+  Roxfort RPG
|-+  Múlt
| |-+  1996 - 2001
| | |-+  A 96/97-es tanév
| | | |-+  London
| | | | |-+  Abszol út
| | | | | |-+  Zsebpiszok köz
| | | | | | |-+  Édes mérgek kocsma
0 Felhasználó és 1 vendég van a témában « előző következő »
Oldalak: 1 2 [3] Le Nyomtatás
Szerző Téma: Édes mérgek kocsma  (Megtekintve 12210 alkalommal)

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #30 Dátum: 2010. 02. 09. - 19:18:42 »
0

Ilyenkor tényleg nincs senki, aki megállna és segítene egy -, természetesen csak látszólag - védtelen fiún? Aki varázslók közt nőtt fel, annak ez tényleg ennyire mindennapos vagy csak a hozzámsimuló testből áradó, szinte kézzelfogható energia tartja vissza őket? Bármi is legyen az ok, segítség az nincs, ami egyébként nem is kéne, de most, hogy összeakadtam valakivel, aki talán nálam is kiismerhetetlenebb... Ez ijesztő, ráadásul meggátol abban, hogy ténylegesen szabadulni akarjak, csupán egy apró helycserére lenne szükségem és máris mennyivel élvezhetőbb lenne az egész.
Élvezném, ahogy a fülembe suttog, ahogy a bőromet bizsergeti a tudat, hogy magamon érezhetem a kezeit, de így, így az ellenérzés mindennél erősebb és ettől végre elhatározássá növi ki magát a kósza gondolat: én irányítani fogok, még akkor is, ha ez jóval több türelmet és ravaszságot igényel, mint a kocsmabeli lány elhajtása, hiszen egy ilyen ember pillanatnyi engedelmessége többet ér az összes hódolóm halálig tartó hűségénél. Najó, nem vagyok telehtetlen, de azért legyen inkább mindkettő, az a legbiztosabb.
- Inkább te közelíted meg rosszul a helyzetet, ha ennyire szeretnél tőlem valamit, azt tehetnéd kevésbé látványosan és nyilvánosan is, akkor akár még kedvező fogadtatásra is találhatnál. - Miért kell az embereknek ilyen otrombán beletolakodni a... a bőrömbe, a fülembe és az agyamba is? Erre a kérdésre talán sosem kapok választ, helyette inkább közelebb ránt magához, még mindig elég erőszakos és méltatlankodnék is, ha ezután be nem szippantana az ismerős, szorító levegőtlenség.

Először csak sötétséget látok, az utcai világosság után a félhomályba burkolózó helyiség egy fekete pacának tűnik, de a szemem lassan hozzászokik a fényviszonyokhoz és nem túl meglepve konstatálom, hogy sikerült egy, még az előzőnél is rosszabb helyre csöppennünk. Figyelmen kívül hagyom a gyávaságomra tett megjegyzését és inkább másfelé terelem a témát, mintha nem is lettem volna az előbb tökéletesen kiszolgáltatva neki.
- Gondolom ez a törzshelyed. Ódivatú, homályos és szürke, itt fakultál ki vagy ezért jársz ide? - Nem célom felidegesíteni, ez csak a kötelező bájcsevely, ha már itt vagyunk tegyünk eleget az elvárásoknak. Körbepillantok és félreteszem az előbbi gondolatot. Egyébként tényleg van valami abban, amit mondok, bár - legmélyebb sajnálatomra - korántsem olyan visszataszító jelenség, mint amilyennek lefestettem, de remélem a szavaim, a szokásos él nélkül is a megfelelő hatást érik majd el.
Lassan megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából, mindent csak nagyon óvatos mozdulatokkal, a kezem a kezére, egy kis húzás oldalra, egy tétova lépés előre. Talán sikerül ismét szembefordulnom vele, az előbbihez képest már ez is haladás lenne, de ha még a szorítás is enyhülne a csuklómon... Ahh, milyen közönséges élvezetek.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #31 Dátum: 2010. 02. 10. - 13:56:17 »
0

*Keresve se találhatna jobb helyet senki, aki el akar rejtőzni a világ ezen bekomorodott szegleténél, azonban a gyakorlati tapasztalatok kedvéért hozzá kell azt is tenni, hogy a legnagyobb tömeg, a sok ember, és ezen emberek érdektelensége legalább olyan jó álcát jelenthet, mint egy láthatatlanná tevő bűvös köpönyeg, sőt! Az Alec féléknek éppen ezért létszükségletük a jó beolvadási készség, elvégre szükségük van arra a lehetőségre, amivel a mindentől elidegenedett embertársaik közül sem lógnak ki. Ápolt, fényes, jó és hatásos megjelenésük legfeljebb pozitív csiklandozást okoz a szemlélőben, semmiképpen se gyanakvó rosszindulatot gyújt a félős, ártatlan szívekben. Apropó ártatlan…
Az éjkék szemek végigfürkészték az erősen leromlottan is szinte otthonos épület belsejét, de így, bele a délelőttbe nem is számított nagyobb forgalomra annál, mint amit tapasztalt, az a néhány álcázóvarázs vagy éppen köpönyeg alatt lappangó, iszogató vendég épp annyira nem számított, mint az a társaság, amelyik a sarokban kockázott egy nagy tál vér mellett, legalábbis a férfinek nem. Engedett a fogáson, a fél kezét zsebre vágva lépett odébb a fiú mögül, szélesedő vigyora szinte bíztatta a menekülésre, ha másért nem, hát azért, hogy megszemlélhesse, mennyire bátor is a kis Cassius. Nem, nem tartotta valószínűnek, hogy elég tanult ahhoz, hogy pálca nélkül hopponáljon, a közből kijutni egészben pedig nem éppen fiatal varázslónak való elfoglaltság, de annyi baj legyen. Elégedetten felszikráznak a szemei, megérinti a felé fordult fiú vállát és a pult felé tolja.*
-Miért gondolod, hogy szükségem van az együttműködésre, és érdekem a diszkrét, feltűnésektől mentes ügyintézés?- *könnyed, derűs hanggal gúnyolja ki a gondolatot, az ötletet, az elképzelést.* -Fogadj kedvezően, mert nekem az se fáj, ha nem így teszel-*szélesedik egészen gonosszá az a mosoly, mégsem teszi a helyhez méltóan torzzá a nemesi arcélet. Halkan recseg a padló a padló a léptei alatt, a magas szék a pult előtt fájdalmasan felnyög, amikor fél lábát a lábtartó vasra húzva kényelembe helyezkedik és miután a pultra könyökölés előtt félrehajt valamit, aminek sok lába van és penésszürkén kúszik el egy repedésben, a tekintetét újra a fiúra emeli.*
-Hát nem tetszik?-*épphogy a szempilláját nem rebbenti meg a nagy csodálkozásban, miközben int a púposnak.* -Két Kábítót, ide, lehetőleg patkány nélkül.
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #32 Dátum: 2010. 02. 12. - 15:21:11 »
0

Sok ember, sok undorító, koszos ember vesz körül és még mindig nem rohantam ki innen - ezt igazán értékelhetné, hiszen most már elég szabad vagyok egy újabb szökési kísérlethez, de van annyi stílusom, hogy ne játsszam el kétszer ugyan azt a trükköt, pedig itt jóval érdekesebb lenne megnézni, mit reagálni. Utánam küldene egy - vagy ezer? - átkot akkor is, ha vannak szemtanúk? Valószínű, hogy nem zavartatná magát, de mégis... Mindegy, akkor sem égetem le magam.
Egy kicsit élvezem a hirtelen jött szabadságot, megbámulom a fogvatartómat és mérlegelek egy kicsit.
Itt maradok, játszom a hülyét, talán megtudok róla valamit és később a hasznomra a válik ez a kapcsolat. Itt maradok, játszom a hülyét, viszont nem mond semmit és lehet, hogy még el se enged a végén. Itt maradok, játszom a hülyét, mire felbátorodva elrabol és egy pincében élem le életem további részét - vagy a rabszolgájaként. Itt maradok, nem játszom a hülyét, végig irányításom alatt tartom a helyzetet és észre sem veszi, hogy elvarázsoltam, ami most a személyiségem varázsára értendő. Ha őszinte akarok lenni, most megérné egy kicsit megközelíteni az igazi énem, hiszen mit veszthetek, a legrosszabb esetben hoppanálok.
- Lássuk csak, a feltűnésmentességet már a külsőddel és ezzel a gyilkos vigyorral helyből elrontottad, de talán az itteniek közt jól el tudsz vegyülni még így is. Viszont az együttműködésemre szükséged van, ebben biztos lehetsz. - Nem mondom miért, az erőmet fitogtatni semmi értelme, most már fel vagyok készülve mindenfajta támadásra és még jobb is, ha alábecsül. Természtesen, én szóltam előre.
- Ugyan már, élveznéd, ha érdeklődnék irántad, tehát fájna, ha nem. Ez így van, te is csak egy ember vagy, semmi különös. - Hazudtam én már kicsiket és nagyokat is, a nagyoknak általában súlyuk volt, megváltoztattak valamit, ez viszont nem, mégis elég nagy hazugságnak érzem. Mindig tanul valami újat az ember.
Nézem ahogy a pulthoz sétál, az undorító izéket, amiket arrébbhesseget, a koszos poharakat, amiknél már csak a törlőrongyot tisztíthatták régebben és a csapos fogai közt lapuló sárgás ételmaradékot. Ér nekem ez ennyit? Válaszként leverten és sápadtan a pulthoz sétálok, közben igyekszem minél kevesebb élő és élettelen moslékhoz hozzáérni, míg végül kelletlenül felülök az egyik bárszékre.
- Nem. - nyögöm ki gyorsan, mivel a kezdeti sokk elmúltával kezdem egyre jobban feltérképzeni a hely sajátosságait és arra jutok, hogy jobb minél kevesebb itteni levegőt beengedni a számon. Már épp kezdeném felmérni a csapos mögötti kínálatot, mikor meghallom a rendelését és valahogy ez sem derít jobb kedvre. A saját emberszeretetem foglya vagyok, nem tudok mit tenni, csak állom az újabb és újabb csapásokat. Meg sem próbálom leplezni az undoromat, kicsit még túl is játszom, had lássa csak milyen ez egy kívülálló, normális polgár számára. - Undorító, rettenetes, förtelmes, ocsmány, borzasztó... Erre nem elég a szókincsem. Mocskosul... - körbepillantok és ráöbbenek, hogy ezt valami itteni tradíció szerint még szó szerint is érthetik. - Nagyon sok alkohol kell ahhoz, hogy ezért kárpótolj.
Játszom az előkelő vendéget, mintha nem is az előbb rabolt volna el, máskor az ilyenért vállonveregetném magam, most viszont még csak különlegesnek se látom, inkább csak a szemem sarkából figyelem a sarokban ülő csuklyás férfit, aki előre-hátra dülöngélve kántál valami latin szöveget, miközben egy kést szorított a mellette ülő, meglehetősen nyugodtnak látszó lány torkának. Nem érzem magam biztonságban, így amikor a púpos kocsmáros lecsapja elém az italom, egy kicsit össze is rezzenek, bár utólag igyekszem ezt is az undor egyik megnyilvánulásának álcázni, ami nem is olyan nehéz, elég csak belebámulnom az előttem kavargó, meghatározhatatlan színű folyadékba.
- Ezt meg fogod inni? Könnyebben szabadulok, mint hittem. - Ezzel a mozdulattal el is tolom magam elől a nekem szánt poharat, az kizárt, hogy ebből egy korty is eléri a torkomat. Szinte már várom, ahogy belekortyol és azzal a lendülettel le is dől a székről vagy sugrában lehányja a csapost - nekem mindkettő megfelel.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #33 Dátum: 2010. 04. 01. - 12:24:28 »
0

*Megannyi alkoholba fojtott keserű emlék, fájdalom. Vérrel festett halál, sebesen átsatírozott életek, pergőn köttetett üzletek és rosszul sikerült találkozók. Este és reggel, hajnalban vagy éjszaka. Mindig van valami, amit a rossz szagú falak elnyelhetnek és mindig vannak ilyen, szinte békés pillanatok, amikor visszaöklendezhetik a betérő alakokra a múltat és abból holmi homályos jövőt rajzolhatnak eléjük, bár a homály lehet, hogy csak a mocskos és kevés számú ablakoknak köszönhető, esetleg a levegőben terjengő védvarázsoknak, amik még senkit nem gátoltak meg semmilyen gátlástalanságban. Néhány auroron kívül persze. Nem csoda, hogy egy sincs itt. Most sem, amikor emberrablás esete forog fenn, persze ez az alvilág pokolian szép dallamú nyelvén, amin Alec is szólni bír csupán egy meghívás, semmi több, amit ráadásul nem is ő kezdeményezett, de így van ez jól. Egyelőre.*
-Nincs szükségem az együttműködésedre-*mosolyogva adja a kurta választ, kék szemei fényes elégedettséggel ragyognak fel a homályban. Nem pillant a sarok felé, beéri azzal, ha a fiút nézi, a kíváncsiságának körülpislantó bizonyítékait leolvassa róla, akárcsak a borzadását, mielőtt szavakba öntené, hangtalan felnevet, mint a macska, csak a szája vonalán és az arcán látszik a jókedv. Kényelmesen ül és biccent.*
-Még az érdeklődésed sem alapfeltétel-*fűzi aztán előre, ha már egyszer felvetődött a fiúban a gondolat, hát ő megcáfolja. Nyugodtan trónol a széken, ártalmatlanul, mintha az iménti heves mozdulatok és viharos határozottság kifárasztották volna és sápadt bőre alatt feszülő izmainak ereje végére ért volna, amit a gyanús pohárban reszkető még gyanúsabb ital viharos gyors felhajtásával se tudna visszanyerni.* -Helyes. Legalább olyannak látod, amilyen-*nem fordul le a székről, meg sem rezzen. Mosolyog. Mocskosul… milyen édes szó Cassius ajkán, mint egy csók, egy elfeledhetetlen élmény, egy maradandó bűbáj, egy feloldani sem kívánt átok. Feltisztul a tekintete, a fiúra néz.*
-Íme a kárpótló alkohol. Ha nem iszod meg rád öntöm és felgyújtom. Whisky és valami tömény, nem fog megártani-*hátat fordít a pultosnak, a pult szélének támasztja a könyökét, mivel még a magasított székről is leér a lába sarkát az ajtó felé támasztja a padlóra, végigsimogatja a falakat egy futó, talán feddő pillantással, aztán érdeklődésének makrancos középpontjára tér vissza. A tekintete elnézővé válik.*
-Dehogy akarsz szabadulni, azt se tudod mit akarsz. Tudtad, hogy a Zsebpiszok közben az autoportálás esélye 50%-kal nagyobb, ha kifele történik, mintha befelé? Alighanem a mérgező odőr miatt van, ami miatt az érkezési hely nem akarja befogadni a varázslókat-*bámulatosan elégedetten mondja, mintha az ő műve lenne, pedig dehogy, csak beszél, hogy eloszlassa a kétségeket az ifjú, és oly heves lélekből.* -De az iskolában úgyis bátornak nevelik az embereket, kíváncsinak és belátónak, alapelv a nyitottság, mindenkihez odafordulás, szóval tüntesd el a viszolygást a képedről, mert az itteniek nehezen felejtenek és jó a memóriájuk, álmatlan éjszakáikon pedig eszükbe jutnak az ilyen fintorok és megkívánják, hogy mosolyt varázsoljanak a delikvens arcára egy hirtelen látogatással-*persze ő nem mosolyt varázsol. Az ő vágyai ennél kézzelfoghatóbbak, de ráérős. Még az is lehet, hogy elengedi bántatlanul Cassiust, mert strapabírónak látszik. Lusta macskaként kerülgeti a zsákmányt és még ha ínycsiklandozó is, lehet nem harap bele. Ez alkalommal.*
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #34 Dátum: 2010. 04. 01. - 20:41:59 »
0

Mosolygok.
Kimosolygom magamból a dühömet, a feszültséget, az utálatot, mindent; mindent el lehet intézni egy ilyen egyszerű gesztussal. Ettől kedvesnek érzem magam, visszafogottnak, megnyerőnek, bájosnak és fiatalnak, elbűvölőnek és... Felkönyökölök a pultra, máris nyugodtabb vagyok, egy ilyen eszmefuttatásnak csak pozitív következményei lehetnek. Bár a mozdulatot azonnal megbánom, belegondolni sem merek mi minden ragadhatott lazán feltűrt ingemre - ahogy hazaérek, dobhatom ki.
Lebiggyesztett ajakkal nézek a bűnös borzongatóan kék szemeibe:
- Tönkretettél egy méregdrága művészeti alkotást. Ezek után igazán megválogathatnád a szavaidat, ellenkező esetben kénytelen leszek kényszeríteni. - Az önbizalmam visszatért, már nem érne váratlanul semmilyen támadás, nyilvánvaló, hogy amint ilyesmire kerül sor: nyert ügyem van. Egy félrészeg, elbizakodott jöttment, ellenem - nevetséges. Mintha csak örülnék a természet adományainak, végigsimítok a combomon és feltűnés nélkül nyúlok a pálcámért. Jobb harcakésznek lenni, ez lett volna a lényeg, csak egy kis extra biztonság, de a farzsebem üres, ha nem számoljuk azt a néhány fecnit, elfeledett telefonszámokkal. A mosolyom csak egy pillanatra rendül meg, nem is valószínű, hogy észreveszi, épp azzal a bűzölgő akármivel enyhíti szomját, vérszomját vagy más, hasonló igényét.
- Szénné égve mit érnék neked? - Merengek, gyorsan kell váltanom a provokálásból, de talán nem hat majd mesterkéltebbnek, mint a lényem önmagában. Abban már nem vagyok biztos, hogy jó ötlet engedelmeskedni, de húznom kell az időt, itatni, amíg lankad a figyelme - és ennyit talán még elviselek valahogy. Nem veszek levegőt, gyorsan számhoz emelem a poharat, kortyolok és majdnem vissza is küldöm az egészet. Undorító, megvonaglik az arcom, de a ravaszul kicsoruló könnyeket még sikeresen visszatartom. - Nem mondom, hogy jobbat vártam. Mintha az összes itten lényt, akik jó eséllyel a barátaid, belekevernénk egyetlen üstbe - igazi szemét. Még azt se mondanám pozitívumnak, hogy már sejtem milyen lehet az ízed.
Azt hiszem most buktam el azt a bizonyos nemprovokálást, de még bízhatok benne, hogy az ellentmondás fog megmenteni. Még akkor is remélni fogok, ha most azonnal előkapja a pálcáját és cafatokra átkoz. Ironikus, hogy akkor kell szenvednem, amikor nem is tettem semmit. Még.
Lehet, hogy akkor már érdemes okot is adni rá, még nem teljesen tiszta, hogy mi a legcélravezetőbb.
- Ki mondta, hogy menekülni fogok? A társaságod üdítő változatosság hozott a hétköznapok szürkeségébe, hiszen nem mindennap találkozom... ilyesmivel. - Elfintordom, ez is csak játék, mert ha az elmúlt fél óra meg sem történt volna, valószínűleg már azon törném a fejem, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmét. - Ha rám támadnának, csak elég megmondanom, hogy kivel vagyok és elrettennek, nem igaz? - Nem ártana eldönteni, hogy most hízelgek vagy sértegetem, de persze majd meglátjuk, mi hat kedvezőbben, bármire képes vagyok. Ebből kell kiindulni.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #35 Dátum: 2010. 04. 01. - 21:26:08 »
0

*A kék szemekben sötét mélység tükröződik, pedig az csak a mennyezet, a teteje ennek a helynek és minden szennynek, hiszen a fogadó az egyik legmagasabb belmagassággal rendelkező helyiség az egész közben, Alecnek sem kell lehajtania benne a fejét, mint ahogy számos máshol előfordult már. De a sötétség akkor is sötétség marad és azok a sárgás szikrák, amik nem zöldítik, inkább ragadozóssá vadítják a férfi pillantását bizony nem teszik barátságossá az amúgy is homálylények kedvelte helyet. Nem. Nem is a céljuk. Alec kicsit előrehajol, teltre rajzolt ajkai, amik sápadt bőrétől most elütnek szép színükkel szétnyílnak, a fogai fehérek, mint egy ragadozóéi, amikor a préda torkáért nyúlnak, de ő csak torokból jövő, zsigermély kacagását adományozza a világnak.*
-Hát kényszerítsd ifjúság…-*mint egy varázsige szavait, tisztán és érthetően mondja, de aztán a szavai közé visszatér az az alig érezhető francia mellékíz, ami csak így, hogy használta rendesen is az angolt tűnik fel.* -Bár mindenki a maga hülyesége és ingének a kovácsa, ha letépem rólad, akkor lesz az én számlámon, de nem nagy kár érte-*jövendölés, jóslat, mindenesetre egyáltalán nem tűnik bizonytalan jövőképnek az a tépés.  Végigszemléli a fiút, aztán az italt.* -Ennyitől nem égsz szénné, csak éppen annyira fáj, hogy visíts a szép arcod miatt. De inkább igyad… tömény-*most nem az a mély kacagás, ez egy rosszindulatú nevetésféle, amitől megborzonganak azok az ismerősei, akiket a fiatalúr emleget. Viszont láthatatlanul bár, mert Cassiust leköti az agóniája a mélykék szemek megvillannak, de miközben az izmok mozdulatra húzódnak újabb kérdés követel választ.*
-Milyesmivel találkozol ritkán? Hiszen habszolod az életed… amíg teheted…-*moccan. Gondosan olajozott izmok feszülnek a vékony bőr alatt, csontok moccannak, komoly férfisúly és erő lendül el a saroktámasztott, hihetetlenül hanyagnak és védtelennek látszó tartásból, s mintha csak a fiú kezének korábbi útját irigyelte volna, az egyik keze a combjára fog, maga felé rántja, míg másik kezével átfogja a hátát, pultra támaszkodó kezét szinte letépi onnan, könnyű terhével kifordul, kettőt könnyű forgást is enged, míg a térdét Cassius csípője alá támasztva el nem dönti, mint valami táncost. Föléhajol, készen arra, hogy fizikailag visszafogja bármilyen pánikreakcióját, száján kaján mosoly dobolja a pillanat másodperceit. A csapos gusztustalan hangon felnevet.*
-Elsősorban azt kell megmondanod, hogy magaddal vagy-e. Arra a kérdésre, hogy kivel vagy, tudod egyáltalán a választ?-*lehajol, forró lélegzete gátlástalanul fúj a fiú ingnyakába, kulccsontjain örvénylik, bár nem ér hozzá.* -Kóstolgass az édes csalódásért…
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #36 Dátum: 2010. 04. 01. - 23:54:51 »
0

Elmondhatnám, hogy, ha levennénk a hangot, szerintem nagyon jól mutatnánk, de nem érdemes magyarázni olyannak, akit egyszerűen hidegen hagynak a szép dolgok. Kicsit zavar, hogy egyszerűen kineveti a problémáimat, hogy nem vesz komolyan és hasonlók, de túlélem. Még egy pillanatig azon is gondolozom, hogy talán el kellene pirulnom a megjegyzésére, de inkább csak elrejtem az elégedettség félreérhetetlen vigyorát és felvonom a szemöldököm.
- Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom, nem úgy tűnsz, mint, akit kényszeríteni kell? Sokkal inkább... sóvárogsz érte. Elég szomorú, hogy valaki tapasztalt felnőtt létére sem képes eldönteni, hogy gyilkolni akar, vagy csábítani. - Elégedett vagyok, ó, mennyire elégedett, hiszen, ha már fegyverem nincs, akkor legalább lássam az arcán a megrökönyödést, a döbbenetet, hogy egy ilyen önpusztító bolonddal találkozott. Mit értem el ezzel? Még nagyobb bajban vagyok, de hazudnék - pedig most épp nem teszem -, ha azt mondanám nem élvezem a játékot.
- Ugye tudod, hogy nem igazán tudsz megijeszteni, még egy ilyen rémesen rossz itallal sem, bár szerintem ettől már sokan meghátráltak és az életükért könyörögtek volna. A bátorságot sem díjzod? - Tudom, tudom, nem kéne többet mondanom, de az alkohol kis mennyiségben is megteszi a hatását, főleg, mert nem vagyok hozzászokva, szeretem, ha tiszta a fejem, így csak fűzöm tovább a szót, még akkor is, mikor érzem, hogy csak magam alatt vágom a fát. Fegyvertelen vagyok, a testi fölénye nyilvánvaló és még a terepet sem ismerem, ennek ellenére olyan alapvető hibákat követek el, hogy józanul azt mondanám, meg is érdemlem, amit kapok.
- Habzsolom az életet és te vagy a pofon ezért? Valaki az égben azt gondolja, ideje szembesülnöm azzal, mivé leszek, ha így folytatom? Tragikus, de azért nem hiszem, hogy az ízlésem egyik napról a másikra pusztán kedves emlék marad. - A gondolataim tiszták, csak a nyelvemnek nem tudok megálljt parancsolni, ez még rosszabb, inkább a teljes tudatlanság, csak ne kelljen végigkövetni a bukásom. Egyre inkább körvonalazódik bennem, hogy jó eséllyel meg is átkozott, az nem lehet, hogy ennyire kiüssön egy... mi is ez? Whisky és? Valami tömény; de mennyire és mi, egyáltalán mennyi? Tényleg időre van szükségem, kábán lehetetlen megszökni, bár nem érzem, hogy szédülnék, csak az izmaim jóleső bizsergése zavar egy cseppet.
- Én igazán nem szerettem volna kimondani, de ilyen: modortalan, agresszív, megkeseredett, gonosz, humortalan, beképzelt, öhm, emberrel ritkán hoz össze a sors. - Érzem, hogy túlzás volt, de valamiért túl erős volt bennem a vágy, hogy szembesítsem mindennel, ami elsőre eszembe jut róla. Helyesbíteni már nincs idő, az események egy kicsit felgyorsulnak. Bumm, piff, paff, az egyik pillanatban még nekiszorulok a testének, egészen olyan, mint egy baráti ölelés kezdete, aztán úgy megragadja a csuklóm, hogy felnyögök, mielőtt időm lenne elgonolkozni azon, hogy ez miért rossz ötlet. Végül ismételten bumm, piff, paff és már nagyon bánom, hogy nem növesztettem súlyos izomkötegeket, de ki gondolta volna, hogy a másodperc tört része alatt ilyan kiszolgáltatott helyzetbe képes varázsolni? Hallom a röhögést, a csatát elvesztettem, de... de kizárt, hogy most elkezdjek itt vergődni, túl nagy az esély arra, hogy úgy látsszon, csak többet szeretnék érezni belőle, hogy közelebb simulok - jesszus! Nem szeretem az ilyet, én vagyok a magabiztos, a kezdeményező és csak úgy nyerhetek vissza valamennyit a tekintélyemből, ha mindenki látja, hogy pontosan ezt akartam. Mennyire kell még megaláznom magam egy ilyen soványka győzelemért?
- Nem érzed úgy, hogy már elég nyilvánvalóvá tetted? Annyival is beértem volna, hogy "igazad van", de nembaj, most legalább mindenkinek egyértelmű, hogy nem ajánlatos a közelembe jönni. - A mosoly visszakúszik az arcomra, bár kicsit megremeg, meg én is, mikor beleszuszog a nyakamba, egyértelművé téve, hogy itt az utolsó esélyem. Szabad kezemmel belekarolok a nyakába és megkísérlem visszaszerezni az egyensúlyomat, esetleg két lábbra állni.
- Tudod, akár meg is kérdezhetted volna, mivel lehet levenni a lábamról, sokkal könnyebb, mint így, a sötétben tapogatózni.- Viszolygásomat legyőzve, a kézfejemmel végigsimítok az arcán, egy sajnálkozó mosoly kíséretében. - Elsőre úgy tűnhet, egy magadfajtának lehetetlen felkelteni az érdeklődésemet, de ilyenkor nem kell így felkapni a vizet, sajnálom, nem lehetek egyszerre mindenkié. Azért ne aggódj, máskor, mással talán még neked is szerencséd lehet. - A jóindulat. Ez fog a sírba vinni. És már látom lelki szemeim előtt, ahogy ledob a földre és addig ugrál rajtam, amíg egészen eggyé nem válok a kocsma mocskos padlójával.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #37 Dátum: 2010. 04. 05. - 15:03:38 »
0

*Nem látszik haragosnak, sőt. Tiszta vonású, szép arca inkább tükrözi azt a sóvárgást, amit Cassius olyan pontosan definiált és amit neki esze ágában sincs tagadni, vagy letörölni a képéről, nem, kéjesen tobzódik a sóvár vágyban, a kajánságban, a rosszindulatban, ami az arcára rajzolódik, nem olyan pillangószerű szépséggel, mint a szűzleányok arcán szokott az első kéj, hanem sokkal átéltebb, kiéltebb rajzolattal. Szép így ez az élet, főleg, hogy eszébe sincs megdöbbenni, megriadni, esetleg meghátrálni ettől a gyereknyíltsággal fenyegetőző ifjútól, aki olyan eszelősen forgatja a szavakat, mintha nem is volna tett, se következmény, nem is egy sima izmú emberi ragadozó italgőzös lehelete párásítaná a nyakának érzékeny bőrét.*
-Én már rég nem vaccilálok…-*mondja mélyen, megint akárha valami zsigerből jönne a hangja, sokkal puhább, sokkal simogatóbb így, a felajzott test mély rezgéseit is magába fogadó hang, amitől nem kell félni, de nem árt, ha az ember óvatos a hallatán.* -Tévedések között élsz. Én vadászom… és nem kell elijesztenem ahhoz, hogy élvezzem a társaságod, sem pedig más módon a kedvedet nem szükséges keresnem…
*A mozdulatra moccan, még közel sem úgy, ahogy felforralt vére követelné csípőből, hanem a karja moccan, elengedi a fiú derekát, amikor az a nyakába fog, a másik keze szorosan tartja a csuklót. Letekeri a kezet a nyakából és egymás mellé fogva tartja a kettőt. A fiú így a térdének dőlve fekszik, ami közel sem olyan komfortos helyzet, mint az előbb volt, főleg, hogy a lábait sem hagyja maga alá szedni.*
-Ha az élet velem mutogatja, hogy milyen leszel, akkor kegyes veled, hiszen csupa jót látsz. Az, hogy mit hazudik a szád most nem érdekel… értékelem a bátorságod… de ez nem véd meg tőlem-*nevet fel immáron határozottan gonoszan, talpra rántja két karjánál fogva a könnyű testet, úgy vált fogást az engedékeny végtagokon, a szédült idegrendszertől bénult reflexű fiún, hogy elöl keresztbe a csípőjéhez fogva a karjait a hátába simulhasson. A hátába és a fenekéhez, édes közelségbe vonva a szájaló Cassiust és egy lépést téve vele a pult mögött nyíló sötét folyosó vonzó mélye felé.*
-Igazad van-*hagyja jóvá a puha nyakba suttogva a korábbi felvetést.* -Agresszív vagyok, dühöngő vadállat. Ha ellenállsz nekem könnyen lehet, hogy csontod töröm. Gonosz vagyok és időmilliomos-*a fiú nyakába nyalint lassan.* -Ha nem leszel mindenkié és az enyém se… akkor senkié se, de van egy ismerősöm, akinek úgyis kell egy dekoratív inferus. Ha mégis az enyém lennél, azután lehetnél mindenkié, ha nem menekülsz elég gyorsan. De igazából fáraszt a sok locsogás. Nem beszéled ki magad… innen már nem-*dorombolja kéjesen.*
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #38 Dátum: 2010. 06. 07. - 20:07:25 »
0

Nincs tökéletes terv, nem lehet, ha én nem tudtam megcsinálni. Ilyen gondolatokkal küzdök, miközben kitekeredve, kiszolgáltatva és, ha az sejtésem nem csal, hamarosan kizsigerelve mulattatom a nagyérdeműt. Ideje lenne kitalálni valamit, de egyelőre azt sem tudom hogy képes valaki gyorsabban mozogni, mint ahogy az én gondolkozom. Ettől kicsit felkavarodik a gyomrom.
- Még, ha úgy is tűnik, ismétlem tűnik, hogy nem állok a helyzet magaslatán, jobb, ha nem becsülöd alá a képességeimet. Egy másodperc alatt fordulhat a kocka és akkor már késő lesz megbánnod. Szóval...- Inkább nem folytatom, mivel a fejemben, a gyenge, gyenge, gyenge mellett néha felcsendül egy véged van szólam is. Ezt olyan hosszan és magas hangon kell elképzelni. Nem tudok igazán koncentrálni, bár talán jobb is így, inkább tüntetően elfordulok tőle és a tömeget kezdem pásztázni, nem mintha segítségre lenne szükségem. "Szerinted mikor sírja el magát?", ez egy elég rusnya, sebhelyes arcú, görbe orrú valamitől érkezik és épp válaszolnék, de már jön is a többi. "Bevethetne valami látványosabbat." "Csak bírja sokáig!" "Lennék a helyében..." Van egy olyan érzésem, hogy nem rám gondolt, érthetetlen, miért nem látják a mesterien fondorlatos taktikámat, ami igaz, hogy percről percre átalakul, de még semmi sincs veszve. Arra meg végképp nem szabad gondolnom, hogy mióta mondogatom ezt magamnak.
- Köszönöm a bíztatást, de mégsem nyugtattál meg, tudod, eléggé különböző az egyéniségünk... igen, nyilván ez lesz az oka, hogy mégsem látom olyan fényesnek a jövőt, ahogy te azt elképzeled. - Bevallom, örülnék, ha egyáltalán látna nekem bármilyen jövőt. - Nem kell, hogy érdekeljen, de azért jó, ha tudod milyennek látlak, így talán nem erőlteted annyira, hogy... Na, például ezt, csak így hurcibálsz, ide-oda, én nem egy szobanövény vagyok, akit a napfény miatt tízpercenként át kell helyezni, bár, ha már itt tartunk ezt a csodás estét talán le kellene zárnunk, folytassuk világosban, mit szólsz? - A szívem egyre inkább kalapál, ezeket is csak a kétségbeesés mondatja velem, még, ha tudom is, hogy meg kéne őriznem a méltóságom, legalább valamennyit belőle, mert lehet, hogy édesmindegy mit mondok vagy teszek, drága, kedves Xavierem már eldöntött mindent.
Nem, ez kicsit sem változtat az álláspontomon, a pánik az pánik.
- Vadállat, látod, ezt a szót kerestemmmhm. - Mélységesen fel vagyok háborodva. - Mára már egy kicsit sokat kaptam belőled, jó vagyok, ahogy vagyok, semmi szükségem a testnedveidre sehol! - Nem akartam felemelni a hangom, eddig olyan szépen elvoltam csendesen is, de most akad ennél égetőbb problémám is. Ki kellene bogoznom a lassan vánszorgó agysejtjeimmel, hogy akkor most kié is vagyok meg kié leszek ebben a mondatban. - Ha van egy kis önkritikád, akkor rájössz, hogy egy olyan alkuból, amiben te és a halál is szerepeltek, egyértelmű, mit fogok választani. - Rossz hír, hogy a véged van egyre hangosabb, jó, hogy visszatért az a bizonyos méltóság... - Azért nincs valami köztes megoldás? - ...hogy aztán újra elveszítsem és egy újabb kicsvart pózban felé forduljak, amennyire csak engedi és legjobb esetben belebámuljak az arca melletti kocsmai életképbe. Jól van, azért én sem vagyok gumiból.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #39 Dátum: 2010. 06. 07. - 20:19:28 »
0

*Mosolyog, mert nincs oka arra, hogy ne tegye, ebben az esetben pedig ez már bőven elegendő ok arra, hogy cselekedjen, bár a mosoly nem cselekvés, mégis ritka látogató a sötétbe vesző arcokon, azokon, amik esetleg a fiút nézik éhes, szomjas tekintettel és azokon is, amik az ablakok előtt lépkednek el érdektelenül. Ellenben Alec arcán szemérmetlenül ül, a mosoly, ami ragadozóvigyorrá szélesedik, miközben a testnedvei, amik ellen oly nagyon tiltakozik a bohó ifjúság puhán érnek a nyakába. Nem tovább, csak egy érintés, aztán visszakapja a fejét, körülpillant a fiú mögött és maguk körül, majd nem szobanövény ismerősét, akit hangsúlyozottan nem kell kirakni a napra szintén függőlegesbe rántja. Mintha ügyet sem vetne a szavaira, nem is hallaná őket, pedig ez messzemenőleg nem így van, lát és hall, tud, érez, gondol, legfeljebb nem foglalkozik a benyomásaival, illetve a mások kétségbeesett kapálódzásával. Egy kicsi pillanatig mintha kifele figyelne, ujjai vasbilincseknél erősebben szorulnak Cassius kezeire, mielőtt a mélykék szempár ráragyog megint.*
-Tökéletesen a helyzet magaslatán állsz-*nevet rá, miközben irányba állítja és a lépcső felé indul. Egy lépés, ifjú Roxfortosunk jobb, ha követi a hosszú lábú beszerzőt, mert kínos lesz szépséges egzisztenciájának, ha utána kell botladoznia.*
-Sok a szöveg-*sóhajt, sóhaja, mellkasának emelkedése jól érezhető a vékony inggel borított háton, a léghuzat a barna tincsek között, mivel a közelség még mindig olyan túlzóan kellemes, amennyire csak egy fajtársainak szexuális közelségére kiéhezett alak fokozhatja, még a látványosság elkerülésével. Kurta, sötét lépcső vezet az alacsony emeletre, arrafelé tart a francia vonakodni látszó társával, akinek a füléhez hajol.*
-Halál? Nem leszel az én hősöm, mártírom, nincs választási lehetőség. Úgy értettem, hogy köztem, vagy aközött kell választanod, hogy együttműködésed érdekében levágnék rólad innen-onnan ezt meg azt, márpedig igazán kár lenne a szemedért, csak éppen a kezedért. Még annyi mindent csinálhatnál vele. Szerintem egyértelműen jobb választás lenne neked az, hogy ha már egyszer igényt tartok rád, adod magad, aztán elmenekülsz, amint csak engedem. Világos, zavart értékrendű barátom, vagy bízzam a kocsma sóvár népének igazságérzetére az ügyed?
*Az ügyet… az ügyet, aminek keretén belül moccan az egyik kéz, elengedi a fiút, de nem megy messzire, a karcsú test úgy vonzza, mint maga a gravitáció, végigsimít a lapos hason, kicsit, játékosat ránt a nadrág övén, mielőtt a comb szemérmesen szövet alá rejtőzködő anyagánál fogva magához rántaná Cassiust.*
Naplózva

Cassius Neehill
Eltávozott karakter
*****


hetedév / narcissus

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #40 Dátum: 2010. 06. 09. - 18:41:58 »
0

Izgalmas. Ő egy izgalmas ember, én pedig egy rendkívül dekoratív külsejű fiatal férfi vagyok, s mint ilyen, tökéletesen helyénvaló, hogy vonzom őt és a vele járó apróbb kellemetlenségeket is. Ezen viszont túl kell tennem magam, hiszen mindenki beláthatja, hogy a helyzet teljesen természetes, mondhatni hétköznapi jelenségnek számítunk. Jól van, okos fiú vagyok, szóval így kellene felfognom a helyzetet, viszont egyszerűen képtelen vagyok csendesen beletörődni abba, hogy csak ilyen szemérmetlenül összekent a nyálával. Undorító. Legszívesebben hosszú és fájdalmas halálra ítélném, de nem vagyok túl nagyravágyó, elég, ha most szépen lefekszik elém a földre és én addig ugrálhatok rajta ameddig nem könyörög az életéért, de mégjobb, ha addig, ameddig csak jólesik. Mondjuk, kár érte, sajnálnám is, de azért ez nem akadályozna meg abban, hogy kéjesen tördeljem a csontjait. A gondolatra kissé ellazulok, ez jó, idegesen nem lehet gondolkozni, bár még így is kicsit sok az akadályozó tényező.
- Elég kitartó vagy. - Csak egy ártatlan megjegyzés, hiszen már egy ideje úgy érzem, mintha az egész műsornak csak a szemlélője lennék, hiszen ez velem nem történhet, akkor sem, ha minden az ellenkezőjére utal. Nincs időm további nyafogásra, Xaviert talán kifárasztotta a nagy cipekedés és egyszerűen csak maga után vonszol. Ez már egy kicsit sok, nyilvánvalóan túlbecsüi a saját képességeit, így kihasználva az alkalmat húzni,  rángatni kezdem a kezeimet, ami remélem nem néz ki olyan szánalmasnak, mint, ahogy hangzik. A kocsma sötét, a hely szűk, én pedig jónéhány poharat leverve esek a pultnak. Kellemetlen.
- Nagyon tudnám értékelni, ha kicsit finomabban bánnál velem, most nézd meg, holnapra biztos belilul az oldalam, miattad. A kezemet sem kell ilyen eszelősen szorítani, szeretem a formáimat úgy, ahogy vannak, nem kell összevissza hajlítgatni, hidd el, ez így van jól. - Remélem, megfogadja a tanácsot, bár elég aggasztó, ahogy így sóhajtozik és tizenhét évnyi tömény élettapasztalattal sem tudom kitalálni, mit tehetnék ez ellen.
Most pedig itt vagyunk, nem húzhatom tovább az időt, mostanra kész tervvel kellene várnom. Ha elordítom magam, hogy "de nekem egy trollra van szükségem", akkor talán van esély, hogy találok valakit a kocsmában, aki szívesen megmentene, de azzal sem lennék túlságosan kisegítve. Legyőzötten bámulok erőszakos fogvatartómra, már látom a célunkat, a lépcsősört, aminek semmi jó nem lehet a tetején. A helyzet rendkívül egyszerű, itt már nem tudok mit tenni, de talán elég egy új terep meg egy kis önfegyelem és már itt sem vagyok. Nem hiszem, hogy követne bárki is, neki sincs szüksége társaságra, ami szintén csak nekem kedvez. Lehet, hogy kicsit kába vagyok az italtól, de azért nem teljesen hülye, ez az úgynevezett utolsó lehetőség.
- Elképesztően, hihetetlenül, szörnyen és borzasztóan undorítónak tartalak - dorombolom. Egészen óvatosan igyekszem elbűvölni, miközben látványosan szenvedek és elborzadva remegek bele minden érintésébe. Egész jó, még csak nem is kell megerőltetnem magam, hogy hiteles legyek. - Meg foglak keresni. Az biztos, hogy végzek veled, de hogy az mennyire leszek kegyetlen... Nos, abba még van némi beleszólásod. Ezt jó lenne, ha észben tartanád, én igazán nem vagyok az a szadista típus. - A fél kezem már szabad is, ezt elég jó jelnek tekintem, bár még nem nagyon tudok vele mit kezdeni. - Hiúság a büszkeséggel szemben, nem könnyű. Az a baj, hogy képtelen lennék megfosztani a világot attól, hogy épen és egészségesen tudjon a magáénak, remélem ez elég egyértelmű. - El kell fordítanom a fejemet beszéd közben, már kellemetlenül közel vagyok hozzá, bármelyik pillanatban megérinthetem, ha nem vigyázok. Az szörnyű lenne, így inkább igyekszem gyorsan kifordulni a szorításból, hogy aztán látványosan lassan és várakozóan indulhassak a lépcső felé. Talán ártalmatlannak tart és egyszerűen előreenged, vagy csak a karomat fogja továbbra is biztosítékként, nekem mindegy, lényeg, hogy gyorsan felmérhessem a terepet.
Naplózva

Alec Delon-Moncorgé
Eltávozott karakter.
*****


Veszélyeztetett katasztrófa

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #41 Dátum: 2010. 06. 10. - 01:59:31 »
0

*Áh, hiszen a fiú törekszik, hiszen fűti az ambíció, rángatja az izmait  valami hiú elszántság, ami nevetésre ingerli a férfit, amíg tartja a karjánál  fogva, mint egy kiskutyát, pedig a bestiofília még távol áll tőle, annyira  mélyre nem süllyed egy francia, főleg nem ez a francia. Ahogy a pult borul, a  pohár, amelyik megszédült a lendülettől a földre bukik és ezer darabra törik  csilingelő hévvel, nos úgy mélyül el a csönd, amiben csak a fiatalos,  erőteljes hang bír éllel, bár jelentőséggel nem. A szemek a fiúra tapadnak,  az ingre, ami alatt feszül a karcsú test, a lábakra, a kezekre, aztán az  arcra, rosszallóan, különösen a pultos, aki első dühébe az összetört pohárra  köp, mintegy szemfedél gyanánt.*
-Hoppá-*leheli mély, elégedett hangján, a szeme ragyog.* -A kitartót inkább  akaratosságnak mondanám, de elképesztően megkönnyíted a dolgom azzal, hogy  ezeket a jóembereket magad ellen hangolod-*susogja és viszi magával, a kezét  egy pillanatra sem engedné el, minden nyafogás és hiszi ellenére sem, hiszen  neki pedig pont úgy tetszik, a fiatal hús a tenyerébe simul, az ujjai között  érzi az ér lüktetését, amiben a vér sebesen kalimpál, folyadék létére megejtő  hevességgel.
Lépések, amiket tesznek nem a végzet felé visznek, bármennyire is úgy hathat  gyakorlatlan elmék számára. Nem, hiszen az emelet nem a végzet és a szavak  nem egy halotti ária kezdeti taktusai, sokkal másabb részeit borzolgatják a  férfi érzékelésének, aki alig várja, hogy a lépcső beugrója eltakarja őket a  kukkolni nem szégyellő közönség elől, és mivel ez a nap a kívánságok napja, a  vágya hamar teljesül, hiszen a fiú önként megy, pontosabban annyira önként,  amennyire a józan ítélőképesség megkívánja tőle, egy lépés, kettő, aztán  három, Alec egyetlen, hosszú lépéssel beéri és az emeleti folyosó sötét,  kopár félhomályába vezető utolsó lépést már úgy kénytelen megtenni, hogy a  combját hátulról egy jócskán izmosabb comb moccantja, csípőjéhez pedig a  férfi öle simul, micsoda kívánós öl az, persze a sötétben nincs miért  szégyenkezni, pontosabban a félhomályban, ami mákonyosan homályba borítja a  folyosót, és ha még nem lenne elég a homályból, akkor a falon kicsit távolabb  égő egy szem fáklya is szemcsípős füsttel ködösít.*
-Valóban?-*visszadorombol, miközben közelebb rántja a fiút, ha már egyszer  menekülőben van, de nem ragadja meg a szabad kezét, beéri az öv nyújtotta  lehetőségekkel és vonakodó hátába simul odaadó elánnal.* -Nem szeretek  ilyesmiket hallani-*a testéhez simulva ellenállhatatlan ajánlatot  tesz egy lépésre, egy előrelépésre, ami a szemközti ajtóhoz vezet, sötét  faajtó, olyan készséges, hogy jöttére felpattan, szabad utat biztosít sötét,  de nem dohos szagú mélye felé. Sötétsége bársonyos, biztonságot sugalló, nem  illik a hely hangulatához, csak úgy sugározza magából a mágiát, mindenféle  otthonos mágiát.* -Helyes-*mondja hirtelen és a hangja úgy csattan, mint egy  ostor a falon, határozott hévvel és erővel* -mindig is szerettem a visszajáró  kuncsaftokat-*azzal mozdul, mindkét keze a fiú derekára fog, egyetlen erős  rántással fordítja szembe magával és csak a miheztartás végett, férfinak  kijáró erővel és erőszakkal löki neki az ajtófélfának és lép be megint az  aurájába, mohó szájjal és csókkal a nyakába harap, némi erotikával, vérmentes  erőszakkal és állati ösztönösséggel, meleg nyálát alig érezni, de izzóra  forrósodott lehelete a nyak ívén túl a fülre ér, mert csak.*
-Légy kegyetlen és igazságtalan-*a bíztatás alighanem önmagának szól, hiszen  Cassius szép, már korántsem sima inge után nyúl, és vékony inganyag legyen a  talpán, amelyik túléli azt a rántást, amivel utat nyit magának rajta a gombok  ellenében.*
Naplózva

Gwendolyn de Crasso
Eltávozott karakter
*****


the Angel.

Nem elérhető Nem elérhető
« Válasz #42 Dátum: 2010. 06. 20. - 13:58:38 »
0

Clyde.

Nem, ez nem lehet. Miért pont egy ilyen helyen kell találkoznom Clyde-dal? A válasz tökéletesen egyszerű: hol máshol találkozhatnék egy halálfalóval, akitől izé.. (mondjuk ki) segítséget kell kérnem. Csak is itt, ebben a baljóslatú helyen.

Az egyik sarokban levő asztalhoz indulok, sietve, nehogy jobban meg tudjon figyelni valaki, közben szemügyre veszem a bent tartózkodó alakokat.
Két csoportra osztanám őket: a koszos, semmit sem érő csőcselék és az úrias viselkedésű csatlósok. Voldemort csatlósai.
Jelen pillanatban talán, nincs is rajtam kívül itt olyan ember, aki nem a rossz oldalon állna, szóval jobban tenném, ha kicsit jobban félteném magamat. De sajnos, a cél megköveteli, hogy ezt tegyem, hogy itt intézzem a dolgaimat.

Miután helyet foglalok egy széken, lehajtott fejjel, a körmeimet kezdem piszkálni. Nem akarom, hogy valaki is megjegyezze az arcomat, főleg, ha nem akarom lebuktatni magam. Remélem, senki ismerőssel nem fogok összefutni, és örömmel jelenthetem ki, hogy erre elég sok esély van, mivel a barátaim, és az ismerőseim közt nem sok halálfaló van..
Nem tudom, hogy meddig üldögélhettem egyedül, csak arra eszmélek fel, hogy a csapos bökdösi a vállamat, miközben körülbelül már ezredjére kérdezi, hogy mit is hozhat nekem.
- Nem, nem kérek semmit sem. - jelentem ki teljes bizonyossággal, de rápillantva a férfi arcára rájövök, hogy ez a kijelentés itt nem a lehető legjobb válasz.
- Még nem döntöttem el mit rendeljek. - teszem hozzá nagyot sóhajtva, és az öregre pillantok tettetett idegességgel, mintha megzavart volna valami fontos ügy intézése közben.
Ezt mindössze csak azért csinálom, hátha végre békénhagy, és újra belemerülhetek a körmeim tanulmányozásába.

Nos, a csapos dühös morgások közepette otthagy, majd gyors pillantást vetek az ajtóra. Örömmel kezdek el mocorogni a székemen, mikor felismerem Clyde Irwin-t, azt a személyt, aki a szünet előtt még a Roxfort diákja volt, és akivel egyszer igencsak kínos szituációba keveredtem egy öltözőben.. Na de ezeket hagyjuk is. Az a múlt, most pedig jelen van.
Ha nem egy kocsmában lennék, nagy erővel kezdenék el kapálózni a levegőben, hogy Clyde idetaláljon, de azért mégsem járathatom le magam mindenki előtt, így hát nem teszek mást, csak egyenesen ránézek, majd ha észrevett, akkor rápillantok az előttem levő üres székre, és várok..
Naplózva
Oldalak: 1 2 [3] Fel Nyomtatás 
« előző következő »
Ugrás:  


Powered by SMF 1.1.13 | SMF © 2006, Simple Machines LLC
Magyar fordítás: SMF Magyarország



A google ekkor járt utoljára az oldalon 2017. 10. 30. - 07:00:48
Az oldal 0.706 másodperc alatt készült el 43 lekéréssel.