[date:]

 

     

 

   

What a year

   

     this week has been    

   

     date: 2006.15.13.      to:Apostles of Vecna?    

 

Locket Grimmstarknak korábbi érdeklődései alapján volt egy egészen kis köze az alkímiához, éppen ezért döntött úgy, hogy csatlakozik Lorianhoz és Hannihoz, hogy ilyen ritka intelligens felnőtt módjára ne azzal töltse a napját, hogy addig nyűvi az ukuleléjét, míg bíborvörösre nem ég a napon. Mert az bizony sütött, csak ez bántotta az órával kapcsolatban. Ki tudja, hogy holnap is sütni fog-e még? Végül is a nap nem olyan, mint a pék, nem kötelező neki minden áldott nap nyakra-főre sütögetni, Locket viszont erősen kedvelte a ritka napfényes időszakokat, még ha a bőre nem is.

Mindenesetre már beléptek, ezen nem volt mit változtatni, Kit pedig szokása szerint kihasználta a néhány másodpercnyi időt, míg Hanni mással foglalkozik, hogy csak nézze, remélhetőleg nem túl feltűnően, viszont elmerengve.Lorian kiejelentésének emiatt csak a felét hallja  így, mivel félmondatra még a legtöbb jóindulattal is csak butaságot tudna reagálni, elgondolkodva vállat von. Nem lehet rosszabb, mint egy átlagos Mágiatörténet óra, egy átlagos hétfőn, átlagos franciákkal, meg azzal a végtelen átlagos, ellenben kegyetlen idegesítő képükkel.
-Tudjátok mi a jó ezekben a francia franciákban?-érdeklődik, miközben végigjáratja a tekintetét az összesereglett népeken, bele sem gondolva, hogy milyen furcsán hangozhat éppen egy Grimmstark szájából a jó és a francia egy mondatban, feltéve, hogy nem afféle mondatokban jelenik meg, amikben arról van szó, hogy croissant-tal kellene agyoncsapni az összeset. Van itt minden mi szem-szájnak ingere, egészen a már ismerős hányingerig. Kitnek ezzel az egyébként nem kifejezetten franciának tűnő francia lánnyal speciel semmi problémája nem akadt, épp úgy, ahogy a többi idecitált csiganyálassal sem, csupán presztizsből mondta ezeket a kifejezetten nem szimpatikus mondatokat.                                      
-Hogy ezek év végén hazamennek!

A mediatikáról nem volt kifejezetten pozitív véleménye, ám ez kizárólag annak köszönhető, hogy mikor végtelennek tűnő időn keresztül vendégeskedett a Szent Mungó patinás intézményében, a végtelen jóindulat és hozzáértés úgy átszabta az arcát, hogy hetekig magára köszönt a tükörben. Kitnek szerencsére volt annyi logikája, hogy ezzel a traumatikus élménnyel együtt is tudja, hogy nem minden medimágus turkál a DNS-ben, pontosabban nem…nem tudta, hogy a medimágusok turkálnak-e bármilyen DNS-ben, mindenesetre ahogy látta, nekik itt és most maximum a bábokban lesz szükséges turkálni.
-Ha ilyet tud…én elukulelézem a nemzeti himnuszt mind az összes szólamában, egyedül-mereszti mandulavágású szemeit hitetlenkedve, örömére annak, hogy ötlete sincs arról, hogy ez mennyire nehéz vagy magasszintű mágiaforma kellene, hogy legyen. Az viszont egészen biztos, hogy Heliodora nagyot nőne a szemében, ha képes lenne ilyen dolgokra. Vajon, ha ő maga képes lenne ilyen dolgokra, akkor gyorsabban haladna a sütés? Vagy megtaníthatná a bábut gitározni, dobolni, és összerakhatna belőlük egy saját zenekart? Bár Kit nem tud dobolni, de úgy gondolja, hogy nem lehet olyan undorítóan nehéz, ritmusérzéke van, keze van, dobverőt meg igazán nem olyan nehéz szerezni! Ha itt végeznek, talán ki is próbálja ezt a nemlétező tudományt egy odvas fa törzsén. Ha már ez a kiváló gondolat megfogalmazódott a fejében, odáig is eljuthatna, hogy vajon lehetséges-e éneklő bábut bűvölni, de a továbbiakban némileg leköti a bábu és a szerencsétlen helyzete, valamint a névválasztás problémája.

-Hjaj, de szép habos sütemény ez-néz a bábura, aki olyan szerencsétlenül szorongatja azt a nyomorult könyvet, akárcsak idegbeteg mókus a mogyorót-nem, nem látott ilyet megvalósulni, csupán ilyennek képzeli az esetet-, és úgy tűnik, nem a birtoklási vágy sarkallja erre a tettre.
- Mondhatok valami fancyt mandarinul-jegyzi meg, hiszen azt úgysem érti senki, gyakorlatilag édes-savanyú levest is jelenthetne, ha azt éppenséggel nem utálná borzalmasan-关系?Az kábé bizalomra épülő bajtársias kapcsolatot jelent, ritka lovagias genyó.
Egyébiránt Kitnek oly mindegy, hogy minek nevezik őket ezen az órán, amin ráadásul ők tűnnek a legfiatalabbaknak, tehát, ameddig nem a pállottszájú fecskemadár és hasonló remek kifejezések jutnak róluk eszükbe a többieknek, addig ő remekül elél bármivel. Nagyjából egyet is ért Lorian gondolataival, szerinte is valami átok lehet a mérgesmókus problémája.
-Védővarázslat lehet, valahogy le kéne róla szedni…már, ha az-bólogat, bár ezzel tényleg semmi újat nem tesz hozzá a már elhangzottakhoz- Engem az érdekelne, hogy ki tudja-e egyáltalán nyitni a könyvet, vagy azzal is van valami gebasz. Na ki tudod nyitni, vagy harap?-kérdezi nagyokat pislogva a bábut, közben pedig megállapítja magában, hogy nem mindennapi dolog egy elbűvölt bábuval karattyolni egy ilyen szép és napos szombati napon.
Ezután pedig kérdőn néz-erőst lefelé- Hannira reménykedve abban, hogy mindkét csapattársa valamivel hasznosabb nála, mert azzal, amit eddig tett le arra a képletesen megemlítendő asztalra, még a GDPt sem igazán lehet növelni.

[Fakultatív medimágia óra]

Fakultatív medimágia óra

Magnificent Mandrake - 5. eset

2006. május 13.

hangulat

A tóparton ültem, hátamat egy vastag fának támasztva. Az általában esős skót időjárást meghazudtoló szikrázó napsütést próbáltam kiélvezni ölemben a naplómmal, amibe a fejemben kavargó, a tanév vége közeledtével egyre erősödő negatív gondolataimat kíséreltem meg érthető módon lekörmölni. A karórámra pillantva viszont hirtelen elfelejtettem minden aggodalmamat. Kapkodva összeszedtem a cuccom és feltápászkodva a földről a kastély felé kezdtem rohanni.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Sietősen lépkedek a folyosókon, úton az Alkímia terem felé, igyekszem nem kapkodni a levegőt. Nem szokásom késni és most kissé bosszúsan tartok magamnak belső monológot arról, hogy jobban is odafigyelhettem volna az idő folyására. Főleg úgy, hogy az elsősegélynyújtást ugyanolyan hasznosnak tartom, mint az önvédelmi varázslatok elsajátítását - elvégre az ember sosem tudhatja, hogy milyen meglepő és váratlan helyzeteket hozhat az élet. Egy patikus lányának pedig igazán illene tudnia, hogyan segítsen valakin, amíg egy nála jóval hozzáértőbb mágus meg nem érkezik.
A megfelelő ajtóhoz érve egy pillanatra megállok és normalizálom a légzésemet. Bentről tompán kihallatszik Romanov professzor hangja, ahogy az óra témáját és a feladatot ismerteti. Egy utolsó sóhaj kíséretében a lehető leghalkabban és legfeltűnésmentesebben benyitok a terembe és még éppen elkapom a gyógyítói talárba öltözött prof utolsó mondatát.
- Elnézést a késésért, ebben a szép időben elfeledkeztem az időről. - lépek oda hozzá, majd körülnézek a megváltozott teremben - Ha jól értem csapatokat alkotva kell segítséget nyújtani a bábuknak?
Miután röviden beszélek a tanár úrral, végig pillantok a megjelent diákokon. Meglepően sokan jöttek egy szombat délelőtthöz képest, olyanok is, akikre nem feltétlenül számított volna az ember. Üdvözlésképpen rámosolygok a háztársakra és azokra akikkel beszélőviszonyban vagyok, majd megakad a tekintetem az egyik széken ülő bábu mellett lévő Daphné-Rokuro pároson, akik már egymással beszélgetve elemezgetik a helyzetet. Mivel úgy látom, hogy csak ketten vannak, a termen átvágva megindulok feléjük.
- Halihó! - köszönök rájuk vigyorogva mikor melléjük érek - Nem bánnátok, ha csatlakozom?
Belelesek Daph jegyzeteibe, hogy gyorsan képbe kerüljek az előttünk lévő esettel kapcsolatosan, majd én magam is alaposan szemügyre veszem a "betegünket". Nyilván a nyakában lógó ékszer tűnik fel legelőször, majd a könyökén lévő első látásra véraláfutásnak tűnő folt. A beauxbatons-os lány kérdésére felelt válaszra viszont meglepetten felhúzom az egyik szemöldököm, elvégre a bábu a térdét szorongatja és nem a lábujjait.
Rokuro szavainak hallatán pár pillanatig csak pislogok, mire elér a tudatomig az értelmük. Semmi problémám nincs ezzel a sráccal, de fel nem foghatom, hogy Daphné, hogy nem mászik a falra attól, hogy gyakorlatilag rejtvényekben beszél.
- Hacsak nincs nálad egy szótár, - pillantok a fiúra egy csintalan mosollyal - lehet, hogy hatékonyabban tudnánk dolgozni, ha mindenki számára érthetően fejeznéd ki a gondolataidat.
Csipkelődésem dacára egyet kell értenem vele, csapatunk japán tagjának kifejezetten jó és logikus meglátásai vannak. Amíg ő felteszi a kérdést a betegnek én is jobban megnézem az amulettet, hátha felfedezek rajta valamit, azon kívül, hogy feltűnő és aranyból van.
Ám nem hiszem, hogy csupán az ékszerre kellene korlátoznunk a figyelmünket. Akár az okozza a tüneteket, akár nem, jobban meg kell néznünk az elszíneződést a karján, és azt sem tudjuk, hogy mi van a lábával, amit annyira ölelget.
- Megengeded, hogy megnézzem a térdedet? - kérdezem leguggolva elé egy megnyugtatónak szánt mosollyal, majd Daphné-ra pillantok - Te addig vethetnél egy pillantást a könyökére, hátha nem vettünk észre valamit.

[Lucinda Yaxley]

Azoth Ligatura Ossarium

Lucinda YaxleySolace BarbonWilliam Ashford

Ezek szerint még ezeket a megbűvölt fabábukat is vérig lehet sérteni. Erre utal az, hogy még akkor is lehet érezni a figura hitetlenkedő, felháborodott arckifejezését erre a modorra, hogy történetesen nincs is arca.

- Micsoda modortalanság! Az apja lehetnék, fiatalember! Sőt, meg fogom mondani az apjának, hogy magát bizony nem nevelték meg! Ó, ha mi így beszéltünk vóna’ az idősebbekkel annak idején, kaptam vóna! Oszt látják, mégis ember lett belőlünk! Több tiszteletet! - kéri ki magának Solace viselkedését pattogós hangján, és csak még közelebb vonja magához pirosas csuklóját.

- Hogy hol fáj? Hát a csuklómon, kisasszony, meg a jókedvem! Itt, körben, látja ezt a pirosságot? Ilyen égető, és nagyon fáj, mielőtt megnyomkodná valaki, hogy majd így „megnézi”. Nem kell nyomkodni! - a bábu Lucinda felé nyújtja a kezét, a fájdalomtól azonban össze is rezzen.

- Keverés közben a kezem véletlenül hozzáért az üst széléhez. Tudja, mi még magunk keverjük ám az üstöt, nem pálcával pöckölgetjük, meg önkeverő üstökkel lustálkodunk, azok ilyen úri huncutságok. Az üst meg forró volt, mint a pokol. El is szabadult, mert a lökéstől kicsikét felrobbant a kicsike. Ami nem lehet meglepő, mivel robbanó bájitalt készítettem. - amit alá is támasztanak mind az érzékszervi, mind az egyéb, fizikai vizsgálatok. A leszakított talárdarab szinte azonnal robban egy kicsit, amikor hozzáér a bájitalhoz. Az anyagot ártalmatlan petárdákra és születésnapi gyertyákra használhatják, de ettől még okozhat kellemetlenséget ekkora mennyiségben.

Így is lehet – a bábu talárján a bájitalmaradvány erősen sisteregni kezd.

Anonymous

Gemma JenkinsConnor O'HaraMalachi Maddock

A Roxfort férfi bajnokának csapata kissé mintha lemaradt volna, még ha Jenkins nagy lelkesedéssel is vetette bele magát a feladatba. Madam Pomfrey arcán azért felsejlik egy helyeslő mosoly, ahogyan a mardekáros lány találgatását hallgatja.

- Na és erre miből jöttél rá? - a bábu felnéz Jenkinsre vicceskedése közben, kezével pedig megszorítja tarkóját. Még nem jutott eszébe ránézni a seprűjére, amivel lezuhant. Minden figyelmeztetés ellenére azonban úgy izeg-mozog, ahogyan neki arra kedve telik – meg ahogyan képes. Leereszti kezeit a földre és megrázza magát.

- Nincsen semmi bajom. Készen állok, engedjetek! Nem fogok itt ülni, amíg azok ott nyernek ellenünk. - kezeit a földre támasztva próbál meg felállni onnan, és hogy, hogy nem, valahogy sikerül is neki. A név nélküli csapat minden tagja kviddics játékos, ismerős lehet nekik a helyzet, talán mind láttak már ilyet. Az elcsorbult seprű után próbál nyúlni – kérdés, hogy állva marad-e, és ha igen, meddig. Milyen jól jönne néha egy határozott kapitány, aki rendre tudja utasítani az önfejű játékosokat az egészségük érdekében ugye.

Loko kezei

Solange LaveauAjax Ambrose

A bábu testtartása továbbra is zárt, védekező, fejét pedig lefelé hajtva próbálja ölelésbe vonni saját magát. Még ha nem is rajzoltak neki arcot, is érződik, hogy lélekben valami nagyon sötét helyen van – lenne, ha nem egy szimulált fabábu lenne.

Óvatosan biccent egyet Solange kérdésére. Ez jó jel lehet, mert ezek szerint érti, amit mondanak neki, és arra is jól reagál, hogy valós személyként kezelik. Külsérelmi nyomot azonban továbbra sem fedezhetnek fel rajta.

A bábu fából faragott ujjai a pokróc széleibe markolnak, a vállai pedig alig észrevehetően megremegnek. Egy-két percnyi nyugalom után képes csak megszólalni fiatal, lányos hangján.

- Nem emlékszem mindenre pontosan. Nem tudom, mit keresett ott, azt hittem, itt már nincsenek dementorok. Én pedig nem tudtam… Nem tudtam rendesen gondolkozni. - megerősítést nyert Ajax feltételezése. A bábu óvatosan megemeli a fejét, hogy két segítőjére nézzen.

- Nem fáj semmim, köszönöm. Azt hiszem, szeretnék inkább egyedül maradni. Lehet? - szelíd hangján, félszegen kérdezi, ám közben továbbra is úgy kapaszkodik abba a pokrócba, mintha az élete múlna rajta. Mindeközben felfigyelhetnek arra is, hogy a teremben lévő minden hirtelen ingerre, ami elér idáig, összerezzen.

Lelkes Brokkolik

Anne-Rose TuffinSkylar H. DevereauxHazel C. Baird

Elégedetten húzza ki magát a sziporkázó megállapításra, bár ettől csak még egy hatalmasat kell csuklania, és újabb szikraeső sercen füleiből a szivárvány összes színében.

- Hé, nem vagyof én hikk… olyan kifi! - felpattan a padról, bár kijelentése cáfolatában nem ér el ezzel sikert, és a selypítés se szól a javára. Látszólagos sértettséggel játssza meg magát, mielőtt visszaülne a padra. Az éles szemeknek azonban végre feltűnhet az az összetört varázspálca, ami eddig rejtve maradt, amíg a bábu ült rajta.

Látványosan gondolkozni kezd a kérdésre, hogy mióta is tart ez a csuklás. Jobb keze eközben gyanúsan háta mögé csúszik, fából készült mutató és középső ujjait pedig keresztbe rakja. Vélhetően nem Pinokkiónak hívják, különben most az orrának is nőnie kéne arra, amit mond.

- Háf nem régóta, csak mosf kezdődö… hikk! - egy újabbat csuklik, mire nem csak a szikrák pattannak ki a szüléből, hanem a szemöldöke is letáncol képzelt orra alá, hogy bajuszt formáljon. Abból, ahogyan a bajsza áll, érezni lehet, hogy a kisfiú szája széle is felfelé görbülne, ha lenne arca.

- Nem fáj nefem semmim, csak van ez a csuklás. Bizsereg tőle a fülem, csifflandós! Kérdezni szeretnéf, maguk szerint lehet ilyet direkt is csinálni? Csaf nem a csuklással, az már fezd unalmas lenni, hikk! - az újabb csuklására ismét pazar szikraeső távozik a füleiből Annie-ék szeme láttára.

Magnificient Mandrakes

Daphné d'AbovilleRokuro IshidaAlma L. Remington

Ms. Remington még idejekorán be tudott csatlakozni a csapat munkájába, miután Romanov ledarálja neki az instrukciókat. Nem kifejezetten maradt le semmiről – az általuk kiválasztott bábu még akkor is a hosszas panaszáradatát adja elő, amikor a Hugrabugos lány becsatlakozik Rokuro és Daphné duójához. Egészen olyan, mintha épp abban a pillanatban találná ki, hogy éppen mi fáj neki, és továbbra is más testtájékaira mutogat, mint amiről beszél.

- Beütöttem a fejem a csillárba, kedvesem. Nem emlékeztem, hogy milyen alacsonyan van. - holott a teremben egyetlen csillárt se láthatnak. Legalábbis nem olyan alacsonyan, hogy abba ember be tudja verni a fejét.

A bábu készséggel kinyújtja a térdét, és hagyja, hogy Alma megvizsgálja azt. Azon azonban nincs egy karcolás és egyetlen, furcsa elszíneződés sem. Nem utal semmi arra, hogy a térdének bármilyen baja lenne.

- Á, hogy ezt? - kezei rászorulnak a nyakékre.

- Természetesen ajándékba kaptam egy igen fontos személytől. Valakitől, aki végre belátta, hogy igazam van. - fából készült ujjai rászorítanak a nyakékre, érezhetően nagy becsben tartja ezt az ereklyét.

- Volt egy apró nézeteltérésünk. Valamit félreértett egy örökséggel kapcsolatban. De látják? Egy bocsánatkérő levelet küldött nekem ezzel a békülő ajándékkal. - diadalittasan néz fel rájuk általa vélt győzelme örömében, és továbbra is erősen szorítja a nyakláncot kezei között. Nem úgy tűnik, mint aki meg akar szabadulni tőle.

Apostles of Vecna

Lorian GrimmstarkLocket R. GrimmstarkHanni Haeni

A professzor fülét megüti az ismerős szó, és mindig öröm olyan nyelvet hallani, amivel az elmúlt időszakban nem volt alkalma találkozni. A fakultatív óra azonban túl szabályos keretbe kényszeríti, ami mellett ebben a pillanatban nem ér rá gesztusokra Locket számára, mialatt a diákok munkáját figyeli. Talán egy másik alkalommal.

- Nem egészen. - mosolygós hangon, higgadtan válaszol Loriannak. Szabad kezét megforgatja, hogy jobban látszódjanak a karcolások a fán, melyek a papírvágást igyekeztek szimulálni.

- Megfeledkeztem a kölcsönzésről. Már a téli szünet előtt le akartam adni, utána nem is volt szükségem rá, de kiment a fejemből. Este megtaláltam a ládámban, és hát, először megtámadt, és azóta nem tudom elengedni. - megpróbálja szemléltetni is, már amennyire egy ilyen helyzetet szemléltetni lehet. A mögötte lévő könyvespolcra próbálja rakni a könyvet, de hiába, az egyszerűen továbbra is ragaszkodik hozzá. Nem a legpraktikusabb tolvajgátló varázslat, de a varázslók mikor voltak utoljára praktikusak?

- Kinyitni ki tudom, de, khmm… Szóval nem lesz szép. - a ráragadt kezével megtámasztja a nehézkes könyvet, a másikkal pedig kinyitja egy véletlenszerű oldalnál. A lapokon lévő, eredeti szöveg még azelőtt eltűnik, hogy azt Locket, Hanni vagy Lorian elolvashatnák. Egyetlen lélegzetvétellel később azonban a tinta új betűkké olvad össze, új szavakat formál: Ó, te hitvány, enyveskezű semmirekellő, te esküszegő zsebmetsző! Még ahhoz is gyáva vagy, hogy bűnödet szádra vedd! Könyvtári rend megbontója vagy te, határidők hóhéra, és ne feledd, emlékszem, amikor ételtől zsíros ujjakkal lapoztál belém!

A könyv további olvasása végeláthatatlanul folytatja a sértéseket.

▪ Nagyon szuper mindegyik csapat! Mindegyikőtöknek sikerült rájönnötök arra, hogy mi van a háttérben.
▪ Továbbra is lehet csatlakozni akár a megmaradt esetekre, és természetesen azok is írhatnak, akiknek van már csapatuk, de nem tudtak még írni.
▪ A következő tanári reag várható OC ideje: 2026. 06. 13. szombat
▪ A mostani körben kezdjétek meg az ellátást.
▪ Használjatok nyugodtan ismert varázslatokat, vagy kísérletezzetek újakkal! Ebben ingame segítséget kaptok. Legyetek nyugodtan kreatívak a megoldásban. Nincs fixen egy megoldás.
▪ A bábu NJK-k a leírt dolgokhoz hűen mozgathatóak, beszéltethetőek.
▪ Bármilyen kérdés/kérés esetén keressetek bizalommal!
▪ Más diákok megszólítása esetén kérlek, emeljétek ki a neveket a megfelelő színkódokkal.

#BD2118 (Griffendél), #557105 (Mardekár), #1d4d9d (Hollóhát), #EFB521 (Hugrabug), #5e418b (Ilvermorny), #4F80C0 (Beauxbatons)

Azoth

Ligatura

Ossarium

A laboratórium hűvös, tágas boltívei alatt a szombat délelőtt nem hozott feloldozást, csak a kötelezettségek nehéz, szürke porát, mely lassan ülepedett le a fényesre súrolt padlóra. Nem volt ínyemre ez a korai óra. Míg a kastély többi lakója talán a tavaszi napfény első, lusta sugaraiban fürdött, vagy a közelgő kviddics-döntő lázában égett, én a jövőm miatt voltam kénytelen itt vesztegelni; az egyetemi tanulmányok rideg, távoli sziluettje úgy derengett fel előttem, mint egy elkerülhetetlen viharfelhő, melyhez ez a fakultatív óra csupán egy bicegő, kényszerű lépcsőfok volt.
Romanov világoszöld, gyógyítói talárja szinte világított a terem félhomályában, mint a remény korai, kicsit idegen zászlója, de az én lelkem gordonka-szava most nem talált visszhangra ebben a sterilitásban. Különösen akkor nehezedett meg a szívem, amikor elhangzott a parancs: alkossunk csapatokat. Ó, a közösség kényszerű rabsága! Mennyivel szebb lett volna egyedül, a magányom tiszta, selymes burkába zárkózva vizsgálni a sorsot, mint mások kapkodó lélegzetét hallgatni. De kivételesen nem akartam feltűnést, nem akartam, hogy a dac makacs, rőt lángja égessen megint, így hát elindultam.
Megláttam egy lányt, Lucindát. Volt benne valami hűvös, arisztokratikus tartás, ami messziről is vonzónak tűnt az én byroni esztétikámnak. Amennyit eddig láttam belőle, határozott volt, művelt, olyasvalaki, akivel a munka talán nem puszta időpocsékolás. Ám ahogy közelebb léptem, a sors máris elém lökte az unalom és a bosszúság újabb figuráját: Solace Barbont. Nagyszerű – gondoltam, s a szó keserűen, mint az édesgyökér s a fekete kávé keveréke, fordult meg a számban. Ő mindenesetre hozta a formáját: hanyagul, szinte ugatva fordult az arctalan fabábu felé, mintha csak a kviddicspálya durva füvén állna, s nem egy szenvedő lélek rejtélye előtt. Lucinda szerencsére azonnal letorkolta, s az én ajkamra is kiült egy fáradt, gúnyos mosoly, miközben a fiú felém fordult azzal a bődületesen felesleges kérdéssel, hogy folytatom-e a kviddicset a Roxfort után.
– A kviddicset? – kérdeztem vissza, s hangom olyan halkan, közönyösen lebegett a térben, mint az utolsó őszi levél neszese a száraz avarban. – Nem hiszem, Barbon. A labda röppályája túl kiszámítható, a jövő pedig sokkal izgalmasabb meccseket tartogat, mint egy eltévedt gurkó. - azzal elfordultam tőle, mintha ott sem lett volna, és a földön ülő bábura néztem. A csapatnév hercehurcáján már túl voltunk. Valami furcsa, intellektuális véletlen folytán az Azoth Ligatura Ossarium névben egyeztünk ki, ami legalább hordozott némi alkímiai és anatómiai méltóságot ebben a profán helyzetben.
A fából faragott betegünk hirtelen éles, pattogós hangon megszólalt, s a hangszíne olyan volt, mint a száraz rőzseroppanás a téli tűzön. „Micsoda modortalanság! Az apja lehetnék, fiatalember!” – méltatlankodott Barbon durvaságán, s sértetten húzta magához pirosló csuklóját, miközben Lucindának kezdte panaszolni az égető fájdalmat. Figyeltem a jelenetet; a bábu szavaiból kibontakozott a múlt egy darabkája: a forró üst széléhez érő kéz, a lökés, és a robbanó bájital, melynek gyászos, zöldes eszenciája még mindig ott sistergett a ruháján.
Lucinda, mint egy hűvös, precíz kutató, máris az üsthöz lépett, és egy darabot vetett a bájitalba a bábu talárjából. A folyadék szinte azonnal, apró petárdaként robbant egyet, igazolva a diagnózist, majd a lány felém fordította parancsoló tekintetét: „Ashford, tedd magad hasznossá...” Vita helyett közelebb léptem, s hanyagul, de éles figyelemmel néztem le a sérültre. A csuklóján az a rőt, égés-szerű elszíneződés olyannak tűnt, mint egy fájdalmas, lángoló stigmákból font karperec. Hangom hanyagsága mögött ott vibrált az ideges, feszült figyelem, amint a bábuhoz s Lucindához fordultam.
– Úgy tűnik, a sors e kis szilánkja valóban hű maradt a receptjéhez – jegyeztem meg, s ujjam hegyével finoman megérintettem a levegőt az üst felett, érezve a felszálló gőzök kénes, fojtogató melegét. – Robbanó főzet, ahogy mondja, és a talár szövetébe ivódott zöldes méreg máris falni kezdi a rostokat, nézd csak, Lucinda, hogyan sistereg a szövet a hús felett. Barbon, hozhatnál valami hűsítő folyadékot vagy tiszta kendőt ahelyett, hogy a fabábuk lelkivilágát borzolod. Nem a puszta égéssel van dolgunk, hanem egy aktív, maró reakcióval; ha nem semlegesítjük a taláron lévő maradékot, a „kicsike”, hamarosan mélyebb sebeket éget a karjába, mint amit a forró üst széle hagyott.
Megigazítottam a talárom ujját, s miközben figyeltem a bájital sistergő ritmusát, elmémben egy pillanatra felsejlett a jövő egyetemi laboratóriumainak hűvös, magányos eleganciája; ott legalább nem lesznek barboni bosszúságok, csak a tiszta, nemes tudomány. Lucinda felé biccentettem, elismerve a talárdarabbal végzett gyors és precíz kísérletét, mely oly szépen leplezte le a robbanó bájital alattomos természetét.
– Ha megengeded, Yaxley, a diagnózisod tökéletesnek bizonyult, de a zárójelentésünk korántsem lesz oly makulátlan, mint a családi címered, ha engedjük, hogy ez a fa-matuzsálem teljesen elhamvadjon a saját büszkeségében – suttogtam, s hangom bús dallama szinte rásimult a terem atmoszférájára. – A reakciót azonnal meg kell állítanunk legalább a taláron, hogy ne okozzon több sérülést a talárba ivódott bájital. - Nem szeretem a rideg szabályokat, sem a tankönyvek monoton előírásait, de a bájitalok misztikuma és a pusztító erők semlegesítése mindig is közelebb állt a lelkemhez, mint az unalmas elméleti kánonok. – Finite – mormoltam, s a pálcám hegyéből egészen finom, ezüstös derengés tört elő, mely lágyan telepedett a bábu sistergő talárjára, hogy hatástalanítsa a bájitalt. Hogy a szövetbe ivódott mocskot is eltüntessem, utánaküldtem egy tisztító bűbájt is.

[Gemma]

Team Calamity

2006. május 13. szombat

Csapatnév: Azoth Ligatura Ossarium (ALO) 1. eset

TW

Káromkodás, szégyenítés

Pedig esküszöm, tök normális voltam még magamhoz képest is, még ha tudatosan ignoráltam is Gemma köszönését.

Életemben nem beszéltem még Ashforddal, magának való gyereknek tűnt, meg olyannak, akivel semmilyen közös témám nincs. Mintha láttam volna Malachi körül sertepertélni párszor, különösen az első félévben, amikor mindenki nyugalma érdekében inkább egyszerűen nem vettünk egymásról tudomást. Nem volt vele kifejezetten bajom, egészen eddig, de mi a faszom ez a beszédmód? Túl egyszerű lett volna annyit válaszolni, hogy egyszerűen nem tervezi, mert más céljai vannak? Legalább megerősíti feltételezéseim, hogy a Hollóhát csapata szarban volt, amikor bevették ezt a nyiszlákot maguk közé, ráadásul az utolsó évében. A Hollóhát csapatának csak egy kiemelkedő játékosa van, a Griffendélnél és a Mardekárnál meg legalább a duplája.

Megígértem, hogy vállalhatóan viselkedem ma, egyébként sincs szükségem még egy beefre. Egy hónap, és elbúcsúzok ettől a kastélytól, és magam mögött tudom majd nem csak az ilyen Ashford-féle, arrogáns, brit kölyköket, hanem az egész Trimágus Kibaszott Tusát is, bármi legyen a végkimenetele.

Remélem, Lucinda kurvára értékeli, hogy ilyen visszafogott vagyok most, és be se szólok Ashfordnak, hogy nem a gurkó tévedt el, hanem az ütője. Elég visszagondolnom a debütálására, hogy máris jobb kedvem legyen.

- Nem tudom, Lucinda, kérdezd Ishidát. - bökök a fejemmel Ishida felé, szerencsésen volt már alkalma belelátni abba, milyen az, amikor én segíteni akarok. Mentségemre szóljon, őszintén úgy gondoltam, hogy az a lötty majd segít nekünk kijutni abból a Pokolból, tényleg nem megmérgezni akartam, és valahogy elvesztettem teljesen a logikámat és hidegvéremet azon a helyen. Nem is emlékszem már, pontosan mi történt és hogyan jutottunk ki onnan élve.

Alig sikerül túllendülnöm Ashfordon, amikor aztán a bábu is beleáll a baszogatásomba. Mi a fasz van ma? Csesztessük Barbont nap? Elképesztő, hogy még egy megbűvölt bábu is úgy találja, hogy belém kell állnia. Egy pár napot vár az öreg és lesz rá lehetősége, mert a családom meglátogat, bár nem hiszem, hogy olyan sokáig fenntartják ezeken a bábukon a varázslatot.

Aztán Assford megszólal. Megint.

- Hozd te. - engem ő nem fog ugráltatni. Ugráltat engem eleget a Noctua, betelt a főnök-lista, sajnos nem tudok helyet szorítani neki. Egy gyors pillantást vetek csak Lucindával, vélhetően látni fogja ennyiből is, hogy választott partnerünk kezd felkúrni úgy igazán, én pedig tényleg nem szeretnék jelenetet rendezni. Pár hónapja ezért már benyomtam volna a fejét a mosdókagylóba. A legjobbnak látom most inkább magukra hagyni őket, folytassa csak a kéretlen udvarlását Orville menyasszonyának – remélem, ráhajt, őt ismerve a mosdónál rosszabb dolgokat fog tenni a fejével.

-Ishidáék csapata mellé lépek, mert az is jobb, mint hogy jelenetet rendezzek a saját kotériánknál.

- Na üdv. A tiétek is sokat beszél? - mert a miénknek talán még mindig be nem állt a szája, teljesen meg vagyok rökönyödve ezen. Nem igaz, hogy még a fabábuk érzelmeire is figyelni kell ebben a polkorrekt erődítményben. Majd kérjek bocsánatot a szőnyegektől is, ha rájuk lépek, mi?

- Ishida bőséges szókinccsel és pontosan fejezi ki magát, nem értem, mi a probléma. Mondjuk Assfordra ez már nem igaz. - bökök a fejemmel a magára hagyott duóra, ahogyan elcsípem Alma mondatát. Mondjuk bevallom, a hálaadási bűbájtan óra óta kicsit tartok tőle. Csak ő és Fluffy ne legyenek a harmadik próbán, akkor mindannyian túléljük.

- Ja a világért sem akarok belekontárkodni a munkátokba. Nektek mitek van? - pillantok felváltva Daphnéra és csapatuk többi tagjára röviden, majd egykedvűen mérem végig a saját bábujukat. Elég feltűnő, hogy szorongat valamit, ami a nyakában lóg, valami nyaklánc, nyilván köze lehet a saját feladatuknak.

Stay calm, I'm a healer

2006.15.23., Magnificent Mandrake csapat, 5. eset

 

Az események ezt követően meglehetősen rapid módon és számomra nem különösebben komfortos ritmikával kezdenek egymásra torlódni. Az efféle improvizatív káosz, hogy egészen pontos legyek, nem tartozik a preferált környezeti konfigurációim közé, ugyanakkor illetlenség volna kísérletet tenni a korrekciójára. Az ember bizonyos reputációs károkat még hajlandó elszenvedni, de nem feltétlenül szeretne modortalan fráterként is bevonulni a kollektív emlékezetbe a róla egyébként is forgalomban lévő minősítések mellé.

Szinte a semmiből materializálódik Remington kisasszony. Egy rövid, ám szükségszerű verbális interakciót követően a professzorral csatlakozik a munkacsoportunkhoz. A jelenség önmagában nem generál bennem ellenérzéseket, ugyanakkor kétségtelenül megbontja a korábban kialakult strukturális egyensúlyt. Természetesen sem verbálisan, sem mimikai úton nem adok hangot ezen észrevételemnek.
-Üdvözletem-hajolok meg egy visszafogott mozdulattal a lány felé, s midőn korábban úgy láttam, mintha Fuentes netalántán udvarolna neki, azért óvatosan az ajtó irányába pillantok ,kizárólag kockázatértékelési szempontból, nehogy véletlen nem várt konfliktusba legyek kénytelen keveredni, ám az ajtó a továbbiakban csukva marad, nincs új érkezőnk, én pedig nyugodtan fordulok vissza a megkezdett munkához és minden bizonnyal helyes hipotézisemhez.
Amennyiben nem a magnix futballisták körében rendkívül elterjedt és klinikailag többnyire teljesen indokolatlan hipochondriáról van szó, úgy szinte bizonyos vagyok benne, hogy a tünetegyüttes etiológiája a medálhoz köthető. Ezen konklúziónak természetesen hangot is adok, ezt követően azonban váratlan fordulat áll be az események menetében. Horribile dictu, a bábu megszólal, ráadásul nem is akármilyen módon.
Az ember nem mindennap találkozik kommunikációra képes szemléltetőeszközökkel. Kifejezetten érdekes, ugyanakkor mérsékelten nyugtalanító mágikus konstrukció. A jelenség tudományos szempontból figyelemreméltó, no nem úgy kommunikációs szempontból. Határozott felháborodással tölt el, hogy csak úgy kedvesemnek nevezi Daphnét. Amennyiben nem volna méltóságomon aluli letromfolni egy elbűvült szemléltetőfigurát, bizonyára felvilágosítanám azt illetően, hogy a kedves hölgy az én partnerem, ennek értelmében pedig én vagyok az egyetlen, aki joggal szólíthatja kedvesének.

Ezután hirtelen elvonja a figyelmem, hogy megjelenik Barbon, valamint Almára pillantok, némileg értetlenül. Nem tudom pontosan interpretálni, miért emleget szótárat, miféle szótárra gondolhat, de legfőképpen azt nem sikerül apercipiálnom, hogy a felvetés pontosan mely komponense váltotta ki belőle ezt a fokú derültséget.
-Angol-Japán nagyszótárral tudok esetleg szolgálni, ha szükségét érzed-ajánlom fel meglepetten, ezt követően hagyom, hogy Barbon méltassa a szókincsemet, ami kétségtelenül kedves gesztus a részéről, bár az ok-okozati összefüggés továbbra sem válik teljesen világossá számomra. Ha humoros megjegyzésnek szánta, úgy a helyzet még problematikusabb, mivel a társas interakciók efféle aspektusainak interpretációja hagyományosan nem tartozik az erősségeim közé.
-Nekünk a jelek szerint egy meglehetősen fragilis pszichés konstitúcióval rendelkező pácienssel van dolgunk. Ti mivel foglalkoztok, gerontológiával?-visszapillantok Barbonék csoportjára, akik külső szemlélő számára minden bizonnyal egy rendkívül érdekes szociológiai kísérlet benyomását kelthetik.
Az ember ritkán lát olyan társas formációt, amely ennyire hatékonyan ötvözi az elviselhetetlen és az idegtépő személyiségtípusok bizonyos karakterisztikus vonásait, ráadásul - legalábbis az eddig rendelkezésemre álló információk alapján - a páciens hozzáállása sem járult hozzá különösebben a diagnosztikai folyamat hatékonyságához. Nem véletlenül tartják a gyógyítók körében régi tapasztalati tételnek, hogy a legnehezebb eset rendszerint vagy a bőbeszédű, vagy a gyermek, vagy az idős páciens. Az pedig már kifejezetten szerencsétlen körülmény, amikor valaki egyszerre több kategória jellemzőit is produkálja.
-Tenmagad eddig bírtad elviselni a mélyen tisztelt partnereidet? Ez önmagában figyelemreméltó neuropszichológiai teljesítménynek tekinthető.Bizonyára jelentős terhelést rótt a vegetatív idegrendszeredre. -mosolygok a fiúra, aki el sem tudom képzelni, hogy miért az újdonsült politikai elittel ,illetve -ahogy néhány mondat után képes vagyok megítélni, ha nem is feltétlenül helyesen- azzal a fiatalemberrel, aki rendkívül magas szómennyiséget képes produkálni feltűnően alacsony információsűrűség mellett, ő pedig ezen személyekkel keveredett kollektívába. Bár Miss Yaxley az utóbbi néhány hónapban zavaróan közel igyekszik tartani magához, de annak, hogy ezt megvitassuk most nincs itt az ideje.

Ennek megfelelően hagyom, hogy a hölgyek megvizsgálják a jajgató kalamitást magát, én pedig csupán próbaképp -szúrópróbaképp, ha úgy tetszik- előveszem a pálcám és erősen megbököm vele a vállát, majd egy hirtelen mozdulattal a térdét, kizárólag azért, hogy megfigyelhessem, hogy vajon a kislábujját vagy esetleg a fejbúbját kezdi fájlalni ezek hatására.
Amikor a bábu ismerteti a medál eredetét, a rendelkezésemre álló adatok gyakorlatilag azonnal koherens rendszerré rendeződnek. A tünetek, a viselkedési mintázat, a fájdalom lokalizációjának következetlensége és maga a mágikus tárgy egyetlen logikai struktúrába illeszkednek.
Jelentőségteljesen pillantok Barbonraazzal az arckifejezéssel, amit már jól ismer, vagyis: tökéletesen igazam van.  Még szerencse, hogy egy báburól van szó. Ellenkező esetben valószínűleg hosszabb előadást tartanék arról, hogy az embernek általában nem az idegenektől kell a leginkább tartania, hanem a saját rokonságától. A családtagok ugyanis statisztikailag meglepően gyakran bizonyulnak a nehezen megszerzett lelki egyensúly, sőt olykor a fizikai egészség legveszélyesebb predátorainak . A jelen eset pedig kifejezetten szemléletes demonstrációja ennek a tézisnek.

-Mily imbecillis hozzáállás! Hölgyeim, lennétek oly kedvesek és megkérnétek rá, hogy távolítsa el a medált s élvezze, hogy kivételesen nincsenek fájdalmai, amelyeknek így mindenféle nevetséges és fiktív indokokat sem kell fabrikálnia?
Magam részéről egyelőre úgy látom, hogy a feladvány megfejtésre került, a diagnózis rendelkezésre áll, a kiváltó tényező azonosítható, a terápiás javaslat pedig meglehetősen egyértelmű. A bábu pedig jobban jár, ha a szép szóra hallgat, főként akkor, ha azokat a bizonyos szavakat nem én intézem hozzá. Amennyiben pedig nem lenne hajlandó kooperációra -ami végtelen blőd döntés lenne tőle, mivel unicitens, hogy megtévesztették- nem lesz más választásom, mint saját kezűleg exstirpálni a gondot okozó objektumot.

[Roku]

Fakultatív medimágia óra Magnificent Mandrake csapat, 5. bábu

Csapattagok

2006. 05. 13.

Őszinte örömmel tölt el, hogy Roku lenne a párom az órán is, és természetesen biztosítom róla, hogy a csapatnevünk ellen sincsen semmi kifogásom - meg persze, a japán elnevezés ellen sem lett volna, azonban még nem rendelkezem megfelelő nyelvtudással hozzá, hogy azt érteni is tudjam. Visszaintegetek Annienek, aki úgy látom, Skylarral fogja tölteni a mai órát, meg az egyik ötödévessel. Hallom, hogy közben a többiek is csapatba rendeződnek, igazán nehéz figyelmen kívül hagynom például Gemma egészen indokolatlanul hosszú monológját, amit attól tartok, nem tudok hova tenni és aminek kapcsán újfent az az érzésem, hogy nem fordul elég komolysággal a mai óra felé sem.

Ezt követően inkább a feladatunkra koncentrálok,  és közelebb is lépek Rokuhoz, miközben a bábut elemezzük - egészen közel, annyira, hogy finoma összeérjenek a vállaink, amitől egy egészen halványan elpirulok, pont, mint mikor korábban a kezemhez ért, mielőtt elmondanám az észrevételeimet, aztán meghallgatnám az övéit is. Kétségkívül nem kizárt, hogy a bábu, ha ténylegesen érez fájdalmat, akkor azt a kialakulás helyétől eltérő pontban érzékeli, aminek kiváltó oka valóban lehet a nyakában lógó ékszer. A többi bábun nem volt ilyesmi, amennyire emlékszem rájuk, így itt biztosan jelentős, a kérdés már csak az, hogy milyen mértékben és mit okozott pontosan.
Ekkor veszem észre Almát, aki ugyan kissé késve érkezett, de ettől függetlenül nagyon örülök, hogy csatlakozott az órához, annak pedig még jobban, hogy hozzánk is, mert szívesen dolgoznék vele együtt.

-Szia Alma! - köszönök neki. - Természetesen, részemről gyere csak - invitálom kedvesen, de Rokura nézek megerősítésért, hogy neki sem probléma-e. Nem látom rajta, hogy különössebben megzavarná Alma jelenléte - még ha valami miatt az ajtó felé is néz - amit jó jelnek veszek, úgyhogy nyugodtan fordulok vissza a bábu felé, miközben úgy fordítom a jegyzeteimet, hogy ő is el tudja olvasni, bár szerencsére sok mindenről nem maradt még le.

-Egyetértek, valószínűsíthetően köze lehet a tüneteinek az amuletthez, amihez úgy ragaszkodik - bólintok mosolyogva Roku igazán logikusan levezetett meglátásaira. - Bár nem tartom kizártnak, hogy esetleg több problémája is lehet a felsoroltak közül. Például beverhette valóban a könyökét, vagy véleményed szerint mi okozza az elszíneződést? - kérdezem elgondolkozva, amikor is Alma szóvá teszi, hogy nem igazán volt neki világos Roku teljes magyarázata… összemosolygok vele, hogy értem, mire céloz, és készséggel elmondom neki kicsit kevesebb idegen szóval, amennyiben szeretné.

-Roku - nézek rá végtelenül kedvesen. - Alma nem szó szerinti gondolta, csupán csak ki szerette volna fejezni, hogy nem minden szavadat értette az összefoglalóból, ami pedig valóban hasznos lenne a közös munka érdekében - pontosítok, mielőtt még Roku tényleg előszedne egy valódi szótárat a barátnőmnek, amit nem vagyok benne biztos, hogy értékelne, én viszont lehet, hogy majd egyszer kölcsönkérem.
Sajnos, amennyire örültem Almának, Solacenak ugyanannyira nem. Nem értem, miért csatlakozik hozzánk, hiszen Romanov professzor nem kérte, hogy járjunk körbe megszemlélni a többi csapat munkáját, így, mivel ez nem a feladat része, a jelenléte inkább zavaróan hat számomra. Attól tartok, az ilyen dolgokat, mint, hogy a bábunk sokat beszél-e, nem a feladat közben szeretném megtárgyalni. Felesleges és irreleváns, mindamellett pedig elvonja a figyelmemet is, de csak udvariasan biccentek felé üdvözlésül, a vele kapcsolatos ellenérzéseim nem látszanak rajtam. Amíg Roku szóval tartja Solacet, én Alma javaslatára megvizsgálom a bábunk könyökét.

-Megnézhetem? - kérdezem barátságosan, ahogy az előbb is, és hasonlóan segítőkészen reagál, mint korábban Almának. Bár először kissé furcsának gondoltam volna a fabábuval való beszélgetést, igazából nincs vele különösebb problémám. - Ez csak egy egyszerű véraláfutásnak tűnik… a többit pedig Roku már ismertette - fordulok vissza a fiúk felé, majd kissé meglepetten nézek Rokura, ahogy elkezdi bökdösni a bábut. Nem vagyok benne biztos, hogy ezt értékelni fogja, de mielőtt szóvá tenném, már meg is történik.
A fabáb ezután ismerteti az amulett megszerzésének körülményeit, ami elég egyértelműen igazolja a teóriánkat, és ugyanakkor az is kiderül, hogy valamelyik családtagja adhatta neki. Ez valahol meglehetősen elszomorító, de most sajnos nem igazán tudunk belemenni ezekbe a részletekbe, bár a jegyzeteimet kiegészítem vele. Bólintok, hogy megpróbálok beszélni a bábunkkal.

-Bizonyára nagy becsben tartod azt az amulettet. Nem szeretnénk elvenni, csak közelebbről megnézni… esetleg le tudnád venni egy pillanatra? - kérem a bábut kedves és megnyugtató hangon, majd Almára nézek, hogy szerinte mondanunk kellene-e még valamit. Azért is javaslom, hogy a bábu saját magáról távolítsa el, mert elképzelhetőnek tartom, hogy esetleg védve lehet valamilyen bűbájjal az ellen, hogy más vegye le róla, így első körben ezzel próbálkozom. Ha ez nem sikerül, egészen biztos vagyok benne, hogy Rokunak lesz még más ötlete - nekem is lenne, de ha egy mód van rá, nem alkalmaznám.

[Dátum:]

Flamma dilapsa, ignis manet

Dátum: 2006. május 13.Név: Azoth Ligatura Ossarium (ALO)

TW Enyhe manipuláció, szégyenítés. Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Ahogy hallgattam Ashford válaszát, azért vetettem egy pillantást Barbonra is. Örültem, hogy visszafogta magát, talán mégiscsak ért valamennyit az a rengeteg beszéd és gyakorlás, amit ebbe belefektettünk. Inkább nem is reagáltam hát iskolatársam válaszára, hanem Ashfordra néztem. Megemeltem a szemöldökömet, hiszen kicsit furcsálltam, ahogy Barbonhoz állt, pontosabban nem állt, mert nagyjából tudomást sem vett róla, csak amikor kellett volna valami. Nem akartam senkinek a lelki békéjét megzavarni, de még az én szegényes kompetenciámmal is tudtam, mit jelentett az, hogy csapatban való munka és amit Ashford leművelt, az inkább hasonlított felesleges kiközösítéshez, mintsem valódi jelzés lett volna arra, hogy Barbon nem megfelelően állt neki az egésznek.

Szerencsétlenségünkre mire eldöntöttem volna, hogy akkor esetleg ezt szóvá teszem, mert megérte volna, Barbonnál betelt az amúgy meglehetősen kevés űrtartalommal rendelkező pohár. Vetettem rá egy hűvös, kissé irritált pillantást: azért ennél többet vártam volna tőle. Ashford valóban megütött egy hangnemet, de azért kettő mondat után így felkapni a vizet… A Hollóhát tagjánál jóval rosszabb alakok is meg fognak fordulni Barbon közelében és tudtam, hogy ezzel tisztában volt, mégsem erőltette meg magát eléggé, hanem hagyta, hogy az érzelmei megint átvegyék az irányítást. Pedig gyakoroltuk ám: nehezebb és fáradtságosabb volt, de megérte hosszabb távon. Mégsem tettem szóvá: az ő döntése volt, nem voltam se az anyja, se senkije, aki nyaggatta volna, hogy szedje össze magát. Én megtettem mindent azért, hogy segítsek rajta, helyette nem tudtam cselekedni és hiába hoztam volna le a csillagokat az égről, ha ő maga nem veszi a fáradtságot emiatt. Arról nem is beszélve, hogy szükség sem volt rá, sőt, csak rontott volna a helyzeten, ha rászóltam volna: egyrészt Barbon értett már a pillantásaimból is, másrészt tudtam, hogy tökéletesen tisztában volt azzal, mennyire nem volt professzionális ez a reakció. Cserébe minket várt a munka, akár átpártolt máshoz, akár nem. Könyörögni nem szoktam, ha kellett, megoldottam mindent egyedül eddig is…

- Egyetlen kommentet sem szeretnék hallani a reakciójával kapcsolatban, nem vagyok rá kíváncsi… - szögeztem le szigorúan Ashfordnak. Tényleg nem érdekelt. – Folytassuk a feladatot… - tettem hozzá. Arra már nem is reagáltam, amilyen hangnemet megütött a bábu, pedig ez a tipikus stílus azért ki tudta verni nálam a biztosítékot, Barbonnal ellentétben én tudtam kezelni az érzelmeimet. – Nem fogjuk nyomkodni, nem kell aggódni… - válaszoltam röviden a bábunak, a többi részére csak bólintottam egyet, hogy megértettem. Sosem voltam a felesleges beszéd híve, illetve az ilyen helyzetekben sem szoktam ám csak úgy beszélgetést kezdeményezni. Itt most amúgy is furcsa lett volna egy fabábuval cseverészni, de Ashford felől sem érdeklődtem, az nem az én asztalom volt. Mármint ha nem az volt a cél nyilván… Azért egy felhúzott szemöldököt megint érdemelt a fiú kommentje a családom címerét illetően. Annyira kihagyhatná ezeket a poétikus kitöltő mondatokat… Inkább megint csak bólintottam egyet, ahogy tudomásul vettem a szavait és hagytam, hogy tegye, amire gondolt, addig én egy egyszerű pálcamozdulattal eltüntettem az üst és a bájital maradékát, mielőtt azok még több kellemetlenséget okoztak volna.

Meglepetés volt tehát látnom, hogy nem azon az úton indult el, amelyet én választottam volna, de azért hagytam, hogy megtegye, amit szeretett volna. A Finite sajnos, nem a kívánt hatást érte el: a taláron apró, pattogásszerű reakció történt, de úgy tűnt, a tisztító bűbája hatásosabb volt. Itt viszont úgy éreztem, muszáj megjegyeznem pár apróságot.

- Ha kérhetném, vegyük le a talárt. Nem tudhatjuk, hogy nem került-e más helyen is kontaktba a bájital az anyaggal, így megelőzhetjük a további személyi sérüléseket. Természetesen biztosítunk új talárt, ha igénye volna rá – fordultam a bábu felé, majd Ashfordra pillantottam, ahogy a kezembe vettem a bábu égési sérülést szenvedett kezét. – Legyél szíves segíteni neki, hogy ne emelgesse a kezét, majd megnézni, hogy esetleg a talár ellenére a ruhája bármely pontjára került-e a bájitalból bármi – kértem a hollóhátas fiút, majd bármiféle magyarázat nélkül vettem kezelésbe a bábu kezén lévő sérülést. – Episkey! – mondtam halkan, majd megnéztem, történt-e bármi a varázslatra. Elvileg ez egy egyszerű gyógyító varázslat volna, de ha az égési sérülést vagy a fájdalmát a karjában nem enyhítette, akkor csak bólintottam megint. – Ebben az esetben majd kenőcsöt fog kapni, melyet az égési sebek ellen fejlesztettek ki vagy boszorkányfű kivonatot. Addig is hadd kössük fel a kezét, hogy legalább a súlya ne zavarja és adok rá egy hűsítő bűbájt, hogy kevésbé fájjon – mondtam neki, majd egy pálcaintéssel idéztem egy egyszerű kendőt. – Ashford? – néztem a társamra, hogy ha végzett a bábu átvizsgálásával, akkor kösse fel a fájós kezét, miközben én pár lassú, körkörös mozdulattal ráolvastam az égési sebére a hűsítő bűbájt. – Így jobban érzi magát? – kérdeztem tőle, végül Ashfordra pillantottam. – Egyéb? Vagy lassan írhatom a zárójelentést?

[8. FEJEZET]

8. FEJEZET

MS. TUFFIN, MR. DEVEREAUX ÉS A LELKES BROKKOLIK CSAPATA

Alone we can do so little;
together we can do so much.
- Helen Keller

2006. május 13.

Hazel C. Baird sok dolgot szeretett - szeretett fára mászni, egy hideg napon a kezeit egy hosszú szőrű tehén meleg szőrében melegíteni, és nyáron a nadrágszárába virágokat tűzni, de talán legjobban másoknak segíteni szeretett. Még ha az a más most egy megbűvölt fabábu is volt.
Hazel C. Baird eredetileg Ajax Ambrose, és egy kiválasztott fabábu társaságában akarta élvezni a fakultatív órát, hiszen ezért is hívta magával, tette mindezt természetesen kényszerítés nélkül, mint általában mindent, de mégis célt ért, mint általában mindennel, kivéve a tökéletes almáspite recept megtalálásával, ami még nem sikerült neki, amikor odalépett hozzá Anne-Rose Tuffin. Hazel C. Baird kérdőn nézett Ajax Ambrose-ra, hiszen nem szerette volna egyedül hagyni, de úgy látta, Ajax Ambrose nem lesz egyedül, és nem is bánná, ha ő másokkal nem lenne egyedül, így miután ezt megbeszélték (a tekintetükkel, midőn szavakat nem használtak), Hazel C. Baird már tudott is a maga, Hazel C. Baird-es kedvességével fordulni Anne-Rose Tuffin és javaslata felé.
-Annie és Skylar! Hát persze! - Hazel C. Baird ezzel beleegyezve, örömmel és lelkesen csatlakozott Anne-Rose Tuffin és Skylar H. Devereaux csapatába - akinek, mint kiderült, nem volt a felesége Lolita Delacour, hiába gondolta azt sokáig, bár azt továbbra is gondolta, hogy Lolita Delacour nagyon szép volt, hasonlóan, mint a mai nap - de ezen gondolat elgondolása után visszatért az eredeti gondolatához, miszerint szívesen csatlakozna a csapathoz, amihez a Lelkes Brokkolik nevet javasolta, Anne-Rose Tuffin örömére és egyetértésére, bár ezen örömöt és lelkesedést mintha Rokuro Ishida nem osztotta volna, vagy legalábbis, nem a csapatnevük iránt.
Hazel C. Baird, bár a mai órát nem is, de a többit majd fogja tudni Ajax Ambrose társaságában tölteni, mint a többit is, meg mint az órán kívüli időt is, amit gyakran töltöttek együtt, lévén háztársak és barátok is voltak, és háztársak és barátok gyakran töltenek együtt időt. Bár talán nem annyi időt, amennyit Lark Montague töltött a Gyengélkedőn vagy Locket R. Grimmstark a Konyhában annak ellenére, hogy Lark Montague nem akart a Gyengélkedőn lenni és annak ellenére is, hogy Locket R. Grimmstark hálókörletétől viszonylag messze esett a Konyha.
-Jó ötlet! Hajrá, Brokkolik! - Hazel C. Baird bólintott Anne-Rose Tuffin javaslatára, hogy válasszák a kicsi, négyes esetet, mely számára is kedvesnek és aranyosnak tűnt, és kicsit Hanni Haenire emlékeztette, aki szintén kedves, kicsi és aranyos volt, bár Hanni Haeni többször terelte el a figyelmét, mint a bábu, téve ezt most is, mielőtt Hazel C. Baird visszaterelte volna a saját figyelmét a saját csapata és a saját bábuja felé, hiszen a bábunak kellett segítenie, és a saját csapatának, nem Hanni Haeninek, bár neki is szívesen segített volna, ha szüksége van rá. Vajon volt szüksége segítségre? Erre csak Hanni Haeni tudna választ adni (a narrátor szerint talán új sütemények tesztelésében elkelhet neki a segítség, bár talán nem az óra közben. Vagy talán ott is?).
-Tha mi duilich, egy komoly nagyfiúhoz van szerencsénk akkor - bólogat Hazel C. Baird Anne-Rose Tuffin és Skylar H. Devereaux irányába, majd visszanéz a bábura, akin a csukláson és a szikrákon kívül más különös dolgot egyelőre nem tapasztal, leszámítva persze a vándorló szemöldökét, ami a szája felé vándorol, de szemöldököt vándorolni látott már, például Chikara Tetsuya szemöldöke egészen gyakran teszi ugyanezt, bár még nem látta, hogy azt is tenné, hogy átveszi a bajsza helyét (bár itt megjegyezendő, hogy Chikara Tetsuyának nem is volt bajsza, így a helyét se vehette át más). Hazel C. Baird, követve Anne-Rose Tuffin korábbi állapotfelmérését és gondolatmenetét, az alábbi kérdést intézte a bábu felé:
- Na, akkor egy ilyen nagyfiú biztosan emlékszik rá, hogy mit evett vagy ivott nemrég, ugye? Elmeséled nekünk? - érdeklődött barátságos hangon a kis (elnézést, nagy) fabábutól Hazel C. Baird, akinek teóriái között első körben valamilyen étel vagy ital gyors vagy túl nagy mennyiségű elfogyasztása szerepelt, kiegészítve azzal, hogy ezen étel vagy ital nagy valószínűséggel mágikus is lehetett, ezzel okozva a szikrákat és a szemöldök vándorlását is. Hazel C. Baird nem volt teljesen biztos a teóriájában, így Anne-Rose Tuffinra nézett megerősítésért.
- Megpróbáljuk megszüntetni a csikis érzést. Kipróbálhatok egy varázsigét? Az nem lesz csikis, csak lehet, kicsit bizsereg majd - ez utóbbiban Hazel C. Baird nem volt teljesen biztos, de abban igen, hogy nem akarta letámadni még a fabábut sem egy figyelmeztetés nélküli bűbájjal, azonban ha a bábunak rendben volt, megpróbál rajta egy Finite varázslattal segíteni, és várta az eredményt, hasonlóan, ahogy Anne-Rose Tuffin további ötletét is várta, a várakozáshoz illő várakozó tekintettel.

[Fakultatív medimágia óra]

Fakultatív medimágia óra

Magnificent Mandrake - 5. eset

2006. május 13.

hangulat

Látom Rokuro arcán az értetlenséget, amit a megjegyzésem váltott ki belőle és amit az angol-japán szótár felajánlása is megerősít, így csak elnézően elmosolyodom és hagyom, hogy Daphné megmagyarázza neki korábbi mondandóm valódi üzenetét. A következő pillanatban viszont megugrom kicsit a meglepettségtől, ahogy hirtelen megjelenik mellettem Solace Barbon. Még elkapom Daphné megváltozott tekintetét, ahogy az új jövevényünkre néz, de nem szólok semmit, majd a fiú szavait hallva elismerően bólintok.
- Ez valóban dicséretes, bár attól még nem változtat a tényen, hogy nem értek belőle sokkal többet, mintha japánul beszélne. - húzom fel az egyik szemöldököm és vidáman rápillantok - Nid aur yw popeth melyn.
Nem beszélek folyékonyan walesiül, de az édesapámnak és a nagyszüleimnek köszönhetően, azért ragadt rám egy-két dolog.
Bár Daph arca nem mutat semmit, eleget figyeltem az embereket ahhoz, hogy észrevegyem az apróbb változásokat is. Éppen ezért látom, hogy Solace jelenléte zavarja a lányt, ellentétben Rokuro-val, aki úgy tűnik, hogy nem bánja a társaságát.
Sok pletyka kering az amerikaiak férfi bajnokáról és a Reggeli Próféta oldalain is szívesen élcelődnek rajta, én ellenben eddig sosem beszéltem vele. Az elmúlt évet nézve érdekesnek tartom, bár nem tudom megmondani miért. Intelligensnek tűnik, mégis van benne valami, amit nem igazán tudok megnevezni.
Mivel úgy látom, hogy a két ilvermornys remekül elbeszélgetnek, megnézem a páciensünk térdét. Amin nincs semmi. Se egy elszíneződés, se egy karcolás, se egy kiálló szálka. Semmi. A korábbi viselkedését figyelembe véve nem vagyok meglepve és miután Daphné is csak egy véraláfutásnak tekinti a bábu karján lévő foltot, úgy gondolom, hogy a nyakláncon kívül kizárhatunk minden más okot, ami kiválthatná a tüneteket.
Miközben kiegyenesedem nem reagálok arra, hogy Roku megbökdösi a beteget, bár ahogy látom utóbbinak nem igazán van ínyére a dolog. Ellenben elmeséli, hogyan jutott hozzá az amuletthez, amire képtelen vagyok elrejteni a hitetlen arckifejezésem. Nem szokott problémám lenni mások naivitásával, sőt többnyire elég ártatlannak tartom, de ez a fajta józan észt nélkülöző önelégültség eléggé próbára tudja tenni a türelmemet. Csak fogom a fejem és, amit bár nem ilyen szavakkal fogalmaznék meg, a következőképpen is lehetne értelmezni: "Ez most tényleg ennyire hülye, vagy fogják a kezét?"
Bár a véleményem megvan, nem szólok semmit - elvégre megteszi helyettem Rokuro -, inkább hagyom, hogy Daph próbálkozzon először a nyaklánc megszerzésével. Nagyon remélem, hogy a bábu nem makacsolja meg magát és önként válik meg a szóban forgó tárgytól. Egy ilyen történet után semmi kedvem arról győzködni, hogy csak jól jár, ha leveszi, és félek, nagyon hamar elveszíteném a türelmemet. Bár, ha a megérzésem nem csal, nem csak én lennék így ezzel.
Ha a betegünk úgy gondolná, hogy szeretné magán tartani az amulettet, odaállok Daphné mellé és a hátam mögé rejtem a kezeimet, nehogy valami meggondolatlanságot kövessek el egy fabábu ellen.
- Eszébe jutott esetleg, hogy ez az... ajándék esetleg meg van átkozva és nem azért küldték magának, hogy bocsánatot kérjenek? - kérdezem óvatosan mosolyogva.

· · ─ ·☀︎· ─ · ·

Nid aur yw popeth melyn. = Nem minden arany ami fénylik. (Eredetileg: Nem minden arany ami sárga.)

[alsóbbéves diáktól]

Loko kezei

Harmadik eset

2006. május 13. szombat

TW: szégyenítés, káros ideológiák. A leírtak nem tükrözik a user véleményét.

Nem tűnik fel neki az a pillanatnyi figyelem, amit az alsóbbéves diáktól kap. Illetve nem is ő, hanem az imént még a nyakában tekergő, rózsaszín kiskígyó – bizonyítéka annak, hogy még csak nem is működik zsupszkulcsként, mint azok, amiket a bajnokok hajkurásztak Mardekár Malazár kamrájában. Hozzászokott azonban ahhoz, hogy gyakrabban fordulnak utána, hogy jobban megnézzék maguknak, vagy az egyedi megjelenése, vagy pedig a rendszeresen ruhaujjában vagy nyakában pihenő Calypso miatt. Olyan is előfordul, hogy az apró kígyó szorongást vált ki másokból, pedig Calypso aztán igazán nem ártalmas senkire se nézve, és olykor a kastély baglyaitól is úgy megrémül, hogy inkább halottnak tetteti magát.

Annál jobban feltűnik neki egy másik alsóbbéves, aki mintha kimaradt volna a pár, illetve trióválasztásokból. Szeme sarkából látja, hogy az indokolatlanul vidám, göndör hajú vigyori már mozdulna azért, hogy lecsapjon rá, azonban az ő lábai hosszabbak, nagyobbat tud velük lépni. Bizonyára a most megismert Ajaxnek se lesz kifogása azért, ha párosukat trióvá bővítik. A három mágikusan különben is erősebb szám, mint a kettő.

- Ha szeretnél, csatlakozz. Hogy hívnak? - ma győzött a kedvesebb oldala, azonban nem ismeri őket, se a származásukat. Vélhetően először és utoljára fog beszélgetni velük, felesleges prekoncepciókat dédelgetnie irántuk.

Meg aztán mindenki elviselhetőbb, mint Vale Bate.

- Köszönöm. - ajkai magabiztos mosollyal reagálnak a bókra. Tegnap este még nem volt biztos a színválasztásban, nem túl paszteles, nem túl kihívó-e, a frufrujáról nem is beszélve. Odahaza ez meg se kottyanna, a prűd briteknek viszont az se fér bele, ha a Gardner-Chernov páros a szintjükhöz való, alpári, de mégis csak egyéniségükhöz passzoló öltözetben jelennek meg egy rendezvényen. Szegény britek szívszédülést kapnának attól, ahogyan a Mardi Grast ünneplik. Bár amennyire ő tudja, milyen keresztbe-kasul rokonságok találhatóak meg a brit aranyvérűek családfáján, nem érti, mire ez az álprűdség. Az ő szülei legalább nem állnak rokonságban egymással.

- Valamiféle szellemek, jól érted. - hagyja helyben a fiú feltételezését.

- A lwák, vagy loák mai napig tisztázatlan fogalmak. Még mi, a voodoo legnagyobb gyakorlói is csak sötétben tapogatózunk, ha róluk van szó. A voodooról hallottanál már, Ajax? - kérdezi, tekintete pedig ide-oda jár a két diák között, még ha nem is az északi fakóságnak címezte azt.

- Másanabb lenne a szitu, ha a voodoot nem tiltották volna, hogy az bizonyosan fekete mágia. De kellett arra indok, hogy üldözzenek. - még nincs egy évszázada, hogy Picquery megadta a megtűrt státuszt a mágia ezen formájára. Persze az iskolánkban még csak említés sem esik róla, mintha nem is létezne, és még mindig vannak olyan személyek, akik kígyót-békát kiabálnak rájuk. Bízik abban, hogy majd Lucinda előremutató vezetése a varázslótársadalom gondolkodását is megváltoztatja. Nem, azt azért nem szeretné, ha korlátlanul elérhetővé válna mindaz, amit többek között az ő közvetlen felmenői teremtettek meg, de a tabusítás, és az, hogy az Ilvermornyban töltött hat éve alatt egyszer se említették, nem teszi őt elégedetté. Kimondatlanul marad tőle, hogy mi a valódi oka annak, hogy fekete mágiának gondolták az ő művészetüket, de Ajax okos srácnak tűnik, rá fog jönni magától is arra, hogy mire utalt.

Érdekesnek tartja az átok visszamaradására vonatkozó ötletet, a javasasszony halvány mosolya azonban arra enged következtetni, hogy inkább a másik ötlet bizonyulhat helyesnek. Ezt megerősíti az, ahogyan a fabábu válaszol nekik.

- Hallottam, régen sok dementor volt nálatok. Velük mi lett? - kérdezi Aurorét és Ajaxet. Rémlik neki erről valami, és ha éles lenne a helyzet, őszintén nem tudná megmondani, mivel tudná magát megvédeni. A patrónus bűbájt nem ismeri, olyan értelemben, hogy nem is hallott arról, hogy a dementorok elűzésére is alkalmas. Louisiana mocsaraiban gyakorta használják őket arra, hogy kiutat mutassanak az eltévedt varázslók és boszorkányok számára, célja ezért egyszer elsajátítani azt. Ott azonban a rougarouk a legnagyobb fenyegetés, már a többi, mágikus veszély mellett.

- Hmmm… - gondolkozik kissé a bábu szavain. Nem biztos abban, hogy egy ilyen helyzetben, élesben egyedül merne hagyni bárkit, főleg nem valakit, akit szeret. Nathanielt se tudta egyedül hagyni, meg is lett a vége.

- Megmondom igazat, nem hagynék egyedül valakit ilyen állapotban. Félnék attól, hogy mit művel magával. - magyarázza kettejüknek, mialatt Calypso ismét kikandikál nyakából, hogy kíváncsian a többi csapat munkáját nézegethesse.

- Ugyanakkor néha igény van arra, hogy egyedül légy önmagaddal. - nehéz megtalálni azt a balanszt, talán nem is lehetséges, legfeljebb törekedni lehet rá.

- Megadnám neki, amit kíván, de éreztetném, hogy nincs egyedül. És készítenék egy meleg fürdőt. Ti mit gondoltok? És te mit gondolsz? Nagyon nem akarsz ma bírni magaddal - az utolsó mondatokat már párszaszóul mondja a rózsaszín kígyónak, akinek a feje búbját kezdi el simogatni mutatóujjával.

Wisdom   begins   in   wonder

to: Loko kezei

date: 2006.05.13.

Ajax anélkül engedi útjára Hazelt, hogy akár egy gondolatot is pazarolni abbeli aggodalmára, hogy esetleg csapattárs nélkül marad. Sosem tudták felzaklatni efféle kisszerű dolgok, éppen ezért pártolja, hogy kedves barátja olyanokkal tölthesse ezt az órát, akikkel jövőre ezt már nem lesz lehetősége megtenni. Amilyen rémesen hangzik mindez, természetesen éppen annyira nem végzetes, bár május révén bizonyára sokakban munkálkodik már a nosztalgia csalóka érzete, mely egyszeriben mindent, ami volt szebbnek, s egyszeriben jobbnak mutat, míg a jövő ehhez képest távolinak, riasztónak tűnik fel az ember szemében.

Ajax Ambrose maga is kivette a részét ebből a számára cseppet sem kedvelt érzésből, ami néhány alkalommal egészen szokatlan dolgokra ragadtatta el. Időről időre eszébe jutott az apja. A harag és mérhetetlen keserűség mögött ellenben megbújtak olyan érzelmek is, amelyeket lehetőleg olyan mélyre temetett volna magában, hogy soha többet ne áshassa ki senki. Ezáltal távolodott el a kultúrájától, illetve talán emiatt sem különösebben kereste más fekete diákok társaságát. Talán csak ismerte már őket annyira, hogy úgy érezze, semmi újat sem képesek már mutatni egymásnak, nem úgy, mint Solange Laveau.
Aiszóposz szerint, amit mesterség nem ad meg, megadja a szerencse, és bár Ajax kevés alkalommal gondolta magát szerencsésnek, most mégis úgy érezte, hogy valami érdekeset és újat sodort elé a sors, valaki olyat, amit magától nem feltétlenül közelített volna meg.
Ajax figyeli mások reakcióit, Solange pedig határozottan sok pillantást irányít magára a kinézetével és a házikedvencével, ami cseppet sem illik bele Roxfort házirendjében megfogalmazottakba, ám ez a fiút épp annyira nem feszélyezi, mint a kígyó jelenléte.  Annyira leköti az új helyzet és partner megfigyelése, hogy csak késve reagál arra, hogy a lány észleli Aurore-t és be kívánja vonni a feladatba. Ajax valami furcsát érez magában ezzel kapcsolatban, de szerencsére van lehetősége annyira ismerni magát, hogy tudja, hogy nem a hollóhátas évfolyamtárs ébreszti benne ezt a kellemetlen, enyhe veszteségérzetet -miszerint most nem tudakozódhat Solangeról és -tól olyan nyugodtan, mint, ahogy azt eleinte tervezte- ezért üdvözlő jelleggel a lányra is mosolyog.

A haját illető dicséretre pozitív reakciót kap, ezt elkönyveli sikerként, bár őszintén nem gondolta, hogy az amerikai lány híján lenne magabiztosságnak, legalábbis azt illetően, ami külsejét illeti, ennél messzemenőbb következtetéseket még nem mert volna levonni, legyen bármilyen jó ismerője a lelkeknek, csatlakozzanak ezek élőkhöz vagy éppen holtakhoz.
Épp ennek kapcsán tartja nagyon érdekfeszítőnek azt, amiről Solange beszél, az ismeretlen mindig is jobban lekötötte, mint az ismert, éppen ezért kedvelte annyira a filozófiát és a különböző gondolkodók spekulációit az élet minden apró részletéről.
-Igen, bár úgy gondolom a tudásom felületes-bólint, ahogy igyekszik minél gyorsabban összeszedni minden információt, amit voodoo-ról valaha hallott, hirtelen eszébe is ötlik valami, amit egészen lenyűgözőnek tartott a jelenséggel kapcsolatban- úgy olvastam a voodoo nem csak egy mágigág, hanem egyféle szinkretikus vallás is…?
Kérdez és állít egyszerre, végül is sosem lehet biztos semmiben, még abban sem, hogy megfelelőek az értesülései, amikor pedig Solange az üldöztetést említi, az ajkába kell harapnia, hogy ne nyilvánuljon meg úgy, ahogyan nem illik, főleg ne a fehérekkel kapcsolatban, midőn Aurore is a társaságukban tartózkodik. Ajaxnek nyilvánvalóan nem kenyere másokat megbántani vagy kellemetlen helyzetbe kényszeríteni, így lenyeli a megjegyzést, még annak ellenére is, hogy talán épp most veszíti el a lehetőséget arra, hogy kapcsolódjon ahhoz, amiből született, távol attól a fájdalomtól, ami a családját érte.

Erőt vesz magán és visszafordítja figyelmét a feladatra, tulajdonképpen ezért van itt, nem pedig azért, hogy a kulturális éhségét csillapítsa vagy esetleg felsőbbéves lányoknak igyekezzen bókolni. Legnagyobb örömére a vadnak titulált tipp oly közel helyezkedett az igazsághoz, hogy egyenesen azzá vált, ami némi büszkeséggel tölti el Ajaxet.
-Meglehetősen régen-bólint-azóta úgyszólván „szélnek eresztették” őket olyan területekre, ahol nem, vagy csak meglehetősen ritkásan élnek emberek- némi megerősítésért pillent Aurore-ra, hátha rendelkezik ennél biztosabb vagy részletesebb információkkal is.
A bábu helyzetét illetően egyetért, hiszen ő sem gondolja, hogy célszerű lenne egyedül hagyni valakit, aki még egy dementortámadás -vagy esetleg csak rövid, ám tartalmasabb találkozó- részese lehetett.
-Melegítőbűbájjal emelném a hőmérsékletet, talán némi gyógynövényes teával, édeséggel is érdemes lehet próbálkozni-osztja meg javaslatait, ám már egész magabiztosan a kígyó köti le a figyelmét, illetve a tény, hogy az amerikai lány éppen párszaszóul értekezett az állattal, aki oly értelmesen néz vissza rá, mint aki érti, mi zajlik körülötte. Hogyan is ne értené?