ilyen ismerős ez a jelenség?*
-Na de kisasszony-*becsukom magam mögött az ajtót, a tanári asztalhoz sétálok, lepakolom mellé a táskám.*-Volna szíves a pad ülésre rendeltetett részét használni?-*kérdezem halk méltatlankodással, de kellően óvatosan, hiszen a diáklányoknál sohasem tudhatja az ember...*-Piton professzor feltartott egy pillanatra, éppen abbéli csodálkozásából kifolyólag, hogy kicsikegyed is tanul nálam, mire kénytelen voltam méltatni a tehetségét, amit ő némi kétkedéssel fogadott. Ne okozzon csalódást.
*A kezében tartott lapra pillantok, felvonom a szemöldököm.*
-Tudja, van egy mugli mese, amiben egy magányos kisfiú arra kéri, a pilótát, hogy rajzoljon neki bárányt. Egy ártatlan bárányt. A pilóta nem tud bárányt rajzolni, de mégis megteszi. Egy szomorú mese lesz a végén. Magának mit jelent a bárány?

Lábait előre hátra lóbálja, körmeivel az asztalon dobol, mondhatni, hogy egészen türelmetlen már. Sőt. Kifejezetten ott tart, hogy mindjárt feláll és elhúz innen a büdös fenébe.
Végülis Ő idejében beérkezett, tehát semmilyen büntetést nem lehet kiszabni rá, ha mégsem vesz részt a külön órán. Ha ilyen egyszerű lenne…
Felsóhajt.
Már épp kászálódna le az asztalról, mikor az ajtó hirtelen kitárul és megjelenik a drágalátos professzor.  A belépő nem pont olyan, amilyet várt , és hát a ruháját is tudná kritizálni, de miért tegye ha nem muszáj? Hiszen ha azt nézzük, valamilyen szinten a felnőttekkel szemben mindig is ott volt benne a tisztelet.
Most sincs ez másképp.
Úgy látszik, hogy a professzor megilletődött egy csöppet, mikor meglátta, hogy hol is ül valójában a kis hölgyemény.
Tyana kezében megdermed a penna, egyedül arra képes most koncentrálni, hogy ne vigyorogjon és ne vágjon semmilyen hülye fejet, ami az mostanság már a szokásává vált.
- Jó napot professzor. Tudja…az asztalról mindig jobb a kilátás, és mivel Ön nem volt itt, ezért úgy gondoltam, hogy elidőzök picit itt.
Kedvesen elmosolyodik, de valahogy mégis még mindig egy kígyóra hasonlít, egy nagy kígyóra, ami attól mert nincsenek méregfogai, míg áldozata köré tud tekeredni, hogy összeroppantsa azt. Pont ilyen…igen, óó milyen találó hasonlat.
- Hogy nekem mit jelent a bárány?
Ott marad ahol volt. Az asztalon. Nem mozdul, egyedül fejét fordítja a tanár irányába, s úgy válaszol egy árnyalattal halkabb hangszínen.
- Az ártatlanságot … a született naivitást, a gonosz nélküli lelket, a mérgezetlen almát…
Susogja, hangjába mintha egy kis rekedtes tónus vegyülne. Úgy látszik, hogy ezt is felvette a kis gyűjteményébe az ilyen szituációkhoz.
- De legfőképp az ártatlanságot mind közül…
Előre hajol, majd le, hogy az asztalra tegye a lapot és a pennát. Már úgyis készen van a rajzzal, minek legyen hát az ölében? Nincs értelme.
Nézi az őzbarna szemeket, szinte el is merülne bennük, ha tehetné, valamilyen szinten ugyanis megnyugvást hoznak neki ezek a szép íriszek.
- Mivel foglalkozunk ma professzor úr?
Kérdezi, s közben keresztberakja a lábait, kezét az asztalon nyugtatja. Fejét dacosan felszegi.
- Ugye nem mesékkel szeretné megszerettetni velem ezt a tárgyat? Mert akkor sajnos Piton professzornak igaza lesz. És bizony nem szeretek csalódást okozni senkinek.
Mondja egy kis szempillarebegtetés után, majd egy gyors szökkenéssel a  földön terem, összeszedi holmiját és lepakol az egyik padra. Leül, pennájával kezd játszadozni.

*Ha meg merném fogalmazni a véleményem azt mondhatnám, hogy a kisasszony igencsak nagyvonalúan veszi a tanár-diák kapcsolatot azzal, ahogy a padon ücsörögve válaszolgat. Igen nagyvonalúan és igen bátran. Nem a Griffendélesek hősies bátorságával, hanem a Mardekárosok önmagukba vetett bizalmával, egójával és önteltségével. Mintha magamat látnám. Csak éppen sokkal szebb mellekkel, és ívesebb csípővel. Na meg persze nekem furcsán állna az ilyen hosszúra hagyott haj, a kecses hattyúnyak.*
-Újszerű elmélet, miszerint egy üres teremben bármi kilátás nyílhat, hacsak nem az ablakon túli, feltételezem milliószor megcsodált Tiltott Rengeteges panorámára gondol, Monseiur Hagrid csöppnyi birodalmára-*visszamosolygok az eltévedt bárányra, bár a hölgy mosolya inkább próbál bennem menekülési késztetést ébreszteni, hősiesen nem hagyom magam. Inkább felvonom a szemöldököm és olyan figyelmesen nézek rá, amilyen figyelmesen csak szerény tanári személyemtől telik egy diáklány irányába.
Ártatlanság? Jó vicc kisasszony, igazán. Az ártatlanság nem csak jellemző, de életforma is. Mindenesetre nem hátrálok meg, mellé támaszkodom a padra, komolyan viszonzom a tekintetét, bár a mosolyom marad.*
-Az ártatlanságnak nincsenek szarvai, a naivitás glóriával jár, és mérgezetlen alma is bűnös valahol, hiszen ha hinni lehet a Bibliának, akkor az a tudás maga.
*Tyana elszökken mellettem, a csípőm támasztom háttal a súlyos alkalmasságnak, figyelem, ahogy a pad mögé cuccolja magát. Csak semmi komolykodás, semmi diákos alázat, a tudás iránti odaadó elkötelezettség. Ó igen, ez az óra más, mint egy normális. Itt nem csak azért kell küzdeni, ha a diák befogadja a hallottakat, hanem inkább azért, hogy a diák elfogadja a tanárt. Izgalmas lesz. Mint mindig.*
-Csupa ártatlan dologgal fogunk foglalkozni-*nyugodt hangsúllyal mondom, aztán kurtán felnevetek.* -Oh nem, más vágyam sincs, mint megcáfolni a professzor igazát ne féljen. De mondhatni rendhagyó óránk lesz. A témája, ha fel akarja jegyezni az elviség lesz. Csak így, egyszerűen-*egész belelendülök a mondókámba, a megszállottakra jellemző lelkesedéssel.* -Inkább beszélgetni fogok magával arról, hogy milyen elvek és gondolatok mozgatják varázstalan embertársainkat a mindennapokban és a rendkívüli történelmi események idején. Elvégre nekik nem áll a rendelkezésükre a mindent könnyedén elsikáló varázserő, egészen más szempontból kell érzékelniük az életet.

- Tudja … attól mert üres a terem, nos a tanári asztal mindig is ad egy olyan érzést, amitől sokkal szebb az előttem elterülő helyiség … Ön sosem érezte így professzor?
Immáron a padból válaszolgat, miközben szép szemeivel egyenesen a tanár tekintetét keresi.
- Mi történik akkor ha az ártatlanságnak néhanapján mégis szarva nő…? Ha nem önszántából, de mégis megtörténik? Elítélendő?
Könyökére támaszkodik s kissé megdől előre, fejét oldalra hajtja, valahogy szimplán a helyzet adja, hogy így tegyen. Szép pillái néhányszor összefonódnak, ahogy pislog egyet-egyet.
- S mi történik akkor, ha glóriát már összetörték, de a naivitás rendületlen?
Ismét elmosolyodik. A kérdések a maguk nemében egyszerűek, de vajon Alex is így gondolja majd?
- De ha az alma sem ártatlan már, akkor innentől kezdve amiről beszélgetni fogunk a professzor úrral, nos az alapvetően nem lehet bűntelen…ugye így van?
Belemártja a tintába a pennát, majd lassan írni kezd egy új pergamenre. Nem pont azt, amit a Professzor kért.

„Elvekkel, vagy elvek nélkül?”

Mikor ezzel végez ismét felnéz, de valamiért már nem mosolyog, inkább csak szép mélytengeri íriszei csillognak megállíthatatlanul.
- Mit lehet akkor tenni, ha már nincsenek elvei valakinek? Ha már az alapvető elvek sincsenek meg benne?
Úgy helyezkedik a padban, hogy lábai oldalra lógjanak, és keresztezi őket. Tényleg érdekli a válasz ezekre a kérdésekre.
- Vagy inkább célszerű ha azt kérdezem, hogy mi az az elv, ami már létszükség?
Úgy látszik, hogy nem kérdez többet, inkább tényleg figyelmesen nézi  a tanárt, hogy mégis hogyan reagál ezekre a kérdésekre. Látni akarja az összes rezdülését, hisz szavai lehet, hogy nem igazak, de a testbeszéd sose hazudik.
Elvek…
Valakinek az az elve, hogy sohasem hazudik…valakinek pedig, hogy hazugság nélkül nem megy semmire.
„Minden egyes új nap új hazugságok garmadával köszönt be, de mind közül azok a legrosszabbak, amiket magunknak mondogatunk elalvás előtt. Amiket belesuttogunk a sötétbe, próbálván meggyőzni magunkat, hogy boldogok vagyunk, hogy ő boldog, hogy megváltozhatunk, vagy hogy ő változtat a döntésén, azzal hitegetjük magunkat, hogy képesek vagyunk együtt élni a bűneinkkel, vagy hogy képesek vagyunk ő nélküle élni. Igen minden este elalvás előtt hazudunk saját magunknak kétségbeesetten és elszántan remélve, hogy mire jő a reggel minden valóra, válik.”

Miscreant kisasszony

-Nem kisasszony-*mosolygok rá.* -A tanári asztal hatalmi jelkép. Még soha nem éreztem késztetést arra, hogy visszaélve a hatalmammal diadalmas hadvezérként pillantsak végig a diákságon.
*Kinyitom a táskám, kék, csíkos, spiráltalan muglifüzetet emelek ki, és rakom magam mellé a padra. Jómagam állva maradok, mert az a halál, ha egy tanár leül. Egy órát mindenki kibír a saját lábán, ide-oda támaszkodva, sétálgatva. Mindazonáltal viszonzom a pillantását közvetlenül, többek között azért is, hogy elkapjam azt a kis borzadó csírát a tekintetében, ami az aranyvérű ifjakra tipikusan jellemző, amikor előkapok egy ilyen füzetet.
Érdekes, hogy milyen különbözőek is az emberek. A diákok meg pláne. Tyana kisasszony pedig különösen különbözik a tapasztalataimtól, valahogy nem tudok szabadulni attól a nyugtalanító érzéstől, hogy vigyázzak a torkomra, mielőtt egy a tüneményes szépségű lány úgy dönt, hogy eleget járattam a szám, és esetleg belém mar.*
-Az ártatlanság kisasszony, csak egy átmeneti állapot. Nincs benne állandóság. Elveszíti mindenki, amikor kinőnek a szarvai. Az ártatlanság elveszik, a szentség megfakul, a naivitás pedig képmutatássá korcsul és bizonyítéka lesz a személy életképtelenségének.
*Nyíltan a szemébe mosolygok, biccentek.*
-Helyesen következtet. Boldogok a tudatlanok. A tudatlanok ártatlanok, nézze csak meg az állatokat. Mit róhatna fel nekik? Azonban a tudás, mint olyan eleven nem lehet ártalmatlan. Minden tudás felhasználható valamire, illetve valaki ellen, mellett és a többi-*a tanári padnak dőlök, innen látom, hogy mit ír, lágyan csigázó fürtjei is szép panorámában vannak, finom metszésű arcából úgy pillant fel rám, mintha érdekelné, amit mondok. Le vagyok nyűgözve. Vajon hány kolléga mondhatja el magáról ugyanezt? Ahogy elnézem azonban a címet, a kisasszonynak határozott elképzelései vannak arról, hogy miről akar beszélgetni velem, és ez nem feltétlenül érint olyan témákat, mint muglik, vagy éppen varázslók.*
-Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak mindenekelőtt tudnom kéne, hogy milyen elvekre gondolt. Olyan nincs, hogy valakinek nincsenek elvei. A gátlástalanság is egy elvtípus lehet. Szabadelv típus-*roppant figyelmesen viszonzom a pillantását, szórakozottan dobolok a füzetemen.*-Létszükség… érdekes kérdés. Szoktuk mondani, hogy vannak emberek, akik elvből nem tesznek meg ezt, azt amazt. Ezzel szemben úgy vélem egyéne válogatja meg, hogy kinek milyen mozgatórugókra van szüksége az életben.

Szórakozottan forgatja ujjai között a vékony pennát, s közben a professzorra figyel.
Elvek…elvek, amik tönkretehetnek egy életet, s amik a mennyekbe röpíthetnek bizonyos személyeket. Elvek, elvek…
Ő már rég feladott minden elvet, kivéve kettőt. Az aranyvér tiszteletét, és, hogy soha nem fogja hagyni, hogy eltapossák ebben az életben.
- Szóval önnek ez az egyik elve? Hogy sosem él vissza a hatalmával? S ha szükség van rá mit tesz professzor?
Elvigyorodik, pimaszul még egy másodpercig legelteti a szemét a másikon, majd újra a pergamenre függeszti azt.
Legközelebb már csak akkor tekint fel, mikor a tanár a muglifüzetet veszi elő. A lélegzete benn akad, szemében szemrehányás csillog, amolyan miért pont előttem teszi ezt…
- S ha valaki nem képes arra, hogy szarvakat növesszen? Ha valaki a születésétől kezdve arra van ítélve, hogy angyal maradjon? Hisz ebben professzor úr? Abban, hogy vannak mágusok, akik bármit is élnek át az életben, lelkük megmarad tisztának és romlatlannak? Hogy ugyanúgy képesek a világra tekinteni, mint a szörnyűségek előtt?
Elgondolkozik, legyűri a késztetést, hogy kacagásban törjön ki, és folytatja a gondolatmenetét.
- De hisz … az állatok is tudnak … tudják, hogy kell szeretni, tudják hol kell élelmet szerezni, tudnak párt választani, tudnak együtt lenni, s még ha nem is élvezik úgy, mint az emberek attól még megteszik…és mi ez ha nem tudás? Hisz ez nem ösztön..ösztönből nem lehet szeretni, ölni …

Ahhoz, hogy erre a kérdésre válaszolni tudjak mindenekelőtt tudnom kéne, hogy milyen elvekre gondolt. Olyan nincs, hogy valakinek nincsenek elvei. A gátlástalanság is egy elvtípus lehet. Szabadelv típus.

- És a tanár úrnak, mik az elvei? Mi az az egy amit soha nem lépne át? Amit soha nem …hágna át…?
Az utolsó szónál kissé halkabbra veszi a mondandóját, de töretlenül viszonozza a tanár összes pillantását. Fejét megtámasztja a tenyerén, és úgy néz előre, egyenesen a professzor szemeibe.
- Létszükség … mi az-az elv, ami már-már az életben maradásunkhoz kell? Ami legalább annyira fontos mint a levegő? Az oxigén?
Szabad kezével leteszi a pennát, és fejét az ablak felé fordítja. Nincs több kérdése. Egyelőre nincs.

Miscreant kisasszony

*Ha jellemzést kéne írnom a kisasszonyról, akkor aligha kerülnének bele azok a semmitmondó szavak, hogy: félénk, halk(pedig nem emeli fel a hangját), jellegtelen, visszahúzódó, pedáns, stréber. Nem az a tipikusan tanárok gyöngye alkat. Kíváncsi vagyok, ezt a stílust hogyan honorálják a kollégák, kolleginák, de per pillanat nekem kell kezdeni vele valamit. Félreértés ne essék, semmi bajom az ifjú Mardekárossal, ezt mindenekelőtt magammal kell tisztáznom, csak olyan érdekesen érzem magam a társaságában. Mintha én nem egy tanár lennék, egy eszköz a tudáshoz, hanem egy potenciális zsákmányállat, amit körül kell szimatolni, meg kell nyalogatni, és amikor elérte a kellő adrenalinszintet… na ebből elég. Belemegyek a játékába, de nem képzelem tovább!*
-Így van kisasszony. Elvem, hogy nem élek vissza a helyzetemmel és nincs olyan ok, ami miatt ezt megtenném. Minden szituációban csak emberként nyilvánulnék meg, nem pedig, mint tanár, elvégre a tanárság az csak egy titulus, ami csak tanóra keretén belül ér valamit-*azt hiszem ez így elég korrekt volt, sokkal korrektebb annál, amilyen vigyor a szám szélére biggyedt, amikor a kisasszony felpillantott a füzetem láttán, imádtam azt az édesen dühös szemhunyorítást, azt a megránduló kis izmot szájszélben. Rombolnám magamról az összképet direkt? Dehogy, csak a saját szememben fényezem magam, és különben is. A kisasszony körül forog a világ fele ahogy elnézem, egy kicsit talán megbocsájtja a különcködést.*
-Úgy vélem, ez csak akarás kérdése. Akaraterő, személyes elhatározás. Semmi köze az elvekhez. Mindenki maga dönti el, hogy hogyan viszonyul a világhoz. Akik úgy döntenek, hogy ők hősök lesznek, lovagok, tündérek, tündökletesen őszinték és pazarul nagyvonalúak, azok mindig is azon lesznek. Ellenben az ellenkező végletben hiába cirógatja az élet azt, aki eldöntötte, hogy ő semminek sem hajlandó örülni, ő maga a gonosz, a rosszindulat. Ez csak és kizárólag elhatározás kérdése. Persze vannak emberek, akiket meghurcolnak, bántanak, és ennek következtében megváltoznak, de kérem, ez esetben saját maguknak fordítanak hátat és nem is voltak soha igazán önmaguk-*úgy belendülök a szavak közé, mintha nem lenne megállás. Olyan hangsúllyal mondom neki, mintha még a feltételezés is bántana. Fogalmam sincs minket a feltételezése, de nem zaklatom magam a megfejtésekkel, se időm, se energiám.*
-Elnézést, egy kicsit elragadtattam magam-*pont, ennyi. Ezért jó felnőttnek lenni, nem tartozom magyarázattal, csak amennyit az udvariasság megkíván. Elmosolyodom a kérdésre.*
-Meg kell cáfoljam kisasszony. Szeretni, ölni csak és kizárólag ösztönből lehet. A tudat, a tudás nem arra való, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Az ösztönök vezérlik az emberek ezen tetteit is, csak nagy kérdés, hogy vajon a tudat engedi-e kibontakozni az ösztönöket-*olyképpen játszok a szavakkal, mintha bárkit is érdekelne a véleményem a témában, de biztos vannak okos könyvek, amik már százszor lerágták a témakört, kár, hogy nem olvastam őket. Szinte kár.*
-Az én elveim olyan zavarosak, hogy meg se nevezem őket. Jobbára a körülményektől teszem függővé, hogy mit reagálok-*rázom le a kérdését hidegen, már-már csattanósan, hogy ne mélyedjünk nagyon el bennem.* -Nincs olyan, hogy létszükség. Az elvek arra valók, hogy szabályozzanak, nem azért, hogy működtessenek.

Hallgatja, már a szemei lecsukódóban vannak, nem hitte volna, hogy ilyen nehezen telik el az óra, sőt…a felét fel sem fogja annak, amit a tanár mond. Pedig igyekszik tényleg igyekszik, de úgy látszik, hogy most a szándék semmit sem ér. Gondolatai valahol egészen máshol járnak, például ha a prof nem késett volna, akkor már rég a frissen érkezett ruháit próbálgathatná a hálókörletükben.
Már biztosan ott vannak, becsomagolva, dobozban, masnival a tetejükön….hogy mit rendelt? Háát…rendelt egy kardigánt, egy piros selyemblúzt, egy fekete kisruhát, és 5 pár cipőt. Mindegyik tűsarkú a változatosság kedvéért.
Az egyikhez a piros köröm megy majd, a másikhoz a zöld, na de a nyakláncokról se feledkezzünk meg. Hmm..az egyikhez a kanárisárga nyakék megy, a másikhoz az okkersárga.
Halkan sóhajt egyet, ahogy a tanár belelendül a mondanivalójába.
A születésnapi partija se lesz semmi… vajon melyik tűsarkút vegye majd fel? A lilát, a masnis feketét, vagy épp a bíbor szalagosat?
A 8 centiset vagy a 12 centiset? Még jó, hogy kicsi és hatalmas nincs …
Fejét megtámasztja, szemei már csukódnak, igen nagy erőfeszítésébe kerül, hogy nyitva tudja tartani, ezért óvatosan belecsíp az ujjába, de valahogy még ettől az apró erőszaktól is szinte könnybe lábad a szeme. Ha itt végzett biztosan a pihe-puha kis ágyában fog landolni.
- Véleményem szerint az elvek nem szabályok … az elvek nem szabályok … valami sokkal több annál, hisz a szabályok arra vannak, hogy megszegjük őket ….és akkor az elvek? Az elv azért elv, hogy ne szegjük meg …
Ásít egy hatalmasat, és csak akkor esik le neki, hogy mit tett, mikor majdnem bekapja a tanár fejét 3 méterről.
- Öhm…elnézést. Tudja elég fáradt vagyok, hosszú volt az éjszakám.
Pislog párat, próbál rájönni, hogy hol is vesztette el a fonalat, majd inkább a pergamen fölé hajol, belemártja a pennát a tintába és írni kezd.

Szeretni, ölni csak és kizárólag ösztönből lehet. A tudat, a tudás nem arra való, hogy ilyen dolgokkal foglalkozzon. Az ösztönök vezérlik az emberek ezen tetteit is, csak nagy kérdés, hogy vajon a tudat engedi-e kibontakozni az ösztönöket…

- De akkor Ön most ezzel azt mondja, hogy ha én szeretek valakit ,azt ösztönből teszem? Szerintem nem… ez nem lehet ösztön, hiszen én válogatom meg, hogy ki az aki eléri ezt nálam….
Elvigyorodik, de már nem keresi a tanár tekintetét. Kissé felemeli szemöldökét, mikor a professzor ridegebb stílusban kezd  beszélni vele.
- Elnézést ha kényelmetlen témát hoztam fel…

Miscreant kisasszony

-Az emberek lépten-nyomon hűtlenek az elveikhez, megszegik az ígéreteiket, áthágják a szabályokat. Mivel ezeket mind-mint meg lehet szegni, tehát arra valóak, hogy korlátozzanak. Ez az elvek feladata is. Három módon szabályoznak, de akkor is csak szabályoznak, ha ezt nem esik jól tudomásul venni.
*Elvégre az ember szabad lény. Szereti azt hinni, hogy szabad. Szeretné azt hinni, hogy szabad. De hogy kerülünk megint a filozófiához? És minek? Hát, ha már egyszer kérdezett, én válaszoltam, tanul belőle, vagy nem, az ő lelkén szárad. Mindenesetre nem úgy néz ki, mint aki nagyon befogadó lenne. Sőt. Inkább határozottan passzív. Holott az előbb még milyen kis lelkes volt. Ennyi volna a nagy mardekár bűbájoslány? Már alszik is? Furcsa. Bár az is különös valahol, hogy ilyen órára jelentkezett, de akkor már figyeljen. Elhúzom a szám.*
-Nem tesz semmit kisasszony, a kíváncsiság nem bűn-*hm, mintha nem is olyan régen ezt már mondtam volna egyszer. Ismétlem magam. Vagy az élet ismétli önmagát. Elvégre én nem tévedek. Vagy csak ritkán.*
-Örülök, hogy leírta-*biccentek, füzetemre nem lesz szükségem úgy érzem.* -A válaszára pedig… ha szeret valakit, azt nem tudja megválogatni. Azt tudja szabályozni, hogy kivel kedves érdekből, kivel van együtt, de ha valakit megszeret, akkor teljesen mindegy a tudatos választás-*biccentek.* -Mindazonáltal úgy látom, hogy a kisasszony fáradt. Ha gondolja folytassuk holnap-*vissza is lépek a cuccaimhoz. Rövid kör.*

Furcsa érzés, talán kissé dühítő tudomásul venni, hogy a módszerek, amik mindenki másnál makulátlanul működnek, és játszi könnyedséggel csavarok velük bárkit az ujjaim köré, azok itt most kudarcot vallanak, és itt egy lány, aki alapjaiban rengeti meg az egészet. Letty kissé máshogy reagál, mondjuk úgy, hogy nincs ínyére a „határok” feszegetése, és dacosan ellenáll minden kis akciónak amit elkövetek ellene. Ez sok-sok kérdést állít. Vajon miért? Ezzel cukkol, és ez egy újabb idegtépő játék csupán, vagy valódi félelem, és beijedt, nem mer tovább menni? Minél hevesebb az ellenállás, annál élvezetesebb a „játék”. Így ha direkt csinálja, pont ezzel a céllal, akkor nagyon ügyes, és piros pontot érdemel, de ha tényleg csak berezelt, és ennyi a tűrőképessége, akkor elég kellemetlen helyzetbe került szegényke, ugyanis rég eljátszotta már a visszavonulási esélyeit. Talán direkt, és ő is élvezi, hogy az én kezemben van, vagy csak túl vétlen volt, és most megijedt a folytatástól. Szavai nem tükröznek félelmet, mégis lerí róla, hogy kétségei támadtak. Tovább dacoskodik, gőgösen ellenáll, nem enged többet... De így csak még finomabb falat. Felkelti bennem, hogy csak azért is elérjem, befejezzem amit elkezdtem, és mindenkinél végigvittem, gond nélkül. Csakhogy ő más... legfeljebb tovább kell kicsit küzdenem. Amíg mások csak a gyalogjaim voltak a sakktáblán, ő minimum a királynő! De eltökélt vagyok, átjutok a védfalon, és bezárul a csapda, amit állítottam. Megkapom, és az enyém lesz, ha belehalok is...

A szám résnyire nyílik, ajkaim eltávolodnak egymástól, mintha hüledeznék, vagy nem kapnék levegőt, és gyors levegővételre nyílna a szám, vagy egyszerűen csak szólni szeretnék, de most egyik sem... Szememmel enyhén az övébe hunyorgok, úgy esek gondolkodóba. Mintha valami nagy áttörést értem volna el éppen, ebben a pillanatban, és a meglepődöttség csendje száll le rám erre a kis időre amíg eltűnődöm rajta. Összeraktam a mozaikdarabkákat, tisztán összeállt a kép előttem.
-Szóval a szép kis álcád csak egy gyáva kislányt rejtett? -szavaim félhangosan morajlanak, arcomon pedig egy szomorú mosoly kap helyet. Hangom lesajnáló, igyekszem vele a szavaim jó mélyen a lány fejébe vésni, hogy egyből tudatosuljanak, és kiváltsák a megfelelő hatásukat. Holott, tudom, hogy ő is épp ugyanúgy akarja, és továbbmenne, csak épp talán a büszkeség, az aranyvérű gőgösség, ez a halhatatlan győzni akarás, az ellentmondás tartja vissza, irányítani akar, vagy még mindig lehet, hogy egyszerűen csak fél, de ez az amit a legkevésbé hiszek. Azért megpróbálom beleplántálni a második verziót, tudom, hogy ezzel fogok nála célt érni, és teszek még egy próbát.

Kivehetetlen szándékkal engedek a szorításon, kéjjel szívom be a lény reszketeg sóhaját, mintha ebből táplálkoznék. Sikerült ráijesztenem, tudatosítanom vele, hogy a hibáknak ára van a mi kis körtáncunkban. Kapott egy megrovást, amiért rossz mozdulatot tett, és most korrigálnia kell ezt a kis kellemetlenséget. Mégiscsak új fejezetbe kezdtünk, és ez sokkalta izgalmasabbnak ígérkezik, szinte csorog a nyálam a sorok után, hogyan folytatódik a mi kis történetünk. Körülöttünk már egy egész csapat sorjázott fel, persze szolidan, s csak félvárról vetnek néhány pillantást az eseményekre, azért nyilvánvaló, hogy mi kötjük le a figyelmüket. Egy tanár már nem tűrne el minket ilyen békésen, de a büntetőmunka sem riaszt vissza, hogy a roxfort diákjai szeme láttára pajzánkodjunk, ettől olyan jó ez az egész. A kockázat csak fokozza az izgalmakat.
-Ugyan-ugyan -dünnyögöm elégedetten, ahogy visszaeresztem a hűvös padlóra.
-Te őrültebb vagy, mint én, édes! Lehet, hogy jól csókolsz, de az még nem minden... -szavaim lassan, és keserűen nyúlnak el, és némi sajnálatot érzékeltetnek- Az igazi erények nem egy csókban mutatkoznak meg -ahogy fojtatom, kezem lassan a szakadt ing alá nyúl és a hasára csúszik, finoman érinti a tiszta, fehér bőrét. Már mohón lakmároznék a zsákmányból, de most élvezetesebb kicsit elszórakozni vele, kíváncsi vagyok, hogyan reagál a bujtatott szemrehányásomra. Lágyan elmosolyodom, ahogy bekövetkezik a természetes reakció, és a nem várt érintésre megriad kicsit,  levegőt vesz, a gyomra összeszűkül, lesüllyed, de én szemtelenül követem és elhelyezem rajta a tenyerem. -Gyémánt vagy, csak épp csiszolatlan. Ha őrült lennék, kihasználnám ezt a gyermeki tapasztalatlanságot, de most nincs ilyen kedvem és nem vagyok „őrült”. -folytatom nyájasan, a fülébe suttogva, és remélem, hogy szíven ütötte a véleményem. Elhitethetem vele, hogy talán tévedtem, és túl gyermeteg, csupán a bájaival tetszik érett nőnek, és szépen lobogtatja természetes álcáját a férfiak előtt, ám amikor a tettek mezejére kéne lépni, túl gyenge, és tapasztalatlan még hozzá.
-De nem ismerlek! -vágom rá magasabb hangon, ahogy visszatérek hozzá, s csak pár milliméter választ el tőle. Nem félek, hogy a szavaim által keltett indulatokat esetleg rajtam vezeti le, sőt örülnék neki, ha bizonyítaná az ellenkezőjét. Bizonyítaná azt, amit nem is kell bizonyítani.
-Nem akarok vaktában ítélni. Nem szeretek valótlant állítani, az nem az én stílusom. Csak egy feltevés volt, hát győzz meg az ellenkezőjéről, ha nem akarsz újabb strigula lenni a tetemes gyűjteményemben! -szavaim végén gonosz fény csillan a szememben, és hideg vonásaim is egy tüzes mosolyban tűnnek el. Megcsókolom, mielőtt bármit is mondhatna, de olyan lendülettel, és hévvel, mintha ez lenne az utolsó, mielőtt elválunk. Mohón falom a nedves, puha ajkakat, mintha isteni ambróziát habzsolnék, nehezen akarom elengedni, de végül megteszem.
-Bizonyíts! -lihegem- És hallhatod az ajánlatom. -felállok, és húzom magammal az éterikus testet, amely jön velem, nem sok választása van, talpra állítom. A mozdulat közben felkapom a pálcám, Lettyt magammal hátnak fordítom, ahogy pördítek egyet rajta a sarka körül, majd szorosan magamhoz vonom, és úgy állok mögötte, mint amikor először kóstolgattuk egymást a folyón. Az egyik kezemmel erősen átfonom, a másikkal pedig a pálcát nyomom az állához, és szótlanul utasítom, hogy kövesse a mozdulataim, különben a fegyver lesújt. Lélegzetem tompán cseng a fülébe, ahogy haladunk, de nem árulom el, merre, ez titok marad, amíg oda nem érünk. Néhány hajtincse a szemembe rebben, de nem foglalkozom vele, tovább vezetem, még ha ellenáll is.

Egy teremhez érünk, amely a nap ezen szakaszában remélhetőleg teljesen üres. Elmormolok egy zárnyitó bűbájt, mire egy halk kattanás jelzi, hogy sikerrel jártam. Benyitok, és Lettyt magam előtt egy határozott mozdulattal lököm a helyiségbe, majd én is követem, az ajtó pedig bezárul mögöttünk.
-Csak mi vagyunk ... -tudatosítom vele a lehető legalapvetőbb dolgot, ahogy tekintetem körbejár a teremben. Körbesétálok, el az ódon tanáriasztal előtt. Kezemet lassan végighúzom a fedőlapon, és magamhoz emelve, méltatlankodva morzsolgatom a port a mutató és hüvelykujjam között- bár, nekem jobban tetszett a folyosó, kifejezetten élveztem a nyilvánosságot, te mintha némiképp feszélyezett lettél volna. Nemdebár? -mosolyodom el kacérul, ahogy megkerülve a bútort ismét megközelítem.

- Nekem nincsenek álcáim Gary. – biccenti félre a fejét. Egy cseppet olyan érzése van, mintha arcon ütötték volna, de csak a pillanat töredékére. Aztán már el is múlik. Neki nincs mit takargatnia, sem pedig bizonyítania. Minden úgy, ott, és akkor fog történni, ahogy Ő akarja, mert ha nem, könnyen kiszabadulhat belőle a kígyó, aki harap mindent, és mindenkit, aki a közelébe kerül. Azt pedig… senki nem szeretné.
Ártatlanul szemléli a kisebbfajta nézőközönséget, olykor-olykor aprót mozdít a plafon felé a szemeivel, jelezve neki, hogy itt Ő a kiszolgáltatott, szegény, kicsi lány, akit bánt a csúnya nagy Gary Fitzroy. Persze. Mintha nem élvezné.
Szereti a kockázatot. A nyílt játszmákat pedig még ennél is jobban. Nem elég, hogy az iskola folyosóján művelik mindazt, amit inkább egy csukott ajtó mögött kellene, de még tetézik is a lebukás esélyeit. A szeme sarkából látta, hogy az egyik kislány szája elnyílt, amikor a pálcáik is előkerültek. Ha egy cseppet komorabban viselkednek, még riasztottak volna valakit, aki egy világraszóló párbaj helyett két merész mardekárost látott volna bájosan egymásba gabalyodva.
Páratlan látvány lett volna, már csak az a kérdés, hogy vajon előbb büntetőmunkára küldték volna őket, vagy Pitonhoz elbeszélgetésre. Vagy a „kellemest” a „hasznossal” összekötni, és abban a pillanatban, hogy a házfejük meghallja, miért mennek büntetőmunkára, behívatja magához a két csintalan kisdiákot. Micsoda szerencse…
Igazán kedvelte Pitont, de nem akkor, ha épp valami rosszat csinált. A mostani helyzet pedig enyhén sem nevezhető rossznak, s bár a megfelelő jelzőt épp nem találja, biztos benne, hogy az esetlegesen kiérkező tanárnak rögtön eszébe jutna.
-Nem… vagyok… őrült. – nyögi nehézkesen. Meglehetősen nehezére esik a szerepére koncentrálni, amikor élvezi. Élvezi a puha tenyér melegét a hasán, Gary tisztán kivehető lüktető szívét, az erek vad táncát a karjaiban, és az apró kis kisüléseket a sejtjeiben. - Még jó, hogy nem ismersz. Hisz ki tudja, mikor akarom felfedni a valódi énem, ha ez szerinted csupán egy maszk? – suttogja, miközben megpróbálja felnyomni magát, hogy az arcuk alig legyen pár centi távolságra. Meg akarja őrjíteni a fiút. El akarja venni a maradék eszét is, hogy bebizonyíthassa, Ő mindenki felett képes győzni. Azért, hogy a tudtára adhassa, elveszett amikor majd megpróbálja komolyabbra fordítani a játékukat. Abban a pillanatban árulja el magát, amint a lehető legmesszebbre akar elmenni vele. És ha talán meg is kaphatja, még akkor is képes lesz győzelemtől mámorosan az ajkai közé susogni, mennyire könnyen ért el nála mindent…
De remeg. Alig érezhetően, de megremeg. Nem azért, mert fél, azt már épp elégszer bizonyította, hanem azért mert nem akarja, hogy újabb pont legyen a falon. Egyszer megfogadta, és a szavához azóta is sikerült tartania magát. Ez alól a mostani alkalom sem lesz kivétel. Nem szabad, hogy kivétel legyen.
Mielőtt válaszolhatna Gary megcsókolja, és kitöröl minden eddigi gondolatot az agyából. Szinte hihetetlennek tartja, hogy képes egyetlen mozdulattal, vagy tettel megbabonázni. Merlinre mit nem adna érte, ha ugyanezt éreztetné Ő a fiúval. Talán bármit. Még az apjának is engedelmeskedne érte.
Úgy csókol vissza, mintha soha nem csókolhatta volna igazán. Mohó, játékos, és mégis vad, és visszahúzódó. Az ellentétek embere. A titokzatosság tökéletes, eleven jelensége. Ennek pedig így is kell maradnia. Ha a szerencse is mellé pártol, a mardekáros nem menekülhet tőle.
Megszállottként kap Gary ajkai után, amikor felrántja, és maga elé perdíti. Amint megérzi a pálcát az állánál, az arca elkomorul.
- Már megint kezded? Bizonyítsak persze, hogy utána elkönyvelhesd, én is megvoltam? – csúszik ki a száján, de már menetel is előre, amerre vezetik. Igazán nincs ínyére, hogy az az átkos fadarab újra a bőréhez ért, de nincs más választása. Ha előhúzza a sajátját, és párbajozni kezdenek, oda a játékhangulat, és a félkész terve is. nem utolsó sorban pedig Gary is. Azt pedig nem engedheti meg magának. Nem, mert akarja, úgy, ahogy senki mást még előtte. A talárja alig rebben meg, ahogy halad, tökéletesen körbeöleli a testét, bőven eltakarva a szakadt inget. Amint lesz rá módja meg kell bűvölnie…
Hirtelen egy rántást érez a karján, ami arra készteti, hogy felemelje a térdét, és alaposan ágyékon rúgja a mögötte állót, de valami visszatartja.
Megtántorodva esik be az ajtón, nem is kell hallania a tárgyilagos hangot, hogy tudja: egyedül vannak, és ha rajta múlik, a teremből egyetlen hang sem fog kiszűrődni.
Mosolyogva veszi elő a pálcáját, jól láthatóan, ezzel is jelzi, hogy nincs hátsó szándéka, majd maga felé fordítja, és elmormolja a varázsigét. Elégedetten sóhajt fel, amikor látja, hogy a szakadt ingnek nyoma sincs, teljesen olyan hatást kelt, mintha új lenne, és frissen vasalt.
Amíg Gary körbesétál a teremben, komótosan ül fel a pad tetejére, és eloldja a nyakánál a talárt. A finom anyag hangtalanul siklik az asztallapra. Laetitia félrebiccenti a fejét, és szép szemeit a másikéba fúrja. Amint a fiú felé indul, leugrik a padról, és sebes léptekkel közelít felé. Ha eléri, és a másik hagyja, előrenyújtja a balját, és a falhoz vezeti. A kis döccenésre szemtelenül elvigyorodik.
- Ugye bezártad az ajtót? – susogja néhány milliméterre Gary ajkaitól. A pálcáját kiveszi a kezéből, félrehajítja, majd eloldja a zöldszegélyes talárját, és a száját körbenyalva nézi, ahogy az a föld felé csúszik. Ha leért, újból megemeli a fejét, és épphogy súrolja a másik puha párnáit. – Szóval... Mi az ajánlatod Gary? – kérdezi ugyanolyan távolról. Eközben a jobb kezét a fiú nyaka köré fonja, és a bal vádlijával óvatosan siklik felfelé a bokájától. Amint eléri a derekát, átkulcsolva kapaszkodik meg. A lábára pillant, majd vissza a háztársára, és kajánul elmosolyodik.
- Ugye nem kell bizonyítani azt, ami nyilvánvaló? – teszi fel a kérdést. Már megint kétértelműen. Elvégre Ő Laetitia Morrison. Hogy lehetne meghazudtolnia önmagát?...

A hajtóvadászat édes íze, illetve, sokkal inkább keserédes. Nem egy hálás szórakozás, de ahogy nem foglalkozunk azzal, miként végeztek a tányérunkra kerülő állattal, úgy én sem törődök vele, milyen érzéseket, fájdalmakat keltek, esetleg tönkreteszem a rózsaszín, tökéletes gyerekkorukat, és többé már nem bíznak meg egy férfiban sem. Szinte ebből táplálkozom. Túlságosan tudatlanok, és naivak ahhoz, hogy felfedezzék a veszélyt, képesek lennének mindenre, a szó szoros értelmében. De milyen játék az, ahol az ellenfeleid örömmel hányják magukat kardélre, csak hogy győzhess? Pokolian unalmas... mindig ugyan azt az utat végigjárni. Nem látnak át az üres fogadkozáson, jól felvillanyozódnak, odaadnák mindenüket egy csókért, egy érintésért, s én megadom nekik, hogy aztán szomorú szeretettel porig romboljam az önbecsülésüket. Milyen keserű sors... A dalnak gyorsan véget ér, a szánalmas zokogásuk pedig már-már zene füleimnek. A szőke hercegből sec perc alatt válik talán még a Sötét Nagyúrnál is utáltabb ellenség, akit így is úgy is imádni fognak... az ambivalencia legtökéletesebb példázata vagyok. Mintha egy film kockái forognának le előttem százszor, újra és újra...

Borús csend ül a komótos hangulatú üres terem falaira. Célzatosan fokozom a feszültséget, vagy talán még én is emésztem az új helyzetet, így hát csak zavarba ejtően hallgatok, a pálcám pedig fenyegetően forgatom ujjaim között. Tenyerem lassan kúszik végig az elnyűtt bútor felületén, szinte elhagyom magam mögött, ahogy haladok, és jön utánam akaratlanul, majd az ívelt saroknál elválik a felülettől. Lépteimmel ráérősen járom körbe a tanári birtokban lévő bútorzatot. Lettyre most ügyet sem vetek, mintha ott sem lenne, csak a távolba révedve nézek végig a nebulók padjainak sorai közt, akár egy szigorú tanár, aki árgus szemmel vizslat a puskázók után. Tekintetemmel alaposan végigjárom a helyiséget, mintha kutatnék valami után, de nyilvánvaló hogy nincs itt senki, csak mi... Szenvedéseink színhelye most igazi játszótérré avanzsál. Használjuk ki... Ha igazán perverz lennék, úgy képzelném, én egy tanár vagyok, ő pedig egy csíntalan tanítványom, aki rossz volt az órámon, ezért most büntetőmunkára hívattam, átvitt értelemben, de megdolgozik a botorsága miatt... De mivel már elképzeltem, lehet tényleg betegesebb elmém van az átlagosnál...

Ha akarom, szinte mindent eljátszok, talán már nincs is igazi személyiségem, csak épp olyan vagyok, ami épp kedvemre van, habár egy tanár szerepe lenne az utolsó, amit magamra öltenék, most igazán magasztos lenne. Megízlelni kicsit Piton prof könyörtelen, tekintélyparancsoló pozícióját. Ha tudná, mikre használom fel a személyiségét, örökös beutalót kapnék büntetőre...
Szemem sarkából megpillantom, ahogy Letty szerét ejti egy kis tollászkodásnak. Fölényesen fordulok egyet a sarkamon felé, és jelentőségteljesen méregetem, ahogy az ing szálai egybefonódnak. Milyen felelőtlen voltam, hogy meghagytam neki ezt a lehetőséget.
-Capitulatus! -irányítom rá a tiszafa pálcát, és Piton professzor fennköltes hangszínében ejtem a szót, pont úgy, ahogy azt anno tanította. Vajon örülne, hogy ilyen szép mása vagyok? És annak, hogy épp most „támadtam” rá, illetve fegyvereztem le, az egyik diákját? A helyzet komolyságát egy komolyan veendő keserű mosollyal tetézem, és pimaszul rajta tartom a szigorú pillantásom.
-Ms. Morrison, az óvatlansága az életébe kerülhet! -szólom le hűvösen, a pálca hegyét piszkálgatva. Új szerepem teljes komolysággal öltöm magamra, mintha természetes lenne.
Nem az vagyok aki csupán megfélemlítőlen hadonászik és beszél a levegőbe... Ez már tényleg nem egyszerű évődés és titkon remélem, hogy ezt ő is érti.
A talár kiold a nyakánál, és légiesen a test vonalát követve csúszik le a finom anyag. Ez némileg kárpótló, legalább nem kell majd bíbelődnöm vele.
-Egy következő átok ellen hogyan védené meg magát...? -teszek felé egy lassan kimért lépést, de többre már nincs időm. Leugrik az asztalt tetejéről, majd félelmet nem ismerve gyürkőzik nekem, és taszít a falnak. A pálcát magam mellé félig leemelem, a másik kezemet pedig a derekára csúsztatom.
A meglepődöttségtől csak sebesen hátrálok, és élvezem gyönge karjának agresszív mozdulatát. Ahogy körmei a mellkasomba mélyednek, és tolnak. Meghőkölve, némi csodálattal bámulok íriszeibe, de álcámból mit sem vesztek, s ugyanolyan hűvös komolysággal tűröm a mozdulatsort. A falhoz döccenve halkan felnyögök, majd érzem, hogy a lány kézfeje az enyémre kulcsolódik, de csak a pálcát bűvöli ki belőle, és hamar el is bitorolja, de nem azért, hogy ellenem használja. Játszi könnyedséggel elhajítja. Megbűvöl, elkábít, letaglóz. Mindig mozdulata csodálattal tölt el, mennyi mindent rejteget előlem, és mi mindennel lep meg. Megnyalja a száját. A nedves ajaki láttán egy sóvárgó sóhajtás szakad ki belőlem: -Letty! -nyögöm az ajkai közé, és érzem, ahogy a talárt eloldja a nyakamnál, és az a földre hull. Szinte csak sodródom, és most ő kerít csapdába, foglyul ejt a bájaival, és teljesen elbűvöl. Ám vele ellentétben én ezt csak élvezem, hisz pont ezt akartam elérni.
-Ilyen meggyőző voltam? -súgom mámorosan, lágyan érintve az ajkait, és egyre nagyobb élvezettel lehellek közéjük, mint egy jelzésül mennyire élvezem a kényeztetést. Ahogy lábával átkulcsol én is egyre jobban belefelejtkezek az érintésbe. Alsó ajkát csócsálom, kezem a derekáról lejjebb csúszik, le a combjára, majd a szoknya alatti területre térve kéjesen markolok a hamvas bőrrétegbe. Szabaddá vált kezemet sem hagyom tétlenül. A derekáról a fenekére csúsztatom és úgy szorítom magamhoz, hátulról megtartva.
-Biztos, hogy hallani akarod? -suttogom, elengedve egy pillanatra fogaim közül vöröslő alsó ajkát.
-Veszélyes, és nem egy alkalomra szóló... -pillantok rá egy pillanatra elmélyült csodálattal, némileg figyelmeztető felhanggal hangszálaimon. Várakozóan meredek rá, majd megtöröm a pillanatot, ahogy fordítok egyet rajta, hogy ő kerüljön belülre. Ha engedi, alá nyúlva kissé megemelem, és a falnak nyomva hagyom, hogy a másik lábával is átkulcsolhasson.
-Igen, egy dolog már biztosan nyilvánvaló! -felem ugyanolyan kétértelműen, talán kissé árulkodó mosollyal, ahogy a nyakára térek, és forró csókokkal igyekszem bejárni, miközben borzongató harapásokkal is lecsapok, néha finoman, de olykor durvábban is.

A szeme se rebben, ahogy a pálcája kiugrik a kezéből, és Garynél köt ki. No lám, no lám! Az úri fiúnak nem tetszik, hogy újra ép az inge? Pedig jobb, ha hozzászokik, hogy Őt soha nem fogja ziláltan látni, pláne nem akkor, ha nem egyedül vannak. Az elkényeztetett primadonna ugyanis ad a külsejére. Ennyi a minimum egy olyan nőnél, mint Ő.
- Azt hiszem vállalom, ha olyan „tanárom” lesz, mint maga. – búgja sejtelmesen. Tetszik neki a váltás. A perverz lehetőség, hogy eljátszanak egy újabb színdarabot, ahol Laetitia a rossz kisdiák, és a háztársa a tanár. Milyen ironikus, hogy tényleg vannak ilyenek az iskolában, ha nem is itt, de máshol biztosan…
Micsoda fantázia, egészen belemerülhetne a legkajánabb, és a legdisznóbb képzelgésekbe. De nem. Még nem.
Játszi könnyedséggel oldja le magáról a talárját. Egyrészt mert melege volt, másrészt pedig látni akarta a fiút, ahogy a finom anyag útját követi a szemeivel.
Elmosolyodik. Néha annyira könnyű szót érteni a férfiakkal…
- Pálca nélkül leginkább sehogy. – ugrik le az asztalról. – De higgye el „Uram”, megvannak a magam módszerei. – maga elé nyújtja a kezét, és lassan a falhoz vezeti kettejüket.
Félrebiccentett fejjel, szapora levegővétellel nézi, ahogy Gary hátrál, a szemeiben csodálkozás ül, és még valami, amit egyelőre nem tud meghatározni, hogy a vágy lenne, vagy valami más? Most nem számít. Semmi sem számít. Itt ő parancsol, és ha valami nem lesz a kedve szerint, nem fog habozni mit tegyen.
A döccenés után már leplezni sem óhajtja, milyen céllal történt az iménti kis incidens. Ezúttal Ő fog irányítani, ha törik, ha szakad, és megkapja, amit akar, mindegy, mi az ára. Ha minden kötél szakad, majdcsak kimászik ebből is.. Történtek már rusnyább dolgok, és mégis megúszta a neve csorbítása nélkül. A saját játékát játszhatja, és ez pont a fogára való, akárcsak az előtte álló fiú.
A nyögése elborítja az agyát vörös köddel, kiveszi a pálcát a másik kezéből, elhajítja, majd nekidől, és átkulcsolja a lábával, közben alig érintve a fiú ajkait. Csókolni akar, de nem hagyja, hogy az érzékei elragadhassák, annál élvezetesebb lesz az újraegyesülés íze..
A háztársa száját újabb nyögés hagyja el. Borzong a hangtól, szinte libabőrössé válik a teste. Tudja hogyan kell megőrjíteni, ha akarja, és egy percig sem fog habozni.
Már rég nem érdekli a dicsekvés, a szurka-piszka kis ügyei, most semmi sem számít, csak a pillanat, és a végkimenetel.
Legszívesebben rávetné magát, de nem. Türtőztetnie kell magát. Nem rohanhat fejjel a falnak, bele a sűrűjébe, inkább kéjesen felsóhajt, ahogy a forró levegő a résnyire nyílt ajkain át felmelegíti a feje búbjáig. A levegő szikrázik közöttük, és az apró kisülések csak még jobban megnehezítik a dolgát. Milyen ironikus, hogy az imént azt mondta nincsenek álcái, és most tényleg nem használt fel semmi olyat, amit másokkal.
Már megint mosolyog.
- Nem meggyőző voltál. Inkább határozott. Én pedig kíváncsi lény vagyok, ahogy észrevehetted már. – susogja egészen közelről. Hagyja, hogy harapdálják, ujjai a fiú hajában játszanak, egy-egy nagyobbnál pedig finoman meghúzzák, csak azért, hogy Ő is érezhesse azt a pillanatnyi kis fájdalmat. Puha nyelve olykor-olykor körbejárja a felső ajkát, véletlenül hozzáérve Garyéhez.
Meg se rezzen, amikor a másik ujjai a szoknya alá futnak, és belemarkolnak a bőrébe. – Gary… - sóhajt fel, immáron a másik karját is a zöldszegélyes nyakába akasztja. Muszáj, hogy megtartsa, különben itt olvad el, az pedig csak egyet jelentene a mardekáros szemében, Ő győzött.
Győzelem…
Szaporán szedi a levegőt. Kit érdekel most az a hülye verseny? Ez már rég nem arról szól. Felébredt benne valami. Valami mélyen szunnyadó, aminek nem szabad, hogy gátat szabjon. Nagy elméletekben már régen elveszett, ahogy a többi kis csitri, de legalább a látszatot képes fenntartani. Ez pedig tekintve, hogy lassan csillagokat lát, meglehetősen komoly teljesítmény. Egész büszke lehetne magára, ha épp nem egy vékony pengén táncolna.
Annyival egyszerűbb lenne leállítani magát, megtörni a varázst, kisurranni a karjai közül, felkapni a pálcát, és búcsút inteni, de nem akarja. Még nem.
Ingatag helyzetén gyorsan könnyítenek, ahogy megtartják.
Mennyivel egyszerűbb lenne, ha én lennék belül.. – gondolja kéjsóváran, a pillanatot azonban megtöri a fiú. Ó tényleg, az ajánlat. Egész megfeledkezett róla.
- Ha nem akarnám, nem lennék itt. – biccenti oldalra a fejét. Többre azonban nem jut ideje, mert a kívánsága épp beteljesül.
Szélesen elmosolyodik, és a torkából egy halk nyögés tör a felszínre. Nem szabad elveszteni a fejét. Nem, nem, és nem.
- Akarom? Igen! Furdal a kíváncsiság. Tudod hogy szeretem a veszélyt…
Szereti? Inkább imádja. Már rég kikeveredhetett volna a magánéleti zűrből, ami a sötét kis titkait illeti. Gary nem tudja kivel kezdett. Sőt. Fogalmazhatna úgy is, hogy fogalma sincs, mi az igazi veszély. Jelen pillanatban maga a lány. Egy halálfaló lánya, van ennél sokkal veszélyesebb számára? Kizárt. Elég egy rossz húzás, és példátlan módon panaszkodni fog.
Közelebb hajol, és csúfondárosan nyelvet ölt. Képtelen leállni a játékkal. Élvezi. Sőt. Igazság szerint még soha nem élvezte ennyire egyik kapálózó idióta türelmetlenségét. De Gary más. Őt nem csak egy alkalomra akarja.
A nyakon pihenő ujjai begörbülnek, és a fiú csuklyásizomzatába vájnak. Hallani akarja a hangját ahogy feljajdul. Hallani akar egy sóhajt, látni egy kéjsóvár pillantást, ami elárulja neki, hogy Gary kívánja. Azt akarja, hogy teljesen elveszítse az eszét, és halvány mosollyal nyugtázhassa, mennyire könnyű megverni a saját térfelén.
A sakktáblán még rég nyitottak, ideje belendülni az adok-kapokba.
Lelki szemei előtt megvillan egy emlék néhány perccel ezelőttről, a folyosón fekve...
Előrecsúsztatja a karját, és orv támadást intéz a mardekáros nyakánál. Ha hagyja, eloldja a nyakkendőt, és azt is a földre dobja, de nem áll meg halk kacajjal a legfelső gombokat is szabaddá teszik.
- Mit akarsz tőlem Gary?... – hajol a füléhez egy újabb harapásnál. A fiú érezheti a forró levegőt, ami elhagyja az ajkait, és a pengeéles fogait, ahogy megcsócsálják a fülcimpát. Hátrahúzza a fejét, és a fenevad dicsőségével az arcán mosolyog.

A zsákmány oroszlánrésze, ami csakis engem illet meg, senki mással nem osztozkodnék, semmi áron. Hozzám méltatlan lenne, hisz jól tudja mindenki, hogy nem vagyok egy irgalmas szamaritánus, ami megillet, azt teljes joggal, és megkérdőjelezhetetlen fensőbbséggel teszem magamévá. Ez egy mégis új, precedens nélküli eset... Abszolút felsőbbséget gyakorolni, és megőrizni a tekintélyt, amit hosszú idők során kivívtam magamnak, és kiegyezni a „prédával” egyszerre nem túl szép dolog, de most csak így érhetek célt, így vállalnom kell a kockázatot, hogy saját csapdám áldozatává válok... amibe viszont most szíves-örömest bele is sétálnék. Eddigi játékszereim mind merev, rugalmatlan, üres marionett bábuk voltak. Hétköznapi lányok... kiket különösebb megerőltetés nélkül már már unva kerítettem a hatalmamba, és próbáltam fel őket, akárcsak egy díszes, elegáns öltönyt, aztán ugyanolyan könnyedséggel hajítottam el a már feslett darabot, mint ahogy újkorában felöltöttem. Őrjítően egyhangú körforgás. Ilyen üdítő „tusakodásban”, élre menő harcban rég volt részem. Eddig egy kis ellenkezésnek is örültem volna, most pedig egyből a mély vízbe... katarzis. Szigorú elszántságom és komoly jellemem talán még mintázatomat, Piton professzort is megszégyeníti eredetiségével, nem hiába vagyok ilyen kiismerhetetlen. A terem ominózus, félhomályban dereng. Gyakorlatilag bárki, bármikor ránk törhet , de ez most csöppet sem zavar, sőt élvezem, hisz egy kis rizikó mindig fokozza az izgalmakat.
-Ms. Morrison, maga igazán eminens diák! -a szavakat csak úgy lehelem, tanáriasan megnyomva az általam választott jelzőt, s egy sejtelmes félmosollyal pillantok vissza Lettyre pálcám bíbelődéséből, ám épp csak ennyi időm marad, és már hátrálnom is kell egészen a falig. A hely nem egy első osztályú kvártély, de ez a végeredmény szempontjából mindegy... Elértem a megfelelő hatást, és most ez a lényeg.

Tartom magam, még... nem engedek a csóknak, de gonoszan növelem a levegőben burjánzó feszültséget olyan közel kerülve, amennyire csak tudok. A lány kéjes mosolya, és ajkait elhagyó borzongató nyögés pedig mintha csak ellenem szólna, és próbára tenné a tűrőképességem. Leheletnyi távolságra tőle töltöm meg élettel vöröslő ajkait, de csak ízlelgetem, kóstolgatom a puha területet, egyre jobban kívánkozva utánuk. Sosem volt alkalmam kideríteni meddig vagyok képes elmenni, de Letty tökéletes alany, hogy próbát tegyek. Mintha ismerné minden vágyamat, egzecíroz rajtam, én pedig egyre nehezebben állom a kihívást, ám biztos vagyok benne, hogy ezzel ő is ugyanígy van. Ez afféle tűzzel lengi be különös „kapcsolatunkat”... igen, azt hiszem ez már bátran nevezhető annak, még ha csak testi vonzalomról is van szó, egymás kihasználásán...
-Úgy véled nem voltam meggyőző? -kérdem harapósan, és szó szerint kapok az ajkai után, miközben lentebbi területeken bizonyítom ennek ellenkezőjét. Nem szoktam magam mások akaratának alávetni, talán Letty az egyetlen, akinél ez megengedett, ha ügyesen csinálja.
Finom ujjai -amik most koránt sem azok- a hajamba túrnak, vígan eljátszadozva néhány tinccsel, egy kis fájdalomkeltés céljával. Tudtam hogy leleményes, de hogy ennyire? Egy harcias mosolyban villantom ki fogsorom, miközben néha-néha „véletlenszerűen” összetalálkozik a nyelvem az övével, kicsit eljátszadozva vele. Nem esne túl jól pont most abbahagyni. Egy pillanatnyi szünet is kemény megpróbáltatás, ha itt kéne megszakítani a dolgot, az az élet leggroteszkebb pofonja lenne.

Érzem ahogy minden egyes érintésem után egyre gyengébb, s már szinte én tartom, ahogy átkarol, és rám bízza magát egész testében. Lassan biztosra vehetem, hogy elérem amit akarok, bár azzal még én sem vagyok tisztában, meddig fogok elmenni, ha megkaparintom. Jól eső borzongás jár át, ahogy a falnak nyomom, és felsóhajt. Immár egyikőnk sem leplezi mennyire kedvére van a helyzet. Ismerjük egymást annyira, hogy átlátunk a megtévesztő álcákon.
-Ha nem akarnád is itt lennél! -mosolygok dölyfösen, ahogy továbbra is parancsolóan nyomom a falnak- Csak... nem biztos hogy ilyen kellemes helyzetben... -fokozom tovább a helyzet „súlyát”, arcomon egy hűvös mosollyal eljátszadozva. Éles karmai meglepetésként, kíméletlenül mélyednek a nyakamba. Egy elismerő szisszenésben fakadok ki, mint egy kis hedonista, akit az efféle örömök visznek a csúcsra, de továbbra is én uralom a helyzetet. Elvesztem az önkontrollt, s egy legalább ilyen agresszív csókkal adok választ, ami még engem is rendesen megdolgoztat. Szaporán, de érzékien falom a puha, édes húst, és a nyelvemmel is igyekszek minden területet felfedezni, bejárni. Nem sok pihenőt hagyok, most én diktálom a tempót. Ha nem bírja, megbotlik, vagy hibázik, megint csak egyel előrébb fogok járni a kis játékunkban. Hagyom, s engedek, hogy mindketten magunkhoz térjünk kicsit, de Lettynek nem kell sok, s egyből a nyakkendőmmel kezd bíbelődni, ami hamar eloldódik, s a földön köt ki. Aztán pedig a gombok, és... Ezt kissé nehéz lesz ki, illetve megmagyarázni, bár általában én hozok nehéz helyzetbe másokat, most valószínűleg megtörtént az, amitől korábban tartottam, és saját magam ejtettem csapdába. Mivel ilyen helyzetbe még nem kerültem, és nem jutottam ilyen elhatározásra, könnyű lesz pont most, itt elvesznem, elvesztenem az egész játszmát, és a fölényemet.
-Letty... -szólok kissé rekedten, ahogy csuklón fogom magam előtt, és a falnak szegezem a kezeit maga felett.
Talán kissé váratlanul érhette, a hirtelen váltás, de legalább most is sikerült meglepnem valamivel.
-Mit szólnál, ha azt mondanám, jóval több lehetsz, mint egy „trófea”? -pillantok rá elszántan, és talán először valódi komolysággal, majd a profik számító hidegségével szögezem le a kérdésem hátterének lényegét. -...Bízol bennem annyira...? - Az egész egy kötéltánc...

- Ha azt mondom igen, mit csinálsz? Megbüntetsz? – kacagja el magát hátravetett fejjel. Az ajkai után kapnak, és mosolyog. Ennyi nem elég neki. Többet akar. Többet, és többet, amíg lehet. Mindent. Egész egyszerűen, ha nem kapja meg, beárulja. Neki kell ez a fiú, de nem egy, vagy két hülye kis játékra. Nem azért, hogy össze veressen valakit, bár tökéletes alanyt könnyen találna, főleg a saját házából.
Egy pillanatra ökölbe szorulnak a finom ujjak, és megrántják Gary haját. A harcias mosoly csak tovább fokozza a kedvét. Nem akarja abbahagyni. Még nem. Akkor sem, ha talán olyan helyekre hajóznak majd el, amit nem épp az első találkozáson kellene.
Bevillan egy kép a közeli jövőről, ahogy a fiú virágot küld neki akár a roxforti, akár a saját szobájába. Mindent megadna érte, ha jó darabig így maradhatnának. De a fiút elnézve erre vajmi kevés esélye van. Na nem baj. Még nincs lefutva minden kör. Ha szerencséje van, és ügyesen játssza ki a kártyáit, még akár meg is nyerheti magának a főnyereményt.
Abba kellene hagynia az ábrándozást. Álmodozni csak a gyengék szoktak, akik így menekülnek el a valóság elől. Az álmok gyengébbé teszik, most is úgy olvad a háztársa karjaiba, mintha már rég bele lenne habarodva a többi kis idiótával együtt.
Nem. A nagy Laetitia nem engedheti meg magának, hogy gyengéd legyen, vagy gyengének lássák. Később ha majd az Ő nevében kell harcolnia, lehetetlenné teszi a munkáját. Az előtte állók sorban azt fogják hinni, hogy meggyőzhető, megállítható. Nem. Ezt nem szabad. Soha.
Senkinek sem kegyelmezhet, és nem lehet irgalmas. Ennek azonban az lenne az ára, hogy most leszálljon a földre, és csapot-papot itt hagyva menjen el.
A gond csak ott kezdődik, hogy képtelen rá…
- Biztos vagy benne? – tesz egy tétova mozdulatot a szabadulásra. Gary nem gondolhatja azt, hogy ennyire hatással van rá. Egyszerűen nem, mert akkor elveszett. Meg kell őriznie az irányítást, a szabad akaratát, és a fölényességét. Bármi áron.
De tényleg megérné, ha eldobja az egyetlen embert, aki többet jelentene számára, mint egy olcsó kis játékszer, amit kedve szerint megun, majd eldob? Komolyan ezt akarja?
Mélyet sóhajt, ahogy a gerince koppan a falnak.
- Ez fááájt! – komorodik el. – Hát szabad így bánni egy úri kisasszonnyal? – ölt nyelvet.
Hogy a fájdalmat viszonozza, körmei pengeként merednek a tarkójához. Hiába, a nőknek mindig megvolt ez az apró kis fegyverük. Milyen szép lenne, ha egy apró jajszót is ki tudna csikarni belőle. A győzelem mámoros íze, amely semmi mással sem érhetne fel a világon.
A szisszenés hallatán félrebiccenti a fejét, mint valami szadista kis amazon, aki ettől részegedik meg igazán, és mutatja meg mi is rejlik benne a valóságban. Minden, amit eddig nem tudtak előhozni belőle, minden ami ott forrongott benne, és csak Ő, Gary képes felgyújtani a lángot.
A csók váratlanul éri, agresszívan, és mindent elsöprő hévvel. Igen. Ezt senkinek sem adná. és senkivel sem cserélné el.
Nincs szüksége, hogy levegőt vegyen, legalábbis nem feleslegesen, megszakítva azt a táncot, amit a nyelvük folytat egymással. A fiúval lélegzik, akkor áll meg amikor Ő, és akkor veti bele magát újra, amikor a zöldszegélyes.
Ennek a találkozásnak pont erről kellett, hogy szóljon. A nemek fáradhatatlan, örökkön örökké tartó harcáról. Azt ahogy a férfi uralkodni akar a nőn, a nő pedig megmutatni, hogy már akkor az övé volt a fiú, amikor még nem is ismerte. Nem Gary hódította meg az érzékeit, hanem Ő vezette rá, hogy mit tegyen ahhoz, hogy Lae az övé lehessen, de közben mégis azt érezze, megdolgozott érte.
A csöpp pihenő nem szegi kedvét. Kifejezetten frusztrálva érzi magát a folyosón történtekről, és a bizonyítás elemi erővel szabadítja fel.
Ujjai a nyakkendő után kutatnak, s amint elérik a csomót, megrántják, hogy a mardekáros közelebb kerüljön a fejéhez. Mámorosan, minta bedrogozott volna – szívja be az illatát, ami körüllengi, majd fürgén a csomó kioldásához lát. Egy percet sem akar elvesztegetni, hiába a terem, bármikor bárkinek eszébe juthat, hogy itt felejtett valamit, netán tanulni jönne a diákok forgatagából. Ő pedig minél többet akar kipréselni ebből a helyzetből. Hallani akarja azt a varázsszót, ami megpecsételné a győzelmét, és végre elengedhetné magát.
Dolga végeztével messzire hajítja a finom anyagot, már nyúl a gombok után is, amikor meglátja a fiú arcát, és a mosolya kiszélesedik.
- Azt hiszed, csak te okozhatsz meglepetéseket? –kérdezi vidáman.
Tovább is nyúlna, hogy még több örömet szerezhessen maguknak, amikor a csuklói hirtelen a falhoz kerülnek, messze a fiú mellkasától.
Elkomolyodik, a szája sarkában apró fintor jelenik meg. Mégis mit akar tőle? Eddig felhúzta, most meg ennyi volt? Lélegzet visszafojtva várja a magyarázatot.
- Te most viccelsz, ugye? – vonja fel a szemöldökét. A nagy Gary Fiztroy azt ajánlja neki, hogy legyen a barátnője? – Azt kérdezed Tőlem, hogy lennék-e a barátnőd Gary?
Nem válaszol azonnal. A bizalom pont az a téma, ami rá nem jellemző. Nem véletlenül vannak ott  ahol. A süveg épp csak rákerült a fejére, és már mehetett is a Draco Malfoy féle asztalhoz. Pont Gary, a maga ezernyi hódításával kérdezi azt, hogy hinne e neki, ha azt mondja nem csak mint trófea kell neki?
- A bizalom nem kérdés jellegű. – kezd bele tétován. – Annak ki kell alakulnia. Miért kellene megbíznom benned? Ezernyi lány van a közeledben. Honnan tudjam, hogy nem játszod el ezt mindegyikkel, csakhogy az ágyadba kísérd? - félrebiccenti a fejét. ez most nem játék, ez komoly. Talán most vágta el magát, hogy nem mondott azonnal igent. Talán pont ez a válasz, amit a háztársa hallani akart? Nem tudja. De neki az igazat mondta. A teljes, színtiszta valóságot.
A karja a fiú nyaka köré fonódik, szíve meglódul a bordái között.
Vár...

Az évek során a nevem már-már a híres szállóige mintájává vált, vagyis afféle intő jel, „nomen est omen”, az iskola falai közt. Legalább egy olyan kuriózum a többieknek, mint ez az eset számomra. Ellenállhatatlanul veszélyes. De nem nekem... legalábbis ahogy eddig hittem. Maga az újjászületés egy olyan megrögzötten pedáns körforgás után, amit leginkább csak egy könyvtár működésével tudnék jellemezni. Kiveszel egy unalmas regényt, hogy aztán néhány nap múlva visszavidd, ha már nincs rá szükséged, mígnem addig próbálkozol, hogy a helyzet fordulatot vesz, és egy olyan akad a kezedbe, amit legszívesebben megtartanál, és soha többé nem adnád vissza, nehogy más is megkaparintsa. Ez az első ilyen alkalom, amikor küzdenem is kell, hogy elérjem amit akarok. Amikor végre nem csak esetlenül leborulnak a lábaim előtt, nem bálványoznak idétlenül, hanem végre próbára tehetem meddig tudok elmenni egy ilyen lehetetlenül kiélezett helyzetben. A küzdelem, az ellenkezés, a sok megjátszott szerep, az agresszió, mind olyan vehemens indulatok, amitől más csak megijedne, számunkra viszont minden csókba ölt szélsőséges szenvedély üdítő megújulás a sok-sok prűd játékszer, holmi unaloműző után. Ez már sokkal több mint egyszerű kedvtelés, mulatozás...

Mégsem egy felhőtlenül könnyed, szórakozott délutáni kis mókáról van szó, hisz mindketten egy ház tagjai vagyunk, nem is akármelyiké... Jól tudjuk, mire megy ki a játék. A zöld címer, a kígyó alakja mindent elárul és bár eddig házra való tekintet nélkül válogathattam, Lettynél tisztán érződik a zöld talár jelentőségteljes „súlya”, és még valami... valami meghatározatlan sejtelmesség, ami még talán rajtam is kifog. De ez az, ami nem történhet meg, hisz akkor saját magam állítanám pellengérre az iskola előtt. Lerombolnám a hosszú évek során kivívott hírnevet, ami egybeforrt a nevemmel. Magam hazudtolnám meg, ha hagynám veszni a helyzetet, ha nem az én akaratom teljesülne, mint mindig, amikor játszi könnyedséggel kaptam meg, vagy csodálatra méltó közönnyel pattintottam le akit csak kívántam, kedvem volt hozzá, esetleg csak szórakozásból, a poén kedvéért … Egy ilyen komoly patthelyzet idegen, és meglepő. Más általában szánalmasan könyörögne, bármit megtenne, kapva kapna egy ilyen ajánlatért, kérdések, kételyek, bárminemű ellenvetés nélkül, de nem Letty és ez csak még jobban sarkall, felvillanyoz hogy megszerezzem, elérjem amit akarok, és végül az enyém legyen, amikor csak kedvem tarja...

Mindig is csodálattal töltött el a szavak megrendítő mozgatóereje. Mennyi érzést, és indulatot válhatnak ki az emberből. Könnyedén el lehet játszadozni velük, ha tudjuk őket kezelni... az egyik legnagyobb erényem talán, a kiismerhetetlen jellemem mellett, hogy minden helyzetben megállom a helyem az adott szerephez illő megfelelő stílussal, és hangnemmel. Sokak vesztét okoztam már puszta szavakkal, gondosan elhintett mondatokkal. Megtévesztés, hódítás, manipuláció, mind olyan eszközök, amiket sosem voltam rest latba vetni, ha a helyzet úgy kívánta. Talán most is megtehetném, mint ahogy mindig. Sőt... Kényelmesen, briliánsan zavarba ejtő mosollyal, töretlen hidegvérrel a sarokba szoríthatom az áldozatom, mígnem feladja, és enged...
-Barátnő? -kérdeztem vissza árnyalati meglepődöttséggel hangomban- Találó... -mosolyodtam el szórakozottan, mintha csak megjátszottan dicsérnék egy eszelős gondolatot. -Érdekes feltevés... és milyen idilli, akár egy romantikus regényben... -nevettem kissé rosszalló fintorral, mintha ilyesmit soha el nem tudnék képzelni. Azok az idegesítően egyhangú, csöpögős kapcsolatok... -Nem egészen így fogalmaznék... de ha az ilyesmi... neked ezt jelenti, nekem úgy is megfelel... -ejtettem a szavakat halkan, vontatottan, miközben ujjaim a lány oldaláról lassan a csípőjére csúsztak, majd egy határozott mozdulattal taszítottam ismét a falnak, hogy egy hírtelen csókkal domináljak, mielőtt válaszolhatna. - … és remélem neked is! -nyögtem az ajkai közé egy mesteri mosollyal, majd egy lépéssel hátrébb szökkenve engedtem el, és hátráltam egészen a tanáriasztalig...
-Ó, és igen... a bizalom... talán nem ez volt a megfelelő szó! Van e elég merszed? -kérdeztem kényelmesen hátradőlve, teljesen otthon érezve magam a tanáriasztal tetején.
-Ha meg akarod próbálni, muszáj lesz kockáztatnod... ! -magyaráztam tovább könnyeden, a plafont kémlelve – Cserébe viszont betarthatok néhány szabályt, ha szeretnéd... -ültem fel félig, Lettyre pillantva, felvázolva a választási lehetőséget: kockáztat, és él az ajánlatommal, vagy a másik eshetőséget választja...

- Miért, a szerető jobban tetszik, Gary?
Összecsücsöríti az ajkait. Most igazán mérges lett. Na de sebaj. Ha Ő így, hát Letty is úgy. Nem jelentett neki még sohasem problémát az, hogy kimondja, amit gondolt. Teljesen mindegy, hogy kendőzve, vagy anélkül. Az elfojtás sosem vezet jóra, és lám, itt is az eredménye. A Roxfort eddigi legnagyobb liliomtiprójának a karmai közt leledzik, és a bukása csupán egy hajszálon múlik. Igazán méltó helyzet hozzá…
A halálfaló lánya az iskola szépfiújával. Milyen találó. Garynek megtisztelve kellene éreznie magát. Persze azt nem adhatja a tudtára, pedig mennyire szeretné. Látni a szemeit, ahogy elkerekednek, hallani, ahogy a szívverése kihagy egy ütemet. Fogalma sincs, mi az a veszély. Csak a játékait ismeri úgy, mint a tenyerét, egészen addig, amíg belé nem botlott a folyosón. Mindig lesz, és van is olyan, aki ügyesebb a legjobb hamiskártyásnál is. A kérdés az, ki hogy viseli a helyzetet, és egy esetleges vereséget? Mert minden benne van a pakliban. Minden. Beleértve az is, hogy Letty elbukik ugyanúgy, ahogy a többiek is.
Elmosolyodik a szavak hallatán.
Itt nem azon van a hangsúly, hogy a lány mit mer, és mit nem, hanem azon, hogy a mardekáros kivel kezdett ki. Mert hogy halvány lila gőze sincs, az egyszer biztos. lefogadná, hogy csak egy szép kis babát lát benne, akivel lehet villogni, de hogy milyen is valójában, arról fogalma sincs…
Szándékosan nevezte a vezetéknevén, ezzel is jelezve, hogy egy csöppet haragos kedvébe került. Ha Gary ezen megsértődik, az már az Ő baja, arról nem is beszélve, hogy bizonyosságot ad róla, hogy nem is gondolja komolyan ezt az egészet.
De tulajdonképpen mi is az, amit ajánl neki? Legyen a barátnője, vagy annál több, esetleg kevesebb? Mire gondol pontosan?
A keze ökölbe szorul, de mielőtt még elszaladna vele a ló, azon kapja magát, hogy az ajkai együtt mozognak a fiúéval, és a vágy újra fellángol benne.
Nem lesz ez így jó… - emlékezteti magát, hogy viselkedjen okosan, és megfontoltan, de hiába. Az agyának képes parancsolni, de a testének már nem mindig.
Felvont szemöldökkel nézi, ahogy hirtelen visszasétál az asztalig. Mi a francért nem képes tisztán játszani?
Összekoccannak a fogai, ahogy halkan elharapja a száját. Jobbára inkább csikorgatja őket, mintsem hogy megszólaljon, de pontosan tudja, hogy ezzel a semmin kívül csak azt éri el, hogy a zöldszegélyes meghallja, és jót nevet magában rajta. Pont az hiányzik még neki ezek után…
- Még mindig nem tudom, mit akarsz tőlem… - kezdi lassan, és tagoltan, csak hogy húzza még az időt. A plafont bámulja, aztán az ablakon túli tájat, végül a tekintete visszavándorol a háztársára. – Ám legyen. – rándít egyet a vállán.
Szándékos a közlés formája. Próbál a lehető leglazább lenni, holott mind pillanatban azon töri az okos kis fejét, hogy mi a jó fészkes francba mászott már megint bele. Nem arról van szó, hogy félne, Ő nem az a gyenge kislány, aki mindentől megriad, csupán azt nem akarja, hogy Garynek baja essen - miatta. Kivéve, ha Ő is benne van ebben a szép kis körforgásban, és semlegesség helyett a dicsőséget választja.
Vette egy mély levegőt, és lassan odasétált az asztalhoz, ahol a talárját hagyta. Komótosan vette fel, félig a fiú felé fordulva, félig úgy, mintha szemérmeskedne előtte. Nem mintha a ruha többi része nem állna kifogástalanul rajta, de ha már játék, hát legyen az.
- Momentán nem jut eszembe egy sem, deee alkalomadtán, majd szólni fogok. – szólal meg színészi könnyedséggel. – Tudod, nem szeretem a törvénykezést, de igen, van amit jó előre megbeszélni, mint utána veszekedni. Habááár... – mosolyodik el szélesen, és egy lépést közelebb megy. – Talán még azt is jobban élvezném, ha te vagy a játszótársam. – kuncogja el a mondandója végét.
Nem, ez nem egy vallomás, vagy annak szánt megjegyzés. Csupán egyszerű apróság, amivel azt szándékozik a másik tudtára adni, hogy még mindig nem mélyek az érzelmei, és valószínűleg egy ideig még nem is lesznek azok. Ha csak nem történik valami olyasmi, ami aztán gyökeresen megváltoztatja az egész lényét.
Hirtelen felnevet, és Gary elé lép.
- Jut eszembe, írd fel a nevem a faladra. – suttogja egészen közelről. – És azt is írd mellé, hogy "az egyetlen lány, aki nem ugrik, ha füttyentek". – mormolja negédesen, aztán átkarolja a fiú nyakát, és a nyelve hegyét végighúzza a fülcimpájától egészen a nyaka tövéig. – Itt nem csak az a kérdés, hogy nekem van-e merszem megpróbálni valami olyasmit, ami csak akkor lesz, amikor én akarom. – nyögi búgó hangon. – Hanem az, hogy ismersz-e eléggé ahhoz, hogy akár táncra hívd magát, az ördögöt? – hajol el tőle hirtelen, és megvillantja a szemeit.
Apró jelzés, hogy sokkal félelmetesebb tud lenni, ha akar. És ha eljön az ideje, szinte biztos, hogy a könnyebbik utat fogja választani. Azt hogy éljen, és vele együtt talán sértetlen maradjon mindenki, aki fontos a számára. Hogy aztán miképp lesz a jövő, az már csak a tetteken, és a parancsokon múlik. De addig is élvezni akarja az utolsó heteket. Élvezni mindent, amit csak lehet.
Mondjuk azt, hogy lehet újra felhúzni Garyt, hogy a játékot folytassák?

Odakint száz ágra süt a nap, ámde Amyt különös hangulatok járják át. Telet szeretne, hatalmas hóval és szánkózásokkal, hócsatákkal, s még a hideget sem bánná. Úgy tűnik mellészegődik a szerencse, ugyanis két harsányan kacagó hetedéves bukik ki az egyik ajtán. Sarkvidéki hideg árad ki a szél dagasztotta ajtón, melyet a hetedévesek csak együttes erővel tudnak nagy nehezen becsukni.
- Asszem idő lesz, mire a drágalátos Frics eltünteti a művünket - nevetnek, majd menet közben egymás tenyerébe csapva szaladnak el.
- Csak tudnám Robert mi a fenének akart még ottmaradni... - hangzik immár távolodófélben.
Amint eltűnnek a látóhatárról, Joy heveny kiváncsisággal átitatva siet az ominózus teremhez. Lenyomja a kilincset, az ajtót pedig rögtön kivágja a szél, szinte a lányka kezében hagyván a kilincset. Amy áhítatos csodálattal szemléli az elé táruló termet. Vágya teljesült: a két lakli hófúvást bűvölt a terem belsejében, a végtelen táj hatását keltő képekkel cserélte le a falakat díszítő képeket. Egyetlen pad áll az egyik fal mellett, ám látszatra a semmi közepén.
Amy a pad belső rekeszébe állítja állítja eleddig a kezében szorongatott apró mágikus rádióját, hogy az óvja a hótól, s egy pálcamozdulattal bekapcsolja azt.
A legutóbb hallgatott, naphosszat bluest játszó rádióban hajlékony basszus csendül fel, trombitahang kíséri:
A lány elfeledkezik a nyitott ajtóról és a Robert nevű illetőről, aki állítólag a teremben maradt. Halkan, átszellemülten kezd dúdolni, csak azért nem énekel, mert attól a hangtól még ez az idebűvölt havazás is elállna. Vékony pólója és sokzsebes vászonnadrágja nem nevezhető melegnek, de még ez sem zavarja. A hótól részegülten pörög-forog, szédülten táncol a blues hallatán, csaknem térdig merülve az olyannyira áhított, finoman porzó hóban.
Táncoltában eszébe jut egy hideg este, amikor a folyosókon sétálva Ethanbe botlott, szájában érzi a cigaretta kesernyés ízét. Lázas keresgélésbe fog, azonban pontosan tudja: hiába kotorássza végig mindösszes zsebét, egy árva szál cigit sem fog lelni, hiszen ő nem dohányzik.
- dalol tovább a férfihang a rádióban, amikor a felegyenesedő Amy hátán csattan egy hógolyó.
- Hé! - kiált méltatlankodva a leányzó, ám máris hógolyót gyúr és az orvtámadót keresi.
Vaktában hajít el egy félig összegyúrt hógolyót, ami aztán atomjaira mállik a levegőben, még mielőtt elérhetné célját. A nevető fiút, Robertet. Amy szinte repül a havon a srác felé, hogy azután letaglózza, a hóban fürössze, ámde menet közben eltalálja egy újabb hógolyó, némileg lassítván tempóján.

- Tudom én - nevet elfúlóan a fiú álságos szemrehányására, miközben a havon sprintel tovább Robert felé. - De meglehetősen messze állok a hölgytől, úgyhogy azt hiszem bátran lehógolyózhatok egy ilyen lovagiatlan támadót, nemde?
Vérforralóan ártatlan vigyort mellékel a szöveghez, de egy újabb telitalálatos hólabda letörli arcáról a kaján mosolyt, s csupán némi olvadozó havat hagy a helyén. Egy méternyire a céltól elválik a földtől, pontosabban a hótól, hatalmas ugrással teríti le prédáját. Jócska adag hóval fojtja a fiúba a megkezdett mondatot, azután hangos nevetéssel lapátolja rá két tenyerével az újabb és újabb adag havat, szinte elásván vele Robertet.
Eközben persze ő is begyűjt némi havat, ám igyekszik nem törődni a fogvacogtató hideggel. Megpróbál kitérni az esetleges megtorlás elől, nehogy visszakapja a fürdetést. Feltérdel a hóban, majd sarkaira ül és egyre erősödő remegéssel morzézza a srácnak:
- Nincs véletlen egy cigid? - kocognak fogai, hiába próbálja visszafogni magát.
Nyelvébe harapva csitítja a kaffogást, karja libabőrös lesz a hidegtől. Érdekes, amíg mozgott jóval kevésbé volt érezhető, hogy a táj-teremben röpködnek a mínuszok, mint most, amikor csak ül egyhelyben.
- Tulajdonképpen egy szánkó és egy korcsolya is jöhet, de az utóbbihoz akkor légy oly kedves jégpályát mellékelni - mosolyog csibészes tekintettel a leányzó. - Talán még korizni is megtanítalak, ha jókedvemben találsz. De ha nem, akkor jaj neked.
Egy röpke hógolyóval pecsételi meg szavait, majd' méteres magasságból Robertre ejti a gömböcöt, ezzel talán kiújítván a hócsatát. Nem zavartatja magát a körülményektől, újra elkezdi végigtapogatni a zsebeit egy szál staub után, hátha most több szerencséje lenne, mint két perccel ezelőtt, hátha mégis találna legalább egy morzsányit cigit. Fogai hangosan csattogva kasztanyetteznek, s arccsontja is belefájdul a hidegbe.
A rádióban azonban még mindig ugyanaz a szám szól, ugyanaz a férfihang énekel mély átéléssel a jeges tájról, a jégtáncosokról. Amy elmosolyodik a gondolatra, hogy még ilyenkor is képes a zenére gondolni, amikor átfagyva ül egy hómezőnek álcázott tanteremben a nyár legelején Roberttel egy hócsata után - vagy talán egy újabb alatt? -.

Miután letisztázza magában, hogy saját zsebei üresek hiába is kotorászik, ráveti magát a pasasra. Szemrebbenés nélkül motozza végig, s lám, szerencséje van! A pézsét visszagyömöszöli Robert zsebébe, a gitárpengetőt is, ámde a staubos papírdobozkát megtartja. Azaz megtartaná, csakhogy a hugrabugos srác kikapja kezéből és megint a rendes lányos szöveggel jön.
Amy mohón kap a doboz után, de nem érheti el, lévén Robert karja jóval hosszabb az övénél.
- Kérleeek - nyüffen a lányka fanatikus pillantást vetve a cigikre.
Tulajdonképpen ő maga sem érti mitől jött rá hirtelen a nikotinéhség, csak vágyik arra a különös kesernyés ízre, a füst ízére és látványára. Holott egyáltalán nem gyújtott rá soha azt a két szálat leszámítva, amiket Ethantől csent anno egy jéghideg éjszaka a folyosón csatangoltukban. A gitárpengetőről másik barátja juthatna eszébe, ám a lány most száműzi fejéből a negyedéves gitáros fiú képét, kizárólag a cigarettára képes koncentrálni.
- Muszáj egyet elszívnom, csak egy szálat adj - néz hatalmas, kunyeráló bociszemekkel Robertre abban a reménybe, hogy meghathatja tekintetével a fiút.
Persze sejti ő, ezt nem fogja megúszni legalább egy beszólás vagy lelkifröccs nélkül, mert a cigi egészségkárosító, satöbbi. De ha olyannyira káros a cigizés, akkor vajon mit keres Rob zsebében a megbontott(!) doboz, amiből már nyilíván elszívott ő is néhány szálat?! Joy nem fog belehalni egy hörgőropiba, érte viszont képes lenne meghalni. Most. Most, és máskor nem. Ugyanis általában teljesen normálisan viselkedik.
Robert az említett korcsolyapálya előállításán fáradozik. A lány szinte elájul attól az egyszerűségtől, amivel iskolatársa előkészíti a terepet a korcsolyázásra. Neki eszébe sem jutott volna ilyen könnyed megoldás. A korcsolyákkal viszont gondban van. Honnan szerezzen ő pont itt és pont most két pár jégkorcsolyát? Megvan! Az egyik mugli származású griffendéles srácnak, a hatodikos Charlie Emadine-nak ott van a szobájában egy pár hokikorcsolya. Karácsonyra kapta az őseitől és behozta a suliba, hátha tudja használni a tél folyamán. Na meg persze dicsekedni is lehet vele.
- Invito Emadine jégkorcsolyái - mormogja a lány az orra alatt.
Néhány másodperccel később fűzőjüknél összekötve libben be az ablakon a két korcsolyacipő. A lány lekapja a korik éléről az élvédő műanyagot, azután Robert elé teszi a korcsolyákat.
- Légy oly kedves duplázd meg őket, azután az enyémen majd zsugorítunk, a tiéden nagyítunk, ha kell. Én nem tudom hogyan kell használni a Geminio-t.
Ártatlan mosolyt mellékel a szöveghez, mintha nemis most nyúlta volna le egy háztársa korijait. Lopás, de úgy nem lopás, ahogyan ő csinálja. Mivel ha végeztek és már nincs szükség a korcsolyákra, akkor az eredetiket vissza fogja csempészni a tulajdonos szobájába, a származási helyükre. Ezen szándékát persze nem közli Roberttel, hiszen miért is árulná el neki.

A leányzó bólint beleegyezése jeléül. Tényleg nem fogja reklámozni, hogy kapott egy szál cigit Roberttől, hiszen az égvilágon senki nem hinné el neki, mivel elvileg ő nem dohányzik. Robert meg... hát ezek szerint nagyon is, de ezt sem kell tudnia senki másnak. Amy enyhén reszkető kézzel áll neki meggyújtani az egyik zsebében talált pakli gyufával a frissen rekvirált-kunyerált cigarettát. Az átázott gyufaszálak sorra törnek ketté ügyetlen kezében, ám végül mégis sikerrel jár, az egyik meggyulad. Meglóbálja kezében, felmutatja Robert felé, s boldogan odakiált a pasasnak:
- Nézd, meggyulladt végre! - mutatja büszkén mosolyogva.
Ám amint kimondja, az apró lángocska ki is alszik a lóbálás hatására, csupán egy vékony füstkígyó száll a plafon felé. Amy bosszúsan bámul a félig elégett gyufaszál maradványai, majd maga mellé ejti a hóra a töröttet közé, s újfent kísérletezésnek lát. Amikor végre ismét sikerül tüzet csiholnia, rögtön a cigi végéhez tartja. Nagy nehezen meggyújtva végre az átkozott staubot, mélyet szippant a füstből. Halk krahácsol jelzi gyakorlatlanságát, ahogy letüdőzi a füstöt, azonban néhány újabb szippantás után megszűnik a kellemetlen érzés torkában.
Ethanre emlékezteti a füst íze, de nem ezért volt fontos most a cigi. Tulajdonképpen ő sem tudja miért kellett rágyújtania ilyen hirtelen, csak olyan jólesett. Valahol nagyon különös volt az az érzés, mellyel szervezete követelte a nikotint, végülis élete során eddig ha kétszer rágyújtott, akkor talán már sokat mondunk.
Mire zsebébe gyűri a kiüresedett gyufásdobozt és felnéz, Robert már elkészül a korcsolyapályával.
- Nem szerelem, nem suli és nem család. Csupáncsak jól esik a cigi valamiért.
Amy eltekint a további magyarázkodástól, inkább feladatára - a korcsolyák idevarázsolására - koncentrál. Szüksége is van az erős figyelemre, nehogy félúton kifulladjon a bűbáj és szárnyavesztetten zuhanjak a kastély mellé a korcsolyák. Végül mégsem ez okozza a gondot, sokkal inkább az, hogy Robert az ablak és Amy között tartózkodik. A korik majdnem leterítik a fiút, azonban hála Robert remek reflexeinek még időben lerántja fejét. A lányka halk sikkantással reagál a helyzetre, majd egy "bocsi"-t nyög, miközben átnyújtja a jégjáró cipellőket.
- Emadine, illetve Charlie egy griffendéles srác. Ő az egyetlen akiről tudtam, hogy itt tartja a koriját a Roxfortban - vigyorodik el immáron megnyugodva Joy, azután az említett cipőkre mutat. - Amúgy azt hittem leviszi a fejed, elfelejtettem merre van az ablak.
A fiúval párhuzamosan felölti a rá jutott korcsolyapéldányt és elégedetten állapítja meg, hogy tökéletesen passzol a méret, nem kell nagyítani, sem pedig kicsinyíteni rajta. Amy magabiztosan áll meg a két vékony fémlapka élén, habár egyelőre némileg belesüpped a hóba. Várhatóan a jégen sem lesz bizonytalanabb, hiszen imád korcsolyázni és egészen jól is megy neki ez a téli sport.
- Ugyan gyere már, ne légy ilyen gyáva kukac - kiált kacagva a félénk pasasra és magával húzza a jégre.
Ott azonban szinte rögtön el is engedi, hogy egyedül botladozhassanak egy picit, hogy kitapasztalhassák mindketten a hokikorcsolyákat. Joy egy-két botladozó lépés után magára talál, könnyed táncos száguldásba, szlalomozásba kezd a jégen a zene ritmusára, majd a jégkását magasra csapva fékez le hirtelen Robert előtt, akár a profi hokijátékosok.
- Gyere, megmutatom hogyan kell - nyújtja kezét mosolyogva a hugrabugos fiú felé.

Aha, témánál vagyunk: a fadarab, név szerint varázspálca. Hát ez az, ami Amynek eszébe sem jutott volna. Mert minek is keverné a mugli berögződéseket és mozdulatokat a mágia módszereivel? Hiszen ki látott már olyat, hogy akár London egyik buszmegállójában úgy gyújtana rá valaki, hogy egy darab fát odatart a cigi elé és az szépen meggyullad, mindössze egy varázsige kell hozzá?! Totál képzavar. Joy inkább marad a mugli módszernél, akármennyire bénának hat vele.
A nevetés nem hozza ki a lányt a sodrából, mindazonáltal rájátszik a sértődöttségre. Mulatságosan felhúzza orrát, elfordul a fiútól és félhangos szipogásba kezd, hogy titkolja vigyoroghatnékját. Karjait dacosan összefonja mellkasán, szeme azonban gyanúsan villog. Hát igen, ezért az apró élcelődésért bosszút érdemel Robert. Bizony, a jépálya közepéig nincs megállás, ott pedig már talán magától is lemegy spárgába a pasas, nem is kell rásegíteni.
Könnyed mozdulatokkal siklik előre a jégén, két kezével pedig a srácot húzza magával. Igyekszik biztonságosan tartani, azonban valamelyest Robert egyensúlyozására is szükség van ahhoz, hogy talpon maradhassanak. Ha pedig a fiú nem segít be, akkor legfeljebb elvágódnak a házi gyártmányú jégpályán, nincs abban semmi rossz. Mások is túléltek már néhány kék-zöld foltot, lezúzott térdet, ezt-azt. A pálya közepén elengedi Robert kezét, letüdőzi a cigifüstöt, azután enyhén könnyes szemmel mutatja a teendőt a fiúnak.
- Nézd csak, ennyit csinálj a kedvemért, oké? - helyben topog kettőt-hármat, azután a lendület hatására csúszik előre vagy tíz centit a jégen, azután türelmesen magyaráz - Így megszokod, hogy csúszol, nem fogsz megijedni tőle, hiszen nincs benne semmi rossz. Ugye?
Amúgy tanárnénisen néz ifjú tanoncára, szája sarkában halvány mosoly tűnik fel. Kezébe veszi az elszívott cigi még égő maradványát és a koripálya szélére evez vele, amíg Robert az első lépéseket gyakorolja (ha meri), hogy a hóban eloltsa, majd a padba süllyessze a csikket a kézirádiója mellé. Azután visszacsusszan a fiú mellé, ezúttal minden vagánykodás nélkül, óvatosan fékezve, mivel nem akarja túlzottan összekarcolni a jeget. Ugyanis gyaníthatóan egyikük zsebében sincs egy olyan gép, amivel a jeget szokták letisztítani, a felületet lesimítani.
- Nem kell félned semmitől, senki más nem látja a bénázásunkat - kacsint biztatón a srácra, azzal mellé lép és mutatja a jégen való előrejutáshoz alkalmazandó taktikát.
Előbb a jobb lábfejét fordítja kissé kifelé, s előre löki magát jobb lábával; azután cserél. Lassan hajtja magát előre, minden mozdulatot gondosan megmutatva Robertnek, hogy a srác könnyedén lemásolhassa, amint elegendő bátorságot gyűjt a jégbaletthez.

-Hidd el, a legtöbben sosem tudják meg, mit akarok tőlük igazából... -vetem oda foghegyről, sajátos közömbösségemmel, végig a plafont bámulva, ahogy magam is átgondolom hány sorsot fojtottam már keserű reményvesztettségbe. Eddig ez nem jelentett problémát, hisz elég ha én tudom, mire számítsak. Mind annyira átláthatóak. A viadal annyira rendszerű... Én lengetem a vörös posztót, ők pedig felszarvazva állják a kihívást, nem számolva a következményekkel. Ki, meddig bírja, de az eredmény általában ugyan az. Szokatlan, hogy valaki ki tudja vívni az elismerésem.
-Nem szokásom megosztani másokkal, mit fogok velük kezdeni... -vetek Lettyre egy hevenyészett pillantást, továbbra is kényelmes fensőbbséggel kezelve a lányt. -Bár akit megillet a kegy, talán nyerhet egy kis betekintést a neki szánt sorsába... -folytatom méltóságteljesen. Várom, hogy a tiszteletteljes csend némiképp megkoronázza szavaim súlyát, hogy átélhető legyen a könnyed, magabiztos stílusom. A mindenkin átmasírozó trükkjeim láthatóan Lettyről sem pattognak le egykönnyen. Volt időm kiismerni minden apró mozdulatát, pillantását, lélegzetvételét, így hamar felismerem a szavaim keltette kényelmetlen feszengését. Tüneményes, ahogy a palástolt indulatokkal küszködve állja kényszerítő mosolyom.

-Miért, talán nem tetszik a szerető szerep? Olyan sok lehetőség és kockázat rejlik benne... Igazán izgalmas. -rántok egyet a gyeplőn egy nyugtalanító mosollyal. Valaki lealacsonyítónak találna egy ilyen felajánlást, de aki ismer jól tudja, hogy hol lassabban, hol gyorsabban, valamikor erős kézzel, olykor pedig nagyobb teret adva a „szereplőknek”, de a szálakat mindig én fonom. Egy választ sem lehet elkerülni, és egy kihívást sem lehet kikerülni. Aki velem játszik, nagyon jó lapokra van szüksége, az ütőlap pedig legtöbbször az én kezemben landol.
-Tudod, velem nem túl jó veszekedni... így vagy úgy, de érvényre juttatom amit akarok! -válaszolom gőgösen ahogy tekintetem hűvösen Lettyre esik. -Persze... vállalkozó szelleműek mindig akadnak... -folytatom egy száraz mosollyal, majd mímelt unottsággal vetem hátra magam újra az asztalon, a legnagyobb kényelemben várva a lány fejébe csepegtetett útmutató, bár meglehet, csalfa gondolatok eredményét.

Legnagyobb meglepetésemre azonban mégis Letty lapjai közt húzódhat az adu, hisz egy baziliszkusz mosolyával csapja le a magas labdát, kitörő szilárdsággal állva ominózus szavaim. Újra átlépi a Rubicont, szítja a parazsat, és élvezi, hogy eljátszadozhat velem. Lekenyerez a női praktikáival, negédes szavakat lehel a fülembe számító hidegséggel. Fordult egyet a világ... Tetszetős vakmerőség, mégis vegyes érdeklődéssel, némi kétkedő fintorral nyúlok utána, ahogy felülök és visszahúzom magamhoz, egy nem túl finom mozdulattal.
-Miért vagy benne olyan biztos, hogy nem értem el amit akartam? -vonom magamhoz lefegyverzően, ismét az uralmam alá vonva a törékeny testet. -Mert tudod, az ördög eszén is túl lehet járni, kislány... -súgom a fülébe hivalkodóan. -De... azért vannak kétségeim, hogy egy ilyen finom úrilány mennyire áll közel a gonoszhoz... -mosolyodom el fanyarul, majd ahogy egy leheletnyi csókkal újra megízlelem selymes nyakát, elengedem a két csuklóját a szorításomból és egy szökkenéssel leugrok az asztalról hogy felvegyem az elgurult pálcám. Az átkokat, rontásokat és egyéb sötét mágiát megélt eszköz tudna mit mesélni. -Velem szemben te csak a megtestesült ártatlanság lehetsz! -fordulok vissza felé továbbra is a pálcát fürkészve. -De van egy Valaki, akinek nyílván erről még több mondanivalója volna... -teszem hozzá hamuszürke arckifejezéssel.

- Meg sem, kérdezem, miért is nem. Szóval most már nem szerető vagyok, hanem kegyenc? – biggyed le a szája sarka. – Egyből semmi cowboy! – fordul el tőle, aztán a plafonra emeli a tekintetét ezzel is jelezve, hogy most aztán már végképp nem tetszik neki senki, és semmi. – Nem fogok a szobámban ücsörögni, és arra várni, hogy eljöjjön értem a herceg fehér lovon, és megmentsen a csúnya nagy sárkánytól. Komolyan megfordult a fejedben, hogy feladom, és egy leszek a hülye kis csitrijeid közül? Azt hiszed, nem találom fel magam, ha akarom? – rázza a fejét felsőbbrendű mosollyal.
Komótosan öltözködni kezd, miközben azt reméli, hogy megállítják a mozdulatsor közben. De az egyre késik, helyette viszont érkezik más.
Szóbeli kommunikáció. Egy nagy rakás tökéletes hülyeség, megfűszerezve némi önimádattal, egoizmussal, és felsőbbrendűséggel. Úgy tűnik, Garynek a leghalványabb fogalma sincs arról, hogy pusztán a szerető szócska felvetése után neki egy bagolyba kerülne, hogy kinyírassa családostul. És.. ugyan, miért ne tenné meg, ha a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy Ő akarja?
Szóval, miért is?
Ja igen. Mert van, volt, lesz, lett annyira elmebeteg, hogy valahol mélyen nem akarja elengedni. Nem szerelmes belé, de szüksége van rá. A csókok, az ölelések, a játék, a szenvedély, a kölcsönös uralkodni akarás… ezek a lételemei, nem tud nélkülük meglenni. A fiúban pedig furcsamód pont ezek a vonások jelennek meg, mint valami ómen: Mi ugyanolyanok vagyunk. - kinyilatkoztatással.
Hát ez egyre jobb.
Hallgat, és hallgat, már a szemeit forgatná legszívesebben, de nem teheti, sőt még a másik nyakát sem tekerheti ki, amikor annyi felesleges dolgot képes összehordani, aminek a fele vagy nem igaz, vagy a lány nagyon-nagy képzavarban szenved.
Kár, hogy ezt a gyengélkedőn nem tudják orvosolni…
- Azért, mert megszállott vagy. – tájékoztatta szelíden annak ellenére, hogy egy komoly pillanatig megfordult a fejében, hogy itt, és most leszoktatja a durva megnyilvánulásoktól. Mielőtt megszólalt volna, eszébe jutott, mennyire élvezte, amikor erőszakosan a falnak nyomták, és inkább csendben maradt a hirtelen jött ötlettel. - Addig nem nyugszol, amíg nem éred el a céljaid. – válaszolja csúnyán nézve. – Az Ördögben meg nem hiszek. Rég elmúltak azok az idők, amikor minden rezzenéstől megijedek. Úgyhogy… - vesz egy mély levegőt, hogy tökéletes legyen a hatásszünet – Én nem félek.
A nyaka hátrabillen, ahogy a fiú ajkai épp csak megérintik.
Visszafojt egy kéjes nyögést, mielőtt elárulná magát, mennyire könnyen fel ehet hevíteni a parazsat, aztán egy hirtelen ötlettől vezérelve megfordul, és …
Még jó, hogy nem tett semmi olyasmit, ami nyilvánvalóan arra irányult volna, hogy újból lépjen, és ne engedje ki a kezéből a gyeplőt.
Hiba, hiba, hiba. Hogy a fene esne bele – dohog magában, ahogy Gary összeszedi a pálcáját.
A mozdulatsort követő szavai már egyáltalán nem tetszenek neki, de a szeme sem rebben, ahogy végighallgatja a rögtönzött intő szándékú figyelmeztetéseket. Még mindig abban a hitben ringatja magát, hogy egy halálfaló lányával kikezdeni a legrosszabb dolog.
Már megint félti. Erről gyorsiramban le kellene szoknia. Mégpedig most, azonnal, amíg nem késő.
- Tudod… az én pálcám lehet szent, és ártatlan. – szólal meg végül lassan, és tagoltan. – Nem úgy, mint a gazdája. Te persze nem félsz tőlem. Miért is félnél? – teszi fel a költői kérdést szinte csak magának.
Ellöki magát az asztaltól, és Gary mellé sétál. A cipője minden egyes lépésnél csendesen koppan az ősrégi fapadlón.
Egy, kettő, és már ott is áll vele szemben.
- Ha nem lennék szűzies ki teremtés, most arra sarkallnálak, hogy gyerünk, mutasd a legrosszabb formád. – biccenti félre a fejét, és hivalkodóan megnyalja az ajkait. – De… mielőtt megtennéd nekem ezt a szívességet, nem tartok rá igényt. – kuncog fel halkan.
A jobbja felemelkedik, és óvatosan beletúr a fiú hajába. A tincsekbe kapaszkodva közelebb húzza magát, aztán, amikor már csak milliméterek választják el a másiktól, szélesen elmosolyodik.
- Ezt akartad, nem igaz? – kérdezi egyenesen a szemébe nézve. - Jöjjek utánad, teperjelek le,bármi,  csak csináljak valamit, ami úgy tűnik, mintha épp azon mesterkednék, hogy maradásra bírjalak.
Nem várja meg a választ, előrehajol, és lágyan, úgy, ahogy eddig még soha, megcsókolja Garyt. A csókban együtt keveredik a szenvedély, és a mérhetetlen finomkodás tökéletes egyvelege.
Nem számít, ha nem kap viszonzást. Ő megszerezte, amiért engedte ideráncigálni magát. Mostantól mindegy, hogy mi fog történni.
Döntött. És a döntése ezúttal végleges.
- No és, ki az a Valaki? – hajtja hátra a fejét. – A plüssmacid, aaaz ágyad, egy személy, vagy egy miniatűr kis tigris, ami néha átveszi az agyad felett az irányítást?
Kétértelmű kérdés, és még azt az esélyt is megadja, hogy a háztársa elpoénkodja, ha épp ahhoz van kedve. Neki teljesen mindegy. Most már semmivel sem lehet megfélemlíteni.
Már nem...

-A legtöbb lányt nem is ismertem, és még csak a szerető szintig sem jutottak el... téged sem ismerlek, de máris kegyenc vagy, lenyűgöző teljesítmény! -válaszolok hűvös kimértséggel, mint mindig s Letty már-már önző önáltatásán finoman mosolyodom el. -Nem akarsz egy lenni közülük, és mégsem te akarsz lenni a királylány, aki a herceget várja...? Ugyanmár édes... -mosolyodtam el ravaszul- Valamiben viszont igazad van … a hercegre várhatsz. -folytatom egy fanyar fintorral- A valóságban a sárkány darabokra tépi. -suttogom a lány fülébe kiábrándító komolysággal, s hagyom, hogy lassan felöltözzön. Elegáns közömbösséggel tűröm a sértődött berzenkedést, s ugyanilyen hidegvérrel nézem végig, ahogy talár bosszantó lassúsággal, vontatottan, s igen figyelemreméltó, kecses mozdulattal kúszik fel a lány hátán, s fedi el kerek, puha, érzéki vállait. Domborítva, ugyanilyen zsigerig hatoló érzékletességgel teszi helyre a gombokat. Egy ilyen mellékes, kis mozdulatsorral is képes átlépni minden misztérium, s képzelet határvidékét, s jól tudja mennyire képes marokban tartani az efféle ráhatásaival, de még mielőtt elegánsan megfeledkeznék a magammal szemben állított szabályokról, az én kis játékomban, s ez a kaotikus erő magával ragadna, lassan, száraz mosollyal kitáncolok a helyzetből. Ennél több kell, hogy veszítsek.
-A megszállott talán jó megközelítés... -a hangomból valami messzemenő gondolatmenet jelentőségteljes súlya válik ki, ahogy mégis engedek a lány magakelletésének, s édesen csengő hangjának. -Ha ez kell ahhoz, hogy elérjem amit akarok... -állok a lány törékeny teste elé parancsolóan, s halkan duruzsolom, a nyakát érintve: -A megszállottak veszélyesek, félned kéne... -lassan fordítok egyet rajta, mintha ismét mohón akarnék nekiesni, de az asztalig óvakodva úrias eleganciával hagyom ott, s egy sötét mosollyal megyek a pálcámért, mintha terveim volnának vele.

Szándékolt sejtelmességgel forgatom a kezemben az ékes tiszafa faragványt, s baljósan pillantok fel néha Letty-re a szavai hallatán. -Nincs okom félni semmitől... -horkanok fel ridegen, s az arcom most igen erőltetetten tud csak valamiféle mosolyszerű vonásra torzulni. Hívatlan, mélyre ásott, kelletlen emlékek kerülnek most felszínre, amelyek keserűen ajzzák fel bennem a rég megismert érzést. A lidércek és démonok akik már régóta ott lapulnak elmém egy elkülönített kis szegletében, most itt kopogtatnak ajtón, azt sugallva, hogy azért ez meredek volt... még lenne valami a tarsolyukban. Leküzdöm ezeket a fölém ágaskodó fojtogató árnyakat, s újra Letty heccelődésére koncentrálok. Egyre zavaróbb ez a hivalkodó magabiztosság, s... még mielőtt feleszmélhetnék pillanatnyi elgyengülésemből, és tehetnék ellene, már meg is indul felém, s a szememben lassú képkockák gyorsuló pergése fut le. Ahogy éteri teste egy szökkenéssel terem előttem, könnyed, formás lábfeje parancsolóan koppan a padlón, majd finom talpai is leérnek. 1-2 lépés, én pedig egy halk hökkenésben konstatálom a gyorsan, de mégis aprólékosan elém vetülő eseményeket. Szépen kijátszotta a helyzetet amit felállított. Óvatosan lépek egyet hátra, de ő magabiztosan igazodik hozzám. Most tényleg félnem kéne egy ilyen törékeny teremtéstől? Finoman elmosolyodom a saját reakciómon, s Letty kacérkodó szavaim, hogy azt hiszi, kiismerhet ilyen könnyedén és nem tartogatok meglepetéseket, de mielőtt szóra nyitnám a számat, Letty fojtja belém a szót egy óvatos, mégis izgalmas s mámorító csókkal. Hagyom hogy puha ajkai eljátszadozzanak az enyémekkel, s ahogy egyre jobban belefeledkezek az aljas játékba, fogammal is rásegítek a pillanat kiteljesedésére, majd amikor nyelvemmel óvatosan ízlelem az édes párnácskákat, már tudom, hogy nehéz lesz megállni, de ez egy ilyen játék. Végül mégis sikerül türtőztetnem magam egy következő, heves csók előtt, s Letty ajkaitól néhány milliméterre állok meg, némileg távol tartva magamtól:
-Így akarod bizonyítani, hogy félnem kéne, kislány? -vigyorgok önelégülten Letty reakcióján.
-A kislány aki farkasbőrbe bújt? -mosolygok kihívóan, majd kihasználva pillanatnyi erőfölényem lépek ki előle, és igazgatom meg fölényesen a talárom- Ha esetleg feltűnne a herceg fehér lovon, a sárkány üdvözletét küldi! -kacsintok metszően, s megdicsőülve indulok el az ajtó felé. Az falnak dőlök majd egy méltóságteljes mozdulattal nyitom ki az ajtót.
-Hölgyeké az elsőbbség!

//Írsz még befejező postot, vagy kezded máshol a játékot? :)//