+  Roxfort RPG
|-+  2001/2002-es tanév
| |-+  London
| | |-+  Abszol út
| | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | |-+  Édes Mérgek Kocsma
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: [1] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Édes Mérgek Kocsma  (Megtekintve 304 alkalommal)

Mrs. Norris
Maffiavezér
***


,, a T E J hatalom ,,

Nem elérhető Nem elérhető
« Dátum: 2020. 07. 11. - 19:10:22 »
0




A két szintes kocsma a Zsebpiszok köz kedvelt helye, ahová általában gyanús alakok ülnek be cseverészni egy-két ital mellett. Veszélyes üzletek helyszíne ez. Illegális portékák cserélnek gazdát, furcsa megállapodások köttetnek itt. Vigyázz, nehogy véletlenül ide tévedj!
Naplózva

Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #1 Dátum: 2020. 09. 15. - 19:59:55 »
+2

☾ Street Dream ☽
A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3



Basszameg. Basszameg. Basszameg.
Lüktet a fejem, ahol a kezeimmel a földet markolom, miközben fekszem a nedves talajon. A hátam a hideg betonhoz ér, és olyan, mintha kismillió tű fúródna bele a bőröm alá, szúrkál és egyszerre éget a latyakos szar alattam. A szemem csukva van, és zsibbadnak a csontjaim, miközben  a torkom megint olyan mintha telezabáltam volna magam az éjjel. Kurva hold. Elönt a hányinger, ahogy tudatra ébred bennem egy rég eltemetett emberség. Vagy mi a franc, amint eszembe jut, hogy már megint széttéptem egy embert. Mintha meztelenül hajóznék az üvegszilánk tengeren, olyan kegyetlenül fáj a bőröm, de még iszonyúan tompa vagyok és a fejem csak kavarog, ahogy kinyitom a szemem, még  a pirkadati fény is vakító.
Anna adott olyan szart. De még ha egyszer használtam is, utána a bennem lévő förtelem egyszerűen korlátlan erővel buggyant ki belőlem, mintha csak meg lett volna sértődve, hogy én kordában akartam tartani az ő éjszakáján. Pedig tudom, hogy nincs bennem szörny, hogy csak egy vírus tombol az ereimben, a húsomban, hogy nincs is bennem egy kibaszott belső farkas. Mégis mindent ráfogok. És úgy a gyilkosságaim terhét is könnyebb cipelni, hogy ő is velem van  a bűnben.
A szemem csak hülye sötétfekete pontokat lát vörös korvonalakkal, és idegesít, hogy nem látok tisztán. Pedig nincs időm itt fetrengeni valakinek a vérében, mert a kibaszott fesztivál után még több rohadt karótnyelt Minisztériumi talpnyaló keringett a hülye utcákon. Kurva telihold. Amikor bedugtak az Azkabanba is azért kaptak el, mert gyenge voltam visszaváltozás után... A francba, ha metalálom azt, aki megharapott én komolyan a saját karmaimmal tépem szét. Csak morogni tudok, annyira kibaszottul nincsen energiám semmihez, és még T-hez is rohadtul nem jutottam közelebb. Nem mintha csak ültem volna a seggemen, ahogy eddig, mert nekem jófejnek kellett lennem Annához is, és segíteni neki a szaros baromságaiban. És még el is kellett viselnem a többi gyökér farkast egy helyen, abban a rohadt házban. Nem mintha menne, mert mindig összebalhézok velük. De én tényleg nem voltam egy hű-de-családias-farkas.
Főleg mert arra emlékeztetett az egész nyomorult ház, hogy lehet nekem is volt otthonom. Lehet én is tartoztam valahová. És lehet soha többé nem fogom őket visszakapni. Ez a tudat meg kibaszottul elkeserít, pedig nem igazán vágom, hogy miért. Nincsen csak az üres, hézagos folt az emlékeim helyén, de akárhányszor ere gondolok valami kibaszottul idegesítő melankólia tör rám. És nem tudom miért.
Felkászálódom, miközben megkeresem az eldugott cucaim, miután magamra rángattam valami rongyot a kukából. Legalább már annyira nem vagyok nincstelen. Egy félre eső üres, öreg épületbe vannak a normálisabb ruháim. Ejha, Sean a vvégén mg aranyba fogsz járni. Komolyan nem hittem volna, hogy egyszer eljutok idáig... Hogy lesz egy kis helyem, ahol hagyhatom a dolgaimat. Meg kéne köszönnöm Annának, de nem fogom. Ahogy végre magamra rángatom a rendes ruháim, és a pálcámat is a zsebembe süllyesztem megint rámtör  akibaszott fájdalom, és én pedig rohadtul inni akarok valamit.
Szóval az első kocsmába berontok, ami az utamba esik. Már csak megszokásból is körbejáratom a tekintetemet, mintha bárki is rám ugorhatna, mintha bárki is ismerhetne ebben a hülye büdös, kövér fószerekkel teli kocs... És akkor persze megakad a tekintetem pont rajta. És ő meg csak vigyorog felém, én pedig az égnek emelem a tekintetem és levágódom mellé.
- Neked meg mi bajod van? - kérdezem morgósan, ahogy O'Marával szemben lévő székre dobom magam. - Ingyenes a sör vagy mi van?
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #2 Dátum: 2020. 09. 15. - 21:42:47 »
+2

édes hármas


Aiden - Seanci
2001. szeptember 13.

outfit

Fraser nélkül elképzelhetetlennek tűnt az életem. Valahogy, mintha azt a hatalmas, szétesett masszát éppen ő fogta volna össze… pedig hogy utáltam eleinte még csak a látványát is. Nem azért, mert ronda volt, inkább azért, mert azt láttam benne, amit én elvesztegettem. Sosem tanultam senkitől, mindig a magam ura voltam és mire ráébredtem, miféle gyengeség lakik bennem, már harminc éves voltam. Egy részem visszament volna az időben, hogy annyi idős lehessek mint ő… talán jobban kedvelte volna a tizennyolc éves Elliotot, aki ott ücsörgött a Szárnyas Vadkanban, másokat bámulva párbajozás közben vagy éppen bajba sodorva magát.
Kicsit szomorúan ültem a korsó söröm felett az Édes Mérgek Kocsma egyik központi asztalánál. Gyűlöltem ezt a helyet, még a Vakegérnél is undorítóbb volt… de legalább Cartwright túlzottan is vizslató szemeitől távol voltam. Itt nem vehetett elő, hogy Fraserrel lógom. Vajon rá féltékeny lenne? Minden bizonnyal több értelme lenne, mint mondjuk Rivers vagy Hayes miatt féltékenykedni… de Chris ezt nem tudta. Túlzottan beleásta gondolom magát a furcsa nője szoknyájába. Nem illett hozzá ez, de nem bántam, ha addig nem velem foglalkozik. Pont elég szétesett volt az életem nélküle is.
Aident a Gringottsba küldtem, az apámtól kapott gyűrűvel, ami a széfemet nyitott. Egy másik gyűrűt kellett elhoznia, amiben az egyik leghalálosabb méreg alapanyaga, némi sötét por lapult. Ott tartottam, hogy ne találják nálam, de most már szükségem volt rá, hogy a bemutató estélyemen történtek után egy újabb adag méreg elkészüljön. Nem akartam búcsút venni Aidentől, de szükséges volt… tudtam mi vár rám, ha esetleg lelepleződöm megint: megölnek. Ha apám nem is hagyná, a család többi tagja, biztosan nekem ugrana és ugyebár ők vannak többen.
Sóhajtottam egyet, mert már negyedórája biztosan a megbeszélt helyen ültem, de Aiden nem volt sehol. Féltem. Nem is tudom mitől, attól hogy őt megölik inkább, semmint hogy már lebuktam és azért nem bukkan fel az ajtóban, hiába nyílik az újra és újra. Mi a francért foglalkozom vele ennyit? Miért érdekel ennyire? Csak… amiatt? Megborzongtam és megráztam a fejemet. Hálát adtam a sorsnak, hogy megint nyílik az ajtó és inkább odafigyelek, semmint a saját érzéseimre. Ezúttal legalább ismerős arc jelent meg.
Blöki! Hát ezek szerint sok kaja volt a szemétben? – kérdeztem lelkesen a farkasfiútól. Nem gondoltam volna, hogy életben van azután a balhé után, amit legutóbb okozott. Nem is igazán tudtam hová tenni azt a találkozást.
Nem néztem meg jobban magamnak, inkább belekortyoltam a sörömbe, majd felé toltam az italomat, ha esetleg megszomjazna vagy legalább egy percre eltakarná a mufurc fejét. Már legutóbb sem értettem, hogyan tud mindenre morogni… én legfeljebb akkor vagyok ilyen, ha szerelmi bánatom van… de Blökiről aligha tudtam elképzelni, hogy valaha is szeretett bárkit.
Neked meg mi bajod van? – kérdezte, amint lehuppant velem szemben. Mártírkodott egy sort, mintha akkora kín lenne az asztalomhoz ülnie. Hát nem volt kötelező, én aztán távolról is kiröhögtem volna… de gondolom más nem osztogatott neki ingyen piát csak úgy, a csöves fejének meg gondolom nem sok pénze volt még mindig. – Ingyenes a sör vagy mi van?
Vállat vontam válaszként.
Semmi bajom. Csak vicces képet vágsz, Vauvau. – közöltem szinte gyermeki bájjal, majd intettem a kocsmárosnő felé. – Még két sört kérek, drágám!
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #3 Dátum: 2020. 09. 19. - 17:42:04 »
+2

my blood is made of stardust
and my heart of burning flames



2001. szeptember 13.
style


Elégedetten megérintem a zsebemben lapuló címeres gyűrűt és kis csomag párosát, miközben átlépek egy nagyobb pocsolyát a sötét utca gyér, egy-egy törött ablakból kiszűrődő fényei alatt. Magam sem tudom igazából, hogy mi lapul a csomagban, ezt Elliot nem kötötte az orromra, amikor a Gringottsba küldött.
Feláll a hátamon a szőr attól a helytől, undorodom attól a pompától és egy egészen kicsit még a koboldoktól is, szóval nem rajongtam persze a feladatért, de kis is merne Elliot O'Marának nemet mondani? Csak aki egy túlhúzódó hisztériarohamot akar hallgatni, azt a fajtát, amibe belesajdul a fejed. Végeredményben... Elliot tudja, hogyan vegye rá az embereket arra, amit őt akar. Azt hiszem, túlságosan is.
Hátrapillantok magam mögé az utcán - teljes a csend és a nyugalom, azonban ez már rég nem győz meg. Mégis inkább visszafordulok előre, és egyelőre beérem annyival a biztonságérzet halovány kis lenyomatát, hogy megérintem a varázspálcámat a helyén. Még akkor is hajlamos vagyok ellenőrizni, amikor pontosan tudom, hogy nálam van... de talán az a félelem a hibás, amit a gondolata kelt annak, hogy ne legyen nálam a pálcám. Úgy érzem, anélkül semmit nem érzek, pedig még ez is ellenem fordult már párszor. A csuklóm mély hegeiben is viselem az egyik alkalmat.
Nem is tudom, mit gondoltam, ha Elliot széfjét képzeltem magam elé. Ez egy kibaszott aranybánya. Soha életemben nem láttam még ennyi galleont a saját szememmel... persze a bizonyos csomagot így sem volt nehéz kiszúrni, ott lapult oldalt az egyik kis polcon, alaposan becsomagolva egy kis rongydarabba, mintha csak próbált volna észrevétlen maradni. Mit rejtegetsz, O'Mara?
Újabb sikátorba fordulok be. Ez már zsinórban az ötödik lehet. Tudom, hogy  már sokkal később van, mint ahogy megbeszéltük a találkozót, még anélkül is, hogy a karórámra pillantanék. Persze, a bankban is lassúak voltak, de egészen azóta a pillanat óta érzem, hogy valami sántít, ahogy kiléptem a díszes épületből. Körbeölel a sötétség, de akkor is érzem a tekinteteket és a lépteket, még úgy is, hogy nem látom... és ez valahol mégjobban frusztrál, mintha tényleg tudnám is, ki vagy mi követ. Igyekszem olyan kanyarokat és lehetetlen fordulatokat venni valami tervezetlen irányba, hogy akárki is ez, leakadjon, de még mindig itt van... tudom hogy itt van.
Mindkét kezemet a zsebembe rejtem, és lebámulok a bakancsom orrára. A lépteimen át hallgatózok hátrafelé, de persze teljesen felesleges, ahogy az elmúlt jópár percben is az volt. Halkan mormogok magamban egy sort, majd pedig sóhajtva felpillantok, ahogy egy kicsit mozgalmasabb részre érek. Még mehetek pár kört... vagy pedig szarok az egészre, és odaérek végre a kocsmába, mielőtt O'Mara őrjöngeni fog, hogy hol a Merlin faszában vagyok már.
Kis habozás után végül a második mellett döntök, de azért befordulok a következő sarkon is a vékony, sötét, üres kis járatba. Valamiért az legalább megnyugtat, hogy ezen a részen nehezebben tud követni, mint az embertömegen keresztül.
Végre felsejlik az Édes Mérgek egyik hátsó bejárata, így azon gyorsan be is surranok, és csendben átvágok a sötét alakok tábora közt, közben szememmel Elliotot keresve. Aztán ki is szúrom... de meglepő módon nincsen egyedül, és aki mellette ül, az még ismerős is.
Közelebb lépek az asztalhoz ahogy kibújok a kabátomból, és közben szemem sarkából végigmérem Seant. Mikor is láttam utoljára? Nemrég, nyáron azon a fesztiválon, de igazából szinte rögtön ketté is váltunk, ahogy leléptünk. Én hazamentem, ő pedig nekiindult az utcának, azt hiszem... De most mit keres itt? O'Mara nem említette, hogy ismeri... de persze mikor is tette volna? Hiszen nem beszéltünk róla.
- Szép estét - ledobom magam melléjük, Elliot oldalára, és a szék támlájára teszem a kabátomat, addigra viszont már a kezemben pihen a címeres gyűrű és a kis csomagocska. Ezeket úgy csúsztatom át O'Marának az asztal alatt, hogy azt Sean ne vegye észre, és közben ujjaimmal súrolom a férfi combját... csak úgy. - Itt parti van, és kihagynátok belőle?
Ha Elliot átveszi a cuccokat, akkor felemelem a kezemet, és az egyik asztalon heverő korsó felé nyúlok... pont ahhoz, amelyik közelebb esik Seanhoz. A szemébe pillantok, miközben magamhoz húzom, majd pedig bele is kortyolok egy nagyot az alkoholba. Mit keresel itt?
- Bocs, ez a tiéd? - emelem meg egy kicsit a korsót, de nem teszem vissza az asztalra.
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #4 Dátum: 2020. 09. 21. - 10:07:55 »
+2

☾ Street Dream ☽
A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3



Komolyan engem üldöztek az utóbbi időkben az idióták. Nem elég, hogy találkoztam egy elmebeteg medimágussal, aki vérfarkasokat boncolt fel élve az óráin, még ki is csúszott a kezeim közül az a faszi, akiből ki akartam volna szedni azt, hogy hol a tökömben van T. Semmi sem jött össze, biztos a kibaszott hold állása miatt, mert az a ribanc még nem teliholdként is imád ezek szerint szopatni.
Nem voltam én olyan türelmes, hogy nyugodtan álljam én ezeket, és még Anna hülye falkáját is kerültem, ahogy csak tudtam, mert túlságosan családias volt, ennek a képe pedig kibaszottul cseszte a szememet. Nem is tudom miért, néha úgy éreztem, mintha nekem is lett volna, mintha én is tartoztam volna valahová, mintha nekem is valami boldog életben lehetett volna részem. Ami aztán szó szerint üres semmivé foszlott, és csak a helye maradt meg, amit semmivel sem tudtam betömködni. Ez pedig rohadtul fájt.
Inkább csak betámolyogtam kikerülgetve néhány hülye aurort egy kocsmába, aminek a levegőbe meglehetősen büdös. Vagy csak az én orromnak tűnik annak, elvégre kissé érzékeny a szagokra. Zsíros izzadságszag, kesernyés alkohol, és büdös szájlehellet áporodott elegyel ül meg a falak között, miközben a hajamat borzolva keresek valami eldugott helyet, ahol kiheverhetem végre azt a kibaszott teliholdat. A szemem sarkából két simlis alak éppen valami cuccot cserélt egymás között fura papírzacskóba csavarva, aminek még ráadásul enyhén dög szaga is volt. Biztos varázslény orvvadászok. Nem mintha fenyegetve érezném magam itt, a sok beteg alak között. Az Azkabanhoz képest ez kész békés paradicsom.
És persze ki kotlik még itt, a korhadt, sörfoltos falak között? Elliot. Csak az égnek emelem a tekintetemet, és mivel üres hely sincsen, felmászni a másik emeletre meg lusta vagyok, a kisebbik rosszt választva inkább levágódom mellé. Félig lecsúszva, lazán ülök a nyekergő, korhadásnak indult széken, miközben egy ideig csak bámulok magam elé, és próbálok úrrá lenni a kavargó gyomromon.
– Semmi bajom. Csak vicces képet vágsz, Vauvau – mondja rohadt nevetségesen én meg úgy bámulok rá, mintha azt kérdezném, te normél vagy? Csak bámulom fintorogva a sört, valahogy nem esik ínyemre, hogy már megint más szánalmából éljek, úgyhogy nem veszem el.
- El tudom képzelni, hogy mennyire - morgom felé, és megdörzsölöm a halántékom. Rosszul vagyok és szinte biztosan úgy festek, mint egy beteg légy. A legjobban valami meleg takaróra és kajára vágyom, meg valami normélis helyre, ahol meghúzhatom magam. De az olyan alaknak, mint amilyen én vagyok ezek a vágyak lehetetlenek.
Igazából nem is nagyon van kedvem beszélgetni, csak belebambulok a latyakos, padlón hagyott lábnyomokba, és igyekszem nem kiégetni a szememet a bántó fénytől. A bennem lévő farkas elégedetten pihen az éjjeli vadászattól, én pedig úgy érzem magam megint, mint akit kettéfűrészeltek.
- Nekem kaja kell, nem sör - dünnyögöm felé, aztán a fülemet megüti a közeledő léptek ismerős zaja. Minden ember máshogy megy, máshogy koppan a földön a lába, és ezeket a surranó könnyű lépteket már ismerem. Fel sem kell pillantanom, és tudom, hogy már megint az a kölyök az.
- Itt parti van, és kihagynátok belőle?
- Biztos elfelejtett neked küldeni Elliot meghívót - forgatom meg a szememet és háta dőlök, miközben fájdalmas fintorral elhajolok egy felém repülő random söröskorsó elől, ami szétcsattan a közeli falon, hogy újabb pacsmagot hagyjon maga után.
- Bocs, ez a tiéd? - kérdezi Aiden, mire rábámulok, ahogy a söröskorsót fogja a kezében. Kedvem lenne kivenni a kezéből, de ahhoz sincsen kedvem. Meg már csak azért sem fogok sört inni. Közben valami nőcske elénk teszi az újabb két korsó sört, mire meg is fogom és Aiden felé emelem.
- Nem, az enyémben több van - jegyzem meg, majd belekortyolok, hogy szinte azonnal ki is rázzon a hideg tőle. Vércafatos reggeli után nem túl jó dózis az alkohol. Közben Elliotot és Aident méregetem furán. A kérdő pillantásaitól megforgatom a szemem. Randizom Elliottal baszki. Szinte érzem, hogy irritálom, amiért itt ülök, de most már csak azért sem megyek el innen semerre.
- Remélem nem szakítok meg semmilyen fontosat - jegyzem meg. - Megszakadna a szívem, ha valami rendkívül titkos üzletnek állnék az útjába - teszem hozzá szarkasztikusan. A keserű szájíz és az irónia olyan volt, mintha világ életemben  arészem lett volna. Talán ez az egy darabka nem tűnt el belőlem, minden mással.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #5 Dátum: 2020. 09. 22. - 07:07:05 »
+2

édes hármas


Aiden - Seanci
2001. szeptember 13.

outfit

Miért is hittem, hogy ez az este egyszerű lesz? Nem, nem arra gondolok, hogy a Blöki éppen akkor toppant be, amikor a legrosszabb volt és még az asztalomhoz is lehuppantam, hanem arra, hogy Aiden határozottan késett. Határozottan aggódni kezdtem, a figyelmemet meg csak ennek a Sean gyereknek a morcos képe tudta valamennyire elvonni. Ezt pedig meg is jegyeztem neki. Talán nem kellett volna, mert amúgy is szar kedve volt, így meg tuti biztos, hogy hosszabb beszélgetésbe fogunk bonyolódni… én pedig túlzottan is izgatott voltam a mai nap alakulásával.
Hat napja próbáltam meg eltenni a családom láb alól. Hát néhányukat amúgy sikerült, a többi meg eldobta az átkozott poharat, mikor rájöttek, hogy mérgezett bort isznak. Valószínűleg Keant már azelőtt el kellett volna tennem lábalól, hogy a többiekkel próbálkozom. Az a rohadék marha messziről is kiszúrta a negatív rezgéseimet. Igazából az is csoda volt, hogy ilyen fejlemények mellett túléltem az estét. Azóta is sántítottam, mert a seb még nem gyógyult meg a vádlimon, amit az a törött üveg okozott.  Nem baj, O’Mara… lazulj el! Nem kell feszültnek lenni. Az új méreg majd megoldja! A hangbíztatott, én meg a lehető leglazább arckifejezésemet felvenni. Szóval vigyorogva ajánlottam fel Seannak a sörömet.
– El tudom képzelni, hogy mennyire – közölte. Sápadt volt és ahogy végig dörzsölt a homlokán határozottan betegnek tűnt. Én is pont így szoktam festeni, mikor túl sok vért veszítek. Talán még most is kicsit sápadtabb voltam a szokottnál. Az az éjszaka megviselt, még ha nem is vallottam volna be senkinek sem. Az elmúlt napokban nem sok étvágyam volt, sőt ami azt illeti még a kávétól is hányingerem volt. Valahogy tegnap kezdődött el a regenerálódás, mikor vége le tudtam nyomni a torkomon egy egész fánkot. Azelőtt csak egy-egy falatot küzdöttem le a gyomromba, azt is borzalmas harcok árán. Így viszont a sör is jól esett a gyomromnak.
– Nekem kaja kell, nem sör – közölte aztán Sean úgy, mint egy hisztis kisgyerek.
Akkor kapd be, nem kapod meg… – dünnyögte bennem egy ideges gondolat, de nem nyúltam vissza a korsóért. Úgyis jön majd egy újabb adag, jó lesz ez így. Meglehet fel is húztam volna magam, ha a nyíló ajtó huzata nem hozta volna magával a dohány aromájába keveredő friss, fűszeres illatot, nem is nyugszom meg. Nem ám, még talán Blöki képébe került volna a korsó söröm egy része is. Így viszont minden porcikám Fraser lépteinek zajba vesző visszhangjára koncentrált. Nem néztem arra, csak hosszabban fújtam ki a levegőt, megkönnyebbültem, hogy nem szedték szét.
– Szép estét – mondta, miközben ledobta magát mellém. Hümmögéssel köszöntöttem, miközben az illata még erősebben költözött az orromba. Talán kicsit megborzongtam, éreztem, hogy a vér a fülembe szökik. Elpirulni sosem szoktam, de zavaromban a füleim hegye mindig csodás élénkpirossággal jelezte, hogy valami van. Fraser volt az egyetlen, aki egy hülye tinipicsát tudott belőlem kihozni, mert egyszerűen nem igazán kezeltem jól a közöttünk lévő kémiát. Ha olyan kedve volt, simán elszórakozhatott velem. Vele szemben nem voltam olyan erős, mint Nattal vagy akár Dawsonnal. Bőven nem volt a kezemben az irányítás, ami részben zavart… részben pedig nem.
Éreztem, hogy felém nyúl, ezért a kezemet az asztal alá csúsztattam, hogy átvegyem a kis csomagot, közben megérezve az érintését. Még ebbe is beleborzongtam. – Itt parti van, és kihagynátok belőle?
– Biztos elfelejtett neked küldeni Elliot meghívót – mordult oda Sean. Aztán persze elkaptam a közöttünk átsuhanó tekintetváltást. Ezek ismerik egymást, még a vak is látta. Megforgattam a szemeimet, majd egy sóhajtással zártam a dolgot.
– Bocs, ez a tiéd? – kérdezte aztán Aiden már kézbe is véve a korsó sört. Pont ekkor jött meg a másik két korsó sör, de nem bántam, hogy abba ivott bele, ami az enyém volt… mármint nem ez az egyetlen dolog, amin osztozkodunk.
– Nem, az enyémben több van.Érdekes… most már kell a sör.
Megköszörültem a torkomat, hogy végre valami értelmeset préseljek ki magamból. Közben a zsebembe dugtam a megszerzett csomagocskát. Ne legyél már ilyen nyomorul, O’Mara! – cseszegetett közben a hang.
Az az én söröm. De neked adom. – Nyögtem ki nagy nehezen, közben éreztem, hogy megint nyílik az ajtó. A huzat most még erősebben tört be, talán odakint megint leszakadt az ég és viharos szél is párosult hozzá. Nem tudom, de a hangok alapján legalább négy-öt ember tért be. Nem néztem rájuk jobban lefoglalt az, ami az asztalnál történik. Röviden pillantottam Aidenre, talán kicsit túlzottan is csillogó szemekkel. Eltompította minden természetes érzékemet.
– Remélem nem szakítok meg semmilyen fontosat – szólalt meg újra a Blöki. – Megszakadna a szívem, ha valami rendkívül titkos üzletnek állnék az útjába.
Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk. – közöltem már-már szenvtelen stílusban, ahogy a tekintetem visszavándorolt rá. Igazából kicsit ki akartam akasztani. Nem tudom miért… talán mert állandóan morog és poén, ha felhúzza magát valamin vagy csak megrökönyödik. De hát na! Milyen ember lennék, ha kihagynám a mókából Seancit?
Felemeltem a kezem és rátettem Aidenére, hogy egy picit megsimítsam, majd szinte azonnal el is húztam. Ó… az az elégedett vigyor, ami kiült az arcomra… ó igen… tartott vagy fél percig. Akkor éreztem meg a nyakhoz fúródó varázspálca hegyét, amint erősen nyomja meg a bőrömet, a hajamba markoló erős ujjak azonnal elfeledtették velem, milyen marha vicces lett volna felhúzni Seant és még egy kicsit Frasert is bosszantani a nyilvános érintéssel. Ahogy hátra rántotta kicsit a fejemet a támadó, fogtam fel, hogy négy fekete csuklyát viselő alak áll az asztalunk körül. Ez az egy engem tartott sakkban, a másik három pedig pálcát szegezett a többiekre. A kocsma közönségét persze ez nem nagyon zavarta meg, az ilyesmi itt mindennapos volt.
– Apád keres, Elliot – közölte reszelős hangon a pasas, akinek ebből a szögből, csak a csuklya alól kilógó állát láttam. – Nem gondoltad, hogy megúszod, igaz?
A picsába… Csinálj valamit, O’Mara… de kurva gyorsan! Ujjaimmal kitapintottam az egyik korsó sört és meglendítve azt, egyenesen arcon locsoltam a fickót. Persze én is kaptam bőven belőle, de a meglepetés erejét ki tudtam használni, hogy szó szerint felboruljak a székkel és négykézláb próbáljak meg kimászni a lábak között. Közben megpróbáltam elővenni a pálcámat, de szószerint a hátamtaposott az emberünk és a padlóra kényszerített. Annyi erőm volt, hogy ellökjem és a hasamra forduljak… ami igazából elég nagy hiba volt, mert így egyenesen a torkomra tudta fektetni a talpát a rohadék.
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #6 Dátum: 2020. 09. 24. - 17:53:07 »
+2

my blood is made of stardust
and my heart of burning flames



2001. szeptember 13.
style


- Senki sem tökéletes… na jó, volt egy tag, de őt megöltük!
Ocsmány röhögést hallok az egyik asztal felől, ahogy belépek az ajtón a kocsmába. Még mindig utálom a Zsebpiszok közt - a mocskot, a putrit, az igénytelen és gusztustalan alakokat. Ahogy végiglépkedek az asztalok közt, vetek néhány lesújtó pillantást az ott ülő, vedelő és büfögő sötét alakokra, de van olyan is, aki az asztal tetején alszik, vagy akinek az egyik "haverja" épp most rajzol tetoválást a karjába egy kés élével. Végül megigazítom a kabátomat és előre nézek, hogy kiszúrjam O'Mara asztalát, de közben tovább kísér annak a gondolata, hogy mégis ki követett és miért. Nem vagyok hülye, hogy azt higgyem, egyedül az én kezem nyúlik sötét ügyletekbe. Én sem mesélek ezekről Elliotnak, és így valószínűleg ő sem nekem.
Lehuppanok melléjük, a tekintetemet pedig ráfüggesztem a szemben gubbasztó Seanra. Nem értem, mit keres itt... persze nincsen semmiféle logikus magyarázat arra, hogy zavarjon. Azon kívül esetleg, hogy ki akartam kérdezni Elliotot arról a bizonyos dologról, amelyet el kellett hoznom a széfjéből, ugyanis voltam olyan jófiú, hogy nem néztem meg útközben. Részben amiatt a kellemetlen sejtés miatt sem, hogy úgy érzékeltem, követnek... De persze így tolódik a téma.
Legurítok egy kis sört, miután Elliot kezébe nyomom a a dolgokat, de most ez sem segít a kellemetlen bizsergésen, amely fel-le szaladgál a gerincem mentén és belémmélyeszti a fogait itt-ott. Ezt már biztosan nem Sean okozza... de nem is Elliot egyértelműen perzselő jelenléte. Ahhoz egyre inkább kezdek hozzászokni... de ez? Ehhez nem.
Seant csak egy lapos pillantással illetem a gúnyos szavakra, aztán figyelem, ahogy a pincérnő meghozza a többi korsót, és úgy döntök, azt már nem is adom vissza, ami a kezembe akadt, pedig nincs tele.
– Az az én söröm. De neked adom. – Elliot felé pillantok, épp csak hogy összeakadjon a tekintetünk egy rövidke másodpercre, de aztán már el is fordítom a fejemet. Nem tudok ránézni... Túlságosan szorít az a frusztráló érzés, ami akkor kap el, ha megengedek magamnak egy kicsivel többet. Nem mondhatnám, hogy nem tetszik az, amit kivált belőlem... egyszerűen csak túlságosan idegen ahhoz, hogy probléma nélkül simulhasson be a bőröm alá.
- Nagylelkű vagy - válaszolom, és inkább újabb kortyba fejtem a gondolataimat és a hirtelen felsajduló fájdalmat a csuklómban. Erre persze valami vészcsengőként kezd sikítani bennem... de igyekszem ennek legkevesebb jelét mutatni, olyannyira, hogy még a korsóból sem pillantok fel.
Minden egyes ilyen alkalommal úgy érzem, hogy Feryll jelenik meg. Ami persze lehetetlen... hiszen Feryll meghalt. Én öltem meg, pontosan tudom, hogy már nem él. De ez a sajgás olyannyira hozzá kapcsolódott, hogy egyszerűen képtelen vagyok elvonatkoztatni attól a gonosz, barna szempártól. Azt hittem, a bosszú majd megváltja a rémálmokat... de nem, azokat igazából semmi nem tudja.
– Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk. – O'Mara szavai rántanak ki a spirálból, ezzel együtt viszont félre is nyelek egy adag sört. Felköhögve kapok oxigén után, ahogy ránézek, de valahogy nem jut el teljesen az agyamig, hogy ezt főleg Seannak csinálja.
- Ez egy mi? - kérdezek vissza, ahogy nem fuldoklom végre tovább, és letörlöm kézfejemmel a sört szám sarkából. Ám nincs időm felocsúdni... egy pillanattal azelőtt tűnnek fel a csuklyások a szemem sarkából, hogy az egyik megragadná Elliotot. A kezem megáll a levegőben a korsóval és a nyakának szegezett pálcára bámulok, aztán szép lassan előre, hogy feltűnjenek a többiek is, akik Seanra és rám fogják a pálcát. Faszomat...
– Apád keres, Elliot. Nem gondoltad, hogy megúszod, igaz?
Nem mozdulok, hiába is akarom azonnal előrántani a galagonyát. Érzem a bizsergést a ruhán keresztül, ahogy csattan rajta az éles helyzet és védekezni akar, de minden erőmmel visszafogom magamat és őt is. Seanre villan a tekintetem, hogy ki ne találja, hogy megmozduljon... de addigra persze O'Mara lendül támadásba.
Kihasználom a pillanatot, ahogy az egyik csuklyás pofájába borítja a korsót, és előkapom a pálcámat. Felugrom a székről és a másik kettő felé szegezem a fegyvert, csak amolyan sakként... nem feltétlen akarok elkezdeni párbajozni a kocsma közepén, de azt hiszem, ezt elkerülni egyre lehetetlenebb.
Elliot felé pillantok, és amint megpillantom az éppen torkára lépő csuklyást, gondolkodás nélkül irányítom át a pálcámat felé.
- Flipendo! - mordulok, de már nincs lehetőségem kivárni azt, hogy betalál-e az átkom. A szemem sarkából érzékelem a felém reppenő rontásokat, így pedig hirtelen oldalra vetődöm, ahelyett, hogy a pálcámmal védeném ki. Amúgy sem a óvó bűbájairól híres... ő pusztítani szeret, olyannyira, hogy most is majd kirobban a kezemből. Érkezik a fejem mellé egy átok, de a földbe csapódik, erre pedig kissé összerezzenek, majd már fordulok is előre, hogy visszaadjam a támadást.
- Flagellii! - Az átok azonnal kitör a pálcámból, de már abban a pillanatban látom, hogy nem fog becsapódni oda, ahova kellene neki. Közben ugyanis valahogy bekeveredik a képbe Sean, és addigra már talán azt is hiába kiáltom oda, hogy vigyázzon onnan. Hoppá...
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #7 Dátum: 2020. 09. 28. - 21:37:31 »
+2

☾ Street Dream ☽
A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3



Előbb éreztem a rettegését, mintsem hogy meghallottam volna a sikoltozását. Mindig előbb érzem, a farkasom pedig ebből egyfolytában elégedetten lakmározik. Tompán lüktet bennem az az éjszakai vadászat üres vérszomja, és a csontomban érzem, hogy fél. A félelem pedig csak elégedetten kenegeti a bennem élő szörnyeteg egóját.
Ahogy a tekintetem végigfuttatom kettejük sziluettjén, miközben a gyomrom előszeretettel cigánykerekezik, próbálom magam annyira összeszedni, hogy lelépjek. A tömeg és a zárt hely sosem tartogat túl sok esélyt arra, hogy ha egyszer mondjuk betámad valami rohadt auror, akkor mondjuk nehezebben lelépek. És még csak az a lehetőségem sincsen, hogy farkas alakban surranok el, mert akkor oda az aranyéletnek. Eddig az a szerencsém, hogy úgy nem tudnak észrevenni, és üldözni, mert nem regisztráltattam be magam. hülye lettem volna.
Egyre jobban idegesített az emberek szaga, a bűzük, a jól megélt kis életük,miközben bennem keserúűen ott tátong az a kurva nagy üresség, és csak annak a helyét kapargatom folyamatosan, mintha ki akarnám ásni, mintha egy kis darabkát valahogyan elő tudnék kaparni. De hiába vájom a körmeimet a földbe, hiába kaparom azokat véresre, nem találok semmit, csak még több lyukat. Bennem meg még nagyobb gyűlölet ég az ellen, aki ezt tette velem.
Közben pedig még ezek itt vibrálnak előttem. A falnak megyek esküszöm, mert én mindig az irritáló alakokat fogom ki, akiket el kell viselnem. Mondjuk legalább Faith szórakoztató volt.
De a francba is, csak visszafogom magam, már amennyire a természetem engedi. Valahogy a szarkazmust és az iróniát eddig nem sokan értékelték tőlem... Vagyis gőzöm sincs, mivel nincsenek meg az emlékeimnek a nyolcvan százaléka. Kibaszottul elkeserítő volt az a tudat, hogy a maradék az a fehér szoba utáni emlékek, amik azzal kezdődnek körülbelül, hogy megölöm azt a lányt, akitől visszakaptam a nevemet. Üvölteni tudnék, de nem teszem.
– Nyugi, Blöki, ez csak egy randi. Nem üzletelünk - dobja felém Elliot a szöveget, mire Aiden ebbe egyeneseb majdhogynem belefullad.
- Ez egy mi? - kérdezi két haldoklás közepette Aiden, mire csak felvonom a szemöldököm és megforgatom a szememet.
- Eddig akkor fasza randi lehet - bököm ki közömbösen, de ahogy kimondom, már valami fura fickó lép Elliot mellé, akinek a szaga ismerős. Enyhén nagyon-nagyon ismerős, nekem pedig feláll a szőr tőle a tarkómon. Mert valami van... valami elképesztően undorító bűze van, ami eddig csak egyetlen emberből áradt így. De nem, nem T az, azt ezerszázalékosan felismerem. De a tekintetem a fószerre villan. Őt tanyulmányozom, miközben elkapom Aiden tekintetét is. Na persze, majd pont én feszülök neki, mi? Megint megforgatom a szemem és ülve maradok, olyan alapon, hogy nem az én balhém. Én csak egy csávó vagyok, akinek semmi köze a családi balhékhoz.
De aztán borulnak a székek, az asztalok, a korsók csattanva robbannak szét a földön és a szilánkok ezer felé lőnek ki, érzem, hogy némelyik belém fúródik, de mintha meg sem érezném. helyette morogva levetődöm a földre, mert valami átok felém robban. Kiszúrom tőlem távolabb lévő földön lévő Elliotot, és hallom, ahogy Aiden is szórja az átkokat. Kezem a pálcám ismert vonalait keresi. Valahogy a bennem lévő elhaló emberség nem engedi, hogy csak úgy lelépjek. Pedig megtehetném, szinte észre sem vettek, elég csak kisurrannom, el a tömegen. De azért Aidennek is tartoztam, mert kihúzott a szarból, amikor nekem jöttek tavaly az aurorok. És Elliotnak is, amiért megetetett. Francba, rohadt szívességek.
Morogva felállok, és az Elliot torkán álló faszi felé szegezem a pálcám.
- Confringo! - mormogom, és rohadtul kívácnsi vagyok, hogy a mindig vicces kedvű pálcám ezt az átkot vajon milyen hülyén hajtja végre. Máig nem értem, miért pont nekem van humoros pálcám. De mindegy is, az eredményt nem látom, azt sem tudom, hogy betalál-e vagy sem. Mert valami átok egy ostorcsapás felém csattan, mire úgy ahogy van szinte öszönszerűen megdermedek.
Vannak dolgok, amiket a bőröd nem felejt, még ha te mindent meg is akarnál tenni annak érdekében, hogy elfelejtsd. Vannak dolgok, amiket ha beléd vésnek, a húsod alá, akkor azt onnan nem lehet összeforrasztani. Az ostort szerették használni a Gödörben. Ha nem támadtunk, megbasztak vele minket, azzal az átokkal, egészen addig, míg egymásnak nem ugrottunk. Kölykök voltunk. Félelemben nevelt farkaskölykök, és mi egymást öltük. Ha nem támadsz megvernek. És ha megvernek, utánad támadnod kell.
Ösztönössé vált, mintha én is csak egy állat lennék csupán, akit ha bántanak visszamar. De ebben az volt a tény,hogy egy részem igen is állat volt. Egy dühös, bosszúszomjas farkas. Nem tudom kire támadtam. Nem igazán tudom, mert csak magától mozdul a testem, de már nem is ember vagyok, hanem az a farkas, akit nem akartam felfedni. Nem tudom kire rontok. Csak azt tudom, hogy ölni akarok. Mert ha nem teszem engem ölnek meg.
Az egyik sötét alak felé kapok, akit le is döntök a földre. És akinek egyre jobban el akarom harapni a torkát.
Naplózva


Elliot O'Mara
Moderátor
***


Mucipuma

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #8 Dátum: 2020. 10. 02. - 13:40:24 »
+2

édes hármas


Aiden - Seanci
2001. szeptember 13.

outfit

Éreznem kellett volna, hogy valami nincs rendben. Éreznem kellett volna, hogy figyelnek már megint… de amikor Fraser belépett az ajtón minden eltompult és csak mi voltunk – meg Seanci persze. Nem zavart alapvetően, hogy az érzékeim csődöt mondtak mellette, hiszen nem igen volt rá szükségem. A veszélyesebb pillanatokban azonban nem volt ott mindezidáig, így nem is tapasztalhatta meg a saját bőrén, milyen ha a saját családom jön értem. Persze a „saját” és a „család” kifejezés is erős volt, hiszen nekik az ellenségük voltam és csupán a vér kötött valamennyire hozzájuk. Sokkal inkább Deant és Danielt illehettem ezzel a jelzővel. Mindenesetre a Rowle-ok voltak azok, akik miatt lemondtam végül Noah-ról, legalábbis egy időre. Túlságosan féltem a közelébe menni, így a két hetes láthatások elmaradnak… talán hónapokra, ne adj’ Merlin, évekre tolódhatnak. Minden felrúgott ez a mocskos família az életembe, még a bosszút is elvették tőlem, mintha nem érdemelném meg, hogy ennyit kapjak.
Ahogy földre kerültem és a padlón csattant a fejem, megszédültem. A pálcámat ugyan elő tudtam bányászni, de a támadásra nem volt esélyem. Éreztem, hogy egyre inkább fogy a levegő, amint a bakancsos talp a nyakamra szorul… aztán nem is tudom mi történt… talán egy varázslat találta be. Nem figyeltem, mert ahogy kipattant a szemem, azonnal felültem és Aidenre emeltem a tekintetem… hogy segítsek neki, de akkor a pasas megint közelebb került hozzám. Egy másodperc volt az egész, ahogyan a karomba rúgott, ami fájdalmas recsegéssel jelezte, hogy eltört. Nem kiáltottam fel, éppen csak szisszentem egyet, s közben a lucfenyő pálca végig gurult a padlón. A faszba… – jött a felismerés, ám ezúttal nem hangtól, hanem tőlem, ahogy a testemhez szorítottam a törött karomat.
Hogy került a képbe a farkas? Hát nem volt nehéz kitalálni… bár elsőre csak a hatalmas izmos test képét fogtam fel, ami szőrös mivoltában ugrott a Rowle-ok közé. Ez azonban nem csak Aidennek volt menekülési lehetőség, hanem az éppen nem harcoló ellenségnek is. A társaság legnagyobb termetű tagja egész egyszerűen odalépett és felkapott. Rúgni és ütni kezdtem, amitől csak undorítóan üvöltözött, mint valami mocskos troll. Erre az, aki korábban majdnem eltörte a nyakamat, most összekötözte a lábaimat és karjaimat.
Aiden! Aiden! – próbáltam felhívni magamra a figyelmét, de nem láttam a tülekedésben, hogy odafordul-e. Nem is számított, tudtam, hogyha itt maradnak a többivel, akkor megölik őket. Ezek nem egyszerű pititolvajok és szélhámosok voltak a Vakegérből. Ezek képzett gyilkológépek voltak, akik Tudjukkit szolgálták valamikor. Képesek lettek volna hidegvérrel megölni egy tizennyolc éves fiút, Seanciból meg szőrmebundát gyártani, csak azért, mert meg akartak védeni.
–  Tűnjetek el innen! Most! – folytattam, mire befogták a számat és kituszkoltak az ajtón. A kocsmában ülök meg sem próbáltak semmit tenni, egész egyszerűen ugyanúgy ittak tovább, mint a felfordulás előtt. Erre felé persze az ilyen jeleneket mondhatni megszokottak voltak. Hányszor láttam már, hogy valakit kirángatnak ezen az ajtón… akkor még elképzelhetetlen volt, hogy én leszek a következő.
A számra szorított kezet megpróbáltam megharapni, de valahogy ennek a nagydarab faszinak a kezében csak hadonászó gyereknek tűntem. Éreztem, ahogy vonnak a mocskosabb, sötétebb sikátorok felé, a Zsebpiszok köz mélyéra…
Naplózva


Aiden Fraser
Sötét varázsló
*****


Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #9 Dátum: 2020. 10. 03. - 09:38:35 »
+2

my blood is made of stardust
and my heart of burning flames



2001. szeptember 13.
style


A francba, Fraser! A te hibád!
Csak ez jár a fejemben, ahogy felpattanok és átkot küldök a sötét csuklyás támadók felé. A csuklómban felsejlő éles sajgás elindul a mellkasom felé, szétárad az ereimben, de nem engedem, hogy felülkerekedjen. Halálfalók... mióta ijesztenek meg a halálfalók? Miért is kéne, hogy megijesszenek?
A szavaim visszahangoznak a fejemben, haszontalanul. Valahogy a földre kerülök, fejem csattan a padlón, de az émelygés, amelyet ez okoz, meg se kottyan igazán. Ujjaim rázárnak a galagonya hullámzó faragására, és újabb átkot szórok valamerre, de a káoszban nem is látom, hogy merre... A méretes alakok között O'Marát keresem a tekintetemmel, valahogy pedig az egész helyzet annyira ismerős. A halálfalók bűze, az egymás keresztező átkok... Igyekszem tisztán tartani a fejemet, és felpattanok, hogy kiszúrjam végre Elliotot.
Egy farkas veti át magát az asztalon előttem. Egy kibaszott farkas. Ez annyira váratlanul ér, hogy a következő, felém csattanó varázslatot alig tudom kivédeni - még épp időben kapom magam elé a fegyveremet, de az átok erejétől így is nekitántorodom a hátunk mögötte asztalnak.
– Aiden! Aiden! – Elliot hangja cikázza át a levegőt, mire újra felkapom a fejemet, és végre ki is szúrom - egy hegyomlásnyi fickó karjai közt vergődve, ahogy megkötözik a csuklóját és a lábait. Merlin fasza... érzem, ahogy a szívem egy szokatlan ritmusban kezd el vágtatni, és habozás nélkül lököm el magam az asztaltól, átkozásra készen. Próbálom összerakni a fejemben a stratégiát azalatt a néhány lépés alatt... de ennyi idő nem elég a tervhez. Így hát arrébb is söpröm az egészet.
Felemelem a pálcámat, de a váratlanul elém pördülő csuklyás utamat állja. Támadni akarok, de ő gyorsabb... A pálcájából egymás után cikáznak ki a veszélyes varázslatok, hogy csak annyira van lehetőségem, hogy kivédjem őket.
- Elliot! - kiáltok át a tömegen, az sem érdekel már igazán, hogy a hangomat megszínezi az aggodalom. Mi a franc történik? És ez a röpke pillanat elég ahhoz, hogy a figyelmem elterelődjön kicsit, így a következő átkot benyelem, és ahogy a földre zuhanok, Elliot hangja is összemosódik a kocsma zajaival.
Halkan felmordulva a fájdalomtól szorítom rá a tenyeremet a mély vágásra az oldalamon. Kicsit émelygek, a világ bizonytalanul megremeg körülöttem, így csak lassan pillantok fel, ahogy a szemem sarkában megjelenik a fickó pálcát felém szorító keze. Szemezek a fával - túl sokszor voltam már ilyen helyzetben ahhoz, hogy megijesszen.
- Csak rajta... - hörgöm, fellesve a fickó arcára, amelyből bár nem látszik sok minden. Épp csak a szemei villannek meg sötéten a maszk mögül... Várom, hogy rámcsapódjon az átka, de aztán ez mégsem történik meg. Egy pillanatra lehunyom a szememet, ahogy sarkon fordul... de tudom, hogy nem azért kegyelmezett meg, mert bármit is kiváltottam volna belőle. Egyszerűen csak nem én vagyok a célpont.
Hanem O'Mara.
A francba! Már nem is törődök azzal, hogy az oldalam vérzik, és hogy a kezemet is beborítja a vörösség, csak az asztal szélébe kapaszkodva felpattanok és megmarkolom a pálcám. Egyszerűen eszembe sem jut Sean, nem pillantok oda, csak a kijárat felé indulok, amerre még látom eltűnni az Elliotot cipelő fekete alakokat... Valakit majdnem fel is borítok, akkora lendülettel fordulok ki az ajtón, de ahogy megállok az utca közepén, hiába nézek körbe, nem látom semerre sem Elliotot, sem a halálfalók árnyait... nem látok semmit, csak a Zsebpiszok köz átlagos, emberekkel hullámzó képét, és a csuklómban is egyre kezd alábbhagyni a fájdalmas lüktetés.
- A kurva életbe! - mordulok fel. Ez nem lehet igaz... A kibaszott életbe, O'Mara... Mibe keveredtél?
Naplózva


Sean Westerfeld
Vérfarkas
***


the lonley beast

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #10 Dátum: 2020. 10. 16. - 17:36:42 »
+1

☾ Street Dream ☽
A i d e n F r a s e r & E l l i o t O ' M a r a
2-0-0-1-s-z-e-p-t-e-m-b-e-r-0-3



Nem sok midnet fogok fel a kavalkádból, csak azt, hogy valakinek a vére már megint beszennyezi a számat. De persze nem Kat vére volt, én mégis már megint az ő ízét éreztem a számban, és égetet belül, szinte pokoli hővel perzseli fel a belsőmet, én pedig egyenesen rosszul vagyok. Úgy köpöm ki, a számból, mintha mérgezett lenne. De persze a farkaosm belül tombol, hogy ő még többet akar még több vért még több tetemet, még több trófeát a láthatatlan vitrinjébe, hogy azokkal kenegesse be azt a kibaszott büszkeségét, hogy azokkal villogjon előttem, hogy igen: ő az erősebb. És ő irányít. De én visszafogom, annyira és olyan erővel, hogy összeszorul a torkom, és aztán mát megint normális alakban állok a felkavarodott, poros, sörtől áztatott szagú kocsmában, miközben az a kurvára ismerős szag egyre erősebben bassza az orromat.
Basszameg.
Mintha valami rohadtul erősen áát akarna belül szakadni, de túlságosan erős az  afehér vászon, ami mindent eltakar előlem, teljesen beburkol, és fulladok alatta, mert nem látok át a résein, mert nem találom meg önmagam, és mert képtelen vagyok rendesen megmozdulni, bármit csinálni. Túlságosan megrészegült bennem a varkas, miközben undorodva törlöm le a számról  avért, annak a valakinek a vérét, aki elvileg nem akartam volna megölni. Hát haver, legközelebb ne legyél útban.
Elliot és Aiden szagát érzem a többivel keveredni, és a tekintetemmel őket keresem, miközben bordán boxolok egy felém közeledő alakot, olyan ismeretlenül ismerős mozdulatsorral, hogy már megint megtorpanok egy pillanatra. Hogy aztán keserű gyűlölettel gyűrjem le magamban: ez is egy olyan élet maradéka, ami sosem lesz már a tiéd. Csapódik felém egy átok, ahogy hallom, Aiden és Elliot felé is, aztán egyre távolabbról érzem először O'Mara, majd Fraser szagát, és velük együtt tűnnek el a fekete köpenyesek is, hogy aztán elillanó mocskos haláltól áztatott bűzük még marrja az orromat. Úgy tűnik lelépjetek, mert tökre figyelen kívül hagynak,ahogy a többi ember is ugyan olyan közömbösen iszogatja a sört, ahogy az elején.
Én is úgy lépek ki az ajtón, mintha mi sem történt volna. És aztán egy rövid időre megtorpanok. Mert még érzem kissé az ő szagukat, de közben minden részem azon van, hogy elhúzzon innen a francba, magukra hagyva őket a gondjaikkal. Mert nem az én dolgom, hogy mi van velük. De aztán mégis a bennem lévő elveszett józanság kölyökhangja megszólal ismét olyan nyomorultul messziről.
És igaza van, a francba is. Egyikük sem hagyott magamra.
- Ahh baszki, idiótát - mormogom az orrom alá, és a megfelelő irányba rohanni kezdek, beérve Aident.
- A kurva életbe! - hallom Aiden üvöltését, mikor mellé érek.
- Úgyis előkerül. Nyomtalanul soha nem tűnhet el senki - mondom, és zsebre dugom a kezem. Nem igazán érdekel, mibe keveredett az a hülye, de mégis. Megetetett kajával abban a nyomi étteremben. - Keressük meg ketten, vagy a franc se tudja - teszem még hozzá. Aztán megüti  a fülem az aurorok hangja. - Hacsak nem akarunk az Azkabanban nyaralni - dünnyögöm, majd elidnulok egy sikátor felé, ahol már csak a sötétség és az üres múltam üres emlékei tekerednek rám.

☾ köszönöm a játékot  Men?
Naplózva

Oldalak: [1] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2020. 10. 16. - 20:13:09
Az oldal 0.088 másodperc alatt készült el 39 lekéréssel.