+  Roxfort RPG
|-+  2002/2003-as tanév
| |-+  A Királyság egyéb részei
| | |-+  Roxmorts
| | | |-+  Zonkó Csodabazára
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Zonkó Csodabazára  (Megtekintve 402 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 12. - 16:09:04 »
0





A roxforti fiatalok körében talán ez lehet az egyik legnépszerűbb boltja a kis falunak. Itt aztán mindent be lehet szerezni, ami egy jó kis mágikus tréfához kellhet. Persze a bolt tulaja örül a népszerúségnek. A Roxfort tanári kara talán már kevésbé...
Naplózva

Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2021. 09. 09. - 18:04:49 »
+1

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Az őszi szünetben nem akartam hazamenni, így is sok volt az a nyár anyával, még annak ellenére is, hogy Louise mellettem volt, szinte végig. és a szokásos hét apával elmaradt, ami augusztus végére esett mindig, mert külfölre mentek nyaralni. Szóval anyával voltam végig. Jó. Ég. Szükségem volt egy kis csendes egyedüllétre, Louise társaságában, és erre tökéletesen alaklmas volt az őszi szünet, amikor a Roxfort kiüresedett egy kicsit, és nem kellett beadandókra meg dolgozatokra koncentrálni. Csak egymásra.
furcsa kissé keserédes érzés jár bennem, ami a vonatút óta nem szűnt meg létezni. Egyszerűen nem menekülhettem el a ténytől, hogy én végzős vagyok, hogy a következő évet Louise nélkül kezdem el, valószínüleg egy olcsó kis apartmanban, vagy a Foltozott Üstben megszállva, hogy belekezdjek a történetek megírásába, utána pedig megkezdjem a végeláthatatlan harcot a kiadókkal, amik ezerszer meg ezerszer fogják visszadobni az ötleteimet, végül pedig kenyeren és száraz vizen fogok élni. Na jó, ez így csak a dráamiság kedvéért van a végén, szeretnék normélis ember kajákat enni azért. És annak is örülnék, hogy ha sikerülne befutnom.
Nagyon fog nekem hiányzoni, már most érzem, nem csak az iskola, hanem Louise is, és igyekszek minden pillanatot kihasználni, hogy vele legyek. Ezért is jobb, hogy nem mentünk haza, hanem valamennyire kettesben voltunk. Még akkor is ott lett volna anya, ha hozzánk megyünk, és... És azért ő kicsit útban volt mindig, már amikor nem dolgozott. Igazából nem is tudom, hogy pontosan mit dolgozik... Apa is, ő is a Minisztériumban volt, de amikor anya kitette apát, és apa elvette feleségül a mostoha anyámat, megszakított mindent a varázsvilággal kapcsolatban, és azt hiszem egy túra boltja van, és túrákat is szervez vidéken. Valahogy jobban illett hozzá ez, mint az unalmas minisztérioum, ami anyát is tönkre tette. És én sem fogok odamenni, ha kitagad anya, ha nem. Inkább megszabadítom magam ezektől a gondolatoktól, és csak gyönyörködöm Louise látványában, sétálás közben.
Együtt sétálunk kézen fogva az esteledő Roxmorts utcáin, miközben halkan szemerkél az eső, és hideg szél fújdogál. Átlagos angol este volt a kis városban, de nekem jól esett kiszellőztetni a fejemet, azok után, hogy megtámadott engem egy haparós könyv, a könyvtárban. Kicsit besokalltam a varázstárgyaktól, pedig csak meg akartam keresni egy mesekönyvet, ami elvileg sárkány nyelven mesél. Bár őszintén kételkedek ennek a létezésében, a kívácsiságom hajtott előre. Amúgy is a sárkányok itt csak annyit tudnak mondani, hogy ARRRRGGGGH GRRRARARR.
- Szerinted nem lenne érdekesebb, ha a felhőket nem a légáramlatok mozgatnék, hanem mindegyikben őlne egy manó, aki vezeti őket? - kérdezem mepgpuszilva Louise arcát menet közben és fellesek az ég felé. - És modnjuk azért esne az eső, mert összeüttköztek a felhők, a manók pedig olyan nagyon mérgesek - folytatom a gondolat soromat, miközben megállunk a Zonkó bazára előtt, és bekukucskálok a párás ablakon. Már valószínüleg bezárt a bolt, de olynakor sokkal izgalmasabb leskelődni, mint amikor nyitva van.
- Tudod, a bezárt boltok azért izgalmasak, mert akkor megfigyelhetjük a sötétben azokat, akik nappal nem kelnek életre. Például a könyves boltban néhány könyv mesét olvas fel egymásnak. Tavaly például hallgatóztam is, és még saját magukon is elaldutak a lexikonok. Vajon itt mi kel életre? A hamis pálcák, vagy az összemenő talárok? - dünnyögöm Louise felé izgatottan és odahúzom az ablakohoz, ami szinte azonnal bepáráspok a lehelletemtől.  Olyan izgalmas dolog volt ez, ami mellette még jobb volt. Egyedül ha valamit cisnált az ember, az sosem volt olyan nagy dolog. Amúgy is a barátaimmal töltött rövid idő alatt megszerettem a társaságot, olyan sok jó dolgot csinálhattunk volna még. De anynira boldog vagyok, hogy itt van nekem Louise, vele a sejtelmes és rosszban sántikálós dolgok is olyan édesek és szépek.
- Szerinted a boltosnak van titkos élete? Lehet, hogy éjszakánként... nem is tudom... titkos ügynök.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2021. 09. 11. - 09:08:42 »
+1

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Gyorsan eljött az őszi szünet. Valahogy nem bántam, az első hónap fárasztó volt a Roxfortban, anyám fenyegető leveleitől pedig kicsit elviselhetetlennek is tűnt. Jason persze tudott róla, hiszen ő volt az, akihez odarohantam a folyosókon, hogy öleljen meg és védjen meg… mert csak benne bíztam.
Ahogy sétáltunk Roxmortsban és egyre szürkébbé és sötétebbé vált az égbolt, valahogy tökéletesen biztonságban éreztem magam. Az ujjaimat Jason ujjai közé fűztem. Talán mások szemében ő csak egy nyomi gyerek volt, az én szememben viszont erős, imádnivaló és védelmező. Eddig mindig kiállt értem, akármi is volt. Azt nem vártam el, hogy verekedjen vagy hasonlók… csak legyen ott mellettem.
–  Szerinted nem lenne érdekesebb, ha a felhőket nem a légáramlatok mozgatnék, hanem mindegyikben őlne egy manó, aki vezeti őket? – kérdezte Jason, én pedig felnéztem az égboltra, mintha csak ösztönösen elképzelném a dolgot. A kis puszi az arcomon rendkívül jól esett. – És modnjuk azért esne az eső, mert összeüttköztek a felhők, a manók pedig olyan nagyon mérgesek. – Álltunk meg Zonkó üzlete előtt.
– Lehet, ’ogy így van… – vontam vállát és inkább a párás ablak mögött várakozó árut figyeltem. Sosem vonzott ez az üzlet, bár sokak szerint vicces volt. Az üzlet már bezárt régen, így nem sok esélyünk volt arra, hogy bejussunk, ha mondjuk Jason éppen odavágyna. Akárhogy is, én bementem volna vele. – És, amikor elromlik a manók felhője, akkor elkezd esni az eső… vagy akkor pisilnek a manók? Fúj… – Nevettem fel és fintorogtam egyszerre. – Azt ’iszem, Zonkó már bezárt.
–  Tudod, a bezárt boltok azért izgalmasak, mert akkor megfigyelhetjük a sötétben azokat, akik nappal nem kelnek életre. Például a könyves boltban néhány könyv mesét olvas fel egymásnak. Tavaly például hallgatóztam is, és még saját magukon is elaldutak a lexikonok. Vajon itt mi kel életre? A hamis pálcák, vagy az összemenő talárok?
– Biztosan folyton összemennek, a ’amis pálcák meg táncra perdülnek. – Magyaráztam és szinte vártam, hogy valamit lássak. Csakhogy nem láttam, mert bepárásodott annyira az üveg, hogy leginkább csak az utca és a saját tükörképemet lássam.
– Szerinted a boltosnak van titkos élete? Lehet, hogy éjszakánként... nem is tudom... titkos ügynök.
Nem váalszoltam. Imádtam, hogy magyaráz, hogy nem kellett rossz dolgokra gondolnom mellette. Csak megfogtam a kezét, közelebb húztam és hosszan csókoltam meg. Élveztem, hogy most nincs tömeg, hogy senki sem lát meg és fintorog, mert együtt merészelünk lenni. Most azonban, mikor lehunytam a szemem és elvesztem az ajkai puhaságában, egy torokköszürülést hallottam meg. Túl ismerős, túl magashangú volt.
– Louis… – Meg sem kellett fordulnom, tudtam, hogy anyám az. A stílus, az a kemény angolság, amivel a saját fia nevét mondta ki… jellemző volt rá. – Mi ez?! – Emelte fel a hangját már-már felháborodva. – Te meg ki a franc vagy és hogy merészelsz a fiamhoz érni?! – Máris üvöltött, egyenesen Jasonnal és megpróbált közelebb lépni hozzá. Csakhogy elé léptem.
– ’agyd békén – mondtam.
A következő pillanatban lendült a keze és már érkezett is a pofon az arcomra, hogy fájdalmas, vörös foltot hagyjon maga után. Összerezzentem, de nem léptem félre.
– Ő egy Soulier! Nem csókolgathatod csak úgy!
Naplózva


Jason Bright
Hugrabug
*


felhőkről lábakat lógató

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2021. 09. 13. - 20:04:52 »
+1

Hosszú árnyék


2002. őszi szünet
to; Louis
elnyűtt gönc


Álomvilágban élsz, Jason! A világ kegyetlenebb hely! Mesékből nem lehet megélni.
Nem múlt el nap, hogy az anyám ne mondta volna el ezeket legalább egyszer. Iagzából én csak szerettem volna egy szebb világot mutatni az embereknek, ha már ez túlságosan szörnyűvé válik néha. Tudom, hogy nem minden tündérmese, tudom, hogy nehéz lesz. De nem akartam lemondani az álmomról. Olyan világot akarok Fridáéknak építeni, amiben örökké élhetnek, amiben mások is emlékeznek rájuk, és amiban megkapják a boldog befejezést. Eszembe jut, hogy vajon ők, a RAVASZ előtt állva mégis mit döntenének, hova mennének. Frida biztosan gyógyítónak készülne, mindig szeretett másokon segíteni. Robin pedig feltalálna valami szuper varázseszközt, mert mindig szeretett kísérletezni. Adam pedig nyitott volna egy kis bisztrót, mert imádta a hasát és szeretett sütni meg főzni.
Ahogy Louise-val megállok a Zonkó előtt, és a kirakat tükrében nézelődünk befelé, szinte látom őket is, ahogy mellettünk kukucskálnak. Nem szeretem kimutatni a szomorúságomat, inkább belemenekülök egy olyan világba, ahol nem létezik ez. Anya sose fogja megérteni. És lehet, apa sem, de ő legalább támogatott eddig is. Kicsit hiányzott, hogy a nyáron nem jutottam el hozzájuk, de megüzentem neki, hogy a téli szünetet inkább velük töltöm. Louise értett meg a legjobban. Annyira szerettem, amikor mosolyogva figyelte a butaságaimat, amik tagadhatatlanul gyerekesek voltak és talán abszurdak is. De ő most is válaszolt rájuk, minidig válaszol rájuk.
– Lehet, ’ogy így van… És, amikor elromlik a manók felhője, akkor elkezd esni az eső… vagy akkor pisilnek a manók? Fúj…  - vele együtt nevetek, és kedvesen magamhoz ölelem, hogy egy kis puszit nyomjak az arcára, miközben még mindig fürkészünk be a sötét boltba. A hűvös szellőtől megborzong a hátam, egy kicsit, de nem zavar, jelenleg úgy érzem eléggé fűt a szerelem. Egyébként is olyan bájosan beszéli az angolt. Mutani szeretném, hogy megemelkedik egy cilinder, deeee megcsókol.
Én pedig olyan szenvedélyesen túrok bele a hajába is, mintha most azonnal képes lennék vele összebújni az utcán. Persze még szerencse, hogy kicsit ki is van halva, meg mindenki inkább betömörül a Madam Puddifootba, meg ki tudja hova még. A szenvedélyes csókolózás közben hallok valami halk kis pukkanást, mintha hoppanálna valaki, aztán meg egy torok köszörülést. Hirtelen azt hiszem, hogy az anyám az, aki eltökéli, hogy a sarkomban jár, amíg nem teszek le egy elfogadható ravaszt. Ami persze abszurd, nem is értem, hogy jut az eszembe. De közben Louise hirtelen ledermed, ettől meg én is megrémülök.
– Mi ez?! Te meg ki a franc vagy és hogy merészelsz a fiamhoz érni?! - Hirtelen körbe kell néznem, mert nem is tudom, túl ijesztően kiabál, és talán nem is nekem magyaráz. átha valakit lát a hátunk mögötti üzletben. De sajnos nem, nekem kiabál, én meg nem is tudom mit válaszoljak, csak  nézek, mint hal a szatoyrban. A következő pillanatban viszont arcul üti Louise-t, amire teljesen felmegy bennem a pumpa
Eluralkodik rajtam a harag, és előránva a pálcámat Louise elé állok, védelmezően, kissé remegő térdekkel, de nem tudom elfogadni azt, hogy így bánjanak vele. Nem is értem, hogy képes egy szülő erre. Anya fura volt, de sosem ütött meg, bármenynire is idegesítettem.
– Ő egy Soulier! Nem csókolgathatod csak úgy!
- Én azért merem megérinteni, mert... mert nem bántom... és... hagyja békén Louis-t! Ha megint bántani akarja, akkor... Akkor előbb rajtam kell keresztül jutnia! - mondom határozottan, és a szabad kezemmel a helyére tolom a lecsúszott szemüvegemet, úgy nézek vele farkasszemet.
Naplózva


Louis Soulier
Mardekár
*


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2021. 09. 17. - 16:19:58 »
0

brise d'automne
 


2002. október
to; Jason

style

Anyám illata megkeserített a pillanatot. Éreztem, ahogy egyetlen szó tőle elég volt, hogy métely tovább terjedjen, megmérgezze az egyem és a boldogságot sötét gondolatok sokasága töltse meg. Megköszörültem a torkomat, érezve, hogy mind jobban fojtogatnak az érzések, amik otthon is szoktam. Az arcomon égő pofon pedig emlékeztetett, milyen nő is az anyám. Hiába öltözött ki és tett úgy, mintha finom úrinő lenne, nem volt az… nem, mert állandóan elvesztette a fejét.
– Ne beszélj így Jasonnel… ne… – dünnyögtem és az arcomon simítottam végig a hideg tenyeremmel. A szememben már ott ültek a könnyek, alig várva, hogy kiszabaduljanak és mindenki láthassa, milyen szánalmas vagyok.
–  Én azért merem megérinteni, mert... mert nem bántom... és... hagyja békén Louis-t! Ha megint bántani akarja, akkor... Akkor előbb rajtam kell keresztül jutnia! – mondta meglepő határozottsággal Jason. Nem szoktam meg tőle ezt a hangnemet, de ahogy ránéztem most erősnek láttam. Sokkal erősebbnek, mint eddig valaha, pedig számomra sosem volt az a nyomi fiú, akit mások piszkálnak. Én láttam az erejét… ott volt nyáron is, mikor az anyjának megmondta, hogy maradok.
Szeléné a zsebemben mocorogni kezdett, ahogy megérezte valami baj van. Tudtam, hogy kidugja a fejét és ő is anyámra pillant.
– Nem bánthatod, Louist… sssz… – sziszegte, de anyám nem éretett kígyóul, így esély sem volt, hogy megértse ezt. Csak én értettem, csak én tudtam, hogy még ez az apró, fehér állat is meg akar óvni. Talán még sem érdemeltem meg ezeket az ütéseket.
– Rajtad… te kis taknyos… – nézett végig anyám Jasonön úgy, mintha a cipőtalpáról levakart kosz lenne csupán, nem is emberi lény. Láttam, ahogy az undortól megremeg a szája széle. – Louis három éves kora óta el van jegyezve és biztosíthatlak, sokkal előkelőbb párt találtunk neki, mint amilyen te vagy. – Folytatta még mindig kegyetlen hangon beszélve. Éreztem, ahogy a szavai nyomán a méreg tovább vándorol a testemben. Csakhogy ez már nem gyengeség volt. Nem akartam elbújni előle vagy menekülni, ki akartam állni Jasonért. Az én Jasonömért.
– Az az eljegyzés részemről semmis. – Közöltem határozottan és közelebb léptem Jasonhöz. Az ujjaimat összefűztem az övéivel, így néztem farkasszemet anyámmal. – Soha többé nem megyek vissza a Morrow ’ázba és veled sem akarok találkozni. Vedd el a pénzemet, mondd azt, ’ogy kitagadsz, nem érdekel. Itt vagyok boldog, ebben a pillanatban Jasonnel. – A hangom meglepően erősen csengett, ám nem volt időm végig gondolni sem.
– Mit képzelsz magadról? Ezért a kis sárvérűért képes lennél mindent felrúgni? Ez csak egy kamaszkori tévelygés. Elmúlik majd és el fogod foglalni a helyed a Soulier család élén, ahogyan azt apád mindig is akarta. – Magyarázta ingerülten és láttam, hogy képes lenne megtépni. Szeléné abban a pillanatban, hogy közelebb lépett hozzánk, visszasimult a zsebembe.
– Nem. – A mondandóm egyszerűen csengett. Közelebb simultam Jason karjához, nem hiába. Anyám keze megint lendült, de ezúttal nem csak megpofozott, a hosszú körmei végig szántottak az arcomon, én pedig remegve nyögtem egyet a fájdalomtól. Éreztem, ahogy csípős fájdalommal felszakad a bőröm és kicsit nedves is lesz a vértől.
– Vége. Hazajössz velem ebből a retkes iskolából!
Már nyúlt is felém, hogy megragadjon és elráncigáljon Jason mellől. Csakhogy ellenálltam, elütöttem a kezét, hogy ne tudjon még véletlenül sem hozzám érni. Még Jasont is hátrébb húztam, hogy ne tudjon ártani neki. Elegem volt, nagyon elegem...
– Hogy merészeled! - kiabált anyám, majd a felemelte a pálcáját és beteges vicsorgással a képén rám szegezte. Éreztem, ahogy a nyakamon a bőr égni kezd. Hosszan, fájdalmasan. - Ez majd emlékeztet rá, hogy honnan jöttél... - Fájdalmasan kaptam oda a kezem. Épp csak ki tudtam tapíntani az égésnyom felületét, ami a Soulier rózsát mintázta. Ez szerepelt a címerünkön.
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2021. 07. 05. - 15:05:11
Az oldal 0.09 másodperc alatt készült el 33 lekéréssel.