Alec Delon-Moncorgé

ALEC CELESTIN XAVIER DELON-MONCORGÉ

   alapok

jelszó || "A barlangvadászaton önkívületlenül csiripelnek a rakétagyújtók." öhm....
teljes név || Alec Celestin Xavier Delon-Moncorgé
becenév || Al, Alec, ezek olyan triviálisok, Celes, Cel, ezeket imádja, de túl nőiesnek tartja, nem használja. Xavier… ilyen hülye nevet, erre üt. Demo… na erre viszont öl is. A Beszerzők Gyöngye.
nem || férfi
születési hely, idő || Párizs, 1963, augusztus 17.
kor || 34
faj || francia
vér || arany
évfolyam || ---

   a múlt

   Úgy érzed, hogy nyeregben vagy, hogy te vagy a nyerő, hogy a világ körülötted forog, valamit elértél, valamit értesz, valamit érsz, akkor abban a pillanatban megszületsz, és nem emlékszel semmire. Nem emlékszel, de benned van a lehetőség, a tehetség, hogy a legjobb legyél. Más nem magyarázhatja a kiválóságomat. Elértem a képességeim határát és úgy döntött ez a szemét élet, hogy ideje a nulláról kezdenem, mielőtt én leszek az új Sors, az új világhatalom, ő pedig elmehet nyugdíjért. Nem mintha olyan kegyetlen lennék, hogy nyugdíjaznám, megtartanám, mondjuk előkóstolónak. De sajnos megoldotta és megszülettem. Franciának, a legtökéletesebb népnek, amiből származhat mugli vagy varázsló. Finom nyelv és finom ízlés, jó bor és még jobb éghajlat, páratlanul tiszta gondolkodás, csillogó tehetségek. Gazdag, aranyvérű családok, ha nem is hemzsegnek, de akadnak. Anyám például Lamartin lány volt, a család fele ugyan elszármazott Angliába, de a helyi dinasztia is megőrizte fényét és dicsőségét, apám pedig a Delon és a Moncorgé család teljes összeolvadásának ékes bizonyítékaként látta meg a napvilágot, névleg már se a Delonok, se a Moncorgé-k nem frakcióznak, elvégre Moncorgé talán van még egy öregasszony, aki egyedül, tiszta vérű, a Delonokból pedig már egy sincs, teljesen összeolvadtak. A bátyám és én már ezt a kevert vonalat kaptuk, feldúsítva a Lamartinok átokszakértelmével a saját általános varázstehetségét. Plusz még ott ugye a húgom, de róla nem beszélünk, én is csak véletlenül tudok róla, apám, a Delonok ősi hagyományait követve megejtett egy asszonyt, egy mugli asszonyt, aki leányt szült, a húgomat. Oda se neki. A lényeg az, hogy a vérvonal él tartalékon is, tehát ha nagy a gáz, korcsul a családfa, akkor még mindig át lehet nyúlni. Két dédszülő után már úgyis visszatisztul az aranyvér. Csak idő és párválasztás kérdése. Szóval a húgom, jobb nem is beszélni róla, engem is csak hobbi szinten érdekel, hogy milyen az élete mugli körökben, és meg kell mondjam, igen különleges. Mindazonáltal szükségük lenne arra, hogy mi, varázslók beavatkozzunk a dolgaikba, elsivárodott életüket felderítsük, de sajnos a saját törvényeink korlátoznak minket, de vissza a fősodronyba, megszületettem. A bátyám kerek 10 évvel volt idősebb nálam, a húgom csak eggyel fiatalabb, még jó, hogy a varázslók sokáig élnek. Megjegyzem, szívesebben lettem volna én a báty, ezért ifjú koromban nem kellett volna annyi méltánytalanságot elszenvednem az idősebb testvértől, amit nevelőszülők védölén dédelgetett hugicám mind megúszott! Mert ugye mit csinál az idős báty a kis testvérrel? Először is felrúgja. Napjában többször. Átmegy rajta oda és visszafele is. Elveszi a játékait, és bár nem játszik vele, jóóóóóóó magasra felrakja. Én meg mászhattam utána. Sokat estem. Mondhatni nincs ép csontom, de az orvosmágia mai állása már nem ismer lehetetlent. Tehát felmásztam, leestem, felmásztam megint, levertem onnan, aztán visszaestem, és amíg anyám észre nem vette, hogy vérzek, addig játszhattam is vele. Nagyjából öt-tíz percet, figyelmes, odaadó, gondoskodó anyával vert meg az élet, és mire előkerültem a forrasztásból a bátyám megint eltüntette a holmimat. Szerencsére a Beauxbatons elég távol vitte ahhoz, hogy valamelyest normális, birtokféltő pszichém alakuljon ki, ne rettegjek tőle non-stop. Azonban amikor a kisebb gyerek rájön, hogyha nem ragaszkodik ahhoz az egy játékhoz, hanem másikat vesz elő, esetleg teljesen közönséges dolgokat alkalmaz játéknak, akkor azt a báty nem tudja elvenni. Louis se tudta, tehát újfajta bosszantást keresett. Neki volt pálcája, nekem nem. Ő átkokat és varázslatokat tanult, és ezt a nyáron szerette volna gyakorolni. Sajnos rajtam. Nem mondhatnám, hogy a viszonyunk különösebben harmonikusan indult. Sőt.
   Mindazonáltal a családom teljes volt és békés, szerettek engem, szerették egymást, bokáig tocsogtunk a kék madár elhullajtott tollaitól ragacsos rózsaszínű nyálban, egészen addig, amíg a bátyám el nem végezte az iskolát. Végzett, felpakolt, és átment a csatornán, persze nem száraz lábbal, bevette magát az Abszol útra és boltot alapított a Zsebpiszok közben. 17 éves volt, én hét, nem nagyon értettem miért sír anyám, de mivel a bátyám levelet írt nekem és abban szépen, gondosan elragozta, hogy milyen jól megy a sora és izgalmas élete van, valahogy fel nem foghattam. Azt hittem anyámat csak az aggasztja, hogy a Voldemort sújtotta országban látja a testvérem, de hát csak nem lesz baja. Nem is lett. Egy év múlva már olyan kiterjedten kereskedett, hogy a boltja mondhatni a fekete mágia központi átjáróházává vált, na persze az durva túlzás lett volna, hogy felbukkantak volna ott az alakok, alakzatok, elemek, mélységek és magasságok, de bizony, a közvetítők mindenhova eljuttatták, amit kellett, a legjobb kezekben. Pazar kis bolt volt, anyám minden tiltása ellenére a bátyám egy nap elhopponált értem és a békülés jegyében magával vitt, hogy okuljak. Kisegítettem a boltban, mint egy hűséges kisinas. Voltam vagy nyolc éves? Naiv szinte, romlatlan, már amennyire, édes és bájos, odaadó és elsősorban szivacs. El tudja képzelni mindenki, milyen a szivacs. A leginkább kétszínű dolog, amit le tudott írni számunkra az élet, sokban hasonlítunk nem mellesleg. Tökmindegy, hogy szennylébe, vagy tisztán pezsgő tündéresszenciába, esetleg vérbe mártod, mindent felszív és magában tart. Pont, mint én. Láttam, hallottam, figyeltem, okultam, csak azért nem kezdtem el isteníteni a bátyám, mert valahol a lelkem mélyén bosszúállónak és haragtartónak éreztem magam. Azonban a szivacs megfelelő nyomásra kiadja magából a felszívott matériákat, de én még nem találkoztam olyan erővel, nyomással és hatalommal, ami visszaállított volna olyannak, amilyennek a szüleim akartak volna. A bátyám befolyása egyre nőtt a feketepiacon, sötét dolgok történtek körülötte, a lágy francia vér azonban félt tőle, így amikor azt mondta, hogy a Roxfortba megyek tanulni és nem hagyja, hogy Madame Olympe mélyen alkalmatlan tanárai riszálós seggű buzit neveljenek belőlem is, mint belőle próbáltak, készséggel támogattak. Anyám végül ráállt, hiszen a nagy Albus Dumbledore neve addigra már összefonódott a Roxforttal, szétrobbanthatatlanul, és úgy vélték, hogy ott talán visszaterelnek a jó irányba. Vagyon és szívesség kérdése megnyerni egy másik állam oktatási rendszerét, mindazonáltal nem került horribilis mennyiségű galleonba az átvételem, hiszen anyai ágról szinte angol is lehetnék, a Lamartinokon keresztül. Továbbá mivel akkor egy évet jószerivel a bátyámnál éltem, így méltán számíthattam angol állampolgárnak a varázsvilágban, noha nem szeretem a teát.
   Kedves család, és tényleg, biztos alapot adott ahhoz, hogy mérhetetlen egóval, önteltséggel, erővel és elszántsággal toppanjak az iskolába, mint a bátyám méltó és jó testvére, azonban hangsúlyozom, én más vagyok, mint ő. Ő piti, de jó kiindulópontja volt az életemnek, nem érzek iránta hálát, de gyűlöletet és megvetést sem, ami nagyon fontos szempont.
   A Roxfort. Hatalmas kastélya úgy bukkant fel a zord hidegben, mint egy rémlátomás. Elveszetten vacogtam a vonaton, persze gondosan elzárkózva egy kabinba, aztán a tavon végig, csaknem elájultam a hidegtől, hiszen francia földön szerzett holmijaim vékonyak voltak az itteni, skót klímához, én pedig mediterrán napfényen nevelt gyerek voltam, tehát NEM szerettem az esőt, a ködöt, a hideget, a nyákot, fáztam abban a mocsokul fűtetlen kastélyban, még ha borzongatott is a kíváncsiság és estére be is lázasodtam. A Süveg a Mardekárba küldött, tetszett. Őszintén megmondom, kedvemre való a zöld, a kígyóval bélyegzett Ház sötét szelleme, az átforgatott titokzatosság, na meg persze az sok suttogó hang, ami azt próbálja kifejezni a maga esetlen módján, hogy bizony, akik ide járnak, azok megannyi kis halálfalók. Na, hagyjanak már… Természetesen az elszigeteltség megpróbálta ránk nyomni a bélyegét. De az ember, főleg a francia már csak olyan, hogy nem fog elbújni, önnön tökéletlenségébe ringatni magát, hanem teljes mellszélességgel toppan a világ elé, vagy azért, hogy alapot adjon a megbélyegzésnek, vagy azért, hogy megcáfolja. Ez az érdekes kettőssége korunknak azt hiszem mindenkire rányomta a bélyegét, persze nem akkor, amikor még léha játszadozással múlattuk az időnket, hanem később. Ekkorra, fiatal kamaszként jobban foglalkoztattak minket a lányok-fiúk, főleg a szőkék. Tizennégy éves voltam, tele ambíciókkal, ráadásul mi, franciák sokkal korábban értünk, mint az angolok, alig találtam olyat, aki még nem a kézfogós puszinál tartott, de persze a szőkék között akadt. A nők, a szőke nők különösen a gyengéim. Barna, fekete, vörös, nem számít, a lényeg, hogy szőke legyen, szép és engedelmes, így nem csak egy könnyen kapható buta libát szereztem magamnak, hanem a verseny izgalma is körüljárt. Hogy engem választ, aki méltán nagyszerűnek nevezhető, vagy Cedraht, ház- és hálótársam, plátói szerelmem tárgyát, a másik gyengém. Alacsony, karcsú, törékeny szinte ebben az időben még, szőke, hideg, józan, érinthetetlen, ugyanakkor nagyon is eleven. Kimért, éber, higgadt. Minden, ami én nem. Csodálatos, édes méreg lehet, amibe ha az ember belekóstol, nem tud többé lemondani róla, aztán ha túl sokat kóstolgatja, akkor belehal. Ma is így látom, pedig akkor még fiatal voltam és éretlen, s minden vonzalmam ellenére kirobbantottam a Takaró-háborút, amit igazság szerint ő kezdett akkor, amikor bevonszolta azt az undok vörös színt a hálóba. Akkoriban a griffendélesek vertek minket, így nagyon nem néztem jó szemmel, verbálisan és nonverbálisan is számtalanszor az értésére adtam, hogy tüntesse el azt a mocskot, mert… baj lesz. Baj is lett, mert ő konok volt, én meg még konokabb, a bátyám amúgy is gyakran járt legalább Roxmortsban, hogy az idősebb diákkorosztályt is megnyerje a vevőkörének, így aztán készséggel segített nekem azért cserébe, hogy a kontaktustartás feladatát átvettem tőle. Nem voltam elveszett gyerek, persze ma már látom, hogy a tőle kapott bosszantó átkok, élősködők gyengék voltak, de azért hatékonyak, bár könnyen meglehet, hogy Cedraht leginkább az dühítette fel, amikor sárgára színeztem az ágyneműt, és ezt akár többször is eljátszottam, minden elöl hagyott holmijával. Emellett pedig tovább rajongtam szépségét, akkor is, amikor már párbajra hívott, amit természetesen nem utasítottam vissza, hiszen a félhomályban szóródó átkok fényében egyrészt jól mutatott, másrészt ki akartam vívni az igazam, de hát a Takaró-háború ezen utolsó felvonása nem sikerült a legfényesebbre. Olyan ajánlatott tett nekem váratlanul, amit nem utasíthattam vissza, mindenesetre merevre döbbentem rajta. A párbajnak így vége lett, az ajánlatának engedtem, az éjszakából éjszakák lettek, titkos, éppen ettől izgalmas kirándulások és végül megkedveltem. Megszoktam. Még a piros ágyneműjét, a különcségét, önimádását, mindenféle mániáit, hangtalan jókedvét, hideg dühét. Megszoktam, persze ez nem jelentette azt, hogy idomultam hozzá, nem. Én attól még terrorizáltam a folyosón azokat, akik különböztek a mi fajtánktól, a háztársainkat, akik képesek voltak összeadni magukat a söpredékkel, mindent és mindenkit, aki mást mondott, gondolt, mint én. Ettől még kedves voltam, eleven, jó tanuló, remekül elsajátítottam az átkokat, a bájolást, bűvölést, a repülést, az átváltoztatást, még ha a mágia ostobábbnál ostobább alakokkal zsúfolt története nem is érdekelt, sem pedig a mocskos üstök gőzös tartalma. Meghagytam Cedrahnak, hogy könyékig merüljön ezekbe az igen érdekes matériákba, de én nem kértem belőle. Nekem elég volt annyi, hogyha mondta, hogy mit akar csinálni, sejtettem, hogy mire lesz szüksége és a kedvében járhattam vele. Cserébe a barátom lett. Megvettem magamnak, de ennél azért többről volt szó, minthogy a legaktívabb üzletfelem lett. Sokkal többről, aminek jórészt én ittam a büntetőmunkázós-lebukós részét, ő meg a levét, már amikor sikerrel lecsempésztük magunkat a faluba, kényünk-kedvünk szerint. Szép idők voltak, a móka egyre komolyabb volt, egyre izgalmasabb, és amikor én már topogva köröztem körülötte, hogy tegyük már odébb maguknat a hálóból és csináljuk valamit, ami nagyot szól a kastélyban, ő akkor is csak írt, vagy tanult, nyugodtan, amíg akart… Hát igen. A szabotázs nem volt mindig tökéletesen kivitelezett, pedig próbálkoztam keményen. Lehet, egy mumust kellett volna szereznem, bár addigra már kifogytunk mumusból, mire Cedrah végre… De azt hiszem ennyi elég is a lázas ifjúságról, aligha örülne, ha kifecsegném különös szokásait, édes… még akkor se, ha vele ellentétben én nem írok le semmit, csak gondolok, beszélek, össze-vissza, hazug igazsággal.
   Az iskolának azonban vége lett, ő meg elment aurornak. Hát… voltaképpen arra készült, meg minden, de hirtelenjében ledöbbentett a tény úgy RAVASZ előtt, hogy jé, nekem is kéne kezdenem valamit, mert mindjárt vége az iskolának és nekem semmi kedvem hazamenni franciába. Úgyhogy a Minisztériumnál folytattam kedves, könnyed kis életem. Átoktörést tanultam, meg kell mondjam, hogy jó alaposan megtanultam. Mindenfele küldtek minket, tudják, hogy van ez, az ősi varázslók poros holmiját még porosabb átkokkal védik, de mindenki annyira fél tőlük, hogy az valami nevetséges, na és a hozzám hasonló megbízható, kiegyensúlyozott, hűséges embereknek a feladata az, hogy ezeket az átkokat megtörjék, a feljegyzéseket és varázstárgyakat megszerezzék, és a Minisztériumnak juttassák. Valamint, hogy megvédjék a „kincset” a „kincsvadászoktól”, és itt lép közbe a dolgok relativitásának csodálatos szemlélete. Ugyanis már rendesen gyakorlatban voltam, amikor a bátyámtól kaptam egy levelet. A bagoly rémült hirtelenséggel érkezett és a levél is olyan volt, hirtelen és kapkodó. A bátyám képes volt azt megírni nekem, hogy halálfaló lett, viszont rám hagyja az üzletet, mert valószínű, hogy el kell menekülnie az országból. Kaptam a lehetőségen, hiszen az üzlet, az pénz, sokkal több pénz, mint amennyit ilyen minisztériumi melóval lehet szerezni, tehát átvettem tőle a boltot és kiegészítettem egy kicsit a kínálatát, mert persze nem hagytam ott az átoktörői teendőket, nem, nagyon hálás, kedves gyermek vagyok, és ha már egyszer lúd, hát legyen kövér. Közben meglehetősen zsúfoltak voltak a mindennapjaim, hiszen tartalékos terelő voltam egy kisebb londoni kviddics csapatban, ahol nem nézik jó szemmel, ha az ember álmoskás, de ez teljesen részletkérdés volt. Egy év után azért már erősen szorított a dilemma, ugyanis még nem voltam érett a végkimerülésre, de durván közelített felém a réme, szóval választottam. Otthagytam a sportot jobban ráérős embereknek, majd a Minisztériumot is, mert sokkal jobb, ha a talált dolgok begyűjtését nem ellenőrzik annyira, és teljesen illegális ténykedésbe süllyedtem. Micsoda zülléseket éltem meg akkoriban! Pazar volt. Sok barátra tettem szert, már amennyire barát a barát, és még több ellenségre, akik szinten tartották az adrenalint a szervezetemben, közben odahaza piszkálhattam a húgomat franciában, aki muglihoz adta magát. Hogy Cedrahval mi volt? Köszöni szépen, ő is megvolt, én is megvoltam, nem értem, miért kellett volna elhagynunk a jó szokásainkat, bár azért természetesen őt is elfoglalta az élet és engem is, szóval olyan hamar 28 évesek lettünk, mintha… nem is jelentene semmit. Nem is jelentett semmit.
   Eljött az év, különös ajánlatot kaptam, menjek ki Kínába, nézzek körül a piacon. Érdekes lehetőségnek hallott, hát hajlottam az okos szóra, hiszen az üzlet mindig igényli az újítást és a változást, én pedig elutaztam. Nagyon jól sikerült elutaznom, nem szóltam senkinek, meglehetősen magányos típus vagyok, tiszta áldozat, szerencsétlen kis hm… talán nincs is megfelelő szó. Mindazonáltal Kína nem szereti a behatolókat, mágiájuk pedig erős, nagyon erős, most már az itthoni, ködös angliai levegő biztonságos ködétől átitatva állíthatom, hogy barátságtalan is valamilyen szinten, tehát nem szabadulhattam tőle. Varázslóik hatalma odabéklyózott, és mivel különösen a szökni vágyó üzletfeleket nem szeretik, hat hosszú évemből, amíg oda kötött egy mágikus béklyó, majdnem egy egészet voltam kénytelen e vendégszerető ország börtönében eltölteni; ahonnan, mint a mellékelt ábrám is mutatja, meg lehet szökni, ha mégoly veszélyes és nehéz is. De egy jó átoktörő egy rossz pálcával is csak művész marad, méghozzá esetemben kibúvóművész, tehát amint elmúlt az átok, ami megakadályozta a távozásomat, már le is léptem. Kínáról ennyit és nem többet, gondolni se szeretek rá, szinte.
   Megjöttem hát, otthontalanul otthonos Angliám nem várt különösebben, a viszonyok mindenhol átalakultak, és nem mondhatnám, hogy kedvesen fogadott az én kedves, odaadó piacom, bár különös hírekkel lepett meg. A Minisztérium kedvesen harsogta Potter őrültségét, Dumbledore következetesen hajtogatta az ellenkezőjét, a sötétebb zugokban viszont öntelt halálfalókba botlottam, átvitt és tényleges értelemben is. Nem mintha különösebben aggasztana, egy háborúban sokkal valószínűbb, hogy el lehet adni a dolgokat, mint hogy nem, tehát biztos alapokon nyugszik a jövőm, amennyiben túlélem a holnapot és nem visz el valami újabb meglepetés. Mi jöhet még? Feltámadt Merlin? Ölkiméra? Seprű esővédő kabinnal? Cedrah, mint joviális nagybácsi, háziúr, egy helyes feleség oldalán? Halálfaló Dumbledore?

   jellem

Nincs általános jelleme. A pillanat dönti el, hogy hogyan reagál, meglehetősen kiszámíthatatlanul, bár abban megegyezik önmagával, hogy a saját kis hasznát lesi lehetőleg minden körülmények között. Heves versenyszellem dúl benne és természetesen önérzet, hiú, akaratos, makacs, nem egy jó lélek. Szereti kigúnyolni a nála gyengébbeket és legyőzni az erősebbnek látszókat, ugyanakkor a körülményeknek engedelmeskedve akár köpenyforgatóvá is válik. Kitartó, de nem a végletekig, ha valami nem megy, hát keres mást, amivel kielégítheti az igényeit, a szórakozási igényeit elsősorban, természetesen. Nem azért született erre a földre, hogy jó legyen, hogy hős legyen.

   apróságok

mindig || átkok, Cedrah Lockhart, kviddics, feketepiac, aktus
soha || kínai vendégszeretet, bűnüldöző szervek, piackorlátozó szabályok, jóslatok, mályvacukor
dementorok || szembejön vele egy dementor és nem tudja megidézni a patrónusát
mumus || Cedrah Lockhart, olyan igazán dühösen
titkok || szereti, ha Celesnek becézik, fogadásból bármit megcsinál, halálfaló-szimpatizáns
rossz szokás || gyakran vágja hátsó zsebre a kezét és sétál körbe a beszélgetőtársa körül, hogy megfélemlítse; lenézi a párkapcsolatokat

   a család

apa || Francis Raoul Joseph Delon-Moncorgé, 70, arany
anya || Marie Jane Lamartin, 65, arany
testvérek || Louis Martin Albert Delon-Moncorgé, elhunyt, arany
   Éliose Delon-Moncorgé, 33, félvér
családi állapot || élveteg
állatok || Egy varjú, bár még nem hivatalos, de követi. Mágikus jószág, bagolyként funkcionálhatna, ha Alec végre megetetné.

   külsőségek

magasság || 190 cm
tömeg || X kg
rassz || európai
szemszín || kék
hajszín || sötétbarna
különleges ismertetőjel || Hosszú fekete kabátot hord télen, mert… fázik. A szeme rettentően kék.
kinézet || Magas, szép nagy állat mondhatni, bár a testfelépítése arányos, méghozzá nem is napjaink arányában, amikor a magasság együtt jár a girhességgel, hanem inkább az archaikus idők módján. Széles vállú, izmos, büszke tartású. A haja sötét, sűrű, a szeme kék, az arca szabályos, vonásai határozottak, férfiasak, a mosolya megnyerő többnyire. Öltözéke kifogástalan illetve praktikus, kúszni-mászni nem öltönyben megy, viszont egy fogadáson is megállja a helyét.
egészségi állapot || Tartós nincs, de per pillanat a jobb vállán hatalmas sötét folt van, egy mágikus bestia harapásának múlni nem akaró nyomaként. A végtag időnként fáj, nehezen mozog. Nem baj, kétkezes.

   a tudás

varázslói ismeretek || Kijárta az iskolát közepesen jó eredményekkel, ezen túl alapos képzést kapott átoktörésből, amit nem hanyagolt el utána, folyamatosan fejlesztette magát. Jól ért ezen túl a bájoláshoz, az átváltoztatáshoz, kicsit konyít a fekete mágiához és termete ellenére jól repül, bár nem fogó alkat.
mugli képzettségek || Boldogul a mugli világban, ha szükséges, tehát nem hiszi azt, hogy az angol egypennys kilapított cikesz.
pálca típusa || 12 hüvelyk, éger, sárkány szívizomhúr.
különlegesség || Patrónusa egy menyét, néha kicsit gyengére sikerül megidéznie.

   szerepjáték-példa

*Az esőtől nyirkos sárga fények a nyálkás macskakövekről felnyaltak a kopott csizmára, a fekete nadrágra, a hosszú, fekete kabát térdnél lebbenő szegélyébe kapaszkodva nedvesen húzták le a hangulatot, de mivel feljebb nem jutottak, a férfi, Alec maga akadálytalan mosollyal sugallhatta a környezetének, hogy ő teljesen elégedett az életével. Nem bicegett, nem volt szakadt, a vállát borító kötés is száraz volt még, tiszta a szivárgó vértől, a Zsebpiszok-köz árnyékos sarkában pedig halvány fénygömbök diadalíve kísérte útját. Jobbra fordult a sarkon, nem tartott támadástól, amikor betért a „Nyuvasztott herceg”-be, hiszen az itteniek ismerték őt, bár rég járt erre. Rég. Hat éve, hosszú idő, de nem végtelen távol, a Köz egyetlen, de legalább jó rongyos, szegény és férges fogadója készséges füsttel sietett a fogadására, a viszontlátás öröme könnyeket csalt a kék szemekbe, amiket a rosszul előkészített sárkánydohány szaga különösen ingerelt. Mindenesetre szó nélkül áthatolt az eső elől behúzódó rosszfélék és boszorkányok tarka tömegén, intett a kopasz, erősen dögkeselyű jellegű fogadósnak és hasonló nejének, aztán a melléklépcsőn felnyikorgott a szobákhoz. A három szoba legkényelmesebbikét tudhatta magáénak, még egy ágykeretet is csapott a matraca köré valami unatkozó ezermester, így legalább elmondhatta magáról a néhai beszerző, hogy ő bizony tölgy, fenyő és valami ismeretlen, ám szálkás fa között alszik, hiszen ahány darab annyi fajta, fő a változatosság. Mivel azonban nem az ágy a hősünk, koncentráljuk a férfire, aki az asztalra dobta a zsebéből kiemelt gyűrött újságot, ami sértetten egyenesítgette ki lapjait, miközben a szalagcím szinte beleordított a szegényes szoba huzatos levegőjébe: „Harry Potter újabb fantazmagóriája!!!”. De Alec továbblapozott, közben levette a kabátját, így a belső oldal egyik diszkrétebb címére mosolyoghatott: „A méltán hírhedt Cedrah Lupen fél éve a Roxfort tanári karának oszlopos tagja, az iskolai tanács nem kívánta kommentálni a Reggeli Próféta riporterének ezt a különös döntést…”. Az ablakrésen bezúgó huzat azonban továbbsodorta a lapokat, újabb címek villantak fel, aztán a varázslók életének nyomtatott igazgyöngye továbbszaladt az asztalon és diszkrét zizegéssel a székre esett, ahol már nem tudott érdeklődést kiváltani korábban oly odaadó közönségéből.*

   egyéb

A Lamartin családhoz és Cedrah Lupenhez fűződő viszonya játékosilag tisztázott.