Vértanúk tere

A falu szíve hajdan teli volt élettel, főleg szombatonként, amikor a vásárt tartották. Ma már a térre csak üres ablakok merednek álmosan és vakon, néhol repedten és koszosan. A tér jellegzetessége egyrészt a templom, másrészt az az emlékmű, melyen egy kopott felirat hirdet egy évszámot - ki emlékszik már rá, mi történt akkor?

[- Üdvözöllek Szőke Beckett. –]

Sötétség honol mindenfelé. Valahogy még Chamberpot is ijesztőnek tűnik ilyenkor. De mit tehet az ember, ha feladatot bíztak rá? Teszi a kötelességét. Tudom, hogy a bagoly célt ért. Okos állat, sose téved. Sose hagyott cserben, sőt…
Hát nyugodtan hordom végig a tekintetem. Én értem ezek szerint ide hamarabb. Így legalább marad némi időm végiggondolni a dolgokat. Mély levegőt veszek, de ez hiba. Hideg van, noha tiszta az ég, s a csillagok sápadtan ragyognak. A hold azonban sehol nincs. Újholdkor talán nem árt óvatosabbnak is lenni. Ki tudja mit rejtegetnek ezek a falak.
Az ablakok sötéten ásítanak, s egy jófajta rémmesébe illően figyelnek, mint öreg matuzsálemek, akik mindent láttak. Valaha mindez élettel volt teli, de oly nehéz ezt elhinni. Szinte lehetetlen.
Lépteim noha szinte nesztelenek, mégis éktelen zajt csapnak ebben a rideg csöndben, amely körülvesz. A szobor lábánál torpanok meg, miközben a szél belekap a hajamba. A csuklyám gyorsan, s könnyed mozdulattal teszem fel, miközben köhintek egyet.
Az évszám olvashatatlan, ahogy a felirat is. Már maga a szoboralak is kivehetetlen, vagy csak nekem nem ölt alakot? Ki tudja… habár az tény, egykor szerepe volt. Valamilyen. Különben most nem lenne itt. Furcsa belegondolni, hogy valahol mindenkivel ez történik. Egykor fontos, kinek hogy, s az idő előrehaladtával nem lesz más mint egy névtelen, arctalan idegen. Egy megmaradt emlék csupán, amit a homály fed el. Ez a sors megváltoztatható?
A Nagyúr biztosan beírta a nevét a történelembe. S ha nem bukik el, talán mi is, kik szolgájuk. De remélhetünk ilyet? Hogy egy névtelen senki hirtelen az örökkévalóság részese lehessen? Nem mintha ez vigasztalna.
A másik léptei ugyanolyan nesztelenek, mégis megérzem a jelenlétét. Nem is kell ehhez különösebb ok, így nem fordulok meg. Tudom, hogy ő az, más erre most úgysem járhat. Hát nyugodtan szólalok meg.
- Üdvözöllek Szőke Beckett. –
Ajkaim csalfa mosolyra húzódnak, de ő ezt nem láthatja. Lehunyom a szemem, amint a hideg szél ismét feltámad. Kiélvezem, ahogy arcomat nyaldossa, hogy aztán újra, talán egy árnyalattal mélyebb hangszínen folytassam.
- Talán nem szívesen jöttél ide. S ezt nem csodálom. De ügyem halaszthatatlan. Remélem te is belátod. –
Lassan fordulok meg, miközben tekintetem a másik karcsú alakra villan. Nem kellene sok, hogy belevesszen az árnyékok táncába, mégis, az a kevés fény elegendő. Eljött, s más nem számít.
- Mondd, mit gondolsz. Miért vagy itt? –
Döntöm el a fejem kérdőm, miközben őt vizslatom. Érdeklődve várom a választ, majd utána egy közeli padhoz indulok. A lány szőke tincsei élénken vibrálnak a homályban, s ez adja meg az arc kontúrját. A többi merész sejtelem csupán.
- Eltűnődtem, mi is a múlandóság. Nézd csak meg… mit ábrázolhat? – intek a nemrég figyelt szobor felé. - Oly szomorú látvány… oly kegyetlen… hogy mi magunk is ilyenné válhatunk. –
Gondolataim hangosan formálódnak meg. S ez, az önnön butaságom megmosolyogtat. Egy pillantást vetek a társamra, miközben intek neki, üljön le mellém. Majd pedig, gondolataim azon kezdenek tűnődni, hogyan is fogalmazzam meg a mesterem kelletlen-köteles parancsát.

[- Üdv]

Bennem éppoly hideg van, mint Chamberpot téli utcáin.    

Finom lépteim puhán nyomódnak a hideg macskaköveknek, ahogy próbálok mindig egy-egy fényes darabra rálépni. Kislányként mindig nagyon figyeltem, nehogy repedéshez érjen a cipőm, táncos lépteim harlequinjét már akkor magába rejtette a könnyek és pofonok lepte arc, az az ártatlan, lassan, kínban edzett márványos maszk, ami mára eltávolíthatatlanul az fejemre keményedett. Ritkán, de mostanában egyre gyakrabban fedezek fel rajta új repedéseket. Már kétszer próbáltam elvenni önnön életemet, egyetlen értékemet, egyetlen, eltulajdoníthatatlan életemet, futni hagytam három Rend tagot és meghiúsítottam egy esküvőt az ara ruhájának elpusztításával. Önzőbb lettem mint valaha és ez bizony óvatos, finom küllemem rovására ment.

Hát most újból itt az a kecs, az a tánc, az a szép és halálos arc. Lelkem sötétebb mélybe zuhant, mint valaha, testem mélyebb pokolban égett, mint amit a varázstalanok papjai prédikálhatnak és mégis élek. Minden sejtem tiltakozott a fekete köpönyeg ellen, amit Delafloria abban a tudatban ajándékozott nekem karácsonyra, hogy gyűlölöm az Éjszaka minden színét, de ma mégis magamra öltöttem. A látszat mindenek felett.

- Üdv - sóhajtom, s bár a megszólítás zavar kissé, hangom érdektelenségem nem is leplezve hal el az éj csöndjéban, ahogy valaki megszólít a téren álló szobor másik oldaláról. Valaha egy hőst ábrázolt a faragott kő, de nevét már homály fedi, ahogy az enyémet is fogja egykoron a jótékony feledés. Puha földbe süllyesztenek majdan és követ szúrnak glóriás, szőke fejem fölé, mely néhány évig tán fenntartja a látszatot, hogy valóban éltem. Hiszen emlékezni senki sem fog rám. Ki is akarna?

- Valaki baglyot küldött értem ennek a helynek a nevével és egy két perce tovatűnt időponttal, hát eljöttem - állok meg egy nagyobb márványkövön az alaktalan szobor árnyékában. Arcomat eltakarja a kedves sötét, mézszín, halkan hullámzó hajam azonban elárulja, tényleg én vagyok Deliah Beckett, személyesen. A zsebemből simogató mozdulattal húzom elő a pálcám, mert bár tudom hogy kollégával van dolgom, mégis szeretem érezni a biztonságot, amit ad, ebben a gyalázatos sötétségben. - Valójában semmi közöd a gondolataimhoz, engem pedig a legkisebb mértékben sem érdekel, miért vagyok itt.

- Miért volna szomorú? - kérdem inkább magamtól. - Elveszni a halál karjaiban, éppoly csodás lehet, mint egy szerető csókjába fúlni, boldogan. Semmi szörnyű nincs az elmúlásban, a halk, finom elfakulásban. Te tán féled a halált? - kérdem oldalra billentve a fejem, ahogy gúnyos mosoly ül az arcomra.

- Ha ügyed oly halaszthatatlan, miért nem látsz hozzá azonnal? Elpocsékolni saját időd talán nem tűnik oly nagy ostobaságnak, mint az én életem perceit meglopni. Halljam, mit akarsz? - lépek egy lépéssel közelebb, és így felfedem arcom tisztaságát, szemeim beesett karikáinak eszelős feketeségét, barna őzszemem rebbenő pillantását a gyér fényben. Nem ülök le mellé, csak nézem várakozóan, türelmetlenül, magamban hevesen kívánva magányos ágyam langymelegét.

[- Ez nem tartozik rád. –]

Nem jött szívesen. Valahogy érzem a zsigereimben. Nem hibáztathatom. Én se vagyok szívesen itt. De a parancsot teljesíteni kell. Hát mély levegőt veszek, amely szinte égeti a jeges kezével a torkomat. Az orromon át kiáramló pára lassan tűnik tova a metsző hideg levegőben.
Rápillantok miközben közli hogy jött, mert jönnie kellett. Érdekes. Ám válaszra nem méltatom a szavait egyelőre. Mindössze egy kurta biccentéssel jelzem, hogy helyeslem a döntését. S míg én elmerengek ő a szavaimra kontrázik rá, amit hozzá intéztem még az imént.
Enyhén felvonom a szép ívű szemöldököm kérdése hallatán. Nem tudom hova tenni. Nem is akarom.
- Ez nem tartozik rád. – hangomban némi letorkollás bujkál, ami így igazi beismerő vallomásként hat. Ránézek a szoborra, s egy pillanatig elfog a kétely…
- Ha van értelme a halálodnak, akkor nincs miért tartanod… - suttogom, inkább magamnak, mintsem neki. De elég ennyi. Bőven, hiszen ennyi sem tartozik rá.
Réveteg mivoltomból kiszakadva hirtelen villantom felé a tekintetem, amely olyan, mint egy macskáé, zöld és tele vagy heves kíváncsisággal. S mikor szemtelen pimaszsággal válaszol elmosolyodom. Ez tetszik, magam sem tudom miért. Talán mert visszavág, talán mert van benne ennyi bátorság.
Ó kicsi lány, pedig talán ő az idősebb, hisz én alig múltam húsz…
- Meglopni téged… ugyan, mit adhatsz te nekem? – hangom élesen csendül fel s a mondatot gyöngyöző kacajom tölti meg egy percig, majd enyhén elkomorulva folytatom.
- Bár valóban nem bölcs az időt vesztegetnem, hisz bőven van dolgom. –
Félre billentem a fejem, míg őt nézem. A csontjaiba kellene látnom, de vajon mit találok ott.
- Kicsi Beckett, tudod-e ki vagyok? Mesélj nekem, kérlek. Tudod-e kit szolgálok? –
Enyhén dőlök előrébb és bíztatóan mosolyodom el. Arcomon a kedvesség, ami már-már gyanúsan naivan édes…
Oh igen, a férfiak imádják ezt, mert elhiszik, s azt is hogy innentől az övék vagyok. De Beckett más, nagyon is, ennek ellenére is a bizalomgerjesztés embereknél legyen nő vagy férfi egyazon tőről fakad.
- A hasznomra lehetnél. Pontosabban nem kifejezetten az enyémre. Remélem nem utasítod vissza a lehetőségedet. Hisz a Nagyúr szereti a hűséges szolgákat. És mi sem bizonyítja jobban, ha segítesz nekem. –
Némi hatásszünetet tartva könnyeden pillantok a kezeimre. Hófehérek és hidegek. Pont mint az idő.
- Ugye hűséges a mi kis lánykánk az urunkhoz? Ugye nem vagy áruló? Nos, bizonyítanod kell. Ha jól teljesítesz, olyan ember garantálja a biztonságod, aki felettem áll. Aki a Nagyúr mellett áll. Mégis mit gondolsz… -
Ajkamon elégedett mosoly suhan. Tekintetem enyhén összeszűkül, de szinte észrevehetetlen a momentum. Tekintetem a lány hamvas arcát fürkészi, lesve minden rezdülését. Mint egy macska a prédáját.

elnézést a késésért.