Roxfort RPG

A Zsebpiszok-köz közkedvelt helye, ahová általában Halálfalók ülnek be cseverészni egy-két ital mellett.
A kocsmának két emelete van, a földszinten van a bárpult, fönt pedig asztalok vannak.

A hideg ellenére sem haladok gyorsabban. Nem, nem, jó az a nem komótos de a futás sem megközelítő átlagos tempó. Nem is lenne rá okom, hiszen már célegyenesbe vagyok. A Zsebpiszok köz pedig az a hely, amely sokszor szerepelt a meglátogatandó listámon. A kétes ügyletek, árucserék, ritka fekete mágiával kapcsolatos tárgyak mind itt találhatóak meg, s nekem többé-kevésbé volt részem bennük. Mert bizony, valamiből meg kell élni.
De volt, hogy a feladat és a kötelesség húzott ide. Az, amit rám róttak, ha nem is a Sötét Nagyúr személyesen. De volt, hogy Yaxley-nek segítettem, és olykor maga Rockwood bízott rám apróbb ügyeket. Olyanokat, amelyek ő nem ért rá elvégezni vagy épp túl alantasnak tartott. De valakinek akkor is meg kellett csinálnia. Engem pedig? sosem a piszkos része érdekelt a dolgoknak, hanem maga az a tudat, hogy ezzel az én ügyem is előrébb mozdult. A bosszúm? az édes bosszúm?
Fiatalabb koromban bezzeg nagy ívben elkerültem ezt az utcát. Rubyval hányszor jártunk el a szűk utcatorkolat előtt? és hányszor szaladunk el a könyvesboltba, remélve, nem látott meg egy gonosz halálfaló. Féltünk, hogy elkap minket, és hogy addigi nyugodt életünk félbeszakad? Akkor bizony még a félelem vezérelt. Mára én lettem az, ki félelmet kelt.

A cégér hangos nyikorgása már előre elhallatszik, pedig az épület belevész a félhomályba és a többi szomszédos sorházak árnyékába. De tudtam, úticélom már nincs messze. Ezért nem is siettem. Így is elkéstem, akkor meg nem mindegy már? Másokat talán épp ez hajtana, de engem? engem ugyan nem.
Az utcán lézengő emberek közül többen is benyitottak az Édes Mérgek kocsma ajtaján, ahonnan a fény így fel felpislákolt az éjszakai homályban, hogy aztán megint elvesszen. Én is pont oda tartottam, onnan jött a hangos nyikorgás, ugyanis a kis tábla régebbi volt, mint mi valamennyien itt összesen. Fájú hangja elriasztotta volna a többséget, ha a rendesebb népség járt volna erre. De egy Halálfalót ez abszolúte nem izgatott, viszont annál inkább a vajsör, a Lángnyelv whisky na meg a rengeteg információ, amely legalább annyit ért, mint a legdrágább, legértékesebb és legritkább műkincs.

Erős kézzel löktem be az ajtót. A súlyos bejárati alkalmasság bizony az én személyemnek kész kihívást jelentett. Igaz, ilyen dolgokon sosem akadtam fent, mert ha kell ?mint most is- a vállamat is bevetve, de sikerült elérnem a célomat.
S nem is maradt más, csak az öltözködés. Bent ugyanis fülledt meleg volt, a sok embertől, és a zárt ablakoktól. A cigaretta és a dohány erős szaga mindent átjárt, akárcsak engem a bent ülő vendégek tekintete, amely, csöppet sem zavart.
Én egy dologra koncentráltam. Arra, amiért itt vagyok. Így nem néztem meg mindenkit magamnak, csak azt, aki rám várt.
?Hátsó sorok egyike, a sarok? megtalálod?
Megtaláltam. Szivarral és piával ült az illető, és csak engem nézett. Hát, akkor nincs is értelme halogatni a dolgot. Kecses léptekkel indultam hát el, oda felé, csak őt nézve. Lófarokba fogott hajam pedig hol egyik hol másik vállamat verdeste. A többiek tekintetét a hátamon éreztem, de ez? semmitmondó volt.
Csak az asztalhoz léptem. Csak a szemébe néztem. És mindössze haloványan elmosolyodtam.
- Már várt rám? -
Ez nem kérdés volt. Ez kijelentés.

Talán kicsivel hamarabb érkezett, mint a megbeszélt esti időpont, ám ez nem is meglepő. Hiszen a munkáival nagyrészt már kész volt erre a napra. Sosem halasztott el semmit, s mindent megpróbált a legnagyobb precizitással véghezvinni. Mindehhez hozzátartozott az, hogy pontosan jelenjen meg a találkák alkalmával. A Nagyúrnak nem volt arra ideje, hogy holmi újoncokkal foglalkozzon, s azok munkáját ellenőrizze, ám Rodolphus sem vetette meg ezt a munkát. Nem tartozott az alantas feladatok körébe, hiszen úgy ugráltak körülötte, ahogy ő csettintet. A sok fiatal, s bohó természet, kik még teljes hévvel végezték a munkájukat, s a belefásulás folyamata nem kezdődött meg bennük. Nekik még kihívást, sőt minden esetben külön élvezetet jelentett az, ha másokkal végezhettek. Lehetett az varázsló, vagy épp egy mocskos mugli. Vajon pont az az érzet hajtja őket, mint a férfit hajtotta egykor? Milyen rég is volt az már?  Ezek az esetek most már a legkevésbé sem tudják megmozgatni a fantáziáját, sokkal inkább a fiatal nők, melyek oly ártatlanok vagy épp a szenvedély fekete, megperszelő lángja ég bennük. Vajon akit vár, milyen lesz? Olyan mint a felesége, egy megszállott gyilkos, kiben már minden érzelem s érzék kihalt? Akinek a szíve már csak megszokásból dobog, hogy pumpálja a vért az agyába?

Mintha csak a gondolatai elevenedtek meg volna a szemei előtt. Belép egy női alak az ajtón, ő pedig leteszi a whiskyt tartó kezét, s ejti le a poharat hanyag mozdulattal az asztalra, a jégkockák összekoccanása következtében születő jól ismer dallammal kisérve. Másik kezében a szivar füstölgött lassú ütemmel szállva egyre feljebb, s a sötét sarokban talán az egyik legkivehetőbb fénypont a szivar parázsló vége volt, ahogy egyet szippantott belőle. Szemeit a nőre függesztette, s úgy követte figyelemmel minden egyes lépést. Ahogyan beleivódott ebbe a mocskos környezetbe, s vette felé kisidő múlva az irányt. Arca vonásain semmi sem látszódott. Az üresen csillogó lélektükrökben sem fedezhetett fel semmit, hiszen hogyan is tehette volna? Majd pont egy ilyen újonc előtt ne rejtené el a gondolatait, s az érzéseit? Természetesen a válasz, már hogy a fenébe ne!

Kétségtelen, ahogy a ringó csípőre tévedt a tekintete, szinte azonnal beindult az ősi gépezet valahol ott lent, hol máshol? Nem is a lelkére hatottak az édes mozdulatok. Halvány mosoly, melyre nem volt semmi reakció. A kijelentésre, mert igen, ez minden kétségkívül az volt, egy zsebórát halászott elő talárja zsebből, s pattintotta föl aranyozott fedőlapját. Valami hihetetlen régi és értékes darab lehetett az, de nem is csoda, elvégre a Lestrange család pont az évtizedekre visszamenő aranyvérű s nemes családok közé tartozásáról volt híres.
- Késett. ? Felelte szenvtelen hangot, majd pattintotta vissza a fedelet, s mélyesztette a zsebébe, s pillantott újra a másikra. ? A Nagyúr pedig nem szívleli a pontatlanságot. -
Hiába szabadkoznál neki, hogy az csak 2 perc, sőt még lehet annyi sem, a legkevésbé sem érdekelné, vagy hatná meg, s ezt azonnal leszűrheted. Hogy eszedbe jutna feleselni? Voldemort egyik számon tartott, régi, hűséges szolgálójának, akinek egy szavába kerülne, hogy tönkre tegye a pályafutásod? Ideje megtanulni az alázatot kedvesem?

- Foglaljon helyet Miss Leroy. Kér valamit inni? ? Formalitás, ahogy az egyik székre mutat, s az, hogy megkérdezi, fogyasztani akarsz e valamit, ne ringasson tévhitbe. Egyszerűen csak emberként bánik veled, míg talán más befolyásosabb Halálfalók lehet nem tennék. Ez még nem jelenti azt, hogy egyenrangú társaként is kezel téged, sőt. ? Nos? van valami mondanivalója a számomra? -

Bizony a szavaim célt érnek. De eleinte semmilyen hatással nincsenek. Kár. Igazán kár.
És aztán mégis. Mert a férfi előveszi a díszes kis arany zsebórácskáját, amely messziről kiszúrja az ember szemét és látszik rajta, nem tömegcucc. Na igen, egy aranyvérű család értékei nem egy semmitmondó értéktelen kacat. Sokaknak eredeti koboldkészítésű holmijai vannak. Rita kincsek egyike. Mint ez is valószínűleg. De meg kell hagyni, csinos darab? és a gazdája sem az utolsó?
Az óra megszemlélése után persze rögtön jön a puszta ténymegállapítás.
Késett
Köszönöm szépen, tudom én azt jól. Mondhatni majdnemhogy direkt késtem. De ez egy nőnél természetes. Hiába munkáról van szó, akkor is? van, ami az ember vérében van és a rossz szokása. Pedig alapvetően ez korábban mindig lelkiismeret furdalást okozott, mára kinőttem belőle. Ó, micsoda probléma?

- Nem  mondja? -
Közlöm meglepetten, egy színésznőt meghazudtoló teljesítménnyel, majd rögvest kihúzom a széket és leülök rá. Az asztal lapján összekulcsódnak az ujjaim, mint egy jó kislánynak, aki épp a vacsorához akar hozzálátni. De persze ez is csak a látszat. Mint oly sokminden.
- A Nagyúr nincs itt? de valakinek majd meg kell nevelnie ilyen téren? tudja, nem erősségem a pontosság? -
Egyszerűen csak vállat vonok. Ez teljesen emberi reflexként tör fel belőlem. Tisztában vagyok a tudásommal és a szokásaimmal, és minek hazudjak? Én elfogadtam önmagam, ha a másik nem tud, na az az ő baja. Például Ruby esetében is? de az megint más lapra tartozik.
S mire még ettől is jobban elkalandozna a képzeletem, a hang visszarángat a valóságba.
Kér valamit inni?
Hát adnak, fogadd el, ahogyan a nevelőanyám mondta? és ezért talán még verés sem jár. A szemeim pedig összeszűkülnek, miközben jobban megnézem magamnak a férfit.
- Persze, azt amit maga? -
S ezzel le is van tudva az italrendelés a részemről.

Szépen elképeltem, hogyan is térek a tárgyra. De most valahogy nem úgy jönnek a szavak. Pontosabban, sehogysem. Ennek ellenére, a másik információéhes tekintete szinte majd? felfal. Na igen, igen, de?
Nincs de. Mondani kell, minden kertelés nélkül. Azért kíváncsi vagyok, lesz e az ügynek további folytatása. És ha igen, akkor pontosan mi is? Na meg hogy én benne leszek-e?
Nem szeretem az életem mások kezébe tenni, de ezt akkor megtettem mikor a Sötét Jegy a bal karomra került. S mindez talán zavarna is, de tudom ez apám miatt van és ennyivel tartozom neki. Hát kibírom az árnyoldalát is az életnek.
- Mondanivaló lenne? Mr. ? -
Elakadok mert most jövök csak rá, hogy nem is tudom a társam nevét. Kínos, kínos, de ilyen az ha egy ostoba összeköttetőn vagy levélen kapod meg az utasításokat, amelyre erőszeretetten nem vésik fel a valódi nevet a biztonság kedvéért. Az összeköttető ember meg általában annyira közlékeny, mint egy darab fa. Neki a lényeg az üzenet átadása, a fogadónak meg a munka elvégzése. És pont. Azért remélem, ez nem okoz fennakadást a továbbiakban. Sőt, még el is pirulok kissé, amely ezer éve nem fordult elő velem? Haj, mit ki nem hoz belőlem egy férfi? mit nem?

Ami Rodolphust illeti, a legkevésbé sem érdekli az előtte álló nőcske színjátszása, sőt.. Bátran nevezhetné lánynak is, hiszen ha nem téved, éppen csak, hogy a 20at érte el a leányzó. Ha nem is látszódik a férfin, neki igen is jó kedve van, csak ő ezt nem idétlen vigyorgás formájában mutatja ki, szimplán nem vágja szájon a nőt a megjegyzésekért. Tény, nem súlyosak azok a meglepettnek látszó szavak, de ha nem lenne jó passzban, ennyi is képes lenne könnyedén feldühíteni. Türelmesen megvárja, amíg a hölgyemény helyet foglal.
- Majd teszünk róla, hogy az legyen. ? Dörren a hangja, s a gyönyörű óra már is a zsebek valamelyikébe került. Bőrkesztyűs kezével ismét megfogja a poharat, s ajkához emeli, majd kortyol belőle párat, miközben a perem fölött áttekintve a lányt figyeli. Végigmarja a torkát, s mintha mindenhol sebek hadát akarná hagyni jelzésként.. Talán ez a kis vadmacska is karmolna az ágyban? Férfiból van, ezért ne tessék megvetni, amiért ilyen gondolatok villannak be a kemény koponya mögött.

Csak biccent, nem kérdez vissza, hogy biztos whiskyre szomjazik? Egy nő? Az Ő döntése, neki pedig se joga ? najó az még csak lenne ? se kedve felülbírálni. A pálca előkerül, az, hogy honnan és még is hogyan, ráadásul ilyen gyorsasággal.. újabb titok, mindenesetre pár kacskaringós intés, és az ital máris a hölgyemény előtt trónol az asztalon, a jégkockák pedig jellegzetes zörrenéssel koppannak neki a kristálypohár oldalának.

Nem tudja a nevét.. Ez bosszantó lehet, de lássa csak mindenki, hogy Mr. Lestrange nagyon is tud kedves is lenni, nem támadja le a nő, s nem szegez pálcát a torkának, mi több, még olyan átokkal sem sújtja, ami kijáró lenne ebben az esetben. Csak arra tud gondolni, hogy az információ egyszerűen nem jutott el a másik fülébe, de majd az összeköttető ezért keservesen megfog fizetni. Ráadásul, ha a feleségére gondol.. Őt valamiért mindenki felismeri, s ha nem feltételezik azt róla, hogy bármi köze van Bellához, az csak azt jelenheti, hogy nem olyan lerobbant emberi roncs, mint a neje. Ez a korántsem kedves gondolat mosolyt csal az arcára.
- Rodolphus Lestrange, örvendek. ? Mutatkozik be, bár az egyéb főhajtás s a kézcsók elmarad. Nem fog hajbókolni egy ilyen kis suhanc bakfisnak, aki nem sokkal idősebb az idősebbik befogadott lányánál..

- Nos, Miss Leroy, ha már túl vagyunk a megismerkedés formalitásán, a tárgyra térhetnénk. Az időm igen csak véges.. ? Szólitja fel a másikat újra, hogy jobb lenne, ha végre beszélne.
Gyerünk, te aprócska kis madárka. Dalolj nekem, hallasd csilingelő hangod. ? Sikerült a kiszemelt minisztériumi dolgozót lekapcsolni? ?

Lestrange. Gondolhattam volna. Esküszöm megfojtom azt az idiótát, aki ezt az ?apróságot? elfelejtette közölni. A vadbarma? tudtam mindig is, hogy nagy az isten állatkertje? de hogy ekkora legyen? ahhh!
A név hallatán azonban csak egy elismerő bólintás, mely jelzi a tiszteletet, meg minden egyebet, amit a másik bele akar érteni a mozdulatba. Leginkább azt, hogy tudomásul vettem, főleg, hogy kivel is van dolgom. Már annyira nem is volt rossz ez a munka, főleg nem akkor, ha ilyen különleges személyek mellé rendel a sors? még ha csak? pár ?talán kissé elnyújtott- órácskára is.
S a következő mondat már rögvest a követelőző hangnemé, és a vágyé. A tudás persze sokat ér. Így halovány mosolyom kicsit megerősödik, s nyugodt színtelen hangon kezdek bele, miközben a kezembe veszem az elővarázsolt poharat, benne az itallal na meg az össze-összekoccanó jégkockákkal, melyek olyanok, mint a tengeren a jéghegyek.

- Természetesen sikerült. Mi több jó hírrel szolgálhatok? -
Közelebb hajolok egy kicsit a másikhoz. Épp csak annyira, hogy a többiek ne halljanak meg, mert persze az senkinek sem lenne kellemes. Igaz, így ez a mozdulat kissé félreérthető, na de kit zavar ez?
- Újabb ember van kilátásban, aki megintcsak értékes információt hordoz. ? veszek halkan levegőt s így akarva-akaratlan növelem a feszültséget, hogy a végén a másik már a haját tépje. Na de persze egy ilyen neves halálfaló dühével megismerkedni nem túl célszerű. Így inkább folytatom, amit elkezdtem.
- Szóval megvan, amit keresett? -
A kezem már a táskámban van, s egy pillanat töredékére rá elő is kerül az aprócska fiola, benne a se folyékony se szilárdan hömpölygő anyaggal, melyet a kezem takar, hogy más ne lássa, leginkább az illetéktelen szemek ne.
Óvatosan csúsztatom hát át a férfi felé az asztalon, s nem húzom el rögvest a kezem, ami olyannak hat, mintha nem akarnám elengedni az értékes emléket, holott? meg sem néztem. Mindössze tudom, ez az egész döntő a sorsom felől és? fogjuk az izgalomra.

Végül hátradőlök és csak Mr. Lestrange-t figyelem. Minden rezdülésére kíváncsi vagyok, még arra is, amit nem mutat, mert a sok éves rutinja és tapasztalata megakadályozza, hogy nyilvánosságra hozza. Most ismét megpróbálok a felderítő szemével ügyködni, hátha sikerül valami, de hát nem kérdés, nagy fába vágtam most a fejszémet.
S miután egy korty whiskyvel toldom meg az előbbi cselekedetem elégedetten nyugtázom magamnak, lehet ez az egész nem lesz annyira rossz, mint gondoltam. Apám büszke lenne rám?
- És még van egy különlegességem az Ön számára? -
Talán az ital vagy a hirtelen merített bátorság, de a lábamat keresztbe vetve újra a táskámba nyúlok, hogy egy borítékot húzzak elő.
- Azt hiszem ez is értékes lehet önnek. ?
Egy kacér kacsintás, s a fiola mellet pihen a kis csomag is, amely nem nehéz, hisz csak irat van benne. Többek közt végrendelet, levelek, minden olyan, amelyet értékesnek véltem a drága megboldogult áldozatomtól. Mert bizony volt szerencsém közelebbről megszemlélni a lakásbelsőt, s kellőképp felderíteni a terepet? na meg annak a szerencsétlennek az ágyát is? 

(http://www.kepfeltolto.frpg.hu/images/f9jeoh5t515lju4orcc8.png)

Tetszik, nagyon is tetszik és kedvére való ez a.. no nem, nem a nőcske, hanem az, ahogy az egészet elővezeti. Nem szeret csalódni, bár sokszor kénytelen, főleg az újoncokban, akiknek nem egy tagja hirtelen felindulásból áll be a Halálfalók közé, s szolgálják a Nagyurat. Legtöbbjük még nem is találkozhat azzal, akit úgy bálványoznak, s talán emiatt is történhet, hogy az elkötelezettség, amit csak hitték hogy van, igazából nem több, mint holmi fellángolás. Azt hiszik, ez az egész egy jó móka, s nem áll többől, mint hogy azt a taknyos Pottert üldözzék, s muglikat kínozzanak meg úton útfélen, pedig nem. Milyen unalmas, és egyoldalú lenne az egész, ha még is így volna.. Ami pedig az előtte ülő leányzót illeti, nos, Rodolphus férfiból van, s bár különösen ügyel rá, hogy túlzottan ne kapjon szárnyra a hír, miszerint a felesége mellett milyen mohón falja a nőket, főleg, hogy ez már csak azért sem teljesen igaz, mert igen csak sok idejét lefoglalja a munka. Az pedig, hogy nem veti meg a szépet, még sem vethető a szemére, nem igaz?

Közelebb hajolnak, ezzel átlépve a hivatalos közeget, még pedig igen csak durván, de a férfit nem zavarja a legkevésbé sem. Még hogy zavarba jönne egy ilyen kis csekély mozdulattól, ami esetleg nevezhető félreérthetőnek? Nevetséges. Az arcizma sem rezzen, csak várakozóan vonja fel az egyik szemöldökét. Több, több még több információt akar, azonnal! Megmozdul, mintha fészkelődne a széken, ahogyan kissé kiegyenesedik, s az asztalra könyököl. Lustán szippant egyet a szivarból, de világos metsző tekintetét a másik szemein pihenteti. Halk levegővétel a lány részéről, s bár másnak idegtépő lehet ez a várakozás, ennyire azért még sem mohó a mi emberünk. Szinte már a türelem megtestesítője, holott egyszerűen csak féken tartja magát, hogy ne ragadja torkon az éneklő madárkát, s szorongassa meg egy kicsit azt a csinos nyakat. Na de hogy a haját tépje, vagy hogy a másikra borítsa az asztalt.. attól azért még igazán távol van. Mérföldekre.

- Ezt igazán örömmel hallom. ? Szólal meg a mély, rekedt bariton, miközben tovareppen a tekintete a most felé csúsztatott emlékre. Érdeklődve billenti kissé félre a fejét, ahogy elengedi a whiskys poharat, s nyúl előre, mit sem törődve az ott hagyott kézzel. Hiszen feltételezi, sőt tudja, hogy Miss Leroynak nem lenne mersze arcátlannak lenni, miszerint nem adja oda az emléket, hiszen.. pont ez volt a feladata, ami úgy tűnik, bevégeztetett. Két ujja közé csippentve a fiolát, szűkülnek össze a szemei, ahogy vizsgálgatja, majd bólint. Tetszik neki, még ha nem is üvölt ez az arcáról, de az elégedettség némi jele tükröződik, főleg, hogy a következő pillanatban ismét a fiatal nőre emeli a tekintetét, s a szigorú arcon lassan megjelenik egy halovány mosoly, az ajkak szegletében, mely a füstfüggönyön át is észlelhető.

Tagadhatatlan, hogy igen csak nagy érdeklődéssel, s egy kevés meglepettséggel néz szembe a következő percekkel, ahogy Miss Leroy a táskájába nyúlva vesz elő egy borítékot. A kacér kacsintást esze ágában sincs bármiféle reakcióra méltatni, talán azért, mert teljeséggel elkerülte a figyelmét, hiszen lassan visszahelyezi a fiolát az asztalra, majd a borítékért nyúl. Ráharapva a szivar végére dől hátra, s szabaddá vált kezével együtt bontja azt ki, hogy pillant bele, pár lapot kissé kijjebb húzva, s átfutva a sorokat. Visszacsúsztatva, s lezárva ahogy azt illik, hajtja ki kissé a talárt a bal kezével, ami alatt a fekete, öltönyhöz hasonlatos ruha simult, s a fiolával együtt tűntette el a titkos zsebeinek valamelyikébe.
- Azt hiszem, kellemesen csalódtam Önben, Miss Leroy. ? Szólal meg, miután újabb füstfelhőt fúj ki, s ismét csak a másik lélektükreibe vájkál menthetetlen módon. Ez bizony egy bók volt, egy apró biztatás, mert úgy gondolta, kijár ennyi fáradozás után, nem beszélve a kiváló eredményekről. ? Azt hiszem, lehet arról szó, hogy a továbbiakban akár komolyabb feladatokban is részt vegyen, természetesen valaki társaként. -
Óh igen, már is kombinál ott, a fejében a kemény koponya alatt, vajon ki lenne alkalmas arra, hogy a szárnyai alá vegyen egy ilyen tehetséget? Hm.

El kell ismernem, jó érzés hallani a dicséretet. Jó? Felemelő inkább. Olyan? tökéletes. Most minden olyan tökéletes. S hogy miért? Mert ez a dicséret felér mindennel. Minden eddigi szenvedéssel, minden paranccsal, amit szó nélkül kellett teljesíteni, minden kimondott halálos átokkal, egyszerűen? mindennel.
Az érdem az enyém. Csak az enyém. S ez? szinte hihetetlen. Megdolgoztam érte, még szép, egyértelmű hát hogy megkapom a másik elismerését, mindenki elismerését, de akkor is, mellbe vág ez a hirtelen jött, annyira nem is várt öröm. S egy két percig csak pislogni van erőm, miközben az agyam feldolgozza a hallottakat. Azt, amelyet az imént Lestrange ejtett ki a száján miután elvette, amit oly hőn kívánt, s amely eddig az én terhem volt, de miután megtettem a kötelességem, többé semmi köze hozzám. És ez épp elég. Épp elég.

A mosoly széles lesz arcomon, őszinte, már-már gyermeteg valamilyen szinten, de ugyanakkor van benne valami? más is. Némi ravaszság, mert ki tudja, ezek a szavak mit hordoznak magukban? Ki tudja mi lesz ezután. Ez a feladat sikeresen bevégeztetett, na de a következő? Az hogy fog menni? Mikor kerül rá sor? És leginkább mi is lesz az?
Tekintetem a másikra szegezem, s a másik elégedettségét tükrözve válaszolok magabiztosan.
- Ennek csak örülök, Mr. Lestrange. - aprócska fejbólintással adok nyomatékot a szavaimnak, miközben ujjaim ismét a pohár szépén játszadoznak, fel és le siklanak rajta, de mindez csak úgy unalom űzéseképp, mondhatni berögzötten már, hisz a tekintetem csakis a velem szemben ülő arcát fürkészi, a mozdulatait, rezdüléseit, s gondolatait, ha tudnám, de persze azt már nem tudom. Marad hát az ami ?látszik?, mindenkinek mindenhol. A maszk, ami őt is körülöleli, ahogyan engem is a sajátom. ? Remélem, mindig ezt mondja majd? -

Halkan kuncogok fel, miközben összeszűkült szemekkel gondolkodom el rajta, mi lehet az a mással együtt elvégezendő feladat. És hogy ki is lesz az egyáltalán? Nagyon érdekel a dolog, jobban, mint azt el lehetne képzelni, de nem tudom, hogyan is tegyem fel a furdaló kérdést, úgy hogy ne áruljam el totálisan saját magamat. Tanakszom, figyelem a másik halálfalót, aztán pedig lepillantok a kezemre, a pohárra, az olvadozó jégkockákra.
Óvatosan, lassan emelem fel a poharat mindössze egy fél centire az asztal lapjától, de ez épp elég, hogy összeütődjenek a jégdarabkák. Aztán pedig egy újabb korty kíséretében csökken az ital szintje a pohárban. Melegség járja át a testem, s mit nem tesz a jó kis whisky, még több magabiztosságot ad.
Határozottan, már-már túlságosan is dacos s elszánt pillantással nézek fel, egyenesen a férfi szemébe, hogy lássa, most bizony én akarok kérdezni.

- További feladatok? Valaki társaként? Mégis kire gondol? -
Méltatlankodok magamban, s talán némi jele meglátszik az arcomon, a pillantásomon ennek ugyanakkor a leplezetlen kíváncsiságnak is. Dühít a dolog hisz most tettem le elé, amit akart. Megszereztem neki, amit kért, azt az emléket, öltem érte, s a Sötét Nagyúrért. Mi lehetne ennél nagyobb áldozat? Mégis micsoda? Nincs már se régi élet, se barátok se semmit, csak ők vannak, s a vér? mert az mindig megmarad.
Leküzdöm a sértettségem, s a szörnyű tudatot, még ennyi se elég a ?bizonyításhoz? egyenlőre. Egyenlőre, mert nem fogom annyiban hagyni. Ezt tudhatja Lestrange is, láthatja rajtam. Sokak szerint mindig is ez volt a vesztem. A makacsság, ami a rossz útra terelt. De? számomra nincs olyan, hogy ?rossz? út. Mert ez ? az én utam?

Sikeresen kijutottak a klubból. Amikor Craig megérdeklődi hová viszi őket útjuk, Serpenrosa ránéz, kicsit furcsálva, bár kezd rájönni, hogy a fiú sokszor gondolataiba van mélyedve és ilyenkor csak késve érik el az információk, meg aztán még az Üstben mondta el, úgyhogy elnézhető a dolog .
-Édes Mérgek kocsma. Elég sötét alakok járnak oda, de nem hiszem, hogy ez minket zavarna. A talár talán, bár. mehetünk így is, nem nagyon fognak kérdezősködni. Nos, remélhetőleg ma este utolsó hopponálása, vissza az Abszol útra. -Sóhajt, kicsit megcsóválja a fejét, majd megadó hangon mondja.- Rendben, nem szeretném, ha rosszul lennél.
Mondjuk, most talán hopponálhatnánk együtt, mert az a környék nem egy életbiztosítás, szóval nem kéne a szemétbe landolnod.
Mondja kicsit csipkelődve, de nem komolynak szánja a dolgot. Serpi megfogja a srác karját és amikor a másik láthatóan felkészült, legalábbis amennyire lehet. Már érezheti is a gyomránál és hogy a világ vad táncba kezd, mindez csupán pár pillanat. Szerencsére a hely közel van. Szűk, barátságtalan, sötét sikátorba érkeznek. Néhány árny lopakodik csak a közelben, némelyik motyog magában, némelyik rájuk szegezi vad tekintetét. A lány is émelyeg most kicsit, de hamar összekapja magát, időközben a pálcája is a kezébe kerül. Kicsit aggódva néz Craigre, reméli, hogy most sem dobja ki a rókát. Amennyiben Craig rendben van, vagy összeszedte magát már húzza is befelé a vendéglátóipari egységbe. Közben a táskájába csúsztatja a pálcáját, reflexből odanyúl és ha kell egy kígyót meghazudtoló gyorsasággal.
-Tudod kicsit biztosabb bent, azért, tartsd kézközelben a pálcád, de ne túl elől.
A nehéz tölgyfaajtón belépve, igazi angol klub, a bárpulthoz sétál, majd hátranéz, hogy a srác is csatlakozik e hozzá.
-Akkor kezdheted is az okítást!
Érdeklődve néz, immáron boszorkányos ruhájában.A pultosnő igazán csinos. Vérbeli kocsmárosnő. Serpenrosa lazán rátámaszkodik a pultra, a helységben csak pár ember mozog. Néhány szempár ismételten őket bámulja, szó szerint. Dehát továbbra is furcsa párost alkotnak. Közben a hölgy felnéz az asztalok felé, hátha lesz szabad hely, ha nincs akkor a bárpultnál kell maradniuk.
-Itt van ital is, meg hát "kedvcsináló" is, ha gondolod, engem nem zavar.  

A következő néhány percben igencsak felgyorsulnak az események. Craig legalább is nagyon így érzi. Persze lehet, hogy csupán a friss levegő hatására kezd egyre jobban érvényesülni a "töménytelen" alkohol jótékony hatása. Mert az igazság az, hogy van már Craig-ben bőven. Szinte csoda, hogy nem esik össze. Kissé szédelegni látszik most, bár ez betudható a hoppanálás gondolatának is. Minden esetre csak úgy pörögnek a másodpercek. Szinte alig van ideje magában kimondani a hely nevét, melyet értetlenül, de kétségtelenül készségesen ismétel a lány. Tehát édes.. De mint említettem nincs ideje végigmondani. Csupán arra, hogy magára kapja átváltoztatott bőrkabátját, mely jelenleg talárként funkcionál. Nem áll szándékában kilógni, vagy bajt keresni bármennyire is olyannak tűnik. Meg már úgy is hozzászokott a ruhadarabhoz. Na persze azért ez jó kis túlzás. Na meg abból sincs kevés a pakliban, hogy valamilyen formában szeretne a lánynak is elégedett perceket szerezni. Nem nem mosolyra vágyik.. vagy ilyesmire inkább csak a tudatra, hogy elégedettek lehetnek vele. Olyan gyermeki csökevény gesztusféleség ez, melyet talán az alkohol hoz elő talán nem. Összességében beletörődöm módon ölti magára a talárt, és máris készen áll. Mint mondtam reagálni már nincs ideje sem a gondolatora, sem a csipkelődésre pedig ő a maga részéről most meg van győződve róla, hogy pontos lenne a hoppanálása. Elvégre az előző előtt utoljára évekkel próbálta az ausztrál hoppnálási vizsgán.
- Ugyan már most biztosa.. (..Nem lennék rosszul) Fejeződne be a mondat de már forog is velük a világ, és a lány precíz landolásának köszönhetően ismét egy tipikusnak mondható közegben érnek földet. A gyanakvó arra járok szétrebbenek, vagy csak odakapják ármánykodó tekintetüket ezen a kései órán. Craig az érkezést követeően ránéz a lányra, és a képe láthatóan elzöldül. Serpenrosa már talán aggódhatna is, hogy sugárban valami nem túlzottan kívánatos kerül az arcára perceken belül. Craig arckifejezése nincs jobb szó fájdalmas. Lassan legörnyed a lány mellé tenyereivel a térdére támaszkodik aztán öklendezni kezd, és köhögni. Viszont pár perc vészjósló hörgés, és figyelemfelkeltés után csodák csodája semmi sem jön ki a srácból. Ez a gyomor nem egyszerű gyomor.. jó néhány turnébuszt megjárt már ez kétségtelen.. Ismét jól sikerült a belépő a környék összes rossz arcú alakja hullarablója felfigyelt rájuk. Ezzel az aggasztó helyzettel szöges kontrasztban szólal meg Craig felegyenesedvén félve nézve a másikra. Kisfiús arckifejezése rosszaság utáni bűntudatot tükröz.
- Úgy látszik tévedtem.. nehezebb erre visszaszokni.. mint gondoltam. Sajnálkozik, és közben megmerevedik mintha semmitől sem tartana jobban, mint hogy a másik kikarol belőle. Holott borzalmasan émelygett. Az apró közjáték után nem ok nélkül sebesen betérnek a helyre. Szerencsére Craig egyre jobban van az arca lassan újra visszanyeri természetes sápadt színét. Fura mikor valakibe így tér vissza az élet. Craig őszintén legkevésbé sem a pálcájára gondol, de mikor bent már egyre jobban kitisztul minden azért megtapogatja a zsebében. Mire a pulthoz érnek már újra teljesen jól van, és sápadt pompájában tündököl. Még szinte a szemei is felcsillannak. Láthatóan tettszik neki a hely.
- Huhh.. Egyszerűen ennyit tud mondani az "Akkor kezdheted is az okítást!" ugyan eljut hozzá, de még nem reagál rá. Félszegen a másikra pillant mikor már teljesen bevették magukat a pulthoz, ő pedig mint a planetáriumban végigbámult mindent.
- Mindig is szerettem volna eljönni egy ilyen helyre.. A nagy bámészkodásban ügyet sem vet rá hogy a bentiek figyelik őket. Sajnos látszólag nincs szabad hely bár Craig maga nem keresi el van foglalva a berendezés vizslatásával. Mintha búcsúban volna. Időközben a felettébb dekoratív pultos is megérkezik. Rögtön kiszúrja a kócos Ausztrált, és partnerét. Tekintetével perceken belül szinte vetkőzteti a bámészkodó srácot Serpenrosa látványára pedig elhúzza a száját. Végül hasonló pillantásokat kezd eregetni a róla tudomást sem vevő Craig felé mint a szőke korábban a másik helyen azonban ebben sokkal több tudatosság, és tapasztalat kevereg. "Majd én elnyallak, majd én megmutatom." Kiábrándító, de Craig a bámészkodó Serpenrosa-n és a benti csillárokon kívül semmire sem figyel. Végül a pultos határoz. Gátlástalanul indul meg az új vendégek felé. Eközben a lány szavaira a srác felfigyel végre.
- Jahhigen ital..! Na akkor ezzel bele is kezdhetünk. Vet kihívó pillantást a lányra. Eztán a másikat kis melegség töltheti el, hiába bámészkodott az imént azért mégiscsak meghallotta az "Akkor kezdheted is az okítást!-t"
- Szóval van fogalmad róla, hogy mitől lesz valaki Ausztrál? Vagyis sejted?
- Szerinted mi az első szabály egy ehhez hasonló helyen? Időközben a közelgő pultos meghallva Craig megtévesztően határozott szavait szinte elolvad. Eszi issza azokat.
- Kedvcsináló? Zökken közbe ki Craig a saját mondanivalójából, és nem is hagyja a másikat válaszolni az imént feltett kérdésre. Helyette még ő kérdez egyet.
- Tényleg nem zavarna.? Furcsa lelkesedés van a hangjában. Aztán mikor a lány végre válaszolhatna minden feltett kérdésre dühítő módon újra félbeszakítják. A pultos nem bírja tovább, és udvariatlanul berobban a beszélgetők közé. Bekönyököl Craig, és Serpenrosa közé elválasztva őket egymástól. Egészen behajol a srác elé dekoltázsát szinte az orra alá dugva a lánynak pedig a hátát mutatva.
- Mit hozhatok neked kedves? Teszi fel a kérdést Craig-nek, mely sokkal inkább úgy hangzik. "két óra múlva végzek"..

Látja hogy Craig nincs a legjobb bőrben, így mikor  la térdéra támaszkodik, együtt érzően simogatja a srác hátát.
-Hát egy biztos ha gyorsan ki akarsz józanodni, hopponálj kettőt-hármat és minden kijön, ami benn van. Jobb, mint egy gyomormosás. Ne aggódj ez volt a mai utolsó, remélhetőleg. Ám így még mindig rövidebb volt, mint a Kóbor Grimbusszal, de ha elszoktál tőle, akkor lehet inkább az lenne a jobb megoldás, csak pálcás kéz föl és már jön is a busz, bár eléggé horrorjárat. Ernie elég veszélyesen vezet járműveket. Főleg Londonban.
Igazából azért csacsog, hogy Craig figyelme elterelődjön kicsit a rosszulléttől. Szerencsére egy kis idő múltán jobb színe lesz. Serpenrosa élénken figyeli társa reakcióit, a hely tetszik neki, hát igen, ha valaki az igazi, sötét Londont akarja látni, az ide jön.
-Örülök, hogy elnyeri a tetszésed, ez egy tipikus angol kocsma. Ahogy a nagykönyvben meg van írva.
A pultosnő közeledésére Craig, akit lenyűgözött a kis kocsma, eszébe jut az italrendelés. A gyógyítóhölgy rendkívül kiváncsi, mit fog vajon kérni neki. A kihívó pillantásra csak egy mosoly és egy kacsintás a válasz.
-Nos, nem igazán tudom. Hogy pontosan mit is jelent, sejteni sem sejtem, de azt hiszem te nem vagy tipikus fajta.
Serpi láthatóan tanácstalannak tűnik és abszolút ártatlansággal nézi Craiget.
-Nem tudom, de te majd megmondod. Szerintem ott azt is alig értenék, amit beszélek. Először bemelegítő kört inni? Nos tényleg nem zavarna.
Őszintén beszélt, látja a srácon, hogy valami nagyon nyomasztja, amit még az utal sem tud elfeledtetni vagy oldani.  *Hát ha szüksége van rá, akkor legyen. Ha kell el tudom cipelni az Üstig, legrosszabb esetben.*
Gondolatmenetéből egy hát látványa zökkenti ki. Pár pillanatig csak döbbenten néz, aztán kissé ideges lesz, vadul megsárguló szeme erről árulkodik, ahogy fenyegető aurája is. Első gondolata az, hogy leátkozza a nőt, úgy hogy egy cafat, annyi se maradjon belőle. Azonban ez veszélyes dolog lenne, főleg, mivel nem igen kéne pálcával hadonásznia, nem ilyen közegben. Így hát úgy dönt úgy reagál, ahogy a legkevésbbé sem elvárható egy úrinőtől.
Így hát rácsap a kocsmárosnő tomporára, majd csábos mosollyal az ajkain megszólal:
-Hát, nem tudom a barátomnak bejön a e dekoltázsa, mindenesetre szép fara van, sportol valamit?

Craig épp csak választ kapna korábbi kérdéseire, mikor egy pár meglehetősen kívánatos kerekded "alkalmatosság" kerül az orra alá. Tulajdonképpen már látott ilyet inkább csak a hirtelenség lehet a meglepő számára. Azonban egy átlag nemtársával ellentétben Craig nem az a fajta akit az ilyesmi bármire is sarkall. Vagyis nagyon is olyan, és nagyon is vállalható dolgokra sarkallja, csak nem egy ilyen környezetben, és nem egy ilyen másik fél társaságában. Persze, hogy milyen valójában azt majd leginkább az idő válaszolja meg. Minden esetre Craig nem jön túlzottan lázba. Az első gondolata az, hogy vajon mit érezhet most a másik. Pontosabban sejti miről lehet szó ezért annyira nem is tart semmitől. Eléggé kikövetkeztethető a korábbi gesztusváltásokból, hogy Craig most sem tesz olyasmit, mint amit esetleg valamely más hozzá hasonló korú varázsló tenne. Legalább is az Ausztrál erősen bízik benne, hogy a lány efféleképp elmélkedik. Kissé zavartan bámul a srác maga elé a keblek méretes volta nem igen tsz lehetővé más célpontra fókuszálást. Szerencsére Serpenrosa hamar megugrasztja a másik felet, így Craig könnyebb helyzetbe kerül. A "seggre pacsit" követően a pultos azonnal megfordul, és hiúz tekintetét veti a másikra.
- Bajt akarsz kislány? Veti oda a másikéhoz hasonló izzó tekintettel a vele közel egykorú boszorkánynak. Férfiszem számára perceken belül rendkívül kívánatos jelenet bontakozhatna ki, ezt igazolják is a helyen tartózkodók, hisz a legtöbb szempár az incidens irányába szegeződik. Forr a levegő a két ifjú boszorkány között. Craig pedig a lehető legdiplomatikusabb hangnemben szól közbe próbálván enyhíteni a feszültséget. Teljesen új oldaláról mutatkozva így.
- Két korsó sört kérek, és egy cigipapírt. Erre ha minden rendben megy meg is szakad a szemkontaktus, a két lány között, és hamarosan megérkezik a két korsó sör, és a cigipapír. Mielőtt kihozná azonban mindet a pultos ügyködik keveset a cigipapíron. Fekete tintával jól olvashatóan egy címet biggyeszt csupán oda, majd miután kiadja a rendelést ízlésesen a srác elé tolja a sajátját a másik korsót pedig a lány elé csapja, úgy hogy a habból némi ki is löttyen a pultra. Craig nemes egyszerűséggel igyekszik tudomást sem venni az egészről, még csak a pultos pillantását sem viszonozza, mely felé hívogató Serpenrosa felé pedig dühödt, és indulatos. Ha a lánynak esetleg eszébe jutna bármivel is viszonozni akár a korábbi szavakat, akár a kilöttyentést,. akár ezt a pillantást.. azt Craig igyekszik megakadályozni a következőkkel. Azonnal maga elé húzza a sörét, és miközben a zsebéből előtűr egy apró ezüstpapír gombolyagot, melyet meg is kezd így szó.
- Nos Közben megköszörüli a torkát.
- Nem is jársz messze a valóságtól, csak épp nem így hívják. Nálunk ezt úgy mondják csináld ausztrál módra!
- Ha beülsz egy helyre csináld ausztrál módra. Ez annyit tesz, hogy veszel egy sört és elvegyülsz! Miután elmagyarázza a dolgot kedvesen teszi fel a kérdést a másiknak belelkesülve az egész helyzettől.
- Szóval bemész egy bárba valahol mit fogsz csinálni? (A válasz természetesen: Veszek egy sört, és elvegyülök.) De, hogy a lány ki kapiskálja e vagy sem az már rajta múlik. Craig minden esetre lelkesen várja a választ, és közben e lány felé emeli a poharát.
- Cheerio!! Mondja közben eltéveszthetetlen akcentusával. Aztán ha a másik válaszolt ő próbál újra kérdezni.
- Pontosan hogy érted azt, hogy én nem vagyok tipikus? Közben a beszélgetések, és a válaszolgatás során Craig, ha a lány jól válaszol az iménti kérdésre így szól.
- Nos ha most már tudod mit kell tenni ausztrálként egy pubban átléphetünk a következő lépcsőfokra.
- Hogy viselkedik egy ausztrál.. egy ausztrál mindig azt teszi, mindig azt mondja ami a szívén van.. hogy is mondjátok ti angolok.. Gondolkodik el kissé.
- Ami a szívén az a ..? Néz segélykérően a lányra.
- Nahh szóval a következő dolog ez lenne.. Egy ausztrál mindig azt teszi amire a legjobban vágyik. Erről csak akkor bizonyosodunk meg, ha most megteszed, ami a fejedben, és a szívedben van.. Magyarázza Craig.
- Szóval, ha van kedved az ausztrálosdit folytatni, tedd most azt amire a legjobban vágysz.. gondolsz.. ami jól esne.. Majd a mondandója végén belekortyol a sörébe. Csak ha erre is választ kap valamilyen formában folytatja a bíbelődést az ezüstpapír gombolyaggal. Időközben a pultos már messze egy másik társaság előtt illeg billeg távol a párostól.

Cöh- Felszegi büszkén fejét  és hasonlóan  párductekintettel  néz a vele szembenálló nőre. Nem Craig volt a kiváltó ok, illetőleg csak kis szerepet játszott az eseményekben.  Sokkal inkább az a tény,  hogy egy közönséges pór  hátat fordít  neki . Ez tűrhetetlen. – Ahelyett, hogy örülne neki hölgyem, hogy bókot kapott, maga csak tyúkoskodni akar. Ám tőlem megkaphatja.
A további összetűzéstől  Craig menti meg a kocsmárost, egy biztos, ha a másik nő megtámadja cafatokban végzi majd. Serpinek nem esik nehezére megtépázni  ezt a perszónát, izmai feszültek, ugrásra kész ha kell, a fiatalember  is láthatja rajta mindezt. Azonban ha további provokáció nem érkezik a fiatal nő átlép hímnemű társához, kecsesen kihúzza magát, majd  megsimítja a srác haját, nem érdekli már a kocsmárosnő, sem a további reakciói.  Hátrafordul és  még hozzáteszi a következőt a fiú felé intve a fejével.
-Meg egy szendvicset is kérnénk, neki. Legyen kedves.
Nem sokkal később megkapják az iménti rendelést, kiloccsanó sörhab, a fiatal  nő orrcimpái megremeg, szemei is megvillannak, azonban  csupán elfordul a pulttól, Craigre néz és a kis ezüstgolyóra. Közben hallgatja a másikat.
 -Amit az előbb mondtál. –Megforgatja a szemeit, jelevén nem  kisgyerek és nem is troll. Aztán rámosolyog, hátradobja a pipiskedéskor előrelibbent fürtjeit.  Ő is felemeli a korsót és összekoccintva a másik korsóval így szól. 
–Salute!-Nagyot kortyol az italból, majd fintorog egy sort. Aztán kicsit zavartan nézve válaszol. –Mármint nem tudom milyenek az ausztrálok, csak nem is tudom. Valahogy úgy érzem nem vagy szokványos, az a benyomásom.  Nem tudom megmagyarázni.
Zárja le a kissé csapongó választ. Újabb magyarázat hangzik el a viselkedésről. Elpirul kissé, majd  szomorúan néz maga elé, ismét nagyokat kortyol a söréből, bár alapvetően útálja eme nedűt, most szinte nem is érzékeli, hogy mi folyik le torkán. *Azt tenni, amit gondolsz, ha azt tenném, ebből a bögyös macából már nem lenne más csak cafatok. * -Ami a szívén az a száján.  Nos, ha én azt tenném, amire a legjobban vágyom, akkor nem sokáig élvezhetnéd a társaságom tovább, mert a szívem szerint szétkapnám a csajt. A másodikat sem tenném, mert azt mondtad nem szeretnél zenés helyre menni.
Keresztberakja a lábait és mosolyogva néz tanítójára.  Ő is beleiszik az italba, lassan teljesen kiürítve tartalmát.
-A harmadik dolgot meg már egy ideje teszem.- Kacsint rá a srácra, figyelme a pultosnő akciójára terelődik, aki egy másik társaság előtt illegeti magát, rosszallóan néz utána. Majd érdeklődése a kis ezüstpapír gombolyagra terelődik.
-Egészen pontosan mit is fogsz beszedni, vagyis elszívni?

A körbejáró tekintet különösen elnyeri a srác tetszését, ennek az eddigieknél egy valamivel gátlástalanabb, és nyitottabb mosollyal ad "hangot". Egyszerűen megfogta a lány pillantása, ráadásul nagyon kedvére való volt, ahogy érzékeltette a kérdésével kapcsolatos gondolatait, csak így szavak nélkül.
- Tökéletes válasz! Kacsint Craig, s koccint. A szendvics is lehuppan az asztalra időnként, de a fiú egyelőre nem lát hozzá. De egy hasonlóan az előzőhöz a korábbiaknál őszintébb pillantással nyugtázza, és köszöni az ételt, még ha nem is fog azonnal hozzá. Szóval nem szokványos.. ízlelgeti a lány szavait magában, de erre nem mondd semmit. Az arcára se ül semmi. Figyelmesen hallgatja a másik válaszát, és jóízűen kortyolgatja a sört. Nem is érti egészen minek vergődött korábban a sok szívószállal, hiszen ez a kedvenc itala. A másik már nem ilyen lelkes, de Craig-et lenyűgözi a másik ismét. Úgy nyeli a sárga nedűt, mintha misem volna. Pedig látható az arcán, hogy ez nem a legkedvérevalóbb ital. Tényleg érdekli a dolog.. gondolja magában, így már várja, hogy az a szavai végére érjen. Talány tényleg érdekli az ausztrálosdi. Ez a gondolat melegséggel tölti el a fiút, ez talán az arcán is látható. Egyszer csak tényleg befejezi a lány a mondandóját.
- Nos.. azt kell mondjam.. Köszörüli meg a torkát aztán a szokott módon a tincsek odébb rakása következik. A szavak közben egyre közelebb hajol a másikhoz minden egyes szóval, aztán a mondatok végén hirtelen hátra húzódik, és a pultra könyököl várva a reakciót, mintha így akarna a szavainak nyomatékot adni. A szavaka következők:
- Ez nem jó válasz.. itt a jó válasz a tett lett volna.. ez hibapont eddig..!
- De mivel még kezdő vagy elnézem!. Kacsint.
- Tehát Egy: Ha valóban arra vágysz.. hát rajta.. Buzdítja a másikat.
- Emlékezz csak vissza az előző helyre, és a lányra akit egy kicsit megtréfáltam. Persze távol álljon tőle hogy erőszakra buzdítsa a lányt, de ami igaz az igaz. Egy ausztrál nem habozna. Gondolja ezeket csak magáéban aztán folytatja közelebb, és közelebb hajolva.
- Attól meg ne tarts, hogy nem élvezhetném a társaságod.. ilyen helyzetekben elég lekaparhatatlan vagyok.. utal ezzel valamilyen szinten az Animágus alakjára, melyről persze a másik mit sem tud "még".
- Kettő: Egy ausztrál, ha tudja is, hogy a másik nem szertene valamit megpróbálja elérni a célját, úgy hogy végül mindketten élvezzék, de a lényeg a cél elérése.
- én Csak annyit mondtam, hogy semmi kedvem zenés helyre menni.. Látszik az arcán, hogy valóban így van.
- De azt nem, hogy semmi esetre sem tudnál rávenni, főleg ha te szeretnél menni.. Csupán egy levegővételnyi szünetet tart, de közeledik.
- Három: nem mondasz igazat, mert nem szereted a sört, és mégis iszod! Nem tudsz félrevezetni, persze lehet nem is akarsz az arcodon látom, hogy nem szereted.
- Ilyenkor egy ausztrál azt mondja nem nem szeretem a sört.
- persze az más kérdés, hogy ez egy ellentmondás is hiszen olyan ausztrál aki nem szereti a sör NINCS! mosolyog a másikra.
- Szóval valaki nem mond igazat, vagy csak én nem tudom pontosan mi is az amit teszel. Ez utána mondta után távolodik el, és támaszkodik a pultra, aztán így szó. kérdő tekintettel.
- Nos.? Szeretnéd, még folytatni az órát?

Craig nem lát hozzá a szendvicshez, de Serpi nem is várja el tőle, hogy megtegye, hiszen éppen nemsokkal előbb mondta, hogy nem nagyon fog tudni enni.  Hajcsavargatás a reakció a kacsintásra és egy cinkos mosoly.
Majd a dorgálásnál lesüti a szemét, mint egy kisgyerek aki rossz fát tett a tűzre akarata ellenére, aztán nagy szomorú szemekkel néz fel a srácra. Lelkesen bólogat, hiszen most ő az akit okítanak és hallgatnia kell a tantóra.
-Értem. Sajnálom. Ám ebből kiderül, hogy Angliát nem nagyon fogod szeretni, itt senki nem az akinek mondja magát, senki nem mond igazat. Soha nem tudhatod kivel is állsz szemben.
Az utolsó korty sárga, habzó ital kortya is legördül torkán, majd vehemensen leteszi a korsót.
-Nem úgy értettem, a Zsebpiszok közben nem okos ötlet tépázni a másikat, főleg nem egy ilyen helyen. Vagyis nem ezen a helyen.
Elfordítja a fejét, így az ausztrál vendég, profilból láthatja, lehunyja egy szemeit, szája szélei felfelé görbülnek.
-Akkor mégiscsak tipikus ausztrál vagy, én meg azt hiszem tipikus angol. Talán. Egyben közös a két nép: akaratosak, nem feltétlenül negatív értelembe, csak az ausztrálok egyenesen mennek, míg az angolok surdán teszik. Ami pedig a zenét és a sört illeti. Ezt udvariasságnak mondják nálunk, de mivel most kenguruföldeset játszunk. Nos igazad van. Tényleg nem szeretem a sört.  Ám nem kell félteni, ha az akaratról van szó. Hm, akkor a sör ilyen ausztrál népital?
Ismét rávillantja lélektükreit társára. Ráharap finoman alsó ajkára és kérdően néz, hogy vajon helyes e ez a megállapítás.
-Persze, hogy szeretném. Ez mókás.  Úgy értem érdekes dolog megtudni ilyesmiket.
Nyújtózik egy nagyot, kiroppantgatva izületeit, kicsit megingatja a csípőjét, hogy kimozduljon az is.
-Azért különös, hogy ennyien vannak ilyenkor itt. Bár végülis nem, mert ilyenkor jönnek elő, mint a rágcsálók.
Megborzong a rágcsáló szóra, rámosolyog az italozó társára.
-Szóval ami a szívemen az a számon. Amit gondolok, azt tegyem. Igyak sört. Érjem el a célom, mindenképp, de azért figyeljek a másikra is. Öhm azt hiszem eddig ennyi. Oh igen és vegyüljek el.
Ha a másik hagyja, illetve engedi, akkor a hószín ujjak ismét borzoló szándékkal a másik barna tincsei felé vándorolnak. Ha nem akadályozza semmi, akkor célt is érnek.
-Még nem válaszoltál az utolsó kérdésre. Különben. Eléggé kíváncsi vagyok ám.

Kissé elmélázva, de figyelmében egy percre sem lankadva hallgatja a lányt. Lassan fogy a söre. Kicsit sokat beszél. Lassan kezd is kimenni belőle az ital hatása. Ez nincs ínyére, de azt nem bánja, hogy teljességgel élesek előtte partnere körvonalai, nem úgy mint korábban, hisz a beérkezéskor bár ennek jelét nem adta kissé homályos volt előtte a kép. Mintha maga a sör lenne rá józanító hatással. Visszatérve határozottan nem bánja, hogy tiszta tekintettel merülhet bele a leomló sötét fürtjeit játszva tekergető halovány ujjak játékába. Nem beszélve a mosoly látványáról. Kissé talán túlságosan is belemerül a látványba. Végül aztán saját magát kizökkentve az egészből megszólal.
- Talán attól tartasz, hogy nem védenélek meg holmi helyiektől..? Kérdezi Craig szórakozottan, de tekintetében határozottsággal. Aztán mintha saját magát nyomatékosítani egy húzásra megszabadul a maradék italától, és vet egy kósza pillantást a szendvicsre is. Egy pillanatra halvány mosoly fut át az arcán viszonozva ezzel a lány gyermekien bűnbánó pillantását.
- Amúgy meg.. igazából, még mielőtt idejöttem tudtam, hogy erre számíthatok..
- Nagy híretek van ám nálunk.. Mondja Craig kicsit kétértelműen. Utalva ezzel arra, hogy az ausztrálok nagy része eléggé lenézően kezeli az egykori gyarmattartó gőgös angolokat. Ez a varázslók között sincs másképp. persze nyilvánvaló, hogy ez is egy olyan kategória amelyben Craig nemigazán érintett..
- Persze remélem, te valójában nem vagy Succubus.. vagy ilyesmi.. nem mintha volna rajtam túl sok megrontani való. Ecseteli a dolgot, és közben az ezüstpapírgombóchoz nyúl. Aztán míg végighallgatja a két nép közötti hasonlóságokról szóló eszmefuttatást nekilát előkészíteni a "cigarettát". Egy szálat vesz elő a zsebében lévő dobozból, majd miután elrakta a dobozt a szálat kettétöri, és a dohánytartalmát az időközben előkészített szűz cigaretta papírra teríti. Az ezüstpapír halványzöld matt, és lime illatú tartalma is előkerül, majd gondos mozdulatokkal elkeveredik a dohánnyal. Körülbelül 1grammnyiról lehet szó. Majd az illat ellenőrzése következik, végül a farzsebéből előtúrt apró újságcafatból filter készül. Egy NME-ból tépte ki még a repülőn, mikor a bandából való kilépéséről szóló cikket semmisítette meg. Percenként pillant fel a lányra jelezvén, hogy végig figyel. Időközben pedig elkészül a cigaretta, mely egyelőre a pulton marad.
- Surdán.? Kérdez vissza a kócos Ausztrál. Nyilvánvalóan ismeretlen a kifejezés számára. A kenguruföldes jelző hallatán kissé összeráncolja a homlokát, látható hogy nincs ínyére ez a közhelyes jelző, de nem ad hangot nemtetszésének a tekintete mindent elárul.
- Valami olyasmi.. Replikázik a sört illetően, közben pedig megvakarja a fülét, mint valami kócos kiskutya. Hajkoronája rejtekéből figyeli a lányt kivédve ezzel minden esetleges arcizomrándulást. Pontosabban annak leolvasását. Az ajakharapás igencsak érdekfeszítő, de Craig mozdulatai rendkívül rutinosak, és diszkrétek. Már már kívántatóan palástolóak. Aztán minden visszatér a régibe, és újabb kérdés következik.
- Mókás? Szerinted ez mókás..? Én tökre komolyan veszem te meg.. Zsörtölődik, de érezhetően nem komolyan, inkább kihívóan táncra kérően.
- Valami ilyesmiről van szó.. igen, helyesel időközben a srác a felsorolásra.
- De így kimondva határozottan nem hangzik olyan jól, mint úgy magában ha az ember csak természetesen csinálja.. És láthatólag ezen a különbségen a szokott méla módon most is elgondolkodik. A lány pedig valóban megragadhatja az alkalmat kócolásra. Craig pedig már reflexszerűen teszi azt amit eddig mindig. Csak csak belesimul a mozdulatba. Mintha önkéntelenül váltaná ki a borzolás ezt belőle. A lány vajon elgondolkodik ezen..? Ha gondolkodik, ha nem Craig időközben felemeli a cigarettát az asztalról, és az iménti parázslóujjas trükkel begyújtja azt. Aprót szív belőle, aztán hosszan lent tartja. Felnéz, és a magasba fújja a füstöt. Aztán kissé elmélyült hangon válaszol.
- Csak egyszerű fű.. nem is túl drága.. Lassan kiveszi a szálat a szájából, és kínáló mozdulattal a másik felé nyújtja. Ha igénybe veszi a lány a dolgot, ha nem ő lassan fészkelődni kezd a székén, aztán lassan helyezkedve pár centivel közelebb húzódik a másikhoz. Felnéz a mennyezetre, és hátát a pultnak veti. Egyre erősebben szemez a szendvicsével. De valami eltereli a figyelmét. A másik csuklóját kezdi bámulni percekig kissé talán szemérmetlenül is, különösen ha az beleszív a cigarettába. Mintha, csak így akarná rávenni az amúgy makacs, és törékeny végtagokat újabb érintésre. Az arcán, a nyakán, a tarkóján.. Percek kérdése az egész, és ha visszaér hozzá a cigaretta gyorsan, és kissé szégyenlősen tekint másfelé.

Kissé döbbenten pislog, aztán kezeit maga elé kapva lendületesn integet, jelezvén nem így értette.
-Igen, vagyis nem. Szóval; öhm; az a szitu, hogy itt nem okos dolog kardoskodni. Mármint erre a helyre főleg feketemágusok járnak. Gondolom megvédenél.
Lesüti ismét tekintetét, ismét arcára piros pír ül ki. Jobb kezével megfogja bal felkarját. Felpillant a következő mondatra.
-Szóval már külföldre is kijutott egy s más hír. Pedig a Minisztériumunk kínosan ügyelt erre, persze más idők járnak már ott is. Gondolom, azért a történelem sem hagyott kellemes emlékeket az ausztrálokban.
Hangos, jóízű nevetés hagyja el Serpenrosa ajkait, hamiskásan mosolyogva kacsint.
-Ki tudja...ki tudja... Fura, hogy egy fiatal nő kalauzol egy vadidegen férfit nem? Lehet csak az energiáid akarom.
Hm, azért lehetne rajtad bőven rontani.
Közben érdeklődve figyeli a másik munkálkodását, láthatóan gyakorlott mozdulatok, ám nem zavarja a dolog.  Igazából a cuccnak elég jó illata van, de persze ez nem jelent semmit.
-Surdán?  Hát ferdítve. Szóval általában hazugok. Öhm, nem úgy értettem bocsánat. Nem sértésnek szántam.
Valóban, látván Craig nem tetszését, most ráeszmélt, hogy valószínűleg elég sértőnek találhatta.
-Óh, nos felőlem abba is hagyhatod az okítást. Nekem ez mókás, más bőrébe bújni. Nem hiszem, hogy neked ez véresen komoly.-Kiölti a nyelvét a srácra.- De lehet tévedek.
Pár percre rákönyököl a pultra, míg Craig rágyújt. Hátranézve egy pár figyelő varázslón akad meg a tekintete, aztán elmosolyodva elrántja a tekintetét és a fejét.
-Nem kérek köszönöm. -Pillant a felé kínált cigire.- Milyen érzés? Mármint a fűves cigi?
A sötétszínű hajfürtök oldalra libbennek. Mikor Serpi elfordítja a fejét, kissé értetlen szemekkel nézve, a kezét bámuló ausztrálra. Elvigyorodik, az alkohol is eléggé befolyásolja a dolgot, de anélkül is megtenné. A kéz emelkedik is, kissé közelebb húzódik ő is, lekönyököl a pultra, először végigsimít csak a bozontos hajszálakon, majd könnyedén bele is túr a srác hajába. Márha az nem ad elutasító jelet. Aztán játékosan cirógatja, miközben nézelődik tovább. Elsősorban az őket nézőket bámulja. Kérdően
-Szóval akkor ausztrálosítasz tovább?  

Craig nagyot nyel, és mélyet szippant. A lány láthatóan nem kér a kínálásból. Ahogy gondolod, ül ki a mondat az arcára, aztán lassan beszédbe kezd. Gondterheltség nemigen látszik az arcán.
- Komálom a sötét varázslókat... Tudod miért.? Kérdezi picit közelebb hajolva a másikhoz, majd ha az nem adja jelét esetleg annak, hogy nem kíváncsi a válaszra a fülébe súgja.
- Mert ők is komálnak engem. Pontosan talán nem értette a lány, hogy Craig mit akar mondani, de a következő sanda kacsintás nyomban választ is adott rá, hogy erre a kérdésre nem is igazán van válasz. Valami ausztrál lehet megint a dologban. halvány foszlány Craig előéletéből, melyre talán saját maga sem emlékszik pontosan. Sőt lehet a személyének semmi köze az egészhez. Valójában az Ausztrál Auror képző jelmondatát idézte a srác stílszerűen.
- Egyébként nem tudom. Folytatja e-képp. Legszívesebben rendelne egy újabb sört, de esze ágában sincs idecsődíteni a korábbi pultost, akinek természetesen a címét tekerte fel a cigarettapapírral. Talán ez a másiknak, csak most esik le így hogy szemmagasságban látja a másik szájában a cigarettát. Ahogy komótosan szívogatja a srác a szálat az apró zsarátnokok ellentmondást nem tűrően emésztik fel a dús keblű boszorkány címét centiről centire. Kissé megdöbbentő lehetne a dolog egy külső szemlélő számára, hisz a pultosért sokan rajonganak a környéken errefelé. Ráadásul jó pár ifjú a fél karját adná egy ilyen körért. Craig-et azonban szinte bámulatosan hidegen hagyja a dolog. Pontosabban forrón, már-már parázslón számol le az ügy maradványaival.
- Szerintem semmi extra nincs ebben. Te ismerős vagy erre, én meg nem.. szerintem nincs ebben semmi..
- Ha nem tetszem nyugodtan elmehetnél.. Ha megunsz akkor is.. Nyomja meg Craig az unsz-t egy kicsit ráerősítve magát is, hogy mennyire unalmasnak érzi magát. Aztán rátér az energiáira.
- pff.. Kissé gúnyosan, de játékosan reagál elsőre.
- Hát az én energiáimmal nem sokra mennél.. már azzal ami megmaradt.. túl sokáig nem húznád belőle. Magyarázza, és közben újra szív. Lent tart, és kifúj. Az arca egyre komorabbá válik. A "lehetne rajtad bőven rontani".. megjegyzésre egy percre néz csak fel, aztán maga elé emeli szabad tenyerét, mintha saját magának akarná kiolvasni. Percekig bámulja, aztán mintha szörnyű csalódás érte volna megrázza a fejét lemondóan. Mintha csak ezt mondaná.. ez már menthetetlen amputáljuk doktorúr.. A lány a tévedését illető megjegyzésére nem mond semmit inkább belemerül saját elkomoruló ábrázatába. Az érzést illetően azonban megnyilatkozik.
- Hát tudod most azt kéne mondanom.. Ki kell próbálni.. és igazából talán így is van.. Megköszörüli a torkát, és megvakarja az orrát.
- De én nem hiszek ebben. Amúgy meg mindegyik más.. ez például eléggé erős. De rám már tulajdonképp nincs olyan hatással.. elég edzett vagyok.. egy idő után túlságosan sztenderdé válik az érzés..
- De az első pár alkalom tényleg vicces.. Viszi le a hangsúlyt, és úgy magyaráz, mintha csak valami száraz, és unalmas filmről mesélne.
- Hiába ilyen a popszakma.. Utal vissza az edzettségére, és kicsit lesüti a szemét. Nem lehetne mondani, hogy büszkeséget sugároz, inkább kissé félszeg most, de csak a következő slukkig. Aztán a füst lassan elhagyja a száját a cigaretta a címmel a papírján lassan el is fogy. Craig pedig nemes egyszerűséggel a nyelvével a szájába fordítja a cigarettát, és lenyeli. A mozdulata szürreális, és kissé megfoghatatlan. Ócska westernhősre emlékeztet, de ez a tetves ausztrál kölyök, most mégis eredetinek látszik. Igaz mindene igazi.. Serpenrosa, pedig mintha olvasna a tekintetében, a gondolataiban. Talán tényleg olvas, azt viszont nem lehet tudni ugyanígy, hogy Craig direkt hagyja, vagy csak tudomást sem vesz az egészről. Így vagy úgy hideg érzés fut át a fiún amint elmerültségéből felriasztja lány mozdulata. Először azt hiszi a cigaretta hatás, de aztán gyorsan ráeszmél, hogy ez a valóság. Megint az ismerős cirógatás, mely már vagy párszor olyan jólesett volt "ma". Persze, még mindig lehet álomszerű kép, de a lány mozdulatai igaziak. Valójában talán már mindketten eljutottak oda, hogy nemigen próbálnak rájönni a másik gondolatára. A korábbi számító gesztusok talán véget értek. Craig nagyon reméli, hogy nem téved, és jól érzi hogy nincs mit számítania. A szokásos reflexszerű belesimulás most elmarad. Craig még egyszer átfut az iménti számító, nem számító dolgon. Majd meghallja a lány kérdését, miközben az egyre csak cirógatja. Egyszerűen a másik szemébe aztán vállat von a kérdésre. Nem kacsint semmi ilyesmi. Az őszinteség egy újabb szintjére emelkedik. Egyszerűen, mivel már közelebb ült a lány is óvatosan oldalra dönti a fejét, úgy hogy az arca 50%-át teljesen betakarják a hajszálak. Egyetlen szem kandikál ki. Ha a másik nem húzódik el, vagy riad meg Craig feje a következő percben a lány vállára simul. Kissé megmozgatja a fejét helyezkedvén, azt a hatást keltvén mintha még jobban bújni fészkelődni próbálna. Ez a hatás már csak a véletlen fokozása. Könnyen lehet, bár Craig reméli, hogy nem, hogy a lány meglepettségében felhagy a cirógatással. Persze ha a fiú korábbi elmélete helyes minden ellenreakció nélkül a lány mozdulatsora szakadatlan marad, de ha nem hát nem. Ha így történik ha nem. Craig egy utolsó határozott mozdulattal a lány csuklója felé nyúl, és az ha cirógatja még ha nem az arcához húzza. Jelezvén ott szeretné tudni érezni az ujjakat a kezet. Ennyi. semmi több. Craig mozdulatainak ezzel vége. A fiú feje könnyű.. és hűvös. A válasz pedig ennyi.
- Ausztrálosítalak.
- Úgy gondoltam, a korábbiakat most átültetem a gyakorlatba. Kis szünet következik.
-  Tudod a tedd amit gondolsz részt.. Majd megvárja az esetleges reakciót, ellenreakciót. És a témától elkanyarodva lesújtott, de kedves hangnemben szólal meg, ismét bújva fészkelődve, közben a szemét lehunyva.
- Fáradt vagyok.. Azonban egyértelmű, hogy nem a fizikai fáradtságra gondol, bár bizonyosan úgy is rendkívül fáradt.

(http://i41.tinypic.com/25qdmv8.jpg)

Ismét kicsit meglepődve néz a srácra, mikor kimondja a mondatot. Aztán elneveti magát. Hiszen valóban kissé irónikus, hogy egy volt aurortanonc mond ilyesmit. Pláne, ha ismerné Serpenrosa családfáját, ez különösen szórakoztató lenne. A közvetlenség kissé meglepi a levegőáram pedig ismét megborzongatja.
-Ha tudnád, hogy ez mennyire igaz. Mondjuk nem tűnsz olyan embernek, aki közéjük illő lenne. Ám lehet, hogy tévedek. Jó tudni, hogy vonzod őket.
Kicsit arrébb dől, mintha csak a rossz társaságba keveredne és el akarna határolódni. Ekkor feltűnik neki valami egészen érdekfeszítő, közelebb is hajol, hogy megtekintse. S valóban a srác a bögyös maca címét szívja el épp. Különös, de ez megelégedéssel tölti el a lányt. Nem csalódott az eddig felállítottakban. Sajnos Serpi rossz szokása, hogy analizál másokat, illetve következtet. Megforgatja szemeit, aztán mosolyogva megrázza a fejét.
-Ha bármelyik fennállna nem ülnék itt. Akadna más dolgom elég.
Közben előkotorja ő is a cigarettáját, és meggyújtja, közben természetesen figyel, majd elnézően mosolyog. Mélyet szív a kellemes aromájú dohányáruból.
-Meglehet, bár a Succubus sem véletlenül úgy szívja el az energiát ahogy. 
Vigyorog, egy pillanatra különös fény tükröződik a szemébe, ám el is surran gyorsan.  Aztán különös reakciót figyeli, ahogy Craig nézi saját tenyerét. Kissé elbizonytalanodik, hogy ez vicc, önirónia, elterelés vagy mi a szösz. Azonban kénytelen megállapítani, hogy ez csak egy reakció.
-Értem. Örülök, hogy ezt mondtad és nem akarod rámtukmálni. Hát úgy látszik ilyen.
Bólint csak, most valahogy érzi, hogy a srácon kezd úrrá lenni a mélabú.  Függetlenül az alkoholtól és a füves cigitől. Kicsit meghökken és bizony el is kerekedik a szeme és leesik az álla a mutatványra, nagyokat pislog.
-Te - azt - most - komolyan  - lenyelteed?!?!?!!?
A sokktól csak tagolva bírja kimondani a szavakat. Gondolataiban gyorsan végigcikáznak a lehetséges belső sérülések, amelyeket a csikk okozhat. Még jobban elborzadt arcot vág, nagyot slukkol a cigiből kissé idegesnek tűnik. Nemsokkal később azonban a simogatásra új reakciót kap, amely kissé meglepi, de valahol számított is rá, a vállára kerül Craig feje, enyhe súlyt érez. A keze csak egy pillanatra áll meg, bal kezével eloltja a cigaretta maradványt. A bőr még mindig természetellenesen hűvös, legalábbis a meleg ujjak számára. Puhán, lágyan. Igazából ösztönös dolog, ahogy az is, hogy még közelebb húzódik, hogy biztosan kényelmes legyen. A következő dologra nem tud mit reagálni elvégre is ha gyakorlat, akkor gyakorlat. Most nem is érdekli már annyira. Serpenrosa ajkaira szelid mosoly kerül a srác szavaira. Szemeiben pedig gyengéd szeretet és empátia. *Nem csodálom, hogy fáradt. Ha jól értettem, beúszott az árba, úszott egy darabig, aztán elkapták, megrágták, kiköpték, most pedig csak sodródik. Mindezt ilyen fiatalon nehéz lehet kiheverni. Amit pedig eddig megtudtam, nem áll mögötte senki. Ami még szörnyűbb. Mondjuk Mattet ismerve, kicsit csodálkozom. Soha nem említette, hogy van egy öccse. Azt mondta hárman tesók. Pedig nagyon úgy tűnik négyen azok. Szóval valószínű, hogy a családja is megtagadja, lehet épp a zenélés miatt. Úgy meg aztán még nehezebb.*
-Akkor pihenj szépen. Akár mehetünk is, ha gondolod.
Az este folyamán most először olyan a hangja, mint most. Selymes, kedves, szinte simogatja a fület. Puha csókot lehel a srác fejére, és tovább simogatja a másikat, azonban nem lehet érezni rajta, hogy menne ténylegesen.
-Azt hiszem, megérdemled, hogy kipihend magad. Főleg a nagy kalandok előtt.

- Hát.. Sóhajtja szinte unottan.
- Véletlennek biztosan nem véletlenül, de ha jól érzem te ehhez nálam sokkal jobba értesz. Reagálja egy sóhajtás közeledte még a Succubus-t illetően, aztán még ennyit tesz hozzá a korábbiakhoz. Látja, hogy jócskán sikerült meglepnie a másikat a csikk elfogyasztásával. Rossz szokás.. egy fogadás után ragadt rá, még Adelaide-ben. Koncert után voltak.. a hangulat satöbbi hosszú történet gondolja át mégis gyorsan a srác a jelen pillanatban igencsak keserűnek számító emlékeket. Azon túl, hogy bizonyos szintű védettséget élvez a tűzzel szemben a tanulmányai kapcsán, most valóban elgondolkodik, hogy mire gondolhat a másik. Viszont az igazság az, hogy halálosan komoly gondot a csikk lenyelése igazából egy muglinak se okozna. Csak a trükkjét kell megoldani.. gyakorlás kérdése. Efféle gondolatok cikáznak a fejében, majd lassan kinyögi igazából nem is tudja miért.
- Izé.. Dörzsöli meg a szemét.
- Hát nagyon úgy tűnik.. Köhécsel kettőt.
- Azt hiszem már lent is van.. Azonban valójában a hirtelen megszólalástól nyelt félre. A csikk lassan tényleg leért, de kit érdekel ez már. 
- Valamivel jó volna leöblíteni.. Mondja halkan, szinte céltalanul. Természetesen esze ágában sincs a pultost idecsődíteni. Varázslattal nemigen akar próbálkozni, mivel ha jól sejti itt is mint Ausztráliában az efféle varázslatok ellen a bárpult tartalma védve van, és csak körülményesen lenne hozzáférhető a pultos kikerülésével. Ehhez pedig ezen a késői órán igazából kedve, és érkezése sincs. Patthelyzetbe került tulajdonképpen saját magával. Ahogy minden hatása távozik egyre komorabb benyomást kelt. Igazából a szerencsére sikeres vállra dőlést követően is csak jobban elmerül a saját kilátástalanságában. Pedig sokkal szívesebben tenné ugyanezt a semmiben. Na jó ez így nem igaz. Egy olyasfajta semmiben ahol ugyanez a kellemes illat tölti be a levegőt, mint ami most. A tömény füsttel vegyül enyhe, és egyre gyengülő parfüméria. Magában már oly sokadjára emlegeti fel ezt az érzést. Veszi elő ezt az élményt, hogy kezdi odabent egyre közhelyesebbnek érezni magát. Hiába ez a nyomottság belülről kifelé hatalmasodik. De határozottan jó hatást gyakorol rá, hogy a másik nem hogy nem ellenkezik, még közelebb is húzódik. Ráadásul a mozdulatok is a kedve szerint alakulnak. A lány válláról hajtincsei közül szürreális takarásból figyeli a lassan kialvó csikket, melyet a lány von ki a forgalomból. Aztán újra átadja magát saját szemgödrei sötétségének. Helyezkedik. Mozgatja a fejét. A haja talán kissé csiklandozza is a másikat. Azonban ez nem az a kényelmetlen helyezkedés. Tulajdonképpen nem is Craig irányítja. Ezt már belső ellazultabb, és komorabb erők irányítják. Olyan diszkréten próbál közelebb bújni a másikhoz, miközben mégis kissé nemtörődöm, és felelőtlen, mintha akaratlanul sejtelmesen azt kiáltaná figyelj rám.. Csendes a fiú csendes, és hűvös. Rendkívül kellemes a lány érintése. Az arc bár érzékeny egyszer sem feszül meg a simításra. A bőre mintha átszakításárt kiáltana. Hogy a lány csak nyúzza le a bőrt. Ijesztően nyugodtan fekszik, és teljesen kiszívottan. Az apró helyezkedések is csak azt jelzik, hogy a tudatalattija biztonságot, és egy másik megértő, és elfogadó közelségét keresi. Ha átfutna a fiún egy a mostaniaktól eltérő ösztöntelen gondolat, mely nem oly belülről érkező mint a mostaniak bizonyára arra jutna, hogy ilyen kényelmesen, és megértésben utoljára kisgyerekkorában pihent. Bár rendkívül fáradt főleg szellemileg semmiért sem szeretné megszakítani ezeket a perceket. Nem tart tőle, hogy a lány esetleg megunja, de nem lenne jó az biztos.. Az érzés betetőzése a csók, és a szavak. Erős nyugtatóként hat az egész helyzet a srácra, de aztán önnön maga vet véget neki. Hirtelen kipattannak a szemi, és így szól.
- Talán mehetnénk tényleg.. De egyszerűen csak kimondja ezt mozdulni nem akar. Jólesne még egy csók, de ezt egyszerűen utópisztikusnak értékeli. Már magát az elvárást, magát a jólesőt. Csak nyugtatja mozdulatlanul a fejét, már nincs a fészkelődés. Ezzel is utalva arra, hogy rettegni kezd kiszakadni a korábbi mámorító nyugalomból. De tudja, hogy megfog történni.
- Dehogy érdemlem.. Jelenti ki még a másik vállán halkan. Aztán csak vár vár. Mikor lesz vége az egésznek, és indulnak el. Az biztos hogy szórakozóhelyre már nem vágyik ma este.. a lány társaságára csak annál inkább..pedig egyre józanabb, és ettől egyre ijedtebb, és elveszettebb is.. legalább is úgy érzi magát..

-Jesszus!!!- Affektálja elképedt tekintettel a lány. Majd végül egy rosszaló fejcsóválással lezárja a dolgot.-Hát egy biztos, nem tesz jót neked ez. Ha gondolod rendelhetünk még egy sört.
Persze, ha akarná Craig már kért volna, ebben biztos a lány. Nem tehet róla, egyszerűen nem tudja, nem akarja elszakítani magát egy érzéstől: aggodalom. Eddig is érezte, főleg, mikor az Alicui Dentesben voltak és a fiú zenei pályafutása volt a téma. Ez az az érzés, ami miatt gyógyító lett. Elszorult a szíve akkor, ahogyan most is. Az apró helyezkedések és bújás egyértelműen ösztöntelen mozdulatok. Igazából Serpenrosán is elhatalmasodik az a gondoskodó én, amit csak nagyon kevesen tudnak előcsalogatni. Valamiért azonban úgy érzi, hogy talpra fog állni. Ám lehet, hogy ez csak szíve kivánsága, majd később eldől. Most viszont most van. Szinte fojtogató, ahogy a negatív energia áramlik a fiúból. Mint ha sötét felleg borult volna fölé, igazán szomorú érzés és látvány. Azonban, mint a jin-jang szimbólum, a gyógyító hölgy pozitív hozzáállást és szeretetet áraszt, teljes a kör, de hogy melyikből van a több  rész, melyikükben csupán pillanatnyi, nehéz lenne eldönteni. Ám így teljes a kör. A lány gondolatai másfelé suhannak el, méghozzá nem is olyan távolra. *Mi lenne ha?* Lassan ismét elmosolyodik. Megvárja előbb Craig válaszát. Így lesz a legjobb, közben már el is döntötte magában a dolgot. Aztán bólint, de még nem kel fel. Ajkait ismét a srác fejéhez érinti és kis puszit nyom rá, ám most nem távolodik el, csak pár pillanatra lehunyja szemét ő is. Kicsit összerezzen a "dehogy érdemlem" kijelentésre. Elhúzza a fejét, megborzolja a másik kócos loboncát.
-Akkor menjünk. Szerintem meg meg. Ám én kevéssé ismerlek, mint te önmagadat.
Óvatosan húzódik hátra, jelezvén ideje az indulásnak valóban.
-Ha jól sejtem, ma már csak ágyba kívánkozol. Egyéb szórakozóhelyre már nem.
Megvárja a választ, közben nyújtózik egyet. Ha az iménti válasz a igen, illetve nem. Akkor a következő kérdést teszi fel.
-Öhm, nos nem tudom, hogy vagy vele. De ha van kedved, akár nálam is töltheted az éjszakát, mégis csak barátságosabb, mint az Üst.

- Nem azt hiszem mára ennyi.. Reagál a józanodóban lévő ausztrál egyelőre még a lány vállának biztonságosnak érzett fedezékéből. Azonban lassan közeleg az indulás perce. Egyértelmű, hogy nem nagyon lehetséges tovább húzni ezt a dolgot. Lassan valamelyiküknek mozdulnia kell. Azonban mintha a másik is habozna. Ez kissé gondolkodóba ejti Craiget. Minden esetre nem engedi egy percre sem elkalandozni a gondolatait annál is inkább, mert ezt egyre könnyebben teszi mivel rohamosan csökken az alkohol hatása a fű pedig inkább higgadtságot erőltet rá. Úgy dönt csak megvárja, hogy a másik mozduljon. Viszont ekkor újabb "puszit" kap amire nem igazán számított. Ez azonban lezárásként talán segíti az elválást. Igen így is van lassan mozdul mindkét test, de mégis szinte egy időben. A menjünk-re Craig félszegen bólint a hajával már abszolút nem törődik a sokadik borzolás után ő már úgy van vele áll ahogy áll. Ehhez csapódva a kisfiúsan csillogó tekintet mint aki egészen nagy fiúnak érzi magát, hogy ilyen sokáig fent tudott maradni ébren. Ez a párosítás mondhatni kellően ártatlanul megnyerő is lehet. De Craig ezzel igazából nem is nagyon van tisztában. Kifelé menet a srác elteszi a szendvics. Végül is ki tudja mikor kap hasonlót egy hasonlóan kedves lánytól. Nem nem magáról a gesztusról van szó. Valószínűleg nem kevés idő alatt bármely lányt rávenné ennél sokkal "impozánsabb" ajándékra is azonban ez más. isten ment nem akarja ő fetisizálni ezt a szendvics dolgot. Egyszerűen nagyon jóleső gesztusnak érzi. Ezért esze ágában sincs még csak a viszonzatlanság látszatát sem kelteni.
- Azt hiszem igen.. Fele az újabb felmerülő momentumra. Mármint a további szórakozóhelyeket illetően. Valóban pihenni vágyik a szemei csillognak de ez inkább a holtponton való átesést tükrözi fűszerezve némi gyermeki büszkeséggel. Kellemesen érezte magát a lánnyal, de aminek vég annak vég. Nem fog ártani neki az alvás. Még valami olyan is megfordul gyorsan a fejében, hogy találkoznak e még. Azonban ezt gyorsan kiveri belőle. Nem akar tolakodónak, vagy törtetőnek tűnni. Végül is a lány sem viselkedett efféleképp, meg igazából ez az egész dolog idegen Craig-től. Egy szép búcsúzásra azért vevő lenne persze. Némi lebegtetésre, azonban ennél sokkal többet kap. pontosabban a lány tesz gesztus értékű lépéseket. Az ausztrálba azonnal éles felismerés hasít, de ez nyomban dilemmává fajul. Esetleg elképzelhető volna, hogy szimpatikus vagyok egy ilyen lánynak. A Serpenrosa-hoz hasonló művet, és intelligens lányok nők. Maximum a dacos meglepődöttségig jutottak mindig is Craig-el hiszen a fiú nemvárt tulajdonképpen intellektusa csalódást keltett bennük. Nem az a műveletlen suhanc, mint akinek mutatja magát szándékoltan. Azonban most úgy fest máshogy alakul a dolog. Nahh és persze akár téved Craig akár oktalan a dilemmája egy dolgot nem szabad elfelejteni. A tucatnyi mugli kaland fiatal érett stb.. mind eltörpül a tény mellett, hogy Craignek boszorkánnyal még sosem volt dolga. Legalább is a korábbiaknál komolyabb semmiféleképpen. Mugli kedvelő viselkedése még Ausztráliában is kirívónak számított ami rendkívül nagy szó. Igazából saját maga tehetett róla, hogy sosem kezdett boszorkányokkal csak varázstalan lányokkal, de egy idő után ez átfordult egyfajta megszokásba gyakorlatba. Ez a felismerés a lány kérdése kapcsán kezdett elhatalmasodni rajta. Ennek az eredménye volt a következő határozott de tulajdonképpen vicces válasz. pontosabban mozdulat nem is válasz ugyanis Craig mintha megnémult volna. Nem tudott szólni. Craig egyszerűen egyértelműen bólogatott. Sem igen sem nemet mondott, de egyértelmű volt hogy ez a bólogatás ha nemet jelent igent ha igent akkor is igent jelent. Határozott volt a mozdulat de ott volt benne a korábbi felismerés a srác e tekintetbeli szüzességét illetően. Ebből pedig Serpenrosa megérezhetett valamit. Talán a tényekről nem tudott semmit bár ez sem kizárt, mivel talán kicsit mégiscsak többet tud a lány a fiúról mint amennyit a fiús sejt. A testvérével való ismertsége lévén mindenféleképp. Az ausztrál srác ott állt a lánnyal szemben indulásra készen egy egyértelműen igenlő bólogatás közepedet. Elbizonytalanodott? Nem abszolút.. sőt ki izgalom is vegyült az érzései közé. Csupán furcsa sújt érzett magára nehezedni lehet teljesen ok nélkül.. és hiába a nagy félszegségnek látszó tanácstalanság.

Apró kuncogás tör ki Serpenrosából, amikor Craig felnéz rá kisfiúsan büszke tekintettel. Valóban bájos jelenség. Azonban ez a lányt nem igazán zavarja meg, a válaszok igazán örömteliek voltak, neki mindenképpen. A srác elhallgatása különös vonulatnak tűnik. Az ajánlat, mintha elbizonytalanítaná kicsit. Ezt nem tudja mire vélni a hölgyeményt. Semmi hátsó gondolata nem volt a dologgal, bár ha jobban belegondol, ez a gesztus általában jelzőértékű. Nos, ami megtörtént ami megtörtént, nem fog visszakozni. Azonban van egy fontos dolog, ami nem kerülheti el a figyelmét. Mosolyog a határozott bólogatást látva.
-Nagyszerű. Öhm, mond csak szereted a macskákat? Vagyis nem vagy szőrre allergiás vagy valami, mert tudod van egy nagy cicám.
Csak remélhető, hogy ha nem is szereti, legalább elviseli. Elvégre is ki tudja, milyen háziállatot tartanak az ausztrál iskolában. Közben elindul kifelé a kocsmából, figyelve a másik válaszára is. Ha nem különösebben van oda, vagy allergiás, akkor lőttek a dolognak. Bár ki tudja. Ha elfogadható választ kap. Akkor gondolkodik azon is, hogy hopponáljanak e, vagy sétáljanak, de inkább a séta mellett dönt, megkérdezi Craiget is a dologról, habár ő nincs itthon a távolságokban.
-Mehetünk akkor. Hopponálhatunk is, de úgy 15-20 percre lakom, szóval sétálhatunk is vagy akár metró is, ha fáradt vagy.
Kilépve a helységből még komorabb képtárul a szemük elé. Sötét mellékutca húzódik előttük. Majd kissé elkanyarodik. Szerencsére közel vannak az Abszol úthoz, így gyorsan kijutnak bárhová. Akár az Üsthöz, akár London
mugli részére.  A választól függően indulnak, (előzetes megbeszélés alapján),az Abszol útra érnek, kényelmesen sétálva. Serpi egy ideig gondolkozik, hogy feltegye e a kérdést, ám végül megteszi, elég biztos, hogy mi lesz a válasz. Belekarol Craigbe, ha  annak nincs ellenére.
-Vannak testvéreid? Mer tudod, hát én a Roxiban ismertem pár Nicholls vezetéknevű illetőt. Esetleg a rokonaid?

A kuncogásra arcára kissé tanácstalan kifejezés ül ki. Valóban nem tudja mire vélni a dolgokat. De igyekszik megőrizni az ártatlannak látszó légkört. Inkább lesüti a szemét. A felmerülő kérdésre azonban másodpercekig értetlenül néz. Nem ige érti a jelentőségét. Természetesen hamar tisztába jön vele, és huncut fény csillan a tekintetében.
- Nincs gondom a macskákkal. Jelenti ki időközben zsebre dugott kézzel. Majd szipog egyet, és a talárja ujjával megtörli az orrát.
- Tulajdonképpen kicsit én is az vagyok. teszi hozzá túlzottan nagy jelentőséget nem tulajdonítva a saját mondandójának. Utalva ezzel az Animágusságára. A lányra bízza a dolgot, hogy ért e valamit a célzásból. ha kíváncsi ismeri már annyira úgy is kérdezni fog. Ha nem nem.
- Nahh szóval nincs gondom velük. Foglalja össze gyorsan. Igazából nem tudja miért így látja jónak. Talán csak nyomatékosítani akarja, hogy tényleg így van.  A hoppanálás gondolatára kissé megpezsdül a gyomra. A tekintete pedig árulkodó. Reflexszerűen egy percre a szája elé is kapja a kezét, aztán gyorsan el, és válaszol.
- Hát.. Tart kis szünetet.
- Bár az előbb már egész jól bírtam.. jelenti ki ironikusan a cipője orrára nézve.
- Ha az lehetséges opció a sétát választanám. A metrót már láttam a reptérről jövet. Ecseteli korábbi élményét. Azt végig sem gondolja, hogy eddig arról nem is esett szó, hogy ez az első napja Londonban. Bár ha az órára pillantunk már a más feledik. Persze az is könnyen lehet, hogy a lány már erre rájött a korábbi beszédfoszlányokból. De ha nem reméli nem shockolja a dolog. Bár igazából nem tudja miért lenne ez olyan meglepő. Ez az első napja az országban, és tulajdonképen egészen jól alakul. Nahh erről ennyit. Lassan távoznak a helyről, és mindketten végigtekintenek a kietlen sikátoron. Árgus szemek követik odabent minden lépésüket, de szerencsére senki sem követi őket az utcára. Bár nem tudja merre lakik pontosan a lány talán egy kisebb hoppanálás célszerű lehetne, ha még sétálni is akarnának azért legalább innen el lehetne hoppanálni. Ki tudja mibe futhatnak a sikátorok közt. Bár az igazság az, hogy Craig vár némi meglepetésre még így fáradtan is. A varázsvilágtól oly sokáig önnön elszigeteltségében lévő srác most egyre kezd újra rákapni a dolog izére. Furcsa, és mégis kívánatos neki ez az egész. Szeretne egyre csak kipróbálni magát. Újra belejönni a hoppanálásba stb. Még így fáradtan is képes ezért lelkesedni Olyasvalami ez számára melyet most kezdi érezni sokáig talán túlságosan is hanyagolt. Talán bánja is. Persze a zenekar okozta hiány, és fájdalom még jóval erősebb benne. Ezen gondolkodik a srác, míg végül látva a másik türelmetlenkedését elindulnak. Craig mélázva pillant hol jobbra hol balra. A kihívást keresi szinte. Csak ugorjon eléjük valaki széttépi.. gondolja magában bágyatag álmos, ám csalóka szemi mögött. Így haladnak előre, már meg sem lepődik a karoláson csak közelebb húzódik a másikhoz a válluk is össze össze ér talán. Azonban ekkor olyan kérdés töri meg a csendet, melyre a fiú azon nyomban megtorpan. Meredten kezd mag elé bámulni. Az érzés mely hatalmába keríti vakumként szippant ki belőle minden varázslás iránti lelkesedést. Egy gondolat erejéig az is megfordul a fejében, hogy hoppanál, és szó nélkül otthagyj a lányt. Aztán végül erőtlenül megszólal. Hangjában fájdalmas lemondás, egyfajta lesajnálás, és kisebbrendűség cikázik.
- Elvileg vannak... Gyakorlatilag nem tudom. Azt hiszem nincsenek.. Próbálja rövidre zárni a témát. Azonban szemei előtt céltábla módjára sejlik fel a bátyja Matthew arca. A kezei ökölbe szorulnak, és az egész teste megfeszül. A lány pedig mindet érezhet. Mintha csak egyszerűen meggondolta volna magát, és már nem is volna kedve a lánnyal lenni.

-Bocsi, olyan arin néztél az előbb.- Mondja a lány még mindig bújkáló mosollyal az arcán. Még szélesebb mosoly ül ki az arcára, mikor a srác közli, hogy nincs gondja a cicákkal. Bár meg kell hagyni, hogy az ő macskája nem egyszerű cica. Sokkal inkább egy hiúzszerű vadmacskaóriás, aki jámbor és félénk is egyben. A "tulajdonképpen, kicsit én is az vagyok." válaszra Serpi oldalrabiccenti a fejét, hátrasodor a nyakából jó néhány tincset, majd lassan végigsimítva a fehér bőrt lecsúsztatja kezét egészen a háta mögé húzódó másik karja mellé, hogy ott összefonódjon vele.
-Ez alatt mit kell érteni, ha szabad megtudnom? Örülök neki, hogy nem vagy anticicapárti.
Felvonja a szemöldökét, megcsóválja a fejét, jelezve, hogy a hopponálás valószínűleg harmadik próbára, már mókás kisrókát eredményezne a srácnál.
-Természetesen, szerintem is sétáljuk, inkább nem bizti, hogy még egyszer jól bírnád. Amúgy egy 15-20 percre lakom,
szóval gyorsan ott vagyunk.
Kilépve figyeli Craig különös, talán izgatott viselkedése felkelti a hölgyemény figyelmét, egészen pontosan, a jobbra-balra nézegetés. Mosolyog csak ezen, azonban egy pillanat alatt lefagy az arcáról. A srác megáll, Serpenrosa lehunyja a szemét, lehajtja a fejét és megremeg, nem is kicsit. Őszintén szólva nem is csodálná, hogy ha otthagyná, ettől tart most. Közel vannak a Foltozott Üsthöz, megértené, ha a srác inkább odamenne most.
Igazából nem is érti miért reszketett meg, mikor Craig megállt, hiszen egy idegen csupán, akit nemrég ismert meg. Mégis ez a szorító érzés a mellkasában nem hagyja nyugodni. Érzi, ahogy a másik teste megfeszül, elhúzza a karját majd arrébblép, most az ő arcát takarja el a haja, kissé meggörnyed, mintha el akarna tűnni a föld színéről is.
-Craig; én...én...sajnálom. Gondolom, akkor az Üstnél  elválnak útjaink.
Hebegi halkan, bizonytalan hangon.* "Sajnálom", ennyi csak amit ki tudok nyökögni? Hogy lehetek ennyire ostoba?!?! Hogyan?! Szép munka volt te hülye liba. Ezt nem hiszem el. Mit gondolsz Matt vajon miért nem beszélt soha az öccséről? Nem lehetnek jó viszonyban.*  Majd megsemmisülve önmaga butaságán lassan indul tovább, bár szive szerint a sráchoz menne oda, de képtelen lenne mit mondani, vagy egyáltalán bármit is. Jól érzi magát, vagyis csak érezte magát. Sóhajt, nem akarja egyszerűen, de muszáj, elszúrta, hát talán így járt.

A lány megjegyzésére csupán egy kissé fancsalinak tetsző mosoly a reakció az újabb kérdést pedig szinte elengedi a füle mellett. Nem tudja igazából miért. Ekkor még nem tudja, hogy talán milyen jól is tette. A séta ha bár idillinek indul ezen a kellemes őszi estén hamar minden komorabbra fordul. A lánynak sikerül érzékeny, és dacos területre tévedni. Craig reakciója ösztönös, és akaratlan. A lány reakciója pedig teljesen egyértelmű, és várható. Craig még tisztán érzi szavai előtt a megremegő lányt de ez abban a percben semmin nem változtat. Az érzései teljese elöntik, és átveszik az uralmat a gondolatai felett. Ausztrál.. még mindig ausztrál.. de hisz beszéltek erről a lánnyal.. Magában fújtatni kezd, mintha csak ezzel a speciális légzéstechnikával akarná levezetni a hirtelen felgyülemlett feszültséget. Végül ez abbamarad a lány arrébb lép. Craig nem tesz semmit. lanyha fuvallat suhan át kettejük között. Craig nem tesz semmit. A lány haját kissé meglibbent. Ezzel az ismerős illatot sodorva asrác felé. Craig rezzenéstelen. Végül a lány sajnálkozik. Craig nem szól semmit. Csak egy perc.. csak még egy rövid perc. Mondja magában a fiú, de azelőtt képtelen megszólalni. A lány nem vár. Elindul hátat fordít. Ez is miattad van.. kiáltja magában a fiú. Nehogy már az első kiba***t estém úgy sikerüljön.. hogy normálisan. Dühöng magában a keze egyre jobban ökölbe szorul. A körmei a tenyerébe hasítanak pár csepp vér csöpög a földre. Szinte felrobban de kifelé csak feszült mozdulatlanság látszik. látja ahogy a lány távolodik. Szóra nyitná a száját, de néma marad. Csak visszhangzik a fülében ahogy a lány kimondta a nevét. "Craig" ez volt a legszebb dolog amit az utóbbi hónapban hallott. Hallott bárkitől.. de most elsétál. A düh szétárad a fiúban haragszik az időre Angliára a bátyjára, magára, és végül ahogy gyerekkora óta mindig az adottsága most is felszínre kerül. A düh felfokozza a varázserejét bár ennek semmilyen jele nem mutatkozik. Legalább is tapasztalatlan szem számára nem. Craig hirtelen mozdulatot tesz a pálcájával, de varázsige nem hagyja el a száját a varázslatot egyértelműen magára irányítja a pálca is saját magára szegeződik. Kisebb pukkanás hallatszik, melynek hallatán a lány könnyedén visszahőkölhet. Azonban ha megfordulna és a srácot keresné nem találna ott már senkit. Legalább is a korábbi szemmagasságban nem. Ha Serpenrosa elsétál akkor ennyi volt.. ha azonban lefelé tekint a helyen ahol a fiú állt korábban, most a földön a kövön egy kopottas barna házi macska gubbaszt. Craig gondolatai ide oda kavarognak ahogy a hideg kockakövön üldögél, és zöld szemeit a keresgélő lányra veti, már ha az visszafordul a hangra. Egyszerre akaratlanul ennyi hagyja el a száját..
- Elmész...? De ez a kívülállók számára mindössze egy félszeg, és hitehagyott "miaú"-nak hangzik. Ha a lány nem veszi észre, és elsétál akkor talán a nyomába szegődik egy időre, és később veszik bele az éjszakába ezt még ő se tudja..

(http://upload.wikimedia.org/wikipedia/commons/thumb/9/9b/Domestic_cat_cropped.jpg/200px-Domestic_cat_cropped.jpg)

Nem vár, nem vár. Miért is tenné, hiszen sikerült két lábbal beletaposnia a fiúba, legalábbis az érzése ez. Még mindig lehajtott fejjel szomorúan sétál, miközben gondolatok és érzések kavarognak benne. Nem igazán érti, miért teszi és gondolja amit. Bár már megszokta magától, hogy abszolút szeszélyes a jelleme, csapongó és két pólusú. Más helyzetben talán meg sem állt volna egy hasonló srácért, nemhogy szóba elegyedjen vele. Azonban nem érdekli már ez, csak haza kellene jutnia, bár lehet inkább a lézengést választja. Szereti az estét, ez volt mindig is a kedvenc napszaka. Feltekint most ösztönösen, a csillagok álmosan hunyorognak, a Holdhajó pedig épp felfelé sodródik az égbolton. *Pedig milyen szép este van.* Különös a nagy csend, csak az ő lépéseinek zaja kopog a köveken, nem akar megfordulni és visszanézni. Illetve nagyon is szeretne, de egyszerűen nem megy. Mégis megtorpan a pukkanás hallatára, mélyet sóhajt. Hiszen mire is gondolhatna másra, mint, hogy Craig elhopponált, búcsú nélkül, talán dühösen is. Nem néz hátra, csak áll, végül felemeli a fejét és rendezni kezdi érzéseit. *Mardekáros vagyok és angol, ráadásul aranyvérű. Nem engedhetem meg, hogy holmi jöttment idegenek kibillentsenek ebből. Mókás este volt, de ennyi. Maxika vár otthon,  nos igen, ez az, amit az állatok képesek megadni, feltétlen szeretet, bármilyen ramaty is az ember kedve.* Megnyugtató érzés, a puha szőr és a hangos dorombolás. Miközben ezen morfondírozik egy halk nyávogást hall. Ösztönösen kapja hátra a fejét, tekintete a barna macskára esik. Furcsa véletlen, hogy ahol az előbb még a fiú állt, most egy cica ül. Talán nem véletlen? –„Nincs gondom a macskákkal. Tulajdonképpen kicsit én is az vagyok.”- Összeállt benne a kép, bár elképzelhető, hogy tévesen. Egy fél percig csak bámulja az állatot. Tekintete szelíd lesz, lassan visszasomfordál hozzá. Letérdel, majd megsimogatja macska Craig-et.
-Tényleg nem akartalak felkavarni. Még áll a meghívásom, ha gondolod.
Elereszt egy bátortalan mosolyt is, hiába, ha valamire nem képes az az, hogy megállja egy cica simogatását. Igazából, most felkapná, megölgetné és úgy cipelné  hazáig, de most mégiscsak egy animágusról beszélünk, úgyhogy marad csak a simogatás.

Craig csak ott ül a hideg kövön saját választott börtönében. Levezetvén ugyan a felgyülemlett "mágikus" feszültséget, de a lány csak távolodik. Végül a szavai törik meg a csendet. Miket is gondol.. ezek nem szavak. Legfeljebb neki legbelül kifelé nyávogásnak hallatszik. Ráadásul ha asejtése nem csal a maga szintű konverziós bűbájok nem tartoznak a lány erősségei közé. Természetesen ezzel ő sincs másképp. A fordító varázslatok mindig is lenyűgözték, de sosem volt képes rájuk ahhoz nem adódott tehetsége. Csak távolodik távolodik. A puha tappancsok azonban nem mozdulnak. Mint egy börtönbe zár vágyakozó lélek tekint felfelé zöld íriszeivel a magát cicatestbe kárhoztató srác. A puha mancsokat csípi a nedves utcakő, hiszen a korábban felsértett tenyér most mancsként létezik tovább. Még egy jó darabig biztos. Régen használta ezt az alakját is, de némi elégedettséggel tölti el, hogy elsőre sikerült. Ráadásul szinte majdnem tökéletesen.. persze ez a tudat nem nagyon enyhíti komorságát. De várjunk csak.. megtorpant.. megfordult.. és hamarosan közeledik. Félénken pillant a lányra, amint az közeledik. Kezdetben nincs meggyőződve róla, hogy össze tudja kapcsolni az eseményeket, de a szavak igazolják ezt végül. Valóban átlát a dolgokon. Craig azonban most először az eset folyamán kihasználja  a helyzetét. Eredeti testében erre aligha lenne képes ilyen gátlástalanul.. Most azonban féktelen pajkos, és vágyakozó. Mindent kiad.. hisz úgy érzi lehet.. Ez a következőképp zajlik így macskaképében.
- Köszönöm.. Mindössze ennyi hagyja el a torkát.
- Köszönöm az egész estét neked.. Csodálatos vagy.. A lány ebből körülbelül ennyit hallhat. "Miau.. Mia.. Miau..úú" Macska Craig állja a simogatást, és ismerős mozdulattal le sem tagadhatná, hogy ő mint korábban kócolásoknál belesimul a lány tenyerébe bolyhos fejtetőjével. Egyre csak dörgöli magát. Bújik a tenyerekhez. Esze ágában sincs visszaváltozni. Apró mancsait a lány tenyerébe helyezi, és mindkét szemével felnéz rá.
- "Hazaviszel.. ?" Ez van a tekintetében, de ezt most nem mondja ki, így nyávogás sincsen. De marad a bújás dörgölőzés. Vajon felveszi a lány..? Vagy megvárja míg visszaváltozik.  Nem tud dönteni. Épp, hogy csak nem ugrik fel a lányra, és viteti magát. Önfeledten örül, és látszik rajta, hogy nagyon kellemesen érzi magát.. Persze, ha lány megkéri rá visszaváltozik, de legszívesebben összegömbölyödne most a karjaiban, és egy meleg kandalló előtt átadná magát az álomnak.. Persze az is lehet, hogy eleve elhessegeti magától a lány, de erre nagyon nem vágyik.. reméli hogy megússza. Furcsa gondolatok kavarognak a fejében.. sosem érzett ehhez hasonlót.. olyasmit tesz most amit egy varázstalan lánnyal sosem tehetne meg.. teljesen elkábítja ez a gondolat. Visszaül a földre, és a holdat kezdi bámulni. Szemében pont az az belemélyedtség, mint ember alakjában. Le sem tagadhatná, hogy ő az.. időközben az is megfordul a fejében, hogy a lány is bármikor visszaváltoztatja, persze nem tudja, hogy ismer e efféle varázsigéket, de lehetséges.. ha kap még igyekszik a simogatások minden egyes ízét a magáévá tenni..

Kicsit összehúzza a szemét, úgy koncentrál arra, hogy megértse, mit takarhat a lelkesnek tűnő nyávogás. A saját cicájánál ért mindent, féldorombot, félkerregést, elejtett nyivákot. Széles mosoly húzódik ajkaira, amikor egy gondolat suhan át az agyán. *Hát igen az ausztrál akkcentus.* Azonban meghazudtolhatatlanul Craig az, macska bőrbe bújva. Serpenrosát meglepi kicsit a srác oldottsága és lazasága. Ám végülis csak örül neki. Hiszen álruhában mindig könnyebb, olyannak lenni, amilyennek nem szabadna. Félelemből, gyávaságból, nevelés hatására. Olyannak lenni, amilyen igazán vagy nagyon nehéz. Ám végre a sokat ivó, drogozó exzenész is felfedi igazi valójának részét, azt amire igazán vágyik és szüksége van. Egy szerető kéz érintésére, egy helyre ahol békében meghúzhatja magát. Most mindkettőt megkaphatja, legalábbis ma este. Persze semmi sem örök. Bár Serpenrosa fejében megfordult már az is, hogy befogadja a srácot, vagy ha nagyon ágáll ellene, akkor legalább felajánlja, hogy bármikor meghúzhatja magát nála. Elvégre is a lakása nagy, őt meg nem zavarja. Egy rendkívül jelentőségteljes nézés zökkenti ki, amit a szőrös kis lényforma produkál. Bújás és dörgölőzés, a lány megállapítja, hogy már nincs harag. Végül úgy dönt, hogy ölben sétáltatás lesz. Hiszen az alakváltáshoz sok energia kell, mivel a másik eddig is fáradt volt, ez eléggé kimeríthette, a látszat ellenére is.
-Hát akkor haza leszel szállítva, de csak küszöbig. A macskám kicsinálna, ha egy másik kandúrral állítanék be.
Mondja szinte nevetve, aztán gyakorlott mozdulattal kapja fel a házimacskát. Orrát a cica nedves orrához nyomja, nyom egy puszit a fejére. Ekkor nedves érzetet érez a karján, fel is emeli a két elülső mancsot, végül megtalálja a vér forrását, egy sebet a puha tappancson. Egy pillanat alatt be is gyógyítja a sebet. Lassan megfordul, ahogy visszaengedi a kis páciens a karjára, majd simogatja.
-Nah akkor lehet mégiscsak a metró a gyorsabb megoldás. Gondolom igazán fáradt lehetsz.
Kényelmes sétatempót vesz fel, közben halkan dúdolgat, majd halkan énekelget egy altatót, amit édesanyja szokott neki énekelni kiskorában.

Abszol út:

*Van egy olyan másik mondás, miszerint nem a fiatal eb tanítja farokcsóválásra az idős kopót, hanem éppen fordítva írta ezt a képletet a természet rendje, nem mintha a francia a korával óhajtana villogni az ifjabb nemzedék előtt, amikor van annyi más, amit megvillanthat, mint ahogy szóba is kerül, s bár ő nem kereste a feltűnést, legalábbis szinte ártatlan a személyét övező felhajtásban, azért vitathatatlanul imponál neki a figyelem, de ahogy ismerik őt a kövezet réseiben bujkáló árnyak, nem is fogja sokáig tartogatni a véleményét.
Mert véleménye az van bőven. És még több lesz, miközben a fiú tovább fűzi a szavait, neki pedig édes borzongás jár a gerince mellett, ahogy a fiatal test megfeszül és moccan, oldalra és menekülőn, ha mégoly esélytelenül is, hiszen esze ágában sincs engedni, sőt, szinte játékosan engedi egy kicsit, hogy aztán visszahúzhassa és még inkább a falnak nyomja. Annak az érdemtelen falnak. Sötét mosolya már nem is bujkál a szája sarkában, rosszindulatú mosollyá erősödik.*
-Milyen megható ez a kitüntetett figyelem… csak annak lehet a közszemléletére alapozni, aki odafigyel az ilyen részletekre-*halkan reszeli szinte az ellenkező fülekbe, amik így kénytelenek meghallani, amit mond, sőt mi több, a meleg, alig italszagú leheletet is kénytelen érezni, ami nem kevéssé túlzott közelséget jelez.*
-Hát… ha riadozol és nem kívánt udvarlót látsz bennem, akkor valóban igen-igen szomorú napod van-*tárgyilagos derűvel mondja, miközben végigsimít a fiú deréktájékán, kiemelten a zsebeken, ha esetleg tokot tart, akkor pedig abból húzza ki a fiú pálcáját, gátlástalanul megérintve, aztán zsebre vágva, mindenféle különösebb érdeklődés nélkül rápillantva. Védtelenítette a gyereket, nem mintha amúgy bármiféle esélye lett volna.*
-Rosszul közelíted meg a helyzetet-*olyan lágyan ejti a szavakat, amennyire csak tőle telik, mielőtt lendítene egyet a saját pálcáján és a fiút szorosan magához fogva hopponálna.

Édes mérgek kocsma

A söntés szabálytalan formájú termében… mit termében! düledező helyiségében hála a sötétségnek, ami óv és eltakar, az asztalok-boxok málladozó válaszfalainak, meg úgy általában az iszogató közönség nem különösebben kíváncsi természetének senki nem reagál felháborodottan a sarokban megjelenő két alakra, a magasabb Alecre, akit jól ismernek, és az alacsonyabb kölyökre, akire nem is kíváncsiak, hiszen az itteniek jól tudják: minél kevesebbet látsz, annál kevesebben akarnak megátkozni. Persze, a falaknak itt is fel van, és szája is, ami továbbsuttogja az információt, de ezekre a szájakra és fülekre Alec éppen annyira ügyet sem vet, mint a fiú tiltakozására a rossz szagú homályba, ahol a légytetemes ablakon túlról sem fény, csupán a rossz hírű köz mételye törekszik befelé, hogy aztán kéjesen megüljön a romlás virágainak gyökerétől felszakadozott padlón, vérfoltos tapétán.*
-Nah. Most sikíts.

Ilyenkor tényleg nincs senki, aki megállna és segítene egy -, természetesen csak látszólag - védtelen fiún? Aki varázslók közt nőtt fel, annak ez tényleg ennyire mindennapos vagy csak a hozzámsimuló testből áradó, szinte kézzelfogható energia tartja vissza őket? Bármi is legyen az ok, segítség az nincs, ami egyébként nem is kéne, de most, hogy összeakadtam valakivel, aki talán nálam is kiismerhetetlenebb... Ez ijesztő, ráadásul meggátol abban, hogy ténylegesen szabadulni akarjak, csupán egy apró helycserére lenne szükségem és máris mennyivel élvezhetőbb lenne az egész.
Élvezném, ahogy a fülembe suttog, ahogy a bőromet bizsergeti a tudat, hogy magamon érezhetem a kezeit, de így, így az ellenérzés mindennél erősebb és ettől végre elhatározássá növi ki magát a kósza gondolat: én irányítani fogok, még akkor is, ha ez jóval több türelmet és ravaszságot igényel, mint a kocsmabeli lány elhajtása, hiszen egy ilyen ember pillanatnyi engedelmessége többet ér az összes hódolóm halálig tartó hűségénél. Najó, nem vagyok telehtetlen, de azért legyen inkább mindkettő, az a legbiztosabb.
- Inkább te közelíted meg rosszul a helyzetet, ha ennyire szeretnél tőlem valamit, azt tehetnéd kevésbé látványosan és nyilvánosan is, akkor akár még kedvező fogadtatásra is találhatnál. - Miért kell az embereknek ilyen otrombán beletolakodni a... a bőrömbe, a fülembe és az agyamba is? Erre a kérdésre talán sosem kapok választ, helyette inkább közelebb ránt magához, még mindig elég erőszakos és méltatlankodnék is, ha ezután be nem szippantana az ismerős, szorító levegőtlenség.

Először csak sötétséget látok, az utcai világosság után a félhomályba burkolózó helyiség egy fekete pacának tűnik, de a szemem lassan hozzászokik a fényviszonyokhoz és nem túl meglepve konstatálom, hogy sikerült egy, még az előzőnél is rosszabb helyre csöppennünk. Figyelmen kívül hagyom a gyávaságomra tett megjegyzését és inkább másfelé terelem a témát, mintha nem is lettem volna az előbb tökéletesen kiszolgáltatva neki.
- Gondolom ez a törzshelyed. Ódivatú, homályos és szürke, itt fakultál ki vagy ezért jársz ide? - Nem célom felidegesíteni, ez csak a kötelező bájcsevely, ha már itt vagyunk tegyünk eleget az elvárásoknak. Körbepillantok és félreteszem az előbbi gondolatot. Egyébként tényleg van valami abban, amit mondok, bár - legmélyebb sajnálatomra - korántsem olyan visszataszító jelenség, mint amilyennek lefestettem, de remélem a szavaim, a szokásos él nélkül is a megfelelő hatást érik majd el.
Lassan megpróbálom kiszabadítani magam a szorításából, mindent csak nagyon óvatos mozdulatokkal, a kezem a kezére, egy kis húzás oldalra, egy tétova lépés előre. Talán sikerül ismét szembefordulnom vele, az előbbihez képest már ez is haladás lenne, de ha még a szorítás is enyhülne a csuklómon... Ahh, milyen közönséges élvezetek.

*Keresve se találhatna jobb helyet senki, aki el akar rejtőzni a világ ezen bekomorodott szegleténél, azonban a gyakorlati tapasztalatok kedvéért hozzá kell azt is tenni, hogy a legnagyobb tömeg, a sok ember, és ezen emberek érdektelensége legalább olyan jó álcát jelenthet, mint egy láthatatlanná tevő bűvös köpönyeg, sőt! Az Alec féléknek éppen ezért létszükségletük a jó beolvadási készség, elvégre szükségük van arra a lehetőségre, amivel a mindentől elidegenedett embertársaik közül sem lógnak ki. Ápolt, fényes, jó és hatásos megjelenésük legfeljebb pozitív csiklandozást okoz a szemlélőben, semmiképpen se gyanakvó rosszindulatot gyújt a félős, ártatlan szívekben. Apropó ártatlan…
Az éjkék szemek végigfürkészték az erősen leromlottan is szinte otthonos épület belsejét, de így, bele a délelőttbe nem is számított nagyobb forgalomra annál, mint amit tapasztalt, az a néhány álcázóvarázs vagy éppen köpönyeg alatt lappangó, iszogató vendég épp annyira nem számított, mint az a társaság, amelyik a sarokban kockázott egy nagy tál vér mellett, legalábbis a férfinek nem. Engedett a fogáson, a fél kezét zsebre vágva lépett odébb a fiú mögül, szélesedő vigyora szinte bíztatta a menekülésre, ha másért nem, hát azért, hogy megszemlélhesse, mennyire bátor is a kis Cassius. Nem, nem tartotta valószínűnek, hogy elég tanult ahhoz, hogy pálca nélkül hopponáljon, a közből kijutni egészben pedig nem éppen fiatal varázslónak való elfoglaltság, de annyi baj legyen. Elégedetten felszikráznak a szemei, megérinti a felé fordult fiú vállát és a pult felé tolja.*
-Miért gondolod, hogy szükségem van az együttműködésre, és érdekem a diszkrét, feltűnésektől mentes ügyintézés?- *könnyed, derűs hanggal gúnyolja ki a gondolatot, az ötletet, az elképzelést.* -Fogadj kedvezően, mert nekem az se fáj, ha nem így teszel-*szélesedik egészen gonosszá az a mosoly, mégsem teszi a helyhez méltóan torzzá a nemesi arcélet. Halkan recseg a padló a padló a léptei alatt, a magas szék a pult előtt fájdalmasan felnyög, amikor fél lábát a lábtartó vasra húzva kényelembe helyezkedik és miután a pultra könyökölés előtt félrehajt valamit, aminek sok lába van és penésszürkén kúszik el egy repedésben, a tekintetét újra a fiúra emeli.*
-Hát nem tetszik?-*épphogy a szempilláját nem rebbenti meg a nagy csodálkozásban, miközben int a púposnak.* -Két Kábítót, ide, lehetőleg patkány nélkül.

Sok ember, sok undorító, koszos ember vesz körül és még mindig nem rohantam ki innen - ezt igazán értékelhetné, hiszen most már elég szabad vagyok egy újabb szökési kísérlethez, de van annyi stílusom, hogy ne játsszam el kétszer ugyan azt a trükköt, pedig itt jóval érdekesebb lenne megnézni, mit reagálni. Utánam küldene egy - vagy ezer? - átkot akkor is, ha vannak szemtanúk? Valószínű, hogy nem zavartatná magát, de mégis... Mindegy, akkor sem égetem le magam.
Egy kicsit élvezem a hirtelen jött szabadságot, megbámulom a fogvatartómat és mérlegelek egy kicsit.
Itt maradok, játszom a hülyét, talán megtudok róla valamit és később a hasznomra a válik ez a kapcsolat. Itt maradok, játszom a hülyét, viszont nem mond semmit és lehet, hogy még el se enged a végén. Itt maradok, játszom a hülyét, mire felbátorodva elrabol és egy pincében élem le életem további részét - vagy a rabszolgájaként. Itt maradok, nem játszom a hülyét, végig irányításom alatt tartom a helyzetet és észre sem veszi, hogy elvarázsoltam, ami most a személyiségem varázsára értendő. Ha őszinte akarok lenni, most megérné egy kicsit megközelíteni az igazi énem, hiszen mit veszthetek, a legrosszabb esetben hoppanálok.
- Lássuk csak, a feltűnésmentességet már a külsőddel és ezzel a gyilkos vigyorral helyből elrontottad, de talán az itteniek közt jól el tudsz vegyülni még így is. Viszont az együttműködésemre szükséged van, ebben biztos lehetsz.  - Nem mondom miért, az erőmet fitogtatni semmi értelme, most már fel vagyok készülve mindenfajta támadásra és még jobb is, ha alábecsül. Természtesen, én szóltam előre.
- Ugyan már, élveznéd, ha érdeklődnék irántad, tehát fájna, ha nem. Ez így van, te is csak egy ember vagy, semmi különös. - Hazudtam én már kicsiket és nagyokat is, a nagyoknak általában súlyuk volt, megváltoztattak valamit, ez viszont nem, mégis elég nagy hazugságnak érzem. Mindig tanul valami újat az ember.
Nézem ahogy a pulthoz sétál, az undorító izéket, amiket arrébbhesseget, a koszos poharakat, amiknél már csak a törlőrongyot tisztíthatták régebben és a csapos fogai közt lapuló sárgás ételmaradékot. Ér nekem ez ennyit? Válaszként leverten és sápadtan a pulthoz sétálok, közben igyekszem minél kevesebb élő és élettelen moslékhoz hozzáérni, míg végül kelletlenül felülök az egyik bárszékre.
- Nem. - nyögöm ki gyorsan, mivel a kezdeti sokk elmúltával kezdem egyre jobban feltérképzeni a hely sajátosságait és arra jutok, hogy jobb minél kevesebb itteni levegőt beengedni a számon. Már épp kezdeném felmérni a csapos mögötti kínálatot, mikor meghallom a rendelését és valahogy ez sem derít jobb kedvre. A saját emberszeretetem foglya vagyok, nem tudok mit tenni, csak állom az újabb és újabb csapásokat. Meg sem próbálom leplezni az undoromat, kicsit még túl is játszom, had lássa csak milyen ez egy kívülálló, normális polgár számára. - Undorító, rettenetes, förtelmes, ocsmány, borzasztó... Erre nem elég a szókincsem. Mocskosul...  - körbepillantok és ráöbbenek, hogy ezt valami itteni tradíció szerint még szó szerint is érthetik. - Nagyon sok alkohol kell ahhoz, hogy ezért kárpótolj.
Játszom az előkelő vendéget, mintha nem is az előbb rabolt volna el, máskor az ilyenért vállonveregetném magam, most viszont még csak különlegesnek se látom, inkább csak a szemem sarkából figyelem a sarokban ülő csuklyás férfit, aki előre-hátra dülöngélve kántál valami latin szöveget, miközben egy kést szorított a mellette ülő, meglehetősen nyugodtnak látszó lány torkának. Nem érzem magam biztonságban, így amikor a púpos kocsmáros lecsapja elém az italom, egy kicsit össze is rezzenek, bár utólag igyekszem ezt is az undor egyik megnyilvánulásának álcázni, ami nem is olyan nehéz, elég csak belebámulnom az előttem kavargó, meghatározhatatlan színű folyadékba.
- Ezt meg fogod inni? Könnyebben szabadulok, mint hittem. - Ezzel a mozdulattal el is tolom magam elől a nekem szánt poharat, az kizárt, hogy ebből egy korty is eléri a torkomat. Szinte már várom, ahogy belekortyol és azzal a lendülettel le is dől a székről vagy sugrában lehányja a csapost - nekem mindkettő megfelel.

*Megannyi alkoholba fojtott keserű emlék, fájdalom. Vérrel festett halál, sebesen átsatírozott életek, pergőn köttetett üzletek és rosszul sikerült találkozók. Este és reggel, hajnalban vagy éjszaka. Mindig van valami, amit a rossz szagú falak elnyelhetnek és mindig vannak ilyen, szinte békés pillanatok, amikor visszaöklendezhetik a betérő alakokra a múltat és abból holmi homályos jövőt rajzolhatnak eléjük, bár a homály lehet, hogy csak a mocskos és kevés számú ablakoknak köszönhető, esetleg a levegőben terjengő védvarázsoknak, amik még senkit nem gátoltak meg semmilyen gátlástalanságban. Néhány auroron kívül persze. Nem csoda, hogy egy sincs itt. Most sem, amikor emberrablás esete forog fenn, persze ez az alvilág pokolian szép dallamú nyelvén, amin Alec is szólni bír csupán egy meghívás, semmi több, amit ráadásul nem is ő kezdeményezett, de így van ez jól. Egyelőre.*
-Nincs szükségem az együttműködésedre-*mosolyogva adja a kurta választ, kék szemei fényes elégedettséggel ragyognak fel a homályban. Nem pillant a sarok felé, beéri azzal, ha a fiút nézi, a kíváncsiságának körülpislantó bizonyítékait leolvassa róla, akárcsak a borzadását, mielőtt szavakba öntené, hangtalan felnevet, mint a macska, csak a szája vonalán és az arcán látszik a jókedv. Kényelmesen ül és biccent.*
-Még az érdeklődésed sem alapfeltétel-*fűzi aztán előre, ha már egyszer felvetődött a fiúban a gondolat, hát ő megcáfolja. Nyugodtan trónol a széken, ártalmatlanul, mintha az iménti heves mozdulatok és viharos határozottság kifárasztották volna és sápadt bőre alatt feszülő izmainak ereje végére ért volna, amit a gyanús pohárban reszkető még gyanúsabb ital viharos gyors felhajtásával se tudna visszanyerni.* -Helyes. Legalább olyannak látod, amilyen-*nem fordul le a székről, meg sem rezzen. Mosolyog. Mocskosul… milyen édes szó Cassius ajkán, mint egy csók, egy elfeledhetetlen élmény, egy maradandó bűbáj, egy feloldani sem kívánt átok. Feltisztul a tekintete, a fiúra néz.*
-Íme a kárpótló alkohol. Ha nem iszod meg rád öntöm és felgyújtom. Whisky és valami tömény, nem fog megártani-*hátat fordít a pultosnak, a pult szélének támasztja a könyökét, mivel még a magasított székről is leér a lába sarkát az ajtó felé támasztja a padlóra, végigsimogatja a falakat egy futó, talán feddő pillantással, aztán érdeklődésének makrancos középpontjára tér vissza. A tekintete elnézővé válik.*
-Dehogy akarsz szabadulni, azt se tudod mit akarsz. Tudtad, hogy a Zsebpiszok közben az autoportálás esélye 50%-kal nagyobb, ha kifele történik, mintha befelé? Alighanem a mérgező odőr miatt van, ami miatt az érkezési hely nem akarja befogadni a varázslókat-*bámulatosan elégedetten mondja, mintha az ő műve lenne, pedig dehogy, csak beszél, hogy eloszlassa a kétségeket az ifjú, és oly heves lélekből.* -De az iskolában úgyis bátornak nevelik az embereket, kíváncsinak és belátónak, alapelv a nyitottság, mindenkihez odafordulás, szóval tüntesd el a viszolygást a képedről, mert az itteniek nehezen felejtenek és jó a memóriájuk, álmatlan éjszakáikon pedig eszükbe jutnak az ilyen fintorok és megkívánják, hogy mosolyt varázsoljanak a delikvens arcára egy hirtelen látogatással-*persze ő nem mosolyt varázsol. Az ő vágyai ennél kézzelfoghatóbbak, de ráérős. Még az is lehet, hogy elengedi bántatlanul Cassiust, mert strapabírónak látszik. Lusta macskaként kerülgeti a zsákmányt és még ha ínycsiklandozó is, lehet nem harap bele. Ez alkalommal.*

Mosolygok.
Kimosolygom magamból a dühömet, a feszültséget, az utálatot, mindent; mindent el lehet intézni egy ilyen egyszerű gesztussal. Ettől kedvesnek érzem magam, visszafogottnak, megnyerőnek, bájosnak és fiatalnak, elbűvölőnek és... Felkönyökölök a pultra, máris nyugodtabb vagyok, egy ilyen eszmefuttatásnak csak pozitív következményei lehetnek. Bár a mozdulatot azonnal megbánom, belegondolni sem merek mi minden ragadhatott lazán feltűrt ingemre - ahogy hazaérek, dobhatom ki.
Lebiggyesztett ajakkal nézek a bűnös borzongatóan kék szemeibe:
- Tönkretettél egy méregdrága művészeti alkotást. Ezek után igazán megválogathatnád a szavaidat, ellenkező esetben kénytelen leszek kényszeríteni. - Az önbizalmam visszatért, már nem érne váratlanul semmilyen támadás, nyilvánvaló, hogy amint ilyesmire kerül sor: nyert ügyem van. Egy félrészeg, elbizakodott jöttment, ellenem - nevetséges. Mintha csak örülnék a természet adományainak, végigsimítok a combomon és feltűnés nélkül nyúlok a pálcámért. Jobb harcakésznek lenni, ez lett volna a lényeg, csak egy kis extra biztonság, de a farzsebem üres, ha nem számoljuk azt a néhány fecnit, elfeledett telefonszámokkal. A mosolyom csak egy pillanatra rendül meg, nem is valószínű, hogy észreveszi, épp azzal a bűzölgő akármivel enyhíti szomját, vérszomját vagy más, hasonló igényét.
- Szénné égve mit érnék neked? - Merengek, gyorsan kell váltanom a provokálásból, de talán nem hat majd mesterkéltebbnek, mint a lényem önmagában. Abban már nem vagyok biztos, hogy jó ötlet engedelmeskedni, de húznom kell az időt, itatni, amíg lankad a figyelme - és ennyit talán még elviselek valahogy. Nem veszek levegőt, gyorsan számhoz emelem a poharat, kortyolok és majdnem vissza is küldöm az egészet. Undorító, megvonaglik az arcom, de a ravaszul kicsoruló könnyeket még sikeresen visszatartom. - Nem mondom, hogy jobbat vártam. Mintha az összes itten lényt, akik jó eséllyel a barátaid, belekevernénk egyetlen üstbe - igazi szemét. Még azt se mondanám pozitívumnak, hogy már sejtem milyen lehet az ízed.
Azt hiszem most buktam el azt a bizonyos nemprovokálást, de még bízhatok benne, hogy az ellentmondás fog megmenteni. Még akkor is remélni fogok, ha most azonnal előkapja a pálcáját és cafatokra átkoz. Ironikus, hogy akkor kell szenvednem, amikor nem is tettem semmit. Még.
Lehet, hogy akkor már érdemes okot is adni rá, még nem teljesen tiszta, hogy mi a legcélravezetőbb.
- Ki mondta, hogy menekülni fogok? A társaságod üdítő változatosság hozott a hétköznapok szürkeségébe, hiszen nem mindennap találkozom... ilyesmivel. - Elfintordom, ez is csak játék, mert ha az elmúlt fél óra meg sem történt volna, valószínűleg már azon törném a fejem, hogyan hívhatnám fel magamra a figyelmét. - Ha rám támadnának, csak elég megmondanom, hogy kivel vagyok és elrettennek, nem igaz? - Nem ártana eldönteni, hogy most hízelgek vagy sértegetem, de persze majd meglátjuk, mi hat kedvezőbben, bármire képes vagyok. Ebből kell kiindulni.

*A kék szemekben sötét mélység tükröződik, pedig az csak a mennyezet, a teteje ennek a helynek és minden szennynek, hiszen a fogadó az egyik legmagasabb belmagassággal rendelkező helyiség az egész közben, Alecnek sem kell lehajtania benne a fejét, mint ahogy számos máshol előfordult már. De a sötétség akkor is sötétség marad és azok a sárgás szikrák, amik nem zöldítik, inkább ragadozóssá vadítják a férfi pillantását bizony nem teszik barátságossá az amúgy is homálylények kedvelte helyet. Nem. Nem is a céljuk. Alec kicsit előrehajol, teltre rajzolt ajkai, amik sápadt bőrétől most elütnek szép színükkel szétnyílnak, a fogai fehérek, mint egy ragadozóéi, amikor a préda torkáért nyúlnak, de ő csak torokból jövő, zsigermély kacagását adományozza a világnak.*
-Hát kényszerítsd ifjúság…-*mint egy varázsige szavait, tisztán és érthetően mondja, de aztán a szavai közé visszatér az az alig érezhető francia mellékíz, ami csak így, hogy használta rendesen is az angolt tűnik fel.* -Bár mindenki a maga hülyesége és ingének a kovácsa, ha letépem rólad, akkor lesz az én számlámon, de nem nagy kár érte-*jövendölés, jóslat, mindenesetre egyáltalán nem tűnik bizonytalan jövőképnek az a tépés.  Végigszemléli a fiút, aztán az italt.* -Ennyitől nem égsz szénné, csak éppen annyira fáj, hogy visíts a szép arcod miatt. De inkább igyad… tömény-*most nem az a mély kacagás, ez egy rosszindulatú nevetésféle, amitől megborzonganak azok az ismerősei, akiket a fiatalúr emleget. Viszont láthatatlanul bár, mert Cassiust leköti az agóniája a mélykék szemek megvillannak, de miközben az izmok mozdulatra húzódnak újabb kérdés követel választ.*
-Milyesmivel találkozol ritkán? Hiszen habszolod az életed… amíg teheted…-*moccan. Gondosan olajozott izmok feszülnek a vékony bőr alatt, csontok moccannak, komoly férfisúly és erő lendül el a saroktámasztott, hihetetlenül hanyagnak és védtelennek látszó tartásból, s mintha csak a fiú kezének korábbi útját irigyelte volna, az egyik keze a combjára fog, maga felé rántja, míg másik kezével átfogja a hátát, pultra támaszkodó kezét szinte letépi onnan, könnyű terhével kifordul, kettőt könnyű forgást is enged, míg a térdét Cassius csípője alá támasztva el nem dönti, mint valami táncost. Föléhajol, készen arra, hogy fizikailag visszafogja bármilyen pánikreakcióját, száján kaján mosoly dobolja a pillanat másodperceit. A csapos gusztustalan hangon felnevet.*
-Elsősorban azt kell megmondanod, hogy magaddal vagy-e. Arra a kérdésre, hogy kivel vagy, tudod egyáltalán a választ?-*lehajol, forró lélegzete gátlástalanul fúj a fiú ingnyakába, kulccsontjain örvénylik, bár nem ér hozzá.* -Kóstolgass az édes csalódásért…

Elmondhatnám, hogy, ha levennénk a hangot, szerintem nagyon jól mutatnánk, de nem érdemes magyarázni olyannak, akit egyszerűen hidegen hagynak a szép dolgok. Kicsit zavar, hogy egyszerűen kineveti a problémáimat, hogy nem vesz komolyan és hasonlók, de túlélem. Még egy pillanatig azon is gondolozom, hogy talán el kellene pirulnom a megjegyzésére, de inkább csak elrejtem az elégedettség félreérhetetlen vigyorát és felvonom a szemöldököm.
- Ugye nem haragszol meg, ha azt mondom, nem úgy tűnsz, mint, akit kényszeríteni kell? Sokkal inkább... sóvárogsz érte. Elég szomorú, hogy valaki tapasztalt felnőtt létére sem képes eldönteni, hogy gyilkolni akar, vagy csábítani. - Elégedett vagyok, ó, mennyire elégedett, hiszen, ha már fegyverem nincs, akkor legalább lássam az arcán a megrökönyödést, a döbbenetet, hogy egy ilyen önpusztító bolonddal találkozott. Mit értem el ezzel? Még nagyobb bajban vagyok, de hazudnék - pedig most épp nem teszem -, ha azt mondanám nem élvezem a játékot.
- Ugye tudod, hogy nem igazán tudsz megijeszteni, még egy ilyen rémesen rossz itallal sem, bár szerintem ettől már sokan meghátráltak és az életükért könyörögtek volna. A bátorságot sem díjzod? - Tudom, tudom, nem kéne többet mondanom, de az alkohol kis mennyiségben is megteszi a hatását, főleg, mert nem vagyok hozzászokva, szeretem, ha tiszta a fejem, így csak fűzöm tovább a szót, még akkor is, mikor érzem, hogy csak magam alatt vágom a fát. Fegyvertelen vagyok, a testi fölénye nyilvánvaló és még a terepet sem ismerem, ennek ellenére olyan alapvető hibákat követek el, hogy józanul azt mondanám, meg is érdemlem, amit kapok.
- Habzsolom az életet és te vagy a pofon ezért? Valaki az égben azt gondolja, ideje szembesülnöm azzal, mivé leszek, ha így folytatom? Tragikus, de azért nem hiszem, hogy az ízlésem egyik napról a másikra pusztán kedves emlék marad. - A gondolataim tiszták, csak a nyelvemnek nem tudok megálljt parancsolni, ez még rosszabb, inkább a teljes tudatlanság, csak ne kelljen végigkövetni a bukásom. Egyre inkább körvonalazódik bennem, hogy jó eséllyel meg is átkozott, az nem lehet, hogy ennyire kiüssön egy... mi is ez? Whisky és? Valami tömény; de mennyire és mi, egyáltalán mennyi? Tényleg időre van szükségem, kábán lehetetlen megszökni, bár nem érzem, hogy szédülnék, csak az izmaim jóleső bizsergése zavar egy cseppet.
- Én igazán nem szerettem volna kimondani, de ilyen: modortalan, agresszív, megkeseredett, gonosz, humortalan, beképzelt, öhm, emberrel ritkán hoz össze a sors. - Érzem, hogy túlzás volt, de valamiért túl erős volt bennem a vágy, hogy szembesítsem mindennel, ami elsőre eszembe jut róla. Helyesbíteni már nincs idő, az események egy kicsit felgyorsulnak. Bumm, piff, paff, az egyik pillanatban még nekiszorulok a testének, egészen olyan, mint egy baráti ölelés kezdete, aztán úgy megragadja a csuklóm, hogy felnyögök, mielőtt időm lenne elgonolkozni azon, hogy ez miért rossz ötlet. Végül ismételten bumm, piff, paff és már nagyon bánom, hogy nem növesztettem súlyos izomkötegeket, de ki gondolta volna, hogy a másodperc tört része alatt ilyan kiszolgáltatott helyzetbe képes varázsolni? Hallom a röhögést, a csatát elvesztettem, de... de kizárt, hogy most elkezdjek itt vergődni, túl nagy az esély arra, hogy úgy látsszon, csak többet szeretnék érezni belőle, hogy közelebb simulok - jesszus! Nem szeretem az ilyet, én vagyok a magabiztos, a kezdeményező és csak úgy nyerhetek vissza valamennyit a tekintélyemből, ha mindenki látja, hogy pontosan ezt akartam. Mennyire kell még megaláznom magam egy ilyen soványka győzelemért?
- Nem érzed úgy, hogy már elég nyilvánvalóvá tetted? Annyival is beértem volna, hogy "igazad van", de nembaj, most legalább mindenkinek egyértelmű, hogy nem ajánlatos a közelembe jönni. - A mosoly visszakúszik az arcomra, bár kicsit megremeg, meg én is, mikor beleszuszog a nyakamba, egyértelművé téve, hogy itt az utolsó esélyem. Szabad kezemmel belekarolok a nyakába és megkísérlem visszaszerezni az egyensúlyomat, esetleg két lábbra állni.
- Tudod, akár meg is kérdezhetted volna, mivel lehet levenni a lábamról, sokkal könnyebb, mint így, a sötétben tapogatózni.- Viszolygásomat legyőzve, a kézfejemmel végigsimítok az arcán, egy sajnálkozó mosoly kíséretében. - Elsőre úgy tűnhet, egy magadfajtának lehetetlen felkelteni az érdeklődésemet, de ilyenkor nem kell így felkapni a vizet, sajnálom, nem lehetek egyszerre mindenkié. Azért ne aggódj, máskor, mással talán még neked is szerencséd lehet. - A jóindulat. Ez fog a sírba vinni. És már látom lelki szemeim előtt, ahogy ledob a földre és addig ugrál rajtam, amíg egészen eggyé nem válok a kocsma mocskos padlójával.

*Nem látszik haragosnak, sőt. Tiszta vonású, szép arca inkább tükrözi azt a sóvárgást, amit Cassius olyan pontosan definiált és amit neki esze ágában sincs tagadni, vagy letörölni a képéről, nem, kéjesen tobzódik a sóvár vágyban, a kajánságban, a rosszindulatban, ami az arcára rajzolódik, nem olyan pillangószerű szépséggel, mint a szűzleányok arcán szokott az első kéj, hanem sokkal átéltebb, kiéltebb rajzolattal. Szép így ez az élet, főleg, hogy eszébe sincs megdöbbenni, megriadni, esetleg meghátrálni ettől a gyereknyíltsággal fenyegetőző ifjútól, aki olyan eszelősen forgatja a szavakat, mintha nem is volna tett, se következmény, nem is egy sima izmú emberi ragadozó italgőzös lehelete párásítaná a nyakának érzékeny bőrét.*
-Én már rég nem vaccilálok…-*mondja mélyen, megint akárha valami zsigerből jönne a hangja, sokkal puhább, sokkal simogatóbb így, a felajzott test mély rezgéseit is magába fogadó hang, amitől nem kell félni, de nem árt, ha az ember óvatos a hallatán.* -Tévedések között élsz. Én vadászom… és nem kell elijesztenem ahhoz, hogy élvezzem a társaságod, sem pedig más módon a kedvedet nem szükséges keresnem…
*A mozdulatra moccan, még közel sem úgy, ahogy felforralt vére követelné csípőből, hanem a karja moccan, elengedi a fiú derekát, amikor az a nyakába fog, a másik keze szorosan tartja a csuklót. Letekeri a kezet a nyakából és egymás mellé fogva tartja a kettőt. A fiú így a térdének dőlve fekszik, ami közel sem olyan komfortos helyzet, mint az előbb volt, főleg, hogy a lábait sem hagyja maga alá szedni.*
-Ha az élet velem mutogatja, hogy milyen leszel, akkor kegyes veled, hiszen csupa jót látsz. Az, hogy mit hazudik a szád most nem érdekel… értékelem a bátorságod… de ez nem véd meg tőlem-*nevet fel immáron határozottan gonoszan, talpra rántja két karjánál fogva a könnyű testet, úgy vált fogást az engedékeny végtagokon, a szédült idegrendszertől bénult reflexű fiún, hogy elöl keresztbe a csípőjéhez fogva a karjait a hátába simulhasson. A hátába és a fenekéhez, édes közelségbe vonva a szájaló Cassiust és egy lépést téve vele a pult mögött nyíló sötét folyosó vonzó mélye felé.*
-Igazad van-*hagyja jóvá a puha nyakba suttogva a korábbi felvetést.* -Agresszív vagyok, dühöngő vadállat. Ha ellenállsz nekem könnyen lehet, hogy csontod töröm. Gonosz vagyok és időmilliomos-*a fiú nyakába nyalint lassan.* -Ha nem leszel mindenkié és az enyém se… akkor senkié se, de van egy ismerősöm, akinek úgyis kell egy dekoratív inferus. Ha mégis az enyém lennél, azután lehetnél mindenkié, ha nem menekülsz elég gyorsan. De igazából fáraszt a sok locsogás. Nem beszéled ki magad… innen már nem-*dorombolja kéjesen.*

Nincs tökéletes terv, nem lehet, ha én nem tudtam megcsinálni. Ilyen gondolatokkal küzdök, miközben kitekeredve, kiszolgáltatva és, ha az sejtésem nem csal, hamarosan kizsigerelve mulattatom a nagyérdeműt. Ideje lenne kitalálni valamit, de egyelőre azt sem tudom hogy képes valaki gyorsabban mozogni, mint ahogy az én gondolkozom. Ettől kicsit felkavarodik a gyomrom.
- Még, ha úgy is tűnik, ismétlem tűnik, hogy nem állok a helyzet magaslatán, jobb, ha nem becsülöd alá a képességeimet. Egy másodperc alatt fordulhat a kocka és akkor már késő lesz megbánnod. Szóval...- Inkább nem folytatom, mivel a fejemben, a gyenge, gyenge, gyenge mellett néha felcsendül egy véged van szólam is. Ezt olyan hosszan és magas hangon kell elképzelni. Nem tudok igazán koncentrálni, bár talán jobb is így, inkább tüntetően elfordulok tőle és a tömeget kezdem pásztázni, nem mintha segítségre lenne szükségem. "Szerinted mikor sírja el magát?", ez egy elég rusnya, sebhelyes arcú, görbe orrú valamitől érkezik és épp válaszolnék, de már jön is a többi. "Bevethetne valami látványosabbat." "Csak bírja sokáig!" "Lennék a helyében..." Van egy olyan érzésem, hogy nem rám gondolt, érthetetlen, miért nem látják a mesterien fondorlatos taktikámat, ami igaz, hogy percről percre átalakul, de még semmi sincs veszve. Arra meg végképp nem szabad gondolnom, hogy mióta mondogatom ezt magamnak.
- Köszönöm a bíztatást, de mégsem nyugtattál meg, tudod, eléggé különböző az egyéniségünk... igen, nyilván ez lesz az oka, hogy mégsem látom olyan fényesnek a jövőt, ahogy te azt elképzeled. - Bevallom, örülnék, ha egyáltalán látna nekem bármilyen jövőt. - Nem kell, hogy érdekeljen, de azért jó, ha tudod milyennek látlak, így talán nem erőlteted annyira, hogy... Na, például ezt, csak így hurcibálsz, ide-oda, én nem egy szobanövény vagyok, akit a napfény miatt tízpercenként át kell helyezni, bár, ha már itt tartunk ezt a csodás estét talán le kellene zárnunk, folytassuk világosban, mit szólsz? - A szívem egyre inkább kalapál, ezeket is csak a kétségbeesés mondatja velem, még, ha tudom is, hogy meg kéne őriznem a méltóságom, legalább valamennyit belőle, mert lehet, hogy édesmindegy mit mondok vagy teszek, drága, kedves Xavierem már eldöntött mindent.
Nem, ez kicsit sem változtat az álláspontomon, a pánik az pánik.
- Vadállat, látod, ezt a szót kerestemmmhm. - Mélységesen fel vagyok háborodva. - Mára már egy kicsit sokat kaptam belőled, jó vagyok, ahogy vagyok, semmi szükségem a testnedveidre sehol! - Nem akartam felemelni a hangom, eddig olyan szépen elvoltam csendesen is, de most akad ennél égetőbb problémám is. Ki kellene bogoznom a lassan vánszorgó agysejtjeimmel, hogy akkor most kié is vagyok meg kié leszek ebben a mondatban. - Ha van egy kis önkritikád, akkor rájössz, hogy egy olyan alkuból, amiben te és a halál is szerepeltek, egyértelmű, mit fogok választani. - Rossz hír, hogy a véged van egyre hangosabb, jó, hogy visszatért az a bizonyos méltóság... - Azért nincs valami köztes megoldás? - ...hogy aztán újra elveszítsem és egy újabb kicsvart pózban felé forduljak, amennyire csak engedi és legjobb esetben belebámuljak az arca melletti kocsmai életképbe. Jól van, azért én sem vagyok gumiból.

*Mosolyog, mert nincs oka arra, hogy ne tegye, ebben az esetben pedig ez már bőven elegendő ok arra, hogy cselekedjen, bár a mosoly nem cselekvés, mégis ritka látogató a sötétbe vesző arcokon, azokon, amik esetleg a fiút nézik éhes, szomjas tekintettel és azokon is, amik az ablakok előtt lépkednek el érdektelenül. Ellenben Alec arcán szemérmetlenül ül, a mosoly, ami ragadozóvigyorrá szélesedik, miközben a testnedvei, amik ellen oly nagyon tiltakozik a bohó ifjúság puhán érnek a nyakába. Nem tovább, csak egy érintés, aztán visszakapja a fejét, körülpillant a fiú mögött és maguk körül, majd nem szobanövény ismerősét, akit hangsúlyozottan nem kell kirakni a napra szintén függőlegesbe rántja. Mintha ügyet sem vetne a szavaira, nem is hallaná őket, pedig ez messzemenőleg nem így van, lát és hall, tud, érez, gondol, legfeljebb nem foglalkozik a benyomásaival, illetve a mások kétségbeesett kapálódzásával. Egy kicsi pillanatig mintha kifele figyelne, ujjai vasbilincseknél erősebben szorulnak Cassius kezeire, mielőtt a mélykék szempár ráragyog megint.*
-Tökéletesen a helyzet magaslatán állsz-*nevet rá, miközben irányba állítja és a lépcső felé indul. Egy lépés, ifjú Roxfortosunk jobb, ha követi a hosszú lábú beszerzőt, mert kínos lesz szépséges egzisztenciájának, ha utána kell botladoznia.*
-Sok a szöveg-*sóhajt, sóhaja, mellkasának emelkedése jól érezhető a vékony inggel borított háton, a léghuzat a barna tincsek között, mivel a közelség még mindig olyan túlzóan kellemes, amennyire csak egy fajtársainak szexuális közelségére kiéhezett alak fokozhatja, még a látványosság elkerülésével. Kurta, sötét lépcső vezet az alacsony emeletre, arrafelé tart a francia vonakodni látszó társával, akinek a füléhez hajol.*
-Halál? Nem leszel az én hősöm, mártírom, nincs választási lehetőség. Úgy értettem, hogy köztem, vagy aközött kell választanod, hogy együttműködésed érdekében levágnék rólad innen-onnan ezt meg azt, márpedig igazán kár lenne a szemedért, csak éppen a kezedért. Még annyi mindent csinálhatnál vele. Szerintem egyértelműen jobb választás lenne neked az, hogy ha már egyszer igényt tartok rád, adod magad, aztán elmenekülsz, amint csak engedem. Világos, zavart értékrendű barátom, vagy bízzam a kocsma sóvár népének igazságérzetére az ügyed?
*Az ügyet… az ügyet, aminek keretén belül moccan az egyik kéz, elengedi a fiút, de nem megy messzire, a karcsú test úgy vonzza, mint maga a gravitáció, végigsimít a lapos hason, kicsit, játékosat ránt a nadrág övén, mielőtt a comb szemérmesen szövet alá rejtőzködő anyagánál fogva magához rántaná Cassiust.*

Izgalmas. Ő egy izgalmas ember, én pedig egy rendkívül dekoratív külsejű fiatal férfi vagyok, s mint ilyen, tökéletesen helyénvaló, hogy vonzom őt és a vele járó apróbb kellemetlenségeket is. Ezen viszont túl kell tennem magam, hiszen mindenki beláthatja, hogy a helyzet teljesen természetes, mondhatni hétköznapi jelenségnek számítunk. Jól van, okos fiú vagyok, szóval így kellene felfognom a helyzetet, viszont egyszerűen képtelen vagyok csendesen beletörődni abba, hogy csak ilyen szemérmetlenül összekent a nyálával. Undorító. Legszívesebben hosszú és fájdalmas halálra ítélném, de nem vagyok túl nagyravágyó, elég, ha most szépen lefekszik elém a földre és én addig ugrálhatok rajta ameddig nem könyörög az életéért, de mégjobb, ha addig, ameddig csak jólesik. Mondjuk, kár érte, sajnálnám is, de azért ez nem akadályozna meg abban, hogy kéjesen tördeljem a csontjait. A gondolatra kissé ellazulok, ez jó, idegesen nem lehet gondolkozni, bár még így is kicsit sok az akadályozó tényező.
- Elég kitartó vagy. - Csak egy ártatlan megjegyzés, hiszen már egy ideje úgy érzem, mintha az egész műsornak csak a szemlélője lennék, hiszen ez velem nem történhet, akkor sem, ha minden az ellenkezőjére utal. Nincs időm további nyafogásra, Xaviert talán kifárasztotta a nagy cipekedés és egyszerűen csak maga után vonszol. Ez már egy kicsit sok, nyilvánvalóan túlbecsüi a saját képességeit, így kihasználva az alkalmat húzni,  rángatni kezdem a kezeimet, ami remélem nem néz ki olyan szánalmasnak, mint, ahogy hangzik. A kocsma sötét, a hely szűk, én pedig jónéhány poharat leverve esek a pultnak. Kellemetlen.
- Nagyon tudnám értékelni, ha kicsit finomabban bánnál velem, most nézd meg, holnapra biztos belilul az oldalam, miattad. A kezemet sem kell ilyen eszelősen szorítani, szeretem a formáimat úgy, ahogy vannak, nem kell összevissza hajlítgatni, hidd el, ez így van jól. - Remélem, megfogadja a tanácsot, bár elég aggasztó, ahogy így sóhajtozik és tizenhét évnyi tömény élettapasztalattal sem tudom kitalálni, mit tehetnék ez ellen.
Most pedig itt vagyunk, nem húzhatom tovább az időt, mostanra kész tervvel kellene várnom. Ha elordítom magam, hogy "de nekem egy trollra van szükségem", akkor talán van esély, hogy találok valakit a kocsmában, aki szívesen megmentene, de azzal sem lennék túlságosan kisegítve. Legyőzötten bámulok erőszakos fogvatartómra, már látom a célunkat, a lépcsősört, aminek semmi jó nem lehet a tetején. A helyzet rendkívül egyszerű, itt már nem tudok mit tenni, de talán elég egy új terep meg egy kis önfegyelem és már itt sem vagyok. Nem hiszem, hogy követne bárki is, neki sincs szüksége társaságra, ami szintén csak nekem kedvez. Lehet, hogy kicsit kába vagyok az italtól, de azért nem teljesen hülye, ez az úgynevezett utolsó lehetőség.
- Elképesztően, hihetetlenül, szörnyen és borzasztóan undorítónak tartalak - dorombolom. Egészen óvatosan igyekszem elbűvölni, miközben látványosan szenvedek és elborzadva remegek bele minden érintésébe. Egész jó, még csak nem is kell megerőltetnem magam, hogy hiteles legyek. - Meg foglak keresni. Az biztos, hogy végzek veled, de hogy az mennyire leszek kegyetlen... Nos, abba még van némi beleszólásod. Ezt jó lenne, ha észben tartanád, én igazán nem vagyok az a szadista típus. - A fél kezem már szabad is, ezt elég jó jelnek tekintem, bár még nem nagyon tudok vele mit kezdeni. - Hiúság a büszkeséggel szemben, nem könnyű. Az a baj, hogy képtelen lennék megfosztani a világot attól, hogy épen és egészségesen tudjon a magáénak, remélem ez elég egyértelmű. - El kell fordítanom a fejemet beszéd közben, már kellemetlenül közel vagyok hozzá, bármelyik pillanatban megérinthetem, ha nem vigyázok. Az szörnyű lenne, így inkább igyekszem gyorsan kifordulni a szorításból, hogy aztán látványosan lassan és várakozóan indulhassak a lépcső felé. Talán ártalmatlannak tart és egyszerűen előreenged, vagy csak a karomat fogja továbbra is biztosítékként, nekem mindegy, lényeg, hogy gyorsan felmérhessem a terepet.

*Áh, hiszen a fiú törekszik, hiszen fűti az ambíció, rángatja az izmait  valami hiú elszántság, ami nevetésre ingerli a férfit, amíg tartja a karjánál  fogva, mint egy kiskutyát, pedig a bestiofília még távol áll tőle, annyira  mélyre nem süllyed egy francia, főleg nem ez a francia. Ahogy a pult borul, a  pohár, amelyik megszédült a lendülettől a földre bukik és ezer darabra törik  csilingelő hévvel, nos úgy mélyül el a csönd, amiben csak a fiatalos,  erőteljes hang bír éllel, bár jelentőséggel nem. A szemek a fiúra tapadnak,  az ingre, ami alatt feszül a karcsú test, a lábakra, a kezekre, aztán az  arcra, rosszallóan, különösen a pultos, aki első dühébe az összetört pohárra  köp, mintegy szemfedél gyanánt.*
-Hoppá-*leheli mély, elégedett hangján, a szeme ragyog.* -A kitartót inkább  akaratosságnak mondanám, de elképesztően megkönnyíted a dolgom azzal, hogy  ezeket a jóembereket magad ellen hangolod-*susogja és viszi magával, a kezét  egy pillanatra sem engedné el, minden nyafogás és hiszi ellenére sem, hiszen  neki pedig pont úgy tetszik, a fiatal hús a tenyerébe simul, az ujjai között  érzi az ér lüktetését, amiben a vér sebesen kalimpál, folyadék létére megejtő  hevességgel.
Lépések, amiket tesznek nem a végzet felé visznek, bármennyire is úgy hathat  gyakorlatlan elmék számára. Nem, hiszen az emelet nem a végzet és a szavak  nem egy halotti ária kezdeti taktusai, sokkal másabb részeit borzolgatják a  férfi érzékelésének, aki alig várja, hogy a lépcső beugrója eltakarja őket a  kukkolni nem szégyellő közönség elől, és mivel ez a nap a kívánságok napja, a  vágya hamar teljesül, hiszen a fiú önként megy, pontosabban annyira önként,  amennyire a józan ítélőképesség megkívánja tőle, egy lépés, kettő, aztán  három, Alec egyetlen, hosszú lépéssel beéri és az emeleti folyosó sötét,  kopár félhomályába vezető utolsó lépést már úgy kénytelen megtenni, hogy a  combját hátulról egy jócskán izmosabb comb moccantja, csípőjéhez pedig a  férfi öle simul, micsoda kívánós öl az, persze a sötétben nincs miért  szégyenkezni, pontosabban a félhomályban, ami mákonyosan homályba borítja a  folyosót, és ha még nem lenne elég a homályból, akkor a falon kicsit távolabb  égő egy szem fáklya is szemcsípős füsttel ködösít.*
-Valóban?-*visszadorombol, miközben közelebb rántja a fiút, ha már egyszer  menekülőben van, de nem ragadja meg a szabad kezét, beéri az öv nyújtotta  lehetőségekkel és vonakodó hátába simul odaadó elánnal.* -Nem szeretek  ilyesmiket hallani-*a testéhez simulva ellenállhatatlan ajánlatot  tesz egy lépésre, egy előrelépésre, ami a szemközti ajtóhoz vezet, sötét  faajtó, olyan készséges, hogy jöttére felpattan, szabad utat biztosít sötét,  de nem dohos szagú mélye felé. Sötétsége bársonyos, biztonságot sugalló, nem  illik a hely hangulatához, csak úgy sugározza magából a mágiát, mindenféle  otthonos mágiát.* -Helyes-*mondja hirtelen és a hangja úgy csattan, mint egy  ostor a falon, határozott hévvel és erővel* -mindig is szerettem a visszajáró  kuncsaftokat-*azzal mozdul, mindkét keze a fiú derekára fog, egyetlen erős  rántással fordítja szembe magával és csak a miheztartás végett, férfinak  kijáró erővel és erőszakkal löki neki az ajtófélfának és lép be megint az  aurájába, mohó szájjal és csókkal a nyakába harap, némi erotikával, vérmentes  erőszakkal és állati ösztönösséggel, meleg nyálát alig érezni, de izzóra  forrósodott lehelete a nyak ívén túl a fülre ér, mert csak.*
-Légy kegyetlen és igazságtalan-*a bíztatás alighanem önmagának szól, hiszen  Cassius szép, már korántsem sima inge után nyúl, és vékony inganyag legyen a  talpán, amelyik túléli azt a rántást, amivel utat nyit magának rajta a gombok  ellenében.*