Portray of the Unfinished

Draw your cards and watch your heroes fade
Pull The Tower, babe, it wasn't a mistake.

TW: káromkodás

Még sötét van, még nem látok semmit, de már érzem, hogy valami fáj. Lüktet a szívverésem ütemével, ismerős, kurvára nem kellemes. Természetellenesen forrónak érzem a testem, miközben elborít a libabőr. Miért fáj? Miért fáj ennyire?
Idegenek hangja üti meg a fülem, valaki azt mondja, hogy leharapta és, hogy nem lehet helyrehozni. Jó, ezt már tudjuk, ugorjunk!

Lassan tisztul a kép, ahogy kinyitom a szemem, sterilfehér plafon alatt fekszem egy...
Na nem! Ezt nem, ehhez nagyon nincs kedvem! Megszalad a vérnyomásom, ritmusosan lüktet a jobb lábam, még fektemben is megszédülök. Ez nem lehet, ezt ismerem és kurvára volt már! Nem sok dologban vagyok biztos a hollétemtől a hogylétemig, de az kurvára ziher, hogy egy jobb láb nem rohad le kétszer. Erről jót állok! De akkor mi ez? Hogy fájhat ennyire?
-A büdös...kurva...istenit- emelem fel a fejem, mert hát úgy mégis sokkal egyszerűbb volna megkémlelni, hogy ez most mi a gyötrelemmel teljes istenbaszása, de nem leszek beljebb. Ez valami elfekvő itt, ami nagyon hasonlít minden ilyen undok helyre, ahol valaha szörnyülködtek felettem.  Lassan észlelem, hogy nem is egyedül vagyok ebben a rémálomban, csak...basszameg miért fáj?
Nővérek jönnek-mennek, mint testemben mászkáló fájdalom, de hiába próbálok elég meggyőzően zihálni nyomoromban, egyik sem nagyon törődik velem. Akkor eldöntöm, hogy álmodom és minden erőmet abba fordítom, hogy bírjak gondolkodni a kíntól. Csak azt nem akaródzom most már megnézni, hogy mi van, mert az a takaró alatt is jól látom, hogy nem vagyok közelebb a százlábúhoz, mint eddig voltam. Csak mondaná meg valaki, hogy hogy kell ebből felébredni!
Nekiállok körbenézni magam körül, leginkább a protézisem keresem, ha megtalálnám az  segítene nem megpusztulni, ami kicsit megborít, az a tény, hogy ez az egész mozgolódás nem egy kéjmámor, de hát az agyam bizonyára egy ocsortány geci és csak visszaöklendezi minden nyomorom, mikor nem vagyok eléggé tudatomnál, hogy megakadályozzam. Biztos csak túl sokat vedeltem, meg abból a kocsonyás kurvaanyjából sem kellett volna ötöt röhögve beinhalálni.

-Ajjajajajajaj-igyekszem ülő helyzetbe tornázni magam,amit halk csujjogatással kísérek, miközben idegen férfihangot hallok, aki Ishida-sant keresi. Ishida-sanról rémálmodok?  Jó, mindegy, mondjuk neki biztos semmi keresnivalója nincs itt, szóval sóhajtok egy hatalmasat. Vagy ez a másik? Van egy ilveres gyerek, aki kibaszott uncanny módon hasonlít az öregebb Ishidára, akinek amúgy most valahogy jobban örülnék, ő biztos tudná mi a picsát kell csinálni, ha az embernek alvásparalízise van. Csodálom, hogy nem ébredek meg, Hera már fixen az ájult testem böködi valamivel, Vivnek meg, ha nem a keze szalad meg hát a szája. Fel kéne lassan ébredni, mert nehezen viselem ezt az álmodozást.
-Valaki nem látta a protézisem? Vagy valami fájdalomcsillapítót? Mert ha igen…- a fájdalom úgy fut végig a lábamon, hogy egy másodpercig pofázni sem bírok tovább- akkor bármilyen sorrendben jól jönne!
Remélem, hogy valaki legalább válaszol, mondjuk a mellettem lévő ágyon fekvő, vagy ez a rohangászó.

Be cautious, be brave...!
Am I scared?

2005.10.29.
Roxfort...?

Figyelmeztetés: +? , káromkodás egyelőre, aztán ki tudja a többit

Szépen lassan ébredek meg, még enyhén mindig szédülve a padlón. A gyertyák lagymatag derengő fényében először nem ismerem fel a környezetem. Fejemhez nyúlva tornázom magam ülésbe, szépen lassan pedig adaptálódom a környezethez - egyszerre csak egy dolog: először tudjam meg, hol is vagyok. Egyértelmű, hogy nem a Szellemszálláson, pedig legutóbbi emlékeim oda kötnek. A komor kőfalak ismerősen de mégis ismeretlenül tekintetek le rám. Szépen lassan állásba ügyeskedem magam, a fejem továbbra is hasogatva lüktet. Legalább azt tudom már, hogy hol vagyok - állítólag nem hátrány.
Azt tudom, hogy sok alkoholt fogyasztottam a bulin, de ennyit azért mégsem... egy teljes black-out...
Közben hallom az éjfélt jelző csengést... de akkor... mégsem...
Mi folyik itt?!
A gyengélkedő ajtaja által hagyott réseken keresztük ismerős és ismerősebb hangok szűrődnek ki. Automatikusan lépek oda, hogy bemehessek megnézni, mi van a többiekkel... Hátha valaki rendelkezik információkkal a helyzetet illetően, valamint biztos tudok segíteni is hiszen... mintha... fájdalmaik lennének...!
"Menjen innen, Tuffin! Nincs magára szükségünk, eddig is épp eleget tett."
Ez a két mondat késként hatol a szívembe, a kezem centikkel az ajtó előtt megdermed mozdulatában. A levegőt is a tüdőmből csak szaggatottan vagyok képes kiengedni, utána minden egyes lélegzetvétel felületesebbé válik és gyorsabb egymásutánban követik egymást.
"Nem, ez nem igaz...! Még semmit sem tettem." legalábbis szeretném ezt válaszolni, de egy hang nem jön ki a torkomon. Érzem, ahogy a pánik virágzani kezd a mellkasomban, s tövises nyúlványaival egyre nehezebbé teszi a légvételt.
Többre is képes vagyok! Menni fog! Csak adjanak egy esélyt!
Kezeim az ajtóra helyezem, megpróbálok tudatosan mélyeket lélegezni. Sem egy orvos, sem egy medimágus nem eshet láthatóan pánikba. Meg kell nyugodnom, és logikusan gondolkodni, hogy aztán...
"Látod...? Nekik sem kellesz...!"
A hang akár a táblán csikorgó kréta fülsüketítő zaja visszhangzik a fejemben, szinte éket ver a koponyámba. Egy...kettő...három de talán több szívdobbanásnyi szünet, minden elnémul körülöttem.
Bár az arc, ami társul a hanghoz elmosódott, mégis az érzés, a felismerés kristálytiszta.
Ez anyám hangja.
Azé a nőé, aki születésem után nem sokkal elhagyott... Aki eldobott magától.
"Mert már akkor sem voltál elég..."
Egy forró könnycsepp szántja végig az arcom, majd egyből lever a jeges veríték. Minden eddigi erőfeszítésen a normális légzésfrekvencia felvételére kudarcba fullad.
- Nem igaz... Nincs igazad! - csak halk suttogás hagyja el kiszáradt ajkaim. Értelmetlen kapálózás a tények tagadása. Hiszen most hangzott el, hogy nincs szükségük rám. Nem tudok mit tenni... Az ajtó lapjára felfektetett kezem lassan ökölbe szorul. Nem hagynak nyugodni ezek a gondolatok, szöget ütöttek a fejembe.
Mégis, mikor meghallom Sienna hangját odabentről - legyűröm minden negatív érzésem, gondolatom valamint a torkomba költözött gombócot is. Letörlöm a ruhám ujjával a maguknak utat törő könnyeket és a kilincs felé nyúlok - már ha ott lenne. Értetlenül pislogok páárat, majd automatikusan a pálcám után kezdek matatni. Nem lehetek ilyen anyámasszony katonája, amikor egy ajtónyira szenved tőlem az, aki hitt bennem - mikor talán mások nem tették volna. Aki nyújtotta felém a kezét, és megmutatta, hogy többre vagyok képes, mint amennyit hittem addig magamról - és ez nem csak a kviddicsről szól. Már nem.
Most veszem észre csak, hogy se nem a jelmezem, se nem a megszokott roxfortos talárom van rajtam. Ez valami más, valami ismeretlen, valami... egészen fojtogatóan idegen.
Ka-ching, legalább a pálcám megvan, ha más nem is.
- Alohomora - mondom ki az első eszembe jutó varázslatot egyenesen a zárra irányítva a pálcámat. Ha működik a varázslatom, hallanom kell a zár kattanását és talán be tudom lökni az ajtót. Ez azonban sok tényező együttes teljesülését követeli meg, melyeket nem igazán tudok sorra venni a fejemben, pedig kellene. Ha ez nem sikerül, a következő értelmes opció ami eszembe jut...
- Hahó! - elkezdek óvatosan dörömbölni az ajtón. Nem túl hangosan, de mégis hallhatóan. - Rokuro...? - mintha Solace hangját hallottam volna, és őt szólongatta. Esetleg nekem is tud segíteni...- Be tudsz engedni? Talán tudok segíteni! - igyekszem nyugodtnak és magabiztosnak hangzani, ám ez elég vérszegényre sikeredett. Közben pedig az egyedüllét nyomasztó közege rántja görcsbe a gyomrom. Az oroszlán bátor és legyőzi a félelmeit... mégis kénytelen vagyok bevallani magamnak: nagyon vágyom a többiek társaságára, még ha amit bent látnék közel sem lenne olyan megnyugtató.

死んだ人は秘密をもらさない

TW: szerhasználat és készítés említése

Amikor kinyitom a szemem, egy gyógyászati célra kialakított helyiségben találom magam. Teljességgel logikus – ha az ember elájul, a gyengélkedő a legkézenfekvőbb desztináció. Semmi rendkívüli nincs ebben, hacsak nem számítjuk a tényt, hogy még fel sem mérem pontosan a helyzetet, amikor máris egy adag üvegcse landol a tenyeremben, bennük kétséget kizáróan bájitalokkal.
– Kérem alássan, ez kifejezetten szakmaiatlan attitűd! Ugyan miért… – kezdeném kifejteni a véleményem a vélt inkompetenciáról, ám a mondat félbeszakad, mikor rádöbbenek, nem látom a nővér arcát. Még egy pillantást vetek rá, s bár a látvány nem nevezhető empirikusan kielégítőnek, annyit legalább megállapíthatok, hogy nincs is igazán mit szemügyre venni. Remek! Minden bizonnyal a neurotoxikus percepciótorzulás egyik tünete. Mély levegő. すべて問題ありません .

A bájitalokat leteszem, vetek rájuk egy pillantást, amennyiben bármilyen felirattal el vannak látva, gyorsan leolvasom őket a címkékről. Körbepillantok. Ágyak, mintha feküdnének is bennük, mintha ismerősek lennének, az ott...Barbon? Annyira ő az, hogy kedvesnek nem mondható módon kér tőlem segítséget. Nem tudom, hogy örvendenem kellene, hogy Daphnét nem látom, vagy éppen aggódnom, de hajlok az optimistább narratíva felé. Mindenesetre igyekszem eloldozni a jellegében némileg kötött Barbont, amennyiben lehetőségem és képességem van hozzá.
-A kérem és a köszönöm szavak használata igazán sokat segíthet egy ilyen helyzetben-fűzöm hozzá a tőlem megszokott hangnemben, majd mire sikeresen eloldozom, az ajtón túlról érkeznek hangok. Sóhajtok. Hát valóban minden az én felelősségem?  Örjítő.

Hallani vélem, hogy valamelyik káromkodik, ahhoz pedig nem kell Sigmund Freud Álomfejtései lapozgatnom, hogy azt mondhassam, ez nem jó jel. Benevolenciám jeleképp először a pálcám segítségével igyekszem kinyitni az ajtót, amennyiben pedig ez nem tűnik célravezetőnek, kénytelen vagyok odafáradni és a kezemet használni.
-Tuffin kisasszony-üdvözlöm a belépőt, aki szintén nem úgy néz ki, mintha az előbbi pillanatokat nem pánikreakcióban töltötte volna – légy oly kedves,tekintsd meg a többieket és ellenőrizd, hogy mindenki jól van-e. -kérem higgantan és a nemrég letételre került bájitalok felé intek a fejemmel. A kisasszony szociálisnak tűnik, minden bizonnyal sokkal több szenzibilitás szorult belé, mint belém, nem is beszélve a tényről, hogy sokkal bizalomgerjesztőbb szerény személyemnél.

- Most, hogy így összejöttünk…valószínűsíthető, hogy egy kollektív hallucinációt élünk át- emelem fel a hangom, hogy megoszthassam elméletem a jelenlévőkkel, külön gondolva itt Barbonra, aki az előbb még úgy nézett rám, mintha legalábbis ártani akarnék neki-ennek kiváltó oka jelenleg számomra ismeretlen.
Nem, Daphné fogyasztott alkoholt, de semmi máshoz nem nyúlt, bizonyára intakt fiziológiai állapotban van. Csupán ki kell keverednem a saját fejemből és megkeresnem. Mellesleg...lehetetlen, hogy ezt a kísérleti bubble tea okozza, abban egyszerűen nincs elég hallucinogén komponens ahhoz, hogy ilyesfajta pszichés anomáliát generáljon.
-Egyelőre minden, amit tehetünk, hogy kognitíve tudatosítjuk magunkban, hogy ami most történik, csupán egy érzékcsalódás része, tehát aggodalomra semmi ok. Semmi sem bánthat benneteket, amit láttok, éreztek, tapasztaltok, tehát nem valós!
Tapasztalataim szerint az asszertív, egyenes kommunikáció lehet a legmegfelelőbb egy ilyen helyzetben, nem mintha valaha is idéztem volna elő vagy éltem volna át kollektív hallucinációt. Ami azt illeti, ez még csak nem is gyógyítói terminus, hivatalosan nézve, ez a fogalom nem takar semmit.
-Fogjatok meg valamit, amit valósnak gondoltok, a hajatokat, fülbevalót, ruhát, pálcát...- folytatom a szakavatottnak tűnő tanácsadást, miközben a kardomért nyúlok. Ahol hagytam! Majd a maszkért, ami… Nem létezik! Emlékszem a momentumra, amikor kishíján megérintettem és jelenleg tökéletest horgonyt képezhetne köztem és a frissen elvesztett valóságom között. Veszek egy nagy levegőt. Nem fogok újra pánikba esni, erre most nincs időm.

[oh i love it and i hate it at the same time]

oh i love it and i hate it at the same time

from the daylight, runnin' from the daylight

─────── •●• ───────

18+! tw: szerhasználatra utalás, szexuális utalások, káromkodás, shaming.
A sérüléseket egyeztettem a mesélővel.
        Elsőre a legvalószínűbb dologra gondoltam, mitöbb, a realitásra — talán még több év alkoholizmusa sem volt elég, hogy felkészítse a gyomrom, vagy az elmém erre az éjszakára. Végül mindannyiunkra elkövetkezik..

        Nyáron talán legjobb részeim haltak meg abban a lírainak aligha, ellenben durm und strangnak titulálható öngyilkossági kísérletben — ezek közé tartozik a halállal kapcsolatos méla neutralitásom, vagy a tudatmódosítókkal kapcsolatos toleranciám.

        Erről persze egy pszicho-medimágus érzékletes módon úgy emlékezne meg, mint karakterfejlődés — a tékozló fiú megtér az atyja öléhez. Utóbbi inkább ismerős — de bármihez érek, családbarát hasonlat helyett az alexandriai könyvtár pusztulása lesz.

        A homloklebenyem ma bánja meg bármilyen asszociációját velem — nem hibáztatom, a fájdalom mértéke alapján ez egy roppant toxikus kapcsolat közöttünk, jobb volna a végére járni.

        Vagy csak hányni egyet megbánóan. Elengedni az egészet.

        — Skylar és.. Daphné? — nagyon szívesen felsorolnám az összes eposzi jelzőt, de a tekintetemen kívül semmi nem mozdul rajtam. Talán a humorom megelőzött az ajtócsapkodós távozásban.

        Teszek egy kísérletet rá, hogy felemeljem a fejem — ezt olyan gyorsan elvetem, ahogy feltételezem, hogy vér csöppen az orromból a kispolgári árnyalatú ingemre. Egy vidámabb pillanatban mondhatnám, hogy na, fasz sem tudja, melyik a rosszabb..

        Egyetlen kurva részem sem mozdul — csak a hipotetikus kés az agyamon keresztül. Talán azért fáj ennyire, mert nincs ott igazán semmi, amiért kár lenne? Nem, persze.

        Már mindent elittam.

        — Hol v... — a csöppenés, felteszem, a plafonról undorítóan nedves. Azt még pont látom.

        Apám hangjára emlékeztet — arra, amelyen nem hozzánk beszélt, amelyet megtartott a legkedvesebb barátainak, ahogy hivatkozott rájuk. A vendégeknek, akik valamiért mindig éjszaka értek rá meglátogatni bennünket..

        De ez nem apám — vagy nem az az apám. Az apámnak nem hinném el, hogy perverznek nevez — nem is volna elegáns, legyünk kurva őszinték, a tömeggyilkosság vitán felül (vagy alul) a legrosszabb bűncselekmény.

        A világ összes faszát mélytorokra vehetném — és még mindig fele annyira sem lennék képes a világ arcán végigfröccsenő geci lenni, mint ő volt.

        — Mégis hol.. — inkább hallom, mint látom a mozdulatot. Ez nem lehet az apám — apám sosem akarna ilyen állapotban látni.

        Öklendezni kezdek, legyen inkább a megváltó megszégyenülés — de csak az orrom vérzik tovább. Mintha nem lenne szám, de üvöltenem kellene — ez nem lehet egyszerűen csak egy bad trip, kurva lehetetlen.

        Most veszem csak észre az arcomról a vérrel vegyes.. fekete valamit. Mindit úgy képzeltem el, hogy megfulladok majd — egy ideje, egy ideje tart a mindig, nyár óta. Megfulladok és — még azt is elbaszom valahol.

        Úgy emlékszem, mintha minden rendben lett volna — a carrow-i, eleve-minden-el-van-baszva módon, a rohadás mennyei esztétikájában. Hányás az ezüsttálcán — klasszikusok, amelyekhez megtérünk éjjelente, amelynek gyermekünket nemzük..

        Most viszont semmi sincs rendben — bárhogy próbálkozom, nem tudok hányni, megmozdulni sem. Meg tudnék szabadulni ebből — görcsösen ragaszkodni magamhoz eleve ide vezetett valami elbaszott módon, nyilván. Nyilván.

        Vergődöm még egy kicsit — a homlokom varrásai mentén mintha ketté akarna hasadni, folyik tovább a vér az orromból. Amycus Carrow most sem tudja befogni örökölt pofáját — most is nagyon akarnia kell valamit, amit jobb emberektől erőszakkal vett el mindenki más, akinek épp ugyanez volt a neve.

        Már-már rászánom magam, hogy beszélni fogok — egy kurva kétségem sincs afelől, hogy bármi is történik, megtörténik. Talán minden részem meghalt már egyszer — az nem, az soha nem, amit annyira el akartam kúrni.

        Azt mindig pontosan tudtam, hogy az egész — tényleg valóság.

        
    

[Hera]

Slay your demons when you’re awake, it won’t be there to get you when you sleep

Figyelmeztetés: 18+ szer- és alkoholfogyasztás említése, káromkodás

Az az érzés ébreszt, amikor úgy érzed, hogy nagyon magasból zuhansz. Szörnyen rossz, ráadásul szédülök is, mint a fos. Ahogy felemelem a fejemet az asztalról, hirtelen a Nagyteremben találom magam és jön az RBF PTSD, mert pont úgy érzem magam, mint akkor. Ezek a padok, a varázslat, mely béklyóba köt, hiába húznék már el a picsába és mi ez a ruha? Hiányzik a kalóz jelmezem, habár azt nem bánom, hogy nem mezítláb kell lennem ezen a hideg kövön, hiszen a tánchoz levettem a surranóm még a Szellemszálláson... De várjunk már, hogy a francba kerültünk vissza a kastélyba? Ennyire szarul lettem volna? De akkor is, mi ez a hely?

Komolyan elgondolkodom azon, hogy tolok egy taktikai hányót, hátha az kicsit kijózanít, de nem igazán bírok megmozdulni, csak előrefelé tudok nézni. Gyomrom apró gombóccá zsugorodik, ahogy a hátam borsódzni kezd. Mintha valaki figyelne, lyukat fúrna a tarkómba. Utálom ezt az érzést, de egy részem hálás, mert az ilyen helyzetekben automatikusan kezdődik meg a józanodási folyamat és máris sokkal összeszedettebb vagyok és koncentrálok. Látszik, hogy nem először fordul elő, hogy bármilyen szer vagy ital hatása alatt kellett nagyon gyorsan nagyon stresszes helyzetekben jól reagálnom. Közel sem vagyok józan, de legalább a gondolkodásom kitisztult valamelyest. Éppen ezért veszem észre, hogy előttem Hera, előtte meg egy férfi ül. Vajon mögöttem van valaki? Megnézném, de nem tudok mozdulni és ez rendkívül frusztráló, így hát csak ficergek kicsit. Ha tudom, megpróbálom kitapogatni, hogy legalább a pálcám nálam van-e vagy azt is elhagytam valahol, rosszabb esetben elvették tőlem... Azért az sokat emelne a biztonságérzetemen, valljuk be.

Tekintetem hirtelen a pódiumra lépő alakra fókuszál: fogalmam sincs, ki ez, de még csak felismerni sem lehetne, olyan... Átlagos. Vagy csak nagyon be vagyok mindenezve? Fogalmam sincs, de talán nem is lényeges. Lényem egy része üvölteni akar, hogy engedjen szabadon, nem tettem semmit, de ösztöneim azt súgják, többre megyek, ha szokásos módon meghúzom magam. Rosszabbul járok, ha észrevesznek, most nem az a kör van, ahol ezzel előnyre tehetek szert, legalábbis eddig abszolút ez a zsigeri megérzésem. Szinte tudat alatt pillantanék oldalra, ahogy az alak tekintete rám vetül, de csak annyira futja, hogy egy minimálisan tovasiklik a szemem a pódium egy másik részére: nem tudom elfordítani se a fejemet, se a tekintetem igazán. Szívverésem erősödik ennek tudatában, de csak egy nagyot nyelek és kényszerítem magamat arra, hogy összeszedett maradjak: biztos vagyok abban, hogy sokat fog ez számítani. Legszívesebben a kijáratot vagy a menekülési útvonalat keresném, de mivel nem tudok nézelődni, így egyéb megoldási lehetőségeket pörgetek a fejemben.

Hallom, hogy Mal is itt, nem csak Hera és a férfi előttem, illetve még egy lány. Nem kifejezetten ugrik be most arc, csak a tudatom hátuljában tűnik úgy, hogy legalább hallomásból ismerem. Talán most fontosabb dolgom is van ennél, de tudom, hogy be fog ugrani majd. Hogy a fenébe tudnék innen szabadulni? És mit keresek itt? Megkérdezném, de továbbra is inkább meghúznám magam, most a nagy szám csak bajba keverne. Fogalmam sincs, ki az a tag, akit kihív az alak, de önkéntelenül is egy pillanatra átsuhan rajtam a megkönnyebbülés, hogy nem én vagyok odakint. A lelkiismeret-furdalás most nem talál utat magának, ahhoz túlságosan veszélyben érzem magamat. Az sem segít, hogy látom, a tag mennyire furcsán lép előre. Fintorba torzul az arcom, ahogy látom, hogy minden mozdulata más által irányított és az egész jelenet, a kisugárzás... Kiráz tőle a hideg, nagyot nyelek, hogy a hányingeremet kordában tartsam, legalább a szédülésemet elmulasztotta az adrenalin. Egyelőre...

Ahogy az alak ismét beszélni kezd, megint szabadítanám a gombócot a torkomból egy nyeléssel: bár a férfiről mondott szövege számomra semmilyen jelentéssel nem bír, még innen is éreztem, hogy a "valljon színt" az számára sem kevésbé kellemetlen, mint számomra lenne és gyanús volt, hogy itt mindannyiunkon végig akartak menni. Biztosan nem fogok ebben csak úgy részt venni! A vér látványa sem tölt el először kifejezetten semmilyen érzelemmel: az annál inkább, hogy az alak egy intéssel intézte ezt. Talán ez csak egy rossz vicc vagy játék, meg van komponálva minden, Halloween van végülis és biztosan csak megviccelnek, ugye? Tetsu majd mindjárt előlép és elneveti magát, hogy jól ránk ijesztettek, valójában nincs itt semmi...

A tag sem gyűrődhetett csak úgy össze, nem? Olyan könnyű lett volna ebben hinni és ment is volna, hogy ha a legzsigeribb ösztönöm azt nem sikította volna minden egyes másodpercben, hogy meneküljek el innen, mert szörnyű dolgok fognak történni. Mégsem tudtam mozdulni és nem is akartam: a mostani taktikám az volt, hogy a lehető legjobban beleolvadok a környezetembe, elbújok Hera mögött és úgy teszek, mintha itt sem lennék, hátha nem vesznek észre és hamar véget ér ez a rémálom. Ha van rá lehetőségem, akkor megpróbálok elpillantani, egyrészt, hogy még véletlenül se jöjjön létre a szemkontaktus (rendkívül profi módon tudom a tanórákon is az összes lehetőséget kihasználni, hogy észre se vegyenek a tanárok), illetve hogy bármilyen menekülési utat találjak, ami akár pálcával, akár anélkül is működhet. Egyelőre azonban csak szemmel keresem ezt, ha tudom, mert meghúzódom és fejben próbálok valami tervet eszkábálni, amivel kijuthatunk innen. Azt tudom, hogy ha engem akarnak itt megalázni, biztosan nem fognak belőlem semmit kiszedni. Legalábbis nem otthonról. Az iskolai tevékenységeim pedig nem titkosak, hátha azzal megelégednek, hogy elmondom, mekkora egy szerencsétlenség vagyok, ez mindenki számára világos ugyebár úgyis. Bízom azonban a képességeimben, hogy megfelelően meg tudok húzódni és átsiklik rajtam minden tekintet, esetleg valaki nagyon bátornak vagy hősiesnek érzi majd magát és önként jelentkezik, bár ezt erősen kétlem, senki nem szereti ha vallatják, pláne nem fizikai bántalmazással vegyítve. Van egyáltalán annak értelme, amit itt fejben pofázok magammal? Vagy annyira szétvagyok, hogy csak álmodom vagy mi van?

Halloween este

Midnight

TW: alkoholos befolyásoltság és öngyilkosság/pánikroham említése

 Sötét, zavart érzésem van- mintha elfelejtettem volna valamit, amit álmomban láttam, de az álom nyomai maró, hűvös érintéssel az elmém szélén maradtak. Nehéz összeszednem a gondolataimat, mintha valaki égő cigarettacsikket dobott volna az általam fogyasztott alkoholra, az pedig felrobbant, szétrepítve a tudatomat és az emlékeimet. A zavarodottságba, értetlenségbe nem keveredik most extázis és önfeledt boldogság, gátlástalanság. Csak bizonytalan, ismeretlen félelem, pánik. Az elmém határán érzem, hogy menekülnék?

 De ez persze az én hibám…

 Szinte sejtem, hogy a Gyengélkedőn vagyok. Ugyanaz a szégyen lesz úrrá rajtam, mint akkor, amikor megmérgeztem magam és Amyt azzal az ostoba popcornnal. Mi történt? Ide hoztak a parti után? Mennyit tudnak? Mit gondolhatnak rólam most: Lutece professzor, a barátaim, a csapatom? Milyen ostoba és naiv tényleg elengednem magam… ez nem én vagyok, nem vagyok felszabadult, hiába nyújtom át a lábamat néha a tilos határán, én nem vagyok ott természetes. Félek szembenézni most a következményekkel… milyen árat fogok fizetni?

 Miért vagyok arccal lefelé? Megpróbálom végigtapogatni a testemet. Fel vagyok még öltözve?

 A szégyentől, büntetéstől való félelmem visszavonul, ahogy meghallom a hangokat. Hogy mi… mi van Chikarával? Mi ez a szag, mit csináltak vele? Mi történt… hova jutottam? Tényleg, mit szólna most, ha látna? Érzem, hogy felgyorsul a szívverésem- tudom, hogy nem jön vissza, de mintha figyelne most, mintha tudná, hogy szégyent hozok rá- valami borzalmas dolog történt, érzem…

  Revan? Amycus?  Skylar? Anne-Rose? Jól vannak? Ugye… elfog a rettegés a gondolattól, hogy nem látom őket többet, hogy elárultam őket, hogy én leszek apám szánalmas paródiája: ahogy mondták, ő meghalt értem, én pedig túléltem… ha bajuk lett, ha meg… én sem akarom folytatni. Nem tudok mást tenni- csak akkor jövök rá, hogy mennyire nem, amikor kapkodni kezdek a levegő után, csak hogy még rosszabb legyen a hányingerem. Tudom, hogy nem szabadna engednem a pániknak, de nem tudok semmit tenni.

 Eszembe jut a kőszobor, amit a többi kilenc évessel láttam, még a Roxfort előtt… ki nézeti alsós iskolásokkal a Don Giovannit? Miért láttam a vonásaiban őt? Vajon ha a szobor tudná, hogy becsempésztem a chipset a pólóm alatt, hogy nem is voltam beteg 1997. április 15-én, hogy újra és újra kudarcot vallok mindenben, mindenki csak kedvességből visel el, mert nem vagyok jó lánya anyámnak, jó mostohanővér vagy mostohagyermek, alszom amikor egy barátom az életéért küzd, elveszek a gyönyörű tűz máglyájáról, ami ad, szeret, pedig éhezik. Mi hasznuk belőlem? Önző vagyok, nem adok semmit nekik… apámnak sem adtam.

 Ő és anyám biztosan rengetegszer gondolták már a lelkük mélyén, hogy kár volt megszületnem. Ha apám lát most…

 Barbon… Hallom, ahogy utasít valakit, valamire. Mit csinált? Mit művelt éjjel? Miért van megkötözve? Ő itatott velem valamit? Ő bántott valakit… elönt a harag, inkább magam felé, mint az ő irányába- miért bíztam meg benne? Mit szólna apám, hogy így átvert valaki, akit az őt eláruló Yaxley pavilonja előtt láttam? Hogy lehetek auror? Olyan gyenge és ostoba vagyok, olyan naiv… Teszek egy gyenge kísérletet rá, hogy felálljak az ágyról- inkább arra, hogy felnyomjam magam a karjaimmal. Látom, hogy ott áll Revannal, aki kinyújtja a kezét, elveszi tőle az italt…

 Nem, ez ostobaság. Nem tudom, hogy miért van lekötözve… talán ő is áldozat… talán megint szégyent hozok apámra azzal, hogy naiv vagyok.

 Hol a pálcám? Szinte hisztérikusan tapogatom körbe az ágyat, és ha rálátok, ha elérem, az éjjeliszekrényt. Ha pedig megtalálom… zúgnak a hangok, elönt a pánik, ijesztőnek találom a  túl nyugodt amerikait, nem bízom benne. Mi történt? Érzem, hogy ha valaki közelebb jön, és visszaszerzem a pálcámat, megátkozom, bárki is az…

 Hiába sejtem, hogy nem uralom jelenleg az elmémet, hogy ez  Anne-Rose… most úgy érzem, hogy baj van, hogy nem bízhatok senkiben. Senkiben… apám is bízott…

 A szemem a szomszéd ágyon fekvő lányra téved. Még mindig rosszul vagyok, még mindig hallom a nővérek szavait, még mindig félek, hogy bármi történt, kevés leszek… de megpróbálom betakarni.

[az előttem ülő]

┏━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┓

Sugar Overdose

with a Crown of

cavities

┗━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┛

For: Dementor Béla bácsi

Dátum: 2005. 10. 31. szombat

TW

az egész kaland egy horror joyride lesz ♥ deathwish akció

Mindenki álmodott már azzal, hogy ki kellett állnia az osztály elé felelni, de mezítelen volt. Kiszolgáltatottá válsz a helyzetben, amit csak tetéz az, hogy bármiből is kellett felelned, biztosan nem készültél fel rá rendesen.

A mostani helyzet is hasonló. Akár egy álomban, nem emlékszem arra, hogyan kerültem ide, hanem egyszer csak itt vagyok, a fejem ráborulva egy régi padra, amin mások RBF dolgozatokat írtak eddig. Messze van még az RBF, és nem vagyok felkészületlen sem – biztos vagyok abban, hogy az agyam nem tréfálna meg azzal, hogy előrevetíti egy csúfos bukás lehetőségét. Pedig az előttem ülő, akit még nem ismerek fel, épp úgy néz ki, mint akinek semmi keresnivalója nincs itt. Tudtam, hogy meg lehet bukni a Roxfortban, de ennyiszer? Nem, ez valami más lesz.

Neszezést hallok a hátam mögött. Szeretnék megfordulni, szeretném tudni, hogy kikkel vetett össze a sors, már ha nem csak egy bizarr álom még bizarrabb statisztái csupán, akik dühbe gurulnak, ha kiejted a szádon, hogy csak álmodsz. Csak a felsorolt nevekből tudom, hogy nem vagyok egyedül – bár Devereaux neve is csak a Griffendéles rokona miatt cseng ismerősen, az amerikait pedig még annyira sem ismerem.

Legalább a gyöngysor nem szorítja már a nyakam. Felvillan az emlék a sikolyról, amibe belevegyült a szétfoszlott gyöngysor kopogása a padlón. Így lehet, csakis így lehet, hogy valamelyik sütemény vicces sütemény volt, és átvertek vele. Pedig Viv figyelmeztetett arra, hogy ne zabáljak ennyit.

Képtelen vagyok viszont arra, hogy megforduljak, pedig már nem azt a csicsás ruhát viselem. Nem emlékszem arra, mikor öltözhettem át, így más magyarázat nem lehet. Tetsu már visszavitt a hálókörletbe, és már a saját ágyamban alszom a paravánom biztonsága mögött. Mégis miért érzem úgy, hogy ez nem egy álom?

A test magától mozdul, mintha nem lenne több, csak egy báb. A bábmester vajon az arctalan alak, vagy ő is bábja valakinek? Ha a neve nem is, de az arca ismerős – már a szőke férfié, akit a pódiumra kényszerítenek. Miért nem válaszol a kérdésekre? Miért nem küzd?

Mi történik vele?

Le akarom hunyni a szemeim, mintha azzal bizonyítékot szereznék magamnak, hogy ez nem történik meg. A szemhéjaim lehetnének a paravánom a hálókörletünkben, ami mögé nem látnak be, ha nem akarom. A függöny, amit anyám elhúz a szemem előtt, hogy ne bámuljam, ahogyan az utcán megkéselt férfi kileheli lelkét.

Még sem tudom levenni róla a tekintetem, és nem vagyok már biztos abban, hogy kényszerítenek, vagy csak olyan borzasztó, hogy nem lehet nem nézni azt, ami Tommyból maradt.

Megpróbálok mély levegőt venni és körbenézek a helyen. Tudom, hol vagyunk, ötödik éve taposom már ugyanezeket a köveket, valami viszont még sem olyan, mint amit megszoktam. Megfigyelném a berendezést, a festményeket, a pad firkálmányait, hogy valami értelmet kapjak. Tetsu úgyis mindig azt mondja, hogy nekem barázdált agyam van, hátha rájövök valamire.

Majd felemelném a kezem, mintha egy órán lennénk. Talán tényleg nem más ez, mint egy felelet – tényleg meztelenek vagyunk az arctalan alak és a feltételezett bábmestere előtt. Ha ez nem egy csúfos álom, márpedig a torkomban dobogó szívemet elég valósnak élem meg, akkor tehetetlen vagyok egy ilyen hatalmas entitás ellen. Ha nem cselekszem, az a biztos halál. Talán egy éjszakára hercegnőnek öltöztem, de naiv a feltételezés, hogy azt várjam, más mentsen meg. Megvárom, hogy szólásra engedjen, mielőtt megszólalnék.

- Vélet… - a hangom elcsuklik és megremeg. Vennem kell egy mély levegőt, mielőtt folytatnám.

- Elnézést. Véletlen sem szeretnék illetlen lenni, de miért csinálja ezt? - sosem volt még dolgom olyan fenyegetéssel, ami biztosan és minden körülmények között erősebb nálam. Nem hiszem, hogy le tudnék győzni valakit, aki egy felnőtt varázslót ilyen könnyen elintézett. Voldemort másodjára is visszatért volna? Azt mondták, nincs orra, ennek meg arca nincs. De azok alapján, amit tudok róla, ez nem vall rá. Nem hiszem, hogy a Nagyúr eléggé ismerte a követőit és az ellenségeit. Ez az entitás viszont tudja a nevünk, talán tudja a múltunk és tudja a lelkünk is. Az előbbi produkció bizonyította.

- Sokat tud rólunk, ez igazán figyelemre méltó, de mi nem tudunk semmit, például hogy miért is vagyunk itt. Hogy szólíthatjuk Önt? - látszólagos önbizalom a szavakban, a hangsúly azonban remegéssel és félelemmel teli. A válaszában arra koncentrálok, hogy mit érzek a szimatommal az igazmondásáról. Tisztában vagyok azzal, hogy kockára tettem az életem, de ha nem teszek semmit, akkor is megölhet. Akkor már jobb nem a tudatlanságban elenyészni.

[the unfinished]

the unfinished

2005, október 29

and you are just a ghost
with a beating heart

káromkodás, bántalmazás említése

Valami lüktet még a halántékomban - valami keserű, valami, amitől csak nehezen akarom kinyitni a szememet.
Olyan ez, mint az álom - annak a maradéka, még kapaszkodsz belé, még próbálsz emlékezni, valóság volt egyáltalán? Hirtelen nem tudom, hogy mi a valóság - a saját rosszullétem, a dohos szag az orromban, vagy valami más.
Még érzem az alkohol ízét a számban, a csípését a torkomban, forróságát a mellkasomban; valami nincs rendben, óvatosan szívom be a levegőt, mintha csak ismerkednem kellene vele - egészen biztos vagyok benne, hogy volt… egy cigaretta a számban, ugye? Igen, ennyiben biztos vagyok - és abban is, hogy kurvára emlékeznem kellene rá, hogy hol van a cigarettám.
Kinyúlok érte - egészen biztosan kinyúlok, valahol itt lehet a földön, a fűben, kint… kint voltam, odakint, csak egy kiss frisslevegő, csak egy kis… hol a kurvaéletben van a cigarettám? Ennyire nem… eshettem nagyot, ugye?
Ki kellene nyitnom a szememet - hirtelen félek valamitől, talán csak a fájdalom, talán csak az alkohol íze a nyelvemen, talán az, hogy nem érzem ujjaim alatt a cigimet; nem érzek tenyerem alatt semmit - túl későn jövök rá, hogy nem mozdul még az ujjam sem.
Kell még egy korty levegő - ennek már más íze van, valami fémes, valami… egészen biztosan nem a cigarettám füstje. Nem a vodkáé.
Nehezen veszem rá magam, hogy kinyissam a szemem - a világ elfolyik, mint ahogy az esőcseppek szoktak az ablakon, vagy a tinta a papíron; hirtelen túl sok mindent látok, túl keveset, hirtelen kurvára fogalmam sincs, hogy hol vagyok - egy álom. Egy álomnak kell lennie, ugye? Mintha hirtelen látnám megvillanni a kandalló lángját otthon, mielőtt elmosódna az is, mielőtt valami más… mi ez a szag? Mi ez a szag?
Kell néhány pillanat - mintha újratanulnék lélegezni, mintha minden más volna, mintha már nem csak az alkoholtól égne a torkom, valami nincs rendben. Végre nem hullámzik előttem a kép - látom azt teljes félhomályában, teljes ismeretlenségében, teljes…
- Amy? - Mintha a hangom nem volna a sajátom - nem, hogyha ennyire érzem valaminek a… szén? Nem tudom eldönteni, hogy tényleg számban érzem, vagy csak annyira erős a szaga, hogy megfulladok tőle - talán ezt is képzelem, mert egészen biztosan mindent képzelek - azt az… egyenruhát magamon, a fekete foltokat ujjaimon, karomon; Amyt és a lányt velem szemben, akinek az arcát épp csak látásból ismerem.
Egészen biztosan csak egy rossz álom - az a fajta, ami túl erősnek tűnik, túl valóságos; az, amiben elhiszed, hogy valóban kurvára fáj a fejed.
Visszahunyom szememet, éppen csak egy pillanatra, éppen csak addig, amíg levegőt veszek, addig, amíg megpróbálok teljesen visszaemlékezni - nem saját magamra, nem a cigarettámra, nem az udvar hűvösére, nem… Lolitára, nem arra, hogy… mégis mit ittam? Egészen biztosan ez a kulcs - egyszerűen csak valami kibaszottszart ittam. Itattak velem.
Szeretném szóranyitni ajkamat ismét - talán ha nem fájna ennyire kibaszottul még ez is, talán ha nem hallanám Amy hangját ismét - akurvaéletbe, Amy - talán ha nem… a hang, ami végigszánt koponyámon, ne volna ennyire valódi. Mélységében, ízében - annyira, hogy felkavarodjon tőle a gyomrom.
Valami nincsen rendben - csak ezúttal veszem észre a falra akasztott rajzokat a lány mögött, a mélyebb lélegzet mégis a szavaknak szól; azok éle, mintha valahol a koponyám hátuljában kopogtatna, olyan, mint az utolsó szavak szoktak lenni, mielőtt… mielőtt Cryus távozna a szobából; olyan a fájdalom is. Az íz egyre keserűbb lesz számban, egy pillanatra ismét megfolyik előttem a világ.
Ez nem Cryus hangja - egészen biztosan kurvára nem, ugye?
Amy felé pillantok, mintha csak válaszokat akarnék - mintha nem látnám, hogy ő is mennyire kurvaszarul van. Mintha hirtelen nem lenne minden más sokkal hangosabb a fejemben - mintha nem akarnám mindennél jobban megtörölni a kezemet, addig dörzsölni, amíg lekopik róla az összes szénfolt.
Nem, kibaszottul nem. Ez nem lehet ő, és ez nem lehet semmi, ez egy álom, ez csak egy a sok közül, bármi közül, ami időről-időre visszatér - ez csak az alkohol, annak valami elbaszott melléke, aminek íze mintha porráégett volna számban, és most képtelen vagyok eltűntetni. Túl szoros hozzá a mellkasom - talán ha tudnék, sem tudnék megmozdulni.
Ez nem lehet Cryus.
Mégis - mintha minden egyes szavában őt hallanám, a kés pengéjét bőrömön; a pálca szúrását a torkomban. Azt, ami következik - azt, ami annyira kibaszottul elkerülhetetlen. Újra és újra. És újra. És újra. És újra.
Hirtelen mindennél jobban szeretnék megmozdulni - hirtelen mindennél jobban szorít a torkom, hogy képtelen vagyok.
Van az a pont, amikor már egybefolynak a bűnök - talán minden hazugság, talán mindenkinek hazudtam, talán ez nem álom, talán ez… talán ez végig engem várt, talán ő végig erre várt, talán végig… Miért vannak itt ők is? Miért vagyunk itt mindannyian - ha egyszerűen ez az egész…
Hirtelen mindennél jobban éget, hogy szólaljak meg - talán vége lesz, ha megteszem. Talán mindenki erre vár, ugye? Talán egyszerűen csak könnyebb lenne, ha megtenném - talán akkor hamarabb jön az is, ami egyébként is elkerülhetetlen.

[férfi]

Dear destiny

from the Reaper himself

A rcomon még ott dereng a mosoly árnyéka. Megbújik az alkohol édes-keserű íze mögött, a zene emlékére rezdül és mások jókedvét volt hivatott vendégül látni. Két szívdobbanás örökkévalósága közé rekedt és ahogy eljön a következő pillanat, a múlt ejti örök rabságba. Gerincemen végigszáguld egy kellemetlen érzés, csigolyáról-csigolyára haladva kongatja a csontokat és magával viszi a meleget is belőlem. Végül a sikoly emléke az, ami végre öntudatra ébreszt, szemeim kipattannak és a repedt-koszos billentyűk helyett rozoga fafelület tárul elém. A nevem említése nyomán egyenesedek fel és zsongó fejjel képtelen vagyok elsőre befogadni az új valóságot. Szövet feszül a pár perce -vagy órák már? - még fedetlen felsőtestemnek és a helyiség ismerős-idegen mivolta kibillent az egyensúlyomból. Álom volt talán? Esetleg visszamehetnék?
Arcomra mégis szenvtelenséget erőltetek, hisz apám említése nyomán semmi más nem jöhet szóba. Próbálom lenyelni a keserű ízt a számban az említése nyomán, de társamul szegődik és hirtelen nem tudom, hogy a gondolata taglóz-e le annyira, hogy mozdulni sem tudok. Mindig érzem a jelenlétét a cselekedeteim nyomán, nem tudok szabadulni az árnyékától ennyire távol sem tőle. Ő az alfája és omegája az egész kicseszett életemnek és ezt nem rest több ízben is a tudtomra adni. Lehetőségem sincs megfeledkezni róla, hisz rengeteg közel láthatatlan nyom bizonyítja a bőrömön, hogy az én életem fabatkát se ér, ha nem az akarata szerint cselekszem. De ha így is teszek, nem elég. Nem elég jó, nem elég kifinomult, nem elég számító, nem elég behódoló… nem elég.
Tekintetem a pódiumra emelem, pislogva próbálom elüldözni és befogadni az álom-valóságot, mert Merlin a tanúm, nem tudnám megmondani, hogy épp melyikben létezem. Gondolataim lustán vánszorognak csak előre, még álmos-lustaságba vonja az ereimben zubogó alkohol, így idő az is, míg nyugtázom az előttem lévőket… de mielőtt felmérhetném a helyzetünk, az orromat csavarni kezdi a rémület fanyar szaga. Jól ismerem már, de most mégsem belőlem árad. A falakról visszapattanó szavak a mellkasomra telepednek, leporolhatatlanul fészkelnek a talárom redői közé és a bőrömet kaparásszák a szövet alatt. Rossz érzésem van, tarkómon meredezni kezdenek a pihék. Ha a láthatatlan béklyóm engedi, a pálcámat kutatom, hogy akadjon legalább egy kapaszkodó a perem szélén, ahol találtuk magunkat.
A vér látványa egyszerre bódít és nyomaszt. Olyan emlékek lenyomatát éleszti fel bennem, amire nyár óta keresem a válaszokat és olyan könnyű magamat látnom a férfi helyében, hogy szinte megnyugtat a saját halálom látványa. Majd a cseppek óceánt dagasztanak és a valóság pörölyként csap arcul. Felnyögök, ahogy szabadulnék a pad fogságából, hogy valahogy segíteni tudjak a megbukott diákon, mégis ugyanolyan tehetetlenül nézem végig a néma tusáját, mint a bátyámét. Felfordul a gyomrom, a bűntudat nem csak kopogtat, de egyenesen berúgja az ajtót és pontosan tudom, hogy kit fog magával hozni… Már csak annyi kérdés maradt, hogy mikor érkezik meg a pódiumra a pokol-professzor mellé.
Hera szavai zökkentenek ki a saját önző nyomoromból. Végignézek a lányok sziluettjén és új erő kezd lassan éledezni bennem, az ujjbegyeim bizsergeti és megacélozza a tekintetem. Hisz nem vagyok egyedül, nem csak az én vérem forog kockán. Végigpillantok a lányok sziluettjén magam előtt és a hirtelen fellángolás lassan eltökéltséggé szilárdul. Ha valaki még érdemes itt a halálra, az az, aki magán viseli az arcát.
- Én - hangom magabiztosan csendül és a festék mögött nem látszik, hogy az összes szín kifutott az arcomból. Sokszor gondolkodtam már a halálomon. Sokszor képzeltem azt értelmetlennek, sokszor hittem, hogy nem igazán hagynék betöltetlen űrt magam után, csak eggyel kevesebb árnyék lenne a földön. De most talán… ha már én vagyok maga a Halál, belenézhetek a saját arcomba, nem?
A csontvázak amúgy sem tudnak vérezni már, nem igaz?

Sincerely,

Malachi

[2. kör]

2. kör

Valami más ezen az éjszakán.
Nem a mágia, nem - az mindig épp annyira eleven, hogy hangot kölcsönöz annak is, ami nem született vele. A vonásokon megülő nyugalomnak, kontrasztot a sík felületeknek az erkölcseinken.. És befejezést annak, amitől megvonták azt körülményei. A befejezés fontosabb, mint a paletta első színe: nélküle a legnagyobb mestermű sem érheti el a maga célját a teremtésben. Az első vonások zavart bája még bármi vagy bárki lehet.
De az emberi elme, miként más mesterművek, óhajtja a befejezést.. akár a mágia.

A Nagyterem szürkeségében a kis, egyszemélyes asztalok sora hosszú, komor vonalat húz - foghíjas rendjük fájó kínok sorozata egy éberlét és álom között eltöltött éjszakában. A férfi teste szétfolyik a deszkákon, beissza a padló, mint öreg vászon a zsíros ujjnyomokat - az alak pergamenje fölé hajolt, újabb éles vonást ejtett rajta. Közben észre sem vette, de bele is lépett a vérbe - elegáns cipője orrán a folt a hétköznapok természetességének őrületét lopta fogja szívébe. Csak akkor hümmögött egy letűnt hivatalnok hangján, mikor felelni kezdtek neki. Maradt valami ellentétes mégis rajta - mintha idézne valakit, önmaga pedig vázlat lehetne csak.
- Mert így helyes. A rossz dolgok elnyerik méltó jutalmukat, és amit valaki elfelejtett befejezni.. azt be kell fejezni. De itt én teszem fel a kérdéseket.. Például azt, hogy Malachi Maddock miért nem jött még ki, ha önként vállalkozik? - szórakozottan intett egyet a Herának adott válasz után, és bár a mágia eddig nem engedte igazán Malachit elhagyni helyét, az alak hangja pont úgy csengett, mintha az ő hibája volna, hogy nem ért még ki a pódiumra.
Gemma arcán aligha siklott át a tekintete - ha volt is neki, meghatározatlan maradt, elkerülte azt is, hogy a hátuk mögül mintha.. hűvös, esős illatot fonó szél áramlott volna a levegőben. Talán részben nyitott ajtó vagy ablak.. Ha a lázálombéli Nagyterem a valódi mása volt, hatalmas ajtaja épp ott helyezkedett el, ahol ismerték.
A holttest tekintete valóban elfolyt már, mire Malachi, ha követte az utasítást, odaért mellé. Szeme elé a még árvább padsor és az üres terem tárult - sápadt arcok, egy pergamen a kis emelvényen, amelyen eddig az alak jegyzetelt. Pennája vörös tintában nyugodott - hogy mit jegyzetelt eddig, nem volt kivehető. Valahol a fejük felett pedig.. egy óra ketyegésének gyorsuló üteme visszhangzott.
- Mindent hallani akarunk. Tik-tak. Meg ne száradjon a festék. - és hangjára, mintha csak az órának akarna felelni: minden foglyának orrából lecsöppent az első, fuldokló kis vércsepp.


Valahol máshol a Gyengélkedő fehérjébe feketét a kint derengő éjszaka lopott - az ajtó nyugalmába pedig az átok, melyet Anne-Rose bűbája máskor soha. A vörös tenyérnyom, ha üzenni kívánt valamit, némán tette, és elhalkultak körülötte az iménti hangok is: a benti nővérek mind megdermedtek, ahogy Rokuro Ishida az ajtót kezével kinyitotta. Kivehetetlen arcuk mind őket kettőjüket nézte - látszólag egyikük sem mozdult, és lassan, nagyon lassan csak egybecsengő, halk kuncogás hagyta el a szájukat..
A kötelek ekkor sem engedtek olyan könnyedén - bár a pálca tapintható volt Solace Barbon ruhái alatt. Hármuk jelenlétében, szavaiban majdnem elveszett a most már kivehető beszéd mondatainak dallama.
- Elengedik? Azok után, amit a többivel csinált? Te megvárod? Én nem várom meg.. az ő felelőssége. Szerinted Scrimgeourral fogja megint.. nem? Vagy legvágja majd a másik.. nem? Barebone, igen. Ne szóljunk Ishidának? Nem? Majd beletanul. - de mozdulni egyikük feje, arca sem mozdult a betegeik felé. Az üvegek címkéi épp olyan üresek voltak, ahogy vonásaik: legalább Sienna pálcája valóban ott van, ahol keresi. Chikara protézisének azonban mintha nem is szántak volna helyet a kis szekrényen mellette.. a seb szaga, akár a száradó festéké, friss még.
Talán épp egyszerre veszik észre: Rokuro az éles fejfájást, a mindent betöltő forró, égő fénykoronát a homloka körül a baljába hasító görcsös fájdalom megállíthatatlan ikreként. A többiek az orrából előtörő, élénkrubin zuhatagot. Pillanatok alatt ellepi talárját, a tálcára, a bájitalok üvegére csöpög - kíséri a nővérek kuncogása és már nem is suttogása.
- Tuffin miatt? Vagy mégsem elég ügyes? Szerinted.. Barebone ezt is le akarja majd nyalni? Az utolsó.. igen, látom már a ráncokat az arcán. Kár, hogy Ishida mégsem olyan felelősségteljes.


Az alagsori, büntetésekre fenntartott egykori terem gyertyái szórt fénnyel égnek: a vázlatok mintha olvadtak volna a derengésben, a helyiségben egyre melegebb lett. A büntetésben lévők talárjai mind szűkebbnek és kényelmetlenebbnek tűntek - a fojtogató félelemben az alak hangja csak fokozta abbéli érzésüket, hogy testük nem mozdul úgy, ahogy szeretnék. A szén és agyag szaga mintha az orrukban tört volna utat az elméjük felé - mintha delíriumba akarná ejteni Daphné minden érzékét egyszerre. Az alak hangja mögüle csengett - abba valami ismerős, otthonos, rémületes aroma is keveredett, majd a rózsák illata.. és dermesztő hideg, akár egy kripta, vagy épp: cella legmélyén valahol innen távol.
- Senki? Gondolhattam volna. Kezdjük akkor.. mindenkivel, úgy volna helyes. Hölgyeké az elsőbbség, bár itt nincsenek hölgyek.. a hölgyeket hazavárja valaki, és hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe. Ilyen illusztris társaságba: drogfogyasztók, képmutatók, a társadalom szennyes legaljának közegébe. Ki kell javítanom magam: Ms. Fuentes biztosan elmondja nekünk, hogy szokott minden szép és kedves kimúlni végül a közelében.. épp, mint az ikertestvére, nem igaz? Mert hát.. sajnos ő már nem mondhatja el nekünk. - a vázlatok között valóban kirajzolódott a halott Miguel száz különböző alakja szénnel, agyagfoltosan. Kifacsart testének ábrázolása akár lírai is lehetett volna - ha nem kizárólag Daphné látta volna.
- Amycus Carrow. Mindig a kérdések.. nekem is van egy. Milyen az egyedülinek lenni? Mikor nincs már a mihez képest, és egy Amycus Carrow marad. Hogy is mondta? Ahová a jó dolgok halni járnak? És még ennyi idő után is.. még annyi prekoncepció után is: Amycus Carrow. Még mindig csak ő számít.. mert még mindig számít a véleménye. Az ízlése. Amit és akit, ahogy és amikor.. megbaszott, mint egy állat, és mert akart egy utódot.. itt van előttünk Amycus Carrow. Nem több, nem kevesebb. - tett néhány lépést mögöttük, majd kikerülve a padlón gyűlő, vöröslő tempera tócsáit, megkerülte a kört. Arca most sem lett élesebb, sőt, mintha még az iménti ismeretlenségnél is kevésbé maradt volna emberi - színek és formák sokasága volt, mindannyiuk sajátja.
- És Skylar H. Devereaux.. Az én drága öcsém. Hát nem óvtalak eléggé? Nem féltettelek tőle, hogy ide juss, éppen ide? Nem lett volna sokkal jobb otthon, ahol.. nem adod meg magad ezeknek a perverz vágyaknak? Nézz csak magadra, a kezedre, az arcodra, vagy épp.. annak az arcára, ami idáig vezetett. Nem lenne jobb otthon, velünk, a rózsák között? Emlékszem rájuk, ugye? Anyánk nagyon szomorú volna, ha látna most. Talán ha beismernéd.. mielőtt én mondom el nekik.
Az óra kattogása visszhangzott a nehéz szavai után.

T U D N I V A L Ó K

◉ Ezúttal sincs postolási sorrend, a karakterek a leírt esetben és módon látják/hallják egymást.

◉ Kérlek mindent feltételes módban írjatok. A 'büntetés' ic hibáért ic érkezik, de a hirdetésben és tudnivalókban leírtak alapján.

◉ A mesélő következő reagja: 11. 20. (Ha ez nehézségekbe ütközne, a határidő most is módosítható.)

[Amycus]

De quoi as-tu le plus peur...?

qui sait...

2005. október 29. szombat

TW: pánikroham
Amycus… miért tintás az arcod…és… véres…
Mondanám, de nem bírok beszélni továbbra sem - megbénít a félelem, nem érződik helyénvalónak, hogy mondjak bármit, pont ezt, hogy felhozzak valamit a mentségemre… és még csak nem is tudom, mit tettem. Amycus láthatóan nincs jól - bizonyára hívnom kellene valakit, bárkit, ha meg tudnék mozdulni, ha meg bírnék szólalni. Skylar...hasonlóan nincs, mi történik velük? Meglátom a fiú szénfoltos karjait - nem értem, és azt pedig még kevésbé, hogy miért vagyunk itt mind a hárman… itt… bár tudnám, hogy hol. Vajon ők tudják a választ… bármelyik kérdésre is? Talán meg kellene kérdeznem, ha merném, de mi van, ha a meggondolatlan megszólalásért még nagyobb büntetés jár? Valami ennél is rosszabb.
Fojtogat a ruha, egyre inkább, le akarom venni, ez nem is az enyém, a szemem ide-oda jár, megfulladok a szagoktól - szén és agyag, túl sok, túl sok… aztán megérzem a rózsák illatát. Teszek egy kétségbeesett, szánalmas, és természetesen eredménytelen próbálkozást, hogy a rózsákra fókuszáljak inkább, valami szépre, egy kertre, igen, amiről Rokuronak meséltem nem is olyan rég, remélem…ő legalább jól van, hátha így sikerül visszajutnom a valóságba, de az elmém, csak úgy, mint a testem, nem engedelmeskedik nekem. Nem tudom megtartani ezt az emléket, elillan, mint a füst, mint a leheletem az éjszakában, korábban, amikor… elkeseredetten próbálok utána kapni, de kicsúszik a kezeim közül, tovább száll, és csak a most van, a hátborzongató most. Remegni kezdek a dermesztő hidegtől - hideg, realizálom, mint egy cellában, mit tettem, amiért ide kellett hozniuk? Valami elmondhatatlanul szörnyű dolgot, mi mást.
…a hölgyeket hazavárja valaki, és hölgyek.. sosem kerülnek ilyen helyzetbe…
Haza… Franciaországba, a szüleimhez, ők… borzasztóan csalódottak lennének, ha most látnának. Nem ezt várták tőlem… tudnom kellett volna, hogy mi a feladatom. Ők nem büntetnének így, sosem volt rá szükségük, nem adtam okot rá… úgy tűnik, egészen mostanáig, ha nem is nekik de… valakinek. Talán felháborodnának, hogy az ő lányuk nem, az ő lányuk sosem - de ha jogos a büntetés? Mi másért lennék akkor itt? Ha…ha tényleg… ha nem tettem meg mindent, hogy… hogy elkerüljem ezt, hogy ne okozzak nekik szégyent és csalódást… nem tennék ezt velem, ők nem, de mégis, hogy tudnék a szemükbe nézni ezek után? Vajon… vajon tényleg nem várnának haza? Vajon lenne az a pont, ez lenne az a pont, hogy nem kellenék… még nekik sem? Ha megtudnák, hogy hogyan viselkedtem ma este, ha… Nem kellett volna elmennem a buliba, én csak… számolj szépen a következményekkel. Amit az alak mond…mögöttem… a drogosokról, a képmutatókról… a fiúkra érti, vagy… rám?
…Ms. Fuentes biztosan…
Ez… ez nem az én nevem. Nem csak papíron nem az enyém, máshogy sincs jogom hozzá, nem lehet, nem is akarom, nem, azok után amit én… amit tettem, amit hátrahagytam, amit kaptam cserébe… tiltakoznom kellene, de sosem voltam elég erős hozzá. Nem vagyok elég erős semmihez, de még csak elég jó sem, különben most nem lennék itt.
Egyre fojtogatóbb a ruha. Egyre kevesebb az oxigén.
…mint az ikertestvére, nem igaz? Mert hát.. sajnos ő már nem mondhatja el nekünk…
Már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk már nem mondhatja el nekünk
Nem hallok semmi mást, csak ezt, újra és újra és újra.
Látom a vázlatokat, Miguel, holtan, képtelen vagyok levenni róluk a szemem, holott minden porcikám üvölt, sikít, hogy nézzek el, ne lássam, ez nem valós, nem lehet valós, nem… de képtelen vagyok rá, pont annyira, amennyire megmozdulni is képtelen vagyok.
Miguel nem lehet halott. Miguel jól van, biztonságban van, a Szellemszálláson van. Ott, ahol… ahol… hol láttam utoljára? Miért… miért nem tudok visszaemlékezni? Nem, az nem lehet, nem, hogy ő... ő…
Nem bírom elfordítani a tekintetem a rajzokról. A hányinger és a sírás kerülget egyszerre, miközben még mindig nem kapok levegőt, egyre kevesebbet, egyre…
-Nem, nem, nem - remeg a hangom, a testem is. Ez nem lehet a valóság. Ilyenek a rémálmaimban voltak, vannak, a legrosszabbakban. Honnan tudja, hogy láthat a fejembe? Ez is csak egy álom, egy rémálom, egy… de akárhova nézek, ugyanazt látom, ugyanúgy, Miguelt, holtan mégis máshogy, százféleképpen, de a lényegen nem változtat. A falakon körbe, mindenütt, akárhova nézek, Miguel, holtan mindenhogy, vér és halál és… lehunyom a szemem, ki akarom zárni, elfelejteni, hogy ez az egész… ez mind… ez… miattam… de ugyanazok a vázlatok jelennek meg így is, nem tudok elmenekülni tőlük. Beleégtek az elmémbe. Tu vois? C'est ce que tu as fait!
-Nem… nem, NEM, NEM! - a végét már sikítom, fájdalmasan és hisztérikusan, mintha nem is én lennék, mintha nem is az én hangom lenne. Talán én sem vagyok valóságos, és ez valaki mással történik… de miért történne mással, ha én tettem, ha én ezt érdemlem? Vagy rosszabbat, igen… rosszabb is járna nekem…
Nem is hallom tisztán, alig érzékelem, mit mond az alak, Amycusnak, vagy aztán az öccsének. Valami végigfolyik az arcomon. Vér, tinta, könny? Nem számít, miért számítana.
Megfulladok.
És Miguel meghalt.
Nem kapok levegőt.
Miguel meghalt.
Nem…kapok…
Miguel...
Nem…

[Gemma]

┏━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┓

Sugar Overdose

with a Crown of

cavities

┗━━━━━༻ ❁ ༺━━━━━┛

For: Dementor Béla bácsi

Dátum: 2005. 10. 31. szombat

TW

az egész kaland egy horror joyride lesz ♥ deathwish akció

Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is hasonló veszéllyel álltam volna szemben. Nagyon kicsi voltam még, amikor Voldemort Nagyúr felemelkedett, bár vannak még emlékeim gyermekkoromból arról, hogyan menekülünk. Egy alkalommal anyámék tértágított, ócska bőröndjében bújtam el, amíg Londonból Párizsba jutottunk, bár azt hiszem, az inkább spórolás volt a muglik tömegközlekedésén, amíg meg nem érkeztünk Európába, ahol már volt segítségünk a család távolabbi tagjaitól.

Jobban és igazán rákoncentrálok a megérzéseimre, amikor beszélni kezd. Talán nem működik mindig, az iskolában pedig már-már megszokottnak tartom a fura, záptojás-szagú hazugságokat – ennyi diák között az a csoda, ha van egy olyan óra, amikor nem füllent senki semmit. A lény, már ha létezik igazán, és lényként kezelünk valamit, ami nyilvánvalóan intelligenciával rendelkezik, nem beszél túl sokat, kérdéseim egy része pedig megválaszolatlan marad. Nem mutatkozott be, nem akart arcot adni magának. A névtelenség fátylában szeretne még félelmetesebb lenni, mert az ismeretlennél semmi sem félelmetes.

Azt akarja, hogy féljünk tőle.

Megpróbálok hátrafordulni, amikor az egyik mögöttem ülő jelentkezik. Hallom a mögöttem ülő Gemma lélegzetét, és érzem, hogy lehetnek mások is ott. De csak most először láthatom a csontvázas, amerikai fiú és a nagyon szép francia lány arcát, ha sikerül megfordulnom, egyszerűen azért, hogy lássam őket. Mind együtt vagyunk ebben a helyzetben, mindannyiunkat ugyanaz a veszély fenyeget. Gemma talán az én tekintetem is annyira kerüli, mint az arctalan, omnipotens, névtelen entitásét.

Visszafordulok, ahogyan az amerikai fiú előreindul a pódiumhoz. Lelki szemeim előtt már látom is, ahogyan vele is az lesz, mint Tommyval. Értem és tudom, hogy borzalmas az, ami történt, mégis megpróbálom elmém egy rejtett rekeszébe tuszakolni az ezzel kapcsolatos érzéseket. Ha élve kijutunk innen, akkor lesz tér arra, hogy kiakadjak.

Mint aki nem képes tanulni a hibáiból. A kezem ismét a magasban, már azelőtt, hogy az amerikai srác kiérkezne a pódium biztonságot nem nyújtó deszkáihoz, melyek között még láttam eltűnni azt, amit néhány perce még nagyon is egy másik embernek láttam. Szabad kezemmel talárom ujjába kapaszkodok, hogy valamilyen módom legyen arra, hogy kicsit levezessem a feszültséget.

Nem tartom jó ötletnek, hogy megszólaljak úgy, hogy erre nem ad felhatalmazást – az, hogy válaszolt nekem, azt jelenti, hogy képes az értelmes beszédre, talán lehet vele tárgyalni is, ez pedig meghozta a bátorságom, hogy még több kérdést tegyek fel neki. Abban biztos vagyok benne, ha nem cselekszem, meg fog ölni, de abban is, hogy nem fogja tolerálni, ha anélkül szólalok meg, hogy erre engedélyt ad. Karine néniéknél már megtanultam, hogy vannak helyzetek, ha a hallgatás bölcsebb.

- Lenne még kérdésem. Mi történt Tommyval? Tényleg meghalt, vagy ez egy rémálom csupán? - láttam, amit láttam, az egész viszont még varázsló mértékkel is szürreális. Kicsi az esélye annak, hogy a sok sütemény és csokoládé között véletlenül hozzányúltam olyanhoz, amilyet inkább a végzősök szeretnek fogyasztani – emlékszem, hogy egy Halloween-színekkel bombázott browniet  Tetsu előzékenyen kivett a kezemből, és figyelmeztetett a gilisztás és pókos gumicukrokra is - , de az esély akkor is megvan arra, hogy nem több ez, mint egy nagyon hiteles hallucináció. Pedig ahogy izzad a tenyerem, amivel a talárom szélét markolászom, az elég valósnak tűnik.

Egy pillanatra tekintek fel a ketyegés hangjára, hogy az idő múlását ellenőrizzem. Az álmokban az órák mindig torzak, az idő nem úgy folyik, mint a valóságban. Majd visszaemelném tekintetem arra, ahol az entitás, vagy annak avatarjának arca lehet.

- Mi miért vagyunk büntetésben? Az nem rossz dolog, amit Ön csinál? - végtére is elrabolt minket, és megölt valakit előttünk. Nyelek egy nagyot a következő kérdésem előtt.

- Miért nincs neve? Miért nincs arca? - tovább bombázom a kérdésekkel. Tágra nyílt szemeimben a kíváncsiság és az érdeklődés épp úgy megbújik, mint a lenyelni kívánt félelem. Az orromból meginduló, első vércseppeket talárom ujjával itatom fel.

[Ishida]

portrait of the unfinished

2005. október 29. szombat

TW

Erőszak, gyilkossági hajlam, vér és egyebek, mentális problémák

Úgy kötöztek ide, mint holmi vadállatot. Komoly koncentrációt igényel, hogy ne vadállat módjára próbáljak meg szabadulni belőle. A pálcám legalább kitapintom – ez az egyetlen, megnyugvást és biztonságot adó dolog ebben a gyűlöletes, förtelmes helyzetben, mielőtt Ishida, vagy valaki más olyan sorsra juttatna, mint a mellettem szenvedő srác.

A kötelek nehezen engedik el magukat; bizakodásra ad okot, hogy Ishida nem a lábam lenyesésével foglalkozik, hanem a kötelek eloldozásával. Bosszúsan, kapkodva és pánikolva szabadulok meg a béklyóktól, és állok fel a betegágyról; még nem tiszta a fejem, amikor először körbenézek a gyengélkedőben. Undorodott fintor fut át végig rajtam a csonkolt lábú kínjainak láttán; érzékélesítőt nem fogyasztottam, ebben egészen biztos vagyok, mégis idáig érzem a sós és fémes vér és az izzadt láz és betegség szagát. Az most már jobban megcsap, mint a taláromat bevonó vér.

Nem emlékszem, hogy bárkit bántottam volna. Hogy került rám ez a mocsok? Kinek a vére ez?

- Ráérünk illedelmeskedni. - sziszegem, miközben a kötél utolsó darabját is a földre hullajtom. Nem segít az senkinek, ha most vagyok modoros. Időpazarlás.

Tekintetem egy rövid másodpercre keresztezi csak Siennáét. Nincs rajta látható sérülés, de nem tűnik hasznosnak. A mellette lévő ágyon fekvő lány is inkább áldozati bárány, mintsem elkövető; véres kezű felmenőim boldogan nyúltak volna fegyvereikért ebben a helyzetben, hogy két boszorkánnyal kevesebb legyen. Nehéz nem arra gondolnom, hogy a Barebone-ok milyen módokon ártanának nekik.

Aztán eszembe jut az is, hogy a kezeim már saját jogukon is vérben mosdattak.

Sápadtnak titulált arcomból az utolsó vér is kiszökik, amikor a nővérek, ezek az arctalan lények további megjegyzéseket tesznek. Megremegek az idegtől, amikor kimondják azt a nevet. Ha eddig voltak is kétségeim afelől, hogy meghallhatják, azok most elszállnak. Kimondott szavaik vékony, jeges tűként hatolnak gerincembe. Érzem, ahogyan orrlyukaim összeszűkülnek a gyűlölettől, ahogyan a szembogaraim is. Szeretném remélni, hogy rosszul hallottam, hogy félreértettem, de tudom, hogy nincs így. A gyengélkedő fényei mintha vibrálnának, a falak pedig egyre közelebb húzódnak felém, mintha maga a hely szűke akarna engem megfojtani. Dobhártyámban pedig egyre csak visszhangzik mindaz, amit mondtak.

Barebone. Barebone.

Lenyalja.

Elhallgattatom a gondolatot a koponyám mélyén, ami figyelmeztet arra, hogy gondolkozzak higgadtan. A többiekhez kéne szólnom. Siennához, Anniehez, Chikarához, Ishidához, Saint-Vinanthoz. Meg kéne nekik mondanom, hogy rohadtul ráérnek egy teljes tanéven át gyűlölni és félni tőlem, de ez most nem az a helyzet, és ki kell bírniuk velem. Meg kéne néznem azokat a címkézetlen bájitalokat, amik talán adnak valamilyen támpontot. Talán csillapíthatnánk vele Chikara szenvedéseit. Ishida is rosszul van - Sienna Sienna vádaskodását fel se fogom először, hogy nekem szól. Nekem szól? Miért szól nekem?

- Nem csináltam vele semmit. - szinte csak köpöm a szavakat Siennának. Mert így van, miért bántanám? Vagy én voltam talán? Én tettem ezt vele? Nem is nézek rá, ahogyan válaszolok - fókuszomban valakik mások vannak, akik belemásztak a koponyámba, és azt akarják, hogy a legrosszabb arcomat mutassam nekik.

Látóterem szélei elmosódnak, a düh és a harag pedig minden ésszerű gondolatot messze űz.

Kezem rámarkol pálcámra, és a gyengélkedő küszöbére lépve céloznék rá az arctalan nővérekre. Azt mondták, nem akarják megvárni, amíg… Talán tényleg bölcs döntés lett volna tőlük.

- Osruptum! - a varázslatot Orville tanította nekem az augusztusi edzésünk során. Még az akromantulák ellen sem használtam – értelmetlen lett volna, hiszen nincsenek csontjaik. Úgy tennék, ahogyan azt Orville tanította, és minden gyűlöletet, minden haragot a varázslat manifesztációjába öntök, hogy ártsak az első, pálcám kereszttüzébe érkezett nővérnek.

Elsődleges fenyegetésként a nővéreket élem meg. Nem elég ártalmatlanítanom őket, azt akarom, hogy fizessenek meg azért, amit tettek, tesznek velem. Sienna átkát csak fél füllel hallom. Nem számítok a hátam mögül érkező fenyegetésre, nem gondolok arra, hogy Sienna hátbatámadhat. Talán a párbajozás során kiélezett ösztönök sarkallhatnak cselekedetre, hogy egy protegoval megvédhessem magam tőle.

[Nagyterem mulatozói]

 

Slay your demons when you’re awake

it , won’t be there

to get you when you sleep

Címzett: Nagyterem mulatozói

TW: 18+ szer- és alkoholfogyasztás említése, káromkodás, nyers nyelvezet

Kínzóan lassan történik itt minden, de legalább végig lehet gondolni a lehetőségeket. Habár az alak pillantását kerülöm, én árgus szemekkel figyelek minden kis rezgést. Először Tommy holttestét nézem meg. Valóban szétfolyt itt vagy csak mi látjuk így? Próbálok jeleket keresni arra, hogy csak valami illúzióról vagy egyéb dologról van-e szó. Nem akarom elhinni, hogy tényleg előttünk öltek meg valakit ilyen módszerekkel. Elvégre ez egy iskola, itt nem szabadna ilyennek történnie, nem? Egyáltalán hol vannak ilyenkor a tanerők, de komolyan?!

Szürreális, mégis valósnak tűnő az egész és ez még jobban borzongat. Szívből örülök, hogy érzem a hűvös szellőt: vagy egy ablak vagy egy ajtó lesz az, talán a Nagyterem valós ajtaja is ott van, de nem biztos. Az viszont jó jelnek tűnik, hogy van menekülő útvonalnak tűnő lehetőségünk. Ahogy meghallom, hogy Malachi önként jelentkezik, nagyot nyelek. Hazudnék, ha azt mondanám, nem nyugtat meg a tudat, hogy nem én indultam el kifelé, de az kevésbé tölt el jó érzéssel, hogy ez a valaki ő. Nincs elképesztően mély kapcsolatom a fiúval, de azért mégsem szeretném látni, hogy itt előttem szétfolyik. Ha látom Hera szemét rajtam, odakapom a tekintetem, mert rettenetesen kíváncsi vagyok, ő hogyan éli meg a helyzetet, de összeszedettnek tűnik. Nem is várok mást tőle, kicsit megnyugszom, hogy akkor már ketten vagyunk, hogy megoldjuk ezt a helyzetet és akármennyire is félelemmel teli a testünk, küzdeni fogunk, nekem meg ez elég. Csövesbánatok összetartanak ugyebár. Bár ha ezt kimondanám, inkább ő nyírna ki.

Az is feltűnt, hogy attól még, hogy Hera megszólalt és kérdezett, nem kapott érte semmilyen büntetést, legalábbis én nem látom. Ez jó hír, így kicsit én is bátrabb leszek azért. Az viszont rossz hír, hogy ő is ugyanazt látta, mint én, tehát nem az alkoholról vagy a drogról van szó, mert ő nem él ilyen szerekkel. Azért ezt a részt ráhagyom a lányra, kérdezgessen csak, én meg megfigyelek. Szerintem jó kérdéseket tesz fel, csak azt nem tudom, nem-e megy messzire, de majd kiderül. Kell az a menekülőút, bassza meg. Ha viszont Hera meg tud fordulni, akkor utána én is megpróbálok körbenézni eléggé, s bár rövid ideg, de alaposan. Igyekszem minden részletre figyelni, hátha meglátok bármilyen hasznosnak tűnő tárgyat vagy apróságot. Közben szeretném kitapogatni a pálcámat is, hogy nálam van-e és ha igen, hol.

Utána meghallom az alak hangját és az óra ketyegésének gyorsulását. Herával egyszerre próbálok felfelé nézni, hátha ott látok valamit, de az egyértelmű, hogy siettetni akar minket a gyorsuló hang. Időre játszunk, úgy tűnik. Mondjuk, ez kevésbé meglepő, csak azt nem tudom, vajon meddig gyorsul a ketyegés, mielőtt kampec. Oké, amíg megszárad a festék, de melyik vagy hol? Úgy tűnik, mégis meg kell szólalnom... A vércsepp viszont meglep, tenyeremmel törlöm le, hogy megnézzem, valóban vér-e. Nem tévedek, pedig nem vagyok orrvérzős, hacsak nem kviddicsről van szó. Előttem Hera is az orrához nyúl, feltehetőleg Mal is... A kurva életbe! Káromkodok magamban, ahogy összeáll a kép, hogy itt bizony kollektív büntetésről van szó. Milyen testhezálló! Ha a többiek is annyira utáltak magukról beszélni és annyira mentették volna inkább a saját bőrüket, mint én, akkor ez volt a legjobb módja, hogy egyben maradjunk. Franc, így ugrott a menekülős terv, muszáj egymást segíteni és bevédeni, mert ha tényleg együtt kapjuk a szart, akkor nem eshet senkinek komolyabb bántódása.

Elhúzott szájjal tekintek az alakra, miközben Malachi válaszát várjuk. Miért nincs arca? Olyan, mintha állandóan el lenne mosódva. Rendkívül érdekelne, hogy miközben Mal válaszol, történik-e vele valami változás. Vajon azért faggat, hogy benne történjen változás vagy csak élvez bántani minket? Az is érdekelne, hogy van-e arra utaló jel, hogy esetleg ő csak valamilyen báb és valaki a háttérből irányít vagy sem. Figyelni kell az időre, az alakra, arra, hogy csak az idő miatt kapunk orrvérzést vagy mi az, amitől szintén erősödik.

Oké, Gemma, nyugi. Veszek pár mély lélegzetet, de kicsit féltem Malt és magunkat is. Tudom, hogy időt nyert nekünk és ezért hálás vagyok neki, ha rám néz esetleg, akkor jelzem neki egy bólintással és láthatja a szememben, hogy próbálja tovább húzni az időt, de ne veszélyeztesse magát, mert azzal nekünk is árt, addig mi Herával rajta vagyunk az ügyön. Tőlem aztán csinálhatja is, amit az alak kér, ezt már rábízom. Azt nem tudom, hogy a beauxbatonos hölgyikével mi van, úgyhogy vele egyelőre nem tudok számolni sajnos. Nos, menekülni egyelőre nem tudunk és nem is hiszem, hogy jó ötlet. Ha össze tudnánk fogni ellene valahogy, lehet, a túlerő segítene. Lehet, az sem.

Kósza gondolatként fut végig a fejemben, hogy vajon ha oda tudnék menni hozzá, sikerülne vagy egyből megöl vagy büntet? Eszembe jutott, hogy ha mi rajzolnánk neki arcot és adnánk személyiséget neki (pozitívat persze), az vajon változtatna-e valamin, de egyelőre nem hiszem, hogy meg tudok mozdulni, plusz anyagom sincs, amivel rajzolnék, de ha tényleg belőlünk táplálkozna, lehet, elmozdíthatnánk valamilyen irányba ezt az egészet. Ha másra nem is, időnyerésre jó lehet. Elvégre amíg nem szárad meg a festék, addig jók vagyunk, nem? Azt nem mondta, hogy ez nem lehet a mi festékünk... De honnan szerzünk festéket? Lepillantok a férfi vérére. Kiráz a hideg, de... A vérrel lehet festeni és akármennyire is hátborzongató a gondolat, eddig ez tűnik a legkézenfekvőbbnek, hacsak a saját orrom meg nem adja magát, mint a férfié. Persze ehhez az kell, hogy igazam legyen és számítson bármit is az, hogy arcot és személyiséget adunk az alaknak. Lehet, semmi összeköttetés nincs közöttünk és ő tényleg csak a hóhér, de ez csak akkor fog kiderülni, hogy ha az alak válaszol és/vagy végrehajtja a tervét. Inkább ezzel próbálkoznék, mintsem színt valljak. Azért a magasba lendítem heves szívveréssel a kezemet, mint Hera, bízom a megérzéseiben, és ha felszólítanak, felteszek egy kérdést. — Az volna a kérdésem, le tudná írni vagy meg tudná mutatni, hogy pontosan milyen festékre utalt az imént, aminek nem szabad megszáradnia? Nem merek még nagyon belemenni vagy smúzolni, mert félek, hogy bármiért is bünti járna.  

Draw your cards and watch your heroes fade
Pull The Tower, babe, it wasn't a mistake.

TW: káromkodás,testnedvek

Olyan rohadt tehetetlennek érzem magam, mint akkor és ott. Teljesen egyedül voltam minden nyomorult gondolatommal, csak tapogattam a vádlim helyét a takaró alatt és mivel senki nem magyarázott el nekem semmit, én azzal a gondolattal merültem vissza a bódult álmomba, hogy ez is csak valami tévképzet, és a sárkány tüzének melege is az volt. A nagypofájú jól mondja, hogy valamit fogdozni kellene, a Gemmától kapott gyűrű még a kezemen van, azon csiszatolom végig az ujjbegyemet.  Az is fáj, de máshogyan, egy másodpercre ráfókuszálok, emellett a lábamból áradó fájdalom szinte elviselhető. Gondolom ezek a kurva nővérek is csak azért szívják el itt az álombéli oxigént, hogy nagyobb közönsége legyen ennek az össznépi nyomorpornónak.

Semmit nem értek, ami történik, de van egy olyan érzésem, hogy ez kicsit túlmegy a felfogókészségem, meg az őrület határain is, szóval csak próbálom kitalálni, hogy mi legyen a következő lépésem. Egyszerre egy, nem több, Ishida-san azt mondta, mindig csak a következő mérföldkőig kell kibírni, kibaszott mindegy hol a cél és, hogy mi az.
Lerántom magamról a takarót a lábamra nézek. A helyére. Ugyanolyan, mint két éve, csak akkor nem engedték, hogy lássam, attól tartottak nem bírtam volna egyszerre a fizikai és mentális fájdalmat, de tessék…bírom, csinálom, menni fog. Nagyon feszíti az érdekeimet, hogy vajon mi a franc történt velem, de nincsenek ötleteim, szakaszosan tudok csak gondolkodni a fájdalomtól, folyton elvesztem a fonalat. Csak azért lenne szükségem arra, hogy valaki beszéljen hozzám, hogy megtartsa a figyelmem, mert így olyan koncentrálni, mint sajtreszelővel rejszolni, felesleges és geci gyötrelmes.
-Picsába! -közlöm a véleményem a friss sebbel és közben próbálom felfogni, hogy mi a franc megy itt. Bennem egyértelműen baj van,ha minden olyan, mint anno, akkor vérmérgezésem van, arról annyit tudok, hogyha nyakig ér a szar, akkor egy jó negyvennyolc órám lehet hátra, de most nem annyira van hangulatom ittdögleni.

 A nemzetközi helyzet is elég szarul néz ki, a creepy amerikai csávónak totál üres lesz a torony, ismerős zihálást hallok…Sienna? Ha ezt álmodom, akkor én most ünnepélyesen megfogadom, hogy se pia, se cucc, se semmi, olyan tiszta leszek, mint a friss hó Okinawán és ártatlan, mint a ma született járvány. Bárány.
A protézisem pont ott van, ahol a szerencsém, meg a testi épségem, gondolom valaki seggébe, de jó mélyen, nehogy esélyem legyen megtalálni. Az biztos, hogy bármilyen buli is legyen ez, nekem nagyon nincs kedvem fekve és haszontalanul tölteni, szóval minden energiámmal igyekszem kiküzdeni magam az ágy szélére. Idáig jutottunk, ez volt a következő lépés, eddig jó, a látásom  tisztul, a fájdalmat is szokni látszom. Ha a sérült lábam függőlegesbe kerül, leáramlik bele a vér, valszeg átázik a kötés, én meg azonnal összehányom magam az gyönyörtől. Nem vagyok egy orvosi csoda, már tudásomat nézve, életbenmaradás tekintetében azért gyakran simogatták a fejem a javasasszonyok fektemben, hogy ez volt a szép, nem Egyiptom kupameccse 2002-ben.
Kéne egy mankó, ami nyilván nincs, szóval bűvölni volna jó egyet, már ha a pálcám még megvan. Nézelődöm, mint a gyújtogató árvíz idején és megakad a szemem az ágy melletti elválasztó függönyt tartó rudakon. Következő lépés! Szerzünk egy rudat, aztán abból még bármi lehet. Kis esélyt látok rá, hogy tudnék hatékonyan varázsolni, konkrétan tüzel a testem és csatakos vagyok, mint a közös ló háta. Vagy az nem csatakos, kurvára részletkérdés.  Minden energiámat megtartanám arra, hogy ha már van valami mankószerűnk, akkor abból igyekezzem csinálni valami hasznosabbat, szóval azt mondom magamban, hogyha ezt megcsinálom a Tusán is megcsinálok bármit és bárkit, majd a maradék három végtagommal  és teljes súlyommal lendületet véve igyekszem leszaggatni a függönyt karnisostul és teljes testtel úgy helyezkedni, hogy nagyobb bajom a mostaninál ne legyen, persze ez, ahogy esik úgy puffan. Szó szerint.

Közben varázsigét hallok és nem úgy hangzik, mintha valaki vattacukrot akarna csinálni a kisszékből, szóval van egy olyan érzésem, hogy a mérges mágussal együtt fogunk mindannyian bekerülni a faszerdőbe. De én, baszdmeg, ki nem nyitom a számat!