Kis udvar a mohás szökőkúttal

[Szia.]

Mivel látta, hogy itt bizony senki olyan sem jár, akivel tudna egy jót beszélgetni behunyta a szemeit, feje hátra döntve maradt. A friss szellő, ami hajának minden kis szegletét felborzolta kellemes volt ebben az igen meleg időszakban. Fel sem tűnt neki, hogy ő voltaképp szundít, legalább is nagyon azon van. Az alapzaj megmaradt, az óra kongását figyelmen kívül hagyta, a percek pedig csak teltek és teltek. A faágak lustán mozogtak, s rajtuk a levelek daloltak. Egyre nagyobb sóhajokat vett, teste azonban az eredeti állapotából nem mozdult. Csak egy halvány képet sikerült látnia becsukott szemekkel: Egy fiú húgán, Calinen volt és bántotta. Kívülről az érzések nem mutatkoztak, ugyanaz a nyugodt tekintet, még egy szemöldökrebbenés sem volt, belül viszont a káosz teljessége uralkodott. Hirtelen ő is megjelent, mint egy oda nem való kép és egy Sóbálvány Átokkal sikerült is mozdulatlanná dermesztenie a támadót. Hiába fordította maga felé, nem volt arca vagy nagyon elmosódott. Mindeközben az órák teltek, az ebédidő elmúlt, ő pedig egy falatot sem evett, csak álmában nyugtatta egyetlen testvérét.  
Egy hangos robajra ébredt fel, amely egy Griffendéles és egy Mardekáros között tört ki. Giles nagyon lassan nyitotta ki a szemeit, majd meg is kellett dörzsölnie, hogy ne halvány képeket lásson belőlük. Valószínűleg a zöld kezdte, de a háztárs nem engedte magát, persze ez érthető is. Nem tűrheti minden Griffis, hogy átgyalogoljanak rajta, van aki kiáll magáért. Hát, ebben a helyzetben ő sem tett volna másképp. Már azon gondolkodott, hogy segít neki, de közben már odaszaladtak néhányan. Nem kellett sokat várni ahhoz, hogy a többiek is odagyűljenek, de hála az égnek egy tanár éppen arra járt, így nem lett komoly baj az esetből. Elbambulva nézte a feloszló tömeget, akik szemükből szikrákat vetettek egymás felé.
A bambulást hirtelen egy hang törte meg, amelynek az irányába rögtön oda is kapta a fejét. Egy szemüveges, kissé bozontos fekete hajú egyén volt az, akit a Roxfortban már jól ismernek, plusz a beszélgetésekkor a többiekkel azt is meg lehetett tudni, hogy nem bajkeverő, csak egyszerűen a baj találja meg őt. Harry Potter.
- Szia.
Talán Giles róla sokat tudott, de valószínűleg a másik fél semmit. A fiú eléggé zavartan ült le mellé, a könyvet, amely elég sok kellemetlenséget okozhatna neki ha esetleg meglátná a másik fél maga felé húzta és átrakta a másik oldalára. Miután végzett a művelettel egy reflexszerű mozdulattal kezét nyújtotta felé.
- A nevem Giles. Giles Lawrence, - de folytatta, mintha kényszerítették volna rá. - neked nem kell bemutatkoznod, Harry.
Nem volt még alkalma személyesen beszélni vele, csak a másik két barátjával látta mindig, akikkel minden évben bajba került. Giles vizsgálgatta egy darabig Harry zavart tekintetét, de nem tudta megállni, hogy ne kérdezzen rá.
- Jól vagy? - A következő mondat szinte rögtön kicsúszott a torkán, valahogy kiváncsi volt arra, hogy igaz-e amit beszélnek, na és ki ne tudna egy ilyenről ha nem pont ő? - V...Tudodki tényleg visszatért?
Hangja egy kicsit megremegett, bár nem félt, csupán hirtelen a Sötét Nagyúr valódi nevét akarta kimondani. Giles sok mindenről marad le, legfőképp az ilyen dolgokról, amelyek az egész világot befolyásolják. Nem szeretett volna faggatózni, bár ez nyilvánvalóan azzá sikeredett. Tekintetét elkapta róla, olyan volt, mintha nem is ezen a földön járna. Kezeit bámulta, amelyeket halkan tördelt, haját szeméből kifújta, majd kezével beletúrt a barna tartományba. A hajtincsek visszaestek az eredeti állapotba, csupán látó szerkezetét kerülte ki. Nagyon úgy tűnt, mintha a szemüveges Griffendéles nem igazán itt szeretett volna kikötni vagy csak egyszerűen túl sok dolog történt vele mostanában?

Megajándékozni… Vajon mire célozhatott ezzel? Talán csak nem arra vár, apuci mikor avattatja be a gárda titkaiba? Végül is egy Mardekárosról van szó… De valahogy erről a lányról mégsem tudom elképzelni, hogy ez lenne minden vágya. Valahogy… Képtelen vagyok rá. De hát a legmegdöbbentőbb emberek fordulnak meg a Nagyúr szolgáltában és én sem tartozom azok közé, akikről valaha is azt gondoltál volna, hogy ott kötök ki. De az én helyzetem azért egy kicsit más, nekem nem volt más választásom, de ez a lány ajándéknak tekintené? Érdekes, az egyszer más biztos, azt hiszem érdemes jobban odafigyelnem a szavaimra, főleg mert az óvatosság sosem árt, főleg ilyen időkben.
- Igaz – értek vele egyet, még akkor, ha elég kétértelmű volt a megnyilvánulása.
Nem akarok erre több időt fecsérelni. Egyrészről mert nincsen jogom elítélni senkit, másrészről meg félek, ha többet mondtam volna, saját magamat árulom el. Oda kell figyelnem kinek mit mondok, mert se a kezemen lévő Jegy díszelgése nem kerülhet még napvilágra, se azt nem szabad, akár egyetlen apró kétértelmű megjegyzéssel sem kiadnom, hogy nem a hűségem miatt szolgálom Voldemortot.
- Igaz, akkor nem sokat tehetünk – adok neki megint csak igazaz – de a varázslók többsége nem hátulról támad. Szeretnek szemtől szemben állni az ellenségeikkel. A lányos kijelentéseddel nem értek egyet, szerintem a nők azok akik a legnyíltabban  vállalnak mindent, csak épp sokszor az emberek vakok, hogy észrevegyék azt ami egyértelmű. A házakról pedig… Inkább nem akarlak megsérteni.
Ezt most valóban jóindulattal mondtam, még akkor is, ha félreértelmezi. A Mardekár sosem volt a nyílt harcmodoráról híres, ők szeretnek meghúzódni és másokra bízni a piszkos munkát, nem úgy mint a Griffendélesek. Mi akár szembe állunk bolond módon egy pálcával, csak hogy megmutassuk kik is vagyunk.
Hogy nem a „mit szabad és mit nem…” ?
- Mindenki életében eljön az a pillanat, mikor ezek az apróságok teljesen háttérbe szorulnak, és sajátos értékrendet kell kialakítani. Főleg ilyen időkben.
Talán ki akarnám csalogatni az oroszlánt a rejtekéről? Talán. Kíváncsi vagyok vajon ez a lány melyik oldalt is kívánja képviselni. Ha a rosszat, akkor tegye, nem érdekel, de ha a jót és mégis bekerül az örvénybe, ahonnét nincs menekvés, akkor majd lesz mellette valaki aki segíti. Mert segítség nélkül ezt képtelenség lenne átvészelni, nekem szerencsém volt, mert akikért vállaltam ezt, azok mind mellett állnak, de ő? Vajon az apja ott lenne? Vagy szimplán természetesnek venné, hogy a lánya is a Nagyúr szolgálatába állt?
- Sosem voltam jó kislány, és sosem zavartak olyan apróságok, mint a takarodó – válaszolom, mintha fel sem tűnt volna, hogy megint csak kétértelműek voltak a szavai, mintha folyamatosan csak az iskoláról lett volna szó – és ha érdekel, a párommal volta, hisz a legjobb időpont a szerelemeseknek az éjszaka – szándékosan árultam el ezt az apróságot. Úgy döntöttem ideje finoman közelítenem, hogy majd egy óvatlan pillanatban elárulja magát.
Azért tiszteltem, hogy nem használja az apját, hogy tiszteletet vívjon ki magának. Sokan tették ezt, főleg hivatkozni szerettek a drága kicsi családjukra. Én meg aki egész életemben egyedül voltam, megtanultam megállni a saját lábamon. Túl hamar felnőttem, de nem bántam. Sokkal könnyebb ezek az időkben minden. Egy elkényeztetett nemesként, már régen megöltek volna.
- Na de te még nem árultad el a titkod. Miért üldögélsz itt, ebben az órában a Griffendél torony közelében?



Elnézést a kései reagért

[''Giles Lawrence]

''Giles Lawrence

A köszönést, valamint valamelyest zavart körbetekintést követően Harrynek sikerült megállapítania, hol is tartózkodik a kastélyban. Egy pillanatra ismét elmerengett, most azonban azon, mennyire elsodorták azok a fránya problémák a valós útjától. A legszívesebben elfelejtett volna mindent, sőt, az egészet a háta közepére kívánta… azt, ahogyan bánnak vele egyesek, azt, hogy az ő nevét mindenki ismeri. Amikor belekeveredett ebbe az egészbe, a legelején érdekes volt megélnie, hogy milyen az, amikor kivételezett. Természetesen az évek során aztán ráébredt, hogy a kiválasztott cím sokkal inkább fájó emlékekkel teli, sem, mint valami élvezhető kitüntetés. Az szüleinek köszönheti, hogy életben maradt, az édesanyjának azt, hogy ma is lélegzik, és a Roxfort diákja lehet. Olykor bizony megfordultak olyan gondolatok is a fejében, hogy talán jobb lett volna, ha soha nem derül ki semmi, és az édesanyja testvérével, valamint annak családjával éli le az életét. Nem érezte túl jól magát, de nem kellett naponta szembesülnie azzal a tudattal, hogy az, aki megölte a szeretteit, még mindig vadászik rá. Persze, amióta tudta ki tette, éles és kínzó bosszúvágy ült a lelke mélyén, ha tagadta, ha nem… érezte, hogy akarja Voldemortot, véget akar vetni ennek az egésznek, és a szemébe nézni annak az álnok kígyónak.

Köszönés ragadta vissza a valóságba, melyre ismét kissé értetlen grimasszal reagált. Oldalra pillantva tekintett háztársára, miközben úgy döntött, letelepszik a padra, és kissé kitisztítja a gondolatait. Ahogyan hátát a támlának vetette, a mellette ülő ismét megszólalt, bemutatkozva. Az igazat megvallva Harry örült ennek, nem akarta megbántani az iskolatársát, de halvány fogalma sem volt róla, mi a neve. Az ezt követő mondat ismét tudatosította benne, hogy bizony közismert, ha szeretné, ha nem. Persze erre soha nem tekintett úgy, mint azok, akiket megelőz a hírneve. Nem szerette, ha megkülönböztetik, sokkal jobban ellett volna, ha beleolvadhat az iskola diákjai közé. A következő, amire a kis kiválasztott ismét felkapta a fejét, a mondhatni jól megszokott kérdés.
- Persze, csak kicsit elgondolkodtam, és nem igazán figyeltem, merre is visznek a lábaim.
Az újbóli tekintetek összeakadásánál elmosolyodott, bár valószínűleg látható volt, hogy ez inkább afféle erőltetett nevetés, sem, mint szívből jövő. A mondat második felét nem igazán akarta lereagálni, jobban mondva, nem szeretett volna beszélni a témáról, hiszen a mai napot a pihenésnek szerette volna szentelni.
- Igen, a hír igaz, de nem szeretnék róla beszélni.
Tette hozzá mellékesen, mintha ez a legtermészetesebb beszélgetés lenne a világon, noha valóban nem akart ma erről diskurálni. Mivel repülni indult, úgy döntött, ha már a háztársa leszólította, hát meginvitálja, elvégre nincs kikapcsolóbba a száguldásnál.
- Te is DS tag vagy!
Jött a hirtelen felismerés, amely teljesen más színben tűntette fel az ismerettséget. Igaz, Harry nem ismerte a fiút névről, mert nem beszélgetett vele az edzések alkalmával, de valamikor el kell kezdeni ugyebár.
- Van kedved repülni egyet? Az öltözőkig beszélhetünk, úgy gondolom a DS-t illetően van miről.
Mosolyodott el ismételten, ez már sokkal fellazultabb mosoly volt, mint az előző, noha a téma nem volt humoros. Új helyszín kellett, és kivel lehetne beszélgetni erről, ha nem egy taggal… hátha ő tud valamit javallani, ami nem jutott eszébe sem Hermionénak, sem Ronnak, sem neki.

[Igen, valóban az lennék, vagy mi a szösz...]

A levegő tiszta volt, mégis a barna hajú Griffendélesbe azt az illúziót keltette, mintha gáz keveredne vele, s minden egyes szippantáskor keveset vitt be tüdejébe, arcán fintorok jelentek meg. Szemeit összehúzta, bal oldalon lévő szemöldöke homlokán rángatózott, a jobb felet pedig erősen behúzta, szemével majdhogynem egybeolvadt. Kezeivel olykor egy kisebb szelet támasztott, zavaros tekintetét próbálta mindig a másik felé fordítani, hogy ne legyen belőle félreértés. Ha lenne kivel, most biztosan összenézne, de mivel a beszélgetés csak kétfőből állt, a zavart arckifejezést letette és felkapta magára a gyanakodó típust. Szemei kis résben húzódtak össze, úgy fürkészték Harryt. Nem szerette volna erőltetni, úgyhogy csak lassan bólintott egy óvatosat, azonban biztos volt benne, hogy - akár önkénytelenül, akár direkt -, ezt még firtatni fogja vele. Akármennyire se akar beszélni róla, ő is tagja Dumbledore Seregének, minden fontos dologról tudnia kell, amely az ellenséggel kapcsolatos.
- Igen, valóban az lennék, vagy mi a szösz...
Íriszeit levette a szemben lévőével, próbált egy erőltetett mosolyt fakasztani arcára, pontosan olyat sikerült neki, mint amilyet Harry produkált az imént. Egyszerre nem tudta eldönteni mit érezzen a beszélgető társ iránt: sértődött legyen, amiért pont az egyik alapítótag nem tudott a létezéséről? Bántódott legyen, amiért láthatatlannak nézte, vagy csak köszönje meg neki, hogy felvilágosította arról, hogy a többi diák is ugyanúgy van vele? A híres Harry Potter ugyan miért is tudna egy olyan személyről, aki hasonlóan, mint ő elvesztette szüleit, viszont nem túlélte a támadást, hanem húgával együtt megszökött a Hop-porral a kandallóban; na és persze arról a tényről se feledkezzünk meg, hogy az ő szüleit nem Voldemort, hanem annak a szolgái végeztek velük. A hirtelen felhalmozódott gyűlölet a fiú iránt nem tudta honnan jött, de egy fejrázással el is küldte elméjéből: segíteni akart a Sötét Nagyurat eltüntetni a föld színéről és egyúttal megölni szülei gyilkosait, akiknek az arcát halványan, de látta a maszk mögött: Egyúttal biztos is volt abban, hogy felismerné őket. Szemeivel visszatekintett az illető arcára és érezte, ahogyan egy nagy adag indulat keletkezik benne. Eljött a szóhányás ideje.
- Nevezheted ezt az egészet egyéni harcnak, de ostoba vagy, ha nem veszed észre magad körül a sok segítő kezet. Meg kell bíznod azokban, akik melletted állnak, Harry.
A mosoly nélküli arc szinte rémisztővé vált ahogyan beszélt, s tengerkék szeméből csak úgy áradt az őszinteség, ami talán magával is ragadta a "kiválasztottat" és megértette végre, hogy a csatát nem egyedül kell véghez vinnie. Ha kell, akár ő is életét áldozza a jó ügy érdekében. A hangulat egyszerre megfagyott, mintha dementorok köröztek volna a fejük felett, de szó sem volt a csuklyás, foszló lényekről: A szavainak ereje volt ez a rideg szótlanság.
- Mellesleg nem tartozik a kedvencem közé a seprűlovaglás, de ha még mindig szeretnéd, hogy veled menjek, a te kedvedért repülhetünk egyet.
Az igazat megvallva félt attól, hogyan fogja lereagálni a dolgot, de a bátorító szavak mélyebbre mentek, mint a kételkedés: "Reménykedj, és bízz az ösztöneidben!" egyre hangosabb lett belül saját hangja, majd egy löketet téve mindkét kezével felkászálódott a padról, a rémisztően borzalmas könyvet is felemelte, hiszen vissza kell vinnie majd szobatársának. Mutató-és hüvelykujjával tartotta a kötetet, a nagy adag undort nem csak ez, de arckifejezése is elárulta. Összeszedte magát, majd válla irányába fordította fejét, ahol az ismeretlen ismerős ült. Ezt egy biztató mosoly és egy biccentés követte Harry felé.

Hah, talán nem tűnt fel neki a kétértelműség. Vagy ha mégis, eddig nem tette szóvá, ami nem egy rossz előjel. Majd meglátja, hogyan alakulnak tovább a dolgok, és ha kell, tudja menteni a helyzetet. Kivéve, ha addig nem sikerül elárulnia magát valami apróságon.
Közbe akart szólni, hogy felvilágosítsa a lányt, egy harcban igenis képesek hátulról támadni. Sőt, már a hirtelen kettő-egy ellen effektet is megtapasztalta. Azonban meggondolta magát. Ha ezt kijelenti, nyilvánvalóan be is kell bizonyítni. Nevekkel, helyzettel, és időponttal. Ez pedig azok közé a dolgok közé tartozott, melyek soha, de soha nem kerülhettek napvilágra – általa.
Az apja kifejezetten megtiltotta, bár azon nem kellett sokat tiltania, amin úgysem akar változtatni.
- Hát, ne haragudj, de én nem egy lányt láttam már itt az iskolában aki szerelmi bájitallak kísérletezett, vagy folyamatosan keresztbe rakott a „barátnőjének”, mert sikerült egy pasit kiszemelniük. Nagy rétegükre ez a viselkedés kivételesen jellemző.
Az utolsó megjegyzésre nem reagált, csak halvány mosoly terült el ajkain. Nos igen. A mardekárosokról tartják azt, hogy nem állnak szembe a másikkal. Nem adott teljesen igazat, mert ez is évfolyamtól, jellemtől függ. Nem mindenki olyan, mint a Malfoy gyerek, hogy csatlósokkal járkál. De nem is mindenki annyira hülye, hogy egyedül legyen.
- Háború van. Háborúban pedig háttérbe szorulnak a csekély fontosságú dolgok, és előtérbe azok melyek, ha nem is kapcsolódnak szervesen az iskolához, mégis lehetnek sokkal fontosabbak. Mondjuk egy költözés. Ha sárvérű lennék, szerintem én is azt tenném, még akkor is, ha semmi értelme.
Nem fejezi be a mondatot, de kíváncsian kutatja Viki arcát valami apró jel után. Mit szól egy ilyen kijelentéshez? Ahhoz, ha sárvérű lenne, semmi értelme nem lenne menekülnie, mert a NagyÚr úgyis megtalálja, ha kell neki valamiért. Vagy ha Ő nem is személyesen, hát a hívei közt valaki.
Vajon, ha nem-et mondana, vele mit tenne? Meddig kínozná? És ha elfoganá, képes lenne megtéveszteni a legsötétebb varázslót, és kimenteni azokat, akik valahogy közel állnak hozzá a bajból? Milyen jövő vár rá? Hozzámegy valakihez a halálfalók közül, vagy örök életére inkább magányos marad? Soha nem engednék, hogy nem-et mondjon, és élve elsétáljon. Képesek lennének megkínozni bárkit, aki közel áll hozzá, kezdve az apjával, akit a legjobban szeretett. Újabb dologra kell odafigyelnie. A másokkal való beszélgetései sem kerülhetnek napvilágra. Pláne akkor nem, ha sikerült elkövetnie azt a hibát, hogy túl sokat mondott.
- Ebben az iskolában sokakat nem érdekel a takarodó mivolta. –jelentette ki semlegesen. – Ó… - halvány mosoly költözött a szoborszerű arcra. – Szerencsés vagy. – mondta minden irigység nélkül. Neki nem volt szüksége senkire jelen pillanatban. Pont jó volt úgy, ahogy van.
Titkok.
Erre most mégis mit mondjon? Á, tudod, épp azon gondolkozom, vajon melyik oldalt válasszam, tudod apámék kilencven százalék, hogy iskola után beszerveznek a buliba. És épp azon filózom, vajon hány évfolyamtársam kell majd megölnöm, ha beállok közéjük, vagy ha nem-et mondok, ki fog megkínzódni, mielőtt engem megölnek?
Vett egy mély levegőt, hogy ezzel is húzza az időt. Muszáj valami épkézláb dolgot kitalálnia, ami lehetőleg igaz is legyen.
Végül úgy döntött, nem kertel tovább. Az igazat mondja, legalábbis egy részét.
- Gondolkozni jöttem ki. A hálóban nem tudtam tovább ücsörögni, így sétára indultam, végül itt kötöttem ki. –pillantott fel a lányra. – Aggódok az otthoniak miatt. – tette hozzá. Végtére is, ez is igaz volt. Reggel remegve várta a baglyot, hogy nincs semmi baj, megnyugodhat.
- A háborúban nem számít semmi. Még akkor sem, ha makulátlan előéltettel rendelkezünk.– hajtotta le a fejét, és kivette a zsebéből a Viki érkezése előtt reptetett papírmadarat. Még nem suttogta el a varázsigét, hogy szárnyra kapjon, de erősen gondolkozott rajta. Abból nem lesz semmi baj, ha szórakoztatja magát, ahogy eddig is tette. Vikire pillantott, vajon megelégedett-e a válasszal, vagy megint sikerült többet mondania, még ha egy kicsivel is.
Abban az esetben mentenie kell. Azonnal…

[''Giles Lawrence]

''Giles Lawrence

Harry addig a fenekén maradt, amíg a fiú beszélt, ráadásként élt a gyanúperrel, hogy a másik bizony kissé indulatosabb hangnemet vett fel. Először nem értette, miért is lehet, de aztán olyan sejtése támadt, hogy a mellette üldögélő esetleg zokon vette, hogy nem ismerte fel azonnal, az pedig valóban kiborító lehetett, hogy annak ellenére, a DS tagja, a nevét sem tudta. Az alapítás alkalmával rengeteg dolog kavargott a fejében. Az év első szakaszában próbált az edzések alkalmával megismerkedni azokkal a diáktársaival, akiket csak látásból, vagy egyáltalán nem ismert még. Úgy tűnik maradtak fekete foltok, és nem volt elég figyelmes, ami az ő hibája. Nem takarózhat azzal az ember, hogy ne haragudj, de rengeteg dolgom akadt. Igenis, figyelni kell a környezetére, és ezt nagyon jól tudta. Főleg, hogy Hermione és Ron napról napra ezt sulykolták belé. Ron szavakkal, a lánytól olykor kapott az éppen keze ügyében lévő könyvekkel is, vagy az öklével. Eddig fel sem tűnt neki, de Mio bizony szerette a testi fenyítést. A gondolatra akaratlan elmosolyodott, ami pontosan akkor történt, amikor a mellette ülő Giles azt vázolta fel, hogy bizony bíznia kell másokban.
- Tudod, ezt többen mondják, de mindig is az volt a véleményem, azt ki kell érdemelni!
A szavai cseppet sem voltak sértőek, legalábbis nem szánta őket annak. Egyszerűen felvázolta, hogyan érez ezekkel a dolgokkal kapcsolatban. Aztán persze, a másodperc töredéke alatt kapcsolt, hogy esetleg másképpen hangzott, ahogyan gondolta.
- Ne értsd félre…
Kezdte afféle mentegetőzésként, miközben a griffendéles fiú arcát fürkészte.
- … nem ellened irányult!
Kissé zavarodottan állt fel a padról, majd vakarta meg a tarkóját. Ilyenkor mindenki ezt szokta csinálni, ő sem kivétel alóla. Valahogyan terelni szeretett volna, mert tényleg nem állt szándékában bántóan viselkedni.

A repülés úgy festett nem éppen nyerő ötlet, tekintettel a másikra nem indulhat neki, hiszen ő sem szívesen menne teszem azt Hermionéval órák hosszat a könyvtári könyvek között kutakodni.
- Akkor hagyjuk a repülést, viszont javaslom, menjünk le az öltözőkhöz. Út közben nyugodtabban beszélhetünk.
Sajnálatos módon a Roxfortnak megvolt az a rossz szokása, ha az ember elmondott a másiknak valamit, akkor azt másnap már ötször kiferdítve hallotta vissza a közeli ismerősöktől. Az ellenségesebben viselkedőktől pedig egyenesen mást, amiről szó sem volt előtte. Nem igazán szerette volna, ha a mardekárosok holnap azon csámcsognak Dravo előtt, a DS ismét szerveződik. Tény, a szőke, ősi ellen mostanában igen elfoglalt volt, és alig lehetett látni a társaival. Meglepő módon a két pincsijét is magára hagyta olykor.

Harry megvárta, míg Giles felzárkózik mellé, majd lassú léptekkel indult meg a viadukt irányába, hogy onnan átmehessenek majd a fahídon, le a Bagolyház felé. Ahogyan haladtak, kelletlenül is észrevette a könyvet, és annak fogási módszereit, amelyből arra következtetett, nem éppen kedvelt darab.
- Miért hoztad le, ha ennyire nem kedveled?
Tette fel a kérdést érdeklődve, jóval szélesebb mosollyal az arcán, miközben a két ujj között tartott olvasmányt méregette.

[Mindig magammal viszem, bárhová is megyek. Néha felkapom és akaratlanul nézegetni kezdem, hátha feltűnik egy új időpont, de semmi.]

Ahányszor csak visszapörgette agyában az elmondottakat, annyiszor meg is bánta. Nem lett volna szabad hozzávágni efféléket, főleg nem úgy gondolkodni, mint ahogyan azt ellenségei teszik. Arra gondolt, hogy ha nincsen Harry ő sosem tanul meg ennyi hasznos varázsigét, bármilyen tanár is lépett volna Umbridge helyébe. Senki nem lett volna ilyen előrelátó a tanárok pedig felnőttek; és jól tudjuk, hogy ők inkább megkímélik a „gyerekeket” az ilyesfajta dolgoktól. Persze mint mindenhol, itt is kivételt élvezhetett két tanár: Az egyik Rémszem Mordon volt, aki mindenki ámultára saját óráján mutatta be a három főbenjáró átkot. Kegyetlen volt, mégis megbújt benne egy kis segítőkészség. Harmadévben kapták meg őt, mint ex-aurort sötét varázslatok kivédése tanárként. A másik, aki még versenghetett Harryvel vagy épp Mordonnal, az nem volt más, mint Lupin. Ő ugyan nem mutatott nekik átkokat, mégis minden apróságra odafigyelt, minden diákra volt egy kis ideje. Noha esetenként teljesen depressziós hangulatba volt és a teliholdas éjszakákon szinte köddé vált – olyan pletykákat hallott a Mardekárosoktól, amit egyszerűen nem akart elhinni, így inkább nem is törődött vele – foglalhatta el a második helyet a ranglétrán.
Bizonyítékképp, hogy szó nélkül is rájöjjön a másik fél most mire is gondol, far zsebének jobb oldalába nyúlt, ahonnan egy érme került a kezébe. Harry felé villantotta, majd gyorsan visszadugta a zsebébe, nehogy valaki észrevegye.
– Mindig magammal viszem, bárhová is megyek. Néha felkapom és akaratlanul nézegetni kezdem, hátha feltűnik egy új időpont, de semmi.
Szépen felvázolta a helyzetet, miszerint ő nem érti, miért fulladtak be az órák, hová tűntek a boldog órák, amiket a Szükség szobájában töltöttek el. Igaz, a rajtaütés egy elég jó érv a másik részéről, de ez még mindig nem indok, hogy hagyják abba a gyakorlást. A szavaitól egyáltalán nem lepődött meg: Ő is hasonlóképp gondolkodik, mégis mást vár tőle, mint magától.
– Ez egy jó érv. – A következőkre, amikor hirtelen feljebb emelkedett a hangszíne pár fokkal szemöldökráncolva nézett rá – az értetlen arckifejezést, amit vágott még egy vak is megláthatta volna. – Te meg miről beszélsz? Mit nem értek félre? Meg kéne tanulnod lazítani.
Noha legbelül egészen mást jegyzett meg magának, jobbnak látta nem ütni a vasat. Felemelte balját, majd vigyorogva megpaskolta a másik vállát. A keze megrándult, egy pillanatig az forgott le agyában, hogy meg kéne fojtania, most úgyse látná senki, hogy ő volt. Gondolata még a saját szemében is nevetségessé tette önmagát. Ha nem is ismerte meg, még akkor is normálisan kell viselkednie, így hát visszafogta magát, kezét a vállról a padra tette, majd megrántotta és felállt. A hirtelen gyakorlat gondolata szinte a semmivé foszlott, Harry rögtön csak beszélgetni akart. Vészjóslóan oldalra fordította fejét, kezét csípőre tette.
– Na és mi lesz a repüléssel? Nincs kifogásom ellene, bár az már csak mellékes, hogy nekem nincs seprűm, de gondolom valahol csak találunk.
Második megjegyését egy hosszú bólintással könyvelte el. Tisztában volt vele, hány olyan dolog van a pakliban, ami az ismételt lebukás útja felé vezetheti őket. Végre elhagyták az udvart és elindultak az említett hely irányába. Harry gyorsabban lépkedett, mint azt Giles képzelte volna: se perc alatt eltűnt mellőle és már ötven méterrel előrébb volt. Kocogásra váltotta a gyaloglást, a könyv mindeközben úgy billent jobbra-balra, mintha azt az érzést keltené a szembe jövőnek, hogy a fiú rá akarja dobni. Mikor végre sikerült utolérnie felvette a másik tempóját, hogy egyszerre tudjanak haladni. Éppen akkor kószált arra a tekintete, mikor az illető lenézett a könyvre. Kapott is egy kérdést, amire rögtön vágott is egy fintort.
– Ugyan már, kérlek…Ki kedveli ezt a szájhőst? Túl sok volt a szabadideje és írt magáról sok-sok könyvet. Egyébként meg csak felkaptam az egyik éjjeli szekrényről, valamelyik szobatársamé, bár még mindig nem fogtam fel, hogy képes ezt olvasni.
Még látványosabb fintora elárulhatta, mire is gondol e szent percben: Legszívesebben eldobná, de vissza kell vinnie.

Egy délután, amikor az ember halálra unja magát

Shannon Alexiel Minticz tanár úr

*Nos, az óráknak hálelúja vége, és Mia bukkan fel az egyik ajtón át, és kiér ide, ahol nagyon szeretett csak úgy üldögélni, mert erre nagyon kevesen jártak. Hiába, azok mindig siettek, és sok minden mellett elhaladtak, pedig ha lenne idő megállni egy aprócska időre, máris látnák, hogy miről maradnak le. Odamegy az egyik szökőkúthoz, és lehuppan a kedvenc helyére, majd a könyvkupackáját csak maga mellé teszi, ő meg felhúzza a két lábát, és a szoknyája alatt eltűnnek. Aztán egy könyvet vett elő, és kinyitotta egy oldalon, és az ott lévő képet nézte. A képen egy személy állt, és tulajdonképpen az a kép nem is a könyv lapjaira volt nyomtatva, hanem csak be volt szúrva a lapok közé hogy ne gyűrődjön és ne vesszen el. Ez volt az egyetlen emléke az apja után. Egy negyvenes férfi mosolygott és integetett a képről vissza, a haja kissé kócos volt, és a vidám barna szemek csalogatták őt. A mutató ujjával tétován végigsimított a lapon, és közben akaratlanul is, de elmosolyodott. Arcára úszott a nosztalgikus árny, és az ő barna tekintete lassan üvegessé vált, és nézett, de nem látott már. Az ölében ült a könyv, amiben volt a fénykép, és közben ő másutt járt. Az időben visszament pár évet, és Jasperral sétált a házuk mögötti sétányon, beszélgetve, nevetgélve, gondtalanul. Hogy megváltozott minden azóta! Lassan emelte fel tekintetét, és körülnézett, mintha nem hinné el, hogy hol van. Nos, ide került, itt van, és miért? Sóhajtott, és újra a képre nézett. Apja mosolyogva biccentett felé, és a fekete-fehér kép Mia lelki szemei előtt hirtelen szines lett, és megint csak az emlékei között lépkedett. Apja, amint az ágyon fekszik az Ispotályban, és nem ébred fel. Vajon hallotta, amit akkor mondott neki? Úgy gubbasztott ott, mint egy szobor, egy kőszobor, ami már időtlen idők óta harcolt az idővel, és megtépázta őt, vasfoga lassan marcangolta. Apja hányszor tanította őt... Egy halvány mosoly futott át halvány arcán, és valamiért arra várt, hogy az ajtó kinyíljon, és az apja lépjen be rajta...*

Mia kisasszonynak, hogy túlélhetően unatkozzon

*Nincs órám. Pazar. Tökéletes. Ha nem lennék ingbe-nyakkendőbe szorítva örvendezhetnék, mint az a maroknyi hugrabugos, akik elhaladnak mellettem, alighanem szintén nincs órájuk, lelkesen cserélgetik a csokibékás kártyákat, jól van ifjúság, amikor annyi idős voltam, mint ti… na jó, azt inkább hagyjuk, hogy én akkoriban miket csináltam. Rossz példa. Ne kövessétek. Nem fogják. Az ellenkező irányba haladnak, ami egyrészt jó nekik, másrészt jó nekem, mert legalább nem fejlődik tovább a paranoiám, és áh! Terecske. Szökőkúttal. Kerengővel. Tökéletes hely. Világos, sötét, a köveken átesik a napfény, aztán visszariad a sötét sarkokból, nekem való, frusztrált hely. Na jó, maradjunk annyiban, hogy ez csak egy békés zug azoknak, akikre éppen nincs szükség a világnak. Egy hely, ahova beparkolhatnak a különböző személyek, mindenféle melléktevékenységeket űzni. Nem. Még ez is túl drasztikus. Maradjunk a békénél és a harmóniánál.
Áh igen, már hallom is a vízcsobogást, noha csak a belső fülemmel, ahogy Trelawney kolléga mondaná. Fogékony vagyok a jövő hullámaira, vígan lubickolok a látomások habjain, fuldokló kortyokkal nyelem a jövőt, és amikor kinyilatkoztatom, az pont úgy fog festeni, mint amikor egy fuldokló hörög. Erőltetetten. Ezt is megbeszéltük.
Kislány a padon, két óránál. Mit keres itt? Nofene, őt is félrerakták az élet díszleteinek tervezői, csúnyán, statisztaszereplőnek? Gonosz világ. Vajon nagyon zaklatásnak venné, ha leárnyékolnám a könyvét amit az ölében egyensúlyozik? Leárnyékolom azért. Maximum megszól.*
-Szép napot kisasszony. Miért komorkodik itt az árnyékban, ha nem veszi tolakodásnak?

A professzor, avagy a megmentő

*A képet nézi még mindig, és aztán valaki felbukkan. Mivel a Nap kis fénye éppen arról süt, csak egy árnyat lát, és hirtelen olyan érzése támad, hogy Jasper életre kelt a lapról, és mindjárt kiér az árnyékból, hogy mosolyogva felé nyújtsa a két karját, hogy ő odaszaladjon, és megölelje, majd elmesélje mi minden történt... Ám kiérve egy feltűnően fiatal úr kerül elő, valamiféle furcsa tekintettel, és Mia pedig lassan ereszti le a vállait, amiket az előbbi ,,látomás" idézett elő, és csak nyel egy nagyon. A könyvére is árnyék kerül, és így apja mosolygós arca is elhomályosul. Becsukja a könyvet, és aztán csak félreteszi, majd újra felnéz. Nos, az illem úgy mondja, előbb illik bemutatkozni. De ha kérdezték? Akkor előbb bemutatkozzon, vagy válaszoljon? Nagy dilemma... Aztán mégiscsak megszólal.*
- Nem, nem veszem tolakodásnak. És mert nincs jobb dolgom, ha viccesen akarok fogalmazni...
*Jegyezte meg kissé epésen, majd kissé odébb húzódott, és felnézett, hogy a férfinek van-e kedve leülni. Aztán csak vállat vont, és valami mosolyféle húzódott az arcára. *
- Leül? Jaj, elnézést! Mia Silver vagyok! Ötödéves.
*Minek mondjon házat? a talárján ott virít a Griffendéles felirat, jó hogy nem villog mint egy neontábla. De azért valami kedves mosolyfélét csikar ki magából, és még egyszer jól végigméri az előtte álló egyént. Valami tanár lehet. A kíváncsiság nagy úr, máris fejében villogott, hogy mit taníthat... Hiszen elég fiatal, és bizony feltűnően csinos is. Ezt le sem lehetne tagadni. De... Nos, legalább akadt egy kis társasága. Nem jó a magány, de megszokta. Újra elmosolyodott, és ezúttal nagyobb sikert aratott, hiszen már valami érzelmet is sikerült belevinni. Majd továbbra is várta a tanár reagálását. Bár, ha még akar, most még elfuthat.*

A hős nyúltól a hűs kislánynak

*Két szívdobbanásnyi idő is eltelik, mire észrevesznek. Érdekes, a legtöbb emberbe kiváltok egyfajta összeránduló reflexet, de a fiatalságtól úgy látszik még inkább a kíváncsiságot, a fürkésző tekinteteket kapom, nem azért, hogy zavarba érezzem magam, illetve dehogynem. Helyrehúzom az ingem ujját, meleg, de legalább a talárt kihagytam, áldom az eszem, most csoboghatnék a szökőkút helyett, a szó legszorosabb értelmében.*

-Engedtessék meg nekem a kételkedés, ennél jobb dolgok és vannak a világon. Évfolyamtársak, tópart, könyvek, cukorkák-*jól van Shannon, nem muszáj mindenkire ráerőltetned a saját perverzségeidet, bár nem erőszak, amit ugye jó szívvel befogadnak, noha a bűn mértékén nem kisebbít. Miken agyalok már megint?! Csak és kizárólag a mézszín tincseken gurigázó napfénycseppek lehetnek az okai, pajzán kis táncukkal a retinámon keresztül befolyásolnak engem. Szörnyű. Borzongató. Isteni.*

-Milyen szép csengésű neve van. Köszönöm, leülök-*és lőn, nem engedek az első késztetésnek, vagyis a lovaglóülés kimarad, a ki tudja mikor vállamra vett táskámat a pad mellé engedem. Figyelmesen az arcára pillantok, a szeme egészen magával ragadó.* -Egy ifjú griffendéles a balkonok árnyán, ugyan már. Ide csak akkor jön az ember, főleg ha ilyen kiváló házba jár, ha nyomasztja valami. Jön a nyár. Mosolyogjon-*unszolom finoman, jó példával elöl járva.* -Shannon Minticz, mugliismeret nem túl felkapott tantárgyának nem túl felkapott tanára. Kegyed nem jár hozzám. Mondjuk nem is tolonganak a diákok.

A kis napsugár

*A lány csak nézi a férfit, vagy ifjút, még nem tudta eldönteni, és nézte, ahogy ő felsorolja, mi jó van az életben ezen a... Sárgolyón. Csak egy fáradt mosolyt eresztett meg, és megcsóválta a fejét. Aztán önkénytelenül megszólalt.*
- Én a forró csokit szeretem.. Nem is... Mindent szeretek, ami csokis... Azt hiszem, attól barna a szemem is...
*Az első kis huncut mosoly féle villan fel arcán, és vállát is felhúzta, majd bizonyságul a nagy csokiszemeit a fiúra emelte, majd el is kapta onnan. Hiszen tényleg nagyon odavolt azért a finomságért, és hirtelen nem is tudott volna semmit sem mondani, amit ne tett volna meg érte. Minden félét szeretett belőle, akár folyékony volt, akár szilárd, egyszerűen képtelen volt neki ellenállni. Lehet hogy ez függőség, de ő nem annak nevezte. Csak szenvedélynek. A nevének dicséretére csak elsomolyodik újra, és úgy tűnik, itt ma már nem nagyon fog szomorkodni. *
- Nos, szólítson, ahogy tetszik. Mindenki másképpen hív...
*És ez így volt igaz, mert mindenki más becenevet akasztott rá, annyi féle jellemzővel, hogy ő csak ámult, de sosem szólt bele. Mindenki úgy hívta, ahogy jól esett. Tulajdonképpen a nevét, a Miát apjától kapta. Hogy ne szerette volna? Aztán a fiú leül mellé, és Mia már nem húzódik odébb. Aztán az unszolásra csak fáradtan nézett át, és megrázta a fejét, hogy erre most képtelen. A névre csak biccentett, és újra végigpillantott a... Tanáron. Na milyen jó a megfigyelőképessége. Pedig milyen fiatal... És egész helyes.. Sőt. Megköszörülte a torkát, és megigazította a könykupacát, csak azért, hogy csináljon valamit, amiért nem kell Shannonra néznie. Aztán jött a tantárgy, és úgy érezte, hogy a nap lassacskán valamiért eltűnik. Nyelt egyet, és maga elé meredt, úgy, hogy a göndör tincsek arcát takarják kissé, mert megint csak apja jutott eszébe. Rekedten szólalt meg.*
- Valaki egyszer azt mondta, hogy a muglikra nem úgy kellene nézni, mint egy alsórendűre. Inkább felnézni rájuk, hogy a varázslat nélkül hogy megélnek... És sosem panaszkodnak. És mi mégis hogy függünk egy pálcától. Ha belegondol az ember, egy bottól várja a csodát, és megkapja... -kissé magához tér- Elnézést... Néha megesik, hogy nekiszalad a nyelvem...
*Az első mondatokat csak maga elé nézve, de mást látva ejtette ki, a pálcánál már kissé keserű volt, és a végén meg észbekapott hirtelen, mint akit serpenyővel vágnak tarkón, és abbahagyta. Nem mindenki szereti azokat, akik sokat beszélnek. És ezt meg lehet érteni. Shannon még mindig futhat... *
- Hogyan szólíthatom?- váltott inkább témát.

*Na már most, az egy dolog, hogy ahányan vagyunk, annyifélék. Sőt, egy emberen belül is lehetünk többfélék, hiszen amiknek engem eddig neveztek kurtányi életem során, azokkal a titulusokkal egy komplett színház kelléktárát feltölthették volna. Nem tették, ezért lehetek hálás, vagy éppen hálátlan, de rám pazarolták a sok szép nevet. Neveztek szórakozottnak is, elkalandozónak, persze a helyzet szülte a kalandor hajlamomat, de kérem! Ha itt valaki elkalandozott, arra a kislány a tökéletes sablon. Pedig nem tűnik olyan fiatalnak. Inkább van benne valami regényszerű. A szőke királykisasszony a körkörösen zárt, megmászhatatlan toronyban, körkörösen zárt, lebonthatatlan erényövben. Mit csinál a királykisasszony? Mereng. Na kérem íme a mese.*

-Az se rossz, bár így, vénségemre én inkább kávézgatok-*cöh, a tanárok legtöbbje szeretne csak kétszer olyan idős lenni, mint én. Én meg szeretnék annyi idős lenni, mint ők, elvégre mi sem bizonyítja jobban, hogy túl lehet élni ezt a világot, van élet az ábrándok után is. Meg közben is, ahogy a mellékelt ábra is mutatja. Hátrasimítom a hajam a szememből, tűnődő pillantást vetek rá. Jól beszél és mégse, van valami nyugtalanító benne. Talán az, hogy egy ilyen iskolában, ahol olyan mardekárosok jönnek-mennek, mint az a Kiba gyerek, még mindig életben van a maga álmodozó módján. Az iskola nem ereszt. Azért nem irigylem.*

-Akárki mondta, jól beszélt, bár azért nem érdemelnek tiszteletet, hogy megoldják pálca nélkül. Nekik így természetes, így normális. Minket sem dicsérget senki, amiért kicsikarjuk egy…-*mosoly*-… bottól, amit akarunk. Mert nekünk meg így természetes-*kényelmesen hátradőlnék, ha lenne hova, így aztán kénytelen vagyok előretámaszkodni a könyökömmel a térdemre, onnan pislogok felé, szó szerint, mert valami por kúszott előre megfontolt szándékkal a szemembe.* -Ne zavartassa magát, megesik, hogy én is. Szólítani? Hivatalos fordulat szerint Minticz professzornak kéne, de mivel tudom, hogy egy kicsit idegen hangzású, ezért engedélyezni szoktam a diákoknak a Shannon professzor, a szleng nyelvben pedig szívesen rövidítenek Shaszornak, de valahogy nem sikerült ezzel megbarátkoznom.

Shannon professzor

*Mia a szeme sarkából néz a férfire, és újra csak felliftezik az egyik szemöldöke, mert sosem értette, hogy azon a bűzölgő, barna ocsmányságon mi jó van azon kívül hogy meleg, bár egyesek azért is szeretik meginni hidegen, mert állítólag fiatalít vagy mi. De őt egy másik szó fogta inkább meg a mondatban. Erre meg rá is kérdez, hiszen ő nagyon ritkán fogja be anyja távollétében.*
- Vénségére? Ne vegye tolakodásnak, de én még Önből a huszonötöt sem nézem ki, szóval... Bár ha hozzám képest vennénk a huszonötöt... -kis tétovázás, mert még az sem sok- Inkább nem mondtam semmit...
*Mondja, és újra csak belevörösödik a mondókájába. Ez van, kellett neki kinyitnia a lepénylesőjét. A professzor hátrasimítja a haját, nagy barna szemei most feltűnőbbek lettek, és Mia egy pillanatra azt hiszi, a tükörképét látta. Az szokott ilyen íriszeket mutatni neki. És még a tűnődő pillantás is... Aztán hallgatja, és vállat von. Halkan megkérdezi.*
- Mondja már... Próbált huszonnégy óráig nem varázsolni? El tudja képzelni, milyen nehéz tud lenni egy zűrös napon? És mégis vicces... És igen... Nekünk természetes a pálcánk...
*Hát igen... Az utolsó mondatot kissé furcsán ejtette ki, kissé elmerengve, mintha valami új felfedezésre is rájött volna, de a tűnődő arcról már többet nem lehetett leolvasni. Aztán mozgást érzékel, odanéz, és a prof már áthelyezkedett. Kissé oldalra dönti újra a fejét, és biccent. A Shanszorra csak összevonja a szemöldökét. Hát igen, vannak, akik nem szeretik a hosszú neveket. Ezért lett ő Mia... *
- Shannon professzor...
*Ejti végül ki a lehetőségek közül választott szimpatikusabb nevet, és egy félmosoly is megjelenik arcán. Arra már nem mer rákérdezni, hogy honnan érkezett, hiszen ez a név kissé... Minticz Shannon... Aztán két pislogás között elveti ezt a témát is, is hát... Szó szerint valami diákbőrbe bújik, mert csak kérdezni tud. De hát miről meséljen, ami még érdekelje is a professzort? Bár ez az ülés eléggé úgy tűnik, mintha érdeklődne vagy mi, vagy inkább tűnődne? Hosszú haját hátraveti, és újra a barna szemeket keresi. *
- És miért pont Mugliismeretet tanítja? Mindig azt szeretett volna lenni, vagy volt valami más álma?
*Kérdez rá, hiszen akármikor megkérdezte erről apját, ő mindig azt felelte, hogy jól fizetett munkanélküli szeretne lenni... Hát... Most elérte. Azért a mosolya nem halványul, nagy csokiszemei kíváncsian néznek a mellette ülőre.*

Miss Mia

-Nem veszem tolakodásnak-*vigyorodom el, mert imádom az ilyen sablonokat. Egyszerűen pazar, hogy mennyi helyzetben előveszik, fényesre koptatják, használják, hogy aztán beépüljön, mint udvariassági formula. Mintha bármivel is tartozna nekem. Na mindegy. Tisztel. Meglepő, de kellemes érzés, mondjuk alapesetben elvárom egy diáktól, de hol vannak a világon alap esetek?* -Jó szemed van az emberekhez, a legtöbben idősebbnek néznek, mint amennyire szívesen hazudnám magam, de húsz felett már minden évvel vénségesebbnek érzem magam ahhoz képest, mint amennyi szeretnék lenni-*csak hogy érezze, nem kell rögtön témát váltani, amint személyes lesz. Biztatóan ráhunyorgok, mert bár lehet nem érti elsőre, azért a sok hang egymás után bizalomkeltő szokott lenni, vagy legalábbis nem olyan barátságtalan, mint amikor valaki tőszavakban beszél. Hja, a véremben van a bőbeszédűség. Hja. Ez a szívás.*

-Nahát…-*nevetem el magam, de ott a zavar is a hangomban, az a feszült, feszélyezett zavar, amit akkor érzek, mint most is, amikor az a kis hang megszólal a lelkem mélyén, az agyam hátsó zugában és arra bíztat, hogy beszéljek. Nosza, mondjam, amit akarok, ami feszegeti a korlátaimat, meséljek, hökkentsek meg, döbbentsek le, botránkoztassak meg. Jobbára nem teszem, nehogy végül én legyek a szánalmas, de most… most úgy érzem válaszolhatok. Bátran, nyugodt kis mosollyal, magabiztos felsőbbrendűséggel, ami nem Mia ellen szól, hanem éppen mellette, a témával kapcsolatban.*

-Képzelje kisasszony, hogy harmatosabb koromban, a nehéz és zűrös napokon is kénytelen voltam abszolút nélkülözni a pálcámat. Az élet nem mindig olyan kedves, hogy a legfőbb problémamegoldó eszközt a kezünkben adja, de igaza van. Kevés varázslóról tudom elképzelni, hogy boldogul pálca nélkül. De ugyanez a gyengeség megvan varázstalan embertársainknál is. Ők áram nélkül nem tudnak lépni se. Márpedig a varázslatos világban nem találni áramot, így ők épp annyira kiszolgáltatottak lennének nálunk, mint amennyire mi lehetnénk pálca nélkül közöttük-*összetámasztom az ujjaim, viszonzom fürkész pillantását, remélem nem kapom ásítozáson, mert az nagyon kiábrándító lenne. Érdekes ez a sötét szem, világos ha összeállítás. Szokatlan szépséget takar, szokatlan álmodozó arca van hozzá.*

-Álmok…-*megcsóválom a fejem.* -Természetesen sem, mindig több akartam lenni, mint egy egyszerű tanár-*mi ez a keserűség Alexiel, talán nem tetszik a luxus? Elhúzom a szám mosoly gyanánt.* -Félre ne értsen, szeretek tanítani, legfeljebb a diákok nem szeretik, hogy szigorú vagyok, de legalább igazságtalan, mindazonáltal nem álmaim netovábbja a tanárság, de lecsúsztam a továbbképzési lehetőségről-*családi okok mi? A hátad közepére se kívánod, mégis ott van, minden mozdulatodban az irányított élet. Elhessentem a gondolatot.* -Szeretem ezt a tantárgyat, bár diákkoromban nem tanultam, inkább gyakorlati tapasztalatokat szereztem a világban ez irányból. Mondhatni élvezem azt a feszültséget, amikor a mágikus diákszemléletek találkoznak egy teljesen más világgal.