Roxfort RPG

A jelmezhez tartozó tiarát már rég elhagytam valahol, hiába minden igyekezet, hogy a fejemhez rögzítsük azt. Princess Heranoush sosem volt eleganciája a ruhán megjelent foltokkal kezd semmivé foszlani, amik a különböző, poros, koszos, régi bútorokról ragadtak rám anélkül, hogy észrevettem volna. Egyedül a smink tartja magát, amit megengedtem Vivcsónak, hogy rám kenjen most az egyszer, és az életben soha többet. El nem tudom képzelni, hogy minden nap ezzel foglalkozzak, a mai napig pedig azt sem tudtam, hogy azért ilyen a tekintete a többi lánynak, mert ilyen sokat fésülgetik a szempilláikat. Fésülgetik, baszd meg. Attól néznek ki úgy, mint egy kirakati baba!

- Jövőre inkább kísértet leszek, Tetsu. – törlöm meg álmos szemeim a kezemmel. Sokkal egyszerűbb lenne egy lepedőt a fejemre rakni, és két lyukat vágni rá. Az se baj, ha nem egyformák. Vagy a Griffendél kabalajelmez is jó lehet esetleg, talán megvan még valahol.

Vagy csak simán kalóznak kellett volna öltöznöm, ahogyan azt megígértem Tetsunak.

Későre jár. A dohány, alkohol meg minden más szag kezdi egyre elviselhetetlenebbé tenni ezt a helyet. Pedig eddig valahogy nem zavart, ahogyan a zene se szaggatta szét a fejemet. A varázspálcám, már nem az igazit, hanem a jelmezhez tartozót, aminek rózsaszín gömb van a végén, már lassan a földön húzom, mialatt egy nyugodtabb helyet próbálok keresni. Lehet, hogy inkább a kijáratot kellene? Tetsu talán hazakísérhetne – úgy sem akarom tudni, hogy mit csinálnak utána Vivvel. Bár egy a baj, ha a prefektusaink megtalálták még a felelősséget, amit nem elhálnak épp nyilvánosan valamelyik kanapén egymással, akkor Tetsu még fél lábbal is előnyben van velem szemben. Hiába vettem fel bakancsot a ruhához, ebben még akkor se lehet elég gyorsan futni. Értem már, miért kell mindig megmenteni a hercegnőket.

- Azt hiszem, hányni fogok. – meg kell kapaszkodnom a folyosó korlátján, mielőtt ténylegesen beváltanám ezt a fenyegetést, főleg a tündérnek öltözött Scrimgeour előtt. Oda lenne minden méltóságom előtte, ezt pedig nem engedhetem meg magamnak.

Nem, persze, a nyelőcsövemen egyetlen csepp alkohol se folyt le, és nem most kaptam kedvet ahhoz, hogy kipróbáljak más dolgokat, amiktől a felsősök olyan felszabadultak. Pedig bizonyára Gemster is ettől érzi olyan jól magát. Én csak a cukortól vagyok ennyire ki, köszi szépen. A csokit toltam túl meg a cukorkát. Büntetlenül, nagy mennyiségben, ingyen fogyasztottam az este folyamán – ez volt a mai napon a második legnagyobb hibám. (Az első az, hogy nem zártam ki Jackdawt a padlásról a rémtörténetem mesélése alatt).

Valaki ott hagyott egy csomó édességet meg süteményt a tálakban, a polcokon, az asztalokon. Lecsaptam az agyas és szemgolyós gumicukrokra, mielőtt valamelyik amerikai vodkával fújta volna fel őket, felzabáltam a pókos és koponyás csokikat, és enyém volt az összes szellemes és szörnyecskés pillecukor.

Valahogy sikerül visszatartanom, hogy a cigarettától kiégett padlószőnyegre rókázzam a halloweeni buli jelentős édességkészletét, a gyöngysor a nyakamban viszont egyre jobban fojtogat. Már attól a pillanattól zavart, hogy a nyakamba vettem azt. Zavar az érzésük, zavar a tapintásuk, de eddig nem éreztem, hogy fuldokolni is akarok tőlük. A legelső mellettem lévő kezébe adnám a jelmezemhez tartozó varázspálcát, hogy felszabadult kezemmel levegyem magamról a gyöngysort.

Ebben a pillanatban hasít a koponyámba az a sikoly. Még hallom a gyöngyök kopogását a padlón, mielőtt elsötétülne a világ.

Mindenki álmodott már azzal, hogy ki kellett állnia az osztály elé felelni, de mezítelen volt. Kiszolgáltatottá válsz a helyzetben, amit csak tetéz az, hogy bármiből is kellett felelned, biztosan nem készültél fel rá rendesen.

A mostani helyzet is hasonló. Akár egy álomban, nem emlékszem arra, hogyan kerültem ide, hanem egyszer csak itt vagyok, a fejem ráborulva egy régi padra, amin mások RBF dolgozatokat írtak eddig. Messze van még az RBF, és nem vagyok felkészületlen sem – biztos vagyok abban, hogy az agyam nem tréfálna meg azzal, hogy előrevetíti egy csúfos bukás lehetőségét. Pedig az előttem ülő, akit még nem ismerek fel, épp úgy néz ki, mint akinek semmi keresnivalója nincs itt. Tudtam, hogy meg lehet bukni a Roxfortban, de ennyiszer? Nem, ez valami más lesz.

Neszezést hallok a hátam mögött. Szeretnék megfordulni, szeretném tudni, hogy kikkel vetett össze a sors, már ha nem csak egy bizarr álom még bizarrabb statisztái csupán, akik dühbe gurulnak, ha kiejted a szádon, hogy csak álmodsz. Csak a felsorolt nevekből tudom, hogy nem vagyok egyedül – bár Devereaux neve is csak a Griffendéles rokona miatt cseng ismerősen, az amerikait pedig még annyira sem ismerem.

Legalább a gyöngysor nem szorítja már a nyakam. Felvillan az emlék a sikolyról, amibe belevegyült a szétfoszlott gyöngysor kopogása a padlón. Így lehet, csakis így lehet, hogy valamelyik sütemény vicces sütemény volt, és átvertek vele. Pedig Viv figyelmeztetett arra, hogy ne zabáljak ennyit.

Képtelen vagyok viszont arra, hogy megforduljak, pedig már nem azt a csicsás ruhát viselem. Nem emlékszem arra, mikor öltözhettem át, így más magyarázat nem lehet. Tetsu már visszavitt a hálókörletbe, és már a saját ágyamban alszom a paravánom biztonsága mögött. Mégis miért érzem úgy, hogy ez nem egy álom?

A test magától mozdul, mintha nem lenne több, csak egy báb. A bábmester vajon az arctalan alak, vagy ő is bábja valakinek? Ha a neve nem is, de az arca ismerős – már a szőke férfié, akit a pódiumra kényszerítenek. Miért nem válaszol a kérdésekre? Miért nem küzd?

Mi történik vele?

Le akarom hunyni a szemeim, mintha azzal bizonyítékot szereznék magamnak, hogy ez nem történik meg. A szemhéjaim lehetnének a paravánom a hálókörletünkben, ami mögé nem látnak be, ha nem akarom. A függöny, amit anyám elhúz a szemem előtt, hogy ne bámuljam, ahogyan az utcán megkéselt férfi kileheli lelkét.

Még sem tudom levenni róla a tekintetem, és nem vagyok már biztos abban, hogy kényszerítenek, vagy csak olyan borzasztó, hogy nem lehet nem nézni azt, ami Tommyból maradt.

Megpróbálok mély levegőt venni és körbenézek a helyen. Tudom, hol vagyunk, ötödik éve taposom már ugyanezeket a köveket, valami viszont még sem olyan, mint amit megszoktam. Megfigyelném a berendezést, a festményeket, a pad firkálmányait, hogy valami értelmet kapjak. Tetsu úgyis mindig azt mondja, hogy nekem barázdált agyam van, hátha rájövök valamire.

Majd felemelném a kezem, mintha egy órán lennénk. Talán tényleg nem más ez, mint egy felelet – tényleg meztelenek vagyunk az arctalan alak és a feltételezett bábmestere előtt. Ha ez nem egy csúfos álom, márpedig a torkomban dobogó szívemet elég valósnak élem meg, akkor tehetetlen vagyok egy ilyen hatalmas entitás ellen. Ha nem cselekszem, az a biztos halál. Talán egy éjszakára hercegnőnek öltöztem, de naiv a feltételezés, hogy azt várjam, más mentsen meg. Megvárom, hogy szólásra engedjen, mielőtt megszólalnék.

- Vélet… - a hangom elcsuklik és megremeg. Vennem kell egy mély levegőt, mielőtt folytatnám.

- Elnézést. Véletlen sem szeretnék illetlen lenni, de miért csinálja ezt? - sosem volt még dolgom olyan fenyegetéssel, ami biztosan és minden körülmények között erősebb nálam. Nem hiszem, hogy le tudnék győzni valakit, aki egy felnőtt varázslót ilyen könnyen elintézett. Voldemort másodjára is visszatért volna? Azt mondták, nincs orra, ennek meg arca nincs. De azok alapján, amit tudok róla, ez nem vall rá. Nem hiszem, hogy a Nagyúr eléggé ismerte a követőit és az ellenségeit. Ez az entitás viszont tudja a nevünk, talán tudja a múltunk és tudja a lelkünk is. Az előbbi produkció bizonyította.

- Sokat tud rólunk, ez igazán figyelemre méltó, de mi nem tudunk semmit, például hogy miért is vagyunk itt. Hogy szólíthatjuk Önt? - látszólagos önbizalom a szavakban, a hangsúly azonban remegéssel és félelemmel teli. A válaszában arra koncentrálok, hogy mit érzek a szimatommal az igazmondásáról. Tisztában vagyok azzal, hogy kockára tettem az életem, de ha nem teszek semmit, akkor is megölhet. Akkor már jobb nem a tudatlanságban elenyészni.

Nem emlékszem olyanra, hogy valaha is hasonló veszéllyel álltam volna szemben. Nagyon kicsi voltam még, amikor Voldemort Nagyúr felemelkedett, bár vannak még emlékeim gyermekkoromból arról, hogyan menekülünk. Egy alkalommal anyámék tértágított, ócska bőröndjében bújtam el, amíg Londonból Párizsba jutottunk, bár azt hiszem, az inkább spórolás volt a muglik tömegközlekedésén, amíg meg nem érkeztünk Európába, ahol már volt segítségünk a család távolabbi tagjaitól.

Jobban és igazán rákoncentrálok a megérzéseimre, amikor beszélni kezd. Talán nem működik mindig, az iskolában pedig már-már megszokottnak tartom a fura, záptojás-szagú hazugságokat – ennyi diák között az a csoda, ha van egy olyan óra, amikor nem füllent senki semmit. A lény, már ha létezik igazán, és lényként kezelünk valamit, ami nyilvánvalóan intelligenciával rendelkezik, nem beszél túl sokat, kérdéseim egy része pedig megválaszolatlan marad. Nem mutatkozott be, nem akart arcot adni magának. A névtelenség fátylában szeretne még félelmetesebb lenni, mert az ismeretlennél semmi sem félelmetes.

Azt akarja, hogy féljünk tőle.

Megpróbálok hátrafordulni, amikor az egyik mögöttem ülő jelentkezik. Hallom a mögöttem ülő Gemma lélegzetét, és érzem, hogy lehetnek mások is ott. De csak most először láthatom a csontvázas, amerikai fiú és a nagyon szép francia lány arcát, ha sikerül megfordulnom, egyszerűen azért, hogy lássam őket. Mind együtt vagyunk ebben a helyzetben, mindannyiunkat ugyanaz a veszély fenyeget. Gemma talán az én tekintetem is annyira kerüli, mint az arctalan, omnipotens, névtelen entitásét.

Visszafordulok, ahogyan az amerikai fiú előreindul a pódiumhoz. Lelki szemeim előtt már látom is, ahogyan vele is az lesz, mint Tommyval. Értem és tudom, hogy borzalmas az, ami történt, mégis megpróbálom elmém egy rejtett rekeszébe tuszakolni az ezzel kapcsolatos érzéseket. Ha élve kijutunk innen, akkor lesz tér arra, hogy kiakadjak.

Mint aki nem képes tanulni a hibáiból. A kezem ismét a magasban, már azelőtt, hogy az amerikai srác kiérkezne a pódium biztonságot nem nyújtó deszkáihoz, melyek között még láttam eltűnni azt, amit néhány perce még nagyon is egy másik embernek láttam. Szabad kezemmel talárom ujjába kapaszkodok, hogy valamilyen módom legyen arra, hogy kicsit levezessem a feszültséget.

Nem tartom jó ötletnek, hogy megszólaljak úgy, hogy erre nem ad felhatalmazást – az, hogy válaszolt nekem, azt jelenti, hogy képes az értelmes beszédre, talán lehet vele tárgyalni is, ez pedig meghozta a bátorságom, hogy még több kérdést tegyek fel neki. Abban biztos vagyok benne, ha nem cselekszem, meg fog ölni, de abban is, hogy nem fogja tolerálni, ha anélkül szólalok meg, hogy erre engedélyt ad. Karine néniéknél már megtanultam, hogy vannak helyzetek, ha a hallgatás bölcsebb.

- Lenne még kérdésem. Mi történt Tommyval? Tényleg meghalt, vagy ez egy rémálom csupán? - láttam, amit láttam, az egész viszont még varázsló mértékkel is szürreális. Kicsi az esélye annak, hogy a sok sütemény és csokoládé között véletlenül hozzányúltam olyanhoz, amilyet inkább a végzősök szeretnek fogyasztani – emlékszem, hogy egy Halloween-színekkel bombázott browniet  Tetsu előzékenyen kivett a kezemből, és figyelmeztetett a gilisztás és pókos gumicukrokra is - , de az esély akkor is megvan arra, hogy nem több ez, mint egy nagyon hiteles hallucináció. Pedig ahogy izzad a tenyerem, amivel a talárom szélét markolászom, az elég valósnak tűnik.

Egy pillanatra tekintek fel a ketyegés hangjára, hogy az idő múlását ellenőrizzem. Az álmokban az órák mindig torzak, az idő nem úgy folyik, mint a valóságban. Majd visszaemelném tekintetem arra, ahol az entitás, vagy annak avatarjának arca lehet.

- Mi miért vagyunk büntetésben? Az nem rossz dolog, amit Ön csinál? - végtére is elrabolt minket, és megölt valakit előttünk. Nyelek egy nagyot a következő kérdésem előtt.

- Miért nincs neve? Miért nincs arca? - tovább bombázom a kérdésekkel. Tágra nyílt szemeimben a kíváncsiság és az érdeklődés épp úgy megbújik, mint a lenyelni kívánt félelem. Az orromból meginduló, első vércseppeket talárom ujjával itatom fel.