Tér a szökőkúttal

A fényes macskakövekkel sugarasan kirakott, kerek tér közepén egy öblös szökőkút áll, közepén egy heverésző kősellővel, aki kezével időnként pancsol a vízben, vagy kacéran lefröcsköli a szökőkút szélére letelepedőket.

[title:Mit is raboltak el tőlem?]

title:
Mit is raboltak el tőlem?

2001. július 2.

play with:
A menősrác

Végre nyár van. A nyarat mindig várom és ennek az egyetlen egy oka az, hogy az augusztust végre az apámmal és a testvéreimmel töltsem el. A többit pedig kénytelen vagyok kibírni Oxfordban az anyám mellett, aki egyfolytában azzal jön, hogy fel kéne nőnöm, és nem kéne gyerekes meséken és történeteken agyalnom. Helyette el kéne helyezkednem a Szeszélyügben, mert az most milyen keresett szakma. Én nem akartam Minisztériumba menni dolgozni, annyi mindent el szeretnék mesélni, és talán egy nap, ha felnövök megírhatom a barátaim történetét is. Az ígéretem kötött ahhoz, hogy ne hagyjam abba a meséket, hogy ne féljek kimondani a gondolataimat. Mindenképpen szeretném ezt betartani, de olyan nehéz a házunk melletti magányos barackfa mellett élni, ahol ott van a három kereszt, és ahogy ott kísértenek az emlékek.
Az emlékek, amikor mind a négyen kint ültünk a parkban, az emlékek, amikor Adam hozta a konyháról elcsent kajákat, ahogy Robin ordítozik vele, mert le is bukhatott volna, és ahogy Frida azzal a gyönyörű göndör kacajával neveti őket, én pedig csendben nézem a barátaimat, megőrizve minden kis mozzanatot belőlük. De most már csak ez marad, csendben ott lenni minden emlékben, mert hiába beszélnék hozzájuk nem hallanák meg a hangomat. Pedig másra sem vágyok, hogy hallják. MErt akik a világon a legfontosabbak voltak számomra, akik tényleg fgyeltek minden szavamra, akik csak jót mulattak a bánázásaimon, de sosem bántottak eltűntek. Lemorzsolódtak erről a világról. A föld meg fordul még egyet. És még egyet. Még ezret, milliót, és nem is érdekli, mert elfelejt minden apró kis életet  aki valaha is a földjét taposta. Meghagyva ezt a sújt, ezt a rohadt sújt az élőknek, az embereknek.
Felsóhajtok, majd rápillantok a kezemben lévő szatyorba, miközben rájövök, hogy a másik kezemben még mindig a pénztárcámat szorongatom. Anya küldött fel londonba valami csak itt lapható varázsfazékért, valami új modell volt, én meg feljöttem mert nem akartam ott ülni vele egy légtérben. Egyszerűen túl feszült volt. És észre sem veszem, hogy Adamék negyede felé tartok. Hiszen ők együtt nőttek fel, egy háztömbben. És együtt haltak meg. Talán sosem tartoztam közéjük annyira, hogy velük legyek a túlvilágon...
Magvas gondolataimból egy erős lökés szakít ki és aztán el is kendődöm a földön mint egy szerencsétlenül földet ért palacsinta. A szemüvegem üvegén keresztül pislogok valami alakra, akinek a kezében ott a pénztárcám, és rohanni kezd, amint megvárja hogy összavakarjam magam a földröl.
- Hééé, álllj meeeg, tolvaaaj! - kurjongatok és rohanok utána, de a nagyvárosokban mindeki fittyet hány ilyen kiabálásokra szóval minden erőmmel azon vagyok hogy legalább egy maratonfuró erejével igyekezzek utána. Aztán egyszer megcsúszok egy pocsolyában és beleütközöm valakibe, hogy aztán róla lepattanva elterüljek a földön. Megint.
- Ezer bocs - mondom aztán fel is pattanok a földről. - Remélem jól vagy, nem akartalak olifánt módjára letarolni - magyarázom, bár mindig megfeledkezem arról, hogy az emberek nagy rásze nem igazán érti a Gyűrűk Urás hasonlataimat. - Hmmm... Mintha elfelejtettem volna valami fontosat - érintem meg a kezemmel az államat.

[it's all a bit tragic,really, isn't it?]

it's all a bit tragic,
really, isn't it?


2001. július
style

Még magam sem hiszem el, hogy nem az Azkabanban görnyedek.
Valahogy minden olyan rohadt különlegesnek tűnik, még mindig. Mintha a legapróbb dolog is ajándék lenne, a növények élénk színei, a friss, arcomba csapódó levegő... Ó, csak baromkodok. Azért meghülyülni nem hülyültem meg, pedig a Minisztérium aztán nem kispályásoknak való.
Végigsétálok a Mágus téren, és azt azért határozottan kiélvezem, hogy a zsebemben lapolhat a pálcám. Elégedetten érintem meg a ruhám anyagán keresztül is, és végigfuttatom közben az utcán a tekintetemet, a pezsgés és nyüzsgés körbevesz. Persze, hiszen csak most kezdődött a nyáriszünet - és hirtelen minden diák égető vágyat érez, hogy az utcára vesse magát, és kiélvezze a napsütést az arcán...
Ja, hogy nem süt a nap. Dehát meglepő ez Angliában?
Az öcsém meg van veszve, már napok óta. Igazából kezd az agyamra menni, hogy semmi másról nem tud beszélni, csak hogy miért nem keresi a nője... persze, biztos rohadt szar lehet, most, hogy végre hajlandó volt választani a kettő közül. Azért Esthert egy kicsit sajnálom... Határozottan. Talán nem ártana beugranom hozzá, hogy megvigasztaljam egy kicsit? A barátok tesznek ilyeneket, nem?
Az elmúlt néhány napban - miután végre már nem vagyok körözött bűnöző, pontosabban de, az vagyok, csak ezt ők már nem tudják - anya konkrétan nem engedett sehova. Úgy értem... én nem vagyok már csecsemő, bőven nem, három évig semmilyen kontrollom nem akadt, szóval igazából mit nekem, mit mond? És mégis. Azt hiszem, egy anya mindig olyan személy marad, akivel nem szabad veszekedni. Főleg, ha fokozottan veszélyes a konyhában, és te jóságos Merlin... Rendben, talán egy kicsikét már vártam, hogy Benjamin hazatoltja a seggét, én pedig beállíthassam őt a konyhába. Kétség sem férhet hozzá, hogy április óta ez a nő éheztet, Merlin szerelmére! Az pedig már más dolog, hogy az a ház még mindig megfullaszt. Én tényleg hittem benne, hogy idővel jobb lesz... és még mindig hiszek, mert az embernek kényszeresen mindig hinnie kell valamiben, vagy mi a tököm. De a falak között roskadni napról-napra csak rosszabb és rosszabb, történjen bármi is, bukkanjon fel bárki is.
Kicsit azért még mindig kétkedek abban, hogy jó döntés volt anyát otthon egyedül hagyni. Benjamin elhúzott a csajához kicsivel azelőtt, hogy én is megembereltem magam, és közöltem az anyámmal, hogy márpedig nem tarthat fogva. Hogy ez mennyire szánalmasan hangzik... Az pedig még szánalmasabb, hogy kénytelen voltam neki megígérni többször is, hogy ezúttal nem az aurorokkal a nyomomban térek haza.
Persze sosem voltam jó az ígéreteim megtartásában.
Mindenesetre tényleg kiélvezem a friss levegőt. A városban csavargás valahogy a védjegyemmé vált, azt hiszem. Ha az ember évekig magányos, sok mindennel nem tudja elterelni a figyelmét. Így sétál. Nézelődik. Megfigyel... És a tömegben levesebb az esélye, hogy rátámadnak, muglik között pláne. Bingó! Több legyet egy csapással. Zsebredugom a kezeimet, és csak sétálgatok, furcsa pillantással illetve a szökőkút kuncogó sellőit, amikor hirtelen kiáltás harsan.
- Hééé, álllj meeeg, tolvaaaj! - Felkapom a fejem, és kissé ferde pillantással nyugtázom, hogy tulajdonképpen én vagyok az egyetlen, aki ez érdekel. Persze, mire is számítottam? A londoniak faszok, egytől-egyig. Oké, őszintén szólva, talán én sem szentelnék ennek sokkal több figyelmet - végtére is, mi vagyok én, auror?! -, ám valaki elrohan mellettem, és bár csak szemem sarkából sikerül felmérni, ahogy megsuhint a karjával, elég tolvajformája van, akármilyen is legyen az... és nem, mintha nekem ítélkeznem kéne... De aztán nekemcsattan valami, én megtántorodok, az meg nyekkenve elterül.
Ó, hogy ez egy ember, nem egy valami! Remek.
Felhúzott szemöldökkel fordulok a földön fetrengő srác felé, és kissé oldalra biccentem a fejem. Várjunk csak...
- Ezer bocs - ugrik fel, és végre felmérhetem az arcát is. - Remélem jól vagy, nem akartalak olifánt módjára letarolni.
Olifánt? Ez a gyerek tökre meghibbant, vagy diszlexiás, és nem tudja kimondani, hogy elefánt, esetleg a sajt hülye fantasy-világburkában él? Bizony, fantasy, tudom, hogy mit jelent! Tudom, méghozzá... méghozzá Hope-tól. De még a gondolatát is sebesen elüldözöm a fejem felől, és csak büszkélkedem magamnak a tudásommal.
- Bizonyára... - motyogom, furcsa pillantással méregetve, aztán hümmögök egyet. - Téged ismerlek! A bálon is közénk hasaltál. Mondd csak, minden rendben az egyensúlyérzékeddel?
Aztán egyszer csak elkezd gondolkodni, bennem meg tényleg felmerül, hogy ez a gyerek nem százas. Ha engem rabolnának ki, akkor nem hiszem, hogy elfelejteném... Jesszusom, a Roxfort ennyire kiöli a kölykökből azt a maradék észt is? Csak mert akkor mindent értek Benjaminnal kapcsolatban is.
- Hmmm... Mintha elfelejtettem volna valami fontosat.
Hitetlenkedve megingatom a fejem.
- Nos, hacsak nem te óbégattál a tolvaj után, akkor ötletem sincs, mi lehet... - motyogom, aztán magam sem tudom, miféle felindulásból, de előhúzom a pálcámat, és az előbb előttem elszáguldó fickó után indulok - nem nehéz kitalálni, merre mehetett, az utca ezen a szakaszon szögegyenes, de azért, hogy biztosra menjek, meglegyintem a pálcámat. - Appare Vestigium!
Figyelem a macskaköveken kirajzolódó fekete lábnyomokat, aztán visszabiccentek a szemüveges kis szerencsétlenségre.
- Na, kölyök, kell a cuccod? Akkor inkább kövess, amíg meg nem gondolom magam - motyogom, és a lábnyomok irányába vetem magam. Én, és az a kibaszott nagy szívem...

[title:Mit is raboltak el tőlem?]

title:
Mit is raboltak el tőlem?

2001. július 2.

play with:
A menősrác

Szeretem a Gyűrűk Urát, mert az egyik olyan könyv volt, amibe mindig elmenekülhettem, ha anyáék összevesztek Elég oskszor veszekedtek és mindenféle szitokszavakkal illették egymást, de akkor még nem is igazán tudtam, hogy mi miatt. De igazából most már tudom, mert voltam annyi idős, hogy utólag észrevegyem a jeleket. Hogy amikor apa eperillatú parfümös felhővel tért haza, nem is a piacról jött. Vagy amikor ott voltak azoka a fura vörös lenyomatok az ingjén. És igazából ezt is tudom, hogy anya is minden erejével próbálta maga mellett tartani, de ez egyre csak azt eredményezte, hogy erőszakosabb és durvább lett apával, apa meg teljesen kiábrándult belőle és más társaságban keresett menedéket. Én pedig nők híján, hiszen egy kölyök csak nem megy nőkhöz belemenekültem a saját világomba, burkot hozva magam köré. Hogy aztán egyfolytában a föld felett járjak, megfeledkezve magamról. Any amindig mérges volt igzaából, bár régen rátett egy lapáttal az is, hogy úgy éreztem, miattam mentek szét. De végül is ez igaz volt,  én köptem be apát, de ő emiatt sosem haragudott rám. Pedig megtehette volna. Talán egyszer tényleg szkítanom kéne ezzel, hogy mindig elbújok a mesék és a vidámság mögé, csak mert túlságosan félek a vihartól.
Annyira belemerülök  atolvaj üldözésébe, hogy még a vásárolt fazekat is ott hagyom az utca közepén, és még csak fel sem tűnik, hogy nincs nálam semmi. Bár ha a tolvaj tényleg eltűnik a pénzzel, ami amúgy mind az anyámé, akkor nekem tényleg végem, és az életem hátralevő részét az oxfordi hidak egyike alatt tölthetem el. Remek kilátások. Már szinte a lekii szemeim előtt van, hogy ott tengődök egerekkel és patkányokkal karöltve,amikor belerohanok egy alakba.
- Bizonyára... Téged ismerlek! A bálon is közénk hasaltál. Mondd csak, minden rendben az egyensúlyérzékeddel? - egy ideig csk hunyorogva és elmerengve bámulok rá, olyantényleg simernem kéne téged arccal. Milyen bálon? Hmmm. Aztán csak felrémlik valami bál, meg Elliot, ahogy üvöltve próbál belőlem táncoslábú férfit faragni, meg a kókusz shake, meg valami alak meg lány, és a felismeréstől az öklömbe csapva rá is meredek.
- ÁHÁ! Tényleg... Te vagy az a srác, akiről azt pletykálták a suliban, hogy kettő volt belőle, és mind  akétszer két különböző lánnyal látták - pislogok merengve. Hát igen, a Roxfortban az élet különösen drámai, ha csak a pletykákra alapozna az ember. - Amúgy azt hiszem jól megvan az egyensúlérzékem - pillantok végig magamon.
- Nos, hacsak nem te óbégattál a tolvaj után, akkor ötletem sincs, mi lehet... - ere hümögve bólogatok.
- Hát nekem sincs ötletem. Miért is óbégattam tolvaj után? - aztán hirtelen a fejemhez kapok. - Te jó ég, az anyám pénze!
Aztán látom, hogy a srác valamit varázsol, és előbukkannak a nyomok a földön.
- Na, kölyök, kell a cuccod? Akkor inkább kövess, amíg meg nem gondolom magam. - Ekkor jut eszembe, hogy nem is vágom hogy hívják. Benjamin? Vagy nem Benjamin? EZ itt a kérdés. De nem akarok kellemetlen szituba keveredni, csak mert nem biztos az, hogy ő Benjamin-e, szóval inkább bemutatkozom.
- Óóó, zsír - bámulom a nyomokat és el is indulok feléjük. Most legalább van szemüvegem is és látok. - Egyébként Jason vagyok... Igzaából semmi bajom a tolvajokkal, mert végül is mindekinek kell valami hobbi vagy ilyesmi, csak az  abaj, hogy ami nála van nem is az enyém. Nem akarok a híd alá kerülni. Bár lehet izgalmas lenne Bear Grylls módjára tüzet csiholni meg ilyenek... - magyarázom majd közben elérünk a nyomok által valami sikátorszerűséghez, ahol a tolvaj éppen háttal éll nekünk és minden bizonnyal a pénzt számolgatja. Ha az én zsebpénzem lenne nem igazán izgatna a dolog, elvégre neki is meg kell élni valamiből, de most ez nem az enyém volt és féltem anyám dühétől. Pedig nem vagyok parás gyeker, de anyától szerintem mindeki félne. Ilyesztően repkednek a hajai, ha dühös és ordít. - Hmm bárcsak lenne nálam egy serpenyő. Akkor fejbe tudném csapni - motyogom.

[it's all a bit tragic,really, isn't it?]

it's all a bit tragic,
really, isn't it?


2001. július
style

Tényleg úgy tűnik, hogy vonzom a hülyéket. Miért van az, hogy mindenki, aki körülvesz, egy kissé zavaros? Persze, igazából minden és mindenki az. Én csak egy kicsit levegőzni akarok az anyám egész napos fogvatartása és aggódása után, erre mi történik? Rám kenődik az a furcsa kis szemüveges a bálból.
Nem vagyok benne biztos, hogy hány éves, de nem fiatal még egy kissé ahhoz, hogy egyedül lófráljon a városban? Mi nem mehettünk csak úgy ide-oda 10-12 éves korunkban. Persze ez Benjamint nem különösképpen zavarta. Őt sosem hatották meg igazán a szabályok, csak ment azután a lángoló feje után.
Végigmérem a gyereket, és látom, hogy először baromira nem vagyok neki ismerős. Az vajon hogy lehet? Nem olyan fejem van, amit csak úgy elfejtenek az emberek. Meg persze ott van Benjamin is, aki az iskolatársa, meg minden, dehát na, valljuk be... kettőnk közül mégiscsak én vagyok a helyesebbik iker.
- ÁHÁ! Tényleg... Te vagy az a srác, akiről azt pletykálták a suliban, hogy kettő volt belőle, és mind  akétszer két különböző lánnyal látták. - Visszafogok egy horkanást. Hah! Ezt Benjamin elfelejtette említeni. - Amúgy azt hiszem jól megvan az egyensúlérzékem.
Kételkedve végigpillantok rajta, miközben előhúzom pálcámat a helyéről. Jól esik a galagonya hűs érintése, ahogy párbajra készen megrezzen a belőle áradó mágia ujjaim alatt. Még mindig emlékszem, milyen furcsa és élettelen volt az a hamis pálca az iroda fiókjában. Félholtan is felismertem volna, hogy nem az enyém.
- Hát nekem sincs ötletem. Miért is óbégattam tolvaj után? - Hihetetlen, de tényleg. - Te jó ég, az anyám pénze!
Egy mély, fáradt sóhajjal megfordulok és elindulok a nyomok alapján. Hogy miért segítek neki? A francba is, nem tudom. Talán a szokásosnál is jobban megőrültem. Mostanában mintha túl sokat törődnék mások lelki világával...
- Jó, jó, ne visítozz, csak kövess és maradj nyugton...
Ez már akkor lehetetlenségnek tűnt, ahogy kimondtam. Úgy tűnik, ez a gyerek képtelen veszteg maradni, persze ez már feltűnt a bálon is. A Roxfort elrontja a gyerekeket. Az összes ilyen visszamaradott és hiperaktív lesz, fogalmuk sincs, mikor kell csendben maradni... De tényleg nincs.
- Óóó, zsír. Egyébként Jason vagyok... Igzaából semmi bajom a tolvajokkal, mert végül is mindekinek kell valami hobbi vagy ilyesmi, csak az  abaj, hogy ami nála van nem is az enyém. Nem akarok a híd alá kerülni. Bár lehet izgalmas lenne Bear Grylls módjára tüzet csiholni meg ilyenek...
Felvont szemöldökkel pillantok le rá, a mondandója felét nem is igazán értem.
- Bear micsoda? - morgom, közben pedig ismét felpillantok magunk előtt az útra. Aztán ismét felhorkanok. - Szerinted a tolvajlás egy hobbi?!
Persze, akár. Bár saját bőrömön tapasztalva, sokkal inkább létszükséglet. Olyanná válik, mint a lélegzés, ha nincs semmid. És te akármennyire is nem akarsz, a tested küzd a túlélésért, olyannyira, hogy az agyadat is meggyőzi. Onnantól pedig nincs visszafelé.
- Mellesleg én Aiden vagyok - motyogom azután, mert feltűnik, hogy én nem mutatkoztam be. Ez pedig bunkóság.
Az út keskenyedik és elsötétlik, az emberek elkopnak körülöttünk, és lassan kiszúrom a barátunk hátát is. Lelassítom a lépteimet, és óvatosan, puhán a fal takarásába húzódom Jasonnel.
- Hmm bárcsak lenne nálam egy serpenyő. Akkor fejbe tudnám csapni - dumál tovább, mire sötét pillantást vetek rá.
- Csitt! Maradj itt, és meg ne merj mozdulni, világos? - Kihúzom magam és előkészítem a pálcámat, támadásra készen. - Most pedig figyelj, és...
A fal széle felé fordulok, hogy azon kihajolva jól seggbeátkozzam a fickót, ám valamire nem számítok. Hogy itt fog állni előttem. Ez pedig épp csak egy pillanat töredékéig zavar meg, ám ez az idő is pontosan elegendő arra, hogy már nincs időm támadni, hanem az ő ökle vágódik a pofámba nagy erővel, hogy hátratántorodom, sőt, igazából csak a mocskos föld fog fel. A faszom!
- Merlin faszára... - hörgöm, és a számhoz érintem néhány ujjamat. Egyszerre érzem meg a nedves forróságot és a vér félreismerhetetlen, fémes ízét. Szóval így játsszunk, hm? Rendben, játsszunk így.

[title:Mit is raboltak el tőlem?]

title:
Mit is raboltak el tőlem?

2001. július 2.

play with:
A menősrác

ha hazamegyek fazék és pénz nélkül, anyám biztos meg fog főzni. Sőt. Bezár egy ketrecbe, és felhizlal, hogy aztán megsüssön egy olyan fazékban, amit éppen készülök elhagyni. És amit el is felejtek, hogy elhagyok, mert a pénznek lába kel. Már hallom is anya rikácsolását, hogy rám semmit sem lehet rám bízni, és hogy így aztán a Minisztériumba sem fognak felvenni. De én nem akarok oda menni dolgozni, amúgy is, hogy jut eszébe ilyesmi? Ha ismerne, tudhatná, hogy az első dolgom lenne kimenekülni onnan.Sok fura ember rohangál furán felöltözve, és az emberek se kedvelik a Minisztériumon. Meg én se. Szóval miért dolgozzak olyan helyen, amit nem szeretek. Ez így nekem nem tetszik.
Fogadjunk ezért is meg akar engem főzni.
Pár pillanat fura szemezés után aztán követem ezt a felsőbb évest... vagy egyetemistás. Vagy tudom is én, hogy kit. A táncoslábú srácot a bálról. Közben ahogy megyek utána nézelődök,és miután elhaladunk valami süteményes bódé mellett eszembe jut, hogy a testvéreimmel nem is sütiztem még Londonban. Bár szerintem jobb, ha nem látja meg őket anya, mert lehet őket főzné meg és nem engem... De amúgy tök jó lenne.
- Bear micsoda? Szerinted a tolvajlás egy hobbi?!
- Bear Grylls egy ilyen túlélős pacák, beszabadul a vadonba és túlél meg vadászik meg kukacokat eszik ilyenek. Nem tudom - teszem hozzá vállat vonogatva. - Biztos van akinek hobbi. Az emberek furák - szögezem le.
- Mellesleg én Aiden vagyok - mutatkozik be, én meg egy rövid időre elbizonytalanodva pislogok, hogy vajon én bemutatkoztam-e neki. Ha igen akkor jó, és béna lenne megint bemutatkozni kicsit se néznék ki fogyatékosnak. Mintha minden második szavam az lenne, hogy "én meg Jason vagyok." Végül csak megszólalok én is. Inkább biztosra megyek.
- Ha nem mondtam volna, Jason vagyok - tolom feljebb a lefelé csúszó szemüvegemet. Közben valami sikátorféléhez érünk, bár kételkedve pislogok a kijárat felé, ha a szeszélyből indulok ki még a végén elzáródik az is, és itt fogunk beszorulva, befalazva éhez halni. Vagy megesszük egymást, mint az üvegbe zárt hangyák. Szerintem én lennék az első aki meghal. Mondjuk ha zombik jönnének is én lennék az első aki meghal. Túlságosan kíváncsi lennék rájuk, meg arra, hogy hogy viselkednek természetes közegükben, emberhúst csócsálva.  
- Csitt! Maradj itt, és meg ne merj mozdulni, világos? - határozott bólintásokkal válaszolok, de közben valami alak random megjelenik mögötte én meg nagyokat pislogva felé mutatok, de úgy tűnik nem veszi észre. - Most pedig figyelj, és... - Ééés? igazából nagyon kíváncsi vagyok mit akar mondai, de aztán a mögötte álló alak behúz neki egyet és eltaknyol. Egy ideig csak pislogok, és visszapislogok a melák nagy alakra, valami szakállas fura csövessapis szakadt fószer, aki ott szorongatja a kezében a tárcámat, anyám pénzével.
Jól van Jason, légy férfi!
Mindig ezzel biztatott Adam és Robin is, amikor éppen azt akarták, hogy valljam be Fridának mit is érzek iránta, de sosem értettem mit jelent pontosan ez a lágy férfi dolog. Mert végül is férfi vagyok eleve. Bár nem vagyok nagy erőben, és egy légy is hamarabb húz be nekem, mint én a légynek egy kis időt nyerhetek Aidennek. Megköszörülöm a torkomat.
- Üdv. Egészen hatásos hátbatámadás volt, még egy ork is megirigyelhette volna. Bár talán éppen olyan nagy az alakod, mint egy orknak. Esetleg a Vasudvarból jöttél? Simán elmehetnél egy Uruk-hai féle harcosnak, még a fehér tenyér lenyomat is passzolna a sapkádhoz - hadarom, mire a fazon nagy és értetlen szemekkel bámul rám. Hát ez szomorú, senki sem ismeri Tolkient és a gyűrűk Urát, főleg nem angol létére?

[it's all a bit tragic,really, isn't it?]

it's all a bit tragic,
really, isn't it?


2001. július
style

Mikor lettem egy ilyen nyálas fasz, hogy megesik a szívem bármilyen szerencsétlenen az utca közepén? Az embernek alapvetően nem kéne hagynia, hogy csak úgy kirabolják a kezéből a cuccait, mégis úgy tűnik, erre nagyon sokan képtelenek. Jobban belegondolva, talán ez a gyerek - mit is mondott, mi a neve, Jonas? - egy kicsikét emlékeztet Benjaminra. Tudom, hogy ő is pontosan ilyen szerencsétlen lenne, aztán meg bezzeg rohanna a tolvaj után, mint valami elmebeteg.
- Bear Grylls egy ilyen túlélős pacák, beszabadul a vadonba és túlél meg vadászik meg kukacokat eszik ilyenek. Nem tudom. Biztos van akinek hobbi. Az emberek furák - dumál Johnson, én meg kifújom az orromon át a levegőt. Bear Grill... ez inkább valami fura kajára hasonlít, mintsem emberi névre.
Ahogy követjük a tolvajt, végigfut az agyamon az a nap, ahogy összekeveredtem azzal a szőrös fickóval... Sorennel. Igazából a közbejött minisztériumos-gyilkossági balhém miatt esélyem sem lett volna ismét felkeresni, habár az utóbbi hetekben is inkább jobb döntés volt meghúzni magamat egy kicsit. És talán jobban tenném, ha egész életemre ezt az opciót választanám. Keresni valami nyugodt, eldugott, feltűnésmentes munkahelyet és beállni az unalmas, szürke hétköznapok sorába, mint mindenki más is. Valahogy felfordult a gyomrom a gondolattól.
- Ha nem mondtam volna, Jason vagyok. - Á, pontosan! Jason. Tudtam én. Azért vetek egy lapos pillantást a srác felé, pálcámmal kezemben.
- Mondtad - közlöm, lassacskán pedig egyre közelebb érünk az emberünkhöz. Nevetséges valahol ez az egész, hogy pont én kapom el egy tolvaj grabancát, miközben valami hasonló sorson agyalok... Mit szólna volna anya? Lassacskán minden egyes kis darabkányi reményét szilánkosra törtem, és a bűneim bizonyos részéről mégcsak nem is tudott.
Persze abban is biztos vagyok, hogy én ennél sokkalta jobb lennék. Legalább lett volna annyi esze, hogy elhoppanál, ez a kiskölyök azt még úgyse tudja, hogy kell. Behúzódok hát a fal mögé, azonban a tökéletesen kidolgozott tervembe egyszercsak beleszáll egy rohadt ököl.
Merlin faszára!
Gyűlölöm, ha elszúrják a terveimet. Én azokat mindig gondosan szőttem meg, minden részletre kitérően, erre egyszercsak jön ez a fasz, és belepofátlankodik idő előtt a módszerembe. Ez pedig még annál is jobban felhúz, mint hogy vér ízét érzem meg a számban és azt, hogy egy kis csíkban végigfolyik orromból a szám felette íven.
- Üdv. Egészen hatásos hátbatámadás volt, még egy ork is megirigyelhette volna. Bár talán éppen olyan nagy az alakod, mint egy orknak. Esetleg a Vasudvarból jöttél? Simán elmehetnél egy Uruk-hai féle harcosnak, még a fehér tenyér lenyomat is passzolna a sapkádhoz. - Nem is figyelek arra, mit hadar ott Justin, csak felpattanok, és miután egy gyors mozdulattal leporlom nadrágomat, ráfogom a pálcámat arra a szakállas, koszos rohadékra. Az pedig még azelőtt a háta mögött húzódó falnak vágódik, hogy reagálhatna. Bosszúsan fújtatva kilökök egy tincset a homlokomból, és úgy lépek közelebb a fickóhoz, nem eresztve pálcám éles fogságából. Átokra készen célzom meg őt, de úgy látszik, nem is igyekszik elővenni a saját varázspálcáját, csak morog az ütőstől.
- Büdös kölyök...
- Büdös öregember - válaszolom undorodva, aztán ha nem támad, lehajolok és kitépem a kezéből a pénztárcát. Az nyitva van, de belepillantva úgy látszik, nem hiányozhat belőle sok pénz. Tehát még zsebre tenni sem volt esze...
Ellépek a fickótól, aztán visszafordulok inkább Jonas felé, és közben letörlöm dzsekim ujjával a vért szám felől, a maradékot pedig inkább lenyelem. Addig nem állok meg, amíg már bőven hátunk mögött nem hagytuk a szakállas fazont, akkor pedig a kölyök felé fordulok, de nem nyújtom felé a tárcát - helyette felelem azt, és olyan magasra tartom, hogy tudom, nem fogja elérni.
- Szóval, mivel hálálod meg, hogy visszaszereztem a cuccodat? - kérdezem tőle egy könyörtelen kis vigyorral. Egy kicsit nekem is szabad játszadozni, nem igaz? Ennyiért még csak nem dugnak Azkabanba... Bár ki tudja. A Minisztériumban mindenki őrült.

[title:Mit is raboltak el tőlem?]

title:
Mit is raboltak el tőlem?

2001. július 2.

play with:
A menősrác

Az egész esemény olyan akció filmbe illik. Már megint. Úgy értem eddig folyton ilyenbe keveredtem. Ott volt például az az Indiana Jonesos fazon aztán beleestünk abba a gödörbe, és majdnem megfulladtunk, aztán megint lehúztak minket  a wc-n... Vagyis olyan volt. Mert kiszippantott minket a Loch Ness. Kellemetlen lett volna, ha az egy óriási wc lett volna. Ahogy felidézem magamban a jelenetet, meg azt a samuráj fickót, Aiden már le is teperi a bácsit.
Úúú, ezt a jelenetet közelebbről is meg kell néznem. Olyan vagyok, mint azok az operatőrök, akik a vadont járják és még az oroszlán száját is lefilmezik... Szóval közelebb megyek és az államat a kezembe fogva hümmögva, kíváncsian nézem a jelenetet. Olyan eposzi az egész, és elképzelem, ahogy Aiden éppen felemeli az acélkardját és lecsapja az előtte heverő sárkánygyík fejét.
De persze nincs itt semmi csak a valóság, egy dühös bácsi, és egy mellettem elsuhanó Aiden. Én még egy picit méregetem a fazont, aki csak úgy ott hever, mintha csak egy kidobott rongy lenne, én pedig közelebb lépek. Mondtam már, hogy ha kíváncsi vagyok, akkor a vezsély érzetem se működik? Szóval közelebb hajolok hozzá, orromat megcsapja az alkoholos és cigifüstös lehellete.
- Mondja csak uram, mi vesz rá valakit, hogy emberek pénztárcáját lopkodja? Valami belső kényszer? Esetleg a pénztárcák iránti rajongás? Vagy... - kezdem el sorolni, mire ő csak hangosan rám dörrem.
- Kuss és takarodj!
- Hmm, nem kifejezetten jó a kedve Mr - vonom fel a szemöldökömet, majd inkább el is lépek tőle. Az emberek miért nem képesek válaszolni az egyszerű kérdésekre? Pedig nem is akarok tőle rosszat, de mintha forró vassal perzseltem volna a fenekét. Közben beérem Aident is a járda sarkon.
- Köszi, hogy... - kezdem, de a pénztárcámat a feje fölé emeli. Ajj ne már, miért kell így szivatni? Azért próbálkozás gyanánt utána ágaskodom, de aztán inkább feladom. Oké, most akkor segített valaki, aki el fog szaladni anya pénzével? A vissza adnád a tárcám túl gyerekes viselkedés lenne, azért semmi kedvem ennél jobban lejáratni magam. Inkább csak az orromra tolom a szemüvegem, miközben a tárcámból kiszóródó fényképet felszedem a földről. A barátaimmal vagyok rajta, ez az egyetlen képem róluk,és Frida olyan szépen mosolygott azon is.
- Szóval, mivel hálálod meg, hogy visszaszereztem a cuccodat? - kérdezi gonoszul Aiden, mire csak a zsebembe csúsztatom a képet, és hunyorogva felé bámulok, miközben körbeszaglászik minket egy pudli, meg egy pudliszerű nő. Hirtelen azt gondolom, hogy a 101 kiskutyába keveredtem, ott nézett ki a kutyák gazdája úgy mint a kutya.
- Öööö. Ööhm - esek gondolkodóba. Mit is csináljak. Valahogy nem igazán vagyok ebben olyan kreatív. - Öhhm... a féltesóimat el szoktam vinni vidámparkba, mert tudod, ott van hullámvasút, meg vattacukor, meg ilyen célba lövő-találó-plüss-szerző-izé. Legutóbb valami katona sisakos alpaca plüsst nyert Tyler... Meg van az a dodzsem is, amibe kitörheted a fogad... vagy mások fogát. Egyszer nekem kitört, de apa helyre varázsolta... De van a közelben egy fánkos gofris cucc! - lendülök a közeli bolt felé, abban a reményben, hogy esetleg Aiden is jön. Bár fogalmam sincsen, hogy fogok fizetni, ha még mindig nála van a tárcám, de akkor csak vissza adja.

[it's all a bit tragic,really, isn't it?]

it's all a bit tragic,
really, isn't it?


2001. július
style

Nem is figyelek arra, hogy a kölyök lemarad mögöttem még csevegni, csak megigazítom a pulóverem nyakrészét, a helyére rántom, és leporolom a maradék részeket, ahol még piszkosnak érzem magam a zuhanás után, áttörlöm az ajkam feletti kis részt is, hogy biztosan nem száradt-e oda a vér. Ott fortyog még bennem a büszkeségből fakadt düh, hogy ugyan hogy mert hozzámérni egy ilyen senkiházi, én pedig hogy adhattam meg neki az örömöt, hogy még el is borultam, mint valami béna bábu... Ezen morgok még egy ideig magamban, az pedig igazából eszembe sem jut, hogy nálam van még a gyerek pénztárcája. Pedig egész könnyedén a zsebembe csúsztathatnám, és eltűnhetnék... De ennyire azért nem vagyok paraszt. Nem mondom, hogy bűntudatom lenne, de talán mégsem esne olyan jól utána.
Mikor aztán beér Jonas... vagy akármi is legyen a neve, felé fordulok, és mégsem adom neki oda egyből a kis pénztárcát. Helyette ravasz vigyor kúszik az ajkamra, és olyan magasra emelem, hogy ne tudja elérni - ez pedig nem nehéz, hiszen elég apró a srác.
- Köszi, hogy... - Egészen röhejes nézni, ahogy a tárca után nyújtózkodik. Nem is rejtem el a vigyoromat, ám közben közel tolja a fejét valami nő, akinek a göndör, kusza haja egészen hasonlít ahhoz a felmosórongyhoz a földön a lába mellett, és elégedetlenül méreget minket.
- Fiatalok... - mormogja fenyegetően, különösen felém villogtatva a szemét, mintha csak valami fiatalkorú bűnözőek tűnnék... Hmm. Na mindegy.
- Elnézést, csak épp jómodorra tanítom az öcsémet... Ugye, Francis? - Visszanézek az előttem pattogó kölyökre, és még meg is borzolom a haját, mintha valójában a testvérem lenne és valójában Francis lenne a neve, aztán a fontoskodó hölgyemény odébb is tipeg, én pedig továbbra sem nyújtom oda a pénztárcát.
- Öööö. Ööhm. Öhhm... a féltesóimat el szoktam vinni vidámparkba, mert tudod, ott van hullámvasút, meg vattacukor, meg ilyen célba lövő-találó-plüss-szerző-izé. Legutóbb valami katona sisakos alpaca plüsst nyert Tyler... Meg van az a dodzsem is, amibe kitörheted a fogad... vagy mások fogát. Egyszer nekem kitört, de apa helyre varázsolta... De van a közelben egy fánkos gofris cucc! - kezdi magyarázni Jonas aztán, és már meg is lendül valamerre, nem is figyelve arra követem-e egyáltalán. Az egyetlen szerencséje, hogy tényleg nem vagyok kegyetlen kedvemben ma. Így lassacskán utána lépek, de mielőtt elérhetné a boltot, megragadom a vállát.
- Kímélj meg az édes cuccaidtól. - A tenyerébe nyomom a pénztárcát, és miközben ellépek tőle, megpaskolom a vállát is. - És legközelebb jobban figyelj az értékeidre.
Odébb lépek, és miközben elsétálok, a pálcámat is előhúzom. Még sétálok egy keveset, mielőtt hazahoppanálnék - valójában nincs már kedvem a ház unott, megszokott zajához, de az is igaz, hogy nem ártana lassan ránéznem anyára, hogy már megint mit alkot a konyhában. Kezdem úgy érezni, őt egyedül hagyni abban a házban veszélyes, ugyanakkor félő, hogy lassacskán én fogok megőrülni a falak közt, ha még egy napot bezárva kell ott töltenem...
És most mégis hazamegyek, mert nem akarom, hogy az anyám, akit évekig nem láttam, felrobbantsa magát.

Köszönöm a játékot!