obliviate

Lucinda Yaxley

• Dátum2006. június 23. péntek
• HelyszínUSA, xxx állam, Noctua Fészek

[- Hogy fogjuk csinálni?]

obliviate

2006. június 23. péntek

Lucinda Yaxley

A világ legegyszerűbb feladata kiűzni egy mumust; alantas, félelemből táplálkozó entitások, ám egy gyermek is képes lenne arra, hogy félelmeiből valami nevetségeset alkosson. A mumus nem bírja a nevetést; úgy tanultuk, hogy természetével szemben áll minden, ami örömforrás.

Én nem hiszem, hogy így lenne. Egyszerűen nem bírja a kritikát – nem bírja, ha nevetségessé teszik és megalázzák, és azonnal elveszíti a hatalmát, ha már nem látjuk olyan rettenetesnek.

Talán egyedüli vagyok e földön, aki őszintén képes rá, hogy empatizáljon egy mumussal. Zavaróan hasonlóak a félelmeink, még ha az csak egy ládában várta, hogy a Noctua beavatásán valamilyen formában hasznosítsák őt, mert az ő létezésének már csak annyi az értelme, hogy a szervezet sajátos céljai szerint használja őt, ahogy bárki mást is. A mumussal ellentétben viszont én tanultam a mintákból; egy éve még attól rettegtem, mi történik, ha fény derül arra, hogy a legrettegettebb vadászok sorából származom. Aztán ez megtörtént, sokkal hamarabb, mint amire számítottam, az élet azonban ment tovább. A Tusa végéig aztán a mocskolódásokat és hazug rágalmazásokat hallgathattam. Ezt volt talán a legnehezebb lenyelni, és megtanulni együtt élni vele; a tetteim beszélnek helyettem, nincs szükségem az igazamat bizonyítani, és ha valamelyik szennylap bármikor efféle feltételezésekbe mer bocsátkozni, a megfelelő, legális úton és módon fogom megtorolni ezt a fajta karaktergyilkosságot.

Tudnom kéne már, hogy ez a fajta félelmem még ha tárgyat is változtat, vagy alaptalan, vagy teljesen irreleváns, hogy mit gondolnak rólam. Aki még mindig képes arra, hogy kizárólag negatív színben legyen képes látni, az annyit is ér. Mindig lesznek, akik nem az igazságnak hisznek majd, hanem annak, amiben hinni akarnak.

Köszönöm, hogy ezeket megtanítottad nekem, Lucinda.

Sajnálom, hogy ismét csalódást kellett okoznom neked.

Pedig csak egy mumus – láttam már belőle eleget, már-már rutin feladat kitakarítani őket a pincénkből, nem hittem volna, hogy valaha is képesek lehetnek meglepetést okozni, főleg nem a Tusa után. A Tusának persze már vége van, és azoknak a mentálisan megterhelő megpróbáltatásoknak is, amin keresztülmentem; nem is a szellemem adta fel, csak a testem döntött úgy, hogy ez egyszer tényleg elértem fizikai határát és nem bírja tovább. Még a megtestesített félelem is hasonló volt; mint egy fibonacci sorszámban, következett az újabb nagy titkom, az eddigieknél is nagyobb, melytől retteghetek, ha kiderül. Ismerős már, és ismerem azt is, amivel feloldhatom. Mégis lehetetlen falakba ütköztem, amik erősebbek nálam, erősebbek az akaratomnál.

Solace Barbon megnyerte a Trimágus Tusa második próbáját, és a harmadik próba három szintjén jutott át elsőként.

Solace Barbon a Noctuába történő beavatását mégis elbukta már a legelején.

- Hogy fogjuk csinálni? - nincs okom mosolyogni, mégis arcomra kúszik egy féloldalas mosoly, ahogyan Lucindára nézek. Nem tudom, hogy erre számított-e – nem merek olyan feltételezésekbe bontakozni vele kapcsolatban, hogy nem számított erre, hisz épp eléggé ismer, és nagyjából azt is, hogy mire vagyok képes. Hihetetlennek tűnik, hogy egy olyan törékeny lány, mint Elspeth Mordrake képes volt ezt végigcsinálni segítség nélkül.

Ismerem persze a szabályokat. Tudom, hogy mivel jár az, ha elbukom a beavatást. Még sem érzek keserűséget, nem akarok küzdeni azért, hogy hadd próbáljam meg még egyszer. Egy éve, de fél éve se mondtam volna még azt, hogy veszíteni tulajdonképpen lehet felszabadító.

Egyből a tárgyra térek, ahogyan találkozom Lucindával. Nem kívánok egyetlen árva szót sem ejteni arról, hogy mi történt odabent. Nem lényeges. Kezeim összekulcsolom a hátam mögött és nekidőlök a szoba falának. A szülők úgy tudják, kempingezni mentem három napra. Biztosan meglepődnek majd, ha máris azt látják, visszaérkeztem.

- Mielőtt amneziálnál, Lucinda, fontos tudnod, hogy egy ideje okklumenciát tanulok, hogy védjem az elmém. - azért kezdtem el tanulni, hogy Lucindáék ne tudjanak hozzáférni a gondolataimhoz, noha nem tudom, hogy van-e köztük, aki bele tudna fúrni a titkaimba. Nem tudom, mennyire befolyásolná a műveletet, jobb, ha tud róla.

- Szeretném, ha azt is tudnád, hogy hálás vagyok a segítségedért. Segítettél jobb emberré válni. Neked köszönhetem, hogy át tudtam lendülni a legrosszabb pillanataimon. - tudom, hogy csak az érdek vezérelte, mégis fontosnak érzem, hogy tudja. Búcsúzom-e tőled, Lucinda? Emlékszem-e majd a nevedre, vagy hogy volt egyáltalán olyan, hogy szóba álltunk egymással? Ha a körülmények mások lennének, még akár barátnak is neveznélek, bármi marad belőled az amneziálásom után.

[Dátum:]

Epilogus

Dátum: 2006. június 23.Név: Solace Barebone

TW Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Solace Barebone. Megszámolni sem tudom, mennyi órát dolgoztunk együtt az elmúlt félévben. Mindkettőnket máshogy kötött az esküje, s talán az elején te is kelletlenül álltál neki ennek. Tudom, hogy nem kedveltél engem. Tudom, hogy te is azon emberek táborát erősítetted, akik elítéltek és jogosan hibáztattál a rád feszülő bilincsek miatt. Csak abban reménykedek, hogy az elmúlt félév eléggé felnyitotta szemedet ahhoz, hogy utólag belásd, miért is volt ez szükséges. Mert bár a Yaxley nevet viselem és Cassius Yaxley szemét és hajszínét örököltem, azt nem lehetne rám mondani, hogy indok nélkül állnék bele valakibe. Tudod jól, hogy elutasítom a felesleges erőszakot.

Tudod azt is, hogy kicsit sem hatott meg az, hogy nem nyerted meg a tusát. Teszek rá… Neked is próbáltam magyarázni, hogy attól függetlenül, hogy a lányok érintették meg a kupát, az nem jelenti azt, hogy értékelhetetlen lett volna, amit nyújtottál. De hát feleslegesen hoznám ezt most fel, átrágtuk magunkat ezen és talán sikerült is megértetnem veled a fontos részeket. Az persze kétségekre ad okot, hogy Bate nyert veled szemben, de ezt a részét az apámra bízom egyelőre… Amit tudtam, megtettem az érdekedben, azért is lehettél most itt.

Lehet, azt kívánod, bárcsak inkább be sem engedtek volna ide. Ezt is elfogadom. Nem vagyok ostoba, annak ellenére, hogy közelebb kerültünk egymáshoz, nem lett hirtelen szimpatikusabb a Noctua neked, továbbra is csak kényszer volt számodra… Pontosan emiatt mondtam neked előtte, hogy ha elbizonytalanodsz a szervezetbe vetett hitedben, akkor gondolj rám. Ha értük nem megy, tedd meg értem. Biztos voltam benne, hogy ez lesz a gyenge pontod, éppen ezért lepett meg, hogy annyira hamar kihoztak a kúriából.

A súlyos fémajtó hangosan csapódik, ahogy becsukom magam mögött, s a néma csendben még sokáig visszhangzott, elnyomva ezzel a magassarkúm kopogását. Magam kértem, hogy én amneziálhassalak téged. Szeretem a keretes szerkezeteket: velem kezdted az ágyadban feküdve, gyűlölve engem és velem fejezed be egy széken ülve, szinte elégedetten. Arcomon nem látszik más, csak a szigorú, kiismerhetetlen maszk, ahogy egyelőre te is csak állsz a szinte üres teremben, lezseren dőlsz neki a falnak, mintha csak egy újabb közös tanulásra értem volna be. Mennyivel egyszerűbb is lenne, nem igaz, Solace Barebone? De már kinőttünk az iskolapadból és most már olyan döntések és következmények vesznek minket körül, aminek súlya is van, még ha nem is úgy tűnsz, mint aki ezt most éppen komolyan veszi. Biztosan örülsz a távolban már felsejlő szabadságodnak, nem igaz? Nem hibáztatlak érte, már január óta ezért sóvárogsz. Már csak egy kicsit kell kibírnod és soha többet vissza sem kell nézned… Hangod fülsértően visszhangzik, én még csak fel sem nézek rád, Solace Barebone, a pálcámat vizsgálom, háttal állok, majd lehunyt szemmel ürítem ki az elmémet, hogy felkészüljek erre.

- Elveszem tőled azokat az emlékeket, amelyeket itt szereztél. És minden egyebet, ami a Noctua Tenebrosához kapcsolódik. Nem fogsz emlékezni se arra, hogy bizonyosan létezik-e, se arra, hogy valaha is közöd lett volna hozzá. Az eskünk a mai nappal felbomlott, így ez a része sem fog terhelni téged többé. Olyan lesz, mintha január tizennyolcadikán be sem léptem volna a hálószobádba. A közösen töltött óráink megmaradnak majd, csak azokat veszem el, ahol esetleg olyan információ is elhangzott volna, ami veszélyeztetné a szervezetet. Aztán hazaviszünk majd – magyarázom neked türelmesen, majd megfordulok és a terem közepén lévő asztalhoz lépek. Tényleg nem vitték túlzásba: a kör alakú szobában kissé kopott már a tapéta, s csak két egyszerű szék és egy asztal helyezkedett el, rajta egy kancsó víz és két pohár. Ennyi.

– Félsz attól, hogy mit fogok odabent látni? – kérdezek rá kíváncsian. Ha egyszer bent vagyok, látni fogok mindent. Mindent… Töltök mindkettőnknek egy pohárral, majd megtámaszkodom a szék támláján, ahogy iszom egy kortyot. Csak akkor pillantok rád, mikor a második felét is elmondod. Az okklumencia szó hallatán félrebiccentem a fejemet, s halványan el is mosolyodom. Van egy tippem, miért kezdted el ezt az ágat, Solace Barebone, nem csalódtam benned. Cserébe adtál egy ötletet… Ahogy folytatod, felhúzom a szemöldökömet, majd egy nagyot sóhajtok.

- Ülj le, Solace… - intek a velem szemben lévő székre, majd ha megteszed, akkor egy rövid ideig csendben fürkészlek, majd járkálni kezdek a teremben. – Milyen régóta tanulod és kivel? Milyen szinten vagy? – érdeklődöm, ahogy körvonalazódik bennem egy terv. Attól nem tartok, hogy a védelmeden ne tudnék áttörni – még túlságosan vékony a védőpajzs, amit ennyi idő alatt a legféltettebb emlékeid köré tehetnél. De már egy ideje megfogalmazódott bennem, hogy ahogy Cassius tervezi vezetni ezt az országot, az nem fog működni. Nyár végén pedig mennie kell – erre pedig csak egy lehetséges út volt. Ez viszont azzal is járt, hogy a jelenlegi rendszer majdnem biztosan szét fog esni, akkor pedig teljesen mindegy lesz, hogy te éppen emlékszel-e pár apróságra. A kérdés csak az, akarsz-e emlékezni, Solace Barebone?

[- Elképesztő vagy, hogy ilyen pontosan emlékszel a dátumra.]

obliviate

2006. június 23. péntek

Lucinda Yaxley

Egyszer már lemondtam mindenről, amit a Noctua potenciálisan nyújthatott volna.

Alig egy éve mindent megtettem volna ezért a lehetőségért. Azt hittem, ezt akarom – azt hittem, ez ad majd nekem választ és feloldozást, biztosítékot és bizonyosságot arra, hogy helyem van a világban. Ezt hittem a Tusára is, de most már biztos vagyok abban, hogy akkor se találom a helyem, ha történetesen nem adja fel a testem és nem vétem el a kupa megérintését a lányok előtt.

A valóság ezzel szemben az, hogy mindegy, milyen sikereket érek el, és teljesen mindegy az is, hogy milyen státuszokat sikerül kivívnom magamnak, ugyanúgy kívülállónak fogom érezni magam a világban. Egy rákos sejtcsomónak, egy idegen kirakósdarabnak. Hiába feszítenek bele a keretbe, attól csak roncsolódom a szomszédjaimmal együtt. Az egyetlen reményem, ha megtalálom a hozzám hasonló darabokat, amiket nem erre a képre gyártottak.

Különös módon érzem azt, hogy Lucinda egyike ezeknek. Persze ott, a Tusán képes lettem volna elengedni őt, ám az se ellene szólt. De inkább ő, mint az, aki nála is meghatározóbb pontja létezésemnek.

Jobb előre tudnom, hogy milyen emlékeimtől is foszt meg. Akárcsak a merengő fölé hajolva, ez is a néma gyász ideje. Könnyek nélkül, szárazon, de megfizettem már az árát. Könnyek helyett tulajdon vérem ontottam, hogy képes legyek teljesíteni az esküm rám eső részét mindezt úgy, hogy lehetőleg ne ártsak másnak. Örökké cinikus maradok Sienna pszichotikus viselkedése és hazugságai miatt, mégis felé emel a tudat, hogy nyertem felette, mikor nem azt az utat választottam, amit akár ő, akár a noctua elvártak tőlem.

Nem tudom, tudnék-e tükörbe nézni, ha mégis végrehajtom rajta az átkot, amit parancsba adtak, ezzel potenciálisan tönkretéve az életét.

- Elképesztő vagy, hogy ilyen pontosan emlékszel a dátumra. - nem lenne okom mosolyogni, mégis mosolyogva csóválom a fejem erre. Az igazság az, hogy ezt az egy dátumot kis gondolkodás után én is vissza tudnám idézni, de azt is csak azért, mert három nappal később hoztuk meg azt a döntést Mallal, hogy teret adunk azoknak a dolgoknak, amik munkálkodnak bennünk egymás iránt. Különben csak egy sima szerda lenne. Vagy kedd… esetleg csütörtök?

- Tőled nem féltem, Lucinda. - egyenesen jeges szemeibe nézek saját zöldjeimmel. A mumus különös félelmet mutatott számomra, furcsán ismerőset, de furcsán újat is. Mégis úgy érzem, hogy Lucindának méltóságon aluli lenne az, ha visszaélne a legféltettebb titkommal.

- Olyat szeretek, akit nem lenne szabad. Ezt nem tudtam feladni a merengőnél sem. - tudom, hogy ha belenéz a fejembe, akkor látja majd és tudni fogja, de más a súlya akkor is, ha tőlem hallja ezt egyenesen, és nem neki kell következtetnie az emlékeimből. Persze nem készülök arra, hogy hosszas lelki fröccsbe kerüljünk a magánéletemről, mert most egyáltalán nem ez volt a lényeg.

Tudom, ha feladom a szerelmet, akkor megnyertem volna a Tusát. Tudom, hogy annak olyan súlya lett volna, hogy még Siennáék előtt átjutok az utolsó szintre. Tíz perces hátrányt tudtam könnyedén megelőzni, nem számított volna így, ha elvétem az ugrást, mert bőven lett volna időm korrigálni. Azonban nem voltam hajlandó minden áron győzni. Ha visszamehetnék abba a pillanatba, se tennék másként.

Amiatt nem tartok, hogy Lucinda rájött magától, mivel nem voltak erre jelek. Ritkán mutatkoztunk nyilvánosan közösen, különösen, hogy az első félévben még módszeresen kerültük is egymást.

Sóhaját követően leülök a felkínált székre, bár tökéletesen jót álltam magamért. Karjaimat keresztbe vetem mellkasom előtt. Látszólag nyugodt vagyok, Lucinda tanításai célt értek. Nem engedem, hogy az odabent történtek miatt irreálisan cselekedjek, nem engedem, hogy leuraljanak az érzelmeim. Még se mondhatom, hogy kényelmesen érzem magam a helyzetben. Könnyebb lenne, ha inkább Lucinda is ülne velem szemben vagy mellettem, ha már felkínált nekem egy helyet. Fejem követi alakját és lépteit, míg a kérdésére válaszolok.

- Fél éve Fuentes útmutatásával. Nem ti vagytok az egyetlenek, akiktől tanultam ezt-azt az év során. - rengeteg okom volt arra, hogy belevágjak ebbe, melyek közül az, hogy Lucindáék ne tudjanak a fejembe látni, csak egy. Az sem árt, hogy valamelyest sikerült Gardnertől is elvágnom magam, bár biztos vagyok benne, hogy csak akkor sikerült, amikor erre tudatosan ügyeltem, ha mellette kellett lennem. És úgy gondolom, a Próbákon is segített, még ha nem is volt sikeres az ajtók ellen. A módszertan ettől függetlenül úgy hiszem, hogy segített abban, hogy fókuszált tudjak maradni, és ne tudjon becsapni pár hülye ajtó a legprimitívebb érzelmi manipulációjával.

- Sokkal nehezebben sajátítottam el az alapokat, mint az átkokat, amiket Morristól tanultam, pedig mindkettőnek az akaraterő az alapja. Biztos vagyok benne, hogy erős koncentrációval még Gardner elől is meg tudom védeni a gondolataimat, de még mindig ugyanolyan megterhelő, mint amikor először próbálkoztam vele. - sikerült elérnem, hogy Fuentes tapogatását ki tudjam zárni, de messze vagyok az ő szintjétől. Nincs értelme hazudni benne.

[Dátum:]

Epilogus

Dátum: 2006. június 23.Név: Solace Barebone

TW Lentebbiek nem tükrözik a user gondolatait.

Alkalomadtán elgondolkodom azon, hogy vajon legalább egy apró részed hasznosnak tartja-e mindazt, amin keresztülmentünk. Hogy megérte-e vajon ez az egész cécó. Tény és való, hogy eredetileg nem gondoltam, hogy komolyabban fogom venni a kelleténél a közös munkát, bár tisztában voltam vele, hogy értelmes vagy, Solace Barebone. Idővel azonban bebizonyítottad, hogy érdemes időt és energiát szentelnem arra, hogy valamerre haladhass. Elvégre Lucinda Yaxley mindig betartja a szavát…

Csak egy pillantást vetek rád, ahogy elmosolyodsz, hogy emlékszem a dátumra. Természetes, hogy emlékszem. Mindenre emlékszem, ami szikrányit is fontos… Különben nem állnék most itt előtted, Solace Barebone és nem állnék majd nyár végén sem a halott apám felett. Ha ilyen apróságokat elfelejtenék, alkalmatlan lennék arra a feladatra, melyre kisgyermekkorom óta vágyom. Tisztában vagyok azzal, hogy emberek egészen más dátumokat jegyeznek fel maguknak, de más emberek nem is ilyen sorsot szántak maguknak, nem igaz?

Ahogy a széken támaszkodom és teret engedek a kíváncsiságomnak, azért a szemöldököm finoman felszalad, ahogy a válaszodat hallgatom. Egy másik helyzetben akár egészen intimnek is hangozhatna ez a kijelentésed, de én magam nehezen vagyok összeegyeztethető a bensőségességgel. Mégis, valahol valami furcsa és egészen érthetetlen érzelem kezd kavarogni bennem. Nem értem teljesen, csak érzem és rettenetesen zavar, hogy nem tudom megfejteni. Mindenesetre azért még az én szegényes lelki világom is felfogja, hogy sokat változott a kapcsolatunk az elmúlt időszakban és tagadhatatlan, hogy az én részemről is. Nem mintha általában engedném, hogy ezeket kifejezetten hagyjam legyökerezni vagy befészkelődni az életembe – és itt is van a tökéletes példája annak, miért nem. Én magam sem tudom megmondani, mi fog történni vagy változni azután, hogy a pálcámat rád szegezem, és pontosan emiatt nem is hagyom, hogy túlgondoljam a kettőnk kapcsolatát. Talán egy másik univerzumban bátran mondhatnám, hogy barátok vagyunk, esetleg kollégák vagy olyan társak, akik a munkában és a fejlődésben tartanak az emberrel. Esetünkben viszont az is lehet, hogy semmi nem marad meg.

Már hozzászoktam, hogyan ne érintsen meg kifejezetten az összes ilyen elengedés. Teljesen persze nem tudom sosem megakadályozni, hogy felkavarjon valamennyire, de amennyire lehetett, minimalizáltam ezeket. Pontosan emiatt tart sok ember egy könyörtelen, hidegfejű és jégszívű embernek. Nem mintha zavarna, valahol igazuk volt, de másképp nem tudnám követni azt az utat, melyet kijelöltem magamnak.

A következő mondatodra még magasabbra emelkedik a szemöldököm és egy percig csak az arcodat fürkészem. Gyanítottam már akkor is, hogy valami érzelemvezérelt emléket nem tudtál ott hagyni a merengőnél, bár nem néztem ki belőled, hogy pont ezt fogod mondani. Tudod, azt hittem, ebben jobban hasonlítunk, Solace Barebone, de úgy tűnik, tévedtem. Pedig éppen azzal magyaráztam magamnak azt a fajta hatékonyságot, mely kettőnk között áramlik, ha együtt dolgozunk valamin, hogy hasonlítunk ezekben. Ostoba voltam. Figyelmetlen… És most, hogy kimondtad a szavakat, természetesen egyértelmű, hogy nem hasonlíthattunk ebben: mindig is hirtelenharagú voltál, sokszor az érzelmeid vezéreltek.

- Köszönöm, hogy megosztottad velem ezt – mondom neked, ahogy mélyen a szemedbe nézek. Bár rettentően kíváncsi vagyok a névre, van annyi tartásom és becsületem, hogy egyrészt nem kérdezek rá – ha el akartad volna mondani, kimondtad volna egyértelműen – és pláne nem fogom kihasználni a helyzetet arra, hogy bizonyosságot nyerjek. Alattomos és aljas húzás volna, és bár sok minden igaz rám, amit állítanak, egy szint alá bőven nem süllyedek. Értelemszerűen sokan engednének a csábításnak, hogy ha úgysem fog emlékezni mindenre, akkor miért ne, de én nem vagyok ilyen ember. Nem állhatnék egy bizonyos előkelő pozícióban, ha magam sem tudnám tartani az alapvető emberi normákat és értékeket ugyebár.

Mennyire nevetséges is vagyok! Én papolok arról, hogy alapvető emberi normák, mikor kitörölhetetlen a fejemből Cassius halott alakja… Szánalmas. S bár takarózhatnék azzal, hogy az országot helyezem előtérbe hosszútávon, a kitervelt gyilkosság is gyilkosság… El is mosolyodom erre, ahogy hallgatlak azzal kapcsolatban, mennyit tanultál Fuentestől.

- Nekem nem kell bizonyítanod, hogy hova jutottál, Solace… - jegyzem meg neked halványan mosolyogva, ahogy a lelkedig nézek. Ismét egy olyan mondat hagyta el a szádat, mellyel mintha kétségbeesetten akarnád bizonyítani, hogy mennyire értékes is vagy és mennyi mindent tudsz. Nem mintha jelen állapotban számítana ugyebár, valószínűleg magadat nyugtatod vele. És hadd ne kezdjem el újra azt a monológomat, hogy ezekkel a kijelentésekkel saját magadat helyezed lentebbi pozícióba… - Mellesleg eszembe sem jutott, hogy csak ránk támaszkodtál volna. Meg hát… Ishidával is láttalak reggelente edzeni – jegyzem meg titokzatosan, ahogy félmosolyra húzom a számat. Néha annyira könnyen esel vissza a saját magad által kreált csapdádba, Solace Barebone… - Remélem, arra is rájöttél, hogy miért megy oly nehezen – biccentem félre a fejemet. Nem gondoltam volna, hogy értekezésbe kezdek az okklumenciáról ebben a helyzetben, de a megszokások és a közöttünk lévő munkafolyamat erre sarkall. – Szinte látom magam előtt, hogy a magad konok, görcsös stílusában próbálkozol az egésszel. Valóban az akaraterő a kulcs, de nem úgy, ahogy képzeled. Minél erőszakosabban próbálod megtartani ezeket, annál hamarabb elfáradsz és még csak nem is lesz hatékony… Bár egy ideig úgy érzed, hogy erősebb a fal a védeni kívánt emlékeken, ez csak ideig-óráig tart majd. Ahhoz, hogy valódi védelmet emelhess, pont, hogy el kell engedned: legyen egyértelmű, hogy kontrollban tartod az egészet, de ne tartsd magadnál annyira görcsösen. Engedd el, hadd áramoljon és inkább használd ki ezt az áramlást arra, hogy megvédd: mintha egy csordát terelgetnél. Csak annyira legyél határozott és egyértelmű, amennyi ahhoz kell, hogy ne csússzon ki a kezeid között teljesen és arra tudd vinni, amerre te szeretnéd. És így kezeld azt is, mikor mélyre akarod temetni azokat – nézek rád határozottan, miközben helyet foglalok veled szemben, majd belekortyolok a vízbe.

– Talán lesz is alkalmad kipróbálni… - jegyzem meg annyira puhán, hogy csak a víz rezgése árulja el, hogy elhagyja a hang a számat. – Most pedig hunyd le a szemedet és hogy megkönnyítsd a dolgomat, próbálj minél több, a Noctuához kapcsolható emléket felidézni! – adom ki neked az utasítást, majd ahogy lehunyod a szemedet, én egy nonverbális kupolát húzok felénk, hogy ne halljanak minket. Régen nem használtam már azt a képességemet, amikor szinte csukott szájjal beszélek, de most legalább felidézem azt.

- Maradjon csukva a szemed és ne reagálj erre! Nem fogok mindent törölni, Solace. Azt akarom, hogy amiket meghagyok, azokat rejtsd mélyre az elől, aki leellenőrzi a munkámat. Apróságok lesznek majd, de biztos vagyok benne, hogy később hasznodra válhat még… - fejezem be a különkiadást, azonnal meg is szüntetem a bűbájt, majd felállok, s türelmesen megvárom, míg jelzed, hogy te is készen állsz-e. – Tudod, mikor januárban az üvegcséddel zsaroltalak és megígértem neked, hogy segíteni fogok a problémáddal, akkor nem hazudtam. Biztos te is rájöttél már, hogy sokkal tartósabb és egészségesebb megoldást kínáltam neked, mint amire eredetileg számítottál volna. Talán akkor nem gondoltad volna, hogy valóban segíteni fogok, ráadásul rendesen, de ha megígérek valamit, akkor azt betartom. És azt kell, hogy mondjam, eredményesnek ítélem a változásodat attól függetlenül, amit ma itt produkáltál. Azt hiszem, az eredeti ígéretemet teljesítettem, Solace Barebone: innentől rajtad áll, visszaesel-e a nyomorodba vagy elhiszed-e végre, hogy nem vagy az a fertő, aminek gondolod magad – nézek kőkeményed a szemedbe. Az, hogy ezek után mi lesz velünk… Az egy teljesen más kérdés volt. Mindenesetre az első fejezetünk a végéhez közeledett és nem maradt más hátra, mint az epilógus… Ezzel a gondolattal emelem fel veled szemben a pálcámat. – Obliviate!