+  Roxfort RPG
|-+  Karakterek
| |-+  Kincsesláda
| | |-+  VEGYES CSAPATOK
| | | |-+  Joy and Sorrow
| | | | |-+  Sophie Vanheim (Moderátor: Sophie Vanheim)
| | | | | |-+  Apa keresés
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Apa keresés  (Megtekintve 1761 alkalommal)

Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Dátum: 2020. 08. 07. - 16:41:27 »
+1

ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. augusztus )


Hol vagy? Felelj hát, merre vagy?
Hol a szived
s agyad, a fényes ember-agy?
Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 08. 08. - 21:43:07 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. augusztus.)


Idegesen acsorgok a kisváros buszmegállójában, Avery mellett, és körbepillantok a kis városon, ahova letett minket a busz. Nagyokat pislogok a kis angol kunyhók tipikusan középkorias falain, miközben a szél egészen az orromig űzi a tenger illatát. A szám szélét rágxsálva lesek Ave felé, valami olyan gondolatok között, hogy biztosan akarom én ezt? Egészen biztosan jó ötlet egyáltalán? De tényleg. Egyre jobban az a benyomásom, hogy ez az egész hülyeség. De nem ostromolom Averyt megint ezzel, így iy az agyára mentem már ezekkel a kérdésekkel.
De ha egyszerűen nem tudom mit csináljak? Ahhoz is külön ő kellett, hogy betaszigaljon a hivatalba, miután a rendőrségen kinevettek. Pedig csak azt mondtam, hogy az eltűnt apukámat kerstem, és hogy hol lehetne megtalálni. Egészen egyszerű kérdés, és teljesen ugy néztek rám, minta bolond lennék. Lehet az vagyok, és olyan leszek, mint az anyám.
Vajon vannak ennek jelei? Te jó ég, vajon a többiek is azt hiszik, hogy bolond vagyok?! Na jó, nyugi, előbb legyünk túl ezen, majd utána megbolondulok... De még Teddyvel is alig találkoztam. Majd akkor utána.
Szóval a rendőr dolog után már persze hogy szinte be kellett rángatni a hivatalba, ahol még ki se röhögtek. A hivatali emberek ijesztően közömbösek. Remélem ilyen se leszek. Nagyot sóhajtok és egy ideig csak a sirályokat bámulom a messzeségben, aztan6nagy nehezen megköszörülöm a torkom.
- Na jó... Már nem menekülhetek haza, azt hiszem. Végül is a busz is elment... -  motyogom, majd eg, nagy sóhaj után. - Tehát akkor keressük meg a címet... Házat. A cím megvan - mondom összezavarodva, aztán nekiindulok az utcák labirintusának.
- Szerinted hogy fog kinézni? Vajon hasonlítani fogok rá? - kérdezem, de aztán pár lépés után bevágom a féket. - Jaj mi lesz ha ott a felesége? Vagy a gyerekei? - meredek nagy szemekkel6a legjobb baratnőmre, aztán befordulok egy sarkon, ami zsákutca mindenféle konténerekel es kukákkal.
Összerancolt szemekkel nézem a kukákat. Na jó azért biztos nem egy kukában lakik. Lehet, hogy elneztem a számokat? Oké hogy elvileg a tengerpart mellett lakik, de végül is ez is tengerpart mellett van, nem? Na jó, igazán összeszedhetnéd magad, Sophie, egy házat se vagy képes megtalálni...
Egy olyan azt hiszem rossz hel pillantással kioldalazok a sikatorból, még mielőtt valami csápos szörny vagy egyéb íze ki nem nyúlik a fémkukákból. Lehet nem kellett volna egyedül azt a filmet megnézni a tv-ben este, főleg, mert Tarzan is megijedt tőle.
Egyenként lehet meg kellene kérdezni valami helybélit, de idegenekkel szóba állni olyan stresszes. Mi van ha azt hiszik ki akarjuk rabolni, vagy valamilyen alapítványnak gyűjtünk? Mi van ha mérges lesz? Az idegen emberek furak főleg egy idegen városban...
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 08. 10. - 19:51:50 »
+1

SOPHIE

2001. július vége
o u t f i t


Hátrasimítottam a hajamat, amelyet arcomba lökött a szellő abban a pillanatban, hogy leszálltam Sophiet követve a buszról. Jól esett a friss levegő ennyi utazás után, körbepillantva pedig egy aranyos, tipikus kis angol falucska tárult a szemeim elé. Vagy város? Igazából fogalmam sincs, nem tudok semmit erről a környékről. Nem hiszem, hogy valaha is jártam már erre... Igazából annak is örülök, hogy eddig eljutottunk. A látszattal ellentétben nem voltam mindig olyan magabiztos, csak azért Sophie mellett igyekeztem minél inkább annak tűnni. Tudtam, hogy ez a pillanat most nagyon fontos neki, és hogy milyen ideges... és azt is, hogy milyen, ha ideges, így inkább igyekeztem megakadályozni, hogy mondjuk egy busz helyett valamelyik hajójáratra szálljon fel. Bocsi, Soph!
Még április környékén említette, hogy megtudta az apja nevét... Csak aztán a suli miatt nem is beszéltünk sokkal többet a dologról. Aztán egyszer csak megint felterelődött, és bumm... Apakeresés. Izgalmas. Nagyon-nagyon izgalmas.
- Na jó... Már nem menekülhetek haza, azt hiszem. Végül is a busz is elment... - motyogott mellettem Sophie, mire mellé léptem és belekaroltam, hogy tényleg ne adjak neki esélyt a menekülésre. Nem mondom, tudtam, milyen apa nélkül élni... hiszen az igazi apám bár sokat volt távol, attól még létezett. Aztán pedig jöttek Ellioték, és... hát most dúskálok az apafigurákban, azt hiszem. Sophie-nak is kijárt ez az érzés, vagy legalábbis valami nagyon hasonló. Most, hogy az anyukája... Persze, igaz, azt még nem tudhattuk, hogyan reagál az apja. De nemsokára ez is kiderül. Annyira nem lehet nagy ez a város, ugye? - Tehát akkor keressük meg a címet... Házat. A cím megvan.
Lepillantottam a kezében tartott kis cetlire, hogy felidézzem magamban a címet, aztán lassan elindultam valamerre. Igazából lényegtelen volt, merre... amúgy sem ismertem semmit errefelé, így ötletem sem volt, melyik lehet a jó irány. Talán majd találunk egy térképet valahol.
- Ha már idáig eljöttünk, nincs menekvés - igyekeztem bátorítani, miközben végigsétáltunk a tengerillatú utcán. - Nyugi! Itt vagyok, ha valami kellemetlenül sülne el. Majd azt mondom, igazából én vagyok a lánya - rávigyorogtam, bár sejtettem, hogy ez most nem fogja annyira megnyugtatni... Ha ideges voltam, rajtam sem tudott igazán segíteni semmi, csak ha elmúlik a stresszes szituáció.
- Szerinted hogy fog kinézni? Vajon hasonlítani fogok rá? - kérdezősködött, majd egyszer csak megtorpant, olyan váratlanul, hogy alig bírtam én is megállni. - Jaj mi lesz ha ott a felesége? Vagy a gyerekei?
Kissé oldalra biccentettem a fejemet, ahogy továbbra is a karját fogva elkezdtem húzni megint az utcán.
- Valószínűleg ott lesz a családja - gondolkodtam hangosan, és közben összevontam a szemöldökömet, ahogy befordultunk valami szemetes sikátorba. - De ne törődj vele! Ez az egész helyzet nem a te hibád, és jogod van megismerni az apukádat.
Továbbindultunk egy másik irányba, de egyelőre az utcatáblák nem a megfelelő nevűt mutatták. Minden olyan kis csendes volt, és talán egyre közelebb értünk közben a tengerhez is, mert már kezdtem hallani annak hangját, ez az egyveleg pedig olyan békés és kellemes volt. Jó volt látni, hogy Angliának is vannak ilyen kedves részei, és nem csak London. A zajos, koszos, nyüzsgő London.
- Talán meg kéne kérdeznünk valakit? Lehet, hogy így csak távolabb kerülünk a címtől... - pillantottam szemem sarkából Sophie-ra, majd így feltűnt az út másik oldalán sétáló nő is. Megragadtam hát Sophie karját, és ha nem jött se busz, de kocsi, akkor gyorsan áthúztam magammal a nő felé.
- Elnézést! Tudna nekünk segíteni? Mi ezt a címet... - kezdtem volna, de ahogy a nő rámnézett, elkerekedett a szeme, és elkezdett valamit hadarni... franciául? Vagy olaszul? Fogalmam sincs, nem tudom megkülönböztetni ezeket a nyelveket, dehát... Mi a franc?

Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 08. 16. - 18:41:55 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. július vége felé)


Egy ideig ácsorgok még, kezemben a cetlivel, miközben az arcomba csapkodja a szél a hajamat és a sirályok rikkantgatásait. Kiengedek egy halk sóhajt az ajkaim közül, és egy pillanatra lehunyom a szemem. Próbálom elképzelni milyen lehet, akit anya lehet még szeretett is, de sehogy sem áll össze a kép, és valahogy mégis olyan idegen az egész apa dolog. Mert mindig úgy éltem, hogy nem hiányzott. És nem is igazán értem, lehet nem is hiányozna, ha anya nem lett volna öngyilkos, ha nem bolondult volna meg amikor kislány voltam. Nem hiányozna a család. De a levele után, és az évek alatt egyre jobban hiányzott, és elkeserített, mert nem ismertem milyen úgy élni. 
- Ha már idáig eljöttünk, nincs menekvés. - Egészen biztosa vagyok benne, hogy ezt megnyugtatásként mondja, de valamiért ettől csak rémültebb leszek. Ez olyan nem menekülhetsz el a sorsod elől dolog kezd lenni. Pedig én inkább menekülni szeretek, mintsem szembenézni a dolgokkal. Azt hiszem lassan fel kéne nőnöm. Nem lehetek egész életemben egy gyáva hugrás lány, aki az ostrom alatt a legjobb barátját sem tudta megvédeni. Csak bólintok egyet azért bár nem éppen a legmeggyőzőbben. - Nyugi! Itt vagyok, ha valami kellemetlenül sülne el. Majd azt mondom, igazából én vagyok a lánya.
- Jóóó! Igazából lehet hogy te sokkal jobban hasonlítanál rá - mondom, majd azért elmosolyodom egy kicsit, hogy magamat és Avet is megnyugtassam, hogy nem fogok olyan pánikrohamot kapni, ami visítással és kerge rohangálással fog járni.
Aztán csak neki indulunk valamerre, ami természetesen a rossz irány. Hát ma sem tanulok meg normálisan tájékozódni. Aaaj miért vagyok olyan idétlen mindenből?
- Valószínűleg ott lesz a családja. De ne törődj vele! Ez az egész helyzet nem a te hibád, és jogod van megismerni az apukádat.
Áhh ne is törődj vele, Sophie, hogy berobbansz egy családba és felkavarod az állóvizet. Mi az neked, teljesen normélis. Oké, nyugi, mert nemsokára felrobbanok. Jó ég, miért is jöttem én ide.
- Oké, nyugodt vagyok. Legfeljebb, ha csúnyán néznek ránk elszaladunk... De remélem kedves lesz... Legalább egy picit... - mondom, mert persze hogy mindenre ez a legmegfelelőbb taktika. Elmenekülni a konfliktusok elől. Remélem nem valami izomember aki lecsap amint meglát. Egyre több rémlép jelenik meg a szemem előtt, mint normális. Oké, az agyam teljesen túlpörgött.
Aztán tényleg eltévedünk, és amikor Avery egy nőt leszólít az csak bámul ránk, és néz nagy szemekkel, majd valami olyan nyelven szólal meg, amit nem értek.
Ezt nem hiszem el.Lementünk volna a térképről? Vagy mi történt? Rémülten nézek Avery felé.
- Ave... mi...mi most melyik országba vagyunk? Vagy most ez hogy van ez? - bámulok rá, és körbepislogok. Hogy kerültünk Franciaországba? Vagy most itt mi történt? Na jó, mindjárt elsírom magam és hazamegyek.
Nem lehet minden ilyen rossz és nyomi. Inkább megfogom a legjobb barátnőm kezét és kissé odébb húzom, a furán hadaró és néző nő mellől.
- Na jó, nyugtass meg, hogy ez nem egy elvarázsolt város. Vagy valami ilyesmi - veszek egy nagy levegőt, és aztán lassan kifújom, miközben a kezemben lévő cetlit nézem, majd körbepillantok a házakon. - Bárcsak több mindent írt volna le róla anya, akkor jobban meg tudnánk találni.
A hátamat a falnak vetem és Averyre nézek. Nem tűnnek a járókelők túl barátságosnak, de megint bemenni egy hivatalba ahol végigmérnek analizálnak és mindet tudni akarnak rólam, sokkal nyűgösebb. Mégis mit mondok, amikor kérdeznék milyen iskolába járok?
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 08. 21. - 15:02:32 »
+1

SOPHIE

2001. július vége
o u t f i t


A levegőben is érezni lehetett a közeli tenger sósságát, de mégis olyan frissítő volt. Mélyen beszívtam az oxigént, miközben elindultunk az út szélén, nagyokat lépve igyekeztem kikerülni a kisebb-nagyobb tócsákat. Nem rég eshetett, legalábbis az út még egészen vizes volt, és kicsit fáztam is a rövidnadrágomban, éreztem, ahogy a libabőr végigszalad a bőrömön. Mit is gondoltam? Anglia és a rövidnadrág nem jó barátok, még nyáron sem. De egy kicsit mindig arra készültem, hogy mi van ha ma mégis meleg lesz, hiszen gyűlöltem, ha melegem van... Persze közben fázós is voltam, de a hideg mégis sokkal kevésbé idegesített mint a forróság.
- Jóóó! Igazából lehet hogy te sokkal jobban hasonlítanál rá - mosolygott rám Sophie, mire visszavigyorogtam, aztán próbáltam keresni valami táblát a szememmel. Találtam is, dehát annak a névnek természetesen nyoma sem volt rajta, amit mi kerestünk. Remek... remek, fogalmam sincs, mekkora ez a város, de azért reménykedtem benne, hogy ránk köszönt a szerencse, és nem kell órákig bandukolnunk a vizes utcákon... Volt erre vajon bármi esély is? Kételkedtem benne kissé, hogy nem.
- Hát, ha apukádnak szőke haja és kék szeme van, akkor lehet - gondolkodtam hangosan, és zsebembe csúsztattam a kezemet. Jól esett igazából egy kis időt tölteni Sophie-val. Az ő jelenlétében legalább nem kínzott annyira Jasper hiánya sem. Ami már-már hihetetlen volt, egyébként. Pár napja volt csupán, hogy elváltunk, és mégis olyan volt, mintha hetek óta nem láttam volna, és egyenesen fájt, ha másra akartam végre gondolni, kiverni egy kicsit a fejemből a fiú arcát és illatát.
- Oké, nyugodt vagyok. Legfeljebb, ha csúnyán néznek ránk elszaladunk... De remélem kedves lesz... Legalább egy picit... - folytatta Sophie. Hallottam a hangján is, hogy mennyire izgul, és persze ez nem lepett meg... Én is izgulnék, ha újra találkoznom kéne apámmal. És persze kéne... de mégis képtelen voltam megtenni. Miért vagyok ilyen gyáva? Csak oda kellett volna tolnom az arcomat elé, és megbeszélni a dolgokat, mint egy értelmes felnőtt, nem pedig menekülni előle. Visszanyeltem a gondolatra egy frusztrált kis sóhajtást, és inkább visszaerőltettem a gondolataimat Sophie apja köré.
- Kedvesek lesznek, ne aggódj! De ha nem, akkor sem futunk el - jelentettem ki. Ha már a saját apai ügyemben béna vagyok és gyáva, legalább Sophie-éban ne legyek az, nem?
Aztán úgy tűnt, tényleg a rossz irányba haladunk. Vagy... legalábbis határozottan nem a jóba. De szerencsére kiszúrtam egy nőt a szemközti járdán, és gondolkodás nélkül felé lendültem, hiszen... mi baj is történhetne? Mondjuk, nem angol?
Csak bámultam a nőre, aki talán mindenféle ukrán démont megidézett épp. Vajon úgy néztem ki, mint aki érti, mit hadovál? Csak mert rohadtul nem értettem. Ekkora turistaközpont ez a hely, vagy mi van? Merlin szentséges úristenére, hát komolyan...
- Ave... mi...mi most melyik országba vagyunk? Vagy most ez hogy van ez? - Hasonlóan zavarodott voltam, mint Sophie, pláne, hogy a nő még mindig hadart.
- Őőő... eddig azt hittem, itthon vagyunk... - motyogtam, aztán hagytam, hogy odébb húzzon. Hát, ez furcsa volt. Az emberek furcsák, nagyon-nagyon furcsák.
- Na jó, nyugtass meg, hogy ez nem egy elvarázsolt város. Vagy valami ilyesmi. Bárcsak több mindent írt volna le róla anya, akkor jobban meg tudnánk találni.
Elhúztam a számat. Ez így tényleg elég reménytelen volt. Akármelyik ház lehetett az, azt se tudtok hogy néz ki, hogy merre van. Talán ha találtunk volna egy várostérképet valahol... Sőt, még az is felötlött a fejemben, hogy mi van, ha a cím sem igazi. Csak kiadtak nekünk valamit, hiszen két fiatal lánynak mi köze valami random család lakcíméhez...
Oké, oké, szedd össze magad, Avery! Vettem egy mély levegőt, és megcsóválva a fejemet elindultam egyenesen, be az egyik utcába, próba szerencse.
- Meg fogjuk találni, oké? Annyira csak nem lehet nagy ez a város... Turisták pedig mindenhol vannak, tudod, ez Anglia! És legalább addig is... sétálunk egy jót. - nézelődni kezdtem a házak közt, és odamutattam az egyikre. - Nézd már, milyen menő! Hullámok vannak a ház falára festve.
Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 08. 27. - 18:17:32 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. július vége felé)


Van valami önfelfejlesztő tanfolyam valahol a Roxfortban? De komolyan nem kéne ennyire szerencsétlennek lennem, hogy még egy ilyen címet sem vagyok képes egyedül megtalálni, és magammal kellett cibálnom Averyt is, ahelyett, hogy békén hagytam volna. És akkor most Casperrel lenne nem pedig velem, együtt szórakoznának, nem pedig velem rohangászna ebben a fura angol halászfaluban az öböl mellett. Elnyomok még egy sóhajt, ahogy bámulom a fejcsóváló, furán magyarázó nőt. Oké, egy buszjáratot ennyire nem lehet benézni... Vagy igen?
Aaaaaaaarhhg  bekattanok.
Miután túl vagyok a külföldi sokkon, nem is nagyon nézem milyen házak között botorkálok Averyvel, csak megyek utána. De mindig is ezt csinálom, nem? Követek valakit, aki nálam jobban tudja a dolgokat. Még így is, hogy most járunk mind a ketten ebben a kisvárosban. Oké, össze kéne kapni magam, nem lehetek világ életemben ilyen gyáva. És milyen ciki lenne, ha Teddy is megtudná, hogy gyáva vagyok. Bárcsak feleannyira lennék olyan bátor, mint Ave.
- Meg fogjuk találni, oké? Annyira csak nem lehet nagy ez a város... Turisták pedig mindenhol vannak, tudod, ez Anglia! És legalább addig is... sétálunk egy jót - bólogatok, és megpróbálok meggyőzően bólogatni. Legalábbis remélem sikerül.
- Remélem, végül is nem veszhetünk itt el örökre. Annyira nem is olyan félelmetes, mint Londonban eltévedni - bólogatok továbbra is, miközben nézelődök a házak között, hátha azok adnak valamiféle jelet. Közben megállok az egyik ház előtt, és egy pillanatra elgondolkodom megint, mégis milyen lehetetlen élethelyzetbe készülök nem csak magamat, hanem az esetleges apámat és Averyt is sodorni.
Sophie, Sophie, Sophie... Miért van neked ennyire nagy tehetséged ahhoz, hogy mindent túlbonyolíts?
- Nézd már, milyen menő! Hullámok vannak a ház falára festve - zökkent ki Avery, mire megfordulok, és nagyokat pislogok a hullámokra. Rápislogok a házszámra, ami egy kis fatáblára volt felfestve néhány hallal és delfinnel. Oké, a szám ugyan az, mint ami a papíron is.
Az ajkamba harapok, és zavartan rápislogok Averyre. 
- Úgy tűnik ez... ez az a ház - motyogok, majd kíváncsiságból hátra lesek. A ház mögött pedig egy kisebb halászhajó hullámzik, miközben elrepül felettünk megint néhány sirály. Hát jó, akkor most be kéne csengetni, nem? Legalább is valami ilyesmit kéne csinálni...Végül is az apám miatt vagyok itt. Úgy értem a halott anyám miatt. Annyira szerencsétlen és béna helyzet, de egyszerűen képtelen vagyok rávenni magam, hogy becsengessek. Inkább a kis angol kunyhó ajtaja mellett lévő ablakhoz lépek, és belesek rajta. Csak nem vernek meg, ha észre vesznek... Ugye?
A ház kellemesnek tűnik, és akkor suhan el valami gyereszerű, legalább is a méreteiből arra következtetek, hogy nagyjából velem egy idős gyerek szerű fiú suhan el a folyosón, és neki is vörös a haja. Valami zajongás meg mormogás is hallatszik, én pedig Avery felé lesek, és nagyokat pislogva felé, megszólalok.
- Nem merek becsengetni - motyogok felé rémülten, mert mégis csak egy másik család életébe akarok belépni ajtóstól, de ahogy kimondom ezeket a szavakat, kinyílik a bejárati ajtó, és egy bozontos hajú, vörös szakállas férfi lép ki onnan, és egyenesen ránk mered, én meg hátrább kezdek araszolni, hogy áá, téves, én csak eltévedtem.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 06. - 10:14:54 »
+1

SOPHIE

2001. július vége
o u t f i t


Fellélegeztem, ahogy a hátunk mögött hagytuk a külföldi nőcit. Még a nyelvet sem sikerült felismernem, amivel beszélt. De inkább el is kergettem a fejemből a képét, és megpróbáltam inkább a házakra meg az utcaképre koncentrálni, hátha valahol kiszúrom azt a bizonyos címet... De valahogy sehol nem láttam táblákat. Talán ez egy annyira kicsi város volt, hogy azokat is szükségtelennek tartották. Ki tudja?
- Remélem, végül is nem veszhetünk itt el örökre. Annyira nem is olyan félelmetes, mint Londonban eltévedni. - Egyetértve bólogattam. Szerencsére London utcáit már sikerült nagyjából kiismernem, sokat bolyongtam rajtuk nyaranta, többnyire azzal ütöttem el az időmet, és legalább addig sem kellett otthon ülnöm Karennel...
Megálltam, ahogy észrevettem azt a kellemes kis házikót, amelynek falára hullámmintákat festettetek. Valahogy a kis tábla fel sem tűnt, amelybe a cím volt vésve.
- Úgy tűnik ez... ez az a ház. - Sophie felé kaptam a fejemet, és szóra nyitottam a számat, de először nem jött ki hang. Visszakaptam a fejemet az épület felé, és végre tekintetem megtalálta a kis fa táblácskát is.
- Merlinre... - suttogtam magam elé, de nem mozdultam. Átsuhant rajtam a bizonytalanság azzal a furcsa bizsergéssel együtt, hogy akkor most mit is csináljunk? Úgy értem, megvolt a ház, igen... Tényleg csengessünk be? Finoman megdörzsöltem a tarkómat, hátha beugrik valami remek ötlet... de aztán lassacskán felfogtam, hogy itt nincs remek ötlet, itt csak az van, hogy be kell csengetni.
Követtem Sophie-t, ahogy az ablakhoz lépett, és én is mellé húzódtam. Az üvegen keresztül egy kis konyhára lehetett rálátni, ami szerencsére üres volt, az ugyanis elég kellemetlen lett volna, ha a család végignézi, ahogy az ablakból kukkoljuk őket. Az asztalon még hevert néhány tányér és bögre, középen egy vázában néhány szál virág hervadozott.  Rápillantottam oldalról Sophie arcára, hogy lássam, milyen érzelmek suhannak át rajta.
- Jól vagy? - kérdeztem halkan, és közben a mozgásra kicsit arrébb léptem az ablakkerettől.
- Nem merek becsengetni - hebegte felém, mire megértően sóhajtva arrébb döntöttem a fejemet. Én még adtam volna neki egy kis időt, de abban a pillanatban hallottam, hogy a hátam mögött megreccsen a ház nehéznek tűnő faajtaja. Halkan beszívtam a levegőt, aztán hátrafordultam, és felpillantottam én is a férfire, akinek a vonási első ránézésre is egy az egybe Sophie-é voltak. Ugyanaz a vörös árnyalat, ugyanazok a vidám szemek, ugyanaz a kedves mosoly... ami aztán lassan átváltott valami mássá, erősen gyanítom, hogy a döbbenettől vezérelve.
Éreztem, ahogy Sophie megfutamodni készül mellettem, így gyorsan érte kaptam, és még pont időben karoltam bele, hogy visszahúzzam kicsit. Közben pedig úgy tettem, mintha az én szívem nem a torkomban dobogna.
- Jó napot! Elnézésre, mi csak... - Sophie-ra lestem, akarja-e folytatni, de ha nem szólt semmit, akkor én fecsegtem tovább. - Én Avery Cassen vagyok. Maga... Maga Ernest Vanheim, ugye? Ami azt illeti, azért jöttünk, mert beszélni szeretnénk magával.
Kihúztam magam, és bátorítóan megszorítottam Sophie karját is közben egy kicsit.
Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 07. - 18:07:48 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. július vége felé)


Hosszú, hosszú, nagyon hosszúnak tűnő pillanatokig... percekig... órákig bámulok arra a bozontos szemöldökű, zavarodott szempárba, és ha Avery nem karol belém én már szerintem Blackpool felé tartanék. Nagyokat pislogok, mert azt hiszem a pislogásmentességtől mindjárt kirobban a helyéről a szemem. Azért az nagyon ciki lenne, ha a szemem belerobbanna a most megtalált apám fejébe. Már annyira nem bízom a Szeszély miatt semmiben, hogy meg sem lepődnék azon, hogy random szemek potyognának az égből, vagy egyenesen az emberek arcából.
Oké, oké, nyugodj meg Sophie, és próbálj meg értelmes emberi lényként viselkedni.
- Sziasztok, lányok - dörmögi. - Segíthetek? - teszi fel zavartan a kérdést, mire én egyből rávágnám, hogy á neeem, mi csak éppen turistáskodunk, de Ave beelőz, és magyarázni kezd.
- Jó napot! Elnézésre, mi csak... - pislog rám Avery, de én egy értelmes mondatot sem tudok kibökni, csak bámulom az apámat, aki a tükörképem lehetne... Szakáll és borzas haj nélkül. Meg egy kis pocak nélkül. Meg egyéb dolgok nélkül... Szóval te jó ég. Itt az apám. Gépiesen bólogatok, magam sem tudom, hogy mihez, de csak ennyi futja tőlem. A bólogatás. Mintha valami autó műszerfalára tett bólogató fejű izé lennék. -  Én Avery Cassen vagyok. Maga... Maga Ernest Vanheim, ugye? Ami azt illeti, azért jöttünk, mert beszélni szeretnénk magával.
Az apám elgondolkodva megvakargatja a szakállát, majd felénk vet egy barátságos vigyort. Mintha nem is tudom. Régi ismerősök lennénk... Bár ha úgy vesszük régi ismerősök vagyunk. Vagy mi. A házból közben valami sütemény illata árad, és kihallatszik valami tévés műsor is meg náhány hangfoszlány. Remek most készülök feldúlni a családját.
- Gyertek csak beljebb, nemsokára elered az eső - tessékel be minket, majd a házban még kellemetlenebbül érzem magam. De valamiért ő is teljesen totálisan zavarban van, de azért csak leülünk az étkezőasztalhoz, ami valahogy olyan tengerészesen angolosan néz ki. Közben pedig hallom, hogy kilép a folyosóra és dörmög megint valamit rólunk, majd egy hang jut el a konyháig, hogy adjon nekünk süteményt.
- Avery, mindjárt meghalok infarktusban, agyvérzésben, pánikbetegségben - pislogok  a legjobb barátom felé. - Ha nem lennénk vendégségben... vagy hol azt kérném önts nyakon egy vödör hideg vízzel, hogy magamhoz térjek.
Közben megjelenik megint az apám, és egy süteményes tálat helyezve elénk leül.
- Nos, miben lehetek a szolgálatukra hölgyeim? - érdeklődik, miközben vesz egy sütit.
- Öhmm... - kezdem most én a beszélgetést. - Én... én Sophie vagyok. Amiatt kerestük fel mert... Hát izé.. Szóval maga az apám - böktem ki, mire a következő pillanatban a nevén nevezett férfi félre nyel és köhögni kezd. Remek, találkozom az apámmal és rögtön megfullasztom. Gratulálok magamnak.
- Neem, ez biztosan valami tévedés - jut végre szóhoz. - Úgy értem voltak a hippi évek, de...
- Sophie Vanheim vagyok - motyogom elvörösödött arccal zavaromban, majd előkotorom anya gyűrött levelét és a férfi elé tolom, mint egy bizonyíték képpen. Ő azonban torok köszörülés közben ránk pillant. - Ezt anya írta... Trisha Smith. Kérem olvassa el - nézek rá, majd pár pillanat csöndes szemezés után a kezébe veszi a levelet, és az ablak mellé sétálva olvasni kezdi. Én pedig teljes kétségbe eséssel nézem Averyre.
- Oké, most már teljesen hülyének néz...
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 09. 12. - 17:37:34 »
+1

SOPHIE

2001. július vége
o u t f i t


A fickóról a vak is megmondta volna, hogy Sophie rokona. Vajon ő észrevette a hasonlóságot? Igazából nem voltam benne teljesen biztos, ugyanis az arca egy kis kedves zavart leszámítva nem árult el sokat. Persze valószínűleg fogalma sem volt róla, mi folyik itt... két random kiscsaj egyszercsak beállít hozzá a nap közepén, azért elég fura élmény lehetett.
- Gyertek csak beljebb, nemsokára elered az eső - hívott aztán beljebb minket, mire halvány mosolyt vetettem felé, és ha Soph habozott is, én húzni kezdtem őt befelé. A levegőben terjengő finom sütemény illat egyből megcsapott, a ház pedig aranyos volt, körbelengte a családi légkör. Mindenfelé holmik hevertek, kissé kupi volt, de inkább az a jó fajta, ahol bárhova pillantva nem a lom, hanem valaki életének egy szeglete bukkant fel.
- Köszönjük! - bólintottam, majd kibújtam a cipőmből az előszobában, ahogy a férfi előre ment, feltehetőleg a konyha felé. Gyorsan újra Sophie felé pillantottam, és tátogtam felé egy "nem lesz semmi baj"-t, hátha segít, vagy kicsit bátorítja... Nem akartam, hogy elájuljon itt a folyosó közepén.
Behúztam magam után Sophie-t a konyhába, ahol lehuppantunk az étkezőasztalhoz. Finoman végigsimítottam a világoskék kockás asztalterítőn.
- Avery, mindjárt meghalok infarktusban, agyvérzésben, pánikbetegségben. Ha nem lennénk vendégségben... vagy hol azt kérném önts nyakon egy vödör hideg vízzel, hogy magamhoz térjek.
Megcsóváltam a fejemet, és a férfi után pislantottam, nem tért-e még vissza a folyosóról.
- Nyugi! - susogtam felé, persze tudtam, ez nem sokat segít. Én is őrülten ideges lettem volna, ha vissza kellett volna most mennem apámhoz... pedig én ismertem őt, nem abban a tudatban nevelkedtem, mintha ő igazából nem is létezne. Sophie apukája visszatért, és lerakott elénk egy tál süteményt. Valamiféle keksz szerűségnek tűnt gyümölcsdarabokkal, amiből vettem is egyet.
- Öhmm... Én... én Sophie vagyok. Amiatt kerestük fel mert... Hát izé.. Szóval maga az apám - bökte ki Sophie, mire a férfi félrenyelte a falatot a saját kekszéből és köhögni kezdett. Ó, Merlinre... mi van, hogyha nagyon ki fog akadni? Ezzel nem igazán számoltam. Mármint persze, gondoltam rá, de ez az egész most hirtelen még valóságosabb volt. De hát hogyan is lehetne egy ilyen hírt fogadni?
- Neem, ez biztosan valami tévedés - nyögte ki végre a férfi. - Úgy értem voltak a hippi évek, de...
Sophie felé bámultam, biztatva, hogy folytassa, mondjon még valamit. Bármit... itt most nem volt forgatókönyv, igazából az egész helyzet elcseszett volt. Elcseszett, és szépíthetjük akármerre, de igazából Sophie szülei hozták őt ebbe a helyzetbe. Nem egy gyerek dolga volt felkutatnia az apját... nem egy gyerek dolga volt ez az egész, amit épp most csináltunk. De aztán inkább elnyeltem a keserű gondolatokat.
- Sophie Vanheim vagyok. Ezt anya írta... Trisha Smith. Kérem olvassa el.
Figyeltem, ahogy a férfi az ablakhoz lép, aztán halk kis sóhajjal visszanéztem Sophie-ra.
- Oké, most már teljesen hülyének néz... bámult vissza kétségbeesetten, mire csóválni kezdtem a fejemet.
- Dehogyis... csak adj neki egy kis időt... - suttogtam oda neki, a férfi pedig közben vissza is lépett elénk, és egy reszketeg sóhaj kíséretében áttúrta kusza tincseit.
- Én... sajnálom, de... - kezdte volna, de aztán elhallgatott, és habozott egy pillanatra. - Úgy értem... ez most nagyon... felkavaró.
Újra habozott, de ebben a pillanatban hirtelen belibbent egy nő az ajtón, a kezét törölgette a szoknyájába, és kedvesen mosolygott felénk. Mindenbizonnyal ő lehetett Sophie apukájának a felesége.
- Sziasztok! Mi történik? - érdeklődött, de aztán ahogy a férfi arcára pillantott, láttam, ahogy az ő arcáról is eltűnik a mosoly, a helyét pedig értetlen zavar veszi át.
Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 09. 20. - 18:15:13 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. július vége felé)


Minden porcikámmal egyre inkább azt érzem, hogy nem kellett volna idejönnöm. Nem akartam felrúgni egy család életét, nem akartam felbolygatni a múltat, ami csak nekem fályt és hagyott furcsán üres nyomot bennem. Valahogy anya túl volt rajta, amikor még jól volt nem is igazán bántotta a dolog, egyszerűen csak nyári románcként emlegette, amikor megkérdeztem, hogy nekem miért nincsen apukám. És olyan természetes volt, hogy nincs csak anya és én, hogy nem éreztem a hiányát... Egészen addig, míg anya be nem kattant, és egyre jobban eltávolodott ettől a világtól. Egyre jobban elvesztett mindent maga körül, és emiatt én is. És hirtelen azt vettem észre, nem volt senkim, se anyám, és az akkori nem hiányzott apám is egyre jobban hiányozni kezdett. És az sem segített, hogy Rose néni a szomszédból befogadott 40. főnek a 39 macskája mellé.
Hirtelen megint elkap ez az érzés, ez a fajta fájdalmas nem tartozom sehova érzés, mert még Teddy sem adott hírt magáról, és annyira üresnek tűnt hirtelen minden, még akkor is, ha apám szürkés szemeibe nézek most, és a kezébe adom a levelet. A nyár hűs szellője meglebegteti a konyhaablak margartás függönyét, és amíg az apám olvassa a levelet, körbenézek a szép, kellemes melegséget sugárzó konyhában, a krémesbarna bútorain. Ez mind más élete. Mások élete, amibe én nem illek bele, mégis beletrollkodtam.
Legszívesebben Avery vállaiba bőgtem volna, de az is milyen bénának tűnne a részemről. Lassan végzős leszek, a társadalom elvárja, hogy felnőtt legyek... De én eljátszottam a felnőttet, anya mellett, az ostrom után eljátszottam, hogy felnőtt vagyok és érett, de közben nem. És nem megy nem tudom megint eljátszani, ahogy abban a pár Balthasar   nélküli évben. Hirtelen ő is annyira hiányozni kezdett.
Megrázom a fejem, miközben Avery halk, biztató szavai visszazökkentenek a valóságba. A Balthasar, és az anyám nélküli valóságba.
- Dehogyis... csak adj neki egy kis időt... - haloványan bólintok, majd tekintetemmel követem, ahogy a vörös, szakállas mackószerű férfi visszanéz rám. Az ajkamat rágcsálom, miközben semmi értelmes nem jut eszembe.
- Úgy értem... ez most nagyon... felkavaró - halkan sóhajtok, és mondani szeretnék valamit. Azt, hogy nekem is. Azt, hogy nem normális dolog elolvasni valakinek a búcsú levelét, akivel egykor egy éjszaki kalandba keveredtél.
- Én... én tudom és igazából... - kezdem el bizonytalanul, de aztán félbeszakít egy nő, aki belép a konyhába. kedves mosollyal illet minket, és valahogy annyira más teljesen más mint amilyen anya volt. Nőies, és a szőkés barna tincseit laza kontyba fogva viseli.
- Sziasztok! Mi történik? - kérdezi, de aztán ahogy az apámra téved a tekintete furán kezd hol rá, hol ránk pillantani, majd odalép a férfi mellé, aki még mindig a kezében tarja a kibontott levelet.
- Drágám, ez most nem a legmegfelelőbb pillanat - mondja, majd a levelet visszacsúsztatja összehajtogatva az asztalra.
- Remélem nem írtál alá semmilyen hülyeséget szívem, mint a múlkor. Vagy ezek a lányok most garanciás vasalódeszkát árulnak? - teszi csípőre a kezét a nő, mire én nyelek egy nagyot, és lassan feltápászkodom a székből.
- Én tényleg nem szeretnék semmit sem felborítani itt. Csak látni szerettem volna... Nagyon sajnálom, hogy így betörtünk magukhoz, azt hiszem. Azt hiszem egy furcsa félre értésről lehetett szó - makogtam, majd Averyre pillantok. Ideje lenne elmenni innen. Már el is hagynám a konyhát, amikor a nő megint megszólal.
- Szívem, miért van ennek a lányak olyan arcvonása, mint neked?
Oké, azt hiszem tényleg mindent tönkre teszek a mai nap.
Naplózva


Avery Cassen
Eltávozott karakter.
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 09. 26. - 17:36:05 »
+1

SOPHIE

2001. július vége
o u t f i t



Úgy éreztem, kezdünk sínre térni... Ahogy a férfit figyeltem, annyira olyan volt, mint Sophie. A zavart arckifejezésen át tudtam, hogy nem haragot, dühöt vagy kétségbeesést érez. Inkább csak úgy méregette Sophie-t, mintha tényleg épp próbálná felfedezni a köztük lévő hasonlóságot... Ami persze egyértelmű volt és szembeötlő. Már csak a vörös, rakoncátlan tincsek miatt is. Nem kellett volna sokáig keresgélnie szerintem akkor sem, ha mélyebbre akart volna ásni a közös vonásokban.
Szóval úgy láttam, alakul a dolog... Erre váratlanul betoppant Sophie apukájának a felesége. Szép, fiatalos nő volt, melegen csillogó szemekkel és kedves mosollyal, mely csak akkor kezdett lejjebb lankadni, amikor megérezte a konyha feszültségét.
- Drágám, ez most nem a legmegfelelőbb pillanat - próbálta rávezetni a férfi, mire a nő is ideges lett. Remek... kész a katasztrófa? Nem akartam katasztrófát, így is kicsit attól tartottam, hogy Sophie mindjárt fogja magát, és elrohan. Az pedig nagyon sok szempontból kellemetlen lett volna.
- Remélem nem írtál alá semmilyen hülyeséget szívem, mint a múlkor. Vagy ezek a lányok most garanciás vasalódeszkát árulnak? - kérdezte a nő laza bosszús éllel, ahogy pedig felénk nézett, ártatlan kis mosolyt vetettem rá, hogy az kicsit meglágyítsa... De abban a pillanatban Sophie hirtelen felpattant.
- Én tényleg nem szeretnék semmit sem felborítani itt. Csak látni szerettem volna... Nagyon sajnálom, hogy így betörtünk magukhoz, azt hiszem. Azt hiszem egy furcsa félre értésről lehetett szó - magyarázkodott, én pedig megragadtam a karját.
- Sophieee... - kezdtem, mert hát mégsem hagyhattam, hogy csak úgy lelépjen. Nem hagyhatta is minden további nélkül az embert, aki csak most jött rá, hogy ez a lány itt, aki a konyhaasztalnál ül, az ő gyereke. Bizonyára neki is voltak kérdései, Sophie-nak is... és kellett nekik egy kis közös idő ahhoz, hogy mindezt letárgyalják, ha persze a férfi is szerette volna.
- Szívem, miért van ennek a lányak olyan arcvonása, mint neked? - szólalt meg hirtelen a nő újra, mire kiszakadt belőlem egy halk kis sóhaj. Merlinre... minek is kellett bejönnie? Vajon mennyire lenne bunkó, ha kizavarnám? Oké, nagyon... Türtőztesd magad Avery, nyugalom! Valószínűleg te is kiakadnál ha... ha nem is tudom, felbukkanna egy mini Jasper. Ami persze talán nem a legjobb hasonlat, de végülis, miért is ne?
- Lizzy, kérlek... - sóhajtott fel a férfi. - Megbeszélhetnénk később? Ez most tényleg nem a legalkalmasabb pillanat.
Visszahúztam Sophie-t a székre, és közben büszke pillantást vetettem az apjára. Na, így kell ezt... zavard ki innen!
- Dehát...
- Lizzy...!
Figyeltem, ahogy a nő halk, megadó sóhajjal kifordul a konyhából. Előtte azért vetett még egy pillantást felénk... Azt már nem tudtam megfejteni, de nem is erőlködtem, csak visszafordultam Sophie felé, miközben az apukája közelebb lépett az asztalhoz, végül pedig kihúzott egy széket és letelepedett velünk szemben.
- Bocsánat, lányok... - Sophie-ra pillantott. - Szóval, akkor tudnánk beszélgetni?
Biztatóan megsimítottam Sophie kezét, majd pedig elhúzódtam. Még lenyúltam egy darabka sütit, mielőtt felpattantam volna.
- Én kint megvárlak, oké, Sophie? Azt hiszem, kitalálok... - mondtam, és mielőtt ellenkezhetett volna, ki is slisszantam a konyhából, majd pedig a házból is, közben még azért szembetalálkozna a nővel, akinek csak megdicsértem a sütijét. Aztán kimentem, összehúzva magamon a pulóveremet, és felkészítve magam arra, hogy most egy jó ideig aztán fel-le fogok itt bóklászni... dehát megérte. Sophie végre megismerte az apját, én pedig határozottan nem kellettem ahhoz a beszélgetéshez. Tartson akármeddig is.
Naplózva


Sophie Vanheim
Moderátor
***


Let's say sunshine for everyone

Elérhető Elérhető
« Válasz #11 Dátum: 2020. 10. 01. - 17:34:00 »
+1

ღ ruci ღ
ღ Apa keresés ღ

Ave
(2001. július vége felé)


Úgy érzem magam, mint egy nagy rakás bénaság, amit egybehordtak,és összegyúrtak. A szám szélét rágcsálva pillantok hol az apámra, hol pedig a feleségére és Averyre. Nem is tudom hogy mit is kellene most csinálni. Tovább göngyölíteni ki az összekuszálódott szálakat, vagy továbbra is hagyni, hogy teljesen kuszaságban ott legyenek porosodva a szőnyeg alatt. Kifújom a levegőt, és makacsul az asztalt bámulom, egészen addig, amíg Avery és a felnőttek meg nem törik a csöndet. Hallom, ahogy apa kiküldi a feleségét a konyhából, ami egy kissé megkönnyíti a lelkemet. Mármint nem kell még az ő folyamatosan kutakodó kíváncsi és valami furán gyanakodó tekintetét végig állnom. Ahogy kimegy a konyhából még rák néz olyan idegenkedő pillantással, én pedig sűrűn pislogok, hogy a kikészülés szélén álló idegeimet lenyugtassam valahogy magamban.
Elképzelem, ahogy az idegeim egymás mellett állva bámulnak lefelé egy nagy szakadékból és éppen leugorni akarnak, ahol várja őket a Sophie kiakadás nevű trambulin. De egyelőre még a  helyükön vannak, én legalábbis nagyon igyekszem azon lenni, hogy ott maradjanak. Milyen kellemetlen lenne már, ha még itt mindenki előtt elkezdenék bőgni? Na az azért már csak nem lenne egy tizenhat éveshez illő, főleg nem egy idegennek a házába...Az apám házába.
- Én kint megvárlak, oké, Sophie? Azt hiszem, kitalálok... -  szólal meg mellettem Avery, mire én éppen utána akartam nyúlni, hogy neee hagyjiiiiitttttt légyszííííí, már ki is illan, én meg ottmaradva pislogok, mint hal a szatyorban az apámra aki ugyan úgy pislog vissza énrám. Fogalmam sincsen meddig szemezünk. Talán csak ugyan azt csináljuk mind a ketten. Egymás arcát fürkésszük, hosszabb ideig, análkül, hogy bármit is mondanánk egymásnak. Csak keressük a hasonlóságot, valami kapaszkodót, ami tényleg olyan bizonyítékul szolgálhat nekünk, ami tényleg igazolja anya levelét. Én a szeplőimet látom rajta, meg a vörös tincseket. Szakállam azért nincsen, az nagyon ijesztő lenne. Olyan lennék, mint egy törpasszony, a Gyűrűk Urából.
A csendet megtöri a mély hangja, és a szakállának vakargatása.
- Nos... Azt hiszem nagyon rendes barátnőd van - dünnyögi, mire én csak hevesen bólogatok. Az apukám közelebb jön, és még egy rövid ideig fürkész engem, végül sóhajt egyet. - Thrisha tekintetét örökölted. Pontosan olyan szépen és elevenen csillogott, mint neked... Én nem is tudom... felfogni, hogy tehette ezt magával - dünnyögte elhaló hangon, majd szipogott egyet. Úgy tűnik apának az érzelmi stabilitása is pont olyan erős, mint az enyém. Zsebkendő nem lévén csak egy szalvétát adok a kezébe.
- Tudod, szeretném azt mondai, hogy sokat mesélt rólad, de...de ő már régen kezdte elveszíteni a valóságot - bököm ki sóhajtva én is, miközben Ernest trombitálva kifújja az orrát.
Csendben ülünk egy ideig, aztán mindenféláről kezdünk beszélgetni. Hogy milyen volt anya, amikor megismerte, hogy miért hagyta el. Hogy azt hitte férjhez ment az egyik kérőjéhez, és így nem is ment vissza hozzá. Hogy egyiknapról a másikra tűnt el az életéből, mintha elfelejtette volna mi is volt kettejük között. Hogy anya egy rejtély volt, és úgy tűnik az is marad.
Végül aztán nem is tudom mennyi idő múlva felkászálódok a székből, mert nem szeretném, ha Avery megőszülne, mire kimegyek a házból. Casper lehet nem fogadná túl jó szívvel, ha miattam beleőszül Avery a várakozásba. Mielőtt kilépnék az ajtón, esetlenül megölel engem az apukám, én pedig megígérem neki, hogy valamikor írok neki.
- Hát... Azt hiszem megvan az apukám - motyogom, mikor megállok a barátnőm előtt. Aztán a nyakába borulok és erősen megölelgetem. - Nagyon szépen köszönöm, Ave. Nélküled nem ment volna. Félúton feladtam volna. Te vagy a legmenőbb és legjobb barát - szorongatom meg, aztán elindulok vele a buszmegálló felé, miközben még vissza-visszapillantgatok afelé a ház felé. És közben azt kívánom bárcsak beleillenék oda. Bárcsak írhatnék neki. De egyszerűen képtelen voltam neki most azt is elmodani, hogy én boszorkány vagyok.
Talán egy nap. Egy nap nem fogok félni és elmondom neki ezt is. És a többi mindent.

ღ Köszönöm a játékot ღ
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 01. 18. - 02:29:06
Az oldal 0.207 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.